Hegeli szövegképek

Hegel: A logika tudományának az objektív logikáról szóló első könyve a lét tanát, második könyve a lényeg tanát fejtegeti. Az utóbbiból adok közre fac similéket. A könyv első szakaszának harmadik fejezete”Az alap” címet viseli. Ennek az Abszolút alap c. A pontját szkenneltem be, a rövidség érdekében hiányosan. A kihagyott 62.oldalon van a b.részalcím: Forma és anyag.

A mű második szakaszának második fejezetéből az A pont egy részét és a B pontot, harmadik fejezetéből az A pont egy részét mutatják a szövegképek:

10

11

12

13

14

15

17

16

18

19

20

21

22

23

A 15-17-16 szövegkép ebben a sorrendben olvasandó.

Advertisements

Az újabb bölcseleti szemle befejezése

Moritz Schlick szerint a filozófia nem tudomány, de mint a kutatások előzményének és követőjének, helye van a kultúrában.

Ayer és Wittgenstein szerint a filozófia kérdéseire nem lehet értelmes választ adni, mert maguk a kérdések is értelmetlenek.

Annak idején Marx is ezt írta: „A valóság ábrázolásával az önálló filozófia elveszíti létezési közegét”. A kialakult helyzeteket összefoglaló absztrakcióknak a valóságos történelemtől elválasztva, egyáltalán nincs értékük.

Fent idézett urakkal a jelen honlapgazda annyiban ért egyet, amennyiben elutasításuk a filozófiák rendszerekbe zártságára vonatkozik.”Bölcselkedés rendszer nélkül nem lehet tudományos” írja Hegel (Enciklopédia I.14.§) A rendszer kifejezést a totalitás értelmében használja. Túláltalánosítja a biológiai tapasztalatot, amelyben az egyes szervek csak a hozzájuk képest elsődleges szervezet egészében létezhetnek. Az ezek szerint  meghatározott tudományos filozófiát ő maga is az abszolút szellemhez sorolja, a vallással és a művészettel egy sorban. Jelen szerző szemében az átfogó igényű kontinentális filozófia a humán szakmák tanulságainak a honlapon kifejeződő részét is magába foglalja.

A szerző egyik rendszernek sem a híve, de tudatában van annak, hogy mindegyikük egy magas fokú szellemi tevékenység sűrítménye volt, az emberi kultúra folyamatosságát fejezték ki. Koruk legműveltebb emberei alkották meg őket.

Egy- egy új filozófiai rendszer nem véletlenül keletkezik valamelyik bölcselő fejében.  Ha ez így volna, akkor feltételezhetnénk, hogy 100-200 év múlva éppoly sikerrel jelenhetne meg, mint 300 évvel annak előtte. De éppen a saját koruk kérdéseire igyekeztek választ adni a meglévő ismeretek alapján. A rendszereknek tehát történetük van, amely nincs elszigetelve az egyetemes történelemtől. Az utóbbit viszont – Hegel nézetével ellentétben –  nem a rendszerek logikája hozza létre. Ennek fordítottja sem egyértelmű, mivel maga a történelem nem teremt filozófiákat. Azok szubjektív alkotások.

Az elméleti gondolkodás által létrehozott bölcseleti általánosítások a civilizáció történeti kibontakozásához tartoznak, egyszersmind viszonylag önálló útjukat járják annak különböző állapotaihoz és fokozataihoz képest. Nem nagy számú „örök” speciális probléma megoldását egy-egy sajátos, jellegzetes alapelvben és az arra épülő rendszerben vélik megtalálni. Viszont “az igazi filozófia elve ellenkezőleg az, hogy valamennyi különös elvet magába foglalja”. (Uo.) A rendszerek harcban állnak egymással, de számos közös pontjuk, érintkezési felületük, azonosságuk is van. egymásra épülnek.  Történetük “eredményében nem az emberi szellem eltévelyedésének képtárához, hanem ellenkezőleg istenalakok panteonjához hasonlítható. (I.m. 153.o. )  Az emberi öntudat termékei és előbbre vivői.

„ Mivel az ember nem állat, s együtt él fajának egész múltjával, sőt ez a múlt az elsüllyedt civilizációk felfedezésének mértékében egyre hozzáférhetőbbé válik számára, ezért gyötör bennünket a gondolat, hogy a legnagyobb emberi teljesítményekhez való igazodás helyett hagyjuk, hogy alantas filozófiák hassanak ránk csak azért, mert azok velünk egyazon korban léteznek.” (Czeslaw Milosz: Szülőhazám, Európa 1993. 179-180.o.)

Az elmúlt két évezredben az egymást váltó európai filozófiák tartalmazták, az esetek egy részében pedig maguk dolgozták ki a különböző korszakok társadalmi viszonyainak, állami és jogi rendjének, vallási, etikai, esztétikai normáinak, tudományos megállapításainak összefoglaló leírását, értékelését és kritikáját. Ezeket egy-egy bölcseleti rendszer keretébe illesztették, de pozitív bölcseleti teljesítményeik az esetek nagy részében nem a rendszerből következtek, önálló aforizmaként is megállták a helyüket, amíg el nem avultak. A rendszer-elvet viszont olykor arra használták fel, hogy a negatív, korukban is hibás megállapításokat látszólag szigorú logikai rendben, valójában erőltetett módon alkalmazott szillogizmusokkal támasszák alá. A logika kivételével szinte egyik filozófia sem volt minden lépésében következetes, tehát nem is volt igazi rendszer.

Nagyon fontosak a rendszert nem is kreáló aforisztikus filozófusok, mint F. Bacon vagy Diderot elméletei. Voltaire és Goethe a honlapon idézett ilyen irányú munkáit is ide sorolom. Goethe „rendszer ellenes” álláspontja kellő ellensúlyt jelent a rendszerezett doktrinerséggel szemben. Figyelemre méltók a honlapon szemlézett nagy esszéírók munkáiban kikristályosodott bölcseleti alapelvek.

“Metafizika” oldalak

Forrás: Aristotelész: Metaphysica görögül és magyarul, ford.: Ferge Gábor Logos 1992

ori.WP_20170905_16_53_20_Pro

 

org.WP_20170905_16_52_54_Pro

RÉSZLET EGY KORÁBBI FORDÍTÁSBÓL:

Arisztotelész

Metafizika VII (Z) könyv

(Fordította Steiger Kornél, a fordítást ellenőrizte Lautner Péter)

 

Első fejezet

 

(1028 a 10) A létezőről sokféle értelemben beszélünk, amint ezt már korábban felosztottuk a többjelentésű szavakról szóló írásban. Jelenti ugyanis egyrészt azt, ami a dolog és hogy ez-a-valami, és jelenti a minőséget, a mennyiséget és az így állítható dolgok mindegyikét. Miután ennyiféle értelme van a létezőnek, világos, hogy közülük elsődleges az ami: ez a szubsztanciát (15) jelenti. Amikor ugyanis azt mondjuk meg, hogy ez meg ez a dolog milyen, akkor jónak mondjuk vagy rossznak, de nem mondjuk róla, hogy háromkönyöknyi vagy hogy ember. Amikor azt mondjuk meg, hogy mi az, akkor nem fehérnek, melegnek vagy háromkönyöknyinek mondjuk, hanem embernek vagy istennek.

