Módszertani individualizmus

További válogatott szemelvények a legutóbb ismertetett tanulmány szövegéből. (Gyáni Gábor – A történetírás fogalmi alapjairól)

Popper szerint a tudományos kijelentések mint állandó ellenőrzésre szoruló hipotézisek … nem az igazolhatóság (verifikálhatóság), hanem egyes-egyedül a cáfolhatatlanság próbáján átjutva szerezhetnek maguknak tudományos tapasztalati érvényt. „Az én javaslatom szerint, írja, a tapasztalati módszert az jellemzi, hogy az ellenőrizni kívánt rendszert minden elképzelhető módon falszifikálni igyekszik. Nem célja a tarthatatlan rendszerek megmentése, ellenkezőleg mindegyiket kíméletlen próbáknak teszi ki, és azt kísérli meg kiválasztani, amelyik az összehasonlítás alapján a legalkalmasabb” (Popper 1997, 52).

Az oksági magyarázatok logikai elemzését Popper úgy fejlesztette tovább a későbbiekben, hogy ezáltal elméleti alapokat teremtett magának egy a történelmi törvény feltárását ambicionáló, általa egyébként historicizmusként számon tartott tudományos beállítottság cáfolatához. Ennek során jutott el azon megállapításhoz, hogy a történelemnek nevezett események egymásra következésében nem törvények, csupán trendek állapíthatók meg. Bármely esemény oksági magyarázatának logikai feltételeit a következőképpen határozta meg. „Egy specifikus esemény oksági magyarázatát megadni annyit tesz, hogy az eseményt leíró kijelentést levezetjük a premisszák két fajtájából: néhány egyetemes törvényből és néhány szinguláris vagy specifikus kijelentésből, melyeket specifikus kiinduló feltételeknek nevezhetünk” (Popper 1989, 133). Szemléltető példája így hangzott: adott fonál elszakadásának akkor adjuk oksági magyarázatát, „ha megállapítottuk, hogy csak egy font súlyt bírt volna ki, de két font súly függött rajta”. Az előbbi oksági magyarázat szerkezete a következőképpen fest. Szerepel benne, elsőként is, egy egyetemes természettörvény jellegét öltő hipotézis (például ha egy fonalat maximális teherbíró képességét meghaladó terhelésnek vetünk alá, az mindenképpen elszakad). Másodikként szerepel benne egy a szóban forgó sajátos eseményre vonakozó, a kiinduló feltételeket megadó szinguláris kijelentés. Ez utóbbi az adott példában így szólhat: a fonalunkra jellemző maximális terhelhetőség egy fontnak felel meg; illetve, fonalunkon két font súly függött. Ez a két, eltérő fajú kijelentés kizárólag együtt adja kimerítő oksági magyarázatát a példában bekövetkezett eseménynek, hiszen az egyetemes törvényekből a kiinduló feltételek segítségével vezetjük le a következő specifikus kijelentést: „A fonal el fog szakadni.” Az utóbbit nevezi Popper specifikus előrejelzésnek. Az ilyen és hasonló oksági magyarázatok tudományosságának egyedüli feltétele az, hogy az egyetemes törvények már átestek a falszifikáció próbáján (és beváltak), az okok szerepét játszó kiinduló feltételek pedig tényszerűen dokumentáltak.

Az oksági magyarázat ezen deduktív, olykor hipotetikus-deduktív módszernek is hívott eljárása Popper álláspontja szerint az összes tapasztalati tudományt egyaránt jellemzi. A társadalomtudományok is ezt a módszertani individualizmust követik megismerő gyakorlatukban, mivel „a társadalomtudományok legtöbb – ha ugyan nem minden – vizsgálati tárgya absztrakt objektum: elméleti konstrukció […] Ezek az objektumok, ezek a tapasztalataink értelmezésére szolgáló elméleti konstrukciók annak eredményei, hogy bizonyos tapasztalatok magyarázatára meghatározott modelleket (kivált intézményeket) alkotunk […]. Mindez része a magyarázat e módszerének, mely a redukció vagy másképpen a hipotézisekből való dedukció útját követi. Sokszor nem is vagyunk tudatában annak a ténynek, hogy hipotézisekkel vagy elméletekkel állunk szemben, s ezért elméleti modelljeinket konkrét dolgokkal tévesztjük össze” (Popper 1989, 143-144). Ezen a ponton elég visszautalnunk a történeti tény fogalmával kapcsolatos előző fejtegetéseinkre, arra, hogy a tény, mint elméleti konstrukció milyen gyakran kelti egyes történészekben a konkrét (és elemi) dolog benyomását. Holott a történész maga is egyetemes törvényt kifejező elméleteket kapcsol be megismerő tevékenységébe, jóllehet „többnyire anélkül veszi át [azokat], hogy tudatában volna: rendszerint nem mint egyetemes törvényeket használja őket, melyek segítségére lehetnének sajátos hipotéziseinek tesztelésében, hanem terminológiájába burkoltan. Kormányzatokról, nemzetekről, hadseregekről beszélve – rendszerint öntudatlanul – ‘modellek’-kel él, melyeket tudományos vagy pretudományos szociológiai elemzések kínálnak számára” (Popper 1989, 152). Máskor viszont az ilyen elméletek elcsépelt, közhelyszerű igazságokat tartalmaznak, melyekről ezért teljességgel szükségtelen is külön beszélnie.

