Hartmann and Heidegger

Reviewed Work: Neue Wege der Ontologie by Nicolai Hartmann
Review by: Julius Kraft
The Philosophical Review
Vol. 60, No. 1 (Jan., 1951), pp. 129-131 Pre..

Image may contain: text
Advertisements

Habermas and Pragmatism

Notre Dame Philosophical Reviews 2004.03.07,
Aboulafia, Mitchell, Myra Bookman, and Catherine Kemp (eds.), Habermas and Pragmatism, Routledge, 2002, 256pp.
Reviewed by Christopher F. Zurn, University of Kentucky
(Excerpts)
This volume is a well-conceived and important new addition to the secondary literature on the wide-ranging philosophical work of Jürgen Habermas. …
…The volume is capped by the short three-part “Postscript: Some Concluding Remarks” by Habermas, consisting of, first, a “Response” that acknowledges his debt to the contributors and briefly responds to specific criticisms presented in the volume by Apel and Michelman, second “Reflections on Pragmatism” in the form of responses to six questions posed by Aboulafia to Habermas concerning his relationship to the work of the American pragmatists, and third a short, previously untranslated Die Zeit piece from 1998 “On John Dewey’s Quest for Certainty.”
In this “Postscript,” Aboulafia receives Habermas’s pithiest response to the question “What are the greatest strengths of pragmatism?”: “The combination of fallibilism with anti-skepticism, and a naturalist approach to the human mind and its culture that refuses to yield to any kind of scientism” (p. 228). Of course, we can read this claim not only as a relatively dispassionate assessment of the history of philosophical movements, but also as a self-attribution of what Habermas himself hopes to have achieved in his work by drawing on specific pragmatist insights and philosophical strategies.
Stylizing somewhat, we might even speculate that Habermas aims for a measure of anti-skeptical fallibilism in his methodological and epistemological projects by drawing on C. S. Peirce’s attempt to save the cognitive content of the Kantian ideas of reason without recourse, however, to a metaphysical appeal to the noumenal realm. Perhaps he hopes to have achieved an anti-scientistic—let us say, anti-reductivist—but nevertheless naturalistic theory of human culture and subjectivity by drawing on G. H. Mead’s account of human ontogenesis and phylogenesis in terms of universal structures developed through intersubjective symbolic interaction. The strategy that Habermas shares with Peirce is two-fold: on the one hand, an empirical, hence fallibilistic, appeal to the unavoidable presuppositions built into the everyday use of language, and, on the other hand, an idealizing, hence anti-skeptical, appeal to the meaning of epistemic presuppositions in terms of an asymptotic progress towards truth and objectivity as achieved by an unlimited community of problem-solving interlocutors. The strategy that Habermas shares with Mead is also two-fold: on the one-hand, an appeal to the best contemporary naturalistic accounts of individual and socio-cultural development in terms of the irreducibly intersubjective structures of language use, without, on the other hand, supposing that one could simply ignore the normativity of such developmental structures through a positivistic reduction of the problems of the social sciences and philosophy to the results of the so-called ’hard’ sciences and thereby sidestep the difficult hermeneutic issues raised by the linguistic milieu of the structures.
Of course, realizing such aspirations towards an anti-skeptical fallibilism and an anti-reductivist naturalism involves one in a sort of philosophical high-wire act, finding just the right path between the dead-ends of dogmatism and skepticism, between over-confident rationalism and a dismissal of philosophy as passé. This volume attests to both the interest and the precariousness of that balance through a compelling series of essays which add weight to one or another side in their respective attempts to show the unsustainable character of Habermas’s theoretical equilibrium.
Contemporary English-language philosophers who sail under the banner of pragmatism are, of course, somewhat more skeptical than Habermas about the possibilities for any non-metaphysical, naturalistic, and fully fallibilistic account—no matter how ’detranscendentalized’—of Kantian and post-Kantian ideas of reason such as unconditional truth, objectivity, rational accountability, freedom, normativity, linguistic universals, context-transcendent justification, and so on. …
… By bringing Habermas’s work into explicit conversation with both historical and contemporary forms of philosophical pragmatism, Aboulafia, Bookman and Kemp have put together a book that will be of service to specialists and those new to the field alike. It should also provoke further debates about the tenability of Habermas’s pragmatist-inspired high-wire act, balancing between fallibilism and skepticism, as well as between naturalism and reductivism.

Personnalisme

From: Wikipédia

Naissance du personnalisme avant 1930

Le terme personnalisme a été inventé par un pasteur de l’Église réformée, Albin Mazel, dans le cadre d’une étude intitulée « Solidarisme, individualisme et socialisme ». Le terme a été repris ensuite par Charles Renouvier dans une optique kantienne en 19033. Kant pourrait donc passer pour le vrai fondateur du personnalisme. En effet, Kant, en mettant le sujet au centre de l’expérience en général, et de l’expérience morale en particulier, met en pleine lumière la personne capable d’être à elle-même sa propre fin. La philosophie personnaliste doit aussi beaucoup à Nicolas Berdiaev, philosophe orthodoxe russe arrivé à Paris en 1924 avec lequel Mounier collabore dès les premiers numéro d’Esprit. Mounier lui emprunte le concept de personnalisme communautaire et son insistance sur la liberté et la créativité comme fondement de la personne, comme fondement de la spiritualité.

Le Personnalisme au cours des années 1930

À partir des années 1930, le personnalisme est devenu un mouvement intellectuel de réaction à la crise économique profonde de cette décennie, que la jeunesse intellectuelle française percevait comme une crise de civilisation plutôt que comme une crise essentiellement économique. Cette crise, ces jeunes la caractérisent en opposant l’« individu » et la « personne », opposition empruntée d’ailleurs à Charles Péguy, pour manifester leur refus de l’ordre établi exacerbé par la crise économique mondiale qui sévit. Daniel-Rops écrira à ce propos :

  • « Est-il besoin de répéter […] que la personne n’a rien de commun avec l’être schématique mû par des passions élémentaires et sordides, qu’est l’individu. Un personnalisme conscient s’oppose même à l’individualisme dont s’est grisé le XIXe siècle. La personne, c’est l’être tout entier, chair et âme, l’une de l’autre responsable, et tendant au total accomplissement »4.

L’individu, c’est ce qui, en bout de piste, apparaît comme le rejeton des tendances aliénantes du monde moderne. C’est celui qui a sacrifié sa dimension spirituelle et son potentiel d’énergies créatrices et de liberté, au profit d’un idéal petit-bourgeois qui ne vise qu’au bien-être. Pour Emmanuel Mounier : « l’individu, c’est la dissolution de la personne dans la matière. […] Dispersion, avarice, voilà les deux marques de l’individualité. » Aussi, la personne ne peut croître « qu’en se purifiant de l’individu qui est en elle. »5.

