Determináció

Hegel Logikájának angol nyelvű változatában a Reciprocity-vel fejeztük be a „Fogalom” előtti fejtegetést. Ez, vagyis a kölcsönhatás a determináció legszélesebb terjedelmű megjelölése. Beleértendő, hogy minden jelenséget sokoldalúan meghatározottnak kell tekinteni. Ez a jelenségnek bizonyos feltételek között az okok nyomán történő keletkezésében, egymással is ellentétes saját, öndetermináló tulajdonságaiban és a jelenségek közötti tartós kapcsolatokban fejeződik ki. A modális logika  számos ilyen összefüggést mutat ki. Determinációs formák az ok, cél, törvény, szükségszerűség, stb.

Az okság az egymást előidéző jelenségek genetikailag folyamatos láncolata, az anyagi létezés egyetemes tulajdonsága. Nem azonos az okozatok előreláthatóságával, ahogyan azt Bohr és Heisenberg fizikai indeterminizmusa véli. Azzal sem, hogy az okok ismeretében valamilyen kívánt gyakorlati eredményt lehet létrehozni. Ugyanis egy-egy jelenségnek nem minden okát ismerjük. Az ok megelőzi az okozatot, időbeli azonosság esetén inkább funkcionális kapcsolat áll fenn. Külső és belső okokat is meg lehet különböztetni.

A modális logika által már régen kidolgozott fogalmak a lehetőség, szükségszerűség, ténylegesség, eshetőség, stb., melyek megfeleltethetők a valóság különböző dimenzióinak. Hegel már a kölcsönhatás jellemzésébe bele foglalja a szükségszerűséget, mint a jelenségek, lényegi, belső tulajdonságai alapján feltétlenül bekövetkező folyamatot. Külső szükségszerűség a feltétel, a dolog és a tevékenység kapcsolata.Vele szemben a véletlen külső, esetleges történés, amely vagy bekövetkezik, vagy nem. Mindkettő okozati láncolat eredménye. Hegel mutatott rá a kettő szoros kapcsolatára. A véletlen más és más szükségszerű folyamatok általuk  időben és térben nem meghatározott találkozásakor következik be, tehát végül szintén a lényeg megnyilvánulása. 

Szükségszerű, lényegi, tartós, belső összefüggései a törvények, a változékony folyamatok szabályszerűen ismétlődő mozzanatai. Az oki kapcsolatoknak  csak egy része törvényszerű, viszont a törvényeknek csak egy csoportja oksági törvény. Egy másik csoportjuk  strukturális: a jelenség elemei közti funkcionális kölcsönhatást fejezi ki. Függenek egymástól, de nem egymás okai. A statisztikai, illetve valószínűségi törvény  nagy számú elem véletlen változásainak együttes tartós eredménye, ez sem oki összefüggés. – Más oldalról tekintve, a fentiek egy-egy valóságkomplexumot jellemeznek, míg e komplexumok alapvető változása, váltása, kicserélődése a genetikai törvényekben testesül meg.

Kategoriális szempontból az eddig leírtak az általánost jelentő szervetlen világra vonatkoznak, amely világ az alapja a többi szintnek is. A különös szint  itt a biológiai szféra, melynek a fentieken kívül megvannak az élősejt folyamatain alapuló  saját törvényei is, egyebek között cél nélküli (senki által nem kitűzött, Hegel szerint belső) célszerűség jellemzi. A világ nem ésszerű, de nem is észszerűtlen, ahogy azt pesszimista, köztük a honlapon idézett egzisztencialista gondolkodók feltételezik. A ráció szempontjából a természet nem megítélhető. 

Az egyes szintet ebben a kategóriafelosztásban a társadalom képviseli, amelynek  további sajátos törvényei a szervetlen természet és a biológia törvényeivel együtt érvényesülnek. Már csak ezért sem állítható, hogy minden társadalmi folyamatot társadalmi törvények határoznak meg. A radikális  frázis eltúlozta a hatásukat, de a hegeli felfogás is szinte isteni hatalommal ruházta fel őket.  Determinált szakaszokat vélt felfedezni a történelem menetében.

A társadalmi determináció, ahol létezik, nagyon speciális, nemcsak a szociológiában, történelemben, hanem a bölcseletben is  külön részletes vizsgálatot igényel. Az értelmes alanyok szubjektíve is determinált egymás közti cselekvési trendjének vannak reális szabályszerűségei, törvényei. A társadalom nagyfokú összetettsége miatt az eseményekben rejlő véletlen különösen fontos szerepet játszik. Az ésszerűségre törekvő döntések, akarati aktusok, a csoportok, rétegek, nemzetek tömegcselekvésének együttes eredménye ezen összetevők által nem meghatározott. Kiemelkedő hatalmi csoportok és történelmi személyiségek évszázadokra döntő mértékben befolyásolják az események menetét. Ahol van törvény, ott az  véletlenszerű tömegjelenségeken keresztül tendenciaként tör magának utat. Meg kell különböztetni a hosszú ideig ható, időszakos, lokális szabályszerűségeket. Az ésszerű emberi tevékenységtől elválaszthatatlan célkitűző magatartásban és a társadalmi mozgás egészében a céloksági determináció is megvalósul, amely legvégső soron a társadalom és annak létfeltételei által meghatározott. Ez nem általános determinációs forma, racionális céltételezés csak az emberre jellemző.

Az egyes ember számára a természeti-társadalmi körülmények egy lehetőség mezőt teremtenek, amelyen belül választhat. Ez a szabadság színtere, melyen belül önálló döntéseket hoz. A döntések tárgyát, eszközeit és változataikat a létező körülmények kínálják fel de az egyén ebben a keretben szabadon választ. Csak társadalmi szinten érvényes és ott is túlzottan általános, nagyvonalú fogalmazás a szabadság kötődése a szükségesség felismeréséhez. Viszont a szabad akarat, mint általános jelenség nem létezik.

A determinizmusnak számos fajtája van. A teleologikus determinizmus szerint a világ egészében célszerűség uralkodik, mely egy külső céladó lény (isten) döntéseitől függ. Ezért “a lehetséges világok legjobbika” jött létre. A mechanisztikus determinizmus csak az oksági meghatározottságot ismeri, más formákat nem. Ilyen a newtoni fizikán alapuló, arra korlátozott szemlélet. A szubjektív determinizmus egzisztencialista változata a döntési kényszert, a lépés elkerülhetetlenségét tartja meghatározónak A honlapon idézett Wittgenstein szerint a világ tényállásokból áll, nyelvem határai egyben a világom határai is. Ezzel rokon gondolat szerint amit kifejeztem, az van, létezik.

Igazság, gyakorlat, bizonyítás

A címben szereplő fogalmakhoz tartozik az episztemológia, a kijelentések igaz vagy hamis voltának elmélete.  Az episztemológia – ismeretelmélet. Bizonyos vonatkozásai  nem ideológiai jellegűek, tartalmuk nem, vagy kevéssé kötődik érdekcsoportokhoz, rétegekhez, osztályokhoz. Az elemi formában jellemzett ismeretelmélet egyik fő feladata, hogy megmondja, mikor igazolt egy hit, mikor mondhatjuk valamiről, hogy igazoltan tudjuk, hogy igaz vagy hamis. Az igazolás és az igazság között okszerű kapcsolatnak kell lennie.

Igaz-e egy állítás? Vannak tevékenységi színterek, ahol ez a legfontosabb, másutt szinte semmi jelentősége nincs, például a fikciós műfajokban, retorikában, ideológiában. Maradjunk ott, ahol fontos a mondanivaló igazsága, amin a valóság megközelítően hű szubjektív kifejezése, közlése, nem pedig a puszta tükörképe értendő. Ismeretelméleti és lételméleti (általános) kérdés, hogy tárgyilag létezik-e maga a közlésen kívüli valóság. A szubjektivizmus ezt tagadja, a vallás, az objektív idealizmus és a materializmus elismeri, az agnoszticizmus nem tudja. Különös episztemológiai kérdés, hogy egy állítás milyen hűséggel fejezi ki, képviseli a közlésen kívüli létezőt és annak lényegét. Itt a két végpont: az abszolút és a relatív igazság. Mindkettő tartalmazhatja a másik bizonyos elemeit is, de csak korlátozott mértékben.

