Herodotus on corruption

From Book V.

“Milesian stranger, quit Sparta before sunset. This is no good proposal that thou makest to the Lacedaemonians, to conduct them a distance of three months’ journey from the sea.” When he had thus spoken, Cleomenes went to his home.

But Aristagoras took an olive-bough in his hand, and hastened to the king’s house, where he was admitted by reason of his suppliant’s pliant’s guise. Gorgo, the daughter of Cleomenes, and his only child, a girl of about eight or nine years of age, happened to be there, standing by her father’s side. Aristagoras, seeing her, requested Cleomenes to send her out of the room before he began to speak with him; but Cleomenes told him to say on, and not mind the child. So Aristagoras began with a promise of ten talents if the king would grant him his request, and when Cleomenes shook his head, continued to raise his offer till it reached fifty talents; whereupon the child spoke:- “Father,” she said, “get up and go, or the stranger will certainly corrupt thee.” Then Cleomenes, pleased at the warning of his child, withdrew and went into another room.

These same men, if we may believe the Athenians, during their stay at Delphi persuaded the Pythoness by a bribe to tell the Spartans, whenever any of them came to consult the oracle, either on their own private affairs or on the business of the state, that they must free Athens. So the Lacedaemonians, when they found no answer ever returned to them but this, sent at last Anchimolius, the son of Aster- a man of note among their citizens- at the head of an army against Athens, with orders to drive out the Pisistratidae, albeit they were bound to them by the closest ties of friendship. For they esteemed the things of heaven more highly than the things of men.


Tasting Herodotus

From Book V.

…When Darius had thus spoken he made Artaphernes, his brother by the father’s side,governor of Sardis, and taking Histiaeus with him, went up to Susa.He left as general of all the troops upon the sea-coast Otanes, son of Sisamnes, whose father King Cambyses slew and flayed, because that he, being of the number of the royal judges, had taken money to give an unrighteous sentence. Therefore Cambyses slew and flayed Sisamnes,and cutting his skin into strips, stretched them across the seat of the throne whereon he had been wont to sit when he heard causes.Having so done Cambyses appointed the son of Sisamnes to be judge in his father’s room, and bade him never forget in what way his seat was cushioned. “

Amyntas, when he had thus besought his son, went out; and Alexander said to the Persians, “Look on these ladies as your own, dear strangers, all or any of them- only tell us your wishes. But now, as the evening wears, and I see you have all had wine enough, let them, if you please, retire, and when they have bathed they shall come back again.” To this the Persians agreed, and Alexander, having got the women away, sent them off to the harem, and made ready in their room an equal number of beardless youths, whom he dressed in the garments of the women, and then, arming them with daggers, brought them in to the Persians,saying as he introduced them, “Methinks, dear Persians, that your entertainment has fallen short in nothing. We have set before you all that we had ourselves in store, and all that we could anywhere find to give you- and now, to crown the whole, we make over to you our sisters and our mothers, that you may perceive yourselves to be entirely honoured by us, even as you deserve to be- and also that you may take back word to the king who sent you here, that there was one man, a Greek, the satrap of Macedonia, by whom you were both feasted and lodged handsomely.” So speaking, Alexander set by the side of each Persian one of those whom he had called Macedonian women, but who were in truth men. And these men, when the Persians began to be rude, despatched them with their daggers.

So the ambassadors perished by this death, both they and also their followers. For the Persians had brought a great train with them,carriages, and attendants, and baggage of every kind- all of which disappeared at the same time as the men themselves. Not very long afterwards the Persians made strict search for their lost embassy;but Alexander, with much wisdom, hushed up the business, bribing those sent on the errand, partly with money, and partly with the gift of his own sister Gygaea, whom he gave in marriage to Bubares, a Persian, the chief leader of the expedition which came in search of the lost men. Thus the death of these Persians was hushed up, and no more was said of it. “


Pausanias on Greece


“Who the man was who established ten tribes instead of four, and changed their old names to new ones–all this is told by Herodotus.The eponymoi–this is the name given to them–are Hippothoon”…—-[Red:extracted as follows: ] Antiochus, Ajax son of Telamon, Erechtheus, Aegeus, Oeneus,Acamas, Cecrops, Pandion,Erichthonius,Aegeus[Red: one of them, m.b. Erechtheus is uncertain.]

“These are the Athenian eponymoi who belong to the ancients. And of later date than these they have tribes named after the following, Attalus the Mysian and Ptolemythe Egyptian,and within my own time the emperor Hadrian,who was extremely religious in the respect he paid to the deity…”

Polybios’ conception of history

20 years ago I studied classical Greek and Roman historiography and came across Polybios’ conception of history.

                "All historians," according to Polybius,

                     have insisted that the soundest education and
                     training for political activity is the study
                     of history, and that the surest and indeed
                     the only way to learn how to bear bravely the
                     vicissitudes of fortune is to recall the
                     disasters of others.

                Practical experience and fortitude in facing calamity
                are the rewards of studying history and are stressed
                repeatedly throughout the work. History is essentially
                didactic. Pleasure is not to be wholly excluded, but
                the scale comes down sharply on the side of profit. To
                be really profitable, history must deal with political
                and military matters; and this is pragmatiké historia,
                in contrast to other sorts of history (IX,
                1-2)--genealogies and mythical stories, appealing to
                the casual reader, and accounts of colonies,
                foundations of cities, and ties of kindred, which
                attract the man with antiquarian interests. Its nature
                is austere, though it may include contemporary
                developments in art and science. He stands in contrast
                to the sensationalism of many of his predecessors, who
                confuse history with tragedy.

                In Book II, in which he attacks the Greek historian
                Phylarchus for practices that might be called
                unprofessional today, Polybius states:

                     A historian should not try to astonish his
                     readers by sensationalism, nor, like the
                     tragic poets, seek after men's probable
                     utterances and enumerate all the possible
                     consequences of the events under
                     consideration, but simply record what really
                     happened and was said, however commonplace.
                     For the object of history is the very
                     opposite of that of tragedy. The tragic
                     writer seeks by the most plausible language
                     to thrill and charm the audience temporarily;
                     the historian by real facts and real speeches
                     seeks to instruct and convince serious
                     students for all time. There it is the
                     probable that counts, even though it be
                     false, the object being to beguile the
                     spectator; here it is the truth, the object
                     being to benefit the student.

                This attack on Phylarchus is not isolated. Similar
                faults are castigated in other historians judged guilty
                of sensationalism (cf. II, 16, 13-15; III, 48, 8; VII,
                7, 1-2; XV, 34, 1-36). Nor are these their only
                weaknesses. Many historians are prone to
                exaggeration--and that for a special reason. As writers
                of monographs whose subjects are simple and monotonous,
                they are driven "to magnify small matters, to touch up
                and elaborate brief statements and to transform
                incidents of no importance into momentous events and
                actions" (XXIX, 12, 3). In contrast to such practices,
                Polybius stresses the universal character of his own
                theme, which is to narrate "how and thanks to what kind
                of constitution the Romans in under 53 years have
                subjected nearly the whole inhabited world to their
                sole government--a thing unique in history" (I, 1, 5).

                An important place in Polybius' work is occupied by his
                study of the Roman constitution and army and the early
                history of the city in Book VI. His analysis of the
                mixed constitution, which had enabled Rome to avoid the
                cycle of change and deterioration to which simple
                constitutional forms were liable, is full of problems,
                but it has exercised widespread influence, from
                Cicero's De republica down to Machiavelli and

                To cite this page:
                "Polybius" Britannica Online.

                [Accessed 25 February 1998].

Módszertani individualizmus

További válogatott szemelvények a legutóbb ismertetett tanulmány szövegéből. (Gyáni Gábor – A történetírás fogalmi alapjairól)

Popper szerint a tudományos kijelentések mint állandó ellenőrzésre szoruló hipotézisek … nem az igazolhatóság (verifikálhatóság), hanem egyes-egyedül a cáfolhatatlanság próbáján átjutva szerezhetnek maguknak tudományos tapasztalati érvényt. „Az én javaslatom szerint, írja, a tapasztalati módszert az jellemzi, hogy az ellenőrizni kívánt rendszert minden elképzelhető módon falszifikálni igyekszik. Nem célja a tarthatatlan rendszerek megmentése, ellenkezőleg mindegyiket kíméletlen próbáknak teszi ki, és azt kísérli meg kiválasztani, amelyik az összehasonlítás alapján a legalkalmasabb” (Popper 1997, 52).

Az oksági magyarázatok logikai elemzését Popper úgy fejlesztette tovább a későbbiekben, hogy ezáltal elméleti alapokat teremtett magának egy a történelmi törvény feltárását ambicionáló, általa egyébként historicizmusként számon tartott tudományos beállítottság cáfolatához. Ennek során jutott el azon megállapításhoz, hogy a történelemnek nevezett események egymásra következésében nem törvények, csupán trendek állapíthatók meg. Bármely esemény oksági magyarázatának logikai feltételeit a következőképpen határozta meg. „Egy specifikus esemény oksági magyarázatát megadni annyit tesz, hogy az eseményt leíró kijelentést levezetjük a premisszák két fajtájából: néhány egyetemes törvényből és néhány szinguláris vagy specifikus kijelentésből, melyeket specifikus kiinduló feltételeknek nevezhetünk” (Popper 1989, 133). Szemléltető példája így hangzott: adott fonál elszakadásának akkor adjuk oksági magyarázatát, „ha megállapítottuk, hogy csak egy font súlyt bírt volna ki, de két font súly függött rajta”. Az előbbi oksági magyarázat szerkezete a következőképpen fest. Szerepel benne, elsőként is, egy egyetemes természettörvény jellegét öltő hipotézis (például ha egy fonalat maximális teherbíró képességét meghaladó terhelésnek vetünk alá, az mindenképpen elszakad). Másodikként szerepel benne egy a szóban forgó sajátos eseményre vonakozó, a kiinduló feltételeket megadó szinguláris kijelentés. Ez utóbbi az adott példában így szólhat: a fonalunkra jellemző maximális terhelhetőség egy fontnak felel meg; illetve, fonalunkon két font súly függött. Ez a két, eltérő fajú kijelentés kizárólag együtt adja kimerítő oksági magyarázatát a példában bekövetkezett eseménynek, hiszen az egyetemes törvényekből a kiinduló feltételek segítségével vezetjük le a következő specifikus kijelentést: „A fonal el fog szakadni.” Az utóbbit nevezi Popper specifikus előrejelzésnek. Az ilyen és hasonló oksági magyarázatok tudományosságának egyedüli feltétele az, hogy az egyetemes törvények már átestek a falszifikáció próbáján (és beváltak), az okok szerepét játszó kiinduló feltételek pedig tényszerűen dokumentáltak.

Az oksági magyarázat ezen deduktív, olykor hipotetikus-deduktív módszernek is hívott eljárása Popper álláspontja szerint az összes tapasztalati tudományt egyaránt jellemzi. A társadalomtudományok is ezt a módszertani individualizmust követik megismerő gyakorlatukban, mivel „a társadalomtudományok legtöbb – ha ugyan nem minden – vizsgálati tárgya absztrakt objektum: elméleti konstrukció […] Ezek az objektumok, ezek a tapasztalataink értelmezésére szolgáló elméleti konstrukciók annak eredményei, hogy bizonyos tapasztalatok magyarázatára meghatározott modelleket (kivált intézményeket) alkotunk […]. Mindez része a magyarázat e módszerének, mely a redukció vagy másképpen a hipotézisekből való dedukció útját követi. Sokszor nem is vagyunk tudatában annak a ténynek, hogy hipotézisekkel vagy elméletekkel állunk szemben, s ezért elméleti modelljeinket konkrét dolgokkal tévesztjük össze” (Popper 1989, 143-144). Ezen a ponton elég visszautalnunk a történeti tény fogalmával kapcsolatos előző fejtegetéseinkre, arra, hogy a tény, mint elméleti konstrukció milyen gyakran kelti egyes történészekben a konkrét (és elemi) dolog benyomását. Holott a történész maga is egyetemes törvényt kifejező elméleteket kapcsol be megismerő tevékenységébe, jóllehet „többnyire anélkül veszi át [azokat], hogy tudatában volna: rendszerint nem mint egyetemes törvényeket használja őket, melyek segítségére lehetnének sajátos hipotéziseinek tesztelésében, hanem terminológiájába burkoltan. Kormányzatokról, nemzetekről, hadseregekről beszélve – rendszerint öntudatlanul – ‘modellek’-kel él, melyeket tudományos vagy pretudományos szociológiai elemzések kínálnak számára” (Popper 1989, 152). Máskor viszont az ilyen elméletek elcsépelt, közhelyszerű igazságokat tartalmaznak, melyekről ezért teljességgel szükségtelen is külön beszélnie.