Ezek a közhelyszerű és jobbára öntudatlanul alkalmazott egyetemes törvények azonban nem úgy irányítják a történeti megismerést, mint ahogy az elméleti tudományokban történik, ahol közvetlenül az egyetemes törvény szabja meg a tapasztalati megfigyelés számára adott nézőpontot. A szelektivitást a történetírás esetében nem a tudományos elméletek, hanem az érdeklődés diktálja: „azt a történelmet írjuk meg, amely érdekel bennünket” (Popper 1989, 156). Az ilyen szelektív nézőpontot, a történelmi érdeklődésnek eme fókuszait nevezi Popper történelemértelmezésnek. S van még valami, ami a történeti megismerést némileg eltávolítja a módszertani individualizmusban vele osztozó természettudományoktól. Ez az ún. szituacionális logika elmélete, melyet Popper Tolsztoj Háború és béke című regényének a történetképe kapcsán ad elő, ekkor még meglehetősen embrionális formában, hogy később jobban kidolgozza. A magyarázatnak a szituacionális logika esetében a cselekvő szándékaira, tudatára és akaratára kell irányulnia, mivel éppen ez a cselekvő által véghezvitt cselekmény kiindulópontja, ami eldönti, hogy ki mit – és nem valami mást – tesz adott körülmények között. A szituációs logika megismerése azt kívánja meg a történésztől, hogy tisztázza a maga számára mindazon társadalmi intézmények működését, melyeken át az egyes embert végül rabul ejtő vezéreszmék elterjednek. S persze azt is vizsgálnia kell, hogyan lépnek fel az új tradíciók. Poppernek ez utóbbi elgondolása azon a feltevésén nyugszik, hogy a cselekvő egyén a maga szempontjából, az adott feltételek között a lehető legjobb döntést hozza és ennek belátása azt követeli a történésztől, hogy az ő, a cselekvő nézőpontját tegye magáévá (Fairburn 1999, 81–83). A szituacionális logika magyarázóelve azonban csupán az egyetemes törvényekkel összekapcsolódva válhat az elemzés eredményes eszközévé.

Mindezek után szükségtelen hasonló részletességgel ismertetni Hempel utóbb „átfogó törvény modell” (covering-law model, az elnevezés W. Dray-től származik) címen ismertté vált elméletét, hiszen alig tér el Popper vázolt elképzelésétől…

A történelmi magyarázat logikai szerkezetéről szólva Popper és Hempel a tudományok módszertani egységét tekintették kiindulási alapnak. Ez látszólag a pozitivizmus továbbélését, pontosabban, a neopozitivizmus nyilvánvaló hatását tükrözi elgondolásaikban. S ez annyiban valóban igaz is, hogy egyikőjük sem mondott le maradéktalanul a természet és társadalomtudományok, sőt a humaniórák mindegyikében érvényesnek vélt módszertani individualizmus elvéről. A történelmi magyarázat logikájának ezen elmélete közvetett úton közrejátszott a történetírás második világháborút követő fokozatos szcientizálódásában. Nem úgy, hogy mondjuk belőle született volna meg a struktúratörténet, melynek élén ekkoriban az Annales történetírása haladt. Ám vitathatatlan, hogy az átfogó törvény modell koncepciója erősen közrehatott a történetírás hagyományos fogalmának az eróziós folyamatában, melynek eredményeként az 1960-as években programatikus nemzetközi áramlattá válhatott a társadalomtudományos történetírás. Nem célunk az e téren felfedhető kölcsönhatások nyomon követése, így figyelmünket a következőkben arra irányítjuk, hogy milyen sors várt a továbbiakban a történelmi magyarázat elméleti diskurzusára.