(1028 a 18) A többit pedig azért mondjuk létezőnek, mert az ekképp létezőnek mennyisége, minősége, tulajdonsága vagy (20) más egyebe.

1028 a 20) Ezért fölvethetné valaki azt az aporiát, hogy vajon a sétálás, a jó egészségi állapotban levés, az ülés létezőt jelent-e, s a többi effélére ugyanez a kérdés vonatkozik. Egyikük sem önmagában áll fenn és nem is képes elválni a szubsztanciától.

(1028 a 24) Ami ezekben az esetekben önálló létező, az inkább az, ami sétál, (25) ami ül, ami jó egészségnek örvend. Ezek inkább tetszenek létezőknek, mert van valami meghatározott szubsztrátumuk (t.i. a szubsztancia, mégpedig az egyes dolog), amely megjelenik az ilyen állítmányban. Hiszen a ‘jó’ vagy az ‘ülő’ szót soha nem használjuk úgy, hogy ne utalnánk velük egy szubsztrátumra. Világos, hogy (30) a szubsztancia az, ami által a többi kategóriák mindegyike fennáll. Ennélfogva a szubsztancia az elsődleges létező: nem minősített értelemben vett létező, hanem egyszerű értelemben vett létező.

(1028 a 31) Sokféle értelemben mondunk valamit elsődlegesnek; a szubsztancia minden értelemben elsődleges: nyelvi kifejezés, megismerés és idő szerint. Hiszen a többi kategória egyikének sincs önálló létezése, egyedül neki. Elsődleges a nyelvi kifejezés (35) szerint, mert szükségszerű, hogy mindegy egyes kategóriáról adott beszámolóban a szubsztanciáról szóló beszámoló is bennefoglaltassék. És úgy véljük, hogy minden egyes dolgot akkor ismerünk a legjobban, ha tudjuk róla, hogy mi az. Például, hogy mi az ember, vagy mi a tűz, sokkal inkább, mint ha azt tudjuk róla, hogy milyen, (1028 b 1) mekkora vagy hol van, hiszen ezek mindegyikét is akkor ismerjük, ha tudjuk, hogy mi a mennyiség és a minőség.

1028 b 2) Ezért van az, hogy a kérdés, amelyet a régiek is, meg a mostaniak is mindig föltesznek, s a probléma, amelyet fölvetnek, t.i. hogy mi a létező, voltaképpen ezt jelenti: mi a szubsztancia. (Hiszen ez az, amit némelyek egynek mondanak, mások egynél többnek, némelyek korlátos, mások korlátlan számúnak.) Ezért leginkább és elsősorban és úgyszólván kizárólagosan az így létezővel kapcsolatban kell megvizsgálnunk, hogy mi az.

 

Második fejezet

 

(1028 b 8) Úgy tetszik, a szubsztancia a leginkább szembetűnő módon a testek kapcsán van jelen. Ezért mondjuk szubsztanciáknak az állatokat és a növényeket, ezeknek (10) részeit, valamint a természeti testeket, amilyen a tűz, a víz, a föld és más efféle, továbbá azokat, amik ezeknek részei vagy belőlük álltak össze — vagy részeikből, vagy egészükből –, amilyen az égbolt és részei: a csillagok, a Hold, a Nap. Először is azt kell megvizsgálnunk, vajon kizárólag ezek-e a szubsztanciák, vagy még mások is; vagy ezek közül némelyek (15) vagy még mások is; vagy ezek egyike sem, hanem mások.

(1028 b 16) Némelyek úgy vélik, a testek határai: a felület, a vonal, a pont, az egység inkább szubsztanciák, mint a geometriai és a fizikai test.

(1028 b 18) Aztán meg némelyek úgy gondolják, az érzékelhető dolgokon kívül nincs szubsztancia. Mások meg azon a nézeten vannak, hogy még több ilyen is van, és inkább ilyenek, mert örökkévalóak. Platón (20) az ideákat és a matematikai tárgyakat a szubsztancia két fajtájának, az érzékelhető testek szubsztanciáját pedig egy harmadik fajtának tekinti.

(1028 b 21) Szpeuszipposz a szubsztanciának még több fajtáját veszi föl, kezdve az Egy-en, és principiumokat állapít meg a szubsztanciák számára, mást a számoknak, mást a nagyságoknak és megint mást a léleknek. Ilymódon igen kiterjeszti a szubsztanciák körét.

(1028 b 24) Némelyek szerint (25) az ideáknak és a számoknak a természete azonos. Ezektől a szubsztanciáktól függenek sorban a többiek, kezdve a vonalakon és a síkokon, egészen az égbolt szubsztanciájáig és az érzékelhető dolgokig.

(1028 b 27) Azt kell megvizsgálnunk, hogy e kijelentések közül melyik helyes és melyik nem az; hogy mik a szubsztanciák; hogy léteznek-e szubsztanciák az érzékelhetőkön kívül; ha igen, hogyan (30) léteznek; van-e független szubsztancia az érzékelhető szubsztanciák mellett (ha van, miért és hogyan létezik), vagy nincs ilyen.

(1028 b 32) Először azt kell vázolnunk, mi a szubsztancia.

 

Harmadik fejezet

 

(1028 b 33) A szubsztanciáról ha nem több, de legalább négyféle értelemben beszélünk. Szubsztanciának szokás tartani az egyedek mivoltát, univerzáléját, (35) genusát és negyedikként a szubsztrátumukat.

(1028 b 36) A szubsztrátum az, amiről minden egyebet állítunk, őt magát azonban nem állítjuk semmiről. Ezért először ennek (1029 a 1) természetét határozzuk meg. Úgy tűnik ugyanis, hogy főleg az elsődleges szubsztrátum a szubsztancia.

(1029 a 2) Egyik értelemben az anyagot tekintjük ilyennek, másik értelemben az alakot (morphé), harmadik értelemben azt, ami kettejükből van összeállítva. Anyagon értem például a bronzot, formán a látszódó alakot (idea), a (5) a kettejükből valón a szobrot, vagyis az összetettet. Ennélfogva ha a forma elsődleges az anyaghoz képest és inkább létező, akkor a kettejükből valóhoz képest is elsődleges lesz, ugyanezen oknál fogva.

(1029 a 7) Ezzel nagy vonalakban vázoltuk, hogy mi a szubsztancia, t.i. hogy nem az, amit az alanyról állítunk, hanem amiről az összes többi dolgot állítjuk. Nem taglalhatjuk azonban csak ilyen módon a kérdést. (10) Ez ugyanis nem elégséges, egyrészt mert nem világos a dolog, másrészt mert ilyenformán az anyag is szubsztancia lenne. Mert ha az anyag nem szubsztancia, akkor felfoghatatlanná válik, hogy mi más lenne szubsztancia. Ha ugyanis minden egyebet elveszünk, akkor látszatra semmi nem marad <, csak az anyag>. Minden egyéb: tulajdonsága, hatása vagy képessége a testeknek, míg az olyasmi, mint a magasság, szélesség, mélység: mennyiségek, nem pedig (15) szubsztanciák. Hiszen a mennyiség nem szubsztancia. A szubsztancia inkább az, amihez mint elsődlegeshez mindezek hozzátartoznak. Ha a magasságtól, szélességtől és mélységtől elvonatkoztatunk, azt látjuk, hogy semmi sem marad, kivéve azt, amit ezek határolnak, bármi legyen is az. Ezért azok számára, akik így vizsgálódnak, szükségszerű, hogy az anyag tűnjék az egyetlen szubsztanciának.