Ezek a közhelyszerű és jobbára öntudatlanul alkalmazott egyetemes törvények azonban nem úgy irányítják a történeti megismerést, mint ahogy az elméleti tudományokban történik, ahol közvetlenül az egyetemes törvény szabja meg a tapasztalati megfigyelés számára adott nézőpontot. A szelektivitást a történetírás esetében nem a tudományos elméletek, hanem az érdeklődés diktálja: „azt a történelmet írjuk meg, amely érdekel bennünket” (Popper 1989, 156). Az ilyen szelektív nézőpontot, a történelmi érdeklődésnek eme fókuszait nevezi Popper történelemértelmezésnek. S van még valami, ami a történeti megismerést némileg eltávolítja a módszertani individualizmusban vele osztozó természettudományoktól. Ez az ún. szituacionális logika elmélete, melyet Popper Tolsztoj Háború és béke című regényének a történetképe kapcsán ad elő, ekkor még meglehetősen embrionális formában, hogy később jobban kidolgozza. A magyarázatnak a szituacionális logika esetében a cselekvő szándékaira, tudatára és akaratára kell irányulnia, mivel éppen ez a cselekvő által véghezvitt cselekmény kiindulópontja, ami eldönti, hogy ki mit – és nem valami mást – tesz adott körülmények között. A szituációs logika megismerése azt kívánja meg a történésztől, hogy tisztázza a maga számára mindazon társadalmi intézmények működését, melyeken át az egyes embert végül rabul ejtő vezéreszmék elterjednek. S persze azt is vizsgálnia kell, hogyan lépnek fel az új tradíciók. Poppernek ez utóbbi elgondolása azon a feltevésén nyugszik, hogy a cselekvő egyén a maga szempontjából, az adott feltételek között a lehető legjobb döntést hozza és ennek belátása azt követeli a történésztől, hogy az ő, a cselekvő nézőpontját tegye magáévá (Fairburn 1999, 81–83). A szituacionális logika magyarázóelve azonban csupán az egyetemes törvényekkel összekapcsolódva válhat az elemzés eredményes eszközévé.

Mindezek után szükségtelen hasonló részletességgel ismertetni Hempel utóbb „átfogó törvény modell” (covering-law model, az elnevezés W. Dray-től származik) címen ismertté vált elméletét, hiszen alig tér el Popper vázolt elképzelésétől…

A történelmi magyarázat logikai szerkezetéről szólva Popper és Hempel a tudományok módszertani egységét tekintették kiindulási alapnak. Ez látszólag a pozitivizmus továbbélését, pontosabban, a neopozitivizmus nyilvánvaló hatását tükrözi elgondolásaikban. S ez annyiban valóban igaz is, hogy egyikőjük sem mondott le maradéktalanul a természet és társadalomtudományok, sőt a humaniórák mindegyikében érvényesnek vélt módszertani individualizmus elvéről. A történelmi magyarázat logikájának ezen elmélete közvetett úton közrejátszott a történetírás második világháborút követő fokozatos szcientizálódásában. Nem úgy, hogy mondjuk belőle született volna meg a struktúratörténet, melynek élén ekkoriban az Annales történetírása haladt. Ám vitathatatlan, hogy az átfogó törvény modell koncepciója erősen közrehatott a történetírás hagyományos fogalmának az eróziós folyamatában, melynek eredményeként az 1960-as években programatikus nemzetközi áramlattá válhatott a társadalomtudományos történetírás. Nem célunk az e téren felfedhető kölcsönhatások nyomon követése, így figyelmünket a következőkben arra irányítjuk, hogy milyen sors várt a továbbiakban a történelmi magyarázat elméleti diskurzusára.

A Hempel-Popper-modell kritikája Poppernek a séma alóli kivétel lehetőségét felvillantó egyik elképzelését követve haladt tovább akkor, midőn a szituacionális logika fogalmát karolták fel Dray „racionális magyarázat” elméletének a keretében. Dray ezen azt értette, hogy érdemi magyarázat csak az események egymást követő sorozatán keresztül adható. Elképzelése a következő feltevésen alapult: a kiinduló feltételek és a megmagyarázandó cselekmény közötti kapcsolatnak az az alapja, hogy adott körülmények között ez az egyedül lehetséges, az egyedül racionális cselekedet. A magyarázatnak ez esetben nem arra kell tehát irányulnia, hogy kimutassuk: a cselekvő személy olyan kollektíva tagja, amely mindig (törvényszerűen) hasonló tetteket követ el azon körülmények között, amilyenek között cselekedete idején maga is volt. A feladat itt inkább annak megértése, hogy amit cselekedett, az az ő szempontjából indokolt és ésszerű volt. Egy cselekvés magyarázata azt jelenti tehát, hogy megértjük a cselekvő ésszerű mozgatórugóit (Kon 1974, 193-194, 198)…

A történeti magyarázat logikai elemzése megrekedt a tudomány és történetfilozófiai diskurzus körén belül, így viszonylag csekély visszhangot keltett történetírói körökben. Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy e fogalmi felvetések áttételesen ne hatottak volna a szaktudományra, ahogy az interdiszciplinaritás kapcsán Habermas is utal rá: „Az utóbbi évtizedekben, mindenekelőtt az Egyesült Államokban kialakulóban van a történettudomány és a szociológia együttműködése. Mindkét oldal metodológiai önértelmezése számára Popper, Hempel és Nagel modellje volt a meghatározó” (Habermas 1994, 58). Mégis: a történetírói bizonyítás pragmatikus, ugyanakkor elvi szinten is megragadható problémái kétségkívül igen távoli kapcsolatban látszanak állni például az átfogó törvény modell vagy a narrativitás mint magyarázat filozófiai fogalmával. Ez a kapcsolat azonban ennek ellenére is fennáll. Nézzük meg ezek után, hogy milyen elvi problémákat támaszt a történetírói bizonyítás szorosabban vett szaktudományos kívánalma.

A módszertani individualizmust a tudomány egyetemes metodológiájának elveként hirdető gondolkodók szintén érzékelték, hogy a történeti tudás létrehozása nem vehető teljesen egy kalap alá az általában vett tudás megszerzésére szolgáló megismeréssel. Azért nem, mivel a vizsgálat tárgyának specifikus (egyedi) és megismételhetetlen jellege, valamint a megfigyelő és a megfigyelt alapjában hermeneutikai kapcsolata a megismerésnek egészen más feltételeit teremti meg. Valamennyire reflektáltak ugyan minderre a történelmi magyarázat teoretikusai, ezek a szempontok azonban nem kapták meg tőlük azt a figyelmet, melyet a történetírói megismerésben játszott tényleges súlyuk egyébként megkívánna. Az egyik fő és állandónak mutatkozó probléma oka a forrásanyag töredékessége és esetlegessége…

A társadalomtörténetet, amely többnyire nem egyes egyének, hanem népesebb kollektívák múltját vizsgálja, különösen érzékenyen érinti az a módszertani nehézség, hogy kevés számú ismert esetből kell a nagyobb egységre érvényes következtetéseit megfogalmazni úgy, hogy azokat hihető és tudományosan elfogadható eredményként tudja tálalni. Milyen eljárásokhoz fordulnak a történészek ezekben az esetekben – erre keressük a választ a következőkben (Fairburn 1999, 39-58). A legegyszerűbb megoldás az, hogy néhány, egyúttal viszont tipikusként vagy lényegesként feltüntetett példára alapozzuk az általánosítást.A történetírói bizonyítás újabb lehetséges módja az, amikor párhuzamos és egymással összehasonlítható esetekből extrapolálunk. Ez ma már olyan közkedvelt és fejlett bizonyítási eljárásnak számít, hogy érdemes lesz vele külön is foglalkoznunk. Így áttérhetünk végül a megfigyelések súlyának és változatosságának a maximalizálását célzó bizonyítási eljárás ecsetelésére, ami talán a leggyakrabban alkalmazott metódus. Azon az eredetileg Lakatos Imre által posztulált feltevésen alapul, hogy bár az összes hozzáférhető eset felsorakoztatása sem feltétlenül bizonyítja egy tézis általánosan érvényes voltát, ám nőnek ennek esélyei, ha fokozzuk a bizonyítékok számát és változatosságát. Ez a feltevés a társadalom holisztikus szemléletének, vagyis annak a társadalomképnek is jól megfelel, mely szerint (ahogy azt a tény kapcsán korábban már érintettük-vö. Paul Veyne téziseivel): adott csoporthoz vagy kategóriához tartozó emberek számtalan dimenzióval és attribútummal (materiális, társadalmi, demográfiai, kulturális, politikai) rendelkeznek, s ezek a legkülönfélébb módon kapcsolódnak egymáshoz, így mindegyikük hatással van az összes többire. Vagyis: adott relációban megnyilvánuló oksági összefüggés az összes többi dimenzióban is befolyásolja a dolgokat, nem beszélhetünk tehát lineáris kauzalitásról. Ahogy Duby fogalmaz: „a társadalom a tájakhoz hasonló rendszer, amelynek szerkezete és fejlődése számos tényező eredője, az egyes tényezők között pedig nem ok-okozati viszony, hanem korreláció vagy interferencia érvényesül, s a jó módszer az, hogy először egyenként megvizsgáljuk ezeket a tényezőket, mert mindegyik a saját ritmusa szerint hat és módosul, de ha a rendszer működését meg akarjuk érteni, feltétlenül megbonthatatlan összetartozásukban kell szemügyre venni őket” (Duby 2000, 13). A bizonyítás e gyakorlata az átfogó törvény modelljébe foglalt egyetemes törvényből indul ki. Ezt a kiindulópontot (elméleti hipotézist) nevezi Fairburn magelméletnek (core theory), amely a továbbiakban segédhipotézisek (auxiliary hyphotheses) hosszú sorának a megfogalmazását teszi szükségessé. Az utóbbiak mindegyike csupán egyetlen dimenziót vagy attribútumot fog át, s ami legalább ennyire fontos: több külső kört kell alkotniuk…(Fairburn 1999, 63).


Figyelem felhívás céljából  külön kezelem  a szöveg legáltalánosabb érdekű részét: 

A tény történetírói fogalma

A történelem mint elbeszélt múlt abban tér el az elbeszélés többi válfajától, hogy egykor valóban megtörtént események és nem pusztán elképzelt, kitalált valóság képezik a tárgyát. Csakhogy a történész – ritka kivételektől eltekintve – személy szerint soha sem közvetlen szemtanúja annak, aminek hű képét igyekszik adni. Ennek ellenére képzelete mindig a tapasztalásnak és a valóság kifürkészésének van alárendelve (Humboldt 1985, 121-122). A múlt megtapasztalásának lehetőségét a történelmi források biztosítják számára, azok kötik össze őt az eseményekkel, pontosabban a kortársaknak az eseményekről szerzett és forrásokban rögzített tapasztalataival. Az így hozzáférhetővé vált tanúbizonyságok és a valóság kapcsolata azonban további problémák forrása. Mint Bloch megjegyzi: „Abszolút értelemben nincs jó tanúbizonyság; csak jó vagy rossz tanúbizonyságok vannak” (Bloch 1996, 75). Két ok is közrejátszik abban, hogy a kortárs megfigyelő (a forrást létrehozó személy) nem igazán a valóságnak megfelelő módon számol be élményeiről: az egyik, hogy megfigyelőként milyen a pillanatnyi állapota, a másik, hogy mennyire figyelmes szemlélő. Hozzátehetjük az előbbiekhez, hogy az élményt meghatározza továbbá: mi a megfigyelő pontos helyzete, milyen nézőpontból tesz szert tapasztalataira.

A történetírás mint szaktudomány 19. század eleji kialakulása ama szilárd meggyőződés alapján vált lehetővé, hogy a források adatai közvetlenül a történelem tényeire vonatkoznak. Az adatok puszta megfigyelése és tárgyilagos leírásuk ezért önmagában is elegendőnek tűnt ahhoz, hogy a múlt tudományos igazságának a birtokába jussunk. Így lett a történetírás a tények megismerésének szakavatott tudományává, ezáltal szakította el magát a történetfilozófiától, amely a tények bemutatása helyett inkább csak értelmez, és ezzel úgymond, üres spekulációkba bocsátkozik.

Ezen pozitivista tudományeszmény jegyében fektették le a történetírói munkamódszer szigorú logikai rendjét. Ha egyedül csak a forráskritika révén hitelesített adatok segítségével férhetünk hozzá a tényekhez, akkor első lépésben a tényt jelölő adatok gondos összegyűjtése képezi a kutató feladatát (ez az anyaggyűjtés fázisa), melyre az adatok alkotta tények ok-okozati rendbe szerkesztésének, vagyis a tények elbeszélés formájában történő beszéltetésének kell következnie. Az utóbbi nem is mindig különül el egyértelműen az anyaggyűjtéstől, hiszen a tények, melyek úgymond „önmagukért beszélnek”, minden különösebb értelmezői belemagyarázás és erőfeszítés nélkül is úgy jelenítik meg a valóságot, ahogy az ténylegesen végbement. Ez áll a forrásközlés mint legitim történetírói műfaj hátterében is. Hiszen, ha a múlt valósága a tényekben közvetlen módon képes megjelenni, már az is elegendő, hogy a források szövegeit közreadjuk, mert már így kikerekedik belőlük a múlt hamisítatlan képe. Feltéve persze, hogy a megfelelő, a teljesen megbízható forrásokat sikerült összegyűjteni és kiválogatni.