A Hempel-Popper-modell kritikája Poppernek a séma alóli kivétel lehetőségét felvillantó egyik elképzelését követve haladt tovább akkor, midőn a szituacionális logika fogalmát karolták fel Dray „racionális magyarázat” elméletének a keretében. Dray ezen azt értette, hogy érdemi magyarázat csak az események egymást követő sorozatán keresztül adható. Elképzelése a következő feltevésen alapult: a kiinduló feltételek és a megmagyarázandó cselekmény közötti kapcsolatnak az az alapja, hogy adott körülmények között ez az egyedül lehetséges, az egyedül racionális cselekedet. A magyarázatnak ez esetben nem arra kell tehát irányulnia, hogy kimutassuk: a cselekvő személy olyan kollektíva tagja, amely mindig (törvényszerűen) hasonló tetteket követ el azon körülmények között, amilyenek között cselekedete idején maga is volt. A feladat itt inkább annak megértése, hogy amit cselekedett, az az ő szempontjából indokolt és ésszerű volt. Egy cselekvés magyarázata azt jelenti tehát, hogy megértjük a cselekvő ésszerű mozgatórugóit (Kon 1974, 193-194, 198)…

A történeti magyarázat logikai elemzése megrekedt a tudomány és történetfilozófiai diskurzus körén belül, így viszonylag csekély visszhangot keltett történetírói körökben. Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy e fogalmi felvetések áttételesen ne hatottak volna a szaktudományra, ahogy az interdiszciplinaritás kapcsán Habermas is utal rá: „Az utóbbi évtizedekben, mindenekelőtt az Egyesült Államokban kialakulóban van a történettudomány és a szociológia együttműködése. Mindkét oldal metodológiai önértelmezése számára Popper, Hempel és Nagel modellje volt a meghatározó” (Habermas 1994, 58). Mégis: a történetírói bizonyítás pragmatikus, ugyanakkor elvi szinten is megragadható problémái kétségkívül igen távoli kapcsolatban látszanak állni például az átfogó törvény modell vagy a narrativitás mint magyarázat filozófiai fogalmával. Ez a kapcsolat azonban ennek ellenére is fennáll. Nézzük meg ezek után, hogy milyen elvi problémákat támaszt a történetírói bizonyítás szorosabban vett szaktudományos kívánalma.

A módszertani individualizmust a tudomány egyetemes metodológiájának elveként hirdető gondolkodók szintén érzékelték, hogy a történeti tudás létrehozása nem vehető teljesen egy kalap alá az általában vett tudás megszerzésére szolgáló megismeréssel. Azért nem, mivel a vizsgálat tárgyának specifikus (egyedi) és megismételhetetlen jellege, valamint a megfigyelő és a megfigyelt alapjában hermeneutikai kapcsolata a megismerésnek egészen más feltételeit teremti meg. Valamennyire reflektáltak ugyan minderre a történelmi magyarázat teoretikusai, ezek a szempontok azonban nem kapták meg tőlük azt a figyelmet, melyet a történetírói megismerésben játszott tényleges súlyuk egyébként megkívánna. Az egyik fő és állandónak mutatkozó probléma oka a forrásanyag töredékessége és esetlegessége…

A társadalomtörténetet, amely többnyire nem egyes egyének, hanem népesebb kollektívák múltját vizsgálja, különösen érzékenyen érinti az a módszertani nehézség, hogy kevés számú ismert esetből kell a nagyobb egységre érvényes következtetéseit megfogalmazni úgy, hogy azokat hihető és tudományosan elfogadható eredményként tudja tálalni. Milyen eljárásokhoz fordulnak a történészek ezekben az esetekben – erre keressük a választ a következőkben (Fairburn 1999, 39-58). A legegyszerűbb megoldás az, hogy néhány, egyúttal viszont tipikusként vagy lényegesként feltüntetett példára alapozzuk az általánosítást.A történetírói bizonyítás újabb lehetséges módja az, amikor párhuzamos és egymással összehasonlítható esetekből extrapolálunk. Ez ma már olyan közkedvelt és fejlett bizonyítási eljárásnak számít, hogy érdemes lesz vele külön is foglalkoznunk. Így áttérhetünk végül a megfigyelések súlyának és változatosságának a maximalizálását célzó bizonyítási eljárás ecsetelésére, ami talán a leggyakrabban alkalmazott metódus. Azon az eredetileg Lakatos Imre által posztulált feltevésen alapul, hogy bár az összes hozzáférhető eset felsorakoztatása sem feltétlenül bizonyítja egy tézis általánosan érvényes voltát, ám nőnek ennek esélyei, ha fokozzuk a bizonyítékok számát és változatosságát. Ez a feltevés a társadalom holisztikus szemléletének, vagyis annak a társadalomképnek is jól megfelel, mely szerint (ahogy azt a tény kapcsán korábban már érintettük-vö. Paul Veyne téziseivel): adott csoporthoz vagy kategóriához tartozó emberek számtalan dimenzióval és attribútummal (materiális, társadalmi, demográfiai, kulturális, politikai) rendelkeznek, s ezek a legkülönfélébb módon kapcsolódnak egymáshoz, így mindegyikük hatással van az összes többire. Vagyis: adott relációban megnyilvánuló oksági összefüggés az összes többi dimenzióban is befolyásolja a dolgokat, nem beszélhetünk tehát lineáris kauzalitásról. Ahogy Duby fogalmaz: „a társadalom a tájakhoz hasonló rendszer, amelynek szerkezete és fejlődése számos tényező eredője, az egyes tényezők között pedig nem ok-okozati viszony, hanem korreláció vagy interferencia érvényesül, s a jó módszer az, hogy először egyenként megvizsgáljuk ezeket a tényezőket, mert mindegyik a saját ritmusa szerint hat és módosul, de ha a rendszer működését meg akarjuk érteni, feltétlenül megbonthatatlan összetartozásukban kell szemügyre venni őket” (Duby 2000, 13). A bizonyítás e gyakorlata az átfogó törvény modelljébe foglalt egyetemes törvényből indul ki. Ezt a kiindulópontot (elméleti hipotézist) nevezi Fairburn magelméletnek (core theory), amely a továbbiakban segédhipotézisek (auxiliary hyphotheses) hosszú sorának a megfogalmazását teszi szükségessé. Az utóbbiak mindegyike csupán egyetlen dimenziót vagy attribútumot fog át, s ami legalább ennyire fontos: több külső kört kell alkotniuk…(Fairburn 1999, 63).

