Tőke, egyensúly, jólét

TARTALOM

I. A 20. SZÁZADBAN MEGJELENT TANULMÁNYOK MONDANIVALÓJA

II. A 21. SZÁZADBAN MEGJELENT TANULMÁNYOK MONDANIVALÓJA

III. IRATISMERTETÉSEK  (1-12)

IV. VÁLOGATOTT  TANULMÁNYOK JEGYZÉKE (Publikációk,  közlemények,  előadások, felszólalások, beszámolók, szakmai körben terjesztett  munkák, blogok)

FÜGGELÉK: KÉT KORÁBBI MUNKA

I. A HUSZADIK SZÁZADBAN MEGJELENT PUBLIKÁCIÓK TARTALMI MONDANIVALÓJA

1 A TŐKE MINT GAZDASÁGI HATÓTÉNYEZŐ

Előzmény:

Szocialista gazdaság a változások korában. Kiadói ismertetés

“Szerző

Földes Károly

Kossuth Könyvkiadó (Budapest) , 1983

A könyv társadalmunk égetően időszerű kérdéseire keresi a választ. Az elemző közgazdász szemszögéből kutatja: honnan jöttünk, mik vagyunk, hová megyünk? Milyen módon lehet a nyugtalan világgazdaságban egyáltalán létezni, a fennmaradáshoz szükséges hajlékonyságot és szigorú gazdaságossági kényszert elérni? Lehet-e egyes, önmagukban jelentős részfeladatoknak kedvezni, vagy ennél fontosabb a nemzetgazdasági szervezet részeinek egymással összhangban álló fejlődése? Milyen választ kell adni korunk inflációs kihívására? Hogyan alkalmazkodjunk mind a külső környezethez, mind pedig saját adottságainkhoz és szükségleteinkhez, mi ebben a vállalkozás szerepe és sajátos tartalma?”

A könyv nagy része szorosabban vett szakmai kérdéseket tárgyal. Az ide tartozó fejezetek és alfejezetek tartalomjegyzéke:

Fejezetcím: A hazai és a nemzetközi gazdasági tevékenység kölcsönhatása 53

…

Szerkezeti elemzés 87

Rövid történelmi visszapillantás 96

A kölcsönös kereskedelem bilaterális jellege 108

A nemzeti árak eltérései 113

Árszorzó és valutaárfolyam 122

Fejezetcím: Az átalakuló világgazdaság 135

A világgazdaság egészének változásai 135

A tőkés világgazdaság jelenlegi állapota 140

A gazdasági erőviszonyok eltolódása 140

Az energiahordozók és késztermékek áraránya143

Kiútkeresés a válságból 146

A szocialista gazdaság az európai térségben 157

Egyes országok helyzetváltozása 157

A kölcsönös együttműködés körülményei 170

A növekedés összehangolásának gazdasági alapjai 180

Sokoldalúság és valutakonvertibilitás 187

Fejezetcím: A magyar nemzetgazdaság a világpiac mérlegén 195

Hosszú távú tendenciák 195

Az 1968-as reform néhány elvi-stratégiai kérdése 200

Utólagos szabályozás 200

Monopólium és verseny 202

Nagyüzem és kisüzem 204

A versenyszféra 207

Gazdaságszabályozás az árrobbanás előtt 209

Az árrendszer 210

A vállalati jövedelmek 212

A vállalati eszközök finanszírozása 215

Az alapelvek megőrzése és fejlesztése 217

Középtávú folyamatok hatásai 222

A feltételek változása 222

Az 1978-as gazdaságpolitikai irányváltás 229

Növekedési választások és feladatok 238

Fejezetcím: Az infláció néhány nemzetgazdasági tényezője 253

Kettős spirál a gazdaságban 253

Közömbös és pénzhígító emisszió 258

Az árszínvonal-emelkedés motívumai és funkciói 264

*

A nyolcvanas évek második felében lefolytatott kollektív  tőkekutatásunk produktumát egy recenzens  (Sass Erika) így ismertette (idézet):

“Földes Károly könyve (1983), cikkei és az általa szervezett nemzetközi összehasonlító konferenciák a keleti blokk gazdaságainak reménytelen lemaradásáról szóló, egyébként a köznapi tapasztalattal teljesen egybevágó ismeretek irányába mutattak. Ámde hiányzott egy rendszerszerű gazdasági alternatíva általánosító leírása. A teoretikus igénynek csak elméleti munkával lehetett eleget tenni. Méghozzá olyan módon, amely a tankönyvekben is szereplő tőkefunkciókat a hazai és kelet-európai gazdaságok helyzetére alkalmazva tanulmányozza. Ráadásul, a tankönyvek ezeket a funkciókat részben a mikroökonómia, részben a monetáris teória keretében vizsgálják. Ahhoz hasonlóan, ahogy a munka, a foglalkoztatás különálló téma, ezt a másik termelési tényezőt is a maga sajátos szabályszerűségeinek tükrében kellett ábrázolni, természetesen a többi gazdasági jelenséggel fennálló kölcsönhatás keretében.

Milyen környezetben született a tőkeműködés tanulmányozásának tervezete? A hazai körülményekre jellemző, hogy ekkoriban történt néhány félerős kísérlet a többször megtorpant gazdasági reform folytatására. A kormány elnöke, Lázár György nem akadályozta őket, de mint lojális főhivatalnoknak, neki mégiscsak fontosabbak voltak a Kádár körüli vezető mag instrukciói. Az utóbbiak fékező hatására ezek a kísérletek hamarosan abbamaradtak. Hetényi pénzügyminiszter és Faluvégi tervhivatali elnök bizonyára folytatta volna őket, csakúgy, mint az árhivatali elnök Csikós-Nagy Béla, akit azonban ebben az évben nyugdíjaztak. – A külső körülményeket már évek óta a szovjet politika keményedése határozta meg. Némileg racionálisabban ez folytatódott Andropov idején, a halála után pedig kevésbé értelmes formákban. 1984 februártól már Csernyenko az SZKP főtitkára, majd államelnök. A birodalmi politika bigott és veszélyes ideológiai kifejezése a szocialista világközösségi szemlélet erőltetése.

Az imént vázlatosan leírt általános helyzettel a szerző láthatólag nem sokat törődött. Mindenesetre akkoriban kevéssé lehetett politikailag illendő és diplomatikus lépés az említett témapályázat benyújtása. Mire azonban a kutatási eredményt összegező első fóliáns (206+215 oldal) elkészült, vagyis 1988-ra, az egész hazai és nemzetközi konstelláció gyökeresen megváltozott.

A fóliáns első félkötete a naturális tervezés uralmának megszüntetését, az amortizáció felszabadítását és a pénzállomány, valamint a banktőke új fajta szabályozását javasolja. A második félkötet a termelőtőke szerkezetét, a külkereskedelmi árustruktúrákat és a szellemi tőke mozgását helyezi új megvilágításba. Kiáll amellett, hogy főképpen ne az állami költségvetés, hanem az árrendszer végezze a tőkék újraelosztását. A vizsgálat elvégzésében és a beszámoló összeállításában számos kutató vett részt. Külön említendő a szerző által írt egyik fejezet „a tőke negatív megszüntetésének” magyarországi hatásairól.”

Forrás:

http://talon.blog.hu/2014/03/15/foldes_karoly_tokekutatasa

A posztban említett kutatás második kötete „Múlt, jelen és jövő néhány irányzata”, amelyben van egy részletes elemzés a szovjet rendszerről. Érdekes fejezet tárgyalja a nyereség és a köztulajdon viszonyát, egy másik pedig a tőkemozgás helyreállításának csomópontjait. Prognózist adnak a kelet-európai perspektívákról, majd a világgazdaság távlatait taglalják.

A harmadik kötet címe: „Verseny, monopólium, állam” . Ennek első fejezete az árutermelés történelmi jellemzését adja. A második fejezet címe: „Monopolista árutermelés és állami szerepkörök”. A harmadik fejezet az üzleti, kormányzati és érdek-képviseleti tényezőkkel foglalkozik, a negyedik pedig a vállalati stratégiai döntések motívumait elemzi. Külön függelék tárgyalja az állam szerepét az ipari szerkezet átalakításában.

A negyedik kötet a tőkeműködés domináns hatótényezőit tekinti át Magyarországon és Japánban. Rámutat az innováció elvileg eltérő szerepére a két ország nemzetgazdaságában. (Forrás:u.o.)

2. A TŐKEÜZLET

A fő címben megjelölt téma előzménye a „Tőkeüzlet” c. cikk (Vezetéstudomány 1990/10), mely a zömében még 1985-88-ban végrehajtott tőkegazdasági alapkutatás eredményeinek rövid, tézisszerű összefoglalása. A Talon blog szerzője (Sass Erika)  kivonatosan idézte cikkem fejtegetéseit is. Rá hagyatkozva közlöm az általa felidézett és értelmezett cikk tartalmát.
Történeti-gyakorlati kiindulópontja szerint a tőke kiküszöbölésére irányuló kelet-európai kísérlet kudarcot vallott. Ugyanakkor az idültté vált adósságvilág a nemzeti és nemzetközi tőkefolyamatok súlyos torzulásait idézte elő. A cikk egyfajta tudományos igényű emberpárti szemléletet képviselt, de leszögezte: „A modern áru- és pénzpiac nem működhet tőkemozgás nélkül.” Az utóbbi intézményeinek, köztük az értékpapírpiacnak a kifejlesztését szorgalmazta. Megállapította: azzal, hogy a tőkegazdaság “a ráfordítások egyre kedvezőbb kombinációjára és hatásfokára törekszik, a növekvő jólét anyagi alapját teremti meg.”

Ugyanazt tartotta a kibontakozás fő irányának mint sokan mások, de a kritikátlan piaci koncepciótól eltérően ezt is leszögezte: “A tőke nem a közjó ápolására jött létre, szerves antiszociális tendenciái vannak, csakúgy mint a tőkeellenes erőszaknak.” A súlyos konfliktusokat lehetőleg elkerülve, “egyszerre kell teret hagyni a tőkeintézménynek és az embervédelmi eszközöknek, eljárásoknak.” Tőkekutatása “az ember egészsége, tudása, munkája, jóléte, biztonsága, szabadsága és méltósága szemszögéből vizsgálja…a gazdasági rendszer lehetséges, valószínű és kívánatos irányzatait.” Az utóbbiak között megemlíti a a szolidaritás, a partnerség és az esélykiegyenlítés tényezőit is.

Szakmai tartalmát tekintve a cikk az állományi és folyamdinamikák, a tárgyi és az értékoldal, a tulajdon és vállalkozás viszonya, a tőke-összetételi hatások, a szellemi tőke és néhány további jelenség strukturális szabályszerűségeit vizsgálta, amelyek viszonylag tartós funkciókat látnak el. Nálunk a termelési feltételek között a materiális, fizikailag is érzékelhető tényezőkre irányul a gazdasági szereplők érdeke. A fejlett régiókban egyre inkább a „puha tényezőre”összpontosul a figyelem. A kommunikációs társadalomhoz „olyan gazdasági intézményrendszerrel lehet alkalmazkodni, amely a puha beruházások sajátosságaihoz idomul…” “Mindez követelményeket támaszt a munkaerő, a képzési beruházások, a személyiséghez kötődő jövedelemszerzési esélyek, vagyis mindannak tekintetében, amit összefoglalóan embertőkének is szoktak nevezni.”
A folyamdinamikák tanulmányozása juttatja el a szerzőt a hozamfajták (pl. profit, kamat, stb.) finomabb elemzéséhez. Ezek mértékeiből és változásaiból egy választási tér keletkezik. A vállalkozó az ebben a térben kapott bemeneti információkat alakítja át kimeneti információkká, vagyis döntésekké.
Az állománydinamikák megfigyelésének kulcskérdése a tulajdoni összefüggések vizsgálata. Egyebek közt itt jut szerephez a tárgyi és az értékoldal megkülönböztetése. A cikk idejében az állam nettó adóssága a versenyszféra nettó állóalapjának ötven százalékát tette ki „Bár a gépek, berendezések tárgyi valóságukban állami tulajdonban vannak, értékük szóban forgó része régen nem a magyar államé, mint ahogy egy jelzáloghitel révén betáblázott ingatlan értéke sem az eredeti tulajdonost illeti meg. A gyárak egy részének körültekintően végrehajtott eladása annyiban nem is privatizálás, amennyiben az értéket tekintve az utóbbit már az eladósodás véghez vitte.” 