Az igazság relativitásának abszolutizálása, vagyis az, hogy kizárólag relatív igazságot ismernek el, végső soron az igazság tagadásához vezet, az abszolút igazság abszolutizálása pedig dogmatizmust jelent.

Bizonyos, jól körülhatárolt tartományokon és dimenziókon belül nem szabad relativizálni az igazságot. Események, tények jól megállapított helye és ideje, nyelvi kifejezések közkeletű értelme, matematikai képletek, fizikai törvények, induktíven bizonyított állítások tartoznak ide. Ezeknek is van relatív eleme, hiszen az ismeretek gyarapodásával, a bizonyítások pontosításával, vagy cáfolatával egy későbbi időpontban megszűnhet az érvényük. Ez nem változtat azon, hogy amíg bizonyítottnak tekintendők, igazként kell elfogadni őket. Ilyenek a mindenkori tudomány elfogadott tételei, melyeknek állománya mindig egy adott időszakban orientálja a további gondolkodást és kutatást. A relatív és abszolút igazságokat eredményező szellemi tevékenységfajták tartalmában és keretében a világ hat a megismerő szubjektumra, a fordított irányú folyamatban pedig ez a szubjektum hat a világra. Az utóbbi a legszélesebben értelmezett gyakorlat, vagyis az ember minden tudatos, célszerű tevékenysége, amely tényleges változásokat hoz létre a természetben és a társadalomban. Szimplifikáló üzletemberek, praktizálók, számos populáris és marxista szerző kizárólagos vagy egyértelműen domináns szerepet tulajdonít a gyakorlatnak. A létezés feltételeként van elsőbbsége a szellemi tevékenységgel  szemben, de emez avval nem ellentétes pólus, szerepe nem nélkülözhető.

Az ismeretelméletben viszont poláris különbség van a gyakorlat és a megismerő szellemi tevékenység között.Az előbbinek az ismeretek termelésében hármas funkciója van. Egyfelől új igazságok forrása, a megismerés alapja, megoldandó problémáinak eredete. Másfelől a megismerés célja, hiszen ez végső soron az élettevékenység gyakorlatát szolgálja. Végül pedig az ismeretek igazságának részleges kritériuma. Nem abszolút kritérium, mert csak induktív úton ellenőrizhető, teljes indukció pedig nem lehetséges.

A megismerési folyamat két része az igazság felfedezése, feltárása és a bizonyítás. A kettő közül a neopozitivizmus csak az utóbbit tartja szem előtt. Az igazság és a bizonyítás viszonyának egyik kérdése az, hogy függenek-e egymástól. Az igazság nem függ a bizonyítástól, másrészt a bizonyítás sem igazsághoz kötött, mivel tévedéseket is lehet bizonyítani. Mindezt az magyarázza, hogy maga a bizonyítás is tartalmaz abszolút és relatív igazságokat.

A bizonyítás lehet empirikus vagy teoretikus. Az elméleti folyamatban tételeket állítanak, érveket hoznak fel és logikai eljárásokat alkalmaznak A két fő logikai eljárás az indukció és a dedukció. Mindkettőnek vannak abszolút és relatív mozzanatai. Relatív az indukcióban az, hogy minden, a tételhez tartozó esetet nem képes felmérni és számításba venni. A dedukció igaznak elfogadott premisszákból, axiómákból indul ki, ám relatív, amennyiben mindig kiderülhet, hogy valamelyik premissza téves volt. A bizonyítás végeredményeként új fogalmak jönnek létre. A fogalomalkotás az érzéki konkrétból indul ki, majd főleg (de nem kizárólag) analízis segítségével a konkrét egész különböző oldalainak elvont kifejezéséből koordinált logikai absztrakthoz jut el. Ebből főleg (de nem kizárólag) szintézis segítségével felépíti a hierarchikusan szervezett logikai konkrétet. Az absztrakttól a logikai konkréthez való felemelkedésben alakulnak ki az elméletek.

Az axiomatikus elméletek nem bizonyítandó igazságokon alapulnak. Alapfogalmaikból bizonyos levezetési szabályok útján új tételekhez lehet eljutni. Fő módszerük a dedukció.Ilyen elmélet a formális logika, a matematika és kvantumfizika. Mint azt Kurt Gödel bebizonyította, minden ellentmondásmentes, a természetes számok elméletét tartalmazó, formális-axiomatikus elméletben megfogalmazható olyan állítás, mely se nem bizonyítható, se nem cáfolható. Bizonyítása a matematikán túl az episztemológia egészére is érvényes. –  A félaxiomatikus elméletek a fentieken kívül induktív úton nyert tapasztalati adatokból levont következtetéseket is tartalmaznak, mint például a newtoni mechanika. Az elméleti megismerés ismert módszereihez tartozik a megfigyelés, az elkülönítés, az idealizáció, a kísérlet, az összehasonlítás, a hipotézis, az analógia, a modellezés, analízis, szintézis, stb.

Wittgenstein Tractatus-a szerint A világ tényekből áll és azok konfigurációiból, a tényállásokból. A dolgok képezik a világ szubsztanciáját, melyek mint olyanok egyszerűek, változatlanok és a tényállásoktól függetlenek. A dolgok létezésére azonban csak a priori következtethetünk: ha nem lennének tárgyak nem beszélhetnénk igazságértékekről sem. Számunkra sohasem jelennek meg, csupán a tényállásokból ismerhetjük őket. A tényállásban a dolgokat egy reláció kapcsolja össze. Ezek a relációk képezik a világ logikai vázát (logikai forma), a nyelv és a világ közösségét (a logikai forma minden képben közös). A tényállás általános formája reláció: “aRb” (a kapcsolatban áll b-vel).

*

A fentiek magyar nyelvű elemi ismereteket tartalmaznak a kutatási tevékenységgel ismerkedők számára is. A tudományos munka sokoldalú, a lényeges problémák tömegét részletező, differenciált és tüzetesen referált elméletét tavaly angol nyelven idéztem az alábbi helyen:https://foldeskaroly.wordpress.com/2016/04/11/theory-of-science/

Reciprocity, or Action & Reaction

Hegel: Shorter Logic/Essence/Actuality/Reciprocity

§ 155

The characteristics which in Reciprocal Action are retained as distinct are [a] potentially the same. The one side is a cause, is primary, active, passive, etc., just as the other is. Similarly the presupposition of another side and the action upon it, the immediate primariness and the dependence produced by the alternation, are one and the same on both sides. The cause assumed to be first is on account of its immediacy passive, a dependent being, and an effect. The distinction of the causes spoken of as two is accordingly void: and properly speaking there is only one cause, which, while it suspends itself (as substance) in its effect, also rises in this operation only to independent existence as a cause.

§ 156

But this unity of the double cause is also [b] actual. All this alternation is properly the cause in act of constituting itself and in such constitution lies its being. The nullity of the distinctions is not only potential, or a reflection of ours (§155). Reciprocal action just means that each characteristic we impose is also to be suspended and inverted into its opposite, and that in this way the essential nullity of the ‘moments’ is explicitly stated. An effect is introduced into the primariness; in other words, the primariness is abolished: the action of a cause becomes reaction and so on.