(1029 a 20) Anyagon azt értem, amit önmagában sem valaminek, sem valamekkorának nem mondunk, sem a többi olyan attribútumot nem használjuk vele kapcsolatban, amelyekkel létezőt határozunk meg. Létezik ugyanis valami, amiről ezek mindegyikét állítjuk, s aminek a létezése különbözik a többiek mindegyikének létezésétől. Amazokat ugyanis a szubsztanciáról állítjuk, a szubsztanciát meg az anyagról. Ennélfogva a legvégső szubsztrátum önmagában sem nem valami, sem nem valamekkora, (25) sem nem egyéb, pozitív módon jellemzett dolog. De tagadással sem jellemezhető, mert tagadások is csak akcidenciálisan tehetők róla.

(1029 a 27) Azok számára, akik ezekből a megállapításokból kiindulva szemlélik a kérdést, az következik, hogy az anyag szubsztancia. Ez azonban lehetetlen. Hiszen azt gondoljuk, hogy mind az önálló létezés (khóriszton), mind az ez-a-valami legfőképp a szubsztanciához tartozik hozzá, s ezért mind a forma (eidosz), mind pedig a mindkettőből álló inkább gondolható szubsztanciának, (30) mint az anyag.

(1029 a 30) A mindkettőből — vagyis anyagból és alakból (morphé) — álló szubsztanciát mellőzzük most, mert későbbi és kézenfekvő. Az anyag valamiképpen szintén nyilvánvaló. A harmadikat kell vizsgálnunk, mert ez a leginkább problematikus. Abban mindenki egyetért, hogy az érzékelhető dolgok némelyike szubsztancia, ennélfogva először ezek körében kell vizsgálódnunk.

(1029 b 3) Előnyös ugyanis, ha az ismertebb felé haladunk. Valamennyien így tanulunk: ama dolgok területén keresztül, amelyek természetüknél fogva kevésbé ismertek, (5) az ismertebbek felé kell haladnunk. A feladat is ez: ahogy tevékenységeink során is azokból a dolgokból kell kiindulnunk, amelyek az egyes ember számára jók, és a feltétlenül jókat kell megtennünk az egyes ember számára jónak, ugyanúgy ebben a munkában is azokból a dolgokból kell kiindulnunk, amelyek az egyes ember számára ismertebbek, és a természetüknél fogva ismerteket kell az egyes ember számára ismertekké tennünk. Mármost azok a dolgok, amelyek az egyes ember számára ismertek és elsődlegesek, azok gyakran igen kevéssé ismertek természettől fogva és csak kis mértékben van közük — vagy éppen sehogy – ahhoz, ahogyan a dolog tényleg van. De mégis meg kell próbálni, hogy azokból a dolgokból induljunk ki, amelyek kisebb mértékben ismertek ugyan, de az egyes ember számára azok, és megismerjük a feltétlenül ismerteket, áthaladva, mint említettük, az egyes ember számára ismertek területén.

Dinamika

Fogalmi apparátusunkat építve, legutóbb a kölcsönhatást a determináció szempontjából vettük szemügyre. Most a kölcsönhatást mint mozgást vizsgáljuk.  Nem két dologról van szó, nem is okai egymásnak, időben, térben nem szétválaszthatók. A kettő viszonylag egybeesik, mégis van értelme két fogalom használatának. A kölcsönhatás az összetartozó elemek alkotta „tárgy” (rendszer) struktúrájának és funkcióinak oldaláról jellemzi ugyanazt, amit a mozgás az eredmény oldaláról. Azonos funkciót különböző (változó) struktúrák is teljesíthetnek, azonos struktúrák funkciója megváltozhat. A mozgás lényege a változás. Valamiből más lesz, mint ami volt.A minősége megváltozik, de nincs minőség mennyiség nélkül, tehát ez mennyiségileg is különbségeket jelent. A mennyiségi változás pedig minőségi, például strukturális változásokkal is együtt jár. A mozgás e kétféle változás egysége.

A változásban az ellentmondások egysége érvényesül. Mik ezek az ellentétes oldalak, mozzanatok, tendenciák? Az állandóság és a változékonyság, a folytonosság és annak megszakítása, a véges és a végtelen, az abszolút és a relatív. A változás állandó kísérője a nyugalom, az ellentétes irányú változások egysége, egyensúlya is. Ahol változás van, ott állandóság is van, akár például a mozgás típusának állandóságában. (A Determináció fejezetből emlékezzünk arra az analóg megállapításra, hogy ahol tagadás van, ott igenlés is van.) A mozgás, változás nem merül ki az ellentétek harcában, az ellentmondás sem azonos a mozgással. A mozgás mint kölcsönhatás mindig kétirányú változás egysége. A világegyetem legáltalánosabb jellemzője a mozgás, melynek jelenleg ismert tudományos leírása a standard modell. A mozgásfajták közül ismert a korábban dominánsnak tekintett fejlődés, az ismétlődő, a körkörös, az irreverzibilis, stb.mozgás.

A fejlődés az élővilágban és a társadalomban az irány szempontjából tekintett mozgás, irányult változás, mely egy adott jelenség, állapot, komplexus tökéletesedését, vagy romlását eredeményezi. Minden keletkezik, kifejlődik és elhal. A kibontakozás-leépülés felfelé és lefelé vívő ága egyaránt a progresszió és a regresszió egysége, melyben a komplexus egyes mozzanatai elhalnak és újak jönnek létre.Nincs egyetlen kritériuma, számos értékmegközelítésű szempontból lehet magasabb vagy alacsonyabb rendű szakaszait meghatározni.A fejlődés fogalma nem vetíthető ki a világegyetemre.Csak egy-egy valóságkomplexuson belül értelmezhető.Ilyen a társadalom, de ennek története nem azonos a felfelé irányuló (progresszív) változással. Több joggal nevezhető haladásnak a technika, a tudomány története. – A régi pozitivizmus (H.Spencer) egyesülésre és szétválásra korlátozódó gondolkodása vulgáris evolucionizmust hirdetett. Az alkotó evolucionizmus az életerő, élan vital (a honlapon idézett H.Bergson) misztikus fogalma alapján minden változást minőségi átalakulásnak tekintett. A szintén idézett A. Schopenhauer szerint a fejlődés eredete az akarat. A nagy katolikus természetkutató, Teilhard de Chardin a tudományos eredményeket a Biblia bizonyítékainak is tekintette. A marxisták a természettudományra erőltették volna a társadalomban tapasztalható, ott sem egyértelmű fejlődési folyamatokat és elhanyagolták a többi mozgásfajta szerepét.