A denacionalizálásra vonatkozó körültekintő döntésekhez ügyelni kell a következőkre: 1. Nem mehet végbe további értékprivatizálás, csak vagyontárgyak, vállalatok kellően ellentételezett eladása; 2. Bizonyos nemzeti intézmények új típusú szerepvállalására is szükség van; 3. Korlátozott mértékben az állam is lehet tulajdonos. Kisebb állami szektor erősebb stratégiai befolyásolással, szabályozottsággal járhat, de a túlzott adóteher aláássa a versenyképességet; 4. Az átmenet feltételei újfajta állami feladatokat jelentenek.
Az 1988-ban megvitatott és elismert tanulmány – melyről 1989-ben a Statisztikai Szemle is tudósított – csak két év késéssel jelenhetett meg. Addigra már az állami tulajdon osztogatása komoly problémává nőtte ki magát. Földes megállapítja, hogy „a vállalatok egy részét manipulatív módon, titkosan, versenytárgyalások nélkül magánkézbe adják.” Ez a népvagyon elherdálásának minősül. „Ez olyan formát is ölt, hogy a vállalati vezetők egy része jelentékeny kedvezményeket kap a tulajdoni jogcímek megszerzésére. Mintha az új konstrukciók szerzői sehogyan sem tudnák elképzeli, hogy más lehessen a tulajdonos, mint a vállalkozó.”

Az utóbb említett két alany különbsége és a köztük kialakítandó gazdasági viszony a szerző alapnézeteihez tartozott. Nem meglepő az elméleti érzékenysége a témához köthető gyakorlati visszaélésekre. Más visszásságokra is felhívja azonban a figyelmet. A privatizálás külföldi résztvevőinek egy része csak a piac megszerzése érdekében vásárolja meg az állami vállalatokat, melyeket azután rövid úton elsorvaszt és a keresletet saját külföldi eredetű termékeivel elégíti ki.
A gondolatmenet egyik szakmai vonulata részletezi az amortizáció, a banktőke, a megtakarítások és az államadósság változásait, kimutatja a hatékonyság, az infláció és az állam kölcsönhatásait. Az amortizáció a fejlett országokban főként a vállalati beruházások, az innováció pénzügyi forrását jelenti, míg nálunk túl nagy részét az állam vonja el. A jövedelmek ilyen központosítása és átcsoportosítása a versenyképtelen vállalatok fenntartását szolgálja. A központi fejlesztési döntések eredményként Magyarországon néhány évtized alatt az állóeszköz hatékonyság a felére zsugorodott, amire alig van külföldi példa.

Összegező jellemzés a gazdasági tevékenység kultúrájáról: a fenntartó folyamatok alacsony szintje, általános felelőtlenség, minőségi igénytelenség, a szállítási feltételek gyengesége, a kooperáció fejletlensége. “Mindez a beruházások hatékonyságát is csökkenti. Súlyát és volumenét tekintve ez az általános közeg meghatározó erejű egyes, még oly korszerű új fejlesztésekkel szemben…” – A keleti blokkban hosszabb távon túltőkésedés volt, mert felhalmozási rátáik messze meghaladták a fejlett tőkés országokban tapasztalható mértéket. Ezzel – olykor ugyan kétes eredménnyel – egy ideig gyors növekedést értek el a felhalmozási ráta és a növekedési ütem közti szorosabb korreláció intervallumában. Később viszont a külső egyensúly romlása szembetűnővé tette, hogy a tőke csökkenő hozadékkal működik.
A lakossági megtakarításokban nálunk alkalmazott kamatszint nem ismeri el az egyén jogát a tőkéje utáni reáljövedelemre. Garantálni kell a magánbefektetések révén keletkezett vagyon feletti szabad rendelkezést, lehetővé téve a megtakarítások egy részének elhelyezését különböző biztosítási formákban, például nyugdíjalapokban.
A bankóprés-pénztöbbletnek nincs önálló megszűnési mechanizmusa, azt a gazdaságnak fel kell szívnia, amire a tranzakciós szükségletek illetve a beruházások határhatékonyságának emelkedése teheti képessé. „Az ezt meghaladó deficitfinanszírozás tekinthető pénzhigitó emissziónak…”
Lényeges, hogy a szerző nem „a” kapitalizmusról elmélkedik, hanem megkülönbözteti annak erősen eltérő jelenkori válfajait, melyek az egyes országok történeti útja során létesültek. Erre  példákat is felhoz (melyek száma természetesen növelhető). Vágyálomnak tekinti, hogy a szükséges változások rövid időn belül a skandinávhoz hasonló gyakorlatot alakítanának ki. Lehetséges, hogy nálunk más lenne az eredmény és – szélső esetben – ehelyett inkább bizonyos latin-amerikai minták honosodnának meg. Az ország és a régió adottságait kötelező figyelembe venni.

3. NEMZETGAZDASÁGI TANULMÁNY

1994 őszén nemzetgazdasági elemzést készítettem a következő címmel: Ténylapok a “Tőke, egyensúly, jólét” c. OTKA kutatás tárgyköréből.  Zanza,címszavakkal:
https://foldeskaroly.wordpress.com/2015/04/11/nemzetgazdasagi-tanulmanyom/
Az elemzés első része „Mennyiségi változások a magyar gazdaságban” alcím alatt bemutatta az 1989 óta eltelt időszak összes fontosabb jelzőszámának idősorait a KSH, PM, MNB, NGKB, VPOP, OTP adatforrásai alapján. A második rész ezekből az üzleti életre és a pénzgazdaságra, a piaci és kormányzati tényezők minőségi összefüggéseire vonatkozó következtetéseket vont le. Fő tárgya a tőkeműködés, az egyensúly és a lakosság jövedelmi és megtakarítói helyzete volt. Innen idézem az alábbiakat.
Ebben a részben vizsgálni fogom, hogy volt-e oki kapcsolat a lakossági pénztulajdon változása és a költségvetési deficit,illetve a külkereskedelem mérleghiány  között. Továbbá, hogy az egyensúlyhiány okai főleg tartósak, vagy rövidtávú jellegűek. Végül, hogy volt-e homogén vásárlóerő-többlet, amelynek közömbösítése általános, minden területre ható kezelést igényelt?

3.1 Ha a gazdaság súlypontja a privát szférába tevődött át, akkor központilag szabályozó mérlegek helyett a keresleti tényezők, a pénzellátás, a beruházási multiplikátor, megtakarítási hajlandóság lép előtérbe. A gazdaságnak a neoklasszikus szintézisen alapuló,monetáris, kínálatoldali, stb. elemzési eszközeit az árualap – vásárlóerő típusú mérleg nem képes helyettesíteni. Ennek a mérlegnek a szerepe a központi gazdálkodás feltételei között értékelődött fel.
Néhány makrogazdasági mérleg állapota 1994-ben kritikussá vált, kezdve az áruforgalmi egyensúlytalansággal. A gazdaságtörténeti esetek egy részében az enyhülő ütemű infláció és a hazai felhasználás expanziója a nettó import kiterjedését okozza. A magyar esetben azonban az 1993 évi exportcsökkenés nem azért következett be, mintha a hazai felhasználás vette volna igénybe a kivitelre szánt árukat. Ezen belül nem is a lakossági fogyasztás volt a ludas. A hazai gazdaság és a külpiacok állapota, a fékeződő működőtőke-import, a nem kielégítő kínálati ösztönzés és az agrárválság miatt ezek az áruk létre sem jöttek. Az export-árualapok hiánya nem vezethető vissza egy általában túlzott hazai keresletre. A nagyarányú többlet importot sem egyszerűen a lakossági felhasználás általános “többlete” okozta, hanem részben ezt is versenyképességi hátrány, részben az ügyetlenkedő liberalizálás, a hibás valutaárfolyam és egyéb szabályozók. A fizetési mérlegben a külkereskedelmi deficithez az adósságszolgálat adódott hozzá. Hosszabb távlatban egy növekedő és jövedelmet termelő tőkegazdaság kiépülése teszi viselhetővé az adósságterhet. A működőtőke importjának nem a fizetési mérleg egyensúlyának javítása a fő funkciója, hanem a nemzetgazdasági teljesítmény fokozása. Az utóbbi években a rövidtávú kiegyensúlyozó hatásaiban reménykedtek, miközben az ország a tőkevonzás preferencia-skáláján hátrább sorolódott.

A hazai és a külföldi pénz iránti igények növekedésének mérséklése mind az állami költségvetés, mind a külső fizetési mérleg hatókörében elkerülhetetlen. Ez nem a hazai vásárlóerő valamilyen homogénnek tekintett feleslegére vonatkozik. A három összevont tulajdonos csoport: lakosság, tőke és (helyi és központi) kormányzat bármelyikének deficitjére a másik kettő, vagy egyik közülük hitelt nyújthat. Ha ez a hitel nem elég, akkor, ceteris paribus, a deficites szektor túlköltését nem kísérte a többi(ek) elköltendő jövedelmének az említett deficittel azonos csökkentése és a különbséget főleg külső források finanszírozzák.

3.2 A piac jelentékeny része a termelő felhasználást, a végső felhasználás nagyobb hányada a lakosság létfenntartását szolgálja. Igaz, hogy az általános egyensúly a kormány gondja, de a magángazdaságot tekintve kevéssé lehet a kormánynak beleszólnia abba, hogy mennyi lakossági vásárlóerőt bocsásson ki ez a szektor. A kormánynak az általa közvetlenül, vagy közvetve fizetett alkalmazottak keresetével kell foglalkoznia. Ezek bértöbbletét nehéz, vagy lehetetlen előteremteni, amíg létszámuk a GDP-hez képest eltúlzott. Az erős áramvonalasítás részben az általános foglalkoztatást csökkenti, részben pedig magánalkalmazottá változtatja a mai közalkalmazottak egy részét.
Hosszabb távon a tőkeösztönzés kevés és az állami pénzköltés sok. Ehhez képest alárendelt jelentőségűek a rövidtávú hullámzások, amelyeknek egy-egy mozzanatát olykor kiragadják. Izoláltan vizsgálva például az 1994 I.n.é., vagy I.-VI. hónap némely jóléti mutatószáma az előző év hasonló időszakához képest erősen megnőtt. Ennél a kiragadott időszaknál, tehát az 1994 I.n.é. / 1993 I.n.é., vagy az első félévek összehasonlításánál maradva a statisztikákból megállapítható az ipari termelés, a beruházások, a termelékenység, az exporthányad növekedése is. Ennek egy részét eredményezhette erőltetett stimulálás, de nem az egészet. Ha ezek homályban maradnak, míg a keresetek növekedése reflektorfénybe kerül, súlyos optikai csalódás keletkezik. De semmit sem szabad túlhangsúlyozni, még az igazságot sem, nehogy az okok aránytalan beállítása eltorzítsa a teendők mértékarányait.

Állami presztízs- beruházásokkal, alapítványok gründolásával, vállalati veszteség-finanszírozással és veszteségeseknek juttatott béremelésekkel kapcsolatban valóban történt túlzott kibocsátás. Ez érzékenyen érintette a központi költségvetési mérleget, amelynek egyik legfőbb strukturális problémája, az államháztartási reform sem volt megoldott. A költségvetési mérleg egyensúlya, csakúgy mint a folyó fizetési mérlegé, megbomlott. Ezzel szemben az árualap és a lakossági vásárlóerő egyensúlya nem bomlott meg. A továbbiakból kitűnik, hogy ez a megállapítás mit jelent.

3.3.  Kilépve a “múlt év azonos időszakával” történő összehasonlítás korlátai közül, az egész helyzet eltérő színezetet nyer: az 1994 I.n.é./1993 IV.n.é., vagy az 1994 I. félév /1993 II.félév típusú viszonyszámok a két első negyedév arányától erősen különböznek. 1993-ban a gyenge első negyedév után, kisebb ingadozásokkal, a keresetekben is, másutt is, javulás állt be, a II. félév fontos területeken ambivalens növekedést hozott, a “gazdaságpolitikai félfordulatnak” nevezett keretek között. Ezért minél nagyobb lett az 1994 es évnek az előző évvel összevetett része, annál kisebb lett a két év mutatói közötti szakadék. A nettó-kereset növekedése tekintetében az 1994 /1993 típusú mutató már a folytonoshoz közelebbi emelkedést mutatott. Tehát a katasztrofális változás nem a reálkeresetek középtávú dinamikájában következett be. Különösebb központi intézkedések nélkül is a fogyasztói árak havonta 1 százalékponttal közeledtek az előző év megfelelő időszakának mutatójához. Ezzel is összefüggésben lehet megítélni a vásárlóerő sokszor emlegetett 1994 év eleji száz-milliárdos többletét, amelynek itt három dimenziója említendő. Az elsőt az előző pont hozta szóba: ha bizonyos konkrét területeken van pénzfelesleg, akkor ott kell korlátozni, nem pedig általában. A második a nagyságrendi keret: mind a költségvetési, mind a fizetési deficit meghaladta a 300-300 milliárd forintot és akkor nem említettük az olyan állományi elvárásokat, mint a társadalombiztosításnak ígért vagyon, és a kárpótlás. Az említett feszültségekért nem volt okolható egy aránytalanul kisebb változó, hacsak itt is nem érvényesült volna egy eladdig fel nem fedezett multiplikátor. A harmadik: fizetési és költségvetési deficit 1993-ban is volt, míg a vásárlóerő többlete állítólag később lett drámai mértékű, tehát nem okozhatta, ami előtte is létezett.