Autant la notion d’individu veut exprimer la faillite de la société occidentale que met en relief la crise économique des années 1930, autant celle de personne renferme «comme une absence, un besoin, une tâche et une tension continuellement créatrice»6. Contre le gigantisme des mécanismes sociaux, politiques et économiques qui président aux destinées des hommes ; contre l’idéalisme et le rationalisme abstraits qui ont détaché l’homme de la nature et de ses communautés immédiates, tous les mouvements de la jeunesse française se rejoignent en une même aspiration : celle de renouer avec ce qu’ils appellent l’homme « concret » pour en faire un être responsable, c’est-à-dire capable «de réponse»7.

Cette opposition entre individu et personne, assez répandue au début des années 1930, est donc à la fois un jugement sur la situation et un projet pour la modifier. Ce projet pourrait se formuler de la manière suivante. Le bourgeois, cet être incapable d’élévation spirituelle a, par ses visées égoïstes, inversé l’ordre des valeurs mettant ainsi en péril les possibilités d’épanouissement de la personne et de la civilisation occidentale. Pour mettre un terme à la crise de notre civilisation, la transformation des structures sociales et économiques doit inévitablement s’accompagner d’une révolution spirituelle. Dès 1927, Jacques Maritain soutenait cette Primauté du spirituel. À sa suite, des revues comme la Jeune Droite, l’Ordre Nouveau et Esprit reprendront cette exigence. Ainsi, en mars 1931, l’un des premiers manifestes de l’Ordre Nouveau lançait ce slogan promis à un succès durable: «Spirituel d’abord, économique, ensuite, politique à leur service». Emmanuel Mounier écrira quelque temps plus tard : « Le spirituel commande le politique et l’économique. L’esprit doit garder l’initiative et la maîtrise de ses buts, qui vont à l’homme par-dessus l’homme, et non au bien-être. »8.

Selon ces jeunes intellectuels français, redonner la «primauté à la personne», c’est retrouver la voie de la vraie hiérarchie des valeurs; c’est réunir ce que le monde moderne a eu tendance à séparer. Cette volonté est surtout le souci de la revue Esprit et, dans une moindre mesure, celui de l’Ordre nouveau, revues qui possèdent quelques collaborateurs communs. Toutefois, puisqu’il n’est personne pour croire que cette nouvelle civilisation s’édifiera seulement à coup d’idéal, on a aussi pensé à organiser ce qui relève du matériel sur une base concrète qui puisse permettre d’atteindre la réalisation de cet objectif. Il faut savoir que pour cette génération, Proudhon sera, en ce qui a trait à l’organisation de la dimension matérielle, ce que Charles Péguy représenta pour la dimension spirituelle. Esprit, qui est avant tout Emmanuel Mounier, approfondira surtout la réalité de la personne alors que l’Ordre Nouveau s’attachera plutôt, en s’inspirant plus directement de Proudhon, à définir le cadre organisationnel qui va permettre à l’humanité nouvelle d’émerger.

Heidegger és Hegel Semmije

MARTIN HEIDEGGER (1889-1976): MI A METAFIZIKA? (1929)

(részletek)

Kulcsszavak: egzisztencia*, szorongás, önmegértés, tudományfilozófia

Jelenvalólétünket – a kutatók, tanárok és tanulmányaikat folytatók közösségében – a tudomány határozza meg. Minden tudományban, amikor annak legsajátabb célját követjük, magához a létezőhöz viszonyulunk. Ez a létezőre irányuló kitüntetett világvonatkozás az emberi egzisztencia szabadon választott magatartásán nyugszik, ez a magatartás vezérli. Persze, az ember tudomány előtti és tudományon kívüli cselekvése és viselkedése is a létezőhöz viszonyul. A tudomány abban tűnik ki, hogy sajátos módon kifejezetten és egyedül magát a dolgot engedi szóhoz jutni.

Csak a létezőt kell kutatni és – semmi mást; egyedül a létezőt és – semmi egyebet; csakis a létezőt és rajta kívül – semmit. Hogyan is áll a dolog ezzel a Semmivel? A Semmit a tudomány kifejezetten elutasítja és feladja mint semmis-jelentéktelent. Csakhogy: nem éppen akkor ismerjük-e el a Semmit, amikor így feladjuk? A tudomány semmit sem akar tudni a Semmiről. De ugyanilyen biztos ez is: ott, ahol a tudomány kísérletet tesz rá, hogy megfogalmazza a maga lényegét, a Semmit hívja segítségül. Azt veszi igénybe, amit elvet. Miféle meghasonlott lényeg lepleződik itt le? Amikor pillanatnyi egzisztenciánkon – amelyet a tudomány határoz meg – elmélkedünk, egy összeütközés kellős közepébe jutunk. Ez a vita már elindított egy kérdezést. Most már csak arra van szükség, hogy a kérdést megfogalmazzuk: hogyan áll a dolog a Semmivel?

Már az első nekifutás a kérdésnek valami szokatlant mutat. Ebben a kérdezésben eleve úgy tesszük fel a Semmit, mint valamit, ami így és így „van” – mint létezőt. Csakhogy pontosan a létező az, amitől a Semmi teljességgel különbözik. Ennek megfelelően eleve nem lehetséges semmiféle válasz a kérdésre. Hiszen a válasz szükségképpen ilyen formájú: a Semmi ez és ez („van”)*. A Semmit illetően kérdés és felelet egyformán értelmetlen. A gondolkodás rendszerint felemlegetett alapszabálya, az elkerülendő ellentmondás tétele, az általános „logika” elveti a kérdést. Mert a gondolkodás, amely mindig valamiről való gondolkodás, a Semmiről való gondolkodásként saját lényege ellen kellene hogy cselekedjék. De vajon kikezdhetjük-e a „logika” uralmát? Vajon nem az értelem-e az úr a Semmire vonatkozó kérdésben?

Hiszen egyáltalában csak az ő segítségével tudjuk a Semmit meghatározni és mint problémát

megközelíteni, még ha e probléma fel is emészti önmagát. Mert a Semmi a létező mindenségének tagadása, az éppenséggel nem-létező. A tagadás azonban a „logika” uralkodó és kikezdhetetlen tanítása szerint egy sajátos értelmi tevékenység. Csak azért van a Semmi, mert van a Nem, azaz a tagadás? Vagy fordítva áll a helyzet? Csak azért van a tagadás és a Nem, mert a Semmi van? Ez nincsen eldöntve, sőt, kifejezett kérdésként sem fogalmazódott még meg. Mi azt állítottuk: a Semmi eredendőbb, mint a Nem és a tagadás. Ha ez az állítás helyes, akkor a tagadásnak mint értelmi tevékenységnek a lehetősége s ezzel maga az értelem is valamilyen módon a Semmitől függ. Hogy is akarhat akkor az értelem a Semmi felől dönteni?

Talán csak az derül ki a végén, hogy a Semmire vonatkozó kérdés és válasz látszólagos értelmetlensége a – 67 – nyughatatlan értelem vak csökönyösségén nyugszik? A Semmi a létező mindenségének teljes tagadása. Vajon a Semminek ez a jellemzése nem mutat-e végül is olyan irányba, amelyből és csakis ebből utunkba kerülhet? Ahhoz, hogy mint olyan teljességgel tagadhatóvá váljék a létező mindensége, mely tagadásban azután maga a Semmi megmutatkozhatnék, a létező mindenségének előzőleg adottnak kell lennie.