Az ismétlődő mozgásban egy adott minőség újratermelődik, ha nem is régi pontos másolataként.A törvény éppen az ismétlődéses szabályszerűségeket tartalmazza. Az ismétlődés a fejlődésnek is a része. – A ciklikus változásban a dolgok körforgása fejeződik ki, ez is a létezés általános vonása.A keleti gondolkodás túlzottan az ismétlődést, a körforgást hangsúlyozta. De a túlzóan fejlődés-centrikus Hegelnél a “tagadás tagadása” szintén ismétlődést foglal magába. Ugyanaz a minőség újra megjelenik, magasabb fokon, más módon. Vagyis része a fejlődésnek. A körforgás, mint a változás és ismétlődés egysége szintén.- A honlapon korábban már bíráltam a körforgás tagadását, de Lao Ce felfogását és a Varázshegy hasonlóan értelmezhető gondolatfutamát is.

Az előzőktől fogalmilag megkülönböztethető az irreverzivibilitás, melyben a változás külön energia befektetése nélkül nem játszódhat le fordított irányban, visszafelé. A szingularitásból nem lehet hátrafelé haladni. Az előző minőség nem ismétlődik meg azután, hogy új minőség jött létre. Ez a fejlődésnek is része, de nem minden irreverzibilis változás jelent feltétlenül fejlődést is. – A világegyetem örök és végtelen körforgása nem e körforgástól különböző térben és időben zajlik, mert ezek maguk is a körforgás mozzanatai. Sokáig úgy tartották, hogy nem létezhet egyetemes kölcsönhatás, mert a gravitáció a távolság négyzetével csökken. Ezt cáfolni látszik a gravitációs hullámok, a tér-idő kontínuumok megszakadásának felfedezése.A zéróhoz állandóan közelítő, de azt soha el nem érő gravitációs hatás a végtelenből is hat, az elektromágneses hullámhoz hasonlóan. Az utóbbit a foton testesíti meg, az előbbit a csak számítás útján meghatározott graviton, melynek fizikai felfedezése még hátra van.

Determináció

Hegel Logikájának angol nyelvű változatában a Reciprocity-vel fejeztük be a „Fogalom” előtti fejtegetést. Ez, vagyis a kölcsönhatás a determináció legszélesebb terjedelmű megjelölése. Beleértendő, hogy minden jelenséget sokoldalúan meghatározottnak kell tekinteni. Ez a jelenségnek bizonyos feltételek között az okok nyomán történő keletkezésében, egymással is ellentétes saját, öndetermináló tulajdonságaiban és a jelenségek közötti tartós kapcsolatokban fejeződik ki. A modális logika  számos ilyen összefüggést mutat ki. Determinációs formák az ok, cél, törvény, szükségszerűség, stb.

Az okság az egymást előidéző jelenségek genetikailag folyamatos láncolata, az anyagi létezés egyetemes tulajdonsága. Nem azonos az okozatok előreláthatóságával, ahogyan azt Bohr és Heisenberg fizikai indeterminizmusa véli. Azzal sem, hogy az okok ismeretében valamilyen kívánt gyakorlati eredményt lehet létrehozni. Ugyanis egy-egy jelenségnek nem minden okát ismerjük. Az ok megelőzi az okozatot, időbeli azonosság esetén inkább funkcionális kapcsolat áll fenn. Külső és belső okokat is meg lehet különböztetni.

A modális logika által már régen kidolgozott fogalmak a lehetőség, szükségszerűség, ténylegesség, eshetőség, stb., melyek megfeleltethetők a valóság különböző dimenzióinak. Hegel már a kölcsönhatás jellemzésébe bele foglalja a szükségszerűséget, mint a jelenségek, lényegi, belső tulajdonságai alapján feltétlenül bekövetkező folyamatot. Külső szükségszerűség a feltétel, a dolog és a tevékenység kapcsolata.Vele szemben a véletlen külső, esetleges történés, amely vagy bekövetkezik, vagy nem. Mindkettő okozati láncolat eredménye. Hegel mutatott rá a kettő szoros kapcsolatára. A véletlen más és más szükségszerű folyamatok általuk  időben és térben nem meghatározott találkozásakor következik be, tehát végül szintén a lényeg megnyilvánulása. 

Szükségszerű, lényegi, tartós, belső összefüggései a törvények, a változékony folyamatok szabályszerűen ismétlődő mozzanatai. Az oki kapcsolatoknak  csak egy része törvényszerű, viszont a törvényeknek csak egy csoportja oksági törvény. Egy másik csoportjuk  strukturális: a jelenség elemei közti funkcionális kölcsönhatást fejezi ki. Függenek egymástól, de nem egymás okai. A statisztikai, illetve valószínűségi törvény  nagy számú elem véletlen változásainak együttes tartós eredménye, ez sem oki összefüggés. – Más oldalról tekintve, a fentiek egy-egy valóságkomplexumot jellemeznek, míg e komplexumok alapvető változása, váltása, kicserélődése a genetikai törvényekben testesül meg.

Kategoriális szempontból az eddig leírtak az általánost jelentő szervetlen világra vonatkoznak, amely világ az alapja a többi szintnek is. A különös szint  itt a biológiai szféra, melynek a fentieken kívül megvannak az élősejt folyamatain alapuló  saját törvényei is, egyebek között cél nélküli (senki által nem kitűzött, Hegel szerint belső) célszerűség jellemzi. A világ nem ésszerű, de nem is észszerűtlen, ahogy azt pesszimista, köztük a honlapon idézett egzisztencialista gondolkodók feltételezik. A ráció szempontjából a természet nem megítélhető. 

Az egyes szintet ebben a kategóriafelosztásban a társadalom képviseli, amelynek  további sajátos törvényei a szervetlen természet és a biológia törvényeivel együtt érvényesülnek. Már csak ezért sem állítható, hogy minden társadalmi folyamatot társadalmi törvények határoznak meg. A radikális  frázis eltúlozta a hatásukat, de a hegeli felfogás is szinte isteni hatalommal ruházta fel őket.  Determinált szakaszokat vélt felfedezni a történelem menetében.

A társadalmi determináció, ahol létezik, nagyon speciális, nemcsak a szociológiában, történelemben, hanem a bölcseletben is  külön részletes vizsgálatot igényel. Az értelmes alanyok szubjektíve is determinált egymás közti cselekvési trendjének vannak reális szabályszerűségei, törvényei. A társadalom nagyfokú összetettsége miatt az eseményekben rejlő véletlen különösen fontos szerepet játszik. Az ésszerűségre törekvő döntések, akarati aktusok, a csoportok, rétegek, nemzetek tömegcselekvésének együttes eredménye ezen összetevők által nem meghatározott. Kiemelkedő hatalmi csoportok és történelmi személyiségek évszázadokra döntő mértékben befolyásolják az események menetét. Ahol van törvény, ott az  véletlenszerű tömegjelenségeken keresztül tendenciaként tör magának utat. Meg kell különböztetni a hosszú ideig ható, időszakos, lokális szabályszerűségeket. Az ésszerű emberi tevékenységtől elválaszthatatlan célkitűző magatartásban és a társadalmi mozgás egészében a céloksági determináció is megvalósul, amely legvégső soron a társadalom és annak létfeltételei által meghatározott. Ez nem általános determinációs forma, racionális céltételezés csak az emberre jellemző.