A források adatai révén ekként közvetlenül birtokba vett tényszerű valóság fogalma a történetírás mint szaktudomány talán legidőtállóbb szemléleti meggyőződésévé lett az idők során. Jól mutatja ezt az is, hogy a tény imént említett dogmájával szemben időnként mégiscsak felmerülő kételyek és ellenérvek mindig beleütköztek a szakma, a „normál tudomány” (T. Kuhn) konok ellenállásába. Talán éppen azért, mert a tény objektivitásának ezen koncepciója volt hivatva megalapozni a történetírói megismerés valódi tudományosságát. Nem véletlen tehát, hogy manapság is erős az a történetírói meggyőződés, hogy a forrásokból nyert atomi tények azonmód felkínálják a történeti elbeszélés lehetőségét. Az adat ugyanis vagy közvetlenül azonos magával a történeti ténnyel, vagy annak része; esetleg teljesen alkalmatlan a tény kielégítő azonosításához. Végeredményben a forráskritikai eljárás dönti el, hogy adat és tény milyen kapcsolatban áll egymással. „Az a sok helyen ránk hagyományozott adat, hogy a törökök 1526. augusztus 29-én délután Mohácsnál legyőzték a magyarokat, olvassuk e nézet egyik jellegzetes megfogalmazását, nyugodt lélekkel és minden külön forráskritikai vizsgálódás nélkül ténynek tekinthető. Ezzel szemben az az adat, hogy Árpád fejedelem 907-ben halt meg, sajnos, nem tekinthető minden további nélkül ténynek, nem azért, mert ezt az adatot csak egyetlenegy forrás, Anonymus őrizte meg, hanem azért, mert Anonymus krónikájának egyetlenegy más forrásból ellenőrizhető évszáma sem jó. A történeti élet egykori tényét ebben az esetben csak fogyatékosan tudjuk rekonstruálni: Árpád fejedelem a honfoglalás utáni években halt meg” (Heckenast 1980, 677).

E megközelítés feltűnő gyengéje, hogy egyenlőségjelet tesz a múlt eseményei és annak tényei közé, s ezen az alapon azt fogadja el ténynek, ami az eseményeket megbízhatóan dokumentáló adatok alakjában kerül a történész kezébe. Azonban már Bloch is arra figyelmeztetett, hogy „ha csak az ilyen, minden magyarázattól mentes tények lehetnének bizonyosak, akkor a történelem hozzávetőleges megjegyzések sorozatából állna, s nem volna igazán nagy szellemi jelentősége. Szerencsére nem így áll a dolog” (Bloch 1996, 76). A tény, szögezzük le, nem fogható fel atomi egység módjára, ilyeténképpen nem esik egybe az egyszeri esemény fogalmával sem. Koselleck mutatott rá, hogy az utólag feltárt események tényszerűsége nem fedi le a múltbeli összefüggések egészét. „Minden történetileg kikutatott és előadott esemény a ‘tényleges’ fikciójából táplálkozik, maga a ‘valóságos’ azonban elmúlt.” Ezzel nem azt mondja, hogy a tény az esemény merőben tetszőleges vagy önkényes konstrukciója. Hiszen, fűzi hozzá a német teoretikus, a forráskritika megakadályozza, hogy a valóságtól idegen, azt meghamisító tény léphessen az esemény helyébe. „A források ellenőrzése megszabja, hogy mit nem szabad állítani. A lehetséges állításokat azonban nem írja elő. A történészt [ilyenformán csak] negatív értelemben kötik a letűnt valóság dokumentumai” (Koselleck 2003, 174).

Ennél is egyértelműbben fogalmaz Paul Veyne, kijelentvén: „a tények nem úgy léteznek, mint a homokszemek. A történelem nem determinált atomi szinten […], hiszen a ‘tények’ nem elszigetelten léteznek: a történész teljes egységekbe szerveződve talál rájuk, s ezekben szerepet játszanak okok, célok, alkalmak, véletlenek, ürügyek stb.” Szerinte a tények természetes szerveződésekben adottak és „a történészi munka erőfeszítése éppen abban áll, hogy újra megtalálja ezt a szerveződést” (Veyne 2000, 65). Miután nincs úgynevezett elemi tény, „mivel egy-egy ténynek csak a cselekményén belül van értelme és végtelen számú cselekményre utal” (Veyne 2000, 76), az alkotja majd a történeti tényt, amit a történészek e célra alkalmasnak ítélnek. A tény, így nem magából a múltból, hanem a múlt sajátos történetírói megközelítéséből fakad. Miután viszont az esemény mindig kontextust rejt magában (ettől nyeri el az értelmét is) és egyúttal meghatározatlan számú cselekményre utal, melyen belül az esemény nem több puszta epizódnál, egy esemény ilyenformán sok-sok eseményre bontható. Ezért is tűnik lehetetlennek az események teljességének maradéktalan leírása. Szelekcióra van tehát szükség, ami azt jelenti, hogy az események egyes kiválasztott aspektusait helyezzük előtérbe, őket tüntetjük ki a tény státusával.

Miközben az esemény több cselekmény között forgácsolódik szét, a különnemű kategóriákhoz tartozó adatok ugyanazon esemény részét képezik. Marcel Mauss nyomán ezért is mondhatjuk, hogy a tanulmányozott tény esetenként (nála az ajándék mint tény) totális, vagy általános társadalmi tény. A totális tény az, ami „a társadalomnak és intézményeinek [.] teljes egészét mozgásba hozza, más esetekben pedig csak igen nagy számú intézményt” (Mauss 2000, 332), vagyis nem egyes témákra, intézményi elemekre, összetett intézményekre, vagy több területet egyszerre felölelő intézményrendszerekre, hanem teljes társadalmi rendszerekre utal. A tény e fogalmát Veyne a következőképpen kommentálja: „őszintén szólva a totális társadalmi tény egész egyszerűen azt akarja jelenteni, hogy a mi hagyományos kategóriáink megcsonkítják a valóságot” (Veyne 2000, 68).

S ezzel már igen messze kerültünk a tény régről ismert reflektálatlan fogalmától, amely azt valamely múltbeli – és megfelelően adatolt – elemi esemény leírásával azonosítja. Sőt, az elemi esemény fogalmát sem tekinthetjük többé teljesen magától értetődő entitásnak, mint ahogy azt még manapság is gyakran feltételezik. „A történelmi tény számomra az elemi esemény; ugyanaz a névtelen valami, mint a jelen tényei: sok milliárd ember pillanatnyi ténykedése évszázadokon, sőt évezredeken keresztül.” A tények Engel számára ezért, „ugyanolyan valóságos dolgok, mint a fizikai tények, ugyanúgy léteznek, mint azok, csak nem a jelenben, hanem a múltban. A történész épp annyira a megfigyelő helyzetében van, mint a fizikus […], a történész mindenesetre per definitionem olyan tényekkel találkozik, amelyek a múltban játszódtak le és sohasem ismétlődnek meg” (Engel 1998, 4). Annyi engedményt tesz csupán a szerző, hogy a Durkheim-féle „társadalmi tényeket” tények együtteseként határozza meg, melyről végül megállapítja: „Ez nem tény, hanem a tényekből absztrahált fogalom, de attól még lehet és van valóságtartalma” (Engel 1998, 4).

A tényben, különösen ha az elemi esemény fogalmával sem feltétlenül számolhatunk többé, önkényes választás és döntés termékét kell tehát látnunk. Olyan szellemi konstrukció ez, melynek státusa, ahogy Carr fogalmaz, „értelmezés függvénye”. Hiszen már pusztán az, hogy mit fogadunk el történelmi jelentőségű ténybeli „elemi eseménynek” vagy cselekménynek (amilyen, egyebek közt, a mohácsi csata, vagy egy Árpád nevű egyén halála), mindig történeti interpretációnak az eredménye. „Az értelmezésnek ez az eleme, folytatja Carr, minden történelmi ténybe belekerül” (Carr 1995, 12). A tény ezen új keletű meghatározása sokat köszönhet az amerikai Carl Beckernek, aki már a húszas évek derekán az Amerikai Történelmi Társulat ülésén elhangzott előadásában amaz erőteljes véleményének adott hangot, hogy a történeti tény nem holmi fizikai dolog, melynek határozott a formája és rögzített a jelentése, a történelem tényei tehát nem téglák, hanem szellemi entitások. Amit a történészek szokásszerűen a tény fogalmán értenek, Becker felfogása szerint, nem többek a múltban megesett egyes eseményekről szóló (és ránk maradt) állításoknál, melyek (egyszerűbb) tények sokaságának a puszta általánosításai. Az efféle tényállítást tehát események sorozatának a megjelölésére szolgáló szimbólumnak kell tekinteni. A történész akkor, midőn írott forrásokat tanulmányozva a múltba merül, nem pőre tényekkel (ahogy Engel is állítja), hanem a múlt eseményeiről számára ismertté vált kijelentésekkel találja magát szemben. S éppen ez a fajta szimbólum teszi a történészt képessé arra, hogy képzeletében újraalkothassa a valamikori eseményt. A történelmi tény tehát nem a múltban, hanem a jelenben létezik, mivel a historikus a fennmaradt nyomok alapján utólag saját maga hozza azt létre, amely így szorosan a jelenhez és nem pedig a múlthoz tartozik. Ezért sem mondhatjuk, hogy a tények úgymond önmagukért beszélnek. Igazság szerint mindig a történész az, aki a tények helyett beszél, egyszóval a történész és nem a tények ruházzák fel a múlt eseményeit határozott jelentéssel (Becker 1958, 41–65).

Becker két dolgot állít tehát. Az egyik, a történészek által kétségkívül könnyebben megemészthető tézise szerint a történeti tény a legkevésbé sem elemi természetű, mivel tények sokaságának a lehetséges összekapcsolódása, melyek mindegyikéről külön-külön lehetetlen utólag számot adni. A történész ugyanis eleve hiányos képet alkothat magának erről a bonyolult szövedékről (ami már a források töredékességéből is következik). Ennek kapcsán jegyzi meg Veyne, hogy egy esemény „nem valamilyen létező dolog, hanem lehetséges útirányok metszéspontja” (Veyne 2000, 70).

Becker másik fontos megállapítása, hogy a történész soha sem közvetlenül a múltbeli eseménnyel, hanem azon róla szóló állítással kerül személyesen kapcsolatba, amely tényként rögzíti az esemény megtörténtét. Hol rejtőzik ezek után a történeti tény – kérdezi, majd így válaszol a kérdésre: valaki fejében vagy pedig sehol. Az a kijelentés például, hogy Abraham Lincolnt 1865. április 14-én meggyilkolták a washingtoni Ford Színházban, a történés pillanatában pusztán csak egy volt az események sorában, mára viszont történelmi ténnyé ért. Az esemény maga elmúlt, ám emlékét tovább éltetik a történelmi források, melyek így lehetővé teszik, hogy reflektálhassunk a valamikori eseményre. Azaz: kiemeljük az események egymásra következő hosszú (és általunk ismert) sorozatából, majd jelentéssel látjuk el, s mindenekelőtt a történelmileg fontos események rangjára emeljük. Egyedül a történészen múlik tehát, hogy melyik múltbeli eseményből lesz egyáltalán történelmi tény. Akkor viszont, amikor a tények nem kerülnek elő a forrásokból, azt mondhatjuk, nincsenek sehol. Becker röviden vázolt elgondolása, melyre a pejoratív értelmű prezentizmus címkéjét szokták ragasztani, már jóval kevesebb megértést vívott ki magának akár a filozófusok, akár és kivált a történészek körében. A ritka kivételek közé sorolhatjuk Walter Benjamint, aki a historizmust bírálva épp egy ilyesfajta hermeneutikai megfontolást hangsúlyozott. „A historizmus – írta – beéri avval, hogy kauzális kapcsolatot létesít a történelem különböző mozzanatai között. De egy tény azért, mert ok, még nem történelmi tény is. Posztumusz válik azzá, olyan események révén, melyeket évezredek választanak el tőle. Az a történész, aki szem előtt tartja ezt, eláll attól, hogy úgy morzsolja le az események sorozatát, mint valami rózsafüzért” (Benjamin 1980, 973).