Amilyen biztos az, hogy a létező egészét önmagában soha abszolút módon nem ragadhatjuk meg, olyan bizonyos az is, hogy valahogyan mégiscsak a maga egészében lelepleződött létezőbe állítottan lelünk önmagunkra. A hangoltság, melyben valaki így vagy úgy „van”, lehetővé teszi, hogy általa áthangolva az egészben vett létezőben tartózkodjunk. A hangulatnak ez a diszpozíciója* nemcsak hogy a maga módján minden esetben leleplezi az egészében vett létezőt, hanem egyszersmind ez a leleplezés jelenvalólétünk* alaptörténése. Amit ily módon „érzéseknek” nevezünk, az nem egyszerűen gondolkodó és akaró magatartásunk futólagos kísérő jelensége.

Csakhogy éppen amikor a hangulatok ily módon az egészében vett létező elé vezetnek el bennünket, akkor rejtik el előlünk a Semmit, amelyet keresünk. Most még kevésbé lesz az a véleményünk, hogy a hangulatilag megnyilvánult egészében vett létezőnek a tagadása a Semmi elé állít bennünket. Ilyesmi megfelelő módon eredendően csak egy olyan hangulatban történhet, amely legsajátabb leleplezési értelme szerint a Semmit nyilvánítja meg.

Megtörténik-e az ember jelenvalólétében egy olyan hangoltság, melyben ő maga a Semmivel szembesül? Ez a történés csak pillanatokra lehetséges, és – jóllehet elég ritkán – valóságos is a szorongás alaphangulatában. A szorongásban – azt mondjuk – „otthontalannak érezzük magunkat”. Nem tudjuk megmondani, mitől otthontalan, valaki egészében érzi így magát. Minden dolog, mi magunk is, közömbösségbe süllyedünk. Az egészében vett létezőnek ez az elmozdulása, ami a szorongásban körülvesz bennünket, szorongat minket. Nem marad támaszunk. Ami marad és ami ránk tör – midőn a létező elsiklik – az ez a „nincs”. A szorongás megnyilvánítja a Semmit. A szorongásban az egészében vett létező talajtalanná válik. Milyen értelemben történik ez meg? Azt talán mégsem akarjuk állítani, hogy a szorongás megsemmisíti a létezőt, hogy ily módon meghagyja számunkra a Semmit. Hogyan is tehetné ezt, amikor a szorongás éppen az egészében vett létezővel szembeni tehetetlenségben találtatik.

A Semmi sajátosan a létezővel és a létezőn mint valami elsikló egészen mutatkozik meg, ezt a létezőt mint a teljességgel másikat nyilvánítja meg – a Semmivel szemben. Csak a szorongás Semmijének világos éjszakájában keletkezik a létező mint olyan eredendő nyitottsága: hogy az létező – és nem Semmi. De ez az általunk beszédünkben hozzámondott „és nem Semmi” nem valami járulékos magyarázat, hanem egyáltalán a létező megnyilvánulásának előzetes lehetővé tétele. Csak a Semmi eredendő megnyilvánulásának alapján képes az ember jelenvalóléte hozzáférni a létezőhöz és beléhatolni.

Jelenvalólét annyit tesz: beletartottság a Semmibe. A jelenvalólét, minthogy beletartja magát a Semmibe, már eleve túl van az egészében vett létezőn. Ezt a létezőn való túllétet nevezzük

transzcendenciának*. Ha a jelenvalólét létezése alapjában nem transzcendálna, s ez itt azt jelenti, hogy nem tartaná bele magát eleve a Semmibe, akkor sohasem viszonyulhatna a létezőhöz, tehát önmagához sem. A Semmi eredendő megnyilvánulása nélkül nincs Önmagalét és nincsen szabadság. A Semmi közvetlenül és többnyire a maga eredetiségében elleplezett a számunkra. Mi által van elleplezve? Azáltal, hogy meghatározott módon teljesen bele vagyunk veszve a létezőbe. Minél inkább a létező felé fordulunk tevés-vevésünk során, annál kevésbé hagyjuk azt mint olyant elsiklani, s annál inkább elfordulunk a Semmitől. S annál biztosabb, hogy a jelenvalólét nyilvános felszínére tolakszunk.

Mi tanúsítaná behatóbban a Semmi állandó és kiterjedt, bár elleplezett megnyilvánulását jelenvalólétünkben, mint a tagadás? A Semmi a tagadás eredete, nem pedig megfordítva. Ha pedig így a Semmire és a létre irányuló kérdezés mezején megtöretett az értelem hatalma, akkor ezzel eldőlt a „logika” sorsa is a filozófián belül. A „logika” eszméje feloldódik egy eredendőbb kérdezés örvényében.

A jelenvalólétnek a rejtett szorongás alapján való beletartottsága a Semmibe az egészében vett létező meghaladása: a transzcendencia. A Semmire irányuló kérdezésünk magát a metafizikát állítja elénk. A metafizika a létezőn túlra kérdez, méghozzá azért, hogy a létezőt mint olyant a maga egészében a megértés számára visszanyerje. A Semmi nem lesz többé a létező meghatározatlan szembenálló párja, hanem mint a létező létéhez tartozó lepleződik le. Mert maga a lét lényegében véges, és csak a Semmibe beletartott jelenvalólét transzendenciájában nyilvánul meg.

A tudományos jelenvalólét egyszerűsége és ereje abban áll, hogy kitüntetett módon viszonyul magához a létezőhöz és egyedül ahhoz viszonyul. A Semmit a tudomány egy fölényes gesztussal fel szeretné adni. Most azonban a Semmire vonatkozó kérdezésben világossá válik, hogy ez a tudományos jelenvalólét csak akkor lehetséges, ha eleve beletartja magát a Semmibe. Csak akkor érti meg magát abban, ami, ha nem – 68 – adja fel a Semmit. A tudomány állítólagos józansága és fölénye nevetségessé lesz, ha nem veszi komolyan a Semmit. Csak azért teheti a tudomány vizsgálódás tárgyává magát a létezőt, mert a Semmi megnyilvánul.

A létező a maga egész furcsaságában csak azért tör ránk, mert a létező alapjaiban a Semmi megnyilvánul. Csak ha gyötör bennünket a létező furcsasága, csak akkor ébreszti fel bennünk és vonja magára csodálkozásunkat. Csak a csodálkozás alapján – azaz a Semmi megnyilvánulásának az alapján – jön elő a „Miért?”. Az okokra bizonyos módon rákérdezni, s valamit megokolni csak azért tudunk, mert lehetséges a Miért mint olyan. S csak azért van egzisztenciánk kezébe adva a kutató sorsa, mert kérdezni és megokolni tudunk. A Semmire vonatkozó kérdés bennünket, a kérdezőket tesz kérdésessé. Ez metafizikai kérdés.