Az egyes ember számára a természeti-társadalmi körülmények egy lehetőség mezőt teremtenek, amelyen belül választhat. Ez a szabadság színtere, melyen belül önálló döntéseket hoz. A döntések tárgyát, eszközeit és változataikat a létező körülmények kínálják fel de az egyén ebben a keretben szabadon választ. Csak társadalmi szinten érvényes és ott is túlzottan általános, nagyvonalú fogalmazás a szabadság kötődése a szükségesség felismeréséhez. Viszont a szabad akarat, mint általános jelenség nem létezik.

A determinizmusnak számos fajtája van. A teleologikus determinizmus szerint a világ egészében célszerűség uralkodik, mely egy külső céladó lény (isten) döntéseitől függ. Ezért “a lehetséges világok legjobbika” jött létre. A mechanisztikus determinizmus csak az oksági meghatározottságot ismeri, más formákat nem. Ilyen a newtoni fizikán alapuló, arra korlátozott szemlélet. A szubjektív determinizmus egzisztencialista változata a döntési kényszert, a lépés elkerülhetetlenségét tartja meghatározónak A honlapon idézett Wittgenstein szerint nyelvem határai egyben a világom határai is. Ezzel rokon gondolat értelmében az, amit kifejeztem, van, létezik.

Igazság, gyakorlat, bizonyítás

A címben szereplő fogalmak a tágabb körű ismeretelmélethez tartoznak, végső soron a tudat mozzanatai. Az utóbbi viszonya az emberi léthez – ez az egykoron különösen kedvelt bölcseleti kérdés zömmel kívül esik a jelen írás témáján. Elegendő itt C.G. Jungot idézni, aki szerint az élővilágban tudat nélkül kevésbé jól mennek a dolgok. “Nyilván ezért teremtette meg Természet Anya…a legkülönösebb teremtményét, a tudatot.” (Gondolatok a természetről 2002, 63.o.) Ebből a nézőpontból kiindulva számos világnézeti kérdéssel lehetne foglalkozni.

Szűkebb körben vizsgálva, az episztemológia a kijelentések igaz vagy hamis voltának elmélete.   Bizonyos vonatkozásai  nem ideológiai jellegűek, tartalmuk nem, vagy kevéssé kötődik érdekcsoportokhoz, rétegekhez, osztályokhoz. Csak elemi szinten  jellemzi az ismeretelméletet az a feladata, hogy megmondja, mikor igazolt egy hit, mikor mondhatjuk valamiről, hogy igazoltan tudjuk, hogy igaz vagy hamis. Az igazolás és az igazság között okszerű kapcsolatnak kell lennie.  Részletesebb meghatározásokra van szükség.

Igaz-e egy állítás? Vannak tevékenységi színterek, ahol ez a legfontosabb, másutt szinte semmi jelentősége nincs, például a fikciós műfajokban, retorikában, ideológiában. Maradjunk ott, ahol fontos a mondanivaló igazsága, amin a valóság megközelítően hű szubjektív kifejezése, közlése, nem pedig a puszta tükörképe értendő. Ismeretelméleti és lételméleti (általános) kérdés, hogy tárgyilag létezik-e maga a közlésen kívüli valóság. A szubjektivizmus ezt tagadja, a vallás, az objektív idealizmus és a materializmus elismeri, az agnoszticizmus nem tudja. Különös episztemológiai kérdés, hogy egy állítás milyen hűséggel fejezi ki, képviseli a közlésen kívüli létezőt és annak lényegét. Itt a két végpont: az abszolút és a relatív igazság. Mindkettő tartalmazhatja a másik végpont bizonyos elemeit is, de csak korlátozott mértékben.

Az igazság relativitásának abszolutizálása, vagyis az, hogy kizárólag relatív igazságot ismernek el, végső soron az igazság tagadásához vezet, az abszolút igazság abszolutizálása pedig dogmatizmust jelent.

Bizonyos, jól körülhatárolt tartományokon és dimenziókon belül nem szabad relativizálni az igazságot. Események, tények jól megállapított helye és ideje, nyelvi kifejezések közkeletű értelme, matematikai képletek, fizikai törvények, induktív módon bizonyított állítások tartoznak ide. Ezeknek is van relatív eleme, hiszen az ismeretek gyarapodásával, a bizonyítások pontosításával, vagy cáfolatával egy későbbi időpontban megszűnhet az érvényük. Ez nem változtat azon, hogy amíg bizonyítottnak tekintendők, igazként kell elfogadni őket. Ilyenek a mindenkori tudomány elfogadott tételei, melyeknek állománya mindig egy adott időszakban orientálja a további gondolkodást és kutatást. A relatív és abszolút igazságokat eredményező szellemi tevékenységfajták tartalmában és keretében a világ hat a megismerő szubjektumra, a fordított irányú folyamatban pedig ez a szubjektum hat a világra. Az utóbbi a legszélesebben értelmezett gyakorlat, vagyis az ember minden tudatos, célszerű tevékenysége, amely tényleges változásokat hoz létre a természetben és a társadalomban. Szimplifikáló üzletemberek, praktizálók, számos populáris és marxista szerző kizárólagos vagy egyértelműen domináns szerepet tulajdonít a gyakorlatnak. A létezés feltételeként van elsőbbsége a szellemi tevékenységgel  szemben, de emez avval nem ellentétes pólus, szerepe nem nélkülözhető.

A gyakorlat  a megismerő szellemi tevékenységnek  alapja, megoldandó problémáinak eredete, végső soron a megismerés célja, az ismeretek igazságának részleges, relatív kritériuma. Az elmélettel szembeni  dominanciáját hirdetőkkel szemben Adorno kritikáját fogadhatjuk el. (Negatív dialektika, 2001. angol nyelvű kiadás, lásd e bejegyzés végén.)

A megismerési folyamat két része az igazság felfedezése, feltárása és a bizonyítás. A kettő közül a neopozitivizmus csak az utóbbit tartja szem előtt. Az igazság és a bizonyítás viszonyának egyik kérdése az, hogy függenek-e egymástól. Az igazság nem függ a bizonyítástól, másrészt a bizonyítás sem igazsághoz kötött, mivel tévedéseket is lehet bizonyítani. Mindezt az magyarázza, hogy maga a bizonyítás is tartalmaz abszolút és relatív igazságokat.

A bizonyítás lehet empirikus vagy teoretikus. Az elméleti folyamatban tételeket állítanak, érveket hoznak fel és logikai eljárásokat alkalmaznak A két fő logikai eljárás az indukció és a dedukció. Mindkettőnek vannak abszolút és relatív mozzanatai. Relatív az indukcióban az, hogy minden, a tételhez tartozó esetet nem képes felmérni és számításba venni. A dedukció igaznak elfogadott premisszákból, axiómákból indul ki, ám relatív, amennyiben mindig kiderülhet, hogy valamelyik premissza téves volt. A bizonyítás végeredményeként új fogalmak jönnek létre. A fogalomalkotás az érzéki konkrétból indul ki, majd főleg (de nem kizárólag) analízis segítségével a konkrét egész különböző oldalainak elvont kifejezéséből koordinált logikai absztrakthoz jut el. Ebből főleg (de nem kizárólag) szintézis segítségével felépíti a hierarchikusan szervezett logikai konkrétet. Az absztrakttól a logikai konkréthez való felemelkedésben alakulnak ki az elméletek.