Mind ez ideig viszonylag kevés racionálisan is védhető, igazán meggyőző bírálat érte Becker eretnek felvetését. Hadd foglaljam össze közülük néhánynak az érvelését. Az orosz medievista, Gurevics például a „tények logikájának” az elvét alkalmazza azon korántsem súlytalan dilemma eldöntése során, hogy vajon az eseményekhez, vagy inkább a történész megismerő tevékenységéhez áll-e közelebb a történeti tény kategóriája. A történeti megismerés első fázisában, ismeri el Gurevics is, a „téma, a kutatási probléma meghatározása és az irányjelző tények kiemelése elméleti előfeltételezésekkel kapcsolatos, ezek vezetik majd a történészt”. Itt tehát szinte minden az interpretáció jegyében történik. A második fázisban viszont, miután „az ilyen anyag kiválogatása, amely részben értékelését is tartalmazza, már megtörtént, ez az anyag már megszabja a további adatok bevonásának szükségességét, azokét, amelyek logikailag és lényegileg összefüggnek a korábban kiválasztottal […]. Következésképpen a történész tényválogatásának folyamata kettős: a hipotézis, elmélet felől is halad, amely a történészt irányítja, és maguk a tények felől is. A tényeket nem ‘fűzik fel’ egy a történész által korábban kifeszített fonálra. Feltárulnak a történeti tények közötti objektív viszonyok, amelyeket a történész nem teremt, hanem felfedez’’ (Gurevics 1997, 210-211). (Kiemelés – Gy. G.)

Egy másik megközelítés képviseletében a szintén orosz Barg megháromszorozza a történeti tény fogalmát. A marxizmus által oly nagy becsben tartott objektivitásjegyében elkülöníti egymástól az esemény „történeti tényét” a rá vonatkozó ténybeli adattól (ez utóbbit nevezi „forrásközlésnek”), majd pedig a tudományosan igazolt és „átgondolt” ún. „tudományos-történeti ténytől”. A megismerő szubjektumnak az így feldarabolt tényre gyakorolt befolyását azonban egyedül az utóbbira korlátozza, imigyen: „A kutatói hipotézisek és koncepciók csupán a tényekkel kapcsolatos – szélesebb vagy szűkebb körű – ítéletalkotásban játszanak szerepet, s nincs befolyásuk a történeti tények [vagyis a res gestae – Gy. G.] – mint olyanok – objektív tartalmára” (Barg 1978, 19). Ezen az alapon végül arra a lapos megállapításra jut, miszerint: „A maximum, amire a materialista alapokon álló kutató törekedhet, az az, hogy a gondolati kép maximális mértékben megközelítse a valóságot, tudva tudván, hogy a kettő sohasem fog egybeesni” (Barg 1978, 29).

Ezen utóbbi argumentáció ugyanakkor ráirányítja a figyelmünket a forrásokban adat formájában megjelenő esemény és a történetírói ábrázolás tényszerűsége közti kapcsolat fontosságára. Már a fejezet elején volt róla szó, hogy mennyire félrevezető lehet a forrásadat és a történeti tény fogalmainak nem is ritka egybemosása vagy akár csak azonosságuk lehetőségének a hallgatólagos elfogadása. Ernest Labrousse, francia gazdaságtörténész épp e veszély elkerülése érdekében vezette be a tiszta tény fogalmát. A történész szerinte rendszerint a történeti forrásokból kiszűrt, belőlük absztrahált tényekkel dolgozik, melyek mindig egy bizonyos kontextusban kerülnek a szeme elé. Ám ezek a tények ugyanakkor áthelyezhetők más kontextusba (kontextusokba) is, s eközben módosul a jelentésük. Az adat, ha úgy tetszik, végig önmagánál marad, de környezete átalakulásával esetről esetre mást fejez ki, más valaminek a bizonyítására válik alkalmassá.

Dolgozzunk bár a tiszta tény fogalmával vagy tekintsük a tényeket, Becker módjára pusztán szimbólumoknak, az esemény-forrás(adat)-megismerő alany triászának a viszonyrendszerében a történeti tény nem azonosítható többé sem közvetlenül a múltbeli valósággal, sem e valóság forrásszerűen adatolt bizonyítékaival. Ám ez önmagában még aligha fenyeget azzal a veszéllyel, hogy a történeti megismerésnek merőben szubjektív jelleget tulajdonítunk.



Barg, M. A. 1978. A történeti tény: struktúra, forma, tartalom. Világtörténet, 28. sz. 5–41.

Becker, Carl L. 1958. What are historical facts? In uő: Detachment and the Writing of History. Essays and Letters. Ed. Phil L. Snyder. Ithaca, 41–65.

Benjamin, Walter 1980. A történelem fogalmáról. In uő: Angelus Novus. Értekezések, kísérletek, bírálatok. Budapest, 960–974.

Berlin, Isaiah 1990. Történelmi szükségszerűség. In uő: Négy esszé a szabadságról. Budapest, 181–334.

Black, Cyril E. 1966. The Dynamics of Modernization. A Study in Comparative History. New York.

Bloch, Marc 1996. A történész mestersége. Történetelméleti írások. Budapest.

Bloch, Marc 1996a. Az európai társadalmak összehasonlító történelméről. In uő: A történész mestersége. Történetelméleti írások. Budapest, 169–201.

Donagan, Alan 1964. Historical explanation: The Popper-Hempel theory reconsidered. History and Theory, IV. 1. 3–27.

Dray, William H. 1971. On the nature and role of narrative in historiography. History and Theory, X, 2, 153–172.

Dray, William H. 2003. „Megmagyarázni, hogy mi” – a történelemben. In Kisantal Tamás szerk.: Tudomány és művészet között. Budapest, 53–61.

Duby, Georges 2000. Folytonos történelem. Budapest.

Fairburn, Miles 1999. Social History: Problems, Strategies and Methods. New York

Habermas, Jürgen 1994. A társadalomtudományok logikája. Budapest.

Hempel, Carl G. 2003. Az általános törvények szerepe a történettudományban. In Kisantal Tamás, szerk.: Tudomány és művészet között. Budapest, 37–53.

Kon, Igor Sz. 1974. A történelmi magyarázat logikájának vitájához. In Történelem és filozófia. Új törekvések a szovjet filozófiai kutatásokban. Vál. Huszár Tibor. Budapest, 175–226.

Popper, Karl R. 1989. A historicizmus nyomorúsága. Budapest.

Popper, Karl R. 1997. A tudományos kutatás logikája. Budapest.

Veyne, Paul 2000. Sem tények, sem geometriai létező, hanem cselekmények. In Narratívák 4. A történelem poétikája. Szerk., vál. Thomka Beáta. Budapest, 65–81.

White, Hayden 1973. Metahistory. The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe. Baltimore.

White, Hayden 1987. The Content of the Form. Narrative Discourse and Historical Representation. Baltimore.

White, Hayden 1997a. A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében. In uő: A történelem terhe. Budapest, 103–143.

White, Hayden 1997b. A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás. In uő: A történelem terhe. Budapest, 68–103.

White, Hayden 1997c. Az elbeszélés kérdése a mai történelemelméletben. In uő: A történelem terhe. Budapest, 143–205.


A történetírás retorikájáról

A történetírásról legutóbb idézett közlemény néhány további részlete.

(Gyóni Gábor: A történetírás fogalmi alapjairól. Bevezetés a társadalomtörténetbe. Támop 4.2.5 pályázat könyvei. Részlet. )

A történész a rendelkezésére álló retorikai alakzatok közül annak biztos tudatában választ magának, hogy már eldöntötte magában: mit kíván közölni leendő és elképzelt olvasójával. Ami Hexter szerint azt bizonyítja, hogy a retorika nem pusztán hab a tortán, hanem a torta anyagának fontos alkotóeleme. Ezt támasztják egyébként alá azok az elemzések is, melyek kimutatják, hogy még az olyan tudatosan és határozottan nem narratív történetírói munkák is, mint amilyeneket a kliometrikusok adtak közre, telis-tele vannak különféle figurális beszédalakzatokkal, vagyis metaforákkal. Robert W. Fogel, a „tudományos” történetírói iskola talán legismertebb képviselője és egyben fő teoretikusa (lásd Fogel 1983, 5–71) legfontosabb műve egyetlen oldalán húsz jellegzetes retorikai elemet sikerült a kutatóknak azonosítani. Ebből le is vonták azt a következtetést, hogy a „Tudomány nem alternatívája a retorikának: a tudomány, legyen bár közgazdasági vagy történeti, retorikus kell legyen azért, hogy célba találhasson” (Megill-McCloskey 1987, 230).

A retorika irodalomelméleti újjáéledése az 1970-es évektől kezdte mindinkább átitatni a strukturális, posztstrukturális, dekonstrukciós és posztmodern áramlatokat (Thomka 2001, 168-172; White 1997c, 143-205). Hamarosan kitűnt azonban, hogy a történész mondanivalójának a megfogalmazása során is múlhatatlanul fontos szerepet játszik a retorika. „A történészek – jelentette ki Stone 1979-ben – mindig történeteket meséltek. Thuküdidésztől és Tacitustól Gibbonig és Macaulay-ig mindig az volt legfőbb ambíciójuk, hogy életteli és elegáns prózában alkossák meg elbeszéléseiket. A történelmet a retorika egyik fajtájának tekintették” (Stone 1979, 3). Az tehát a döntő kérdés; vajon kizárólag az írás, vagy már a kutatás stádiumában is érvényes a retorikai szempont? Hexter arra hajlott, hogy az írás fázisára korlátozza a retorika jelentést generáló jelentőségét (Megill–McCloskey 1987, 228). Hasonló álláspontot foglalnak el a kérdést illetően a narrativitás történetfilozófusai közül legfőképpen azok, akik a nyelvi retorika helyett a kompozíció metaforikus jellegére összpontosítanak. Metahistory című, 1973-ban megjelent művében Hayden White részletesen kifejti, hogy a történeti munkákban alkalmazott retorikának, kompozíciós irodalmi formáknak nem csak stiláris a jelentőségük, hiszen éppen általuk keletkezik a jelentés.

A múlt ilyetén történelmi reprezentációja különféle formákat ölthet, közülük azonban kizárólag a narratív reprezentáció felel meg a történetírás követelményének. Az elbeszélt múlt a már „lezárt”, „befejezett” világot kelti új életre, amely egyedül a történész narratívuma révén kerülheti el a teljes felbomlást, hogy darabjaira hulljon és végleg a feledés homályába vesszen. A történetírás ezek szerint olyan poétikai-nyelvi eszközökkel létrehozott mentális konstrukció (és nem rekonstrukció!), amely azért keltheti csupán a valóság benyomását, mert jelentéssel látja el az elbeszélt múltbeli események láncolatát. A jelentés, amely a történet formáját és tartalmát egyaránt megszabja, a morális létezés egy bizonyos rendjéből fakad. Oly módon lesz történelem a történeti elbeszélés jóvoltából, hogy a múltban egyszer megtörtént vagy ismétlődően előforduló események történetírói reprezentációja a múltat a maga teljességében, belső összefüggésében, ugyanakkor végső befejezettségében idézi meg. Ám ez a múlt, amely egyébként maga a puszta káosz, az értelem nélküli rendetlenség, nem írja elő számunkra, hogy mi mondható el róla. Utólag nekünk magunknak kell eldönteni, hogy az események közül (melyek ismeretével a fennmaradt adatok látnak el bennünket) mi az, aminek valóban van jelentősége. Jelentőséggel pedig úgy ruházzuk fel a tényekként leírt (e tényleírások egyedi egzisztenciális állítások formáját öltik) eseményeket, hogy beillesztjük őket egy koherens történetbe, így ruházva fel jelentéssel az események lényegében általunk konstruált együttesét. A jelentéstulajdonítás eszerint a történetforma kiválasztásával történik, melyet közvetlenül a cselekményesítés, a cselekményszövés (emplotment) közvetít. Ekként alakul át végül a forma tartalommá, ahogy White egyik kötetének a címében is áll (White 1987).

A metaforikus narrativitás elmélete két irányban is új utat mutat. Az analitikus filozófia narrativitáskoncepciójától (Danto) abban tér el, hogy nem azonosítja többé a történeti elbeszélést az egyedi (leíró) egzisztenciális kijelentések együttesével. Ennek megfelelően a narrativitás magyarázó logikáját sem ezen állítások külön-külön történő elemzésével fejti meg. A Hexter-féle retorikai szemponttól viszont az különbözteti meg White (és Ankersmit) felfogását, hogy nem közvetlenül a nyelvi, hanem az elbeszélés kompozicionális retorikai természetének tulajdonítanak jelentésgeneráló szerepet. Az autonóm elbeszélés eszménye kerül ekkor középpontba: „Az elbeszélés itt [White-nál és Ankersmitnél – Gy. G. ] önálló nyelvi entitásként mutatkozik meg, olyan formális tulajdonságokkal, amelyek transzcendálják a leíró jellegű (szinguláris, egzisztenciális) kijelentéseket, noha az elbeszélés éppen efféle kijelentéseken alapul” (Lorenz 2000, 123).

