Standard Model (Wikipedia)

At present, matter and energy are best understood in terms of the kinematics and interactions of elementary particles. To date, physics has reduced the laws governing the behavior and interaction of all known forms of matter and energy to a small set of fundamental laws and theories. A major goal of physics is to find the “common ground” that would unite all of these theories into one integrated theory of everything, of which all the other known laws would be special cases, and from which the behavior of all matter and energy could be derived (at least in principle)
Particle content
The Standard Model includes members of several classes of elementary particles (fermions, gauge bosons, and the Higgs boson), which in turn can be distinguished by other characteristics, such as color charge.
All particles can be summarized as follows:
Elementary particles
Generations: quarks
Up-type               Down-type
1. Up (u),            Down (d)
2. Charm (c),    Strange (s)
3. Top (t),           Bottom (b)
Generation: leptons
Charged                     Neutral
1. Electron (e−),    Electron neutrino (νe)
2. Muon (μ−),           Muon neutrino (νμ)
3. Tau (τ−),                Tau neutrino (ντ)
Four kinds (four fundamental interactions)
1. Photon (γ, Electromagnetic interaction)
2. W and Z bosons (W+, W−, Z, weak interaction)
3. Eight types of gluons (g, Strong interaction)
4. Graviton (G, Gravity, hypothetical)
Higgs boson
1. The antielectron (e+) is traditionally called positron
2. The known force carrier bosons all have spin = 1 and are therefore vector bosons. The hypothetical graviton has spin = 2 and is a tensor boson; if it is a gauge boson as well is unknown.
Summary of interactions between particles described by the Standard Model.
The Standard Model includes 12 elementary particles of spin  1⁄2 known as fermions. According to the spin-statistics theorem, fermions respect the Pauli exclusion principle. Each fermion has a corresponding antiparticle.
The fermions of the Standard Model are classified according to how they interact (or equivalently, by what charges they carry). There are six quarks (up, down, charm, strange, top, bottom), and six leptons (electron, electron neutrino, muon, muon neutrino, tau, tau neutrino). Pairs from each classification are grouped together to form a generation, with corresponding particles exhibiting similar physical behavior (see table).
The defining property of the quarks is that they carry color charge, and hence, interact via the strong interaction. A phenomenon called color confinement results in quarks being very strongly bound to one another, forming color-neutral composite particles (hadrons) containing either a quark and an antiquark (mesons) or three quarks (baryons). The familiar proton and neutron are the two baryons having the smallest mass. Quarks also carry electric charge and weak isospin. Hence, they interact with other fermions both electromagnetically and via the weak interaction.
The remaining six fermions do not carry colour charge and are called leptons. The three neutrinos do not carry electric charge either, so their motion is directly influenced only by the weak nuclear force, which makes them notoriously difficult to detect.
However, by virtue of carrying an electric charge, the electron, muon, and tau all interact electromagnetically.
Each member of a generation has greater mass than the corresponding particles of lower generations. The first generation charged particles do not decay; hence all ordinary (baryonic) matter is made of such particles. Specifically, all atoms consist of electrons orbiting around atomic nuclei, ultimately constituted of up and down quarks. Second and third generation charged particles, on the other hand, decay with very short half lives, and are observed only in very high-energy environments. Neutrinos of all generations also do not decay, and pervade the universe, but rarely interact with baryonic matter.

Generations of matter

Type First Second Third
up-type up charm top
down-type down strange bottom
charged electron muon tau
neutral electron neutrino muon neutrino tau neutrino

Fermions and bosons

Those particles with half-integer spins, such as 1/2, 3/2, 5/2, are known as fermions, while those particles with integer spins, such as 0, 1, 2, are known as bosons. The two families of particles obey different rules and broadly have different roles in the world around us. A key distinction between the two families is that fermions obey the Pauli exclusion principle; that is, there cannot be two identical fermions simultaneously having the same quantum numbers (meaning, roughly, having the same position, velocity and spin direction). In contrast, bosons obey the rules of Bose–Einstein statistics and have no such restriction, so they may “bunch together” even if in identical states. Also, composite particles can have spins different from their component particles. For example, a helium atom in the ground state has spin 0 and behaves like a boson, even though the quarks and electrons which make it up are all fermions.

This has profound consequences:

  • Quarks and leptons (including electrons and neutrinos), which make up what is classically known as matter, are all fermions with spin 1/2. The common idea that “matter takes up space” actually comes from the Pauli exclusion principle acting on these particles to prevent the fermions that make up matter from being in the same quantum state. Further compaction would require electrons to occupy the same energy states, and therefore a kind of pressure (sometimes known as degeneracy pressure of electrons) acts to resist the fermions being overly close.
Elementary fermions with other spins (3/2, 5/2, etc.) are not known to exist.
Elementary bosons with other spins (0, 2, 3 etc.) were not historically known to exist, although they have received considerable theoretical treatment and are well established within their respective mainstream theories. In particular, theoreticians have proposed the graviton (predicted to exist by some quantum gravity theories) with spin 2, and the Higgs boson (explaining electroweak symmetry breaking) with spin 0. Since 2013, the Higgs boson with spin 0 has been considered proven to exist. It is the first scalar elementary particle (spin 0) known to exist in nature.


A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Szokásos és egzotikus hadronok

A részecskefizikában hadronnak nevezzük az olyan összetett szubatomi részecskéket, amelyeknek összetevői kvarkok és gluonok

A „hagyományos” hadronok a Gell-Mann kvarkmodelljének megfelelő, azaz 3 kvarkból vagy kvark-antikvark párból álló hadronok.
Ezek között:

1/ A barionok három kvarkból (az antibarionok pedig három antikvarkból) álló feles spinű részecskék, azaz fermionok.
Fő példái a nukleonok: a proton és a neutron

2/A mezonok egy kvarkból és egy antikvarkból állnak, mint a pionok, kaonok és egy csomó más részecske. Egyes spinű részecskék, azaz bozonok.

Egyfajta sematikus ábrázolásuk is elérhető volt. L. alább:





The four fundamental interactions of nature (Wikipedia)


Gravitation Weak Electromagnetic  


(Electroweak) Fundamental Residual
Acts on: Mass – Energy Flavor Electric charge Color charge Atomic nuclei
Particles experiencing: All Quarks, leptons Electrically charged Quarks, Gluons Hadrons
Particles mediating: Not yet observed
(Graviton hypothesised)
W+, W and Z0 γ (photon) Gluons π, ρ and ω mesons
Strength at the scale of quarks: 10−41 10−4 1 60 Not applicable
to quarks
Strength at the scale of
10−36 10−7 1 Not applicable
to hadrons


That’s it!