Az emberi jelenvalólét csak akkor tud létezőhöz viszonyulni, ha beletartja magát a Semmibe. A létezőn való túllépés a jelenvalólét létezésében történik meg. Ez a túllépés azonban maga a metafizika. Ebben a következő rejlik: a metafizika „az ember természetéhez” tartozik. Sem nem az iskolás filozófia egyik ága, sem pedig az önkényes ötletek mezeje. A metafizika az alaptörténés a jelenvalólétben. Amennyiben az ember egzisztál, bizonyos módon megtörténik a filozofálás. A filozófia a metafizika beindítása, az, amiben a metafizika eljut önmagához és kifejezett faladataihoz. A filozófia csak azáltal indul be, ha saját egzisztenciánk sajátlagos módon beugrik az egészében vett jelenvalólét alaplehetőségeibe. Ezen beugrás szempontjából a következő a döntő: először teret adni az egészében vett létezőnek; azután átengedni magunkat a Semminek, azaz megszabadulni azoktól a bálványoktól, amelyekkel mindenki rendelkezik, s amelyekhez oda szokott lopódzni; s végezetül hagyni, hogy szabadon lebegjünk, hogy állandóan visszalendüljünk a metafizika alapkérdéséhez, amely magát a Semmit kényszeríti ki: Miért van egyáltalán létező, nem pedig inkább Semmi?

Jegyzetek

egzisztencia – az ember mint önmegértő, véges létező

„van” – a magyar nyelv jelen idő 3. személyben nem

használja a létigei állítmányt

diszpozíció – Heidegger kifejezése: hangoltság, melyben

kifejeződik az ember világra való ráutaltsága

jelenvalólét – Heidegger kifejezése: emberi egzisztencia

transzcendencia – tapasztalat feletti

 

Másolat. Részletek. Forrás: az alábbi. A ténylegesen beszkennelt állapotban csak egy jelet javítottam 120 szöveghelyen ő-re.Cím eredeti írásmódban:

“FILOZÓFIAI

SZÖVEGGYŐJTEMÉNY”

EGYETEMI JEGYZET

Szerkesztette:

KOVÁCS ZOLTÁN

LISZT FERENC ZENEMŐVÉSZETI EGYETEM

2009

 

ISBN 978 963 7181 43 6

A KIADÁSÉRT FELELİS:

A LISZT FERENC ZENEMŐVÉSZETI EGYETEM REKTORA

PÉLDÁNYSZÁM: 100

NYOMDA: MESTERPRINT KFT., BUDAPEST

További Schopenhauer szövegek

További Schopenhauer szövegek: bővítő kiegészítések magyarul

1

Ami a halálban félelmes a számunkra,  semmiképp sem a fájdalom: mert ez, egyrészt, nyilvánvalóan a halálon innen  van, másrészt gyakran a fájdalomból menekülünk a halálba, csakúgy, ahogy  máskor meg épp fordítva, a legborzalmasabb fájdalmat is vállaljuk, hogy a  haláltól, bár az gyors volna s könnyű, még egy darabig menekedhessünk.  Különbséget teszünk tehát a fájdalom s a halál mint két merőben más rossz  közt: amitől a halálban félünk, az valójában az individuum bukása, s a halál  leplezetlenül meg is nyilvánul ilyenként, és mert az individuum maga az  életakarat az egyes egyedi objektivációban, egész lényege tiltakozik a halál  ellen. Ahol mármost az érzés ily menthetetlenül kiszolgáltat bennünket, közbeléphet az ész, s annak visszás benyomásait nagyrészt legyűrheti, magasabb  álláspontra helyezvén bennünket, ahol az egyedi egyes helyett most már az  általános (a mérvadó).

2

Annak bensőséges és csupán érzett tudata, amit  éppen oly világosan megismertünk az eddigiekben, jóllehet, mint mondtuk,  megakadályozza, hogy a halál gondolata már az ésszel élő lény életét is megmérgezhesse, hiszen az ily ép tudat mindamaz életkedv alapja, mely az élőt  derekasan fenntartja mind, és bátran élteti, mintha nem volna halál, addig  tudniillik, míg az életet tudja szeme előtt tartani, s tekintete erre irányul; nem  akadályozza meg azonban ez azt, hogy ha a halál egyes egyedileg s a valóságban, vagy esetleg akár csak a fantáziában is, megközelíti az individuumot, kinek  is akkor figyelembe kell vennie tényét, ne érezzen halálfélelmet az egyén, ne  akarjon menekülni minden módon. Mert ahogyan addig, míg megismerése az  életre mint olyanra irányult, s ebben a véghetetlenséget vélhette fölfedezni, így  most, hogy a halált látja, már ezt kell fölismernie. Hogy nem  érinti őt a halál, mely érinthetetlenség is mint magánvalónak lesz a része, a  jelenség számára ez az egyebekbeni külvilág további fennmaradásával esik  egybe.

3

Aki az emberi felfogásnak  ezt a sajátosságát valóban figyelembe veszi, be fogja látni, hogy ennek pszichológiai magyarázatai, melyek a szokásra és az elkerülhetetlenbe való belenyugvás tényére építenének, korántsem elégségesek, és a valódi ok az imént  megadott, mélyebben fekvő. Ugyanezen okból magyarázható az is, hogy minden korban, minden nép körében élnek dogmák az individuum valamiféle fennmaradásáról a halál után, s e tételek tiszteletnek is örvendenek, jóllehet a bizonyítékok megannyiszor igencsak szegényesek, az ellenkezőjére viszont  erősek és számosak, sőt ez utóbbihoz nem is kell külön bizonyíték, hiszen  lényegében a józan értelem ismeri el tényként a dolgot.

4

A jelen, tartalmával együtt, mindig itt van: mindkettő ingadozás  nélkül, szilárdan áll; mint a szivárvány a vízesés sugarán. Mert az akaratnak az  élet, az életnek a jelen biztos és bizonyos. Persze ha visszagondolunk az eltűnt  évezredekre, azokra az embermilliókra, akik ezek során éltek, megkérdezzük:  mik voltak ők? mivé lettek? De ha ugyanakkor épp csak a magunk életének  múltját idézzük fel ekképpen, ha jeleneteit képzeletünkben megelevenítjük, s  így kérdezzük megint: mi volt mindez? mivé lett ez? Ahogy ezzel, ugyanígy áll a  dolog ama milliók életével. Vagy vélekedjünk úgy, hogy a múlt avval, hogy a  halál ráütötte pecsétjét, új létezésre jut? Saját múltunk, már csak a legközelebbi  is, a tegnapi nap maga mindössze a fantázia semmis álma, és ugyanez mind  ama milliók múltja szintígy. Mi volt? Mi van? Az akarat, melynek tükre az élet,  és az akarattól szabadult megismerés. A múltban  senki ember még nem élt, és a jövőben sem fog élni, hanem a jelen minden élet  egyedüli formája, egyszersmind azonban biztos birtoka is, melyet senki el nem  vehet tőle.

