A történetírás elmélete Carr, és Burke műveiben

(Gyóni Gábor: A történetírás fogalmi alapjairól. Bevezetés a társadalomtörténetbe. Támop 4.2.5 pályázat könyvei. Részlet.)

Edward H. Carr Mi a történelem? című, eredetileg 1961-ben publikált előadás-sorozata  az egyedüli hivatkozási alap e fogalmi bevezető fejezethez, ami kellően indokolja, hogy bemutassuk a könyv fő témáit és téziseit. Nem kívánjuk azonban egyúttal mérlegre is tenni e negyvenéves munka értékeit, a hazai szakkritika ezt a munkát már egyébként is elvégezte … Az vezet bennünket, hogy megpróbáljuk érzékeltetni: milyen komoly átalakuláson esett át az utóbbi évtizedekben a történetírás elméleti problémaköre. Ennek fényében tárgyaljuk majd mindazon kérdéseket, melyek részben vagy kimerítőbben Carr könyvében is felmerülnek.

1. A könyv egyik legérdekesebb, s bizonnyal legidőtállóbb felvetése a történeti tény megközelítését illeti. Az angol historikus azon az állásponton van, hogy a történész tényei nem csak afféle adottságok, melyek közvetlenül a források adataiból fakadnak. A tény, véli Carr, lényegében maga is konstrukció, amely a történetíró saját alkotása. „A történelmi tény státusa, írta, az értelmezés függvénye. Az értelmezésnek ez az eleme minden történelmi ténybe bekerül” (Carr 1995, 12).

2. Az előbbiekkel szoros összefüggésben megállapítja, a történetírás nem törvényeket állapít meg, hanem pusztán hipotéziseket állít elő, melyeket azután igyekszik igazolni. A történetírás olyan szellemi művelet tehát, melynek folyamán a „tényeket értelmezéseik hálóján szűrik át, értelmezéseiket pedig a tények próbájának vetik alá” (Carr 1995, 58).

3. Innen ered, hogy mivel Carr a történészt nem tekinti többé történelmen kívüli, vagy történelem feletti megismerőnek, úgy határozza meg tehát, mint aki nyakig benne van saját kora társadalmi és szellemi világában. Ennek folytán „csak akkor tudjuk maradéktalanul megérteni és méltányolni a történész munkáját, ha világosan látjuk, milyen álláspontról közelítette meg a témát; […] ez az álláspont maga is adott társadalmi és történelmi talajban gyökerezik” (Carr 1995, 37).

4. Közvetlenül ez utóbbinak felel meg azon újabb elgondolása, amely erősen emlékeztet a prezentizmus történetírói programjára, de némiképp a filozófiai hermeneutika álláspontjára is. Hiszen nem hagy kétséget aziránt, hogy: „A múlt csak a jelen fényében érthető; és a jelent csak a múlt fényében érthetjük meg teljesen” (Carr 1995, 51). Carr ezen felfogását mégsem nevezhetjük közvetlenül hermeneutikusnak, hiszen a múltbeli események és a jövőbe mutató célok közt folyó dialógust szerzőnk az objektív megismerés perspektívájába állítja. A jelen, helyesebben a jövő felől feltárulkozó múlt ugyanis, Carr szerint, a múlt egyre igazabb megismerését eredményezi. A történész annál jobban tudatában van annak, hogy mi is történt valójában a múltban, minél tisztábban maga előtt látja a múlt kései következményeit, azt, mellyel éppen a maga jelenében szembesül. Nem az tehát a helyzet, hogy folyton mást tud meg ugyanarról a múltról, hanem szüntelenül jobban tudja, hogy mi történt korábban.

5. Ez a hermeneutika irányába mutató, ám adott ponton túl attól végül elkanyarodó koncepció Carr történelmi haladásról és fejlődésről táplált elképzeléséből fakad. A történelem, amely szüntelen változás, lényegénél fogva kumulatív folyamat, tehát haladás és fejlődés. A változás mint haladás azt jelenti, hogy „a szerzett képességek nemzedékről nemzedékre átadódnak” vagyis a puszta természeti evolúciótól eltérően a történelem során „az elsajátított ‘vagyon’ kerül átadásra”. Ezen azt érti, hogy a történelemben az ember egyre inkább szert tesz „a természet feletti uralom képességére, mely a történelmet a haladás történetévé tette” (Carr 1995, 125). Ebből fakad a történeti megismerés úgyszintén kumulatív jellege, ami megalapozza a történeti tudás folytonos tökéletesedését. „A történész aszerint értelmezi a múltat, és aszerint válogatja ki a jelentős és meghatározó elemeket, hogy a dolgok milyen új célok felé haladnak” (Carr 1995, 118). Következésképpen: a történetírás maga is elkerülhetetlenül fejlődik, hiszen „egyre átfogóbb és mélyebb betekintést [nyújt] az események menetébe, mely maga is haladó” (Carr 1995, 119).