STOCKHOLM, Oct 9 (Reuters) – U.S. academic Richard Thaler, who helped popularize the idea of “nudging” people towards doing what was best for them, won the 2017 Nobel Economics Prize on Monday for his work on how human nature affects supposedly rational markets.

Influential in the field of behavioral economics, his research showed how traits such as lack of self-control and fear of losing what you already have prompt decisions that may not have the best outcome in the longer term.

“I think the most important impact (of my research) is the recognition that economic agents are human and economic models have to incorporate that,” Thaler, a professor at the University of Chicago Booth School of Business, said in call broadcast at the Nobel news conference.

See the subtitle of this homepage: A gazdaság és annak emberi dimenziói

Hegeli szövegképek

Hegel: A logika tudományának az objektív logikáról szóló első könyve a lét tanát, második könyve a lényeg tanát fejtegeti. Az utóbbiból adok közre fac similéket. A könyv első szakaszának harmadik fejezete”Az alap” címet viseli. Ennek az Abszolút alap c. A pontját szkenneltem be, a rövidség érdekében hiányosan. A kihagyott 62.oldalon van a b.részalcím: Forma és anyag.

A mű második szakaszának második fejezetéből az A pont egy részét és a B pontot, harmadik fejezetéből az A pont egy részét mutatják a szövegképek:















A 15-17-16 szövegkép ebben a sorrendben olvasandó.

Befejezés (1)

A címhez tartozó index csak a folytatás szándékát jelzi, nem a határozott ígéretét, mert a jövőt nem ismerhetjük.

Szervetlen, szerves, emberi

Saját jelenlegi összegezésemet az ismeretszerzés néhány logikai kategóriája köré csoportosítom.

A kategoriális áttekintés egyik tárgya az általános, különös, és az egyes közötti viszony. Az alcímben felsoroltak közül az első az általános, hozzá képest a második: különös, az emberi pedig az egyes. Az első a további kettőnek csak a szervetlen szintjét, a második az emberinek csak a biológiai szintjét határozza meg. A biológiai és az emberi fokozatok szervetlenen túlterjedő létezésmódjainak sajátos, a szervetlentől eltérő lényege, dinamikája van. A biológiai létmódnak hosszabb, az emberinek rövidebb történelme van, de sajátos dimenzióikban nem a szervetlen világ homogén elemekből felépülő, azonos típusú folyamatainak természettörvényei hatnak.”Any satisfactory theory of organic evolution, for instance, has an irreducibly historical dimension; and there is no possibility of putting historical zoology on the sort of predictive basis that Empiricists have demanded, still less of incorporating it into Neurath’s larger unified axiom system.” (E.B.) A zoológia történeti folyamatában létrejött ember differencia specifica-ja a kultúra. Az emberi fajtermészet értelmes személyközi cselekvéseket és nyelvi kommunikációt folytató, megélhetési eszközeiket célszerű tevékenységgel előállító, tudatos egyénekből álló szociális rendszerekben, társadalomban létezik. Túlélésért folytatott küzdelme a népesedési folyamataitól is függ, de speciális létdimenzióját nem biológiai törvények szabályozzák.  Értelme, akarata, érzelmei, érdekei, értékei, ismeretei által motivált szubjektív tevékenységét tárgyiasítva alkotja történelmét a saját, nem a szervetlen világ és nem a biológia által adott tartós lényegi szükségszerűségek keretében. Ezek nagyrészt  „ha-akkor” típusú tárgyi összefüggések. Ha bizonyos feltételek a szubjektumok korábbi cselekvései révén adottak, egyéb feltételek pedig ebből a szempontból semlegesek akkor az eredmény törvényszerűen bekövetkezik. Mivel a többi feltétel ezekhez képest rendszerint nem semleges, hanem mind egy tágabb összefüggés részei, az eredmény nem a szillogizmus kötelező erejével jut érvényre. Nincs sorsszerű jellege.

A tudatos cselekvések – rendszerint utólagosan kiderülő – társadalomfüggő tendenciái általában időhöz és helyhez kötött módon hatnak. Közösségi és egyéni megvalósulásuk eltérő jellegű. A közösségek alakulása, kibontakozása, harca és váltakozása zajlik a történelemben, melynek eredménye nem determinált, nem látható előre, axiomatikusan nem programozható. Menetének viszont számos külső és belső, köztük az életvilághoz tartozó, illetve rendszer jellegű meghatározója van. Ezekhez kötődik az egyéneknek a  túlélésért, a mindennapi kenyérért vívott küzdelme, amit az életfeltételekhez alkalmazkodó társadalmi életmód dominál. Az utóbbival azonosíthatók a P. Bourdieau által kimutatott,a nemzedékek között kulturálisan átörökített, a nevelés révén elsajátított, tartós habitusok, ezeknek a szocializálódás közben rögződött  osztályai, a bennük folyó pozícióharccal. Körükbe tartozik a mítosz, a szokás, hagyomány, tekintély, engedelmesség, konformizmus, olykor ezek tagadása. A vallás az eddigi történelem nagy részében az életmódot megvalósító habitusokhoz tartozott, vagy azzal azonosult. A közösségi és az egyéni determinációk korlátozzák, de bizonyos határok között érvényesülni is engedik az egyének és a közösségek relatív cselekvési szabadságát. A determináció mindig negációt is jelent. Mindenki a maga szándékait törekszik megvalósítani, de az egymást több lépcsőben követő, közvetítő, illetve negáló szándékcselekvések integrálódó eredőjeként senki által nem akart következmények jönnek létre. Ezek már a közösség és a természeti környezet közötti kölcsönhatásban és a társuláson belüli viszonyokban tartósan, olykor évszázadokon át alakuló folyamatok által magasabb fokon determináltak. De itt sem teljesen, mert a meghatározott létfeltételek által felkínált többes objektív lehetőségek közötti harcot sok esetben hozzájuk képest véletlen (külső oksági láncolatok által determinált) tényezők döntik el.