*

Figyelem felhívás céljából  külön kezelem  a szöveg legáltalánosabb érdekű részét: 

A tény történetírói fogalma

A történelem mint elbeszélt múlt abban tér el az elbeszélés többi válfajától, hogy egykor valóban megtörtént események és nem pusztán elképzelt, kitalált valóság képezik a tárgyát. Csakhogy a történész – ritka kivételektől eltekintve – személy szerint soha sem közvetlen szemtanúja annak, aminek hű képét igyekszik adni. Ennek ellenére képzelete mindig a tapasztalásnak és a valóság kifürkészésének van alárendelve (Humboldt 1985, 121-122). A múlt megtapasztalásának lehetőségét a történelmi források biztosítják számára, azok kötik össze őt az eseményekkel, pontosabban a kortársaknak az eseményekről szerzett és forrásokban rögzített tapasztalataival. Az így hozzáférhetővé vált tanúbizonyságok és a valóság kapcsolata azonban további problémák forrása. Mint Bloch megjegyzi: „Abszolút értelemben nincs jó tanúbizonyság; csak jó vagy rossz tanúbizonyságok vannak” (Bloch 1996, 75). Két ok is közrejátszik abban, hogy a kortárs megfigyelő (a forrást létrehozó személy) nem igazán a valóságnak megfelelő módon számol be élményeiről: az egyik, hogy megfigyelőként milyen a pillanatnyi állapota, a másik, hogy mennyire figyelmes szemlélő. Hozzátehetjük az előbbiekhez, hogy az élményt meghatározza továbbá: mi a megfigyelő pontos helyzete, milyen nézőpontból tesz szert tapasztalataira.

A történetírás mint szaktudomány 19. század eleji kialakulása ama szilárd meggyőződés alapján vált lehetővé, hogy a források adatai közvetlenül a történelem tényeire vonatkoznak. Az adatok puszta megfigyelése és tárgyilagos leírásuk ezért önmagában is elegendőnek tűnt ahhoz, hogy a múlt tudományos igazságának a birtokába jussunk. Így lett a történetírás a tények megismerésének szakavatott tudományává, ezáltal szakította el magát a történetfilozófiától, amely a tények bemutatása helyett inkább csak értelmez, és ezzel úgymond, üres spekulációkba bocsátkozik.

Ezen pozitivista tudományeszmény jegyében fektették le a történetírói munkamódszer szigorú logikai rendjét. Ha egyedül csak a forráskritika révén hitelesített adatok segítségével férhetünk hozzá a tényekhez, akkor első lépésben a tényt jelölő adatok gondos összegyűjtése képezi a kutató feladatát (ez az anyaggyűjtés fázisa), melyre az adatok alkotta tények ok-okozati rendbe szerkesztésének, vagyis a tények elbeszélés formájában történő beszéltetésének kell következnie. Az utóbbi nem is mindig különül el egyértelműen az anyaggyűjtéstől, hiszen a tények, melyek úgymond „önmagukért beszélnek”, minden különösebb értelmezői belemagyarázás és erőfeszítés nélkül is úgy jelenítik meg a valóságot, ahogy az ténylegesen végbement. Ez áll a forrásközlés mint legitim történetírói műfaj hátterében is. Hiszen, ha a múlt valósága a tényekben közvetlen módon képes megjelenni, már az is elegendő, hogy a források szövegeit közreadjuk, mert már így kikerekedik belőlük a múlt hamisítatlan képe. Feltéve persze, hogy a megfelelő, a teljesen megbízható forrásokat sikerült összegyűjteni és kiválogatni.