Az 1994 I. félévi reálkereset növekedésében egy sor egyszeri tényező is szerepet játszott, pl. a közalkalmazotti béremelés, egyes juttatások béresítése. Kétségtelennek tűnik, hogy az 1994- es tavaszi választások előtt az addigi kormány nem tett meg jó néhány népszerűtlen intézkedést. Ezek bepótlásával a régihez közeli mértékrend állt vissza. A beruházások és a reálkeresetek növekedése részben nem jelentkezett a külgazdasági teljesítményben. De amennyiben ez így is van, sehol sincs bizonyítva, hogy a belső dinamikának erőteljes exportösztönzés híján még ugyanabban az időszakban az export azonos nettó kiterjedését kell eredményeznie. Az ellenkezője van bizonyítva. Az egyenleg-növekedés kapcsolat (Link) nem ad igazolást 1993-nak, de annak utolsó hónapjaiban és 1994-ben ennek szabályszerűségébe kétségkívül beleillő egyenlegromlások és teljesítményjavulások is végbementek. A makrogazdasági szabályozás leggyengébb pontjai szorultak a legsürgősebben javításra: a késlekedő és elégtelen leértékelés, az arrhytmiás (ciklus és infláció-erősítő) kamatlábak, az energiaárak, a befektetők fojtogatása egyik kézzel (adókkal), megalapozatlan támogatása másik kézzel (pl. tulajdonosztással). Az általános gazdasági szabályozás korrekciója és erősítése mellett a rendezéshez operatív válaszok is szükségesek voltak.

Makacs egyensúlyhiányok fölött a lakossági vásárlóerő területén sem lehetett volna napirendre térni, megvárva, amíg a többletjövedelem megteremti a maga fedezetét. A másik hiba: számításon kívül hagyni az export, a beruházások időeltolódással jelentkező növekedési hatásait. Az egyensúlyt ideiglenesen is csak addig a pontig célszerű lakossági vásárlóerő-elvonásával javítani, amely mértékben a feszültség ennek egyes területein keletkezett. Időben pedig csak addig érdemes folytatni, amíg ennek látható stabilizálási eredményei katalizálják az intézményes hitelek csatornáinak újranyílását és a magántőke tartós beáramlását. Az utóbbiak elősegítésére sok egyéb eszköz is rendelkezésre áll. Minél általánosabb a fogyasztói kereslet korlátozása, annál jobban szűkíti a piacot és annál nagyobb arányban követel nivelláló kompenzációkat, tehát annál kevésbé racionális eljárásmód. Témánk szemszögéből az a kérdés, hogy a lakossági forgalomban a pénzkibocsátás megrendítette-e a piaci egyensúlyt, vagy sem. A tények szerint nem: a zömükben szabad árak színvonala csekély mértékben emelkedett, a kiskereskedelmi forgalom az 1993- as alatt maradt, az áremelkedéssel deflált pénzkibocsátás kevéssé nőtt. Mivel mégis jobban nőtt, mint vélhetőleg a GDP, ezen a területen is volt teendő. De hogy éppen ott állítsák helyre a legszigorúbban az egyensúlyt, ahol az csekélyebb mértékben rendült meg, ez makrogazdasági látszateredményeken kívül nem sok jóval kecsegtetett.

A tőkeműködés és az egyensúlyi folyamatok befolyásolásának az 1991-1994 években alkalmazott megközelítése sikertelen volt. De a relatív kudarc nem azért következett be, mintha az akkori kormányzat a lakosságnak adta volna azt, amit a tőkétől elvett. Nem volt eléggé barátságos egyikkel szemben sem. A két gazdasági tényező ebben az országban ma már többnyire nem zéró- összegű viszonyban áll, ami az egyiknek hátrányos, a másiknak is hátrányos lehet. Céljaiban vállalkozásbarát törekvés lehet a költségvetési egyensúly javítása, az általános lakossági vásárlóerő fiskális restrikciója viszont nem kedvez a tőkének sem. Mivel az egyensúlyhiány fő összetevői tartósak, a stabilizálás és a növekedés ösztönzése nem lehet külön stratégiai időszakok, vagy alperiódusok feladata. A kínálati és beruházási ösztönzésnek nem alternatívája, hanem kiegészítője a lakossági megtakarítások serkentése. Ezt ássa alá, ha a tőkeösztönzés forrásait a nagyobb lakossági adóteherrel vélik előteremthetni és nem bíznak abban, hogy az előbbi maga teremti meg a saját forrását. Egyébként is önellentmondó követelményt fogalmaz meg, aki egyidejűleg akarja csökkenteni a reálkeresetet és növelni a megtakarítási hajlamot. Ezek az új irányzatok nagyobb ellentmondásai közé tartoznak.

A lakosság válaszképessége intenzív. Magatartása, a jelek szerint eddig sok tekintetben az adaptív várakozások típusába illeszkedett. Igaz, hogy a nettó reálkamatok annak idején történt csökkentésére későn következett a megtakarítási hajlandóság csökkenése, de ebben sok, (másutt kifejtett) speciális tényező is szerepet játszott. Végül egyértelműen bekövetkezett a fenti káros hatás és az, hogy a lakossági megtakarítás elégtelenné vált a költségvetési deficit finanszírozásához. Amikor végül felemelték a kamatlábakat, a jövedelmek nőttek, az árvárakozások pedig szerencsésen negatívba fordultak, a lakosság természetesen nem a boltokba rohant áruért, hanem értékpapírokat és valutát vett, pénzt tett félre. Általános megtakarítási üteme a súlyos 1993 évi csökkenés után újra magasabb színvonalat ért el, bár reálmegtakarítás alig van. Ilyen feltételek mellett a nagyobb keresetek nem eredményezik az évek óta stagnáló és csak 1993-ban növekedésnek indult fogyasztás gyors kiterjedését. Ez a kérdés legalábbis két részre bontandó. A legális gazdaságban a kiskereskedelmi forgalom igen mérsékelten változik. Az ú.n. fekete gazdaságban fennálló helyzet akár jelentékeny mértékben módosíthatja a fenti képet.
A reálkeresetek drasztikus visszafogásának nem a kiegészítője, hanem az alternatívája a reálmegtakarítások ösztönzése, amely rövid idő alatt is kiterjesztheti a finanszírozás forrásait. A reálmegtakarítások több éves összehasonlításban is stagnálnak. A piackonform kamatpolitika: a) a pénztőke kereslete és kínálata, b) a növekedés és az infláció, c) a hazai és a külföldi pénzszükséglet között egyensúlyoz. Ha tényleg egyensúlyt teremt a pénzpiacon, a kamatok sem nőhetnek az égig.

A lakosságra háruló hátrányok racionális mértékét a gazdaság egészséges fejlődése és nem a fiskális érdek szabja meg. A versenyszférában ezeket a racionális kereteket a forintleértékelés, az energia és a gyógyszerek áremelkedése az árszínvonal autonóm emelkedésével együtt lényegében kitölti. Az egészségügyi, oktatási és szociális segélyezési szférában folyó reform ezen felüli terhekkel jár. A fentiek szempontjából teljesen közömbös, hogy melyik gazdasági doktrínát nevezik a programdöntések alapjának. Bármely program csak a fenti összefüggéseket felismerve és alkalmazva, a gazdasági folyamatok eltérő összetevői között kellőképpen disztingválva működhet.

4. KÖZGAZDASÁGI ALAPKUTATÁSOM A MÚLT ÉVEZRED VÉGÉN

A nemzetközi konferenciákon ismertetett kutatás a következő elméleti, kritikai és stratégiai összefüggéseket vizsgálta:
4.1. Elméleti megközelítésben a mikroökonómiai tőkefelfogás és a makroökonómia eredményei alapján kimutatta, hogy a tőke nem csak termelési tényező,hanem az információ általános gazdasági alakja, amely egyre nagyobb mértékben a további információ szerzésében van lekötve és maga is az utóbbitól függ. A szabályozási vektorok kereszteződéseinek teljes ponthálózata interakcióban van a performatív tartalommal, pl. a beruházásokkal. Erre a ponthálózatra kognitív jelenségek is hatnak, köztük az egyik legfontosabb a bizonytalanság, ami a szabályozás és a racionális várakozások hatókörét határozza meg.
4.2. A kritikai rész bizonyította, hogy a magyar gazdaságban beépített ellentmondás van a centrumra jellemző egyensúlyi-hatékonysági feladatok és a félperifériás színvonal; az integrációs kompatibilitás érdeke és a fejlesztési eszközök szűkössége között. A gazdaság torzulásai azonban nagyobbak voltak, mint amit ez indokolt. Az új intézményi keretek ugyan kedvező feltételeket teremtettek, de a hibás, vagy hiányzó stratégiák miatt a negatívumok messze túlmentek a tőkepiac másutt is tapasztalt elégtelenségein. Akár a tőke, akár a munka fokozott adóztatása révén elégül ki az állam jövedelemszerző étvágya, az erőforrásokat kivonják a gazdasági organizmusból, ami tovább élezi, ahelyett, hogy enyhítené a beépített ellentmondást.A társadalmi átalakulás egyes területeken elhibázott volt, pl. az agrárszférában, a magas infláció és az állampénzügyi reform késése tekintetében. A versenyképesség javulása részben egy negatívumnak: a reálbérek túlzott leszorításának volt köszönhető. A tőkeimport kiemelkedő növekménye egy egyszeri, pozitív, bár nem hibátlan cselekmény: a radikális privatizáció eredménye volt.
4.3. A magyar strukturális és tőkemozgási stratégia feladatai a nemzetközi folyamatokba ágyazódnak. A stratégiai célhierarchia csúcsán a gazdaság tartós versenyképességének fejlődése kell, hogy álljon. Ezt a reálfolyamatot a szabályozási vektorok összehangolt hálózata különösen három csomóponti területen segítheti elő:
a/ A külgazdaságban: a tőkeimport és az áruexport ösztönzésével. A tőkeimportot nem elsősorban mint forrásbevonást,hanem főleg mint felzárkózási, versenyhelyzet-fejlesztési tényezőt kell szabályozni. A magyar nettó export feltételeit javító megoldásokat pedig preferálni szükséges a külgazdasági viszonylati és naturális szerkezet általános és speciális gazdaságpolitikai befolyásolásával.
b/ A reálmegtakarítási képesség és a beruházási hajlam javításával az infláció mérséklése és egy új szabályozási magatartás révén. Az utóbbi a vállalatok profitmaximalizálási törekvése mellett kiemelkedő társasági célként ismeri el az üzleti kockázat mérséklését a vagyon kompozíciójának változtatásával. Mivel a csekély kockázatú állami papírok relatíve magas hozama a piac egyik torzultsága, az állami tőkekereslet korlátozása a tartós általános növekedés feltételévé válik.
c/ A harmadik csomóponti terület az árfolyam-alakulás, mint a folyó fizetésekkel és a tőkemozgásokkal kölcsönhatásban álló változó, amely az árufolyamatok és a tőkeáramlások közötti összefüggéseket fejezi ki a hazai tőkepiaci intézmények által is befolyásolt módon.

5.  A TŐKEGAZDASÁG BIZONYTALANSÁGA

A bizonytalanság az általunk átélt történelem egyik fõ mozgatóerejének, a tõkének a jellemző ismérve. Hagyományos fogalmaink és tanulmányaink révén elsajátított ismereteink nem adnak elegendõ támpontot az eligazodáshoz. Ami érthetetlen, az zavarba ejt. Lelkünk állapota hasonló lehet ahhoz, amit kortársunk egy magánhelyzet leírásakor körvonalazott:
„Ami mindazonáltal engemet is kínos helyzetbe hozott, az  a bizonytalanság… … ezért hallgattam s voltam frappírozva, úgy érezvén, idegen világba csöppentem, melyben nem igazodom el. Márpedig én a világot éppenséggel olyannak ösmertem meg, melyben eligazodik az ember – ennek bizonyítását most szerénységbõl mellõzöm –, sõt, hogy a világ olyan, úgy van teremtve, hogy én benne eligazodjam.” (Harmonia Caelestis)
Mi pedig már megszoktuk, hogy nem igazodunk el a tõke hektikus bakugrásaiban, és mivel a világot ma nagy részben a tõke uralja, a világot sem értjük eléggé. Kiindulópontnak tekintem ezt, de nem zárom ki, hogy másvalaki  más szemszögbõl próbálja felgöngyölíteni az egész gubancot.