Paul de Man és a dekonstrukció

Részlet a Wikipédiából

A dekonstrukcióról általában

A dekonstrukció elgondolásának lényege, hogy tagadja a jelenlétet. A jelenlét fogalma az önazonosságra utal, arra a hitre, hogy a dolgoknak van valamilyen önazonos (szakszóval identikus) lényegük, értelmük. Így pl. a testből és lélekből álló embernek a külsődleges, hordozó anyagként elgondolt testtel szemben a lényege az önazonos, halhatatlan lélek; az irodalmi műben a nyelv mint hordozó anyag kifejez valamilyen lényegszerű gondolatot, ami viszont már nem nyelvi; a világ lényege Isten, aki megnyilvánul ebben a teremtett világban stb. Jacques Derrida, Paul de Man barátja, a dekonstrukció francia ágának képviselője úgy vélekedik, hogy a nyugati gondolkodás kétezer évét a jelenlét elve határozta meg. Ezt a fajta gondolkodást Derrida logocentrizmusnak nevezte el. (A logosz az értelemre utal.) A dekonstrukció arra törekszik, hogy lebontsa ezt a gondolkodásmódot.

A dekonstrukció kulcsfogalma még a hierarchikus jellegű logocentrikus oppozíció (ellentét). Derrida szerint a nyugati gondolkodás a létet mindig ilyen oppozíciók formájában gondolja el. A kettősségek egyik tagja mindig elsődleges, lényeges a másikhoz, a külsődlegeshez képest. Ilyen oppozíciók a fentebb már említett lélek-test, gondolat-kifejezés, Isten-világ. Derrida dekonstruktív filozófiájában arra törekszik, hogy felborítsa, újragondolja, vagyis dekonstruálja ezen ellentétpárok hierarchiáját, és megmutassa, hogy valójában az oppozíciók másodlagosnak vélt tagja határozza meg a lényegszerűt. Szókratész pl., aki csak élőszóban filozofált, elítélte az írást, mint külsődlegest a beszédhez képest. Amit mondunk, abban jelen van a gondolatunk, az írás már viszont csak a beszéd képe, másodlagos, külsődleges a beszédhez képest. Az írás leválik rólunk, sodródik az időben. A beszéd és az írás viszonya tehát a logocentikus oppozíció struktúrájában képzelhető el. Amikor viszont megkérdezik Szókratészt, hogy milyen az igazi tudás, azt válaszolja, hogy “olyan, ami bevésődik a lélekbe.” Kiderül tehát, hogy az oppozíció tagjainak hierarchikus viszonya éppen az ellenkezője annak, aminek látszólag mutatkozik: az igazi tudás nem más, mint egy belső írás, ami külsődlegessé lesz, amikor kimondjuk, vagyis a beszédben.

Hatások

Heidegger hatása

A nyelv elsődlegessége

A logosz, a jelenlét megkérdőjelezésének egyik eszköze lehet a nyelvről való újfajta gondolkodás. Martin Heidegger, a filozófiai hermeneutika vezéregyénisége szerint a nyelv nem pusztán eszköz gondolataink elmondására, hanem maga a gondolkodás. Nem mi használjuk a nyelvet, hanem a nyelv teszi lehetővé számunkra, hogy önmagunkat elgondoljuk. Heidegger hatása meghatározó de Man és Derrida gondolkodásában is. Egyrészt tehát amiatt, hogy a nyelvnek elsődleges szerepet tulajdonított a gondolattal és a szubjektummal szemben.

Az értelmezés

Másrészt pedig amiatt, mert úgy gondolta, hogy az ember alapvető létmódja a megértés, az értelmezés. Az embert a létkérdés irányítja, a kérdés, hogy mi az értelme a létnek. A lét ilyen módon értelmezésre van utalva. A nyelv viszont már eleve érti a világot, azzal hogy megnevezi a dolgokat. Ezt az előzetes létmegértést teszi explicitté (nyilvánvalóvá) az értelmezés. Mivel az értelmezés ilyen módon önmagába tér vissza, szerkezetileg körkörös jellegű. Ezt a struktúrát nevezzük hermeneutikai körnek. A létet, a jelentést nem tudjuk, hanem egy értelmezési aktus révén elsajátítjuk, de az értelmezési folyamat lezárhatatlan. A jelentés (a lét értelme) tehát nem önmagában adott, nem immanens. A dekonstrukció ezt a gondolatot radikalizálja azzal, hogy szerinte az értelmezés (vagyis más szóval olvasás, ami a dekonstrukció fogalmi rendszerében mindenféle értelmezési aktus összefoglaló metaforája) mindig szükségképpen félreértelmezés. Nincs igazi, önazonos jelentés, csak különböző jelentések léteznek. Minden szöveg heterogén, vagyis minden szöveg különböző, egymást kölcsönösen kizáró jelentésekből áll.

Nietzsche

Nietzsche

A dekonstrukció számára fontos inspirációt jelent Nietzsche munkássága. A német filozófus volt az, aki egy írásában felvetette annak a lehetőségét, hogy a nyelv alapvetően metaforikus, a szavaink, amikkel az igazságot véljük kimondani, nem mások, mint halott metaforák, amiknek a metaforikusságáról megfeledkeztünk, és igazságnak véljük azok jelentését. Másfelől fontos még Nietzsche elgondolása a “hatalomra törő akaratról.” Ezt nem az egyes ember politikai akarataként kell elképzelni, ahogy sokan tévesen gondolják: a hatalom itt az interpretáció tevékenysége. A világot nem ismerjük, illetve a jelenségeknek, dolgoknak önmagukban véve nincs jelentésük. A jelentést mindig egy interpretációs tevékenység adja meg, ami ilyen módon uralmába keríti a világot. A dolgok nem azért jönnek létre, hogy azt a célt szolgálják, amit később tulajdonítanak nekik, a célt később egy interpretációs aktus rendeli hozzájuk. Ilyen interpretációs ágens pl. a keresztény vallás, amely átértelmezi a jó és a rossz eredeti fogalmát, és ezzel megfosztja az erőseket az erejüktől (mivel bűnnek nyilvánítja az erőszakot, ami önmagában nem az). A dolgok jelentése tehát nem önmagában adott, hanem a világot uraló interpretáció hozza azt létre. A hatalomra törő akarat azzal sajátítja ki a világot, hogy létrehozza a saját értelmezését.

A nyelvről

A nyelv figurativitása

A nyelv de Man és Derrida továbbgondolásában alapvetően retorikai természetű, azaz nem a referencialitás (a nyelv valóságvonatkozása) jellemző rá, illetve nem valamilyen jelentés, jelenlét, lényeg kifejezésének eszköze, hanem a metaforikusság határozza meg. De Man és Derrida Roman Jakobson kategóriáiból indul ki, aki a nyelv különböző funkcióiról beszél. Ilyen pl. a referenciális (a valóságra vonatkozó, a valóság elemeire utaló) funkció, az emotatív (érzelemkifejező), a konatív (felhívó) funkció. A poétikai funkció Jakobsonnál az irodalmi művek jellemzője, ahol a nyelvi jel önmagára irányul, pl. egy metafora esetében, ami önmaga szépségére vagy különösségére hívja fel a figyelmet. De Man és Derrida viszont a poétikai funkciónak, a metaforikusságnak, vagyis a nyelv figurativitásának tulajdonít elsődleges szerepet. A nyelv nem a valóságot fejezi ki, nem a referencialitás határozza meg a nyelvet. Ha pl. hajnalban azt mondom, hogy “felkel a nap,” akkor nem mondok igazat, a megnyilvánulásom és a kifejezni kívánt valóság között egy hasadás van, hiszen nem a nap kel fel, hanem a föld fordul a nap körül. Hasonlóképpen, amikor (Jorge Luis Borges példájával éve), azt mondom, hogy a szél fúj, félrevezető állítást teszek, hiszen valójában egy légáramlatot érzek, amit nem fúj senki. A nyelv tehát alapvetően figuratív, vagy más szóval tropologikus médium.