A források adatai révén ekként közvetlenül birtokba vett tényszerű valóság fogalma a történetírás mint szaktudomány talán legidőtállóbb szemléleti meggyőződésévé lett az idők során. Jól mutatja ezt az is, hogy a tény imént említett dogmájával szemben időnként mégiscsak felmerülő kételyek és ellenérvek mindig beleütköztek a szakma, a „normál tudomány” (T. Kuhn) konok ellenállásába. Talán éppen azért, mert a tény objektivitásának ezen koncepciója volt hivatva megalapozni a történetírói megismerés valódi tudományosságát. Nem véletlen tehát, hogy manapság is erős az a történetírói meggyőződés, hogy a forrásokból nyert atomi tények azonmód felkínálják a történeti elbeszélés lehetőségét. Az adat ugyanis vagy közvetlenül azonos magával a történeti ténnyel, vagy annak része; esetleg teljesen alkalmatlan a tény kielégítő azonosításához. Végeredményben a forráskritikai eljárás dönti el, hogy adat és tény milyen kapcsolatban áll egymással. „Az a sok helyen ránk hagyományozott adat, hogy a törökök 1526. augusztus 29-én délután Mohácsnál legyőzték a magyarokat, olvassuk e nézet egyik jellegzetes megfogalmazását, nyugodt lélekkel és minden külön forráskritikai vizsgálódás nélkül ténynek tekinthető. Ezzel szemben az az adat, hogy Árpád fejedelem 907-ben halt meg, sajnos, nem tekinthető minden további nélkül ténynek, nem azért, mert ezt az adatot csak egyetlenegy forrás, Anonymus őrizte meg, hanem azért, mert Anonymus krónikájának egyetlenegy más forrásból ellenőrizhető évszáma sem jó. A történeti élet egykori tényét ebben az esetben csak fogyatékosan tudjuk rekonstruálni: Árpád fejedelem a honfoglalás utáni években halt meg” (Heckenast 1980, 677).

E megközelítés feltűnő gyengéje, hogy egyenlőségjelet tesz a múlt eseményei és annak tényei közé, s ezen az alapon azt fogadja el ténynek, ami az eseményeket megbízhatóan dokumentáló adatok alakjában kerül a történész kezébe. Azonban már Bloch is arra figyelmeztetett, hogy „ha csak az ilyen, minden magyarázattól mentes tények lehetnének bizonyosak, akkor a történelem hozzávetőleges megjegyzések sorozatából állna, s nem volna igazán nagy szellemi jelentősége. Szerencsére nem így áll a dolog” (Bloch 1996, 76). A tény, szögezzük le, nem fogható fel atomi egység módjára, ilyeténképpen nem esik egybe az egyszeri esemény fogalmával sem. Koselleck mutatott rá, hogy az utólag feltárt események tényszerűsége nem fedi le a múltbeli összefüggések egészét. „Minden történetileg kikutatott és előadott esemény a ‘tényleges’ fikciójából táplálkozik, maga a ‘valóságos’ azonban elmúlt.” Ezzel nem azt mondja, hogy a tény az esemény merőben tetszőleges vagy önkényes konstrukciója. Hiszen, fűzi hozzá a német teoretikus, a forráskritika megakadályozza, hogy a valóságtól idegen, azt meghamisító tény léphessen az esemény helyébe. „A források ellenőrzése megszabja, hogy mit nem szabad állítani. A lehetséges állításokat azonban nem írja elő. A történészt [ilyenformán csak] negatív értelemben kötik a letűnt valóság dokumentumai” (Koselleck 2003, 174).

Ennél is egyértelműbben fogalmaz Paul Veyne, kijelentvén: „a tények nem úgy léteznek, mint a homokszemek. A történelem nem determinált atomi szinten […], hiszen a ‘tények’ nem elszigetelten léteznek: a történész teljes egységekbe szerveződve talál rájuk, s ezekben szerepet játszanak okok, célok, alkalmak, véletlenek, ürügyek stb.” Szerinte a tények természetes szerveződésekben adottak és „a történészi munka erőfeszítése éppen abban áll, hogy újra megtalálja ezt a szerveződést” (Veyne 2000, 65). Miután nincs úgynevezett elemi tény, „mivel egy-egy ténynek csak a cselekményén belül van értelme és végtelen számú cselekményre utal” (Veyne 2000, 76), az alkotja majd a történeti tényt, amit a történészek e célra alkalmasnak ítélnek. A tény, így nem magából a múltból, hanem a múlt sajátos történetírói megközelítéséből fakad. Miután viszont az esemény mindig kontextust rejt magában (ettől nyeri el az értelmét is) és egyúttal meghatározatlan számú cselekményre utal, melyen belül az esemény nem több puszta epizódnál, egy esemény ilyenformán sok-sok eseményre bontható. Ezért is tűnik lehetetlennek az események teljességének maradéktalan leírása. Szelekcióra van tehát szükség, ami azt jelenti, hogy az események egyes kiválasztott aspektusait helyezzük előtérbe, őket tüntetjük ki a tény státusával.