6. A történetírás tehát Carr szerint kétségkívül tudomány, ha nem is felel meg maradéktalanul a természettudományoknak. Tudomány voltát bizonyítja, hogy képes és alkalmas a tudás általános fogalmának a megalkotására. „A történeti művek olvasója – és írója – megrögzött általánosító, hisz a történész észrevételeit általa jól ismert történeti kontextusokba – vagy esetleg saját korába helyezi” (Carr 1995, 60). Igaz: a történetírás valamelyest elüt a szcientikus megismerési módoktól, hiszen (amint a tény konstruálása kapcsán is kiderül), nem egészen mentes az értékítéletektől. Bár nem feladata a történésznek, hogy erkölcsi ítéletet mondjon elmúlt korok egyéneiről, teljesen azonban nem kerülheti el azt, mivel éppen „ezek az ítéletek teszik a történészt azzá, ami” (Carr 1995, 73), mert a történeti értelmezés elkerülhetetlenül erkölcsi ítélkezéssel, értékítélettel jár együtt. Fontos viszont, hogy az ítélkezés nem valamilyen elvont, történelem feletti mérce alapján történik. „A komoly történész tudatában van annak, hogy az értékek jellege a történelmi körülmények függvénye, azt a történészt pedig, aki úgy állítja be, mintha az általa vallott értékek történelmen túli objektivitással bírnának, nem szabad komolyan venni” (Carr 1995, 79).

7. A történetírás tudományosságát támasztja alá végül az is, hogy magyarázataiban a historikus a kauzalitás elvét érvényesíti. Nincs igaza azoknak a teoretikusoknak, mindenekelőtt Berlinnek (Berlin 1990, 181) és Poppernek (Popper 1989), akik szerint a kauzalitás elve történelmi determinizmust szül, mert kiiktatja a történelem hajtóerői közül a szabad akaratot. Carr inkább ahhoz tartja magát, hogy bár mindig jelen vannak a hatóokok, ám korántsem egyforma a súlyuk. Az okok hierarchiájában különbséget lát a racionális és a véletlenszerű okok között. A történész azt az okot fogadja el racionálisnak, amely hézagmentesen illeszkedik a racionális magyarázat és értelmezés általa alkalmazott rendszerébe. Ennek során rendszerint az vezeti, hogy milyen, az adott kauzális eseménysor keretein túlmutató okok alkalmasak az általánosítás céljára, a tanulságok levonására.

8. Carr szerint megváltozóban van a történész helyzete korunkban, mivel egyszeriben kitágult a történetírás horizontja. Hegel nyomán eddig ahhoz tartotta magát a történész, hogy tárgyát lehetőleg az államépítő, tehát a történelmileg tudatos népekre korlátozza. Ma viszont megszűnőben van ez a fajta korlát. „Napjainkban van először realitása annak, hogy a világot olyan népek összességének tekintsük, melyek minden tekintetben beléptek a történelembe, és már nem a gyarmati hivatalnok vagy az antropológus, hanem a történész érdeklődésének tárgyát képezik” (Carr, 1995, 142).

A politikatörténész Carr, aki a Szovjetunió történetét kutatta, nem túl sok elméleti érzékenységet mutatott kora fentieken túli kurrens historiográfiai fejleményei iránt. Ennek a számlájára írhatjuk, hogy már akkoriban is, amikor Carr a könyvét írta, a nagy súllyal jelen lévő struktúratörténet (a francia Annales) teljesen figyelmen kívül marad az inkább a marxista társadalomkép hatásáról tanúskodó áttekintésben.

Merőben másfajta meghatározottságok hatottak a szintén angol Peter Burke elméleti orientációjára. A kora újkori Európa kultúrtörténetének nemzetközileg kimagasló szakértőjeként számon tartott cambridge-i historikus nem véletlenül tér újra és újra vissza a tisztán elméleti kérdésfelvetésekhez. A történeti-antropológia egyik legkvalitásosabb művelőjeként Burke-nek ugyanis égetően nagy szüksége van az elméleti tájékozódásra, mivel a társtudományok és kivált az elméleti támpontokkal is szolgáló teoretikus diszciplínák alapozzák meg számára az empirikus vizsgálódásokat.