Az irodalmi idézet elején említett bizonytalanság lett az egyik gazdasági alapmotívum olyan megfogható és érthetõ jelenségek mellett és helyett, mint a termelõeszköz, munka, pénz, vagyon, stb. Míg a régi definíciók szerint a gazdaság elsődleges tárgya az érték volt, a jelenkor gazdálkodása inkább az „idõ” körül forog, és a jelenidõ és a jövõ közötti viszony áll a forgástengelyében.
Az emberek persze mindig is a jövõre vonatkozó várakozásaik szerint döntötték el, hogy mit tegyenek. A várakozás egyszerre lélektani és gazdasági állapotjelzõ. Azonban a lassu vagy ismert irányú változások korszakaiban eléggé megbízhatóan lehetett elõre számolni. Korunk meghatározó sajátsága a jövõre vonatkozó várakozások bizonytalansága.

6. A GAZDASÁGKUTATÁS RENDEZŐ ELVEI

6.1. A Rendező elvek első része

A gazdaság emberi dimenziójának kutatási elveit. egy posztban foglaltam össze
https://foldeskaroly.wordpress.com/2015/04/24/a-gazdasag-mint-emberi-dimenzio/
Az alapul szolgáló dolgozat főcíme: „Elméleti megfontolások az akadémiai közgazdasági kutatások tartalmáról és módjairól” (18 old. 1990.) A fent belinkelt posztba sűrítettem  a kézirat I. fejezetét és II. fejezetének 1-4 pontját. Egy figyelmes blogger (Németh Mimi) másutt már digitálisan hozzáférhetővé tette a II. fejezet 5-8 pontját. Mostani szövegközlésem ezt a változatot használja fel.

6.2. A Rendező elvek 5.-8. pontja

Ötödik pont: A kutatás a készen talált szaktudományos elméletből indul ki és azt fejleszti. A szakmai elmélet nem ideológia és nem is rendelhető alá semmilyen ideológiának. Ezzel szemben az ideológia, abban a mértékben, amelyben túlmegy a hiten és tudásnak kívánja magát tekinteni, alá kell, hogy rendelje magát a szaktudománynak: szakmailag hibás tételeiről le kell mondania. Az eszmerendszerek, éppen egyoldalúságuk és korlátozottságuk révén, valamely szempont túldimenzionálásával időnként egy-egy közösség létfenntartási küzdelmét serkenthetik, máskor öldökléshez vezetnek, nyugodtabb körülmények között pedig általában a társadalmi együttélés szabályozását végzik…(A tudomány) számára minden ideológia a kritika tárgya, mivel a gondolat számára semmi sem szent…A tudományos igazság relativitása is egészen más, mint a világértelmező eszméké.

Hatodik pont:. A politikát is el kell hárítani a kutatástól…a nempartizán politizálás sem azonos a kutatási műveletekkel… Világos elhatárolódásra van szükség a kétféle tevékenység között. Az egyik a télosz birodalma, a másik a logoszé: a politikát a cselekvés ( tényleges vagy vélt) célszerűsége uralja akkor is, ha olykor irracionális eredményekhez vezet. A kutatást pedig a gondolat, az értelem, a logosz, amely egyebek között feltárja, hogy mi miért célszerű. A politika és a valóságos (távolságtartó) politológia megkülönböztetése ügydöntő jelentőségű…Saját területünkön maradva: a gazdasági politológia tárgyaként, kritikája célpontjaként foglalkozhat az aktuális döntésekkel is, ha ezt nem valamely másik, szintén elfogult (rivalizáló) résztendencia nevében teszi. Még egy megkülönböztetés: politics és policy. Az utóbbi akkor megalapozott, ha értékrendjében közelebb áll a szakmához, mint a hatalomhoz. Ezért a gazdasági policy kifejezésben is az első szón van a hangsúly.

Hetedik pont: A kutatás egyik alapkifejezése az elméletből kiinduló gondolkodásban különösen gyakori feltételes mód, a „ha – akkor” típusú bizonyítási eljárás…(Ám) nem lehet mindig feltételes mondatokban beszélni. Már a feltételrendszer kijelölése, de még inkább a feltételek realitásának megállapítása kijelentő mondatokat igényel. Az általuk kifejezhető tárgyi tudás nélkül sincs kutatás. Ez a kifejezésmód az empirikus indíttatású gondolkodásban gyakoribb. Az üzleti élet viszont a „do ut des” világa. Alapelve más, mint az elméleté: az előbbinek a haszon, az utóbbinak az igaz kategóriája szabja meg az értelmét. (A szemleíró megjegyzi, hogy az üzlet is a télosz birodalma, amibe egy fenti bekezdés a politikát ugyancsak besorolta.)
8. Az elmélet igaz kijelentései feltételezésektől függenek. A tényleges helyzettel való összevetésével következmény-feltáró munkát végez. Fő szerepe annak a komplementáris funkcióhalmaznak a meghatározása, amely a feltételrendszer inputját a következményrendszer outputjával köti össze. Másként szólva, az input a régi információ, az output az új információ, melyet a szellem munkája hoz létre a régi felhasználásával. Ennek elemzése a modern gazdaságtanban, mint pozitív elméletben található.  Az aktuális tudást összegező szakmai paradigma a legtisztábban az angolszász irodalomban fejeződik ki. A közgazdasági összefüggések bizonyos feltételek mellett igazak és járnak a standard következményekkel. A teljes feltételezés-input nélkül a következtetés-output nem lehet adekvát. Szokványos hiba, hogy az absztrakt gazdaság viselkedési törvényszerűségeit a szükséges gondolati közvetítő lépcsőfokok mellőzésével próbálják alkalmazni a konkrét gazdaságra.

6.3. A Rendező elvek 9.-12. pontja

Az eddigiekben eljutottam az „Elméleti megfontolások az akadémiai közgazdasági kutatások tartalmáról és módjairól” (18 old. 1990.) c. tanulmány 8. pontjának végéig.
Egy figyelmes blogger (Németh Mimi) kivonatos szövegközlését felhasználva, innen folytatom a kézirat szemelvényeinek ismertetését.

Kilencedik pont: A gazdaságtan fő áramlata sem kaphat mentelmi jogot a bírálattal szemben, ha ez tárgyismereten alapul és elfogulatlan. A gondolkodás semmilyen tekintélyben, tehát a tudomány tekintélyében sem láthat megdönthetetlen kritériumot. A tisztán intellektuális érdekű…polémia mélyén meghúzódó társadalomkritikai mozzanatot sem lehet előkelő hallgatásba burkolni.
A modern gazdasági-társadalmi berendezkedés megítéléséről van szó. Ennek az itt – csupán a rövidség kedvéért – liberálisnak nevezett gyakorlatnak a fogyatékosságai ismertek. Azok ellenére a maga történeti alapjain és környezetében jobbnak bizonyult, mint a kelet-európai létezésmód a maga történeti alapjaihoz és körülményeihez viszonyítva. De ha (a kapitalizmus) a kisebbik rossz, ez még nem jelenti azt, hogy a legnagyobb jó is egyben, vagy hogy ez a leibnitzi lehető legjobb világ. A régebbi válfajait kísérő ismert öldökléstörténet tette lehetővé e társadalmi kultúra nemzetiszocialista tagadását és bolsevik megdöntését. Ezeken többek között azért tudott túllépni, mert belső rendszerváltozásokat hajtott végre a New Deal-től a jóléti állam keletkezéséig, majd korlátozásáig terjedő folyamatban. Szellemi oppozíciójának továbbra is megvan a maga helye. És némely vitatott kelet-európai korszakokat is a maguk többértelműségében kell szemügyre venni, ellentmondásként, amelynek egyik pólusát… a modernizáció jelenti.

Tizedik pont: Az elméleti értékteremtés legfőbb feltétele az egyéni szabadság. A személyes intellektuális választás negatív oldalról a tudományon kívüli szempontok háttérbe szorítására irányul. A gondolkodás elméleti értékrendje nem egyeztethető össze az előmeneteli és üzleti tülekedéssel. „A címekre és fokozatokra irányuló szánalmas becsvágytól” (Hegel) meg kell különböztetni a normális értelmiségi létfeltételek előteremtésére irányuló érdeket, ami csak a jelenlegi körülmények hatalmánál fogva kapcsolódik (hivatali) pozíciókhoz. A kutatási szabadság, pozitív oldalról, a személyes invenciót jelenti. Ez mindenekelőtt az új gondolatokban, továbbá a témák, műfajok, módszerek, stílusok egyéni ismérveiben testesül meg…A személyes invenciónak az asszociációs képesség és bátorság az egyik attribútuma.
Másik attribútuma a problématalálás. A régebbi ismerethalmazt egyetlen gondolkodó sem tekintheti semmisnek, abból kell kiindulnia. Szabadsága abban rejlik, hogy ezt gyakorlatilag végtelen számú kiterjedésben, irányban és módon bővítheti. Mindez, más szóval, a kreativitást jelenti.

Tizenegyedik pont: A fentiekből következik az alkotói folyamat individuális természete. Gondolkozni csak egyedül lehet. A kutatás szabadsága az egyéni alkotás szabadsága. Nevetséges azt várni, hogy egy lépést tartva menetelő és ütemesen harsogó tömeg, vagy ellenkezőleg, egymást csépelő szurkoló táborokból kialakuló csürhe előtt majd feltárulkoznak a törvények. Azok a laboratórium magányában, egyének vagy kisebb kollektívák számára válnak hozzáférhetővé. Ebben az értelemben a kutatás nem demokratikus, hanem arisztokratikus. Többségi alapon nem ítélhetők meg állásfoglalásai és létjogosultsága. A kutatás egyéni jellege nem áll ellentétben azzal, hogy maga a tudomány – társadalmi termék. Ez a szuverén módon elért egyéni eredmények sokaságából integrálódik valami laza egységgé.

Tizenkettedik pont: A kutatói függetlenségről eddig felsoroltak igyekeztek kifejteni annak tartalmát és a hozzá tartozó feltételezéseket. Esetünkben a kiindulópont nem az, hogy kinek mi a pozíciója, miben dönt, hogyan kap funkciót, stb. A kiindulópont az, hogy milyen jellegű tevékenységet folytatunk, másként szólva, mit csinálunk. A hogyanoknak ebből kell következniük. A fentiekben általánosan jellemzett tevékenységhez bizonyos működési módok tartoznak, egy másként kialakított tevékenységhez másfajta módok. De hiányos minden olyan kísérlet, mely a működést a tartalomra vonatkozó explicit feltételezések nélkül próbálja szabályozni. A fentiek (a továbbiakban részletezhető) képet adnak a hivatali, mozgalmi, közéleti ügyködéstől megkülönböztetett tudományos tevékenységről. Ennek sok irányzata, iskolája lehet, de közülük egyik sem helyettesítheti az összetett kutatási folyamatot, amelyben egyébként közgazdászok mellett más ismeretágak szakemberei is részt vesznek.

6.4. A Rendező elvek befejező része

Az „Elméleti megfontolások az akadémiai közgazdasági kutatások tartalmáról és módjairól” c. tanulmány első két fejezetét a Rendező elvek 1 -12  alpontokba foglalva ismertettem. Minnesota blogger (Németh Mimi) szívességből közzé tett néhány kiválasztott szemelvényt a III. fejezetből is. Az ő szelekcióját veszem át:
A szuverén kutató az elsődleges, a közösségek másodlagosak, vagy harmadlagosak. Megítélésének támpontjai a pályázati eredmények és a külső írásbeli észrevételek. Nem a hivatalvezetők, személyzeti felelősök véleménye.
Az intézmény és a kutató közötti kapcsolat nem lehet parancskiadó, feladatlebontó természetű, csak mellérendelő jellegű. A kutatók kisebb konvenciós társulásokba tömörülhetnek. Ezek önállóak, mint pl. másutt a stúdiókba szerveződő alkotók. Annyi kiscsoport szintű döntést, amennyi csak lehetséges!
Az intézmény – reziduális szint, közös érdekű szolgálatokat szervez konszenzus alapján. Nem kompetens a részek megítélésére. Paritásos alapon kell működnie. Ellenkező esetben a választott testület, vagy vezető működése a többség diktatúrájává torzul, ami a liberális alapelvekkel is ellentétes. A kutatókat nem kell irányítani a szó megszokott értelmében. A vezető szervek fontosságával, nimbuszával együtt a bennük való részvétel szerepe is csökkenhet.
A tanszéki-kari formakészlet a kutatási intézményekben is működhet, ezek sajátosságait is figyelembe véve. De az egyeteminél gyorsabb rotáció ajánlatos. Vezető funkciót csak egy-két évig lehessen betölteni. A tanszékvezetők körüli feudális függési viszonyokra sincs szükség. Míg az egyik kutatót nem helyettesítheti a másik, az intézményi koordinatív funkció szubsztitutív jellegű: minél inkább lehatárolt és normához kötött, annál kevésbé fontos, hogy ki végzi.
Nagy hatalmú vezetők helyett a kutató kollektívák kezében kell összpontosítani a döntési lehetőségeket. A hatalmi, menedzseri észjárás képviselői szívesebben foglalkoznak szervezeti kérdésekkel, mint az alkotók, de az utóbbiak érdekében áll, hogy tudatosan alakítsák saját intézményi környezetüket. A kutatói karnak az intézeti közhivatalnokok felett is ellenőrzést kell gyakorolnia.