Miközben az esemény több cselekmény között forgácsolódik szét, a különnemű kategóriákhoz tartozó adatok ugyanazon esemény részét képezik. Marcel Mauss nyomán ezért is mondhatjuk, hogy a tanulmányozott tény esetenként (nála az ajándék mint tény) totális, vagy általános társadalmi tény. A totális tény az, ami „a társadalomnak és intézményeinek [.] teljes egészét mozgásba hozza, más esetekben pedig csak igen nagy számú intézményt” (Mauss 2000, 332), vagyis nem egyes témákra, intézményi elemekre, összetett intézményekre, vagy több területet egyszerre felölelő intézményrendszerekre, hanem teljes társadalmi rendszerekre utal. A tény e fogalmát Veyne a következőképpen kommentálja: „őszintén szólva a totális társadalmi tény egész egyszerűen azt akarja jelenteni, hogy a mi hagyományos kategóriáink megcsonkítják a valóságot” (Veyne 2000, 68).

S ezzel már igen messze kerültünk a tény régről ismert reflektálatlan fogalmától, amely azt valamely múltbeli – és megfelelően adatolt – elemi esemény leírásával azonosítja. Sőt, az elemi esemény fogalmát sem tekinthetjük többé teljesen magától értetődő entitásnak, mint ahogy azt még manapság is gyakran feltételezik. „A történelmi tény számomra az elemi esemény; ugyanaz a névtelen valami, mint a jelen tényei: sok milliárd ember pillanatnyi ténykedése évszázadokon, sőt évezredeken keresztül.” A tények Engel számára ezért, „ugyanolyan valóságos dolgok, mint a fizikai tények, ugyanúgy léteznek, mint azok, csak nem a jelenben, hanem a múltban. A történész épp annyira a megfigyelő helyzetében van, mint a fizikus […], a történész mindenesetre per definitionem olyan tényekkel találkozik, amelyek a múltban játszódtak le és sohasem ismétlődnek meg” (Engel 1998, 4). Annyi engedményt tesz csupán a szerző, hogy a Durkheim-féle „társadalmi tényeket” tények együtteseként határozza meg, melyről végül megállapítja: „Ez nem tény, hanem a tényekből absztrahált fogalom, de attól még lehet és van valóságtartalma” (Engel 1998, 4).

A tényben, különösen ha az elemi esemény fogalmával sem feltétlenül számolhatunk többé, önkényes választás és döntés termékét kell tehát látnunk. Olyan szellemi konstrukció ez, melynek státusa, ahogy Carr fogalmaz, „értelmezés függvénye”. Hiszen már pusztán az, hogy mit fogadunk el történelmi jelentőségű ténybeli „elemi eseménynek” vagy cselekménynek (amilyen, egyebek közt, a mohácsi csata, vagy egy Árpád nevű egyén halála), mindig történeti interpretációnak az eredménye. „Az értelmezésnek ez az eleme, folytatja Carr, minden történelmi ténybe belekerül” (Carr 1995, 12). A tény ezen új keletű meghatározása sokat köszönhet az amerikai Carl Beckernek, aki már a húszas évek derekán az Amerikai Történelmi Társulat ülésén elhangzott előadásában amaz erőteljes véleményének adott hangot, hogy a történeti tény nem holmi fizikai dolog, melynek határozott a formája és rögzített a jelentése, a történelem tényei tehát nem téglák, hanem szellemi entitások. Amit a történészek szokásszerűen a tény fogalmán értenek, Becker felfogása szerint, nem többek a múltban megesett egyes eseményekről szóló (és ránk maradt) állításoknál, melyek (egyszerűbb) tények sokaságának a puszta általánosításai. Az efféle tényállítást tehát események sorozatának a megjelölésére szolgáló szimbólumnak kell tekinteni. A történész akkor, midőn írott forrásokat tanulmányozva a múltba merül, nem pőre tényekkel (ahogy Engel is állítja), hanem a múlt eseményeiről számára ismertté vált kijelentésekkel találja magát szemben. S éppen ez a fajta szimbólum teszi a történészt képessé arra, hogy képzeletében újraalkothassa a valamikori eseményt. A történelmi tény tehát nem a múltban, hanem a jelenben létezik, mivel a historikus a fennmaradt nyomok alapján utólag saját maga hozza azt létre, amely így szorosan a jelenhez és nem pedig a múlthoz tartozik. Ezért sem mondhatjuk, hogy a tények úgymond önmagukért beszélnek. Igazság szerint mindig a történész az, aki a tények helyett beszél, egyszóval a történész és nem a tények ruházzák fel a múlt eseményeit határozott jelentéssel (Becker 1958, 41–65).

Becker két dolgot állít tehát. Az egyik, a történészek által kétségkívül könnyebben megemészthető tézise szerint a történeti tény a legkevésbé sem elemi természetű, mivel tények sokaságának a lehetséges összekapcsolódása, melyek mindegyikéről külön-külön lehetetlen utólag számot adni. A történész ugyanis eleve hiányos képet alkothat magának erről a bonyolult szövedékről (ami már a források töredékességéből is következik). Ennek kapcsán jegyzi meg Veyne, hogy egy esemény „nem valamilyen létező dolog, hanem lehetséges útirányok metszéspontja” (Veyne 2000, 70).