A 19. századi történetírói és történetfilozófiai életművekben megnyilvánuló történeti tudást elemezve White egyrészt azt állítja, hogy a történeti munkák önálló nyelvi entitások, olyasmik, amelyek éppen elbeszélő formájuk közvetítésével magyarázzák a múltat. „Úgy gondolom, írja, hogy a történelem ‘fikcionalizálását’ a történelem ‘magyarázataként’ éljük meg, pontosan abból az okból, [.amelyből] egy kitűnő szépirodalmi munkát a szerzővel közös világunk megvilágosodásaként élünk át” (White 1997b, 101). Mivel White szerint a történelmi elbeszélés nem az események egyszerű reprodukálása (mimézise), hanem szimbólumok összetett rendszere, amely tehát a fikciós beszéd megszokott eszközeit használja, nemcsak a benne ábrázolt események (a jelölt) felé nyitott, hanem a történettípus, a mítosz irányába, tehát afelé is, amit a történész az események megjelenítése végett szerkezetük jeléül maga választott. Az események történetírói megjelenítését White ezért is tekinti „kiterjesztett metaforáknak”, „melyek a bennük leírt eseményeket olyan formákhoz ‘hasonlítják’, melyekkel már megismerkedtünk saját irodalmi kultúránkban” (White 1997b, 87). A cselekményszövés a történelmi magyarázat egyik, mindenképp a legfontosabb, bár nem az egyedüli módja, mellyel a történész élni szokott. White szerint négy archetipikus történetforma áll a historikus rendelkezésére, a románc, a komédia, a tragédia és a szatíra. A történészek fel is használják e négy elbeszélésforma egyikét vagy másikát, sőt olykor egyetlen történeti munkán belül a különböző cselekménytípusok akár keveredhetnek is egymással.

Az események magyarázatának egy további síkján helyezi el White a formális érvelés technikáit, melyekből szintén négyet különít el egymástól, a formalizmust, az organicizmust, a mechanizmust és a kontextualizmust. Végül a reprezentációs magyarázósémák archetípusai között külön szinten találjuk az ideológiai vonulatot. Ezúttal is négy gondolati formulába préseli White a történész ideológiai választási lehetőségeit, a konzervativizmus, a liberalizmus, az anarchizmus és a radikalizmus ideológiai implikációit említve. Kérdés, miként függ össze a magyarázat e három egymást követő sora vagy szintje? Erről White a következőket írja: „Azt tekintem egy történeti munka etikai mozzanatának, ami visszatükröződik egy ideológiai implikáció módjában, s aminek alapján úgy kombinálhatunk egymással egy esztétikai észlelést (cselekményesítést) és egy kognitív műveletet (érvelést), hogy ebből a látszólag tisztán leíró vagy analitikus valamiből normatív (prescriptive) megállapításokat lehessen levezetni” (White 1973, 27). A történeti munkákban a magyarázat imént vázolt különféle síkjai változatos konfigurációkba szerveződnek a vonzások és választások (elective affinities) elve szerint kapcsolódva egymáshoz.

S mi kölcsönöz vajon a magyarázó rendszereknek belső konzisztenciát? White szerint nem más mint az elbeszéléshez használt nyelv. „A történésznek még mielőtt figyelmét a történelmi mező azon adataira összpontosíthatná, melyek megjelenítésére és magyarázatára ki kívánja aknázni a konceptuális apparátust, először is el kell képzelnie (prefigure) a kérdéses mezőt, létre kell tehát hoznia mint a mentális észlelés tárgyát […] Az előzetes kigondolás ezen aktusa egyszerre poétikus, és olyasvalami, ami megelőzi a megismerést és a kritikát a történészi öntudat ökonómiájában” (White 1973, 30-31). Az e célból rendelkezésre álló nyelvi szóképek is négy archetípusra vezethetők vissza, a metaforára, a metonímiára, a szinekdochéra és az iróniára. Így lesz végül teljes a White-féle történeti tropológia formatana, amely a metaforikus alapokon definiált, s ekként alaposan átesztétizált történetírás magyarázó funkcióját a nyelvi szimbólumokra hárítja át.

A narrativitásnak White (és a hozzá sok tekintetben közel álló Ankersmit – vö. Ankersmit 2000, 111-121) által kifejtett elgondolása nem marad teljesen egymagában. A valóságot és annak (történeti) reprezentációját, vagy másként: a kutatást és az írást egymástól végletesen elszakító White-féle narrativitáskoncepcióval szemben (a további White-kritikákhoz lásd Gyáni 2000b, 63-70) fejti ki Paul Ricoeur saját, nem kevésbé kimunkált narrativitáselméletét, melyet az Idő és elbeszélés című műve foglal magában (vö. Ricoeur 1999, 353-373). Ricoeur mindaddig White-tal tart, amíg azt vallja, hogy a történetírás lényeges vonása az általa létrehozott szövegek fikcionáltsága. Ellentmond viszont neki abban, hogy belső kapcsolatot tételez fel valóság és fikcionált történelem, kutatás és írás között. Abból indul ki Ricoeur, hogy a magyarázat White-féle három vagy négy szintje, melynek legmélyén a nyelvi szimbólumok helyezkednek el, nem kizárólag az írás, hanem a történelem értelmezésének a teljes folyamatára vonatkoztatható. „Ha valaki azt mondja, hogy a cselekményesítés pl. csak az írást illeti, elfelejti, hogy a történelem annyi mint maga az írás (az olasz történészek historiográfiáról beszélnek). Paul Veyne is azt a címet adta könyvének Comment on ecrit l’histoire” (Ricoeur 1981, 290). A másik kérdést tekintve, hogy ti. a valóság fikcionált megjelenítése (White szerint) fölébe kerekedik a bizonyíték (a forrás) hatalmának, Ricoeur azt feleli: ne felejtsük el, bármennyit fikcionalizál is a történész, mégiscsak a múltbeli valóság megjelenítését ambicionálja: „a történetírás egyszerre irodalmi műalkotás (s ebben az értelemben fikció), valamint a valóság megjelenítése. Annyiban irodalmi műalkotás, hogy az összes irodalmi szöveghez hasonló módon arra törekszik, hogy elfoglalja a szimbólumok önálló rendszerének a státusát. Annyiban viszont a valóság megjelenítése, amennyiben az általa ábrázolt világ […] igényt tart a valóságos világ valóságos eseményeinek rangjára” (Ricoeur 1981, 290).

Ricouer éppoly határozottan szembefordul mind az átfogó törvény modellje által képviselt történelmi magyarázattal, mind pedig az analitikus filozófusok narrativitáskoncepciójával. Az előbbit illetően kijelenti: nem az a fő kérdés, hogy a történeti magyarázat jellege mennyiben azonos és mennyiben más, mint a természettudományokban alkalmazottak logikája (e téren nem lát lényeges különbséget közöttük), hanem, hogy ezen magyarázó struktúra miféle diskurzusokban funkcionál. A történeti reprezentáció attól más, mint a természettudományos, hogy cselekményt beszél el. Az esemény itt nem csupán annyi, amennyit a szinguláris egzisztenciális kijelentés (tényállítás) rögzít belőle. Az egyszeri esemény valójában egy meghatározott cselekményhez való hozzájárulásának a terminusaiban tesz szert jelentésre. A történeti magyarázat így arra szolgál, hogy lehetővé tegye az olvasónak a történet menetének a követését és biztosítsa az előadottak szavahihetőségét.

Az analitikus filozófia narrativitás felfogásával szemben úgy szól Ricoeur ellenvetése, hogy az elbeszélések legalább két dimenziót egyesítenek magukban: az epizodikusat, valamint a konfigurációsat. Az analitikus elméletalkotók kizárólag az előbbit veszik figyelembe, azt, amely ilyen és hasonló kérdéseket indukál: és akkor? és azután? mi történt ezt követően? mi lett mindezek eredménye? A konfigurációs sík az egymást követő események konfigurációit jelenti (erről azonban nincs az analitikusoknak érdemi mondanivalója), holott minden elbeszélés az epizodikus és a konfigurációs dimenzió versenyéből épül fel úgy, hogy egyik sem képes teljesen maga alá gyűrni a másikat. A konfigurációs dimenziónak az a funkciója, hogy elbeszélőt és befogadót egyaránt képessé tegye a részek (epizódok) értelmes egészként való felfogására.

S milyen viszony fűzi a valósághoz a történetet (az epizodikus elbeszélést), valamint a történelmet (amely viszont a konfigurációs művelet eredménye)? Ez az a pont, ahol talán a legnyilvánvalóbb az eltérés Ricoeur és White között. A narratívák e két módusza a jelentés és a struktúra tekintetében teljesen egybevág egymással, hiszen a történelem átélése és elbeszélése lényegében egy és ugyanazon dolog. Ricoeur azt vallja ugyanis, hogy a cselekvés időtudata éppúgy narratív szerkezetű, mint a szorosan vett történeti tudat. A narratív módon megnyilvánuló mindennapi cselekvés és tapasztalat, amely így múlt, jelen és jövő perspektívájában érzékeli (s dolgozza fel) a külső-belső történéseket, közvetlenül a személyes emlékezés, valamint a mások emlékeire hagyatkozás tárházából merít: az utóbbi esetben a másoktól hallott elbeszéléseket az illető idővel saját emlékeiként kezeli. Ilyenformán a narratív jellegű időtapasztalat és a szintén narratív szerkezetű történeti tudat (az utóbbinak ad különös formát a történetírói szöveg) átfolyik egymásba: „Nyelvi közegként az elbeszélés közös mind az emlékezés, mind a történelem számára” (Ricoeur 1999, 56). Az összekötő szál ezek szerint az emlékezés aktusa.

Ricoeur azonban nem állítja, hogy valóság és történelem között, ahol tehát az emlékezet játssza a közvetítő szerepét, teljesen törésmentes lenne az átmenet. Mégis az általa kidolgozott kontinuitáselmélet (melynek további szószólója David Carr) tényleges valóságreferenciát tulajdonít a múlt történetírói megjelenítésének (lásd Gyáni 2000, 179–180). White viszont, emlékezhetünk rá, éles különbséget tesz valóságreferencia tekintetében az egyedi egzisztenciális kijelentések (a tényállítások) és a történeti művek (metaforikus elbeszélésformák) között. Az előbbiek magyarázó erejét közvetlen empirikus igazságtartalmukkal, az utóbbiakét viszont önreferenciális voltukkal, a narratív igazság kritériumának történő megfelelésükkel támasztja alá. Ricoeur az előbbieken túl további érveket is felsorakoztat e megkülönböztetés ellenében. Bár egy percig sem vitatja, hogy a történetírás valóban fikcionalizál, később mégis amellett érvel, hogy a fikció és kivált a narratív fikció mimetikusabb (ha úgy tetszik: realistább) annál, mint ahogy a pozitivisták feltételezik. Arisztotelész nyomán bevezeti a kreatív képzelet fogalmát, azt állítva róla, hogy az nem pusztán reprodukálja, hanem meg is alkotja önmaga számára a valóság képét és fogalmát, s ezzel már az észlelését is előre megszabja. E kettős premissza alapján végül levonja a következtetést, miszerint az empirikus és a fikciós elbeszélés referenciája keresztezi egymást a történetiségben, az ember történelmi létében (Ricoeur 1981, 289).

Ricoeurnek hallatlanul gazdag és folyamatosan továbbgondolt (továbbfejlesztett) narrativitás koncepciójából két további argumentumot emelünk még ki. Az egyik azt érinti, hogy miként érvelhetünk a narratív időtapasztalás és a történetírói elbeszélés beszédmódjának a lényegi azonossága mellett. Miután a tapasztalat (az időbeliség tudata vagy megtapasztalása) narratív feldolgozás eredménye, „[m]ár az előtt a történelemhez tartozunk, mielőtt történeteket mesélnénk, vagy történelmet írnánk. Az elbeszélés játéka benne foglaltatik az elbeszélt valóságban” (Ricoeur 1981, 294). Ez viszont csak akkor teremt a kettő számára közös vonatkoztatási pontot (valóságreferenciát), ha összeérnek a különféle intencionalitások. A történész éppen azért érez magában heves vágyat a múlt megismerésére, mert a habermasi értelemben vett kommunikációnak kíván részesévé lenni, tudományos érdeklődése ahhoz a világhoz való tartozásából fakad, melyet tudósként tanulmányoz. A történelmi tudás és a fikció így egy közös pontban fut össze. A tudományos érdeklődés a múlt érdemi, emlékezésre méltó eseményeinek, tényeinek a kiválasztására, objektív beszámoló készítésére készteti őt, akinek ezért le is kell mondania korábbi értékeiről, előítéleteiről, hogy meg tudja ragadni a történelmi másságot. Ám ilyen okból kerül a fikció közelébe is, hiszen e törekvése a valóságnak a lehetséges irányába történő megnyitását eredményezi; ez annak a megragadását követeli meg tőle, ami a jelenbeli lappangó lehetőségeket tárja fel. A történelem így a jelent körülölelő „képzeletbeli” változatokat veszi számba, az objektivitásra törő történész ezúton veszi tehát nagy hasznát a fikciónak.