A kategoriális áttekintés második témája a rész és az egész kölcsönhatása. Mivel az emberi szféra a természet része, ettől elszakított ember és emberiség nem élhet. A humánum nem létezhet Natura nélkül, földlakók Föld nélkül, Föld az Univerzum nélkül. A világegyetem perpetuum mobile, önmagát mozgatja, tőle függő további mozzanatok feltétele, de léte ezektől nem függ. Bolygónk az élethez képest, az élet a tudathoz képest önmagában létező.A tudat idegfiziológiai tevékenységhez kötött, persze arra nem redukálható.Az érzet, képzet, emlékezet, fogalom, a motivációs, érzelmi és akarati élmények komplexusa az embernek az önmagában is létező fizikai és élő világgal és a többi emberrel alakuló viszonyában bontakozik ki. Közvetítője a környezeti komplexusra való hatásnak és a feltételekhez történő alkalmazkodásnak, ezen túlmenően pedig önmagáért való alkotó emberi megnyilvánulás.  A humánum nélkülözhetetlen  feltétele, objektív szelleme a  többi között intézményi, jogi, tudományos, vagyis kulturális tárgyiasulásokban összpontosul.  Mindegyikük egyszersmind strukturálisan és funkcionálisan önálló humán szakma, mely  általában előnyös megélhetési lehetőségeket  nyújt  művelői egymástól elkülönült foglalkozási rétegeinek.  Piaci szereplőként,  bürokratikus, oktatási, kutatási szervezetek alkalmazottjaiként, vagy támogatások révén jutnak létfenntartásuk forrásaihoz, ami – akár rejtett módon –  kisebb-nagyobb mértékben befolyásolja állásfoglalásaikat is. A hegeli “objektív szellemnek” ez a prózai oldala. Az  abszolút szellem hegeli fokozatai a művészet, a filozófia és a vallás. A művészet a nyelvben kifejezhetetlen élményeket is kommunikálja, nemesíti, kiegyensúlyozza, megismerésüket, sőt, élvezőinek befolyásolását is segíti. Az ókor legnagyobb klasszikus alkotásai utolérhetetlen művészi értékeikkel a nemesek, arisztokraták, optimaták, patríciusok világértelmezését is kifejezték és terjesztették a műveikért lelkesedő közönség körében. (Gianbattista Vico: Az új tudomány Bp. 1979.) Ez nem minden szerzőnél mutatkozik meg tudatosult törekvésként. Az abszolútnak nevezett  szellem másik két fokozatának modern összehasonlítása: “Egy filozófiai tan fejlődhet: emberi gondolatokból áll, amelyek önkényes és természetszerűen ideiglenes rendben vannak csoportosítva, ellenben a kinyilatkoztatott vallás… meghatározásánál fogva változhatatlan”- írja a honlapon már idézett Du Gard. (Egy lélek története 1976 262.o.) “Képleteinek alapvető merevsége egyre gyanúsabbá teszi az olyan szellemek előtt, akik túlságosan gyakran tapasztalták ismereteik viszonylagosságát…(264.o.)  Az is igaz, hogy a fentiek közül a vallás képes megmozgatni a legnagyobb tömegeket.

Az életvilág mindennapi gyakorlatában nagy, többnyire döntő erővel hatnak  a kevéssé iskolázott tömegek érzelmei, hiedelmei, az ideológiai érzület, meggyőződés, tömeghangulat. Ezek, mint a közösség életmódját reprodukáló elemek, egyben a konzervatív törekvések éltető erői, esetenként forradalmi tényezők, vagy pedig káosz okozói. Általános magatartás szintjén sem konfrontálódni, sem azonosulni nem kell velük. Autentikus egyén minden egyes esetben önállóan határozza el, hogy követi, vagy megtagadja a bennük kifejezett elvárások teljesítését, ám ilyen egyén kevés van. A robotoló, szenvedő, uralom alá vetett, lokalitásba zártsága,  tudatlansága és mitikus áltudása által béklyóba vert ember sorsát a körülmények kényszere, nem pedig a döntés szabadsága határozza meg. – Az egyetemesség szintjén viszont  a humán cselekvés teljessége a természettörvények által meghatározott lehetőségektől és korlátoktól függ. Az emberi rész  bizonyos mértékig beavatkozik a természeti egészbe, annak törvényeit alkalmazva új szerves anyagokat és biológiai fajtákat hoz létre és megváltoztatja szervetlen környezete összetételét is. A természettől való függés(1) és a természeti erők közös emberi felhasználása(2) összefüggő folyamat, melynek első tagja a kölcsönhatás fő oldala.

A rész és az egész viszonyának tanulmányozása  a komplexusokról alkotott fogalmak legalább minimálisan szükséges teljeskörűségét igényli (minimum complexity). Valamely lényeges rész ismeretének hiánya esetében az egész fogalma is torzulást szenved, nem lesz valós. “Egy tartalomnak egyedül abban van az igazolása, hogy mozzanata egy egésznek, ezen kívül azonban megokolatlan előföltevés vagy szubjektív bizonyosság…” írja túlozva Hegel (A logika. Enciklopédia I. 14§) Ennek  további folyománya az az idealista nézet, hogy az egész hozza létre a részt. Másként fogalmazva, csak az egész az igaz. Amivel polémiaként szegezik szembe, hogy csak a rész az igaz. Ez a túlzás sem fogadható el. Esete válogatja, hogy függ-e és melyikük függ döntő mértékben a másik pólustól.

Kategoriális elemzésem harmadik tárgya az azonosság-különbség ellentétére vonatkozik. Ezzel rokon az egy-sok ellentétpár. A fentiekben magam is többször egyesszámban említettem a társadalmat, a környezetet, a történelmet és más összefoglaló elnevezéseket. Az azonosság itt néhány legáltalánosabb, fontos, de izoláltan, önmagukban tartva csak semmitmondó jellemzésre alkalmas megfigyelés rövidítésére szolgál. Valójában társadalmakkal, sőt, szociális rendszerekkel van dolgunk, és nem  csupán a néhány közismert felsorolásban szereplő civilizációs fajtákkal. Az „egy” helyett társadalmi szinten is a ”sok” felel meg a realitásnak. Az ismert  megfogalmazásokat tehát úgy kell pontosítani, hogy a történelemnek nem „az ember”, hanem a konkrét, történelmileg változó emberi közösségek, mint társadalmak a szubjektumai. Ide tartoznak a tartós jegyekkel rendelkező, közös nyelvű, hosszabb ideig összefüggő területeken lakó, vagy vándorló, jelentékeny gazdasági kapcsolatokat fenntartó, erőteljesen egymásra utalt, közeli, távolabbi illetve közvetett rokonsági és szomszédsági hálózatokat ápoló populációk, mint népek, etnikumok. Korai nemzetségi és törzsi szervezettségük területi tagozódásnak adja át a helyét, aminek folytán egy-egy adott földrajzi környezetben elhelyezkedő ország lesz a történelmi cselekvő, de ez nem azonos az állammal, mert a szubjektum továbbra is a földrajzi környezettel érintkező lakosság (népesség) marad. Tömegcselekvésében országsajátos társadalmi törvényszerűségek érvényesülnek. Konkrét kutatásukra azonban a jelenleg egyoldalúan absztrakt elméletcentrikus humántudományi szakmákban kevés lehetőség van.