Az axiomatikus elméletek nem bizonyítandó igazságokon alapulnak. Alapfogalmaikból bizonyos levezetési szabályok útján új tételekhez lehet eljutni. Fő módszerük a dedukció.Ilyen elmélet a formális logika, a matematika és kvantumfizika. Mint azt Kurt Gödel bebizonyította, minden ellentmondásmentes, a természetes számok elméletét tartalmazó, formális-axiomatikus elméletben megfogalmazható olyan állítás, mely se nem bizonyítható, se nem cáfolható. Bizonyítása a matematikán túl az episztemológia egészére is érvényes. –  A félaxiomatikus elméletek a fentieken kívül induktív úton nyert tapasztalati adatokból levont következtetéseket is tartalmaznak, mint például a newtoni mechanika. Az elméleti megismerés ismert módszereihez tartozik a megfigyelés, az elkülönítés, az idealizáció, a kísérlet, az összehasonlítás, a hipotézis, az analógia, a modellezés, analízis, szintézis, stb.

Régóta, hangsúlyosabban Comte óta élő törekvés, hogy a spekulációt ki kell küszöbölni a filozófiából. A 20. században a világnézet kikapcsolására Husserlen kívül a neopozitivizmus tett kísérletet.

Az érett Wittgenstein által Értekezéseiben publikált logikai pozitivizmus az egyén által átélt és hűen leírt tényekben találja meg a filozófia logikai atomjait. Ezekből épül fel a világ logikai szerkezete, amit a tényekből a matematikai logika segítségével lehet kiszámítani. Az egyén által átélt, vagyis a szubjektív tényekből a pszichikum nyelvén fogalmazódik meg a világ reális képe. A világnézeti jelleget a szubjektum centrális szerepe határozza meg.

Az egyénileg felfogott tényállásokkal szemben léteznek az interszubjektív tények. Ezekről az egyén mások közléseiből értesül. A közlések formája a fizikai nyelv. Az így közvetített információ már torzított képet ad a világról, mert nem képes pontosan közölni az ismereteket. Csak azt tudjuk kutatni, hogy milyen viszonyban van a nyelvben kifejezett jelenség a valósággal. Az ismeretekből ki kell választani az igazolt kijelentéseket, empirikus tényeket, ezeket kísérletileg is vefifikálni és elfogadni axiómának. A tudomány az ilyen axiómák rendszeréből áll.- A már idézett Gödel-tétel viszont a rendszert halmazzá redukálja. – Bertrand Russell logikai antinómia tételének értelmében mindig van egy olyen egymásnak ellentmondó axiómapár, amelyekről eldönthetetlen, hogy közülük melyik a helyes.

Másként fogalmazva, Wittgenstein Tractatus-a szerint a világ tényekből áll és azok konfigurációiból, a tényállásokból. A dolgok képezik a világ szubsztanciáját, melyek mint olyanok egyszerűek, változatlanok és a tényállásoktól függetlenek. A dolgok létezésére azonban csak a priori következtethetünk: ha nem lennének tárgyak nem beszélhetnénk igazságértékekről sem. Számunkra sohasem jelennek meg, csupán a tényállásokból ismerhetjük őket. (Itt a világnézeti jelleg sommásan agnosztikusnak tekinthető.)A tényállásban a dolgokat egy reláció kapcsolja össze. Ezek a relációk képezik a világ logikai vázát (logikai forma), a nyelv és a világ közösségét (a logikai forma minden képben közös). A tényállás általános formája reláció: “aRb” (a kapcsolatban áll b-vel).

A halála után megjelent analitikus Filozófiai vizsgálódásokban (1953) viszont ezt írja: “Amikor a filozófusok egy szót használnak: „tudás”, „lét”, „tárgy”, „Én”, „mondat”, „név” –, és a dolog lényegét igyekeznek megérteni, mindig meg kell kérdeznünk magunktól: vajon használják-e valamikor is ténylegesen így ezt a szót abban a nyelvben, ahol honos? Mi a szavakat metafizikai használatuktól újra visszavezetjük mindennapi alkalmazásukra. 403. Minden magyarázatnak el kell tűnnie, s csakis leírásnak szabad a helyére kerülnie.”

A fentiek magyar nyelvű elemi ismereteket tartalmaznak a kutatási tevékenységgel ismerkedők számára is. A tudományos munka sokoldalú, a lényeges problémák tömegét részletező, differenciált és tüzetesen referált elméletét tavaly angol nyelven idéztem az alábbi helyen:https://foldeskaroly.wordpress.com/2016/04/11/theory-of-science/

Adorno kritikája az elmélet és a gyakorlat egységét hirdető nézettel szemben:

The demand for the unity of theory and praxis  has irresistibly debased the former to a mere underling, eliminating from it what it was  supposed to have achieved in that unity. The practical visa-stamp demanded from all  theory became the stamp of the censor. In the famed unity of theory-praxis, the former  was vanquished and the latter became non-conceptual, a piece of the politics which it was  supposed to lead beyond; delivered over to power. The liquidation of theory by  dogmatization and the ban on thinking contributed to bad praxis; that theory should win  back its independence is the interest of praxis itself. The relationship of both moments to  each other is not settled for once and for all, but changes historically. Today, since the  hegemonic bustle cripples and denigrates theory, theory testifies in all its powerlessness  against the former by its mere existence. That is why it is legitimate and hated; without it,  the praxis which constantly wishes to change things could not itself be changed. Whoever  scolds theory as anachronistic, obeys the topos of dismissing as outmoded what was  thwarted and remains painful. Therein precisely the course of the world is reconfirmed,  which it is the very idea of theory not to obey, and the theoretical target is missed, even  when it is successfully abolished, whether positivistically or by power-decree.

Reciprocity, or Action & Reaction

Hegel: Shorter Logic/Essence/Actuality/Reciprocity

§ 155

The characteristics which in Reciprocal Action are retained as distinct are [a] potentially the same. The one side is a cause, is primary, active, passive, etc., just as the other is. Similarly the presupposition of another side and the action upon it, the immediate primariness and the dependence produced by the alternation, are one and the same on both sides. The cause assumed to be first is on account of its immediacy passive, a dependent being, and an effect. The distinction of the causes spoken of as two is accordingly void: and properly speaking there is only one cause, which, while it suspends itself (as substance) in its effect, also rises in this operation only to independent existence as a cause.

§ 156

But this unity of the double cause is also [b] actual. All this alternation is properly the cause in act of constituting itself and in such constitution lies its being. The nullity of the distinctions is not only potential, or a reflection of ours (§155). Reciprocal action just means that each characteristic we impose is also to be suspended and inverted into its opposite, and that in this way the essential nullity of the ‘moments’ is explicitly stated. An effect is introduced into the primariness; in other words, the primariness is abolished: the action of a cause becomes reaction and so on.