Becker másik fontos megállapítása, hogy a történész soha sem közvetlenül a múltbeli eseménnyel, hanem azon róla szóló állítással kerül személyesen kapcsolatba, amely tényként rögzíti az esemény megtörténtét. Hol rejtőzik ezek után a történeti tény – kérdezi, majd így válaszol a kérdésre: valaki fejében vagy pedig sehol. Az a kijelentés például, hogy Abraham Lincolnt 1865. április 14-én meggyilkolták a washingtoni Ford Színházban, a történés pillanatában pusztán csak egy volt az események sorában, mára viszont történelmi ténnyé ért. Az esemény maga elmúlt, ám emlékét tovább éltetik a történelmi források, melyek így lehetővé teszik, hogy reflektálhassunk a valamikori eseményre. Azaz: kiemeljük az események egymásra következő hosszú (és általunk ismert) sorozatából, majd jelentéssel látjuk el, s mindenekelőtt a történelmileg fontos események rangjára emeljük. Egyedül a történészen múlik tehát, hogy melyik múltbeli eseményből lesz egyáltalán történelmi tény. Akkor viszont, amikor a tények nem kerülnek elő a forrásokból, azt mondhatjuk, nincsenek sehol. Becker röviden vázolt elgondolása, melyre a pejoratív értelmű prezentizmus címkéjét szokták ragasztani, már jóval kevesebb megértést vívott ki magának akár a filozófusok, akár és kivált a történészek körében. A ritka kivételek közé sorolhatjuk Walter Benjamint, aki a historizmust bírálva épp egy ilyesfajta hermeneutikai megfontolást hangsúlyozott. „A historizmus – írta – beéri avval, hogy kauzális kapcsolatot létesít a történelem különböző mozzanatai között. De egy tény azért, mert ok, még nem történelmi tény is. Posztumusz válik azzá, olyan események révén, melyeket évezredek választanak el tőle. Az a történész, aki szem előtt tartja ezt, eláll attól, hogy úgy morzsolja le az események sorozatát, mint valami rózsafüzért” (Benjamin 1980, 973).

Mind ez ideig viszonylag kevés racionálisan is védhető, igazán meggyőző bírálat érte Becker eretnek felvetését. Hadd foglaljam össze közülük néhánynak az érvelését. Az orosz medievista, Gurevics például a „tények logikájának” az elvét alkalmazza azon korántsem súlytalan dilemma eldöntése során, hogy vajon az eseményekhez, vagy inkább a történész megismerő tevékenységéhez áll-e közelebb a történeti tény kategóriája. A történeti megismerés első fázisában, ismeri el Gurevics is, a „téma, a kutatási probléma meghatározása és az irányjelző tények kiemelése elméleti előfeltételezésekkel kapcsolatos, ezek vezetik majd a történészt”. Itt tehát szinte minden az interpretáció jegyében történik. A második fázisban viszont, miután „az ilyen anyag kiválogatása, amely részben értékelését is tartalmazza, már megtörtént, ez az anyag már megszabja a további adatok bevonásának szükségességét, azokét, amelyek logikailag és lényegileg összefüggnek a korábban kiválasztottal […]. Következésképpen a történész tényválogatásának folyamata kettős: a hipotézis, elmélet felől is halad, amely a történészt irányítja, és maguk a tények felől is. A tényeket nem ‘fűzik fel’ egy a történész által korábban kifeszített fonálra. Feltárulnak a történeti tények közötti objektív viszonyok, amelyeket a történész nem teremt, hanem felfedez’’ (Gurevics 1997, 210-211). (Kiemelés – Gy. G.)

Egy másik megközelítés képviseletében a szintén orosz Barg megháromszorozza a történeti tény fogalmát. A marxizmus által oly nagy becsben tartott objektivitásjegyében elkülöníti egymástól az esemény „történeti tényét” a rá vonatkozó ténybeli adattól (ez utóbbit nevezi „forrásközlésnek”), majd pedig a tudományosan igazolt és „átgondolt” ún. „tudományos-történeti ténytől”. A megismerő szubjektumnak az így feldarabolt tényre gyakorolt befolyását azonban egyedül az utóbbira korlátozza, imigyen: „A kutatói hipotézisek és koncepciók csupán a tényekkel kapcsolatos – szélesebb vagy szűkebb körű – ítéletalkotásban játszanak szerepet, s nincs befolyásuk a történeti tények [vagyis a res gestae – Gy. G.] – mint olyanok – objektív tartalmára” (Barg 1978, 19). Ezen az alapon végül arra a lapos megállapításra jut, miszerint: „A maximum, amire a materialista alapokon álló kutató törekedhet, az az, hogy a gondolati kép maximális mértékben megközelítse a valóságot, tudva tudván, hogy a kettő sohasem fog egybeesni” (Barg 1978, 29).