5

Az idő  feltarthatatlan folyamhoz hasonlít, és a jelen mintha szikla lenne, amelyen e  folyam megtörik, de nem tudja elsodorni. Az akarat mint magánvaló ugyanúgy  nincs alávetve az ok elvének, mint a megismerés szubjektuma, mely végső  soron bizonyos szempontból mégis maga az akarat vagy az akarat megnyilvánulása; és ahogy az akaratnak az élet, saját jelensége, bizonyosság, ugyanígy  az a jelen is, a való élet egyetlen formája. Eszerint nem kell kutatnunk az élet  előtti múltat, sem a halál utáni jövőt: ellenkezőleg, épp azt az egyetlen formát  kell megismernünk, amelyikben az akarat megjelenik: a jelent; a jelen nem  szökhet meg az akarat elől, de az akarat sem a jelenből. Akit tehát az élet úgy,  ahogy van, kielégít, aki az életet minden módon igenli, az bízvást tekintheti  végtelennek is.

Schopenhauer excerpts

Schopenhauer  on life, birth and death

(Book Four, pp.355-358)
“Birth and death belong merely to the phenomenon of will, thus to life; and it is essential to this to exhibit itself in individuals which come into being and pass away, as fleeting phenomena appearing in the form of time phenomena of that which in itself knows no time, but must exhibit itself precisely in the way we have said, in order to objectify its peculiar nature. Birth and death belong in like manner to life, and hold the balance as reciprocal conditions of each other, or, if one likes the expression, as poles of the whole phenomenon of life. The wisest of all mythologies, the Indian, ex presses this by giving to the very god that symbolises destruction, death (as Brahma, the most sinful and the lowest god of the Trimurti, symbolises generation, coming into being, and Vishnu maintaining or preserving), by giving, I say, to Siva as an attribute not only the necklace of skulls, but also the lingam, the symbol of generation, which appears here as the counterpart of death, thus signifying that generation and death are essentially correlatives, which reciprocally neutralise and annul each other.

It was precisely the same sentiment that led the Greeks and Romans to adorn their costly sarcophagi, just as we see them now, with feasts, dances, marriages, the chase, fights of wild beasts, bacchanalians, &c.; thus with representations of the full ardour of life, which they place before us not only in such revels and sports, but also in sensual groups, and even go so far as to represent the sexual intercourse of satyrs and goats. Clearly the aim was to point in the most impressive manner away from the death of the mourned individual to the immortal life of nature, and thus to indicate, though without abstract knowledge, that the whole of nature is the phenomenon and also the fulfilment of the will to live. The form of…

(356 THE WORLD AS WILL. BK. iv.)
this phenomenon is time, space, and causality, and by means of these individuation, which carries with it that the individual must come into being and pass away. But this no more affects the will to live, of whose manifestation the individual is, as it were, only a particular example or specimen, than the death of an individual injures the whole of nature. For it is not the individual, but only the species that Nature cares for, and for the preservation of which she so earnestly strives, providing for it with the utmost prodigality through the vast surplus of the seed and the great strength of the fructifying im pulse. The individual, on the contrary, neither has nor can have any value for Nature, for her kingdom is infinite time and infinite space, and in these infinite multiplicity of possible individuals. Therefore she is always ready to let the individual fall, and hence it is not only exposed to destruction in a thousand ways by the most insignificant accident, but originally destined for it, and conducted towards it by Nature herself from the moment it has served its end of maintaining the species. Thus Nature naively expresses the great truth that only the Ideas, not the individuals, have, properly speaking, reality, i.e., are complete objectivity of the will. Now, since man is Nature itself, and indeed Nature at the highest grade of its self-consciousness, but Nature is only the objectified will to live, the man who has comprehended and retained this point of view may well console himself, when contemplating his own death and that of his friends, by turning his eyes to the immortal life of Nature, which he himself is. This is the significance of Siva with the lingam, and of those ancient sarcophagi with their pictures of plowing life, which say to the mourning beholder, Natura non contristatur.

That generation and death are to be regarded as some thing belonging to life, and essential to this phenomenon of the will, arises also from the fact that they both exhibit themselves merely as higher powers of the expres-…

(THE ASSERTION AND DENIAL OF THE WILL. 357 )
sion of that in which all the rest of life consists. This is through and through nothing else than the constant change of matter in the fixed permanence of form; and this is what constitutes the transitoriness of the individual and the permanence of the species. Constant nourishment and renewal differ from generation only in degree, and constant excretion differs only in degree from death. The first shows itself most simply and distinctly in the plant. The plant is throughout a constant recurrence of the same impulse of its simplest fibre, which groups itself into leaf and branch. It is a systematic aggregate of similar plants supporting each other, whose constant reproduction is its single impulse. It ascends to the full satisfaction of this tendency through the grades of its metamorphosis, finally to the blossom and fruit, that compendium of its existence and effort in which it now attains, by a short way, to that which is its single aim, and at a stroke produces a thousand-fold what, up till then, it effected only in the particular case the repetition of itself. Its earlier growth and development stands in the same relation to its fruit as writing stands to printing. With the animal it is clearly quite the same.

The process of nourishing is a constant reproduction; the process of reproduction is a higher power of nourishing. The pleasure which accompanies the act of procreation is a higher power of the agreeableness of the sense of life. On the other hand, excretion, the constant exhalation and throwing off of matter, is the same as that which, at a higher power, death, is the contrary of generation. And if here we are always content to retain the form without lamenting the discarded matter, we ought to bear ourselves in the same way if in death the same thing happens, in a higher degree and to the whole, as takes place daily and hourly in a partial manner in excretion: if we are indifferent to the one, we ought not to shrink from the other. | Therefore, from this point of view, it appears just as perverse to desire…

(358 THE WORLD AS WILL. BK . iv. )

the continuance of an individuality which will be replaced by other individuals as to desire the permanence of matter which will be replaced by other matter. It appears just as foolish to embalm the body as it would be carefully to preserve its excrement. As to the individual consciousness which is bound to the individual body, it is absolutely interrupted every day by sleep. Deep sleep is, while it lasts, in no way different from death, into which, in fact, it often passes continuously, as in the case of freezing to death. It differs only with regard to the future, the awaking. Death is a sleep in which individuality is forgotten; everything else wakes again, or rather never slept.

Above all things, we must distinctly recognise that the form of the phenomenon of will, the form of life or reality, is really only the present, not the future nor the past. The latter are only in the conception, exist only in the connection of knowledge, so far as it follows the principle of sufficient reason. No man has ever lived in the past, and none will live in the future; the present alone is the form of all life, and is its sure possession which can never be taken from it. The present always exists, together with its content. Both remain fixed without wavering, like the rainbow on the waterfall For life is firm and certain in the will, and the present is firm and certain in life. “

THE WORLD AS WILL AND REPRESENTATION BOOK FOUR

 

L’humanisme existentialiste

L’existentialisme est un humanisme

Jean-Paul Sartre

 …

“On m’a reproché de demander si l’existentialisme était un humanisme. On m’a dit : mais vous avez écrit dans La Nausée que les humanistes avaient tort, vous vous êtes moqué d’un certain type d’humanisme, pourquoi y revenir à présent ? En réalité, le mot humanisme a deux sens très différents. Par humanisme on peut entendre une théorie qui prend l’homme comme fin et comme valeur supérieure.