Maga a fogalomalkotás is metaforikus. Ennek illusztrációja lehet Borges egyik novellája, a Funes, az emlékező. A történet címszereplője itt egy olyan agyi sérülést szenved, hogy attól kezdve mindenre pontosan emlékezik, nem felejt el egyáltalán semmit. Azt várnánk, hogy okosabbá válik az emlékezés képességének abszolút birtoklásával, csakhogy ennek éppen az ellenkezője történik: mivel minden konkrétumot pontosan fel tud idézni, elveszíti az absztrakció lehetőségét, ami viszont a gondolkodás alapfeltétele. pl. mivel minden fára pontosan emlékszik, nem érti meg a “fa” fogalmát. Nietzsche vetette fel azt a gondolatot, hogy a fogalomalkotás felejtésen alapul: ahhoz hogy egy adott dolog fogalmát megalkossuk, el kell felejtkezni a valóságos dolgokról. A “fa” fogalmának létrejöttéhez el kell felejteni, hogy a valóságos fák mind különbözőek. A különbséget azonossággal helyettesítjük, az azonosítás viszont nem más, mint a metafora struktúrája. Ezen az alapgondolaton túl azonban, ebből kiindulva de Man a nyelv számos más aspektusával is foglalkozik.

Szimbólum és allegória

Ezt a témát de Man leghíresebb tanulmányában, A temporalitás retorikája c. szövegben az allegória és a szimbólum kettősségének tárgyalásán keresztül dolgozza ki. A romantika korában a szimbólum felértékelődött az allegóriával szemben. A szimbólum olyan jelölő, amely azonos saját jelöltjével, ily módon immanens, önazonos jel. Ady Endre Jó Csönd-herceg előtt c. versének hercege pl. nem fejez ki önmagán kívüli jelentést. Nem tudjuk, ki ez a herceg, nem rendelhetünk hozzá allegorikus jelölteket (pl. a herceg a közönség, a háború stb.) Ilyen módon a herceg jelentése önmaga léte. (A szimbólumnak egyébként más meghatározásai is vannak, pl. olyan jelölő, ami egy érzékelhető dolog révén egy érzékfeletti totalitásra utal, mint pl. a kereszt a transzcendens jelenlétre. Szintén létezik olyan megfogalmazás, mely szerint a szimbólum olyan jel, ami távol tartja jelöltjét.) Az allegória ezzel szemben olyan jelölő, ami nem azonos a jelöltjével, hanem külsőleg kapcsolódik hozzá, a jelölő és jelölt kapcsolata tehát esetleges. Dante műve pl., az Isteni színjáték, jellemzően allegorikus motívumokat tartalmaz, ilyen többek között a szöveg elején a három vadállat, amelyet a császársággal, pápasággal stb. lehet azonosítani. Ilyen lehet a hegy és az erdő is, amelyeknek az erény, illetve a bűn a jelentésük. Az allegóriánál tehát a jelölő és a jelölt kapcsolata külsődleges, esetleges, míg a szimbólumnál organikus. A szimbólumot az önazonosság, az allegóriát pedig a különbség határozza meg. Mivel az allegóriánál a jel és a jelölt kapcsolata időben változhat (egy jelölőhöz, éppen az esetleges, nem lényegszerű kapcsolat miatt később más jelölteket társíthatunk), létmódját a temporalitás, azaz az időbeliség jellemzi. Az időbeliség a posztstrukturalista irodalomtudományos irányzatok számára az elkülönböződéssel kapcsolódik, az önazonosság elvesztését jelenti. A kérdés az, hogy melyik jel modellezi magát a nyelvet, szimbolikus vagy allegorikus-e a nyelv. De Man az allegória mellett érvel.

Metafora és metonímia

De Man gondolkodásmódjának sajátossága, hogy a retorikai kategóriákat gyakran lételméleti aspektusokkal ruházza fel. A metafora időnként úgy jelenik meg, hogy struktúráját az önazonosság, lényegszerűség jellemzi, hiszen a metafora egy hasonlóság alapján azonosít. A metonímia viszont a puszta érintkezésen alapul, ezért ezt de Man a kontingenciával, vagyis az esetlegességgel azonosítja. Ha pl. azt súgom a szerelmem fülébe, hogy “illatos rózsa vagy”, akkor ott a hasonlóság lényegi, ha viszont kávét rendelek a pincértől, és ő azt továbbítja a kollégájának, azzal, hogy “hatos kávét kér”, vagyis egy metonímiát használ, akkor a névátvitel egy esetleges kapcsolatot takar, hiszen az asztalom (a hatos) és köztem az összefüggés nem fejez ki lényeges viszonyt: a névátvitel a puszta térbeli összefüggésre alapul, arra, hogy ahhoz az asztalhoz ültem le, ahol éppen üres hely volt. De Mannál tehát a metafora szubverzív potenciállal (magyarul felforgató erővel) rendelkezik a metaforához képest, a metonímia viszont őhozzá képest bizonyul felforgatónak. A metafora tehát hasonló pozíciót tölt be a metonímiával való viszonyban, mint a szimbólum az allegóriával szemben. Egyes tanulmányaiban de Man ezért azt igyekszik kimutatni, hogy a metonímia elsődleges a metaforához képest (pl. Az olvasás allegóriái Proust-fejezetében).

Ítéletlogika Hegelnél

Kanttal egyetértve Hegel az ítéletet nem empirikusan, hanem mint a gondolkodás által meghatározott totalitást fogja fel. Nem elégíti ki a kanti felosztás (minőség, mennyiség,viszony, modalitás között), de az ítélet fajait őszerinte is a logikai eszme általános formái határozzák meg: a lét, a lényeg és fogalom fokainak megfelelően. (Ezeket a honlap korábbi, angol nyelvű blogbejegyzései részletezik.)

(G.W.F. Hegel: A logika. Enciklopédia I. Budapest, 1979. 267-268 skk.)

a/ Minőségi ítélet

1/ Pozitív í.

2/ Negatív í.

b/ Reflexiós ítélet

  1. Szinguláris í.
  1. Partikuláris í.
  2. Általános í.

c/ Szükségszerű ítélet

  1. Feltétlen – kategórikus – í.
  2. Feltételes – hipotétikus – í.
  3. Szétválasztó – diszjunktív – í.

d/ Fogalmi ítélet

1.Asszertórikus í.

2.Lehetséges – problematikus – í.

3.Szükségképi – apodiktikus – í.

 

Az ítélettan átvezet a következtetés-logikához, amivel itt nem foglalkozom. Hegel alaposan kidolgozza mindezek dialektikus összefüggéseit. Nemcsak a rendszere, hanem a módszere is erősen vitatott és túlhaladottnak számít. Egyik sem érdemel odaadó egyetértést, annál inkább tanulmányozást, mert jó néhány felismerése hozzájárul a gondolkodás pontosságához. Az sem vitás, hogy a modern logikaelmélet a korábbi logikák megértéséhez is szükséges.

Summary of Hegel’s Objective Logic (book 2.)

Hegel’s Second Book of the Objective Logic is summarised in the introductory part to his Subjective Logic

Subjective Logic
or
The Doctrine of the Notion

The Notion in General

§ 1279

What the nature of the Notion is, can no more be stated offhand than can the Notion of any other object. It might perhaps seem that, in order to state the Notion of an object, the logical element were presupposed and that therefore this could not in turn have something else for its presupposition, nor be deduced; just as in geometry logical propositions as applied to magnitude and employed in that science, are premised in the form of axioms, determinations of cognition that have not been and cannot be deduced. Now although it is true that the Notion is to be regarded, not merely as a subjective presupposition but as the absolute foundation, yet it can be so only in so far as it has made itself the foundation. Abstract immediacy is no doubt a first; yet in so far as it is abstract it is, on the contrary mediated, and therefore if it is to be grasped in its truth its foundation must first be sought. Hence this foundation, though indeed an immediate, must have made itself immediate through the sublation of mediation.

§ 1280

From this aspect the Notion is to be regarded in the first instance simply as the third to being and essence, to the immediate and to reflection. Being and essence are so far the moments of its becoming; but it is their foundation and truth as the identity in which they are submerged and contained. They are contained in it because it is their result, but no longer as being and essence. That determination they possess only in so far as they have not withdrawn into this their unity.