A kutatómunka eredményességét viszont a különbséggel szemben éppen az azonosság elhanyagolása veszélyezteti. A humán szakmák egymástól és a fizikai-természettudományos megismeréstől izolált felfogásának csak bizonyos tág határokon belül van értelme. A határokat a sajátos lényegek megismeréséhez szükséges munkamegosztás, specializáció jelöli ki. Magas szintű speciális felkészültség nélkül mesterségbeli problémákkal foglalkozni dilettantizmust jelent. A szakmák elkülönülésére szorítkozni, ezzel megelégedni azonban kiegyensúlyozatlan felfogást eredményez. “Valójában nincs hely újabb bálványok számára és a természettudomány sem lehet bálvány; mert az értelem tagadó…” (Du Gard, 265.o.)

A gyakorlatot átfogó és befolyásoló értelmezés (a specialista nézőpont nélkülözhetetlen ellensúlya) az univerzalista megközelítés, melynek jegyében az újkor minden évszázadában egyetemek és nyomtatott enciklopédiák jöttek létre. Az utóbbiak a maguk korának tudományos eredményeit tartalmazták és azokkal együtt gyorsan el is avultak. Jelen korunkban a digitális forma lehetővé teszi a folyamatos megújulásukat, egyre inkább naprakész állapotban tartásukat. A már említett absztrakt humántudományi elméletek nemcsak módszertani okokból szorítják háttérbe az országsajátos témákat és szempontokat. Habár nem egyenlő mértékben, a humán tudományokban is érvényesülnek az emberi szubjektum érdekvezérelt, értékorientált szempontjai. Ebben a mértékben a humán szakmák olyan társadalmi tudatformáknak minősülnek, melyek egyebek között világnézeteket, sőt, ideológiákat is képviselnek. Elegendő itt Talcott Parsonsnak a legkeményebb társadalomtudományról („classical economics”) adott véleményét idézni: „it was never only a technical discipline but was also an ideology, it expressed an ideal of independence of „business” of the state and other „social” interests…” (Essays in Sociological Theory, Rev. Edition p.110.) Nagyon vegyes azonban az ideológia súlya a különböző szakmákban és szerzőknél. Születnek kifejezetten tendenciózus, sőt, propagandista jellegű irományok, de akadnak neves szerzők, akik meggyőzően érvelnek ez ellen, például Husserl, aki egyik művében egyértelműen elveti a világnézeti filozófiát. A nácizmus uralomra jutása után azonban annak embertelenségével mégis ideológiai küzdelmet is folytat.

Időben hozzánk közelebbi példa az, hogy a nyugati társadalomtudomány a nyugati civilizációk érdekeit képviseli akkor is, ha ez itt sem minden szerzőnél mutatkozik meg tudatosult törekvésként. Akár beható részletezettséggel foglalkoznak a világ többi részével is, de mindezt saját országuk hangsúlyos érdekei, érdekcsoportjai, távlati előnyszerzése, értékorientációja szempontjából teszik. Szakmai ambíciójukat így egzisztenciálisan is vonzó foglalkozásként, egyéni előmenetelt nyújtó módon elégíthetik ki. Azt a nyugati világot képviselik, melynek európai hatalmai addig rejtegették a borzalmakat gyarmati hátsó udvarukban, míg ezek fokozott erővel rájuk nem törtek. Mindezt először nem egy fizetett társadalomkutató, hanem egy író, Joseph Conrad tárta fel (A sötétség mélyén, 1902). Aztán bekövetkezett a veszélyek gyors eszkalációja. A haláltábor az évszázad központi témája, a szögesdrót pedig a kor emblémája lett.

A társadalomtudomány a folyamatosan változó ténykomplexumokon és belső logikájuk összefüggésrendjén túl ideológiai és fikciós, narratív elemeket is tartalmaz. A feltárt tények és összefüggéseik, törvényeik tárgyi igazságán mindez  nem változtat, az egyetemes tudáskészlet részei maradnak, amíg el nem avulnak.

Ez a honlap válogatást mutatott be a szerző által korábban feldolgozott nyomtatott művek ma digitálisan (főleg angol nyelven) hozzáférhető  részéről, saját értelmezésben interpretálta ezeket  és némely kérdésről önálló tanulmányokat tett közzé. A tudás senki által meg nem hódítható óceánjához képest ez a honlap csak csepp a tengerben. Hiányos, de az összes fontos emberi teljesítményt senki sem képes megismerni. Mi volt akkor evvel a szerző saját egyéni eszmei célja ?  Azt a kutató szándékot akarta kifejezni, amely minden jelentékeny emberi műre nyitott. Általánosabb érdekű szempont, hogy a nagyobb összevontságú  gyakorlati folyamatok integrált kezeléséhez  a mainál konkrétabb megközelítésen alapuló cselekvési módra van szükség, amelyben a speciális és az univerzális nem egymást kizáró ellenpólusok. Ez a cselekvési mód a minimálisan szükséges komplexitás betartásának elvén alapul.


Az újabb bölcseleti szemle befejezése

Moritz Schlick szerint a filozófia nem tudomány, de mint a kutatások előzményének és követőjének, helye van a kultúrában.

Ayer és Wittgenstein szerint a filozófia kérdéseire nem lehet értelmes választ adni, mert maguk a kérdések is értelmetlenek.

Annak idején Marx is ezt írta: „A valóság ábrázolásával az önálló filozófia elveszíti létezési közegét”. A kialakult helyzeteket összefoglaló absztrakcióknak a valóságos történelemtől elválasztva, egyáltalán nincs értékük.

Fent idézett urakkal a jelen honlapgazda annyiban ért egyet, amennyiben elutasításuk a filozófiák rendszerekbe zártságára vonatkozik.”Bölcselkedés rendszer nélkül nem lehet tudományos” írja Hegel (Enciklopédia I.14.§) A rendszer kifejezést a totalitás értelmében használja. Túláltalánosítja a biológiai tapasztalatot, amelyben az egyes szervek csak a hozzájuk képest elsődleges szervezet egészében létezhetnek. Az ezek szerint  meghatározott tudományos filozófiát ő maga is az abszolút szellemhez sorolja, a vallással és a művészettel egy sorban. Jelen szerző szemében az átfogó igényű kontinentális filozófia a humán szakmák tanulságainak a honlapon kifejeződő részét is magába foglalja.

A szerző egyik rendszernek sem a híve, de tudatában van annak, hogy mindegyikük egy magas fokú szellemi tevékenység sűrítménye volt, az emberi kultúra folyamatosságát fejezték ki. Koruk legműveltebb emberei alkották meg őket.

Egy- egy új filozófiai rendszer nem véletlenül keletkezik valamelyik bölcselő fejében.  Ha ez így volna, akkor feltételezhetnénk, hogy 100-200 év múlva éppoly sikerrel jelenhetne meg, mint 300 évvel annak előtte. De éppen a saját koruk kérdéseire igyekeztek választ adni a meglévő ismeretek alapján. A rendszereknek tehát történetük van, amely nincs elszigetelve az egyetemes történelemtől. Az utóbbit viszont – Hegel nézetével ellentétben –  nem a rendszerek logikája hozza létre. Ennek fordítottja sem egyértelmű, mivel maga a történelem nem teremt filozófiákat. Azok szubjektív alkotások.