Mais il y a un autre sens de l’humanisme, qui signifie au fond ceci : l’homme est constamment hors de lui-même, c’est en se projetant et en se perdant hors de lui qu’il fait exister l’homme et, d’autre part, c’est en poursuivant des buts transcendants qu’il peut exister ; l’homme étant ce dépassement et ne saisissant les objets que par rapport à ce dépassement, est au cœur, au centre de ce dépassement. Il n’y a pas d’autre univers qu’un univers humain, l’univers de la subjectivité humaine. Cette liaison de la transcendance, comme constitutive de l’homme – non pas au sens où Dieu est transcendant, mais au sens de dépassement -, et de la subjectivité, au sens où l’homme n’est pas enfermé en lui-même mais présent toujours dans un univers humain, c’est ce que nous appelons l’humanisme existentialiste. Humanisme, parce que nous rappelons à l’homme qu’il n’y a d’autre législateur que lui-même, et que c’est dans le délaissement qu’il décidera de lui-même ; et parce que nous montrons que ça n’est pas en se retournant vers lui, mais toujours en cherchant hors de lui un but qui est telle libération, telle réalisation particulière, que l’homme se réalisera précisément comme humain.

On voit, d’après ces quelques réflexions, que rien n’est plus injuste que les objections qu’on nous fait. L’existentialisme n’est pas autre chose qu’un effort pour tirer toutes les conséquences d’une position athée cohérente. Il ne cherche pas du tout à plonger l’homme dans le désespoir. Mais si l’on appelle comme les chrétiens, désespoir, toute attitude d’incroyance, il part du désespoir originel.

L’existentialisme n’est pas tellement un athéisme au sens où il s’épuiserait à démontrer que Dieu n’existe pas. Il déclare plutôt : même si Dieu existait, ça ne changerait rien ; voilà notre point de vue. Non pas que nous croyions que Dieu existe, mais nous pensons que le problème n’est pas celui de son existence ; il faut que l’homme se retrouve lui-même et se persuade que rien ne peut le sauver de lui-même, fût-ce une preuve valable de l’existence de Dieu. En ce sens, l’existentialisme est un optimisme, une doctrine d’action, et c’est seulement par mauvaise foi que, confondant leur propre désespoir avec le nôtre, les chrétiens peuvent nous appeler désespérés.”

 

Kirkegaard: Either/Or

(From Wikipedia, the free encyclopedia)

Either/Or portrays two life views. Each life view is written and represented by a fictional pseudonymous author, with the prose of the work reflecting and depending on the life view being discussed. For example, the aesthetic life view is written in short essay form, with poetic imagery and allusions, discussing aesthetic topics such as music, seduction, drama, and beauty. The ethical life view is written as two long letters, with a more argumentative and restrained prose, discussing moral responsibility, critical reflection, and marriage. The views of the book are not neatly summarized, but are expressed as lived experiences embodied by the pseudonymous authors. The book’s central concern is the primal question asked by Aristotle, “How should we live?”

The aesthetic is the personal, subjective realm of existence, where an individual lives and extracts pleasure from life only for his or her own sake. In this realm, one has the possibility of the highest as well as the lowest. The ethical, on the other hand, is the civic realm of existence, where one’s value and identity are judged and at times superseded by the objective world. In simple terms, one can choose either to remain oblivious to all that goes on in the world, or to become involved. More specifically, the ethic realm starts with a conscious effort to choose one’s life, with a choice to choose. Either way, however, an individual can go too far in these realms and lose sight of his or her true self. Only faith can rescue the individual from these two opposing realms. Either/Or concludes with a brief sermon hinting at the nature of the religious sphere of existence, which Kierkegaard spent most of his publishing career expounding upon. Ultimately, Kierkegaard’s challenge is for the reader to “discover a second face hidden behind the one you see” in him/herself first, and then in others.

Excerpts from Kierkegaard

Excerpts from Kierkegaard

Fear and Trembling
by
Johannes DE SILENTIO, 1843
(alias Søren Kierkegaard)

tr. Walter Lowrie, 1941

 

He knew that it was God the Almighty who was trying him, he knew that it was the hardest sacrifice that could be required of him; but he knew also that no sacrifice was too hard when God required it-and he drew the knife…

What they leave out of Abraham’s history is dread; for to money I have no ethical obligation, but to the son the father has the highest and most sacred obligation.

I also know what else I would have done. The very instant I mounted the horse I would have said to myself, “Now all is lost. God requires Isaac, I sacrifice him, and with him my joy-yet God is love and continues to be that for me; for in the temporal world God and I cannot talk together, we have no language in common.” Perhaps one or another in our age will be foolish enough, or envious enough of the great, to want to make himself and me believe that if I really had done this, I would have done even a greater deed than Abraham; for my prodigious resignation was far more ideal and poetic than Abraham’s narrow-mindedness. And yet this is the greatest falsehood, for my prodigious resignation was the surrogate for faith…

what I encounter there is the paradox. I do not however mean in any sense to say that faith is something lowly, but on the contrary that it is the highest thing, and that it is dishonest of philosophy to give something else instead of it and to make light of faith. Philosophy cannot and should not give faith, but it should understand itself and know what it has to offer and take nothing away, and least of all should fool people out of something as if it were nothing. ..

s there such a thing as a teleological suspension of the ethical?

The ethical as such is the universal, and as the universal it applies to everyone, which may be expressed from another point of view by saying that it applies every instant. It reposes immanently in itself, it has nothing without itself which is its telos,  but is itself telos for everything outside it, and when this has been incorporated by the ethical it can go no further. Conceived immediately as physical and psychical, the particular individual is the individual who has his telos in the universal, and his ethical task is to express himself constantly in it, to abolish his particularity in order to become the universal. As soon as the individual would assert himself in his particularity over against the universal he sins, and only by recognizing this can he again reconcile himself with the universal. Whenever the individual after he has entered the universal feels an impulse to assert himself as the particular, he is in temptation (Anfechtung), and he can labor himself out of this only by penitently abandoning himself as the particular in the universal. If this be the highest thing that can be said of man and of his existence, then the ethical has the same character as man’s eternal blessedness, which to all eternity and at every instant is his telos, since it would be a contradiction to say that this might be abandoned (i.e. teleologically suspended), inasmuch as this is no sooner suspended than it is forfeited, whereas in other cases what is suspended is not forfeited but is preserved precisely in that higher thing which is its telos. …

Faith is precisely this paradox, that the individual as the particular is higher than the universal, is justified over against it, is not subordinate but superior-yet in such a way, be it observed, that it is the particular individual who, after he has been subordinated as the particular to the universal, now through the universal becomes the individual who as the particular is superior to the universal, for the fact that the individual as the particular stands in an absolute relation to the absolute. This position cannot be mediated, for all mediation comes about precisely by virtue of the universal; it is and remains to all eternity a paradox, inaccessible to thought. And yet faith is this paradox-or else (these are the logical deductions which I would beg the reader to have in mente at every point, though it would be too prolix for me to reiterate them on every occasion)-or else there never has been faith … precisely because it always has been. In other words, Abraham is lost….