§  1281

Objective logic therefore, which treats of being and essence constitutes properly the genetic exposition of the Notion. More precisely, substance is already real essence, or essence in so far as it is united with being and has entered into actuality. Consequently, the Notion has substance for its immediate presupposition; what is implicit in substance is manifested in the Notion. Thus the dialectical movement of substance through causality and reciprocity is the immediate genesis of the Notion, the exposition of the process of its becoming. But the significance of its becoming, as of every becoming is that it is the reflection of the transient into its ground and that the at first apparent other into which the former has passed constitutes its truth. Accordingly the Notion is the truth of substance; and since substance has necessity for its specific mode of relationship, freedom reveals itself as the truth of necessity and as the mode of relationship proper to the Notion.

§  1282

The progressive determination of substance necessitated by its own nature, is the positing of what is in and for itself. Now the Notion is that absolute unity of being and reflection in which being is in and for itself only in so far as it is no less reflection or positedness, and positedness is no less being that is in and for itself. This abstract result is elucidated by the exposition of its concrete genesis; that exposition contains the nature of the Notion whose treatment it must have preceded. The chief moments of this exposition (which has been given in detail in the Second Book of the Objective Logic) can therefore only be briefly summarised here.

§ 1283

Substance is the absolute, the actuality that is in and for itself in itself as the simple identity of possibility and actuality, absolute essence containing all actuality and possibility within itself; and for itself, being this identity as absolute power or purely self-related negativity. The movement of substantiality posited by these moments consists in the following stages:

§ 1284

1. Substance, as absolute power or self-related negativity, differentiates itself into a relationship in which what were at first only simple moments are substances and original presuppositions. Their specific relationship is that of a passive substance, of the original immediacy of the simple inwardness or in-itself which, powerless to posit itself, is only an original positedness and of an active substance, the self-related negativity which as such has posited itself in the form of an other and relates itself to this other. This other is simply the passive substance which the active substance through its own originative power has presupposed for itself as condition. This presupposing is to be understood in the sense that the movement of substance itself is, in the first instance, under the form of one of the moments of its Notion, the in-itself, and the determinateness of one of the substances standing in relationship is also the determinateness of this relationship itself.

§ 1285

2. The other moment is being-for-self, which means that the power posits itself as self-related negativity, thereby sublating again what was presupposed. The active substance is the cause; it acts, that is, it now posits, whereas previously it only presupposed; so that (a) to the power is now added the illusory show of power, to the positedness the illusory show of positedness. What in the presupposition was original, becomes in causality, through the relation to an other, what it is in itself; the cause produces an effect, and that, too, in another substance; it is now power in relation to an other and thus appears as a cause, but is a cause only in virtue of this appearing. (b) The effect enters the passive substance, whereby it now also appears as a positedness, but is a passive substance only as such positedness.

§ 1286

3. But there is still more present in this than only this appearance, namely: (a) the cause acts on the passive substance and alters its determination; but this is positedness, there is nothing else in it to alter; the other determination, however, that it receives is causality; the passive substance therefore becomes cause, power and activity: (b) the effect is posited in it by the cause; but that which is posited by the cause is the cause itself which, in acting, is identical with itself; it is this that puts itself in the place of the passive substance. Similarly, with regard to the active substance, (a) the action is the translation of the cause into the effect, into the other of the cause, into positedness, and (b) the cause reveals itself in the effect as what it is; the effect is identical with the cause, is not an other-; thus the cause in acting reveals the posited being as that which the cause essentially is. Each side, therefore, in both its identical and negative relation to the other becomes the opposite of itself, so that the other, and therefore also each, remains identical with itself. But the identical and the negative relations are both one and the same; substance is self-identical only in its opposite and this constitutes the absolute identity of the substances posited as a duality. Active substance, through the act of positing itself as the opposite of itself, an act which is at the same time the sublating of its presupposed otherness, of passive substance, is manifested as cause or originative substantiality. Conversely, through being acted on, posited being is manifested as posited, the negative as negative, and therefore passive substance as self-related negativity, the cause meeting in this other simply and solely with its own self. Through this positing, then, the presupposed or implicit originativeness becomes explicit or for itself; yet this being that is in and for itself is such only in so far as this positing is equally a sublating of what was presupposed; in other words absolute substance has returned to itself and so become absolute, only out of and in its positedness. Hence this reciprocity is the appearance that again sublates itself, the revelation that the illusory being of causality in which the cause appears as cause, is illusory being. This infinite reflection-into-self, namely, that being is in and for itself only in so far as it is posited, is the consummation of substance. But this consummation is no longer substance itself but something higher, the Notion, the subject. The transition of the relation of substantiality takes place through its own immanent necessity and is nothing more than the manifestation of itself, that the Notion is its truth, and that freedom is the truth of necessity.

Hegel’s doctrine of notion

(Hegel’s introductionary remarks)

From:

Part One of the Encyclopedia of Philosophical Sciences: The Logic

Third Subdivision
IX. The Notion

§ 160

The Notion is the principle of freedom, the power of substance self-realised. It is a systematic whole, in which each of its constituent functions is the very total which the notion is, and is put as indissolubly one with it. Thus in its self-identity it has original and complete determinateness.

The position taken up by the notion is that of absolute idealism. Philosophy is a knowledge through notions because it sees that what on other grades of consciousness is taken to have Being, and to be naturally or immediately independent, is but a constituent stage in the Idea. In the logic of understanding, the notion is generally reckoned a mere form of thought, and treated as a general conception. It is to this inferior view of the notion that the assertion refers, so often urged on behalf of the heart and sentiment, that notions as such are something dead, empty, and abstract. The case is really quite the reverse.

The notion is, on the contrary, the principle of all life, and thus possesses at the same time a character of thorough concreteness. That it is so follows from the whole logical movement up to this point, and need not be here proved. The contrast between form and content, which is thus used to criticise the notion when it is alleged to be merely formal, has, like all the other contrasts upheld by reflection, been already left behind and overcome dialectically or through itself. The notion, in short, is what contains all the earlier categories of thought merged in it. It certainly is a form, but an infinite and creative form which includes, but at the same time releases from itself, the fullness of all content. And so too the notion may, if it be wished, be styled abstract, if the name concrete is restricted to the concrete facts of sense or of immediate perception. For the notion is not palpable to the touch, and when we are engaged with it, hearing and seeing must quite fail us. And yet, as it was before remarked, the notion is a true concrete; for the reason that it involves Being and Essence, and the total wealth of these two spheres with them, merged in the unity of thought.
©

If, as was said at an earlier point, the different stages of the logical idea are to be treated as a series of definitions of the Absolute, the definition which now results for us is that the Absolute is the Notion. That necessitates a higher estimate of the notion, however, than is found in formal conceptualist Logic, where the notion is a mere form of our subjective thought, with no original content of its own. But if Speculative Logic thus attaches a meaning to the term notion so very different from that usually given, it may be asked why the same word should be employed in two contrary acceptations, and an occasion thus given for confusion and misconception. The answer is that, great as the interval is between the speculative notion and the notion of Formal Logic, a closer examination shows that the deeper meaning is not so foreign to the general usages of language as it seems at first sight. We speak of the deduction of a content from the notion, e.g. of the specific provisions of the law of property from the notion of property; and so again we speak of tracing back these material details to the notion. We thus recognise that the notion is no mere form without a content of its own: for if it were, there would be in the one case nothing to deduce from such a form, and in the other case to trace a given body of fact back to the empty form of the notion would only rob the fact of its specific character, without making it understood.

Development
§ 161

The onward movement of the notion is no longer either a transition into, or a reflection on something else, but Development. For in the notion, the elements distinguished are without more ado at the same time declared to be identical with one another and with the whole, and the specific character of each is a free being of the whole notion.