Az elméleti gondolkodás által létrehozott bölcseleti általánosítások a civilizáció történeti kibontakozásához tartoznak, egyszersmind viszonylag önálló útjukat járják annak különböző állapotaihoz és fokozataihoz képest. Nem nagy számú „örök” speciális probléma megoldását egy-egy sajátos, jellegzetes alapelvben és az arra épülő rendszerben vélik megtalálni. Viszont “az igazi filozófia elve ellenkezőleg az, hogy valamennyi különös elvet magába foglalja”. (Uo.) A rendszerek harcban állnak egymással, de számos közös pontjuk, érintkezési felületük, azonosságuk is van. egymásra épülnek.  Történetük “eredményében nem az emberi szellem eltévelyedésének képtárához, hanem ellenkezőleg istenalakok panteonjához hasonlítható. (I.m. 153.o. )  Az emberi öntudat termékei és előbbre vivői.

„ Mivel az ember nem állat, s együtt él fajának egész múltjával, sőt ez a múlt az elsüllyedt civilizációk felfedezésének mértékében egyre hozzáférhetőbbé válik számára, ezért gyötör bennünket a gondolat, hogy a legnagyobb emberi teljesítményekhez való igazodás helyett hagyjuk, hogy alantas filozófiák hassanak ránk csak azért, mert azok velünk egyazon korban léteznek.” (Czeslaw Milosz: Szülőhazám, Európa 1993. 179-180.o.)

Az elmúlt két évezredben az egymást váltó európai filozófiák tartalmazták, az esetek egy részében pedig maguk dolgozták ki a különböző korszakok társadalmi viszonyainak, állami és jogi rendjének, vallási, etikai, esztétikai normáinak, tudományos megállapításainak összefoglaló leírását, értékelését és kritikáját. Ezeket egy-egy bölcseleti rendszer keretébe illesztették, de pozitív bölcseleti teljesítményeik az esetek nagy részében nem a rendszerből következtek, önálló aforizmaként is megállták a helyüket, amíg el nem avultak. A rendszer-elvet viszont olykor arra használták fel, hogy a negatív, korukban is hibás megállapításokat látszólag szigorú logikai rendben, valójában erőltetett módon alkalmazott szillogizmusokkal támasszák alá. A logika kivételével szinte egyik filozófia sem volt minden lépésében következetes, tehát nem is volt igazi rendszer.

Nagyon fontosak a rendszert nem is kreáló aforisztikus filozófusok, mint F. Bacon vagy Diderot elméletei. Voltaire és Goethe a honlapon idézett ilyen irányú munkáit is ide sorolom. Goethe „rendszer ellenes” álláspontja kellő ellensúlyt jelent a rendszerezett doktrinerséggel szemben. Figyelemre méltók a honlapon szemlézett nagy esszéírók munkáiban kikristályosodott bölcseleti alapelvek.

“Metafizika” oldalak

Forrás: Aristotelész: Metaphysica görögül és magyarul, ford.: Ferge Gábor Logos 1992






Metafizika VII (Z) könyv

(Fordította Steiger Kornél, a fordítást ellenőrizte Lautner Péter)


Első fejezet


(1028 a 10) A létezőről sokféle értelemben beszélünk, amint ezt már korábban felosztottuk a többjelentésű szavakról szóló írásban. Jelenti ugyanis egyrészt azt, ami a dolog és hogy ez-a-valami, és jelenti a minőséget, a mennyiséget és az így állítható dolgok mindegyikét. Miután ennyiféle értelme van a létezőnek, világos, hogy közülük elsődleges az ami: ez a szubsztanciát (15) jelenti. Amikor ugyanis azt mondjuk meg, hogy ez meg ez a dolog milyen, akkor jónak mondjuk vagy rossznak, de nem mondjuk róla, hogy háromkönyöknyi vagy hogy ember. Amikor azt mondjuk meg, hogy mi az, akkor nem fehérnek, melegnek vagy háromkönyöknyinek mondjuk, hanem embernek vagy istennek.

(1028 a 18) A többit pedig azért mondjuk létezőnek, mert az ekképp létezőnek mennyisége, minősége, tulajdonsága vagy (20) más egyebe.

1028 a 20) Ezért fölvethetné valaki azt az aporiát, hogy vajon a sétálás, a jó egészségi állapotban levés, az ülés létezőt jelent-e, s a többi effélére ugyanez a kérdés vonatkozik. Egyikük sem önmagában áll fenn és nem is képes elválni a szubsztanciától.

(1028 a 24) Ami ezekben az esetekben önálló létező, az inkább az, ami sétál, (25) ami ül, ami jó egészségnek örvend. Ezek inkább tetszenek létezőknek, mert van valami meghatározott szubsztrátumuk (t.i. a szubsztancia, mégpedig az egyes dolog), amely megjelenik az ilyen állítmányban. Hiszen a ‘jó’ vagy az ‘ülő’ szót soha nem használjuk úgy, hogy ne utalnánk velük egy szubsztrátumra. Világos, hogy (30) a szubsztancia az, ami által a többi kategóriák mindegyike fennáll. Ennélfogva a szubsztancia az elsődleges létező: nem minősített értelemben vett létező, hanem egyszerű értelemben vett létező.

(1028 a 31) Sokféle értelemben mondunk valamit elsődlegesnek; a szubsztancia minden értelemben elsődleges: nyelvi kifejezés, megismerés és idő szerint. Hiszen a többi kategória egyikének sincs önálló létezése, egyedül neki. Elsődleges a nyelvi kifejezés (35) szerint, mert szükségszerű, hogy mindegy egyes kategóriáról adott beszámolóban a szubsztanciáról szóló beszámoló is bennefoglaltassék. És úgy véljük, hogy minden egyes dolgot akkor ismerünk a legjobban, ha tudjuk róla, hogy mi az. Például, hogy mi az ember, vagy mi a tűz, sokkal inkább, mint ha azt tudjuk róla, hogy milyen, (1028 b 1) mekkora vagy hol van, hiszen ezek mindegyikét is akkor ismerjük, ha tudjuk, hogy mi a mennyiség és a minőség.

1028 b 2) Ezért van az, hogy a kérdés, amelyet a régiek is, meg a mostaniak is mindig föltesznek, s a probléma, amelyet fölvetnek, t.i. hogy mi a létező, voltaképpen ezt jelenti: mi a szubsztancia. (Hiszen ez az, amit némelyek egynek mondanak, mások egynél többnek, némelyek korlátos, mások korlátlan számúnak.) Ezért leginkább és elsősorban és úgyszólván kizárólagosan az így létezővel kapcsolatban kell megvizsgálnunk, hogy mi az.