A költészet, a tiszta fikció, ezzel szemben, mert nem áll a ténybeli valóság kényszerítő hatalma alatt, nyomban az univerzálissal kerül szembe. Arról kell szólnia, hogy adott helyzetben milyen emberi cselekedetek a legvalószínűbbek. „Nem állíthatjuk-e ezek után, szól összegzésképpen, hogy a történelem azáltal, hogy megnyitja előttünk a másságot, ráébreszt minket a lehetségesre, a fikció pedig azzal, hogy megnyitja előttünk a nem valóságost, rávezet bennünket arra, ami a valóságban lényegbevágó?” (Ricoeur 1981, 296).

A „tropológiai infláció folytonos növekedésének” ellenszeréül szánt, a white-i elképzelések cáfolatának (vagy inkább: korrigálásának) szentelt újabb írásaiban Ricoeur a retorika fogalmi kiterjesztését használja a kutatás és írás, a ténybeliség és metaforikusság feltételezett dualizmusának felszámolására. Újólag Arisztotelészre támaszkodik akkor, midőn a történész tevékenységének egymást követő fázisait a retorikai dimenzió folyamatszerűségének felelteti meg. A legelején kezdve mindez így hangzik: „A ‘források’ összegyűjtése is bizonyítja, hogy már a tényfeltárásban fellelhető a történeti eljárásnak egy, az inventióval összehasonlítható retorikai dimenziója” (Ricoeur 2000, 13). Azaz: már a forrásfeltárás sem pusztán az empíria közvetlen megnyilatkozása, hanem kifejezetten értelmezés eredménye, s ennyiben „már a magyarázó szakaszhoz tartozik”. Az ezt követő magyarázati szakaszt a dispositio, az írást pedig az elocutio fogalmának felelteti meg Ricoeur, így véve irányt egy harmadik megoldásra a történetírói realizmus pozitivizmusa és a történetírás metaforizálása közötti keskeny mezőben. Cselekvéselméleti alapon melegíti fel régi tézisét, miszerint az emberi cselekvés (korábban, az Idő és elbeszélésben még időtapasztalás) oly természetű entitás, melynek önmegértéséhez elbeszélés szükséges. Másodikként azon előbbiekben már taglalt érvét eleveníti fel, mely szerint a történész tárgyával egyazon tér-idő sémához tartozik (történeteinknek van kezdete és vége). Harmadikként mindezt azzal egészíti ki, hogy a múlt gyakorlati síkon is összenőtt velünk, történészekkel, hiszen arról beszélünk, amelynek örökösei vagyunk, a múlt így már a megjelenítését megelőzően is befolyásol bennünket. Végül a források, a történelem hátrahagyott nyomai olyképpen erősítik a történelem (a történeti ábrázolás) és a múlt közötti közvetett referenciát, hogy helyettesítik a múltat. A történelem referenciális védőfunkciójáért mondott védőbeszédében Ricoeur visszaperli tehát a tropológiai inflációtól a történeti megismerésnek azt a funkcióját, melyet a történetírás azáltal tölt be, hogy a valóságot racionális magyarázatok segítségével (és persze fikcionáló konstrukciók latbavetésével) rekonstruálja.

A fenti részre vonatkozó hivatkozások forrásai:

Ankersmit, Frank, R. 2000. Hat tézis a narrativista történetfilozófiáról. In Narratívák 4. A történelempoétikája. Szerk., vál. Thomka Beáta. Budapest, 111–121.

Danto, Arthur C. 2000. Az analitikus történetfilozófia hanyatlása és bukása. In Narratívák 4. A történelem poétikája. Szerk., vál. Thomka Beáta. Budapest, 95–111.

Danto, Arthur C. 2003. A narratívák szerepe a történeti magyarázatban. In Kisantal Tamás szerk.: Tudomány és művészet között. Budapest, 61-87.

Fogel, Robert William 1983. „Scientific” history and traditional history. In uő – G. R. Elton: Which Road to the Past? Two Views of History. New Haven, 5-71. (Magyarul: „Tudományos” és tradicionális történetírás. Világtörténet, 1986. 3-4. sz. 7–40.)

Hexter, J. H. 1967. The rhetoric of history. History and Theory, VI, 1, 3–14. Magyarul: A történelem retorikája. Műhely, 2003/4. 40–46.

Lorenz, Chris 2000. Lehetnek-e igazak a történetek? Narrativizmus, pozitivizmus és a „metaforikus fordulat”. In Narratívák 4. A történelem poétikája. Szerk., vál. Thomka Beáta. Budapest, 121–147.

Megill, Allan – McCloskey, Donald N. 1987. The rhetoric of history. In The Rhetoric of the Human Sciences. Eds. J. S. Nelson et al. Madison, 221–239.

Ricoeur, Paul 1981. The narrative function. In uő: Hermeneutics and the Human Sciences. Essays on Language, Action, and Interpretation. Ed. J. B. Thompson. Cambridge, 276–294.

Ricoeur, Paul 1999. A történelem és a fikció kereszteződése. In uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Vál., szerk. Szegedy-Maszák Mihály. Budapest, 353–373.

Stone, Lawrence 1979. The revival of narrative: reflections on a new old history. Past and Present, 85, 3–25.

Thomka Beáta 2001. Beszél egy hang. Elbeszélők, poétikák. Budapest.

White, Hayden 1997b. A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás. In uő: A történelem terhe. Budapest, 68–103.

White, Hayden 1997c. Az elbeszélés kérdése a mai történelemelméletben. In uő: A történelem terhe. Budapest, 143–205.

A történetírás elmélete Carr, és Burke műveiben

(Gyóni Gábor: A történetírás fogalmi alapjairól. Bevezetés a társadalomtörténetbe. Támop 4.2.5 pályázat könyvei. Részlet.)

Edward H. Carr Mi a történelem? című, eredetileg 1961-ben publikált előadás-sorozata  az egyedüli hivatkozási alap e fogalmi bevezető fejezethez, ami kellően indokolja, hogy bemutassuk a könyv fő témáit és téziseit. Nem kívánjuk azonban egyúttal mérlegre is tenni e negyvenéves munka értékeit, a hazai szakkritika ezt a munkát már egyébként is elvégezte … Az vezet bennünket, hogy megpróbáljuk érzékeltetni: milyen komoly átalakuláson esett át az utóbbi évtizedekben a történetírás elméleti problémaköre. Ennek fényében tárgyaljuk majd mindazon kérdéseket, melyek részben vagy kimerítőbben Carr könyvében is felmerülnek.

1. A könyv egyik legérdekesebb, s bizonnyal legidőtállóbb felvetése a történeti tény megközelítését illeti. Az angol historikus azon az állásponton van, hogy a történész tényei nem csak afféle adottságok, melyek közvetlenül a források adataiból fakadnak. A tény, véli Carr, lényegében maga is konstrukció, amely a történetíró saját alkotása. „A történelmi tény státusa, írta, az értelmezés függvénye. Az értelmezésnek ez az eleme minden történelmi ténybe bekerül” (Carr 1995, 12).

2. Az előbbiekkel szoros összefüggésben megállapítja, a történetírás nem törvényeket állapít meg, hanem pusztán hipotéziseket állít elő, melyeket azután igyekszik igazolni. A történetírás olyan szellemi művelet tehát, melynek folyamán a „tényeket értelmezéseik hálóján szűrik át, értelmezéseiket pedig a tények próbájának vetik alá” (Carr 1995, 58).

3. Innen ered, hogy mivel Carr a történészt nem tekinti többé történelmen kívüli, vagy történelem feletti megismerőnek, úgy határozza meg tehát, mint aki nyakig benne van saját kora társadalmi és szellemi világában. Ennek folytán „csak akkor tudjuk maradéktalanul megérteni és méltányolni a történész munkáját, ha világosan látjuk, milyen álláspontról közelítette meg a témát; […] ez az álláspont maga is adott társadalmi és történelmi talajban gyökerezik” (Carr 1995, 37).

4. Közvetlenül ez utóbbinak felel meg azon újabb elgondolása, amely erősen emlékeztet a prezentizmus történetírói programjára, de némiképp a filozófiai hermeneutika álláspontjára is. Hiszen nem hagy kétséget aziránt, hogy: „A múlt csak a jelen fényében érthető; és a jelent csak a múlt fényében érthetjük meg teljesen” (Carr 1995, 51). Carr ezen felfogását mégsem nevezhetjük közvetlenül hermeneutikusnak, hiszen a múltbeli események és a jövőbe mutató célok közt folyó dialógust szerzőnk az objektív megismerés perspektívájába állítja. A jelen, helyesebben a jövő felől feltárulkozó múlt ugyanis, Carr szerint, a múlt egyre igazabb megismerését eredményezi. A történész annál jobban tudatában van annak, hogy mi is történt valójában a múltban, minél tisztábban maga előtt látja a múlt kései következményeit, azt, mellyel éppen a maga jelenében szembesül. Nem az tehát a helyzet, hogy folyton mást tud meg ugyanarról a múltról, hanem szüntelenül jobban tudja, hogy mi történt korábban.

5. Ez a hermeneutika irányába mutató, ám adott ponton túl attól végül elkanyarodó koncepció Carr történelmi haladásról és fejlődésről táplált elképzeléséből fakad. A történelem, amely szüntelen változás, lényegénél fogva kumulatív folyamat, tehát haladás és fejlődés. A változás mint haladás azt jelenti, hogy „a szerzett képességek nemzedékről nemzedékre átadódnak” vagyis a puszta természeti evolúciótól eltérően a történelem során „az elsajátított ‘vagyon’ kerül átadásra”. Ezen azt érti, hogy a történelemben az ember egyre inkább szert tesz „a természet feletti uralom képességére, mely a történelmet a haladás történetévé tette” (Carr 1995, 125). Ebből fakad a történeti megismerés úgyszintén kumulatív jellege, ami megalapozza a történeti tudás folytonos tökéletesedését. „A történész aszerint értelmezi a múltat, és aszerint válogatja ki a jelentős és meghatározó elemeket, hogy a dolgok milyen új célok felé haladnak” (Carr 1995, 118). Következésképpen: a történetírás maga is elkerülhetetlenül fejlődik, hiszen „egyre átfogóbb és mélyebb betekintést [nyújt] az események menetébe, mely maga is haladó” (Carr 1995, 119).

6. A történetírás tehát Carr szerint kétségkívül tudomány, ha nem is felel meg maradéktalanul a természettudományoknak. Tudomány voltát bizonyítja, hogy képes és alkalmas a tudás általános fogalmának a megalkotására. „A történeti művek olvasója – és írója – megrögzött általánosító, hisz a történész észrevételeit általa jól ismert történeti kontextusokba – vagy esetleg saját korába helyezi” (Carr 1995, 60). Igaz: a történetírás valamelyest elüt a szcientikus megismerési módoktól, hiszen (amint a tény konstruálása kapcsán is kiderül), nem egészen mentes az értékítéletektől. Bár nem feladata a történésznek, hogy erkölcsi ítéletet mondjon elmúlt korok egyéneiről, teljesen azonban nem kerülheti el azt, mivel éppen „ezek az ítéletek teszik a történészt azzá, ami” (Carr 1995, 73), mert a történeti értelmezés elkerülhetetlenül erkölcsi ítélkezéssel, értékítélettel jár együtt. Fontos viszont, hogy az ítélkezés nem valamilyen elvont, történelem feletti mérce alapján történik. „A komoly történész tudatában van annak, hogy az értékek jellege a történelmi körülmények függvénye, azt a történészt pedig, aki úgy állítja be, mintha az általa vallott értékek történelmen túli objektivitással bírnának, nem szabad komolyan venni” (Carr 1995, 79).

7. A történetírás tudományosságát támasztja alá végül az is, hogy magyarázataiban a historikus a kauzalitás elvét érvényesíti. Nincs igaza azoknak a teoretikusoknak, mindenekelőtt Berlinnek (Berlin 1990, 181) és Poppernek (Popper 1989), akik szerint a kauzalitás elve történelmi determinizmust szül, mert kiiktatja a történelem hajtóerői közül a szabad akaratot. Carr inkább ahhoz tartja magát, hogy bár mindig jelen vannak a hatóokok, ám korántsem egyforma a súlyuk. Az okok hierarchiájában különbséget lát a racionális és a véletlenszerű okok között. A történész azt az okot fogadja el racionálisnak, amely hézagmentesen illeszkedik a racionális magyarázat és értelmezés általa alkalmazott rendszerébe. Ennek során rendszerint az vezeti, hogy milyen, az adott kauzális eseménysor keretein túlmutató okok alkalmasak az általánosítás céljára, a tanulságok levonására.

8. Carr szerint megváltozóban van a történész helyzete korunkban, mivel egyszeriben kitágult a történetírás horizontja. Hegel nyomán eddig ahhoz tartotta magát a történész, hogy tárgyát lehetőleg az államépítő, tehát a történelmileg tudatos népekre korlátozza. Ma viszont megszűnőben van ez a fajta korlát. „Napjainkban van először realitása annak, hogy a világot olyan népek összességének tekintsük, melyek minden tekintetben beléptek a történelembe, és már nem a gyarmati hivatalnok vagy az antropológus, hanem a történész érdeklődésének tárgyát képezik” (Carr, 1995, 142).