A történetírás és az elmélet (helyesebben az elméletek) viszonyának áttekintését ötféle megközelítésben taglalja. Elsőként felvázolja azt a folyamatot, melynek során a történetírásról levált az elméleti érdeklődés. Ennek lett máig érvényes eredménye, hogy a szociológia elméletileg tudatos tudományként egyáltalán intézményesülhetett a 20. században, miközben elvesztette történeti affinitásának a maradékát is. Számos egyéb társadalomtudomány is ezen az úton haladt tovább. Így jött létre a pszichológia mint kísérleti tudomány, amely egyúttal átvette a természettudományos munkamódszereket és magáévá tette azok megismerési eszményeit; így önállósult a közgazdaság-tudomány, melynek szcientizálódása a matematikai közgazdaságtannal teljesedett ki. Végül pedig mind a pszichológia, mind a közgazdaságtan tudatosan szakított a történeti szemlélettel.

A történetírásban az újraéledő elméleti tájékozódás (és egyes társtudományok ezzel párhuzamosan erősödő történeti tudatossága) mint merőben új fejlemény kifejezetten a társadalomtörténet előtérbe kerülésének a következménye. E folyamat mai végpontján olyan multidiszciplináris hatású történészek, szociológusok, antropológusok és filozófusok állnak, mint Fernand Braudel, Mihail Bahtyin, Pierre Bourdieu, Norbert Elias, Michel Foucault vagy Clifford Geertz. Ok és rajtuk kívül még számosan a legnevesebb képviselői annak a humán és társadalomtudományi látásmódnak, amely közvetlen kapcsolatot képes teremteni egyfelől az elmélet és a történelem, másfelől a történetírás és a többi ember és társadalomtudomány között. Burke szerint az összehasonlítás, a modellalkotás és típusképzés, a kvantifikáció, s végül a vizsgálat méreteinek a lekicsinyítése, a társadalmi mikroszkópia (a mikrotörténet) képezi ezen elméletileg orientált történetírás legfontosabb eszköztárát. Az összehasonlítást tudatos programként a francia Annales történészei tűzték elsőként napirendre, napjainkban viszont a makrotörténettel foglalkozók körében vált közkedvelt eljárássá. Amilyen nagy hasznot hajthat a komparáció a megismerés számára, legalább annyi veszélyt is rejt magában. A nyomában felvetődő dilemmák közé sorolja Burke, hogy a komparáció éppoly jól igazolhatja az evolúciót problémátlanul elfogadó történetszemléletet, mint a csupán analógiás alapokon nyugvó (és korántsem valóban történeti) funkcionalizmust, amely a szociológiában és az antropológiában számított egy időben mérvadónak.

A modellalkotás és a típusképzés mindig részét alkotta a történész módszertani arzenáljának, mégha a historikus nem is mindig volt ennek a tudatában. Újabban viszont megnőtt ezen eljárások fokozott és tudatos igénybevétele iránt az igény. Ennek jó példája a Max Weber-féle ideáltípus fogalma, vagy a Csajanov-féle paraszti családi gazdaság modell mind gyakoribb történetírói hasznosítása. Ha még továbbra is fennmaradt némi ellenszenv a történészek részéről e fogalmak iránt, az főként abból táplálkozik, hogy közülük egyesek, talán nem is kevesen gondolják úgy: a modellek alkalmazása gátja lehet a történelmi változások dinamikus megjelenítésének.

A kvantifikáció az 1960-as és 1970-es években élte virágkorát a történészek berkeiben: mindenekelőtt a gazdaságtörténet és a történeti demográfia adott hozzá megfelelő táptalajt. A számszerűsítés, a mérés módszere a mentalitás és a viselkedés kulturális jellegű történeti megközelítésébe is behatolt. Végül azután éppen erről az oldalról érte felettébb éles bírálat a kvantifikálást, miután megkérdőjelezték e módszerek egyedül üdvözítő tudományos voltát …

Az olasz microstoria, az angolszász történeti antropológia és a többi velük rokon törekvés célja az időben és térben teljesen konkrét, kis társadalmi egységekre, olykor az egyes egyénre szűkített (s gyakorta esettanulmányként előadott) történeti ábrázolás narratív megjelenítése. Nem a globális összefüggések elméleti fogalmak segítségével történő rekonstruálása, hanem az a mikrotörténeti érdeklődés tárgya, hogy milyen volt a múltban élt emberek tényleges élettapasztalata és életvilága. Mindezek történetírói megközelítése módszertani és episztemológiai problémák sokaságát szüli (mint amilyen a történelem trivializálása, a történeti igazság relativizálása és egyúttal romantizálása), amely széles körű és heves viták forrása manapság is.