Paul de Man és a dekonstrukció

Részlet a Wikipédiából

A dekonstrukcióról általában

A dekonstrukció elgondolásának lényege, hogy tagadja a jelenlétet. A jelenlét fogalma az önazonosságra utal, arra a hitre, hogy a dolgoknak van valamilyen önazonos (szakszóval identikus) lényegük, értelmük. Így pl. a testből és lélekből álló embernek a külsődleges, hordozó anyagként elgondolt testtel szemben a lényege az önazonos, halhatatlan lélek; az irodalmi műben a nyelv mint hordozó anyag kifejez valamilyen lényegszerű gondolatot, ami viszont már nem nyelvi; a világ lényege Isten, aki megnyilvánul ebben a teremtett világban stb. Jacques Derrida, Paul de Man barátja, a dekonstrukció francia ágának képviselője úgy vélekedik, hogy a nyugati gondolkodás kétezer évét a jelenlét elve határozta meg. Ezt a fajta gondolkodást Derrida logocentrizmusnak nevezte el. (A logosz az értelemre utal.) A dekonstrukció arra törekszik, hogy lebontsa ezt a gondolkodásmódot.

A dekonstrukció kulcsfogalma még a hierarchikus jellegű logocentrikus oppozíció (ellentét). Derrida szerint a nyugati gondolkodás a létet mindig ilyen oppozíciók formájában gondolja el. A kettősségek egyik tagja mindig elsődleges, lényeges a másikhoz, a külsődlegeshez képest. Ilyen oppozíciók a fentebb már említett lélek-test, gondolat-kifejezés, Isten-világ. Derrida dekonstruktív filozófiájában arra törekszik, hogy felborítsa, újragondolja, vagyis dekonstruálja ezen ellentétpárok hierarchiáját, és megmutassa, hogy valójában az oppozíciók másodlagosnak vélt tagja határozza meg a lényegszerűt. Szókratész pl., aki csak élőszóban filozofált, elítélte az írást, mint külsődlegest a beszédhez képest. Amit mondunk, abban jelen van a gondolatunk, az írás már viszont csak a beszéd képe, másodlagos, külsődleges a beszédhez képest. Az írás leválik rólunk, sodródik az időben. A beszéd és az írás viszonya tehát a logocentikus oppozíció struktúrájában képzelhető el. Amikor viszont megkérdezik Szókratészt, hogy milyen az igazi tudás, azt válaszolja, hogy “olyan, ami bevésődik a lélekbe.” Kiderül tehát, hogy az oppozíció tagjainak hierarchikus viszonya éppen az ellenkezője annak, aminek látszólag mutatkozik: az igazi tudás nem más, mint egy belső írás, ami külsődlegessé lesz, amikor kimondjuk, vagyis a beszédben.

Hatások

Heidegger hatása

A nyelv elsődlegessége

A logosz, a jelenlét megkérdőjelezésének egyik eszköze lehet a nyelvről való újfajta gondolkodás. Martin Heidegger, a filozófiai hermeneutika vezéregyénisége szerint a nyelv nem pusztán eszköz gondolataink elmondására, hanem maga a gondolkodás. Nem mi használjuk a nyelvet, hanem a nyelv teszi lehetővé számunkra, hogy önmagunkat elgondoljuk. Heidegger hatása meghatározó de Man és Derrida gondolkodásában is. Egyrészt tehát amiatt, hogy a nyelvnek elsődleges szerepet tulajdonított a gondolattal és a szubjektummal szemben.

Az értelmezés

Másrészt pedig amiatt, mert úgy gondolta, hogy az ember alapvető létmódja a megértés, az értelmezés. Az embert a létkérdés irányítja, a kérdés, hogy mi az értelme a létnek. A lét ilyen módon értelmezésre van utalva. A nyelv viszont már eleve érti a világot, azzal hogy megnevezi a dolgokat. Ezt az előzetes létmegértést teszi explicitté (nyilvánvalóvá) az értelmezés. Mivel az értelmezés ilyen módon önmagába tér vissza, szerkezetileg körkörös jellegű. Ezt a struktúrát nevezzük hermeneutikai körnek. A létet, a jelentést nem tudjuk, hanem egy értelmezési aktus révén elsajátítjuk, de az értelmezési folyamat lezárhatatlan. A jelentés (a lét értelme) tehát nem önmagában adott, nem immanens. A dekonstrukció ezt a gondolatot radikalizálja azzal, hogy szerinte az értelmezés (vagyis más szóval olvasás, ami a dekonstrukció fogalmi rendszerében mindenféle értelmezési aktus összefoglaló metaforája) mindig szükségképpen félreértelmezés. Nincs igazi, önazonos jelentés, csak különböző jelentések léteznek. Minden szöveg heterogén, vagyis minden szöveg különböző, egymást kölcsönösen kizáró jelentésekből áll.

Nietzsche

Nietzsche

A dekonstrukció számára fontos inspirációt jelent Nietzsche munkássága. A német filozófus volt az, aki egy írásában felvetette annak a lehetőségét, hogy a nyelv alapvetően metaforikus, a szavaink, amikkel az igazságot véljük kimondani, nem mások, mint halott metaforák, amiknek a metaforikusságáról megfeledkeztünk, és igazságnak véljük azok jelentését. Másfelől fontos még Nietzsche elgondolása a “hatalomra törő akaratról.” Ezt nem az egyes ember politikai akarataként kell elképzelni, ahogy sokan tévesen gondolják: a hatalom itt az interpretáció tevékenysége. A világot nem ismerjük, illetve a jelenségeknek, dolgoknak önmagukban véve nincs jelentésük. A jelentést mindig egy interpretációs tevékenység adja meg, ami ilyen módon uralmába keríti a világot. A dolgok nem azért jönnek létre, hogy azt a célt szolgálják, amit később tulajdonítanak nekik, a célt később egy interpretációs aktus rendeli hozzájuk. Ilyen interpretációs ágens pl. a keresztény vallás, amely átértelmezi a jó és a rossz eredeti fogalmát, és ezzel megfosztja az erőseket az erejüktől (mivel bűnnek nyilvánítja az erőszakot, ami önmagában nem az). A dolgok jelentése tehát nem önmagában adott, hanem a világot uraló interpretáció hozza azt létre. A hatalomra törő akarat azzal sajátítja ki a világot, hogy létrehozza a saját értelmezését.

A nyelvről

A nyelv figurativitása

A nyelv de Man és Derrida továbbgondolásában alapvetően retorikai természetű, azaz nem a referencialitás (a nyelv valóságvonatkozása) jellemző rá, illetve nem valamilyen jelentés, jelenlét, lényeg kifejezésének eszköze, hanem a metaforikusság határozza meg. De Man és Derrida Roman Jakobson kategóriáiból indul ki, aki a nyelv különböző funkcióiról beszél. Ilyen pl. a referenciális (a valóságra vonatkozó, a valóság elemeire utaló) funkció, az emotatív (érzelemkifejező), a konatív (felhívó) funkció. A poétikai funkció Jakobsonnál az irodalmi művek jellemzője, ahol a nyelvi jel önmagára irányul, pl. egy metafora esetében, ami önmaga szépségére vagy különösségére hívja fel a figyelmet. De Man és Derrida viszont a poétikai funkciónak, a metaforikusságnak, vagyis a nyelv figurativitásának tulajdonít elsődleges szerepet. A nyelv nem a valóságot fejezi ki, nem a referencialitás határozza meg a nyelvet. Ha pl. hajnalban azt mondom, hogy “felkel a nap,” akkor nem mondok igazat, a megnyilvánulásom és a kifejezni kívánt valóság között egy hasadás van, hiszen nem a nap kel fel, hanem a föld fordul a nap körül. Hasonlóképpen, amikor (Jorge Luis Borges példájával éve), azt mondom, hogy a szél fúj, félrevezető állítást teszek, hiszen valójában egy légáramlatot érzek, amit nem fúj senki. A nyelv tehát alapvetően figuratív, vagy más szóval tropologikus médium.