Now the story of Abraham contains such a teleological suspension of the ethical…

He acts by virtue of the absurd, for it is precisely absurd that he as the particular is higher than the universal. This paradox cannot be mediated; for as soon as he begins to do this he has to admit that he was in temptation (Anfechtung), and if such was the case, he never gets to the point of sacrificing Isaac, or, if he has sacrificed Isaac, he must turn back repentantly to the universal. By virtue of the absurd he gets Isaac again. Abraham is therefore at no instant a tragic hero but something quite different, either a murderer or a believer. The middle term which saves the tragic hero, Abraham has not. Hence it is that I can understand the tragic hero but cannot understand Abraham, though in a certain crazy sense I admire him more than all other men.

Abraham’s relation to Isaac, ethically speaking, is quite simply expressed by saying that a father shall love his son more dearly than himself. Yet within its own compass the ethical has various gradations. Let us see whether in this story there is to be found any higher expression for the ethical such as would ethically explain his conduct, ethically justify him in suspending the ethical obligation toward his son, without in this search going beyond the teleology of the ethical….

Why then did Abraham do it? For God’s sake, and (in complete identity with this) for his own sake. He did it for God’s sake because God required this proof of his faith; for his own sake he did it in order that he might furnish the proof. The unity of these two points of view is perfectly expressed by the word which has always been used to characterize this situation: it is a trial, a temptation (Fristelse).47 A temptation-but what does that mean? What ordinarily tempts a man is that which would keep him from doing his duty, but in this case the temptation is itself the ethical … which would keep him from doing God’s will. But what then is duty? Duty is precisely the expression for God’s will.

Here is evident the necessity of a new category if one would understand Abraham. Such a relationship to the deity paganism did not know. The tragic hero does not enter into any private relationship with the deity, but for him the ethical is the divine, hence the paradox implied in his situation can be mediated in the universal.

Abraham cannot be mediated, and the same thing can be expressed also by saying that he cannot talk. So soon as I talk I express the universal, and if I do not do so, no one can understand me. Therefore if Abraham would express himself in terms of the universal, he must say that his situation is a temptation (Anfechtung), for he has no higher expression for that universal which stands above the universal which he transgresses.

Therefore, though Abraham arouses my admiration, he at the same time appalls me….”

 

J.P.Sartre texts

(La Nausée p.183-184)
(Text sans accent grave, circonflex, cédille, etc.)

„L’essentiel c’est la contingence. Je veux dire que, par definition, l’existence n’est pas la necessité. Exister, c’est etre la, simplement ; les existants apparaissent, se laissent rencontrer, mais on ne peut jamais les déduire. II y a des gens, je crois, qui ont compris ca. Seulement ils ont essayé de surmonter cette contingence en inventant un etre nécessaire et cause de soi. Or, aucun etre necessaire ne peut
expliquer 1’existence : la contingence n’est pas un faux semblant, une apparence qu’on peut dissiper; c’est l’absolu, par consequent la gratuité parfaite. Tout est gratuit, …voila ce que les Salauds… essaient de se cacher avec leur idee de droit. Mais quel pauvre mensonge : personne n’a le droit; ils sont entierement gratuits, comme les autres hommes, ils n’arrivent pas a ne pas se sentir de trop. Et en eux-memes, secretement, ils sont trop, c’est-a-dire amorphes et vagues, tristes.”

 

Faute de renseignements plus précis, personne, à commencer par moi, ne savait ce que j’étais venu foutre sur terre.
Les Mots (1964), Jean-Paul Sartre, éd. Gallimard, coll. « folio », 1972 (ISBN 2-07-036607-3), partie Lire, p. 70

Mais, par la suite, dans le Dieu fashionable qu’on m’enseigna, je ne reconnus pas celui qu’attendait mon âme : il me fallait un Créateur, on me donnait un Grand Patron ; les deux n’étaient qu’un mais je l’ignorais ; je servais sans chaleur l’Idole pharisienne et la doctrine officielle me dégoûtait de chercher ma propre foi.[…] Une seule fois, j’eus le sentiment qu’Il existait. J’avais joué avec des allumettes et brûlé un petit tapis; j’étais en train de maquiller mon forfait quand soudain Dieu me vit, je sentis Son regard à l’intérieur de ma tête et sur mes mains ; je tournoyais dans la salle de bains, horriblement visible, une cible vivante. L’indignation me sauva : je me mis en fureur contre une indiscrétion si grossière, je blasphémai, je murmurai comme mon grand-père : « Sacré nom de Dieu de nom de Dieu. » Il ne me regarda plus jamais.[…]. Aujourd’hui, quand on me parle de Lui, je dis avec l’amusement sans regret d’un vieux beau qui rencontre une ancienne belle : « Il y a cinquante ans, sans ce malentendu, sans cette méprise, sans l’accident qui nous sépara, il aurait pu y avoir quelque chose entre nous ». Il n’y eut rien.
Les Mots (1964), Jean-Paul Sartre, éd. Gallimard, coll. « folio », 1972 (ISBN 2-07-036607-3), partie Lire, p. 78

Situation III

par Jean-Paul Sartre

Résumé

Situation III (dont le sous-titre est : « Lendemain de guerre »), est une œuvre de l’écrivain, dramaturge, et philosophe Français Jean Paul Sartre. C’est plus particulièrement un recueil de cinq articles publié en 1949 en France aux éditions Gallimard….

Sartre effectue son analyse à travers l’existentialisme et autour de l’être humain dont la race a été avilie et asservie, mais qui n’est pas sans espoir pour autant. Si l’individu a perdu sa liberté en Europe, celle-ci existe encore en Amérique : « Nulle part je ne me sens plus libre qu’au sein des foules new-yorkaises ». L’auteur estime que le fait d’avoir été victime de régimes totalitaires et dictatoriaux ne fait que révéler la liberté de l’homme qui se révolte un jour, reprenant le pouvoir sur son existence. En effet, être dépossédé de cette liberté et le fait de s’en rendre compte est la preuve qu’elle existe et qu’elle vit au plus profond de chaque être humain. Certes il existe des obstacles, mais le fait de se trouver soumis à un pouvoir arbitraire, tout puissant et injuste, oblige les humains à faire des choix, et c’est dans ces choix que l’on retrouve l’humanité de chacun, faisant de tout individu un être pur et libre. Ces choix ont besoin de courage, que l’auteur souligne en opposant les résistants et les collaborateurs, mais aussi les « neutres » qui ne prennent aucun parti donc aucun risque.