A politikatörténész Carr, aki a Szovjetunió történetét kutatta, nem túl sok elméleti érzékenységet mutatott kora fentieken túli kurrens historiográfiai fejleményei iránt. Ennek a számlájára írhatjuk, hogy már akkoriban is, amikor Carr a könyvét írta, a nagy súllyal jelen lévő struktúratörténet (a francia Annales) teljesen figyelmen kívül marad az inkább a marxista társadalomkép hatásáról tanúskodó áttekintésben.

Merőben másfajta meghatározottságok hatottak a szintén angol Peter Burke elméleti orientációjára. A kora újkori Európa kultúrtörténetének nemzetközileg kimagasló szakértőjeként számon tartott cambridge-i historikus nem véletlenül tér újra és újra vissza a tisztán elméleti kérdésfelvetésekhez. A történeti-antropológia egyik legkvalitásosabb művelőjeként Burke-nek ugyanis égetően nagy szüksége van az elméleti tájékozódásra, mivel a társtudományok és kivált az elméleti támpontokkal is szolgáló teoretikus diszciplínák alapozzák meg számára az empirikus vizsgálódásokat.

A történetírás és az elmélet (helyesebben az elméletek) viszonyának áttekintését ötféle megközelítésben taglalja. Elsőként felvázolja azt a folyamatot, melynek során a történetírásról levált az elméleti érdeklődés. Ennek lett máig érvényes eredménye, hogy a szociológia elméletileg tudatos tudományként egyáltalán intézményesülhetett a 20. században, miközben elvesztette történeti affinitásának a maradékát is. Számos egyéb társadalomtudomány is ezen az úton haladt tovább. Így jött létre a pszichológia mint kísérleti tudomány, amely egyúttal átvette a természettudományos munkamódszereket és magáévá tette azok megismerési eszményeit; így önállósult a közgazdaság-tudomány, melynek szcientizálódása a matematikai közgazdaságtannal teljesedett ki. Végül pedig mind a pszichológia, mind a közgazdaságtan tudatosan szakított a történeti szemlélettel.

A történetírásban az újraéledő elméleti tájékozódás (és egyes társtudományok ezzel párhuzamosan erősödő történeti tudatossága) mint merőben új fejlemény kifejezetten a társadalomtörténet előtérbe kerülésének a következménye. E folyamat mai végpontján olyan multidiszciplináris hatású történészek, szociológusok, antropológusok és filozófusok állnak, mint Fernand Braudel, Mihail Bahtyin, Pierre Bourdieu, Norbert Elias, Michel Foucault vagy Clifford Geertz. Ok és rajtuk kívül még számosan a legnevesebb képviselői annak a humán és társadalomtudományi látásmódnak, amely közvetlen kapcsolatot képes teremteni egyfelől az elmélet és a történelem, másfelől a történetírás és a többi ember és társadalomtudomány között. Burke szerint az összehasonlítás, a modellalkotás és típusképzés, a kvantifikáció, s végül a vizsgálat méreteinek a lekicsinyítése, a társadalmi mikroszkópia (a mikrotörténet) képezi ezen elméletileg orientált történetírás legfontosabb eszköztárát. Az összehasonlítást tudatos programként a francia Annales történészei tűzték elsőként napirendre, napjainkban viszont a makrotörténettel foglalkozók körében vált közkedvelt eljárássá. Amilyen nagy hasznot hajthat a komparáció a megismerés számára, legalább annyi veszélyt is rejt magában. A nyomában felvetődő dilemmák közé sorolja Burke, hogy a komparáció éppoly jól igazolhatja az evolúciót problémátlanul elfogadó történetszemléletet, mint a csupán analógiás alapokon nyugvó (és korántsem valóban történeti) funkcionalizmust, amely a szociológiában és az antropológiában számított egy időben mérvadónak.

A modellalkotás és a típusképzés mindig részét alkotta a történész módszertani arzenáljának, mégha a historikus nem is mindig volt ennek a tudatában. Újabban viszont megnőtt ezen eljárások fokozott és tudatos igénybevétele iránt az igény. Ennek jó példája a Max Weber-féle ideáltípus fogalma, vagy a Csajanov-féle paraszti családi gazdaság modell mind gyakoribb történetírói hasznosítása. Ha még továbbra is fennmaradt némi ellenszenv a történészek részéről e fogalmak iránt, az főként abból táplálkozik, hogy közülük egyesek, talán nem is kevesen gondolják úgy: a modellek alkalmazása gátja lehet a történelmi változások dinamikus megjelenítésének.

A kvantifikáció az 1960-as és 1970-es években élte virágkorát a történészek berkeiben: mindenekelőtt a gazdaságtörténet és a történeti demográfia adott hozzá megfelelő táptalajt. A számszerűsítés, a mérés módszere a mentalitás és a viselkedés kulturális jellegű történeti megközelítésébe is behatolt. Végül azután éppen erről az oldalról érte felettébb éles bírálat a kvantifikálást, miután megkérdőjelezték e módszerek egyedül üdvözítő tudományos voltát …

Az olasz microstoria, az angolszász történeti antropológia és a többi velük rokon törekvés célja az időben és térben teljesen konkrét, kis társadalmi egységekre, olykor az egyes egyénre szűkített (s gyakorta esettanulmányként előadott) történeti ábrázolás narratív megjelenítése. Nem a globális összefüggések elméleti fogalmak segítségével történő rekonstruálása, hanem az a mikrotörténeti érdeklődés tárgya, hogy milyen volt a múltban élt emberek tényleges élettapasztalata és életvilága. Mindezek történetírói megközelítése módszertani és episztemológiai problémák sokaságát szüli (mint amilyen a történelem trivializálása, a történeti igazság relativizálása és egyúttal romantizálása), amely széles körű és heves viták forrása manapság is.

Központi fogalmak címszó alatt Burke áttekinti a szerinte elméletileg ma legfontosabb kutatási témákat és kategóriákat. A 18 témából és fogalomból hadd emeljem ki a családot és rokonságot, a közösséget és identitást, a szexualitást és társadalmi nemet (gender), a fogyasztást és szimbolikus tőkét, a kommunikációt és befogadást, a hegemóniát, az ellenállást és a társadalmi mozgalmakat (collective action), a gyámkodást és korrupciót, a mentalitást és ideológiát, a szóbeliséget és textualitást, a reciprocitást és a mítoszt. Fontos, hogy ezek a témák és releváns fogalmak minden esetben egy-egy társadalomtudománynak képezik szerves részét, ezért nem vagy csak áttételesen lehet átjárni egyik történeti diskurzusból a másikba. E szerteágazó témakörök és analitikus kategóriák annyira függetlenek egymástól, hogy egyedül rájuk építve ma már lehetetlennek tűnik az egységes történelem fogalma vagy puszta víziója is.

Kérdés most már, hogy a máshonnan kölcsönzött terminusok és tárgykörök nem zilálják-e szét menthetetlenül az intakt módon átörökített szellemi hagyományokat. Ennek kapcsán azzal a feszültséggel is foglalkozik a szerző, melynek fő oka, hogy eltérő előfeltevéseket (és változatos nyelvet) csempésznek be a történetírásba. Három ebből adódó konfliktust tárgyal közelebbről: a funkció (struktúra) és a cselekvés (emberi ágens) között, a felépítményként tekintett kultúra (tudat) és a történelemben aktív erőként meghatározott kultúra (a kulturális antropológia értelmében vett kultúra) között, valamint a történetírás (s persze a szociológia, az antropológia) „tényeket” szolgáltató tudományossága és az aközött a nézet között keletkező konfliktust, amely a történetírás szövegeit fikcióként határozza meg.

Burke szerint a funkció fogalmát ma már aligha nélkülözheti a történetírás. Sok veszéllyel jár viszont az a hallgatólagos feltételezés, annak az elvnek az elfogadása, hogy minden, ami létezik, funkcionálisan elengedhetetlenül szükséges. Ha ez igaz lenne, nem tudnánk megmagyarázni a változás képességét. A funkcionális elemzés mindig a struktúrákról és nem pedig az egyes emberekről beszél. A struktúrának viszont legalább három egymástól elütő fogalma van ma forgalomban: a marxista, a strukturális-funkcionalista, illetve a strukturalista felfogás szerinti. A marxista koncepciónak a szerző később külön is bő figyelmet szentel. A fogalom funkcionalista meghatározása a struktúrát intézmények összetett rendszereként posztulálja, ahol az intézmények funkcionálisan kapcsolódnak egymáshoz és hierarchiát alkotnak. A strukturalista szemlélet ugyanakkor elsőrendűen a kultúra rendszereiként hivatkozik a struktúrára, és a társadalom ekkor nyelvi-kulturális entitásként nyer meghatározást.

A strukturalizmus, s kivált a posztstrukturalizmus nyomdokain haladva a kultúra fogalma kerül a figyelem középpontjába. Ez azt is eredményezi, hogy kezd elmosódni tény és fikció korábban egyértelműnek tűnő különbsége. Amíg a posztstrukturalizmus szemléleti megalapozásában Michel Foucault episztemológiai munkásságának van nagy szerepe, addig a történetírás mint egyfajta narratív műfaj elméleti kimunkálásában Hayden White szerzett magának elévülhetetlen érdemeket.

Ezt követően Burke számba vesz néhány hatásos elméleti konstrukciót, melyek kifejezetten a történelmi változás konceptualizálását szolgálják, úgymint Herbert Spencer evolúcióelméletét, valamint Marxnak az evolúciót a revolúcióval elegyítő koncepcióját. Majd felteszi a kérdést: létezik-e egy, a kettőt integrálni képes harmadik elmélet? Az újabb elméletalkotó történészek (és szociológusok) elképzeléseit tekinti át e célból és közülük kiemeli Anthony Giddens, Michael Mann, valamint Charles Tilly próbálkozásait. Bár szembeszökő különbségek is akadnak elképzeléseik között, a történelmi változás magyarázata végett kidolgozott elméleteik fókuszába mindegyikőjüknél végül a hatalom került. Ezek szerint a kora újkorban a háborúk és a politika a történelmi jelentőségű változások motorja, s végső soron a nemzetállam politikai akarata szabta meg a dolgok alakulását.

Burke, Peter: History and Social Theory. 1992 Oxford

Carr Edward Halett. Mi a történelem? Budapest, 1995.

Heidegger antiszemitizmusa


BBC History Magazin

2017.02.05. 05:30 (Index)

Évtizedek óta vita tárgya, milyen szoros eszmei-politikai meggyőződés fűzte Martin Heideggert, a 20. század egyik legjelentősebb filozófusát a náci rezsimhez és az antiszemitizmushoz. Nemrég megjelent leveleiből kiderül: a zsidók gyűlöletét nemcsak filozófusként, de magánemberként is vallotta.

Heidegger szerepét sokan, sokféleképpen mentegették az utóbbi évtizedekben, volt, aki úgy tartotta, ugyan részt vett a nácizmus elfogadottságának növelésében egyetemi körökben, de politikai aktivitása már a nácik hatalomra jutását követően csökkent, antijudaista nézetei pedig „csupán” szellemfilozófiáját érintették.

Tagadhatatlan tény azonban, hogy 1933 áprilisában átvette a rektori posztot a „Németellenes szellem ellen” című antiszemita plakátot a Freiburgi Egyetemen elhelyezni nem engedő és emiatt felmentett elődjétől, Wilhelm von Möllendorfftól. Alig tíz nappal később belépett a náci pártba, az NSDAP-be is, amelynek a háború végéig tagja maradt.

Nyilvános beszédekben, nyilatkozatokban támogatta Hitlert, akitől azt várta, hogy az egyetemeket és a teljes németség létfeltételeit új alapokra fogja helyezni. Ám még ugyanazon év decemberében fokozatosan visszavonult, majd 10 hónap után át is adta a rektori hivatalt, katedráját azonban megtartotta.


Magatartását és nézeteit új megvilágításba helyezte a néhány éve közzétett ún. „Fekete füzetek” gondolati naplóinak néhány részlete. A füzeteket 1931 és 1969 között vezette eszméiről, közéleti és filozófiai kérdésekről, s bennük egyebek mellett a „világjudaizmust” kárhoztatta a nyugati modernitás elkorcsosulásáért, antiszemitizmusa pedig szerves részét képezte szellemi konstrukciójának.

Nemrégiben kiderült az is, hogy magánemberként sem állt tőle távol a zsidók szidalmazása és az összeesküvés-elmélet: publikálták azon levelek egy részét, amelyeket testvérével, a bankár Fritz Heideggerrel váltott 1930 és 1946 között. A több mint 500 levelet eddig a marbachi Német Irodalmi Archívumban őrizték, a Heidegger-család azonban csak most járult hozzá részbeni közlésükhöz.

A levelezést tartalmazó kötetről (Heidegger und der Antisemitismus, Verlag Herder, Freiburg, 2016) a Die Zeitben Adam Soboczynski és Alexander Cammann által írt részletes elemzésből kiderül, hogy a filozófus meggyőződéses antiszemita volt, a politikai eseményeket élénken követte, és már jóval a hatalomra jutásuk előtt szenvedélyesen támogatta a nemzetiszocialistákat.