Maga a fogalomalkotás is metaforikus. Ennek illusztrációja lehet Borges egyik novellája, a Funes, az emlékező. A történet címszereplője itt egy olyan agyi sérülést szenved, hogy attól kezdve mindenre pontosan emlékezik, nem felejt el egyáltalán semmit. Azt várnánk, hogy okosabbá válik az emlékezés képességének abszolút birtoklásával, csakhogy ennek éppen az ellenkezője történik: mivel minden konkrétumot pontosan fel tud idézni, elveszíti az absztrakció lehetőségét, ami viszont a gondolkodás alapfeltétele. pl. mivel minden fára pontosan emlékszik, nem érti meg a “fa” fogalmát. Nietzsche vetette fel azt a gondolatot, hogy a fogalomalkotás felejtésen alapul: ahhoz hogy egy adott dolog fogalmát megalkossuk, el kell felejtkezni a valóságos dolgokról. A “fa” fogalmának létrejöttéhez el kell felejteni, hogy a valóságos fák mind különbözőek. A különbséget azonossággal helyettesítjük, az azonosítás viszont nem más, mint a metafora struktúrája. Ezen az alapgondolaton túl azonban, ebből kiindulva de Man a nyelv számos más aspektusával is foglalkozik.

Szimbólum és allegória

Ezt a témát de Man leghíresebb tanulmányában, A temporalitás retorikája c. szövegben az allegória és a szimbólum kettősségének tárgyalásán keresztül dolgozza ki. A romantika korában a szimbólum felértékelődött az allegóriával szemben. A szimbólum olyan jelölő, amely azonos saját jelöltjével, ily módon immanens, önazonos jel. Ady Endre Jó Csönd-herceg előtt c. versének hercege pl. nem fejez ki önmagán kívüli jelentést. Nem tudjuk, ki ez a herceg, nem rendelhetünk hozzá allegorikus jelölteket (pl. a herceg a közönség, a háború stb.) Ilyen módon a herceg jelentése önmaga léte. (A szimbólumnak egyébként más meghatározásai is vannak, pl. olyan jelölő, ami egy érzékelhető dolog révén egy érzékfeletti totalitásra utal, mint pl. a kereszt a transzcendens jelenlétre. Szintén létezik olyan megfogalmazás, mely szerint a szimbólum olyan jel, ami távol tartja jelöltjét.) Az allegória ezzel szemben olyan jelölő, ami nem azonos a jelöltjével, hanem külsőleg kapcsolódik hozzá, a jelölő és jelölt kapcsolata tehát esetleges. Dante műve pl., az Isteni színjáték, jellemzően allegorikus motívumokat tartalmaz, ilyen többek között a szöveg elején a három vadállat, amelyet a császársággal, pápasággal stb. lehet azonosítani. Ilyen lehet a hegy és az erdő is, amelyeknek az erény, illetve a bűn a jelentésük. Az allegóriánál tehát a jelölő és a jelölt kapcsolata külsődleges, esetleges, míg a szimbólumnál organikus. A szimbólumot az önazonosság, az allegóriát pedig a különbség határozza meg. Mivel az allegóriánál a jel és a jelölt kapcsolata időben változhat (egy jelölőhöz, éppen az esetleges, nem lényegszerű kapcsolat miatt később más jelölteket társíthatunk), létmódját a temporalitás, azaz az időbeliség jellemzi. Az időbeliség a posztstrukturalista irodalomtudományos irányzatok számára az elkülönböződéssel kapcsolódik, az önazonosság elvesztését jelenti. A kérdés az, hogy melyik jel modellezi magát a nyelvet, szimbolikus vagy allegorikus-e a nyelv. De Man az allegória mellett érvel.

Metafora és metonímia

De Man gondolkodásmódjának sajátossága, hogy a retorikai kategóriákat gyakran lételméleti aspektusokkal ruházza fel. A metafora időnként úgy jelenik meg, hogy struktúráját az önazonosság, lényegszerűség jellemzi, hiszen a metafora egy hasonlóság alapján azonosít. A metonímia viszont a puszta érintkezésen alapul, ezért ezt de Man a kontingenciával, vagyis az esetlegességgel azonosítja. Ha pl. azt súgom a szerelmem fülébe, hogy “illatos rózsa vagy”, akkor ott a hasonlóság lényegi, ha viszont kávét rendelek a pincértől, és ő azt továbbítja a kollégájának, azzal, hogy “hatos kávét kér”, vagyis egy metonímiát használ, akkor a névátvitel egy esetleges kapcsolatot takar, hiszen az asztalom (a hatos) és köztem az összefüggés nem fejez ki lényeges viszonyt: a névátvitel a puszta térbeli összefüggésre alapul, arra, hogy ahhoz az asztalhoz ültem le, ahol éppen üres hely volt. De Mannál tehát a metafora szubverzív potenciállal (magyarul felforgató erővel) rendelkezik a metaforához képest, a metonímia viszont őhozzá képest bizonyul felforgatónak. A metafora tehát hasonló pozíciót tölt be a metonímiával való viszonyban, mint a szimbólum az allegóriával szemben. Egyes tanulmányaiban de Man ezért azt igyekszik kimutatni, hogy a metonímia elsődleges a metaforához képest (pl. Az olvasás allegóriái Proust-fejezetében).

Ítéletlogika Hegelnél

Kanttal egyetértve Hegel az ítéletet nem empirikusan, hanem mint a gondolkodás által meghatározott totalitást fogja fel. Nem elégíti ki a kanti felosztás (minőség, mennyiség,viszony, modalitás között), de az ítélet fajait őszerinte is a logikai eszme általános formái határozzák meg: a lét, a lényeg és fogalom fokainak megfelelően. (Ezeket a honlap korábbi, angol nyelvű blogbejegyzései részletezik.)

(G.W.F. Hegel: A logika. Enciklopédia I. Budapest, 1979. 267-268 skk.)

a/ Minőségi ítélet

1/ Pozitív í.

2/ Negatív í.

b/ Reflexiós ítélet

  1. Szinguláris í.
  1. Partikuláris í.
  2. Általános í.

c/ Szükségszerű ítélet

  1. Feltétlen – kategórikus – í.
  2. Feltételes – hipotétikus – í.
  3. Szétválasztó – diszjunktív – í.

d/ Fogalmi ítélet

1.Asszertórikus í.

2.Lehetséges – problematikus – í.

3.Szükségképi – apodiktikus – í.

 

Az ítélettan átvezet a következtetés-logikához, amivel itt nem foglalkozom. Hegel alaposan kidolgozza mindezek dialektikus összefüggéseit. Nemcsak a rendszere, hanem a módszere is erősen vitatott és túlhaladottnak számít. Egyik sem érdemel odaadó egyetértést, annál inkább tanulmányozást, mert jó néhány felismerése hozzájárul a gondolkodás pontosságához. Az sem vitás, hogy a modern logikaelmélet a korábbi logikák megértéséhez is szükséges.