7.  NÉHÁNY KORABELI MEGFIGYELÉSEM A KILENCVENES ÉVEK GAZDASÁGÁRÓL

Az állam nem szűnő jövedelemelvonási étvágya, a gyors infláció, a nettó megtakarító csoportok pénztulajdonának korlátozása és a magánberuházások hibás kezelése miatt a versenyképesség főleg csak ideiglenes okok miatt javul, a produktív tőkeimport pedig elmarad a felzárkózási szükségletektől.
A tőkepiaci intézmények pozitív hatásával áll szemben az elkésettség az állampénzügyi reform, a stabilizálás terén, a fiskalizmus. A jövedelemráták például racionális várakozások alapján hatnak az egyensúly irányába. De nem racionális a magyar gazdasági igazgatás információs outputja, amely a piac szereplőit egyre újabb váratlan helyzetek elé állítja.
Makrogazdasági következtetés: nem helyes az egyes ösztönzők kiragadott vizsgálata, mert a szabályozási vektorok teljes hálózata van interakcióban a reálfolyamatokkal. Amikor nőtt az adóteher, nőtt a tb. deficitje is és hiába javult az állam pénzügyi egyensúlya, ha a vártnál nagyobb lett az infláció. Ha pedig emiatt nem csökken tovább a kamatláb, a jövőben is elmaradhat a GDP kívánt növekedése.
A fentieket összegező fogalmakban fejezi ki:
https://foldeskaroly.wordpress.com/2015/04/15/mire-jutottam-ket-evtizeddel-ezelott/

8. A TÁRSADALMI ÁTALAKULÁST KÖRVONALAZÓ ÍRÁSAIM

8.1. Társadalmi átalakulás Közép- és Kelet-Európában

A fenti tárgyú  kollektív kutatásról 1990-ben készült tudományos beszámoló hét kötetből áll.  Vázlatos tartalmuk a következő:
Az első kötet öt fajta világgazdasági prognózist ismertet. Az egyiknek a technikai fejlődés áll a gyújtópontjában, a másiknak a gazdasági viszonyok átalakulása. A harmadik főként a a természeti környezettel foglalkozik, a negyedik a társadalmi viszonyokkal. Az ötödik fajta igyekszik átfogó jövőképet alkotni az említett tényezők együtt-hatásáról.
A második kötet Közép- és Kelet-Európa társadalmi viszonyait tárgyalja. Körülírja a reprodukciós alakulat itteni sajátosságait, a szerves fejlődés hiányát és a tőkeviszonynak erre a régióra jellemző vonásait. Elgondolásokat mutat be a modernizáció intézményi feltételeiről és ezek létrehozásáról.
A harmadik kötet a jogi-monetáris rendszert taglalja a gazdaságban, külön a pénzügyi szférában, és a nemzetközi kapcsolatokban. Mindezt modern szociológiai és bölcseleti gondolatrendszerek ismertetésével és értelmezésével is alátámasztja.
A negyedik kötet a kelet-európai visszásságokról, alternatívaképtelenségről és hiánygazdálkodásról ad elmélettörténeti áttekintést Bibó, Gramsci, Lukács, Mannheim és Weber munkáinak tükrében.
Az ötödik kötet a szociológiai tényezők szerepét vizsgálja az 1989 előtti válságos magyar fejlődési folyamatban. Külön kitér a szervezett felelőtlenség bürokratikus rendszerére, a társadalmi egyenlőtlenség negatívumaira és a morális válságra.
A hatodik kötet közli néhány ismert társadalomelemző elgondolását a szociális átalakulás előkészítő feltételeiről. Megszólal itt Ágh Attila, Ferge Zsuzsa, Fodor Gábor, Kiss Gy. Csaba, Komlós Attila, Nyers Rezső, Vitányi Iván, stb.
A hetedik kötet a teljes munka befejezése előtt nyomtatásban is megjelent: „Kelet-Európa hanyatlásának társadalmi kórokozói” címmel(1990) . Szerzői: Földes Károly, Ördög Miklós, Szira Tamás.

8.2. A társadalmi változások körvonalai
Az 1989-ben és korábban lefolytatott elvi vitákban körvonalazódott az átalakulás néhány iránya. A vitákon előadott  mondanivalóm egy részét az alábbiak ismertetik:

Átalakulásunk fogalma 1
Moreszk.hu blogger (Boglár Széna)  idézte előzetes elképzeléseimet a kelet-európai társadalmi változásokról:
Az egyik kutató intézet reform-munkabizottságának 1989 március 23-i ülésén a szerző a következő módon vezette fel az eszmecsere tárgyát. „Vitáink témáit nem úgy képzelem el, hogy azok a társadalmi alakulatról, modellről, vagy rendszerről szólnak. Amikor ilyen kifejezést használok, akkor is a tényleges alanyra gondolok. Bármilyen rendszer, legyen az kapitalizmus, szocializmus, stb. nem lehet szubjektum, nem lehet alanya a történelemnek. Az emberi sokaság az egyedüli alany. A lakosság, az országok, a régiók élete a téma.
Itt van egy élő szövedék, egy nem biológiai, hanem társadalmi organizmus, melynek működési ismérvei csak kis részben férnek be a történelmi alakzatok fogalmi sémáiba. Az ember mint élőlény, kultúrlény, termelő, különböző civilizációk alkotója és hordozója rezsimeken és történelmi periódusokon keresztül folyamatosan változik. Országos-nemzeti ismérvei is vannak. Mindez csak bizonyos vonatkozásokban helyezhető el a társadalmi típusok skatulyáiba.
A politikusok, olykor pedig a reformerek is elméletileg képzetlenek, ténybeli, fogalmi és egyéb tévedések özönét árasztják. Ők le kívánják írni a jövőben követendő társadalmi modellt és ehhez tudományos orientációt várnak. De mi, közgazdászok, ne menjünk bele az ő utcájukba, ne tegyünk eleget annak a várakozásnak, hogy mi itten megteremtünk egy tudományos jövőképet. Vannak általános társadalmi, logikai szabályok, de tudományos jövőkép nincs. Létezik futurológia, aminek megvan a sajátos módszertana. Futurológiával nem foglalkozunk.
A szocializmusfogalom, ma propagált formájában a 19. század terméke és az akkori munkásosztály életfeltételeiből indul ki. Ma ezek nem léteznek, illetve egészen mások, ezért arra, ami mindebből továbbra is valós, egészen másfajta fogalmat kellene találni. Vagy pedig meg kellene határozni egy olyan kapitalizmus-fogalmat, ami történelmi többletet tartalmaz a jelenleg jól-rosszul ismert kapitalizmushoz képest. Túllép azon, nem visszafelé, hanem előre, meghaladása annak az emberi emancipáció irányába és nem a munkásosztályra koncentrál.”

Átalakulásunk fogalma 2
Boglár Széna (Moreszk.hu blogger) feljegyzése szerint a reform-munkabizottság 1989 március 30-i ülésén az alábbiakat mondtam: “A fő probléma számomra az, hogy vállalataink jelentékeny része gazdaságtalanul tevékenykedik, a reformnak ezt a problémát kell megoldania. Minden egyéb a hatékonysághiányból következik. Az ágazati, ezen belül a vitában kiemelten kezelt infrastruktúra fejlesztés a hatékonyságemelés feltételei közé tartozik. A profitorientált vállalkozói szféra kibontakozása és ennek a témának a megfelelő súlyú kidolgozása elengedhetetlen.
Az állami költségvetési deficitnek is van egy oksági láncolata. Valahonnan finanszírozni kell. Ha nem adóemelésből, akkor honnan? Mondjuk, a hitelszférából. Ezzel a vállalatok számára rendelkezésre álló hitelforrás csökken és a különbözetet a költségvetés kapja hitelként, ami növeli a belső államadósságot.* De itt nincs vége az oksági láncnak, mert ezt a hitelt vissza kell fizetni. Akkor állami kötvényeket kell kibocsátani, ami szintén államadósságot jelent. Ha az államnak nincs módja adóval, hitellel vagy kötvények kibocsájtásával fedezni a deficitet, akkor a külső államadósság növelését választhatja a finanszírozás forrásaként. (Szóba jön még a bankóprés, de ez nem lehet tartós megoldás.)

Az államadósság nagyon konkrét közgazdasági fogalom, nem azt jelöli, hogy a kormánynak milyen vállalt, vagy erkölcsi kötelezettségei állnak fenn a néppel szemben. Azt jelenti, hogy mennyi kötelezvényt bocsájtott ki értékpapírokban, államkölcsönökben, kincstárjegyekben, készpénzforgalomban, stb. Nekem az a szerény véleményem, hogy éppen a tényleges belső államadósság felfuttatásával lehetne enyhíteni a büdzsé finanszírozási gondjain. Egy óriási tartalékot látok ebben. Az állami vállalatok eladósodása ugyan teljesen külön kategória, de a szélesebb értelemben vett államadóssághoz hozzá tartozik. Továbbá, a hatékonyan működő vállalkozói szférának és egyáltalán a profitorientációnak hatalmas erejű eszközét látom a magánvagyoni eladósodásban, aminek a másik oldala a hitelezés. Tehát ez nem feltétlenül nettó eladósodás.”
*Két évvel korábban a Jegybanknak megtiltották a költségvetési deficit finanszírozását. Ám a kereskedelmi bankok továbbra is vásárolhattak államkötvényeket, jelenleg pedig ösztönzik is ezeket a tranzakciókat.

Átalakulásunk fogalma 3
Az 1989 áprilisában tartott reformvitán a következőket mondtam:
„A tulajdonreform egész megközelítésének a teljes megújítására van szükség. A tulajdon alanya nem különül el az államigazgatástól. A jelenlegi formula szerint az államnak vállalatai vannak, amelyek ágazatokba aggregálódnak. Én pedig azt mondom, hogy az államnak tőkéje van. Ez egy hatalmas különbség. Szerintem minden azon áll vagy bukik, hogy a tulajdon tőkeszerűen működik-e vagy sem. Azt mondom, hogy az állam általában ne legyen vállalkozó. Amennyiben ő a tulajdonos, akkor a vállalkozó az államtól elkülönült szubjektum legyen. Az „állami szektorban” is minden azon áll vagy bukik, hogy ott is önálló alrendszerként működik-e a vállalkozói szféra.
Az óriásvállalkozások világszerte idegen tőkével működnek, azt saját felelősségükre kockáztatják és a kockázat viseléséért kapják a pénzt. El kell dönteni, hogy az állami szektor hajlandó-e ráállni a tőkegazdaság vágányára. Ha az állam valódi tőkésként viselkedik és rájön arra, hogy nem vállalatai vannak, hanem tőkéje, akkor már egészen másként merül fel a reallokálás, a tőkekivonás és az újrabefektetés lehetősége is. – A vállalkozó mint önálló cég tőkét akar szerezni, az az első dolga, hogy tőkét gyűjtsön be, amit aztán felhasznál. Begyűjtheti az állami tulajdonostól, a magánbefektetőktől, külföldről, a bankoktól, kibocsáthat részvényt, kötvényt, egyéb értékpapírt. De ugyanez az önálló cég egy másik szerepkörben, másutt tőkét helyezhet el, akkor itt már ő a befektető, a pénztőkés. Mindkét esetben a lényeg az, hogy a várható haszon reményében kockázatokat vállal többé vagy kevésbé bizonytalan körülmények között.
Az állami tulajdonnak, abban a mértékben, amelyben megmarad, minőségileg át kell alakulnia. A tulajdonreform lényegéhez tartozik, hogy ez a megmaradó rész, mely némely szektorokban bizonyára jelentős lesz, hogyan működik. Elsősorban a meglévő állami szektor átalakulását értem tulajdonreform alatt. Tőkeszerűen kell működnie, ami akkor lehetséges, ha van egy ellenpólus, ami pedig vállalkozásként működik. Mindennek alapja a hitel. A modern gazdaság hitelgazdaság. Ennek legegyszerűbb példája a a passzív és aktív operációkat végző bank. Ahol passzív műveleteket végez, vagyis tőkét gyűjt be, ott vállalkozói funkciója van. Ahol aktívan operál, vagyis tőkét helyez ki, ott tulajdonosi szerepben működik, akkor is, ha a betétesek tulajdonát képviseli.