Les Etats-Unis, terre de liberté, n’est pourtant pas exempte de critique. Et bien que la ville de New-York représente selon Sartre le plus beau des cosmopolitismes, il ne perd pas de vue que dans ce genre de grandes villes, des millions d’âmes sont anonymes et plongées dans une grande solitude. Il critique le conformisme qui règne aux USA, qu’il présente comme étant un état colonial d’Europe, et qui n’a pas évolué depuis l’indépendance de 1776. Selon lui, la modernité matérielle ne fait pas de l’homme libre une meilleure personne, si on n’essaie pas de comprendre son évolution.

Parmi ces articles, Sartre traite aussi de « la république du silence », où il souligne le fait que l’on doit être engagé pour faire les bons choix et rester libre, tout comme il s’engage lui-même au niveau social et politique. Il écrit : « Jamais nous n’avons été plus libres que sous l’occupation allemande », exprimant le fait que bien que les armées ont retiré les libertés aux habitants, elles n’ont jamais pu retirer à qui que ce soit sa liberté de choix, d’opinion, et d’expression, ce qui garantissait une possibilité pour chacun de choisir son camp. Cette possibilité de choix, de pouvoir s’engager pour ce que l’on croyait juste, révèle la liberté. L’auteur glorifie la résistance, qu’il cite comme l’armée la plus fraternelle et soudée de toutes, où règne l’égalité sans hiérarchie, mais ayant l’organisation nécessaire pour lutter.

Enfin, Sartre essaie de comprendre la collaboration. Il estime qu’aucune classe sociale n’a plus de propension qu’une autre à collaborer, que cela provient d’une perte de repères et d’une désintégration sociale. Selon lui, le collaborateur cherche ainsi un nouvel ordre, une nouvelle société. Loin de lui donner des excuses, il admet que l’on puisse être attiré par la modification de la société, en allant vers un changement que l’on croit bon, dans une volonté d’évolution. Ainsi L’auteur ne blâme pas les esprits faibles, mais pense que cela ne doit cependant pas excuser celui qui a manqué à son rôle en tant qu’être humain de juger ce qui est juste ou non, bon ou mauvais, et qui a agi au service de la mort et de la dictature.

Par la critique qu’il fait des régimes dictatoriaux, Sartre s’oppose de front aux idées révolutionnaires de Karl Marx. Il oppose deux types de classes sociales vis à vis de leurs positions dans la chaine de production à l’usine, dans l’entreprise, ainsi que les riches et les moins riches, ceux qui dirigent et ceux qui obéissent etc. L’auteur tente de prouver par ces oppositions que les thèses reprises par le parti communiste ne sont pas bonnes. Il estime que s’il y a du bon à en tirer, en tant qu’homme de gauche, il y voit aussi de nombreuses incohérences, et pense que son application dans la société ne se ferait pas sans problème. Il ne réfute néanmoins pas tout, étant donné qu’il compare et rapproche ensuite une part des idées révolutionnaires. En effet, il replacera l’homme au centre de la réflexion, à la place de l’argent, du matériel et du profit, dans ses travaux et sa thèse existentialiste.


2018/06/17 (blog)

Sartre et l’existence

Sartre renverse la perspective classique depuis Platon, qui défend une approche essentialiste : l’essence précède l’existence, la philosophie se doit ainsi chez les Grecs et leurs successeurs d’étudier l’Etre. Ainsi, dans la République de Platon, l’existence n’est qu’un mode secondaire, dérivé de l’Etre.

Ek-sistere, chez Sartre, signifie se projeter hors de soi. L’homme existe en ce qu’il n’est rien de défini, il devient ce qu’il a décidé d’être. L’homme crée son existence en se choisissant. La notion même de “nature humaine” est absurde, puisque cela confère à l’homme une essence à laquelle l’homme ne peut pas s’arracher (seuls les objets ont une nature, une fonction déterminée,
le sens de l’homme est de créer du nouveau, de modifier la figure du monde.L’homme vit pourtant mal cette situation de totale liberté. Il invente ainsi des subterfuges, notamment la mauvaise foi. La mauvaise foi consiste à faire semblant de croire que l’on est pas libre, c’est se rêver chose

L’homme fait de la facticité son excuse pour se faire en-soi. Sartre distingue 6 modes de facticité, c’est-à-dire de déterminations pesant sur l’homme :

le fait de naître dans une société et une époque donnée
le fait d’avoir un corps
le fait d’avoir un passé
le fait d’exister dans un monde qui nous préexiste
le fait d’exister parmi d’autres sujets (question de l’intersubjectivité)
le fait de mourir (finitude)

Pour Sartre, il faut assumer notre contingence.

( L’athéisme de Sartre est une exigence pour aller jusqu’au bout de la solitude de l’homme et sa responsabilité totale.)

Sartre et la liberté (blog)
«L’être ne saurait engendrer que l’être et, si l’homme est englobé dans ce processus de génération, il ne sortira de lui que de l’être. S’il doit pouvoir interroger sur ce processus, c’est-à-dire le mettre en question, il faut qu’il puisse le tenir sous sa vue comme un ensemble, c’est-à-dire se mettre lui-même en dehors de l’être et du même coup affaiblir la structure d’être de l’être. Toutefois il n’est pas donné à la “réalité humaine” d’anéantir, même provisoirement, la masse d’être qui est posée en face d’elle. Ce qu’elle peut modifier, c’est son rapport avec cet être. Pour elle, mettre hors de circuit un existant particulier, c’est se mettre elle-même hors de circuit par rapport à cet existant. En ce cas elle lui échappe, elle est hors d’atteinte, il ne saurait agir sur elle, elle s’est retirée par-delà un néant. Cette possibilité pour la réalité humaine de sécréter un néant qui l’isole, Descartes, après les Stoïciens, lui a donné un nom : c’est la liberté.»

Dan Gereb updated his status.
December 14, 2016 · 

Insights from the finale of west world. Again I will try to be vague to avoid spoilers…

To summarize Sartre in Being and Nothingness – in humanity our existence precedes our essence. This is unlike anything in our world. For example, the idea of what a chair should be, precedes the existence of a chair. The idea of what a massage table should be, precedes the existence of one. Why would anyone create anything, without some purpose in mind?

However, existence of humanity runs contrary to this. It precedes the definition or ‘form’ of what it is to be human. Instead, as Sartre put it ‘ens causa sui’, we are a being that causes itself, we hold the unique power to define our own meaning in this world. Each person holds both this grave responsibility and this unique power simultaneously. That is, the power to define what it mean to be human for all of us. Every decision one makes is a testament to what we believe the ideal human should do. Nobody makes a decision they do not deem good in the context of the circumstances they are in. Hence in every decision we define exactly what it means to be good.

As such, every decision we make paints a picture of what we think of ourselves. In turn with every decision we also define morality as a whole. Every decision is another stroke, leading what it is to be mankind in one direction or another.

What will you find when you reach the center of the maze?