Központi fogalmak címszó alatt Burke áttekinti a szerinte elméletileg ma legfontosabb kutatási témákat és kategóriákat. A 18 témából és fogalomból hadd emeljem ki a családot és rokonságot, a közösséget és identitást, a szexualitást és társadalmi nemet (gender), a fogyasztást és szimbolikus tőkét, a kommunikációt és befogadást, a hegemóniát, az ellenállást és a társadalmi mozgalmakat (collective action), a gyámkodást és korrupciót, a mentalitást és ideológiát, a szóbeliséget és textualitást, a reciprocitást és a mítoszt. Fontos, hogy ezek a témák és releváns fogalmak minden esetben egy-egy társadalomtudománynak képezik szerves részét, ezért nem vagy csak áttételesen lehet átjárni egyik történeti diskurzusból a másikba. E szerteágazó témakörök és analitikus kategóriák annyira függetlenek egymástól, hogy egyedül rájuk építve ma már lehetetlennek tűnik az egységes történelem fogalma vagy puszta víziója is.

Kérdés most már, hogy a máshonnan kölcsönzött terminusok és tárgykörök nem zilálják-e szét menthetetlenül az intakt módon átörökített szellemi hagyományokat. Ennek kapcsán azzal a feszültséggel is foglalkozik a szerző, melynek fő oka, hogy eltérő előfeltevéseket (és változatos nyelvet) csempésznek be a történetírásba. Három ebből adódó konfliktust tárgyal közelebbről: a funkció (struktúra) és a cselekvés (emberi ágens) között, a felépítményként tekintett kultúra (tudat) és a történelemben aktív erőként meghatározott kultúra (a kulturális antropológia értelmében vett kultúra) között, valamint a történetírás (s persze a szociológia, az antropológia) „tényeket” szolgáltató tudományossága és az aközött a nézet között keletkező konfliktust, amely a történetírás szövegeit fikcióként határozza meg.

Burke szerint a funkció fogalmát ma már aligha nélkülözheti a történetírás. Sok veszéllyel jár viszont az a hallgatólagos feltételezés, annak az elvnek az elfogadása, hogy minden, ami létezik, funkcionálisan elengedhetetlenül szükséges. Ha ez igaz lenne, nem tudnánk megmagyarázni a változás képességét. A funkcionális elemzés mindig a struktúrákról és nem pedig az egyes emberekről beszél. A struktúrának viszont legalább három egymástól elütő fogalma van ma forgalomban: a marxista, a strukturális-funkcionalista, illetve a strukturalista felfogás szerinti. A marxista koncepciónak a szerző később külön is bő figyelmet szentel. A fogalom funkcionalista meghatározása a struktúrát intézmények összetett rendszereként posztulálja, ahol az intézmények funkcionálisan kapcsolódnak egymáshoz és hierarchiát alkotnak. A strukturalista szemlélet ugyanakkor elsőrendűen a kultúra rendszereiként hivatkozik a struktúrára, és a társadalom ekkor nyelvi-kulturális entitásként nyer meghatározást.

A strukturalizmus, s kivált a posztstrukturalizmus nyomdokain haladva a kultúra fogalma kerül a figyelem középpontjába. Ez azt is eredményezi, hogy kezd elmosódni tény és fikció korábban egyértelműnek tűnő különbsége. Amíg a posztstrukturalizmus szemléleti megalapozásában Michel Foucault episztemológiai munkásságának van nagy szerepe, addig a történetírás mint egyfajta narratív műfaj elméleti kimunkálásában Hayden White szerzett magának elévülhetetlen érdemeket.

Ezt követően Burke számba vesz néhány hatásos elméleti konstrukciót, melyek kifejezetten a történelmi változás konceptualizálását szolgálják, úgymint Herbert Spencer evolúcióelméletét, valamint Marxnak az evolúciót a revolúcióval elegyítő koncepcióját. Majd felteszi a kérdést: létezik-e egy, a kettőt integrálni képes harmadik elmélet? Az újabb elméletalkotó történészek (és szociológusok) elképzeléseit tekinti át e célból és közülük kiemeli Anthony Giddens, Michael Mann, valamint Charles Tilly próbálkozásait. Bár szembeszökő különbségek is akadnak elképzeléseik között, a történelmi változás magyarázata végett kidolgozott elméleteik fókuszába mindegyikőjüknél végül a hatalom került. Ezek szerint a kora újkorban a háborúk és a politika a történelmi jelentőségű változások motorja, s végső soron a nemzetállam politikai akarata szabta meg a dolgok alakulását.

Burke, Peter: History and Social Theory. 1992 Oxford

Carr Edward Halett. Mi a történelem? Budapest, 1995.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s