Transition into something else is the dialectical process within the range of Being: reflection (bringing something else into light), in the range of Essence. The movement of the Notion is development: by which that only is explicit which is already implicitly present. In the world of nature it is organic life that corresponds to the grade of the notion. Thus e.g. the plant is developed from its germ. The germ virtually involves the whole plant, but does so only ideally or in thought: and it would therefore be a mistake to regard the development of the root, stem, leaves, and other different parts of the plant, as meaning that they were realiter present, but in a very minute form, in the germ. That is the so-called ‘box-within-box’ hypothesis; a theory which commits the mistake of supposing an actual existence of what is at first found only as a postulate of the completed thought. The truth of the hypothesis on the other hand lies in its perceiving that in the process of development the notion keeps to itself and only gives rise to alteration of form, without making any addition in point of content. It is this nature of the notion — this manifestation of itself in its process as a development of its own self which is chiefly in view with those who speak of innate ideas, or who, like Plato, describe all learning merely as reminiscence. Of course that again does not mean that everything which is embodied in a mind, after that mind has been formed by instructions had been present in that mind beforehand, in its definitely expanded shape.

The movement of the notion is as it were to be looked upon merely as plan: the other which it sets up is in reality not an other. Or, as it is expressed in the teaching of Christianity: not merely has God created a World which confronts him as an other; he has also from all eternity begotten a Son in whom he, a Spirit, is at home with himself.

§ 162

The doctrine of the notion is divided into three parts.

(1) The first is the doctrine of the Subjective or Formal Notion.

(2) The second is the doctrine of the notion invested with the character of immediacy, or of Objectivity.

(3) The third is the doctrine of the Idea, the subject-object, the unity of notion and objectivity, the absolute truth.

Hegel on Cognition

[The below excerpt up to § 233 was left out from my previous blog: https://foldeskaroly.wordpress.com/2017/04/19/excerpts-from-hegels-encyclopedia-the-logic/]

[a] Cognition proper

§ 226

The universal finitude of Cognition, which lies in the one judgment, the presupposition of the contrast (§ 224) — a presupposition in contradiction of which its own act lodges protest — specialises itself more precisely on the face of its own idea. The result of that specialisation is that its two elements receive the aspect of being diverse from each other, and, as they are at least complete, they take up the relation of ‘reflection’, not of ‘notion’, to one another. The assimilation of the matter, therefore, as a datum, presents itself in the light of a reception of it into categories which at the same time remain external to it, and which meet each other in the same style of diversity. Reason is active here, but it is reason in the shape of understanding. The truth which such Cognition can reach will therefore be only finite: the infinite truth (of the notion) is isolated and made transcendent, an inaccessible goal in a world of its own. Still in its external action cognition stands under the guidance of the notion, and notional principles form the secret clue to its movement.

The finitude of Cognition lies in the presupposition of a world already in existence, and in the consequent view of the knowing subject as a tabula rasa. The conception is one attributed to Aristotle; but no man is further than Aristotle from such an outside theory of Cognition. Such a style of Cognition does not recognise in itself the activity of the notion — an activity which it is implicitly, but not consciously. In its own estimation its procedure is passive. Really that procedure is active.

§ 227

Finite Cognition, when it presupposes what is distinguished from it to be something already existing and confronting it — to be the various facts of external nature or of consciousness — has, in the first place, (1) formal identity or the abstraction of universality for the form of its action. Its activity therefore consists in analysing the given concrete object, isolating its differences, and giving them the form of abstract universality. Or it leaves the concrete thing as a ground, and by setting aside the unessential-looking particulars, brings into relief a concrete universal, the Genus, or Force and Law. This is the Analytical Method.

People generally speak of the analytical and synthetic methods, as if it depended solely on our choice which we pursued. This is far from the case. It depends on the form of the objects of our investigation, which of the two methods that are derivable from the notion of finite cognition ought to be applied. In the first place, cognition is analytical. Analytical cognition deals with an object which is presented in detachment, and the aim of its action is to trace back to a universal the individual object before it. Thought in such circumstances means no more than an act of abstraction or of formal identity. That is the sense in which thought is understood by Locke and all empiricists. Cognition, it is often said, can never do more than separate the given concrete objects into their abstract elements, and then consider these elements in their isolation. It is, however, at once apparent that this turns things upside down, and that cognition, if its purpose be to take things as they are, thereby falls into contradiction with itself. Thus the chemist e.g. places a piece of flesh in his retort, tortures it in many ways, and then informs us that it consists of nitrogen, carbon, hydrogen, etc. True: but these abstract matters have ceased to be flesh. The same defect occurs in the reasoning of an empirical psychologist when he analyses an action into the various aspects which it presents, and then sticks to these aspects in their separation. The object which is subjected to analysis is treated as a sort of onion from which one coat is peeled off after another.

§ 228

This universality is [b] also a specific universality. In this case the line of activity follows the three ‘moments’ of the notion, which (as it has not its infinity in finite cognition) is the specific or definite notion of understanding. The reception of the object into the forms of this notion is the Synthetic Method.

The movement of the Synthetic method is the reverse of the Analytical method. The latter starts from the individual, and proceeds to the universal; in the former the starting-point is given by the universal (as a definition), from which we proceed by particularising (in division) to the individual (the theorem). The Synthetic method thus presents itself as the development — the ‘moments’ of the notion on the object.

Definition, Division and Theorem
§ 229

[a] When the object has been in the first instance brought by cognition into the form of the specific notion in general, so that in this way its genus and its universal character or speciality are explicitly stated, we have the Definition. The materials and the proof of Definition are procured by means of the Analytical method (§ 227). The specific character however is expected to be a ‘mark’ only: that is to say it is to be in behoof only of the purely subjective cognition which is external to the object.

Definition involves the three organic elements of the notion: the universal or proximate genus (genus proximum), the particular or specific character of the genus (qualitas specifica), and the individual, or object defined. The first question that definition suggests, is where it comes from. The general answer to this question is to say, that definitions originate by way of analysis. This will explain how it happens that people quarrel about the correctness of proposed definitions; for here everything depends on what perceptions we started from, and what points of view we had before our eyes in so doing. The richer the object to be defined is, that is, the more numerous are the aspects which it offers to our notice, the more various are the definitions we may frame of it. Thus there are quite a host of definitions of life, of the state, etc. Geometry, on the contrary, dealing with a theme so abstract as space, has an easy task in giving definitions. Again, in respect of the matter or contents of the objects defined, there is no constraining necessity present. We are expected to admit that space exists, that there are plants, animals, etc., nor is it the business of geometry, botany, etc., to demonstrate that the objects in question necessarily are. This very circumstance makes the synthetic method of cognition as little suitable for philosophy as the analytical: for philosophy has above all things to leave no doubt of the necessity of its objects. And yet several attempts have been made to introduce the synthetic method into philosophy. Thus Spinoza, in particular, begins with definitions. He says, for instance, that substance is the causa sui. His definitions are unquestionably a storehouse of the most speculative truth, but it takes the shape of dogmatic assertions. The same thing is also true of Schelling.

§ 230

[b] The statement of the second element of the notion, i.e. of the specific character of the universal as particularising, is given by Division in accordance with some external consideration.

Division we are told ought to be complete. That requires a principle or ground of division so constituted that the division based upon it embraces the whole extent of the region designated by the definition in general. But, in division, there is the further requirement that the principle of it must be borrowed from the nature of the object in question. If this condition be satisfied, the division is natural and not merely artificial, that is to say, arbitrary. Thus, in zoology, the ground of division adopted in the classification of the mammalia is mainly afforded by their teeth and claws. That is so far sensible, as the mammals themselves distinguish themselves from one another by these parts of their bodies back to which therefore the general type of their various classes is to be traced. In every case the genuine division must be controlled by the notion. To that extent a division, in the first instance, has three members: but as particularity exhibits itself as double, the division may go to the extent even of four members. In the sphere of mind trichotomy is predominant, a circumstance which Kant has the credit for bringing into notice

Theorem
§ 231

[c] In the concrete individuality, where the mere unanalysed quality of the definition is regarded as a correlation of elements, the object is a synthetic nexus of distinct characteristics. It is a Theorem. Being different, these characteristics possess but a mediated identity. To supply the materials, which form the middle terms, is the office of Construction: and the process of mediation itself, from which cognition derives the necessity of that nexus, is the Demonstration.