Második fejezet


(1028 b 8) Úgy tetszik, a szubsztancia a leginkább szembetűnő módon a testek kapcsán van jelen. Ezért mondjuk szubsztanciáknak az állatokat és a növényeket, ezeknek (10) részeit, valamint a természeti testeket, amilyen a tűz, a víz, a föld és más efféle, továbbá azokat, amik ezeknek részei vagy belőlük álltak össze — vagy részeikből, vagy egészükből –, amilyen az égbolt és részei: a csillagok, a Hold, a Nap. Először is azt kell megvizsgálnunk, vajon kizárólag ezek-e a szubsztanciák, vagy még mások is; vagy ezek közül némelyek (15) vagy még mások is; vagy ezek egyike sem, hanem mások.

(1028 b 16) Némelyek úgy vélik, a testek határai: a felület, a vonal, a pont, az egység inkább szubsztanciák, mint a geometriai és a fizikai test.

(1028 b 18) Aztán meg némelyek úgy gondolják, az érzékelhető dolgokon kívül nincs szubsztancia. Mások meg azon a nézeten vannak, hogy még több ilyen is van, és inkább ilyenek, mert örökkévalóak. Platón (20) az ideákat és a matematikai tárgyakat a szubsztancia két fajtájának, az érzékelhető testek szubsztanciáját pedig egy harmadik fajtának tekinti.

(1028 b 21) Szpeuszipposz a szubsztanciának még több fajtáját veszi föl, kezdve az Egy-en, és principiumokat állapít meg a szubsztanciák számára, mást a számoknak, mást a nagyságoknak és megint mást a léleknek. Ilymódon igen kiterjeszti a szubsztanciák körét.

(1028 b 24) Némelyek szerint (25) az ideáknak és a számoknak a természete azonos. Ezektől a szubsztanciáktól függenek sorban a többiek, kezdve a vonalakon és a síkokon, egészen az égbolt szubsztanciájáig és az érzékelhető dolgokig.

(1028 b 27) Azt kell megvizsgálnunk, hogy e kijelentések közül melyik helyes és melyik nem az; hogy mik a szubsztanciák; hogy léteznek-e szubsztanciák az érzékelhetőkön kívül; ha igen, hogyan (30) léteznek; van-e független szubsztancia az érzékelhető szubsztanciák mellett (ha van, miért és hogyan létezik), vagy nincs ilyen.

(1028 b 32) Először azt kell vázolnunk, mi a szubsztancia.


Harmadik fejezet


(1028 b 33) A szubsztanciáról ha nem több, de legalább négyféle értelemben beszélünk. Szubsztanciának szokás tartani az egyedek mivoltát, univerzáléját, (35) genusát és negyedikként a szubsztrátumukat.

(1028 b 36) A szubsztrátum az, amiről minden egyebet állítunk, őt magát azonban nem állítjuk semmiről. Ezért először ennek (1029 a 1) természetét határozzuk meg. Úgy tűnik ugyanis, hogy főleg az elsődleges szubsztrátum a szubsztancia.

(1029 a 2) Egyik értelemben az anyagot tekintjük ilyennek, másik értelemben az alakot (morphé), harmadik értelemben azt, ami kettejükből van összeállítva. Anyagon értem például a bronzot, formán a látszódó alakot (idea), a (5) a kettejükből valón a szobrot, vagyis az összetettet. Ennélfogva ha a forma elsődleges az anyaghoz képest és inkább létező, akkor a kettejükből valóhoz képest is elsődleges lesz, ugyanezen oknál fogva.

(1029 a 7) Ezzel nagy vonalakban vázoltuk, hogy mi a szubsztancia, t.i. hogy nem az, amit az alanyról állítunk, hanem amiről az összes többi dolgot állítjuk. Nem taglalhatjuk azonban csak ilyen módon a kérdést. (10) Ez ugyanis nem elégséges, egyrészt mert nem világos a dolog, másrészt mert ilyenformán az anyag is szubsztancia lenne. Mert ha az anyag nem szubsztancia, akkor felfoghatatlanná válik, hogy mi más lenne szubsztancia. Ha ugyanis minden egyebet elveszünk, akkor látszatra semmi nem marad <, csak az anyag>. Minden egyéb: tulajdonsága, hatása vagy képessége a testeknek, míg az olyasmi, mint a magasság, szélesség, mélység: mennyiségek, nem pedig (15) szubsztanciák. Hiszen a mennyiség nem szubsztancia. A szubsztancia inkább az, amihez mint elsődlegeshez mindezek hozzátartoznak. Ha a magasságtól, szélességtől és mélységtől elvonatkoztatunk, azt látjuk, hogy semmi sem marad, kivéve azt, amit ezek határolnak, bármi legyen is az. Ezért azok számára, akik így vizsgálódnak, szükségszerű, hogy az anyag tűnjék az egyetlen szubsztanciának.

(1029 a 20) Anyagon azt értem, amit önmagában sem valaminek, sem valamekkorának nem mondunk, sem a többi olyan attribútumot nem használjuk vele kapcsolatban, amelyekkel létezőt határozunk meg. Létezik ugyanis valami, amiről ezek mindegyikét állítjuk, s aminek a létezése különbözik a többiek mindegyikének létezésétől. Amazokat ugyanis a szubsztanciáról állítjuk, a szubsztanciát meg az anyagról. Ennélfogva a legvégső szubsztrátum önmagában sem nem valami, sem nem valamekkora, (25) sem nem egyéb, pozitív módon jellemzett dolog. De tagadással sem jellemezhető, mert tagadások is csak akcidenciálisan tehetők róla.

(1029 a 27) Azok számára, akik ezekből a megállapításokból kiindulva szemlélik a kérdést, az következik, hogy az anyag szubsztancia. Ez azonban lehetetlen. Hiszen azt gondoljuk, hogy mind az önálló létezés (khóriszton), mind az ez-a-valami legfőképp a szubsztanciához tartozik hozzá, s ezért mind a forma (eidosz), mind pedig a mindkettőből álló inkább gondolható szubsztanciának, (30) mint az anyag.

(1029 a 30) A mindkettőből — vagyis anyagból és alakból (morphé) — álló szubsztanciát mellőzzük most, mert későbbi és kézenfekvő. Az anyag valamiképpen szintén nyilvánvaló. A harmadikat kell vizsgálnunk, mert ez a leginkább problematikus. Abban mindenki egyetért, hogy az érzékelhető dolgok némelyike szubsztancia, ennélfogva először ezek körében kell vizsgálódnunk.