A tulajdonreform nagyon lényeges része a tartósan veszteséges vállalatokkal kapcsolatos. Ezeket értékelni kell, főképpen a huzamos támogatási igény szerint, ami egy mínusz. Korlátos időszakra ez egy bizonyos összeg, azt lehet diszkontálni és a beszerzési, illetve nyilvántartási értékből le kell vonni. Akkor kijön egy ár, vagy egy negatív ár. Ha ezt a vállalatot a nyilvántartási értékénél olcsóbban odaadja, nem éri veszteség az államot. Egyszerűen megszabadul a támogatási kiadástól. Tehát ez az eset nem jelenti a tulajdon elkótyavetyélését. Megmaradnak állami szerepkörök, melyek magának a piacnak a működéséhez is elengedhetetlenek. Nyugaton is. Ebbe bizonyos tulajdoni részarány is bele tartozik. Az államnak, vagy egyáltalán a köztulajdonosnak az az érdeke, hogy a tőkéje a versenyszférában olyan összetételben funkcionáljon, melyben tartósan minél nagyobb jövedelmet hoz. Ennek rendelődik alá a szektorális kérdésektől kezdve minden egyéb is.”

Átalakulásunk fogalma 4
Az ide tartozó témát, rövidsége miatt, poszt-ban ismertettem:
https://foldeskaroly.wordpress.com/2015/04/22/negyedik-toprenges-az-uj-berendezkedesrol/

Átalakulásunk fogalma 5
Az 1989 május 18 -i „reformbizottsági” vitán a  jegyzőkönyv szerint mondanivalómat néhány egymással összefüggő téma köré csoportosítottam.
“a/ A működő tőke behozatala. Ezt nem szabad csak rövid távú forrásbővítésnek tekinteni, mert a lényege szerint stratégiai időhorizontra vonatkozik. Termelési kultúrát, marketing szemléletet, dinamizmust, tőkegazdaságot hoz az országba és intenzívebb nemzetközi piaci érintkezést igényel a modern feltételeknek megfelelően.
b/ Óvjunk az afféle illúzióktól, hogy mindez gyors eredményeket hozhat. A kilencvenes évtized erre nagyjából rámegy, de legalábbis öt év kell ahhoz, hogy valamilyen hatása érzékelhető legyen a termelési szerkezet átalakításában. Én az infrastruktúrába is beengedném a külföldi tőkét. Mindenesetre, működő tőke csak oda jön be, ahol eleve van tőkeműködés, tőkejövedelem és van vállalkozói szabadság, vállalkozói jövedelem.
c/Az előbbi miatt fontos a belső és a külső liberalizálás eltérő üteme, lépéseinek sorrendisége, vagyis a szekvencia probléma. Általában az van, hogy a belsővel szokták kezdeni. Ez a tipikusabb. Az állam ne vonuljon ki a gazdaságból, hanem engedje mozogni az üzleti életet. A szükséges mértékű belső liberalizálás és de-regulálás az alapfeltétel, a belső és külső egyensúly fenntartása pedig szintén önálló állami feladat, melynek megvannak az emissziós és egyéb eszközei.
d/ Ebben az összefüggésben is felmerül, hogy a jelenlegi infláció alapvető stratégiai problémává nőtte ki magát. Öt százalék fölött már kellemetlen, két számjegyűnél pedig már nincs normális monetáris gazdaság és a megfékezése alapvető prioritássá válik. Nyugaton is elég hamar megállították a gyors inflációt, mert egy szétzilált pénzgazdaság mellett semmiféle tőkerendszer nem tud működni.
e/. Szeretnék a Nyerséknek még egy javaslatot tenni: a belső államadósság kifejlesztését. A kamatozó állampapírok széles és diverzifikált hálózatának megteremtése rendkívül fontos lenne a már létező kincstárjegy mellett. A tőkepiac bevezetésével az állam fizet a pénzért, amivel a költségvetés hiányát finanszírozza. Az adóemelés helyett, a vállalkozásokat ösztönző  politika  érdekében  a pótlólagos állami pénzszükségletet a piacról kell kielégíteni. Az adó alternatívájaként az államnak vásárolnia kell a pénzt. Igen, piaci feltételek között a pénzt vásárolni szokták. Nemcsak az állam, mindenki vásárol pénzt, akinek szüksége van rá.A nominál-bevételi igények egy részét így fedezik.
f/ Ugyanez vonatkozik a devizára: ha az adósságszolgálathoz szükséges, azt is vásárolni kell a belső vagy a külső devizapiacon. Legyen felszabadítva a belső devizapiac és az állam piaci árfolyamon vásárolja meg a szükséges pénzeszközöket. Ne vegye el, ne legyen az, hogy minden devizát be kell szolgáltatni diktált árfolyamon. Ha forint kell, vásárolja a forintot kamatért, ha dollár kell, vásárolja a dollárt forintért, árfolyamon. Külön kérdés, amit a nem azonos ütemnél, vagyis a szekvenciánál már elmondtam, hogy mikor szabadítsuk fel a devizapiacot.”

8.3 Tőkegazdaság vagy rablógazdálkodás
A Társadalmi Szemle 1989/8-9 számában a fenti címmel cikket közöltem. Kivonatos szövege itt következik:
„A tőkének a piac a természetes működési közege.” Magának a piacnak a zavartalan működéséhez viszont állami tevékenységre van szükség, egyebek közt azért, hogy „gátat szabjanak az egyeduralmak kialakulásának.” (A tőkés piacgazdaság részletesebb kritikáját más, egykorú munkákban fogalmaztam meg.) Egészségesebb társadalmakban magát a piac hatósági ellenőrzését is „a hatalommegosztási kultúra és a demokratikus közélet veszi a maga ellenőrzése alá…emberi rendet és prioritásokat kényszerít a gazdaságra, csakúgy, mint a hivatalokra…” Ellenben „Az állam mindenhatósága téves eszme: bármennyire akarja, képtelen megszüntetni a civil társadalmat, bár egy ideig elfojthatja annak dinamizmusát.” „A folytonosság durva megsértését rendszerint a zsarnoki hajlamú rezsimek kezdeményezik” és annak szükségességével legitimálják diktatórikus törekvéseiket. Miben áll ez a durva megsértés?  A cikk a folytonosság jelenségét két összetevőre bontja. Közülük az egyik nem szakítható meg, mert tartós ismérv, vagy az adott szakaszon még szükséges feltétel. A diszkontinuitás éppen itt durva, vagyis káros. A másik a túlhaladott részhez tartozik, meg kell szüntetni, hogy új minőség jöjjön létre.  A gazdaságon túlmenően mindez a ’89-90-es átalakulás egészére is vonatkozik, habár eredetileg a folytonosság antikapitalista megsértésére vonatkozólag íródott.

A tőketörvény szerint az érték hozama a tulajdonosokhoz kerül, akiknek gazdasági létezése és terjeszkedése „a hozam és az eredeti érték közötti aránytól függ, vagyis ebben az értelemben hatékonysági kényszer érvényesül.”. A tőkés-bérmunkás polarizáció Nyugaton is fokozatosan háttérbe szorul. Tartós létét „a tőke hatékonyságnövelő, dinamizáló szerepének köszönheti, amivel a tőke végeredményben a kizsákmányoltak jólétének távlati emelkedését eredményezte.” A tiszta jövedelem Magyarországon is a vállalat és dolgozói közti egyenlőtlen csere eredménye, a munka több értéket termel, mint amennyi a munkabére, és ez az egyenlőtlenség mindvégig fennmarad. A kapitalizmus és a szocializmus tehát csak általános rendszerfogalmak, nem adnak konkrét helyzetelemzést. A központi intézményrendszer eredménykorlátozó működése és egyidejűleg túlzott szerepvállalása viszont a tervgazdaság működési rendszerében gyökerezik.

„Korunkban a vállalkozó a tőketörvény végrehajtója: ő éri el, hogy az érték hozadékot eredményezzen. Ezért mélyreható átrendeződésre van szükség, melyben a gazdasági élet egy új vezető réteg, a vállalkozók irányítása alá kerül. „A vállalkozókat nem a közigazgatás nevezi ki, e réteg összetételét nem hatásköri listák szabályozzák.” Egyik fő ismérvük – idegen tőke felhasználása jelenlegi és jövőbeli pénz cseréjének kereteiben. Határidős gazdaság alakul ki, melyben a várható kockázatok adásvétele is folyik. A forrásbevonás és a kibocsátás közti időkülönbség miatt a (nem kiszámítható módon) bizonytalan jövőre is tekintettel kell lenni, mivel a szükségletek, a technika és az erőforrások maguk is változnak. A jövedelmezőségi és értékőrzési várakozásoktól befolyásolt befektetők döntései áramoltatják a tőkét, főképpen az üzleti banktevékenység és az értékpapírpiac közvetítésével.

A gazdasági tevékenység deregulációja és liberalizálása (csak) az általánosság szintjén helyeselhető törekvés, „de a térben rendkívül összetett és időben szorosan egymáshoz kapcsolódó gazdasági történések világában a kiragadott „feladatmegoldások” több kárt okoznak, mint hasznot.” A tanulmány összefüggő egésznek tekinti a piacbefolyásoló komponenseket, mint az emisszió, kamatláb, adó, árfolyam, deficit, nyílt piaci műveletek, tartalékráta. Nem osztja az egyoldalú kamat-centrikus megközelítést. “A makroökonómiai irányítás receptúrájának főbb összetevőit megfelelően kell adagolni. Bármelyik szükséges tényező túladagolása vagy hiánya esetén hiábavaló lehet az egész terápia.” A makroökonómiai szint egy decentralizált piacgazdaság összegződési folyamata. „A tőkeműködés a keresleti dinamikát mikroökonómiai szinten kapcsolja össze a hatékonyságnövelési ütemmel.” A hatékonysági kényszer negatív visszacsatolást teremt a piaci igények és a vállalkozói döntések, a jövedelemtermelés és a beruházási volumen között. A piac azonban automatikusan nem hoz létre dinamikus egyensúlyt. Ezért is van szükség állami befolyásolásra.
A tőkeműködés kibontakoztatásának egyik átfogó célja „hogy olyan gazdálkodási rendszert honosítsunk meg, amelyben a döntéshozók gazdasági egzisztenciája a döntésekkel érintett folyamatok hatékonyságától, üzleti tevékenységük jövedelmezőségétől függ.” Még általánosabb célja „csak a létfenntartásért küzdő néptömegek helyzetének stabilizálása, távlatilag pedig a társadalom növekvő jóléte lehet.”

II. A 21. SZÁZADBAN MEGJELENT PUBLIKÁCIÓK TARTALMI MONDANIVALÓJA

1. ELHIBÁZOTT LÉPÉSSOROZATOK 2002 UTÁN

1.1 Az egyensúly megbontása

A 2002-2004-es időszak makrogazdasági stratégiája negatív példaként használható ahhoz a szabályhoz, amelyet minden politikus fejébe kell verni: nálunk a  kormányzás minden elõtt és minden fölött az egyensúly megõrzését kell, hogy jelentse… A szóba hozott években az állam ama bizonyos takarónál sokkal tovább nyújtózkodott. Emelte a közszolgák fizetését közigazgatási és egészségügyi reform nélkül, emelte a nyugdíjakat nyugdíjreform nélkül, túlzott autópálya programot finanszírozott. A forrásokkal nem fedezett költésben túllépett egy határon, melyen semmilyen körülmények között nem lett volna szabad túllépnie. Régebben is volt ilyesmi, de most errõl az idõszakról van szó. Hallom a védekezést: ezt ígérték. Én azonban nem arról beszélek, hogy ki mit ígért, hanem a nemzetgazdaság egyensúlyáról, melytõl a forint stabilitása függ. Mindez könnyen érthetõ a tipikus pénzháztartási csoportok bevételeinek és kiadásainak egyszerû mérése alapján.