Ezen utóbbi argumentáció ugyanakkor ráirányítja a figyelmünket a forrásokban adat formájában megjelenő esemény és a történetírói ábrázolás tényszerűsége közti kapcsolat fontosságára. Már a fejezet elején volt róla szó, hogy mennyire félrevezető lehet a forrásadat és a történeti tény fogalmainak nem is ritka egybemosása vagy akár csak azonosságuk lehetőségének a hallgatólagos elfogadása. Ernest Labrousse, francia gazdaságtörténész épp e veszély elkerülése érdekében vezette be a tiszta tény fogalmát. A történész szerinte rendszerint a történeti forrásokból kiszűrt, belőlük absztrahált tényekkel dolgozik, melyek mindig egy bizonyos kontextusban kerülnek a szeme elé. Ám ezek a tények ugyanakkor áthelyezhetők más kontextusba (kontextusokba) is, s eközben módosul a jelentésük. Az adat, ha úgy tetszik, végig önmagánál marad, de környezete átalakulásával esetről esetre mást fejez ki, más valaminek a bizonyítására válik alkalmassá.

Dolgozzunk bár a tiszta tény fogalmával vagy tekintsük a tényeket, Becker módjára pusztán szimbólumoknak, az esemény-forrás(adat)-megismerő alany triászának a viszonyrendszerében a történeti tény nem azonosítható többé sem közvetlenül a múltbeli valósággal, sem e valóság forrásszerűen adatolt bizonyítékaival. Ám ez önmagában még aligha fenyeget azzal a veszéllyel, hogy a történeti megismerésnek merőben szubjektív jelleget tulajdonítunk.

 

Irodalom

Barg, M. A. 1978. A történeti tény: struktúra, forma, tartalom. Világtörténet, 28. sz. 5–41.

Becker, Carl L. 1958. What are historical facts? In uő: Detachment and the Writing of History. Essays and Letters. Ed. Phil L. Snyder. Ithaca, 41–65.

Benjamin, Walter 1980. A történelem fogalmáról. In uő: Angelus Novus. Értekezések, kísérletek, bírálatok. Budapest, 960–974.

Berlin, Isaiah 1990. Történelmi szükségszerűség. In uő: Négy esszé a szabadságról. Budapest, 181–334.

Black, Cyril E. 1966. The Dynamics of Modernization. A Study in Comparative History. New York.

Bloch, Marc 1996. A történész mestersége. Történetelméleti írások. Budapest.

Bloch, Marc 1996a. Az európai társadalmak összehasonlító történelméről. In uő: A történész mestersége. Történetelméleti írások. Budapest, 169–201.

Donagan, Alan 1964. Historical explanation: The Popper-Hempel theory reconsidered. History and Theory, IV. 1. 3–27.

Dray, William H. 1971. On the nature and role of narrative in historiography. History and Theory, X, 2, 153–172.

Dray, William H. 2003. „Megmagyarázni, hogy mi” – a történelemben. In Kisantal Tamás szerk.: Tudomány és művészet között. Budapest, 53–61.

Duby, Georges 2000. Folytonos történelem. Budapest.

Fairburn, Miles 1999. Social History: Problems, Strategies and Methods. New York

Habermas, Jürgen 1994. A társadalomtudományok logikája. Budapest.

Hempel, Carl G. 2003. Az általános törvények szerepe a történettudományban. In Kisantal Tamás, szerk.: Tudomány és művészet között. Budapest, 37–53.

Kon, Igor Sz. 1974. A történelmi magyarázat logikájának vitájához. In Történelem és filozófia. Új törekvések a szovjet filozófiai kutatásokban. Vál. Huszár Tibor. Budapest, 175–226.

Popper, Karl R. 1989. A historicizmus nyomorúsága. Budapest.

Popper, Karl R. 1997. A tudományos kutatás logikája. Budapest.

Veyne, Paul 2000. Sem tények, sem geometriai létező, hanem cselekmények. In Narratívák 4. A történelem poétikája. Szerk., vál. Thomka Beáta. Budapest, 65–81.

White, Hayden 1973. Metahistory. The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe. Baltimore.

White, Hayden 1987. The Content of the Form. Narrative Discourse and Historical Representation. Baltimore.

White, Hayden 1997a. A narrativitás értéke a valóság megjelenítésében. In uő: A történelem terhe. Budapest, 103–143.

White, Hayden 1997b. A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás. In uő: A történelem terhe. Budapest, 68–103.

White, Hayden 1997c. Az elbeszélés kérdése a mai történelemelméletben. In uő: A történelem terhe. Budapest, 143–205.

 

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s