(1029 b 3) Előnyös ugyanis, ha az ismertebb felé haladunk. Valamennyien így tanulunk: ama dolgok területén keresztül, amelyek természetüknél fogva kevésbé ismertek, (5) az ismertebbek felé kell haladnunk. A feladat is ez: ahogy tevékenységeink során is azokból a dolgokból kell kiindulnunk, amelyek az egyes ember számára jók, és a feltétlenül jókat kell megtennünk az egyes ember számára jónak, ugyanúgy ebben a munkában is azokból a dolgokból kell kiindulnunk, amelyek az egyes ember számára ismertebbek, és a természetüknél fogva ismerteket kell az egyes ember számára ismertekké tennünk. Mármost azok a dolgok, amelyek az egyes ember számára ismertek és elsődlegesek, azok gyakran igen kevéssé ismertek természettől fogva és csak kis mértékben van közük — vagy éppen sehogy – ahhoz, ahogyan a dolog tényleg van. De mégis meg kell próbálni, hogy azokból a dolgokból induljunk ki, amelyek kisebb mértékben ismertek ugyan, de az egyes ember számára azok, és megismerjük a feltétlenül ismerteket, áthaladva, mint említettük, az egyes ember számára ismertek területén.


Fogalmi apparátusunkat építve, legutóbb a kölcsönhatást a determináció szempontjából vettük szemügyre. Most a kölcsönhatást mint mozgást vizsgáljuk.  Nem két dologról van szó, nem is okai egymásnak, időben, térben nem szétválaszthatók. A kettő viszonylag egybeesik, mégis van értelme két fogalom használatának. A kölcsönhatás az összetartozó elemek alkotta „tárgy” (rendszer) struktúrájának és funkcióinak oldaláról jellemzi ugyanazt, amit a mozgás az eredmény oldaláról. Azonos funkciót különböző (változó) struktúrák is teljesíthetnek, azonos struktúrák funkciója megváltozhat. A mozgás lényege a változás. Valamiből más lesz, mint ami volt.A minősége megváltozik, de nincs minőség mennyiség nélkül, tehát ez mennyiségileg is különbségeket jelent. A mennyiségi változás pedig minőségi, például strukturális változásokkal is együtt jár. A mozgás e kétféle változás egysége.

A változásban az ellentmondások egysége érvényesül. Mik ezek az ellentétes oldalak, mozzanatok, tendenciák? Az állandóság és a változékonyság, a folytonosság és annak megszakítása, a véges és a végtelen, az abszolút és a relatív. A változás állandó kísérője a nyugalom, az ellentétes irányú változások egysége, egyensúlya is. Ahol változás van, ott állandóság is van, akár például a mozgás típusának állandóságában. (A Determináció fejezetből emlékezzünk arra az analóg megállapításra, hogy ahol tagadás van, ott igenlés is van.) A mozgás, változás nem merül ki az ellentétek harcában, az ellentmondás sem azonos a mozgással. A mozgás mint kölcsönhatás mindig kétirányú változás egysége. A világegyetem legáltalánosabb jellemzője a mozgás, melynek jelenleg ismert tudományos leírása a standard modell. A mozgásfajták közül ismert a korábban dominánsnak tekintett fejlődés, az ismétlődő, a körkörös, az irreverzibilis, stb.mozgás.

A fejlődés az élővilágban és a társadalomban az irány szempontjából tekintett mozgás, irányult változás, mely egy adott jelenség, állapot, komplexus tökéletesedését, vagy romlását eredeményezi. Minden keletkezik, kifejlődik és elhal. A kibontakozás-leépülés felfelé és lefelé vívő ága egyaránt a progresszió és a regresszió egysége, melyben a komplexus egyes mozzanatai elhalnak és újak jönnek létre.Nincs egyetlen kritériuma, számos értékmegközelítésű szempontból lehet magasabb vagy alacsonyabb rendű szakaszait meghatározni.A fejlődés fogalma nem vetíthető ki a világegyetemre.Csak egy-egy valóságkomplexuson belül értelmezhető.Ilyen a társadalom, de ennek története nem azonos a felfelé irányuló (progresszív) változással. Több joggal nevezhető haladásnak a technika, a tudomány története. – A régi pozitivizmus (H.Spencer) egyesülésre és szétválásra korlátozódó gondolkodása vulgáris evolucionizmust hirdetett. Az alkotó evolucionizmus az életerő, élan vital (a honlapon idézett H.Bergson) misztikus fogalma alapján minden változást minőségi átalakulásnak tekintett. A szintén idézett A. Schopenhauer szerint a fejlődés eredete az akarat. A nagy katolikus természetkutató, Teilhard de Chardin a tudományos eredményeket a Biblia bizonyítékainak is tekintette. A marxisták a természettudományra erőltették volna a társadalomban tapasztalható, ott sem egyértelmű fejlődési folyamatokat és elhanyagolták a többi mozgásfajta szerepét.

Az ismétlődő mozgásban egy adott minőség újratermelődik, ha nem is régi pontos másolataként.A törvény éppen az ismétlődéses szabályszerűségeket tartalmazza. Az ismétlődés a fejlődésnek is a része. – A ciklikus változásban a dolgok körforgása fejeződik ki, ez is a létezés általános vonása.A keleti gondolkodás túlzottan az ismétlődést, a körforgást hangsúlyozta. De a túlzóan fejlődés-centrikus Hegelnél a “tagadás tagadása” szintén ismétlődést foglal magába. Ugyanaz a minőség újra megjelenik, magasabb fokon, más módon. Vagyis része a fejlődésnek. A körforgás, mint a változás és ismétlődés egysége szintén.- A honlapon korábban már bíráltam a körforgás tagadását, de Lao Ce felfogását és a Varázshegy hasonlóan értelmezhető gondolatfutamát is.

Az előzőktől fogalmilag megkülönböztethető az irreverzivibilitás, melyben a változás külön energia befektetése nélkül nem játszódhat le fordított irányban, visszafelé. A szingularitásból nem lehet hátrafelé haladni. Az előző minőség nem ismétlődik meg azután, hogy új minőség jött létre. Ez a fejlődésnek is része, de nem minden irreverzibilis változás jelent feltétlenül fejlődést is. – A világegyetem örök és végtelen körforgása nem e körforgástól különböző térben és időben zajlik, mert ezek maguk is a körforgás mozzanatai. Sokáig úgy tartották, hogy nem létezhet egyetemes kölcsönhatás, mert a gravitáció a távolság négyzetével csökken. Ezt cáfolni látszik a gravitációs hullámok, a tér-idő kontínuumok megszakadásának felfedezése.A zéróhoz állandóan közelítő, de azt soha el nem érő gravitációs hatás a végtelenből is hat, az elektromágneses hullámhoz hasonlóan. Az utóbbit a foton testesíti meg, az előbbit a csak számítás útján meghatározott graviton, melynek fizikai felfedezése még hátra van.