As the difference between the analytical and synthetic methods is commonly stated, it seems entirely optional which of the two we employ. If we assume, to start with, the concrete thing which the synthetic method presents as a result, we can analyse from it as consequences the abstract propositions which formed the pre-suppositions and the material for the proof. Thus, algebraical definitions of curved lines are theorems in the method of geometry. Similarly even the Pythagorean theorem, if made the definition of a right-angled triangle, might yield to analysis those propositions which geometry had already demonstrated on is behoof. The optionalness of either method is due to both alike starting from an external presupposition. So far as the nature of the notion is concerned, analysis is prior, since it has to raise the given material with its empirical concreteness into the form of general abstractions, which may then be set in the front of the synthetic method as definitions.

That these methods, however indispensable and brilliantly successful in their own province, are unserviceable for philosophical cognition, is self-evident. They have presuppositions; and their style of cognition is that of understanding, proceeding under the canon of formal identity. In Spinoza, who was especially addicted to the use of the geometrical method, we are at once struck by its characteristic formalism. Yet his ideas were speculative in spirit; whereas the system of Wolf, who carried the method out to the height of pedantry, was even in subject-matter a metaphysic of the understanding.

The abuses which these methods with their formalism once led to in philosophy and science have in modern times been followed by the abuses of what is called ‘Construction’. Kant brought into vogue the phrase that mathematics ‘construes’ its notions. All that was meant by the phrase was that mathematics has not to do with notions, but with abstract qualities of sense-perceptions. The name ‘Construction (construing) of notions’ has since been given to a sketch or statement of sensible attributes which were picked up from perception, quite guiltless of any influence of the notion, and to the additional formalism of classifying scientific and philosophical objects in a tabular form on some presupposed rubric, but in other respects at the fancy and discretion of the observer. In the background of all this, certainly, there is a dim consciousness of the Idea, of the unity of the notion and objectivity — a consciousness too that the idea is concrete. But that play of what is styled ‘construing’ is far from presenting this unity adequately, a unity which is none other than the notion properly so called: a perception is as little the concreteness of reason and the idea.

Another point calls for notice. Geometry works with the sensuous but abstract perception of space; and in space it experiences no difficulty in isolating and defining certain simple analytical modes.

To geometry alone therefore belongs in its perfection the synthetic method of finite cognition. In its course, however (and this is the remarkable point), it finally stumbles upon what are termed irrational and incommensurable quantities; and in their case any attempt at further specification drives it beyond the principle of the understanding. This is only one of many instances in terminology, where the title ‘rational’ is perversely applied to the province of understanding, while we stigmatise as irrational that which shows a beginning and a trace of rationality. Other sciences, removed as they are from the simplicity of space or number, often and necessarily reach a point where understanding permits no further advance: but they get over the difficulty without trouble. They make a break in the strict sequence of their procedure, and assume whatever they require, though it be the reverse of what preceded, from some external quarter — opinion, perception, conception, or any other source. Its inobservancy as to the nature of its methods and their relativity to the subject-matter prevents this finite cognition from seeing that, when it proceeds by definitions and divisions, etc., it is really led on by the necessity of the laws of the notion. For the same reason it cannot see when it has reached its limit; nor, if it have transgressed that limit, does it perceive that it is in a sphere where the categories of understanding, which it still continues rudely to apply, have lost all authority.

§ 232

The necessity which finite cognition produces in the Demonstration is, in the first place, an external necessity, intended for the subjective intelligence alone. But in necessity as such, cognition itself has left behind its presupposition and starting-point, which consisted in accepting its content as given or found. Necessity qua necessity is implicitly the self-relating notion. The subjective idea has thus implicitly reached an original and objective determinateness — a something not-given, and for that reason immanent in the subject. It has passed over into the idea of Will.

The necessity which cognition reaches by means of the demonstration is the reverse of what formed its starting-point. In its starting-point cognition had a given and a contingent content; but now, at the close of its movement, it knows its content to be necessary. This necessity is reached by means of subjective agency. Similarly, subjectivity at starting was quite abstract, a bare tabula rasa. It now shows itself as a modifying and determining principle. In this way we pass from the idea of cognition to that of will. The passage, as will be apparent on a closer examination, means that the universal, to be truly apprehended, must be apprehended as subjectivity, as a notion self-moving, active, and form-imposing.

[b] Volition

§233

The subjective idea as original and objective determinateness, and as a simple uniform content, is the Good. Its impulse towards self-realisation is in its behaviour the reverse of the idea of truth, and rather directed towards moulding the world it finds before it into a shape conformable to its purposed End. This Volition has, on the one hand, the certitude of the nothingness of the presupposed object; but, on the other, as finite, it at the same time presupposes the purposed End of the Good to be a mere subjective idea, and the object to be independent.

§ 234

This action of the Will is finite: and its finitude lies in the contradiction that in the inconsistent terms applied to the objective world the End of the Good is just as much not executed as executed, the end in question put as unessential as much as essential, as actual and at the same time as merely possible. This contradiction presents itself to imagination as an endless progress in the actualising of the Good; which is therefore set up and fixed as a mere ‘ought’, or goal of perfection. In point of form however this contradiction vanishes when the action supersedes the subjectivity of the purpose, and along with it the objectivity, with the contrast which makes both finite; abolishing subjectivity as a whole and not merely the one-sidedness of this form of it. (For another new subjectivity of the kind, that is, a new generation of the contrast, is not distinct from that which is supposed to be past and gone.) This return into itself is at the same time the content’s own ‘recollection’ that it is the Good and the implicit identity of the two sides — it is a ‘recollection’ of the presupposition of the theoretical attitude of mind (§ 224) that the objective world is its own truth and substantiality.

While Intelligence merely proposes to take the world as it is, Will takes steps to make the world what it ought to be. Will looks upon the immediate and given present not as solid being, but as mere semblance without reality. It is here that we meet those contradictions which are so bewildering from the standpoint of abstract morality. This position in its ‘practical’ bearings is the one taken by the philosophy of Kant, and even by that of Fichte. The Good, say these writers, has to be realised: we have to work in order to produce it: and Will is only the Good actualising itself. If the world then were as it ought to be, the action of Will would be at an end. The Will itself therefore requires that its End should not be realised. In these words, a correct expression is given to the finitude of Will. But finitude was not meant to be the ultimate point: and it is the process of Will itself which abolishes finitude and the contradiction it involves. The reconciliation is achieved when Will in its result returns to the presupposition made by cognition. In other words, it consists in the unity of the theoretical and practical idea. Will knows the end to be its own, and Intelligence apprehends the world as the notion actual. This is the right attitude of rational cognition. Nullity and transitoriness constitute only the superficial features and not the real essence of the world. That essence is the notion in posse and in esse: and thus the world is itself the idea. All unsatisfied endeavour ceases, when we recognise that the final purpose of the world is accomplished no less than ever accomplishing itself. Generally speaking, this is the man’s way of looking; while the young imagine that the world is utterly sunk in wickedness, and that the first thing needful is a thorough transformation. The religious mind, on the contrary, views the world as ruled by Divine Providence, and therefore correspondent with what it ought to be. But this harmony between the ‘is’ and the ‘ought to be’ is not torpid and rigidly stationary. Good, the final end of the world, has being, only while it constantly produces itself. And the world of spirit and the world of nature continue to have this distinction, that the latter moves only in a recurring cycle, while the former certainly also makes progress.

§ 235

Thus the truth of the Good is laid down as the unity of the theoretical and practical idea in the doctrine that the Good is radically and really achieved, that the objective world is in itself and for itself the Idea, just as it at the same time eternally lays itself down as End, and by action brings about its actuality. This life which has returned to itself from the bias and finitude of cognition, and which by the activity of the notion has become identical with it, is the Speculative or Absolute Idea.