A három csoport, leegyszerûsített és összevont sémán tekintve: a lakosság, a cégek és az állam. Kiadásait mindhárom csoport elsõdlegesen a bevételeibõl fedezi. Ha valamelyik csoportnak ezek nem elegendõk, akkor a pénzközvetítõktõl (bankoktól,stb.) kölcsönforrásokat vesz fel. A bankok a másik két csoport szabad pénzébõl finanszírozzák ezt a többletigényt. Ennél még több pénzt is teremthetnek arra számítva, hogy ezáltal további kapacitások és munkaerõ csoportok lépnek be a termelésbe. A „klasszikus” idõkben fõképpen a lakosság megtakarítása és  otthoni pénztartaléka a hitelezés forrása. A fõ hitelfelvevõ pedig a vállalati szféra.

A rendszerváltás után a lakossági megtakarításokat az államháztartási hiány hitelezése habzsolta fel. 2000 után viszont a lakosság nettó pénztartalékoló szerepe megszűnt. A cégszféra egészének régebben sem volt szabad pénzeszköze. Amikor 2002 után a felsorolt lépések miatt az államháztartási hiány kirívóan nagy hiteligényt támasztott, a másik két jövedelemtulajdonos csoport egyike sem tudta már azt finanszírozni. Belsõ pénzügyi források híján a bankszférának külsõ forrásokat kellett igénybe vennie. Ez sem volt újdonság, legfeljebb a mértéke és az anakronizmusa. Többletpénz került a gazdaságba, amely nem a termelési többletbõl (termékbõl, szolgáltatásból) származott. Ugyanaz a kínálat nagyobb kereslettel került szembe, az árfelhajtó hatás nem is maradt el. A bankok a drágább árukra, mint hitelfedezetre többlethitelt írhattak jóvá, ami a láncolat további tájain emelte az árakat.
Az infláció azután hamarosan visszavette azoknak a helyzetjavulását is, akik a száznapos program kedvezményezettjei voltak. Nekik is állandóan nominális többletjuttatásokra van szükségük és az államgazdaság minden keresõ rétege ugyanezt követeli. A 2002-2004-ben meglódult ár-bér spirál lefékezése  kolosszális erőfeszítéseket és áldozatokat követelt.

1.2. A TARTÓS TÚLFELHASZNÁLÁS ÉS A HITELVÁLSÁG

2008-ban körüljártam az ú.n. túlfelhasználás kórfolyamatát, ami azt jelenti, hogy a GDP gyarapodásánál éveken át gyorsabb ütemben növekedett annak hazai felhasználása.
Egy másik betegséget éppen 2008-ban kaptunk el. A kettő között csak annyi az összefüggés, hogy a 2001-2004 között elhatalmasodott előző patológikus folyamat – a tartós túlfelhasználás – érzékenyebbé tette gazdaságunkat erre a másik betegségre.
Ez a másik: a görgetési betegség. Nem a GDP felhasználását érinti, hanem az állam fizetési képességét. Lényege az adósság menedzselésének heveny megakadása, ami rövid időn belül fatális következményekkel jár.
Nem az állam külső adósságát szokás visszafizetni, hanem ennek az adósságnak a mindenkor esedékessé váló részét. Az utóbbi négy évtizedben ez rendszerint úgy történt, hogy a törlesztésre újabb kölcsönt vettek fel, lehetőleg kedvezőbb kamat és egyéb feltételek mellett. Ütemes gazdasági növekedés esetén ily módon a teljes külső eladósodás a GDP-hez képest egyre csekélyebb arányú lehetett volna. Ebbe az irányba hatott, hogy külső tulajdonosok szívesen vettek magyar kötvényeket és tartották pénzüket honi intézményeinkben.
Évtizedeken át a viszonylag kiegyensúlyozott nemzetközi hitelpiacon mindig volt megfelelő tőkekínálat megbízható adósok számára. Különféle berendezkedésű országok számítottak csekély kockázatú befektetési helynek, például hazánk a Kádár rendszer idején és az azt követő több mint másfél évtizedben. A 21. század első évtizedének közepétől kissé romlottak az országkockázati mutatószámaink, de ez nem akadályozta az adósság továbbgörgetését, csak valamelyest kedvezőtlenebbé tette az újabb hitelfelvételek feltételeit.
A nemzetközi hitelpiac 2008-as összeomlásával ez a helyzet egycsapásra megszűnt. A külső pénztulajdonosok pánikszerű gyorsasággal vonták ki a tőkét Magyarországról. A magyar kötvényeket gyakorlatilag senki sem akarta jegyezni. Az esedékes törlesztések kifizetése drámai módon veszélybe került. A görgetési folyamat megállni látszott. Ám a megállás a fizetésképtelenséget jelenti, ami az államcsőddel egyértelmű.
Ezen segített az IMF készenléti hitele, amelyet elsősorban arra lehetett felhasználni, hogy a magyar állam eleget tudjon tenni az esedékessé váló kötelezettségeknek. Arra is alkalmas volt, hogy ha a pénztőke tulajdonosai afféle hisztérikus gesztusként vonják ki befektetéseiket, ez ne rendítse meg az ország és a valuta helyzetét. Utoljára említhető a védelem az ú.n. spekulatív támadások ellen, amelyeknek jelentősége akkor igen csekély volt.
Az Európai Unió segítségét ennél szélesebb és ettől eltérő körben  lehetett felhasználni, de ez már külön feldolgozást érdemel.

1.3 FELELŐTLEN VOLT-E A JEGYBANK 2009 ELŐTT?

Blogjegyzet: 2009. febr. 19.
Miután körülnéztem az állami költségvetés háza táján, most egy keveset az MNB-vel foglalkozom.
A jegybank önálló döntéseket hozó, a kormánytól jogilag teljesen elválasztva működő intézmény. Felelősségi körébe tartozik, egyéb feladatain kívül a hitelállomány ellenőrzése és az egész bankrendszer szabályozása. Más teendők ezek, mint amit a pénzügyi felügyelet végezhet(ne). A magánbankok fölötti jegybanki felügyeletnek az inflációt kell a medrében tartania. Evégett befolyásolnia szükséges a nálunk működő pénzintézmények által folyósított hitelek összegét.
Tapasztalatokból leszűrt általános óvatossági szabály, hogy a hitelek nem haladhatják meg a betétek hetvenöt százalékát. Két publikáció is közli a tényleges arányt: egy MNB-t vádoló cikk (Róna P., NSZ 02.13.) és egy védekező irat (Bihari P., NSZ. 02.06.). Mindkettő szerint a tényleges arány a megengedett kétszerese, mintegy 150%!
Az MNB ezt tétlenül nézte, amivel nagyban hozzájárult az országos pénzügyi labilitáshoz. A jegybanki függetlenség miatt ez nem költségvetési ügy volt, a kormánynak ebbe nem  lehetett beleszólása. Az adott kamatpolitika mellett ez a rendetlenség okozta a másik nagy aránytalanságot, a devizahitelezés túlzott mértékét is. Aminek káros hatását az egész ország érzi, számosan közvetlenül a saját bőrükön is. Erről már eleget s elegen írtak.

2. ÁLLAMI TŐKESZIVATTYÚ 2008

2.1 Az adósság növekedése
Az állam a jövedelmek tekintélyes részét elvonja. Ezen kívül a kölcsöntőke piacán is mint nagyvásárló tevékenykedik. A rendszeres költségvetési hiányokat adósságának halmozásával pótolja ki.
A központi költségvetés összes tartozása 2008-ban két és félezer  milliárd forinttal növekedett, amiből mintegy másfél ezer milliárdot betétként helyeztek el a jegybanknál. Tavaly év végén a teljes adósság 18 ezer milliárd forint volt, amit össze lehet vetni a több mint 27 ezer milliárdos GDP-vel.
Valuta-szerkezetét tekintve a 18 ezer milliárdos összeg forint  és devizaadósságra oszlik.

2.2 A devizában fennálló tartozás
A központi költségvetés devizaadóssága december végéig, hazai valutára átszámítva mintegy 6,8 ezer milliárd forintot tett ki. A nettó (vagyis a devizabetétekkel, tehát az állam követeléseivel korrigált) devizaadósság a teljes adósság 31,9% a volt december végén. Aránya nagyobb lett az előző évihez képest. A külföldi valuták emelkedő árfolyama mellett az esedékes törlesztések emiatt veszteséggel járnak.
Hiteltartozás és kötvénytartozás
A devizaadósság állományának 2008-as növekedésében benne vannak egyebek közt a következő tényezők :
–          2102,4 milliárd forint devizahitel felvétel;
–          426,4 milliárd forint devizakötvény kibocsátás;

Az utóbbi, vagyis a teljes adósság 23,5% át jelentő devizakötvények állománya hazai valutában számolva 4.2 ezer  milliárd forintot tett ki december végén.
Az előbbi, azaz a közvetlen külföldi és belföldi devizahitelek állománya tisztán kb. 1.7 ezer milliárddal nőtt és december végén 2529,4 milliárd forintot, a teljes adósság 14,0% át tette ki. („Tiszta” összege kevésbé gyarapodott, mint az adott évi hitelfelvétel, mert közben majdnem 400 milliárdos törlesztés is történt.)
Az IMF től lehívott hitel (1300,8 milliárd forint) összegét teljes egészében, az EB tól lehívott 524  milliárd forint hitelnek pedig a felét az MNB-nél betétként helyezték el.

2.3 A hazai valutában fennálló tartozás
A költségvetés hazai valutában jegyzett adóssága december végéig 146,8 milliárd forinttal emelkedett és 11250,6 milliárd forintot ért el. Sokkal kisebb mértékben nőtt, mint a devizaadósság. A múlthoz képest az állami hitelkeresletet kevésbé lehetett kielégíteni ebből a forrásból. A szabad tőkék hazai kínálata a régebbi, alacsonyabb kamatok mellett összezsugorodott. Az állami tőkeszivattyú számára a hazai valuta tározója nem tartalmazott elegendő olcsó kölcsönpénzt, ezért is kellett a devizában jegyzett adósság arányát növelni. A kamatzsilip emelése, a hozzá fűzött remények szerint várhatóan új forintállományokat vonz a tározóba.
A forintadósság is hiteltartozásból és állampapírokból tevődik össze.
A forinthitelek állománya kb. 220  milliárd forint értékű hiteltartozásból állt.
Az összes adósság 60,9% át kitevő, hazai valutában kibocsátott állampapírok állománya 72,6 milliárd forinttal, 11030,7 milliárd forintra növekedett.
December végén a lakossági állampapírok állománya 546,6 milliárd forintot tett ki, vagyis több mint félezer milliárdot.
A külföldi befektetők állampapír állománya december végén majdnem két és fél ezer milliárd Ft volt, 782,4 milliárd forinttal alacsonyabb a 2007. december végi állománynál. A külföldiek által birtokolt állomány 95,2% a (2340,9 milliárd forint) államkötvény.
Egykori bejegyzésem végén részletes statisztikai táblázatot is bemutattam a PM adatai alapján:
http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/02/07/Allami_tokeszivattyu/

3. A PÉNZ MENNYISÉGE

2009-ben írtam:
Az egész lakosság készpénze az összes pénznek csekély része. Hol van a többi? Érdemes utána nézni, mert ettől is függ az infláció. Meg attól, hogy ezek a fizetési eszközök mekkora GDP-re zúdulnak rá.A pénzmennyiség öt fajta állományból épül fel. Semmi rejtelmet nem találunk bennük ha szép sorjában áttekintjük őket. A legelső a fizikailag megfogható, tangibilis „zsozsó”, vagyis a bankokon kívül található készpénz és a bankok tartaléka az MNB-ben. Ezt a legszűkebb alapot monetáris bázisnak nevezik, jele, mint az autópályáé, M0 (M-nulla). Mennyisége az egyik megfigyelt és befolyásolt összevont pénzügyi mutató, aggregátum.A második körbe tartozik az M1. Még ez is szűken értelmezett pénzmennyiség, ami azért tágabb, mint az előző. Magába foglalja az egész készpénzt, azon kívül pedig a folyószámlákon, csekkszámlákon nem lekötött, másképpen: látra szóló követelések állományát. Az utóbbiak csekély tranzakciós költséggel azonnal mozgósítható eszközök, gyakorlatilag ugyanolyan folyékonysággal önthetők vásárlási és egyéb felhasználási csatornákba, mint az M0. (Másképpen, az M1 a likviditást előnyben részesítők pénze.) Ezek is közvetlen fizetési eszközök, melyeknek készpénz nélküli elszámolásai a készpénzforgalom többszörösét teszik ki. Emiatt, semmit sem tudunk például az amerikai pénzmozgások volumenéről, ha csak a zöldhasú bankók forgalmát ismerjük. A folyószámlákon hiteljóváírással keletkezik a pénz és ott is szűnik meg a hitel visszafizetése során. Mindezt a jegybank finanszírozási feltételei szabályozzák és befolyásolják.