Hegel Logikájának angol nyelvű változatában a Reciprocity-vel fejeztük be a „Fogalom” előtti fejtegetést. Ez, vagyis a kölcsönhatás a determináció legszélesebb terjedelmű megjelölése. Beleértendő, hogy minden jelenséget sokoldalúan meghatározottnak kell tekinteni. Ez a jelenségnek bizonyos feltételek között az okok nyomán történő keletkezésében, egymással is ellentétes saját, öndetermináló tulajdonságaiban és a jelenségek közötti tartós kapcsolatokban fejeződik ki. A modális logika  számos ilyen összefüggést mutat ki. Determinációs formák az ok, cél, törvény, szükségszerűség, stb.

Az okság az egymást előidéző jelenségek genetikailag folyamatos láncolata, az anyagi létezés egyetemes tulajdonsága. Nem azonos az okozatok előreláthatóságával, ahogyan azt Bohr és Heisenberg fizikai indeterminizmusa véli. Azzal sem, hogy az okok ismeretében valamilyen kívánt gyakorlati eredményt lehet létrehozni. Ugyanis egy-egy jelenségnek nem minden okát ismerjük. Az ok megelőzi az okozatot, időbeli azonosság esetén inkább funkcionális kapcsolat áll fenn. Külső és belső okokat is meg lehet különböztetni.

A modális logika által már régen kidolgozott fogalmak a lehetőség, szükségszerűség, ténylegesség, eshetőség, stb., melyek megfeleltethetők a valóság különböző dimenzióinak. Hegel már a kölcsönhatás jellemzésébe bele foglalja a szükségszerűséget, mint a jelenségek, lényegi, belső tulajdonságai alapján feltétlenül bekövetkező folyamatot. Külső szükségszerűség a feltétel, a dolog és a tevékenység kapcsolata.Vele szemben a véletlen külső, esetleges történés, amely vagy bekövetkezik, vagy nem. Mindkettő okozati láncolat eredménye. Hegel mutatott rá a kettő szoros kapcsolatára. A véletlen más és más szükségszerű folyamatok általuk  időben és térben nem meghatározott találkozásakor következik be, tehát végül szintén a lényeg megnyilvánulása. 

Szükségszerű, lényegi, tartós, belső összefüggései a törvények, a változékony folyamatok szabályszerűen ismétlődő mozzanatai. Az oki kapcsolatoknak  csak egy része törvényszerű, viszont a törvényeknek csak egy csoportja oksági törvény. Egy másik csoportjuk  strukturális: a jelenség elemei közti funkcionális kölcsönhatást fejezi ki. Függenek egymástól, de nem egymás okai. A statisztikai, illetve valószínűségi törvény  nagy számú elem véletlen változásainak együttes tartós eredménye, ez sem oki összefüggés. – Más oldalról tekintve, a fentiek egy-egy valóságkomplexumot jellemeznek, míg e komplexumok alapvető változása, váltása, kicserélődése a genetikai törvényekben testesül meg.

Kategoriális szempontból az eddig leírtak az általánost jelentő szervetlen világra vonatkoznak, amely világ az alapja a többi szintnek is. A különös szint  itt a biológiai szféra, melynek a fentieken kívül megvannak az élősejt folyamatain alapuló  saját törvényei is, egyebek között cél nélküli (senki által nem kitűzött, Hegel szerint belső) célszerűség jellemzi. A világ nem ésszerű, de nem is észszerűtlen, ahogy azt pesszimista, köztük a honlapon idézett egzisztencialista gondolkodók feltételezik. A ráció szempontjából a természet nem megítélhető. 

Az egyes szintet ebben a kategóriafelosztásban a társadalom képviseli, amelynek  további sajátos törvényei a szervetlen természet és a biológia törvényeivel együtt érvényesülnek. Már csak ezért sem állítható, hogy minden társadalmi folyamatot társadalmi törvények határoznak meg. A radikális  frázis eltúlozta a hatásukat, de a hegeli felfogás is szinte isteni hatalommal ruházta fel őket.  Determinált szakaszokat vélt felfedezni a történelem menetében.

A társadalmi determináció, ahol létezik, nagyon speciális, nemcsak a szociológiában, történelemben, hanem a bölcseletben is  külön részletes vizsgálatot igényel. Az értelmes alanyok szubjektíve is determinált egymás közti cselekvési trendjének vannak reális szabályszerűségei, törvényei. A társadalom nagyfokú összetettsége miatt az eseményekben rejlő véletlen különösen fontos szerepet játszik. Az ésszerűségre törekvő döntések, akarati aktusok, a csoportok, rétegek, nemzetek tömegcselekvésének együttes eredménye ezen összetevők által nem meghatározott. Kiemelkedő hatalmi csoportok és történelmi személyiségek évszázadokra döntő mértékben befolyásolják az események menetét. Ahol van törvény, ott az  véletlenszerű tömegjelenségeken keresztül tendenciaként tör magának utat. Meg kell különböztetni a hosszú ideig ható, időszakos, lokális szabályszerűségeket. Az ésszerű emberi tevékenységtől elválaszthatatlan célkitűző magatartásban és a társadalmi mozgás egészében a céloksági determináció is megvalósul, amely legvégső soron a társadalom és annak létfeltételei által meghatározott. Ez nem általános determinációs forma, racionális céltételezés csak az emberre jellemző.

Az egyes ember számára a természeti-társadalmi körülmények egy lehetőség mezőt teremtenek, amelyen belül választhat. Ez a szabadság színtere, melyen belül önálló döntéseket hoz. A döntések tárgyát, eszközeit és változataikat a létező körülmények kínálják fel de az egyén ebben a keretben szabadon választ. Csak társadalmi szinten érvényes és ott is túlzottan általános, nagyvonalú fogalmazás a szabadság kötődése a szükségesség felismeréséhez. Viszont a szabad akarat, mint általános jelenség nem létezik.

A determinizmusnak számos fajtája van. A teleologikus determinizmus szerint a világ egészében célszerűség uralkodik, mely egy külső céladó lény (isten) döntéseitől függ. Ezért “a lehetséges világok legjobbika” jött létre. A mechanisztikus determinizmus csak az oksági meghatározottságot ismeri, más formákat nem. Ilyen a newtoni fizikán alapuló, arra korlátozott szemlélet. A szubjektív determinizmus egzisztencialista változata a döntési kényszert, a lépés elkerülhetetlenségét tartja meghatározónak A honlapon idézett Wittgenstein szerint nyelvem határai egyben a világom határai is. Ezzel rokon gondolat értelmében az, amit kifejeztem, van, létezik.