Martin Heidegger 1931 karácsonyán Hitler Mein Kampfját küldte karácsonyra a nála öt évvel fiatalabb Fritznek, és levelében Hitler „kivételes és rendületlen politikai ösztöneit” magasztalta. A Franz von Papen kancellár által 1932 júniusa és decembere között vezetett jobboldali kisebbségi kormányt olyan színben tüntette fel, mintha a zsidók összeesküvése révén jött volna létre.

1933. április 13-án (azaz bő egy héttel azelőtt, hogy rektorrá választották volna) Hitlert éltető sorokat fogalmazott öccsének írott levelében: „Nap nap után látszik, milyen jelentős államférfivá válik Hitler. Népünk világa és a Reich átalakulóban van, s akinek van szeme a látásra, füle a hallásra, és szíve a cselekvésre, az felserken és lázas izgalom lesz rajta úrrá.”

Fritznek írott levelei jelzésértékűek, hiszen – a filozófus egykori tanítványa és szeretője, Hannah Arendt 1952-es tanúskodása szerint – ő volt az „egyetlen barátja”. Martin mindent elkövetett, hogy a weimari köztársasággal szemben ellenséges, ám a nácikat is szkeptikusan szemlélő Fritzet meggyőzze igazáról, erről azonban 1934-ben már szemmel láthatólag letett. Fritznek ugyan kevés levele maradt fenn, de az 1933. április 3-án kelt gondolattársítás igen árulkodó: „Nem tudom, hogy érzékcsalódás-e vagy sem, de Hitler néhány mostani póza és tekintete a képeken rád emlékeztet. Már maga ez a párhuzam is időnként arra a következtetésre vezet engem, hogy Hitler kivételes egyéniség.”

A filozófus leveleiben egyébként 1916-tól tetten érhető a zsidók kárhoztatása, „kultúránk és egyetemeink elzsidósodása” ellen szerinte a „német fajnak” fel kell lépnie. 1933 áprilisában a munkaterhei növekedéséről panaszkodva érzéketlenül jegyzi meg: „három zsidó tűnt el a tanszékemről”. Bár a levelekhez bevezetőt fűző unokája, Arnulf Heidegger szerint korabeli diákjainak kritikus és bátor előadásokat tartott, leveleiben nem távolodott el a nemzetiszocialista eszméktől, még 1942-ben, 1943-ban, sőt 1945-ben is a bolsevizmus és az amerikanizmus elleni védekezés fontosságát fejtegette.

A háború után saját magát és országát is rendre áldozatszerepben tüntette fel, az egyetemen belül állapotokat rosszabbnak tartotta a náci időknél, a németek keleti területekről történő kitelepítése pedig szerinte meghaladta valamennyi 1945 előtti „szervezett bűntettet”. A tanítástól eltiltott, a „nácik követőjének” besorolt Heideggert csupán 1951-ben engedték ismét az egyetem közelébe, 1967-ig több-kevesebb rendszerességgel órákat is adott, végül 1976-ban hunyt el.

Baudrillard’s Millennial Thoughts

Hystericizing the Millennium

Jean Baudrillard

The fact that we are entering on a retroactive form of history, that all our ideas, philosophies, mental faculties are progressively adapting themselves to this model, is quite evident. This may just as well be an adventure, since the disappearance of the end is, in itself, an original or creative situation. It seems to be characteristic of our culture and our history which have no end in sight either as guarantors of an indefinite recurrence, of an immortality pursued in the opposite direction. Up till now, immortality was conceived of as a region of the beyond, an immortality yet to come, today however, we have concocted another type of immortality, one on this side of the fence that incorporates the recession of outcomes ad infinitum.

The situation may be original, but the final result or outcome of things is evidently lost in advance or up front. We will never get to know the original chaos, the Big Bang, and because it is a classified event, we had never been there. We could retain the hope however, of seeing the final moment, the Big Crumb, one day. A spasmodic enjoyment of the end to compensate for not having had the chance to revere the beginning [l’origine]. These are the only two interesting moments, and since we were frustrated with the first one, we invest all the more energy into the acceleration of the end, into the precipitation of things or events towards their ultimate loss, a loss from which we were at least thrown the crumbs in the form of the spectacle. Dreaming of an unprecedented opportunity open to a generation to obliterate the end of the world, which is just as wonderful as being part of the beginning. But we have arrived too late for things to begin, only the end or outcome seems to careen under our sway.

We have been reproached for the atomic age – but finally [!] we have managed to suspend the equilibrium of terror and have decisively (?) deferred the conclusive event. Now that dissuasion has succeeded, we have to get used to the idea that there is no longer any end, there will no longer be any end and that history itself has become interminable. Consequently, when one speaks of “the end of history”, of “the end of the political”, of “the end of the social”, of “the end of ideologies”, none of this is true. The worst indeed is that there is no end to anything and that everything will continue to take place in a slow, fastidious, recurring and all-encompassing hysterical manner – like nails and hair continue to grow after death. Fundamentally, of course, all this is already dead and instead of a joyous or tragic resolution, instead of a destiny, we are left with an vexatious homeopathic end or outcome that is secreted into metastatic resistances to death. In the wake of all that resurfaces, history backtracks on its own footsteps in a compulsive attempt at rehabilitation, as if in a recompense for some sort of crime I am not aware of – a crime committed by and in spite of us, a kind of crime done to oneself, the process of which is sped up in our contemporary phase of history and the sure signs of which today are global waste, universal repentance and resentment [ressentiment] – a crime where the lawsuit needs to be re-examined and where we have to be unrelenting to go back as far as the origins, if necessary, in quest of retrospective absolution since there is no resolution to our fate in the future. It is imperative that we find out what went wrong and at which moment and then begin examining the traces left on the trail leading up to the present time, to turn over all the rocks of history, to revive the best and the worst in a vain attempt to separate the good from the bad. Following Canetti’s hypothesis: we have to return to this side of the fatal line of demarcation which, in history, has kept the human separate from the inhuman, a line that we, at some point, have thoughtlessly crossed under the spell and vertigo of some sort of anticipated liberatory effect. Arguably, it is possible that our collective panic in the face of this blind spot of going beyond history and its ends (then again, what are these ends? all we know is that we’ve crossed them without noticing that we did) tempts us to take hastening steps backwards in order to escape this simulation in the void. To relocate the zone or point of reference, the earlier scene of a Euclidean space of history. This is what the events of Eastern Europe pretended to embark on by way of peoples’ movement and the democratic process. The Gulf War was also an effort to re-open the space of war, of a founding violence to usher in the new world order.

All of these instances failed. This revival of vanished or vanishing forms, this attempt to escape a virtual apocalypse is a utopia, in fact the last of our utopias – the more we try to rediscover the real and the point of reference, the more we sink ourselves into a simulation that has now become shameful and utterly hopeless.

We are therefore in an impossible situation, unable to dream either of a past or of a future state of affairs. The situation has literally become definitive – not finite, infinite, or defined but de-finitive, i.e., deprived of its end, pilfered. Consequently, the distinctive sentiment of the definitive, with its pull towards a paradisaic state of affairs, is melancholy. Whereas in the case of mourning, things find their end and, with it, the possibility of an eventual return, in melancholy we no longer hold on to the premonition of the end or of a return, all we are left with is the resentment [ressentiment] of disappearance. It’s a bit like the twilight [crepuscular] profile of the turn of this century, the double-faced Gestalt of a linear order, of progress on the one hand, of regression of goals and values, on the other.

To oppose this movement in both directions at once, there is the utterly improbable, and certainly unverifiable, hypotheses of a poetic reversibility of events and the only proof we have of it is the possibility of this in language.

Poetic form is not far removed from chaotic form. Both of them disregard the law of cause and effect. If, in the theory of Chaos, we substitute sensitive reliance upon initial conditions for susceptible dependency upon final conditions, we enter upon the form of predestination, i.e., that of destiny. Poetic language itself abides in predestination, in the imminence of its own end, and thrives on the reversibility of the end in the beginning. In this sense, it is predestined – an unconditional event without any signification or consequence, one that flourishes singularly in the vertigo of its final resolution.

Although this is obviously not the form of our current history, there is, nevertheless, an affinity between the immanence of poetic unfolding and the immanence of our current chaotic progression as events themselves are without any signification or consequence, and because effect stands in for the cause, we have arrived at a point where there are no longer any causes, all we are left with are effects. The world presents itself to us, effectively. There is no longer any reason for it, and God is dead.

If all that remains are effects, we are in total illusion (which is also that of poetic language). If effect is to be found in the cause, or the beginning is in the end, then the catastrophe is behind us. This is the exclusive privilege of our epoch, i.e., the reversal of the sign of catastrophe. This liberates us from all possible future catastrophes, and also exempts us from all responsibility pertaining to it. An end to all preventive psychosis, no more panic, no more remorse! The lost object is behind us. We are free from the Last Judgment.

What stems or follows from all of this is some sort of poetic and ironic analysis of events. Against the simulation of a linear history “in progress”, we must privilege these rekindled flames, these malignant curves, these light catastrophes which cripple empires much convincingly than major shakeups could ever do. Anastrophe versus catastrophe. Could it be that deep down there may have never been a linear unfolding of history, there may have never been a linear unfolding of language? Everything moves in loops and curls, in tropes, in inversion of meaning, except for numeric and artificial languages which, for this very reason, have neither of these. Everything takes place in effects that short-circuit (metaleptic) causes, in factual Witz, in perverse events, in ironic turnarounds, except for a rectified history which, properly speaking, cannot be such.

Couldn’t we transpose onto social and historical phenomena language games like the anagram, acrostic, spoonerism, rhyme, strophe or stanza and catastrophe? And not only the stately figures of metaphor and metonymy but instantaneous, childish and formal games, sundry tropes that comprise the delicacies of a vulgar imagination? Are there social spoonerisms, an anagrammatic history (where meaning is dismembered and dispersed to the four winds of the earth, like the name of god in the anagram), rhyming forms of political action, events that can take on either this or that meaning? The palindrome, [A word, verse or sentence that reads the same backwards as forwards. Ex.: HannaH.] this poetic and rigorous figure of palinode [recantations] would do well to serve in this time of retroversion of history with a burning lecture (perhaps Paul Virilio’s dromology could eventually be replaced with a palindromology?). And the anagram, this minute process that picks up the thread of language, this poetic and non-linear convulsion of sorts – makes one wonder whether there is a chance that history would lend itself to this poetic convulsion, to such a subtle form of return and anaphore and which, should the anagram yield beyond meaning, allow for the pure materiality of language to shine through and also show beyond historical meaning, the pure materiality of time?

This would be the enchanting alternative to the linearity of history, the poetic alternative to a disenchanted confusion, to the chaotic oversupply of current events.

Concurrent with this going beyond history is our entry into pure fiction, into the illusion of the world. The illusion of our history yields up and accedes to a space of a much more radical illusion of the world. Now that the eyes of the Revolution and on the Revolution are shut; now that the Wall of Shame has been demolished, now that the lips of dispute are sealed (with a sugar-coated history stuck to our palate); now that the spectre of communism, i.e., that of power no longer haunt Europe, no longer haunt the memories; now that the aristocratic illusion of origin and the democratic illusion of the end increasingly drift apart – we no longer have the choice to advance, ‘to abide in our present destruction’, nor to withdraw, only a last ditch effort to confront this radical illusion.


Originally published in French as part of Jean Baudrillard, L’Illusion de la fin: ou La greve des evenements (Paris: Galilee, 1992). Translation by Charles Dudas, York University.

Some contemporary additions to my 1998 paper on integration

The paper in question:


Seven pages of statistical data linked below were appended to the 14-page paper. Some additional oral remarks to the written text included the following.

Was the surgery of transition a rational choice? In a most important sense there was not any choice. The surgery was indispensable for an adjustment to the conditions of survival in a global economy. But there were also several destructive adjustment processes. The surgery might have been done in a better way. Actually, some healthy tissues were cut off that meant negative discontinuity. Some sick organs were left intact that meant negative continuity. Nevertheless, the improvement is significant. Hungary is among the leaders in speed of economic-social-political transformation. The leaders in change are also leaders in growth.

The changeover occurs high costs. The new members will be unable to abide by the Maastricht criteria for a middle-long period of time.The advanced part of Europe may slow down the process of transformation or may speed it up. Recently the Community is allocating its transfers mainly to its old member states. The Community seems to be unwilling to invest more into its prospective new members because of the vested interests of net receivers in countries having adhered to the Community in previous expansions. But with some more (additional) allocations to new members a support multiplicator would work and induce more national accumulation and international private capital influx. As far as EU assistance is limited, new members should be allowed to reach European conditions in a flexible way which doesn’t mean that the period of necessary changes would be stretched along for an infinite number of years.

Following the oral presentation some 70 messages asked for more copies of the written text.

Links to the Appendix pages from A thru F (appa thru appf):