(c) The Absolute Idea

§ 236

The Idea, as unity of the Subjective and Objective Idea, is the notion of the Idea — a notion whose object (Gegenstand) is the Idea as such, and for which the objective (Objekt) is Idea — an Object which embraces all characteristics in its unity. This unity is consequently the absolute and all truth, the Idea which thinks itself — and here at least as a thinking or Logical Idea.

The Absolute Idea is, in the first place, the unity of the theoretical and practical idea, and thus at the same time the unity of the idea of life with the idea of cognition.

Schopenhauer on Hegel

Schopenhauer on Georg Wilhelm Friedrich Hegel

“If I were to say that the so-called philosophy of this fellow Hegel is a colossal piece of mystification which will yet provide posterity with an inexhaustible theme for laughter at our times, that it is a pseudo-philosophy paralyzing all mental powers, stifling all real thinking, and, by the most outrageous misuse of language, putting in its place the hollowest, most senseless, thoughtless, and, as is confirmed by its success, most stupefying verbiage, I should be quite right.
Further, if I were to say that this summus philosophus […] scribbled nonsense quite unlike any mortal before him, so that whoever could read his most eulogized work, the so-called Phenomenology of the Mind, without feeling as if he were in a madhouse, would qualify as an inmate for Bedlam, I should be no less right.[115]
At first Fichte and Schelling shine as the heroes of this epoch; to be followed by the man who is quite unworthy even of them, and greatly their inferior in point of talent — I mean the stupid and clumsy charlatan Hegel.”

Ueber die Grundlage der Moral, 1840 (On the Basis of Morality, p. 35.) Source: Wikipedia

Excerpts from Hegel’s Encyclopedia : The Logic

Part One of the Encyclopedia of Philosophical Sciences: The Logic

Third Subdivision: The Notion

C. The Idea

Organic Nature
Sensibility, Irritability, and Reproduction
§ 218

(1) The first is the process of the living being inside itself. …

The process of the vital subject within its own limits has in Nature the threefold form of Sensibility, Irritability, and Reproduction. As Sensibility, the living being is immediately simple self-relation-it is the soul omnipresent in its body, the outsideness of each member of which to others has for it no truth. As Irritability, the living being appears split up in itself; and as Reproduction, it is perpetually restoring itself from the inner distinction of its members and organs. A vital agent only exists as this continually self-renewing process within its own limits.

Objective Nature
The matter which it assimilates
§ 219

(2) But the judgment of the notion proceeds, as free… The dialectic by which the object, being implicitly null, is merged is the action of the self-assured living thing, which in this process against an inorganic nature thus retains, develops, and objectifies itself.

The living being stands face to face with an inorganic nature, to which it comports itself as a master and which it assimilates to itself. The result of the assimilation is not, as in the chemical process, a neutral product in which the independence of the two confronting sides is merged; but the living being shows itself as large enough to embrace its other which cannot withstand its power. The inorganic nature which is subdued by the vital agent suffers this fate, because it is virtually the same as what life is actually. Thus in the other the living being only coalesces with itself. But when the soul has fled from the body, the elementary powers of objectivity begin their play. These powers are, as it were, continually on the spring, ready to begin their process in the organic body; and life is the constant battle against them.

Birth, Death and Genus
§ 221

The living being dies, because it is a contradiction. Implicitly it is the universal or Kind, and yet immediately it exists as an individual only. Death shows the Kind to be the power that rules the immediate individual. For the animal the process of Kind is the highest point of its vitality. But the animal never gets so far in its Kind as to have a being of its own; it succumbs to the power of Kind. In the process of Kind the immediate living being mediates itself with itself, and thus rises above its immediacy, only however to sink back into it again. Life thus runs away, in the first instance, only into the false infinity of the progress ad infinitum. The real result, however, of the process of life, in the point of its notion, is to merge and overcome that immediacy with which the idea, in the shape of life, is still beset.

(b) Cognition in general

§ 223

This process is in general terms Cognition. In Cognition in a single act the contrast is virtually superseded, as regards both the one-sidedness of subjectivity and the one-sidedness of objectivity. At first, however, the supersession of the contrast is but implicit. The process as such is in consequence immediately infected with the finitude of this sphere, and splits into the twofold movement of the instinct of reason, presented as two different movements. On the one hand it supersedes the one-sidedness of the Idea’s subjectivity by receiving the existing world into itself, into subjective conception and thought; and with this objectivity, which is thus taken to be real and true, for its content it fills up the abstract certitude of itself. On the other hand, it supersedes the one-sidedness of the objective world, which is now, on the contrary, estimated as only a mere semblance, a collection of contingencies and shapes at bottom visionary. It modifies and informs that world by the inward nature of the subjective, which is here taken to be the genuine objective. The former is the instinct of science after Truth, Cognition properly so called — the Theoretical action of the idea. The latter is the instinct of the Good to fulfil the same — the Practical activity of the idea, or Volition.

[[a] Cognition proper

§ 226-232 are not excerpted here]

 Volition

§233

The subjective idea as original and objective determinateness, and as a simple uniform content, is the Good. Its impulse towards self-realisation is in its behaviour the reverse of the idea of truth, and rather directed towards moulding the world it finds before it into a shape conformable to its purposed End. This Volition has, on the one hand, the certitude of the nothingness of the presupposed object; but, on the other, as finite, it at the same time presupposes the purposed End of the Good to be a mere subjective idea, and the object to be independent.

§ 234

This action of the Will is finite: and its finitude lies in the contradiction that in the inconsistent terms applied to the objective world the End of the Good is just as much not executed as executed, the end in question put as unessential as much as essential, as actual and at the same time as merely possible. This contradiction presents itself to imagination as an endless progress in the actualising of the Good; which is therefore set up and fixed as a mere ‘ought’, or goal of perfection.

While Intelligence merely proposes to take the world as it is, Will takes steps to make the world what it ought to be. Will looks upon the immediate and given present not as solid being, but as mere semblance without reality. It is here that we meet those contradictions which are so bewildering from the standpoint of abstract morality. This position in its ‘practical’ bearings is the one taken by the philosophy of Kant, and even by that of Fichte. The Good, say these writers, has to be realised: we have to work in order to produce it: and Will is only the Good actualising itself. If the world then were as it ought to be, the action of Will would be at an end. The Will itself therefore requires that its End should not be realised. In these words, a correct expression is given to the finitude of Will. But finitude was not meant to be the ultimate point: and it is the process of Will itself which abolishes finitude and the contradiction it involves. The reconciliation is achieved when Will in its result returns to the presupposition made by cognition. In other words, it consists in the unity of the theoretical and practical idea. Will knows the end to be its own, and Intelligence apprehends the world as the notion actual. This is the right attitude of rational cognition. Nullity and transitoriness constitute only the superficial features and not the real essence of the world. That essence is the notion in posse and in esse: and thus the world is itself the idea. All unsatisfied endeavour ceases, when we recognise that the final purpose of the world is accomplished no less than ever accomplishing itself. Generally speaking, this is the man’s way of looking; while the young imagine that the world is utterly sunk in wickedness, and that the first thing needful is a thorough transformation. The religious mind, on the contrary, views the world as ruled by Divine Providence, and therefore correspondent with what it ought to be. But this harmony between the ‘is’ and the ‘ought to be’ is not torpid and rigidly stationary. Good, the final end of the world, has being, only while it constantly produces itself. And the world of spirit and the world of nature continue to have this distinction, that the latter moves only in a recurring cycle, while the former certainly also makes progress.

§ 235

Thus the truth of the Good is laid down as the unity of the theoretical and practical idea in the doctrine that the Good is radically and really achieved, that the objective world is in itself and for itself the Idea, just as it at the same time eternally lays itself down as End, and by action brings about its actuality. This life which has returned to itself from the bias and finitude of cognition, and which by the activity of the notion has become identical with it, is the Speculative or Absolute Idea.