A harmadik aggregátum jele: M2. Megtakarítási jellege erőteljes, a lekötött forint és devizabetéteket foglalja magába. Ezek már nem használhatók fel azonnal közvetlen fizetőeszközként. Több-kevesebb költséggel tehetők elkölthető pénzzé. Nem olyan könnyen, vagyis nem súrlódási veszteség nélkül öntögethetők felhasználási csatornákba, érzékelhető viszkozitásuk van: a betétek feltörése kamatveszteséggel jár. Ily módon sokkal kevésbé folyékony, likvid eszközök mint az M1. Kamatuk részben magát ezt a csökkent likviditást fizeti meg, részben a vele járó magasabb kockázatot. A bankoknak nyújtott betéti kamatok emelésével a jegybank arra ösztönzi őket, hogy a piaci szereplők minél több megtakarítását vonzzák magukhoz. Ellenben ugyanezzel gátolja, visszafogja a hitelezés útján kibocsátott pénzmennyiség növekedését. A jegybanki kamatcsökkentés hatása fordított, a bankok hitelkihelyezését serkenti, a közvetlen fizetési eszközök mennyiségét növeli. De mindkét esetben reálkamattal kell számolni. Ha a forint reálkamata magas a többi valutához képest, akkor inkább ez utóbbiakra irányul a hitelek iránti igény, ami súlyos viszontagságokat okoz az árfolyamingadozás miatt. – Tovább lépve, eljutunk a tényleges pénzmennyiség teljesebb köréhez, melyben a pénz elhelyezőinek haszonszerző megtakarítási törekvése még erőteljesebb szerepet játszik.A negyedik aggregátum az M3. Benne van az M1 és az M2. Rajtuk kívül a banki értékpapírok, letéti jegyek, pénztárjegyek, takaréklevelek. Még kevésbé likvid eszközökről van itt szó. Elkölthető pénzzé változtatásuk a piacon természetes spekuláció közvetítésével, eladással történik, vagy pedig szintén szerződésileg rögzített beváltási, visszaváltási határidők és egyéb feltételek szerint. A banki termékek közti választásra az általuk ígért jövedelmen kívül vásárlóik speciális helyzete és igényei még inkább hatnak, mint az előzőleg említett formákban.
Végül, az ötödik aggregátum (M4) az M3-on kívül az állampapírokat és az MNB kötvényeit is magába foglalja. Ezeket főképpen hozamszerzési célból vásárolják, és esetenként gyorsan el is adják őket. Így szintén hatnak a piacon rendelkezésre álló termékekkel és szolgáltatásokkal szembeni kereslet változásaira. Értékpapírok kibocsátásával az állam és a jegybank szűkíti a keresletet, a papírok visszavásárlásával bővíti azt. Külföldi devizák beáramlása gyengítené a pénzmennyiség és a vele szemben álló árutömeg egyensúlyát. Ilyenkor a jegybank szintén értékpapírok eladásával szűkíti a közvetlen fizetési eszközök tömegét, „sterilizálja” a piacot.

A gazdaságban forgó pénzmennyiség növekedési ütemének, nagyságának szabályozásával a jegybank a viszonylagos árstabilitás fenntartására törekszik, ami számára törvényi előírás. Inflációs célkövetésének ezt kell szolgálnia. Hibákat követ el, de szükség van rá. Idén a GDP zsugorodott, az állami-jegybanki szabályozás hatására viszont a pénzmennyiség többé-kevésbé stagnált, ezért az infláció mérsékelt volt. A válság piaci önkiegyenlítő hatása érvényesült az ebben a blogban régebben előre jelzett módon, és természetesen nem a piaci önszabályozás mindenhatóságát nagyhangúan hirdető doktriner sültliberális elképzelések szerint. – A belső árstabilitási célokhoz képest a jegybank a maga árfolyampolitikai feladatait sokkal tágabb határok között jelölheti ki. Nincs olyan külön kötelezettsége, hogy valamely szinthez szoros közelségben tartsa a forint árfolyamát, holott ennek ingadozása súlyos terheket ró a kockázattal nem számoló devizaadósokra. Helyzetükön más módon kell könnyíteni, nem mesterségesen magasan tartott forintárfolyammal.

4. A BANK: VESZÉLYES ÜZEM

4.1 Befelé és kifelé irányuló mozgások

2009. októberében időszerűnek véltem a szélesebb olvasó közönség  számára taglalni a  címben jelzett témát.
Mivel hatása mindenkit érint, madártávlatból, majd kissé közelebbről érdemes rátekinteni a banküzem működésére. Első ránézésre két ellentétes mozgást: befelé és kifelé irányuló folyamot tartalmaz. Pénzt gyűjt össze és ad tovább. Kicsit olyan, mint egy akkumulátor. Csak az aksi nem termel nyereséget és ha nem kap megfelelő töltést, lemerül. A bank meg a túlzott profithajsza miatt merül le.
Az egyik bejegyzésemhez fűzött saját  kommentben már korábban  hivatkoztam arra az ismert tényre, hogy a magasabb kockázatot általában magasabb kamattal kell megfizetni (vagy, értelemszerűen, magasabb hozammal, egyéb jövedelemmel.) A bankok is úgy szerezhetnek több nyereséget, ha nagyobb rizikót vállalnak. Ha jobban szemügyre vesszük, a bank nem egyszerű pénzközvetítő, hanem hitelközvetítő. A hitel, a credit lényege a bizalom. A bank bizalmi viszonyokat közvetít ügyfelei között. A bizalomhoz bizonyosság kell: visszakapom a tőkém, mert partnereim szavahihetőek és fizetőképesek. A bank jelenlévő pénzt cserél el jövőben fizetendő pénzre. A jövő pedig mindig bizonytalan. A bizonytalanság minden választható műveletnél jelen van, de nem azonos fokon.

Az előző bekezdésben ellentétes irányú mozgásokat említettem. A befelé irányuló folyam a pénz beszívása. Ezt a passzív bankműveletek végzik Mint tudjuk, a bank mindenkitől forint és devizabetéteket gyűjt, melyek látra szólók, vagy lekötöttek. Az utóbbiak lejárati idő szerint: rövid, közép, hosszútávúak. További passzív bankműveletek: részvénykibocsátás, kötvénykibocsátás, hitelfelvétel.
A pénz haszonorientált továbbadását aktív bankműveleteknek nevezik. Ide tartozik a hitelnyújtás különböző lejárati határidőkre és kamatra, fedezettel, vagy anélkül. További aktív bankművelet a bankgarancia, jövőbeni külföldi és hazai követelések vásárlása, váltóleszámítolás, pénzügyi lízing, befektetési szolgáltatás.

A passzív műveletekért a bank fizet. Az aktív műveletekért neki fizetnek. Haszna a kettő különbözetéből adódik. A passzívban bejövő pénzt, mivel fizetett érte, muszáj is kikölcsönöznie. Egyszerű példával: passzív üzemmódban betétet gyűjt, aktívban hitelt nyújt, melynek kamatlába magasabb a betétinél. A példa egyszerű, ám a bankszakma egyik legérzékenyebb kockázati területe az aktív és passzív bankműveletek összehangolása. Pl. rövid távú betétek tartós maradványának hosszú lejáratú kikölcsönzése. Vagy hosszú időtartamú, pl. jelzáloghitelekre értékpapír kibocsátása és eladása, hogy a pénzt lukratív rövid távú kölcsönökben lehessen fialtatni. Mindkét eset kockázatos: vajon mennyire tartós az a maradvány, mennyire értéktelenedik el a jelzálog tárgya, az ingatlan.
Profit szerzéséhez mindenütt kockáztatni kell, ez egy termelő vállalkozásra is érvényes. Annak tulajdonosa a saját tőkéjét viszi vásárra, a bank viszont mások pénzét kezeli. Saját tőkéjének tízszeresét is elérheti az általa forgalmazott idegen tőke. A bank tehát veszélyes üzem: kockázatvállalását ezért korlátok közé kell szorítani. Állami szabályozás céljaira nagyon árnyaltan leírták a banki kockázatok típusait. Miért? Azért, hogy mindegyikkel szemben megfelelő tartalék biztosítására kötelezzék a bankokat. Örvendetes, hogy Magyarországon ezeket a szabályokat a bankok betartották.

4.2 KOCKÁZATI TÍPUSOK
A hitelezési kockázat azok miatt áll fenn, akik nem fizetik vissza a hitelt. A befektetési kockázat a szerzett értékpapírok árfolyamának csökkenése miatt áll elő.  likviditási kockázat az, ha a bank nem látszana eléggé fizetésképesnek. A látszat persze nem elég. A kamatkockázat abból keletkezik, ha a hitel kamata fix infláció esetén. A működési kockázat a munkatársak,vezetők által elkövetett hibák miatti veszteséget jelenti. A szabályozási kockázatot az összes gazdasági szereplőre kiható normák okozzák. Ország kockázat: A befektetési célország gazdasági, politikai, katonai kockázata. Valuta kockázat: Árfolyamváltozás hatása devizában folytatott műveletekre. Csalás kockázata: ügyintézők, vezetők jogellenes machinációi esetére.
Ezeknek a kockázatoknak megfelelően különféle szorzókkal korrigálják a pénzintézetek mérlegfőösszegét. Az utóbbit elosztják a bank veszteségeinek fedezetét adó szavatoló tőkével. Ez a tört a tőkemegfelelési mutató, ami a bázeli I. egyezményeknek megfelelően kontinensünkön 8 százalék. A bank által közvetített, forgalmazott teljes érték legalább ekkora részét kell tartalékolni, hogy az intézmény tartósan fizetésképes (szolvens) maradjon. ( A szabályozás köteteket tesz ki, a Basel II. és a Basel III. bevezetése folyamatban van.)

4.3  VITA A BANKÜZEM VESZÉLYEIRŐL

A címben említett veszélyeket fejtegettem a legutóbbi pontban.
Első közlése 2009. októberében történt. Tanulóköri vita követte, melynek hozzászólásait és a saját reflexióimat az alábbiakban együtt ismertetem.
– A posztban felsoroltak közül az USA- ban kiváltképpen az első kettőre vonatkozó korlátokat hágták át (hitelezési és befektetési kockázat).
– A poszt szövegéből: “jelzáloghitelekre értékpapír kibocsátása és eladása”. Ha nem adja el, zálogba is teheti, arra megint hitelt vesz fel. Aztán magára a cégre bocsát ki újabb értékpapírokat, végül már ennek az árfolyamára is jövőbeli üzleteket kötnek. A “szülő anyja” sem ismerne rá az eredeti jelzálog-hitelre.
– A jövő mindig bizonytalan. A bank kiszámítja, prognosztizálja azt, amit józanul, nem alaptalanul, előreláthatónak vél. Ám bizonyos konstansokat fel kell tételeznie. Befürdik, ha azok mégsem állandók. A jövőt senki sem ismeri.
– A bankokkkal szemben léteznek prudenciális kritériumok és felügyeleti ellenőrzés. Ennek gyakorlásában a szövetségi ügynökségek nagy mulasztásai vitathatatlanok.
Prognózisról: némely bankár két évvel előre látta a krachot és így okoskodott: nem verem a tamtamot, mert én addig is felveszek 20 millió fizetést és prémiumot. A csirkefogó.
– Az egyik fő (hivatalosan elismert) kockázatot az jelenti, hogy valaki nem igazolta be a bizalmamat. A közlekedésben pedig abban bízom, hogy betartják a szabályokat. Miért tartják be? Többek között az ellenőrzés (esetleg büntetés)miatt. A bizalom ellenőrzés nélkül kevés. A világ bizalomra és ellenőrzésre épül.
– A mai pénzügyi kvárglit már három évtizede elkészítették, de csak néhány éve kezdett büdösödni. A konzervatív R.Reagan idejében, 1980-ban elkezdett deregulációs folyamat vezetett a szinte korlátlan pénzügyi szabadossághoz. Ez a végletesen neoliberális gazdasági doktrína lényegéhez tartozik.
– Az utóbbi harminc évben volt néhány nagy pénzügyi válság, de nem volt ekkora összeomlás. “Kvázi invariáns” volt néhány alapvető gazdasági feltétel, ezekre építve lehetett tervezni. Most nincsenek bizonyosnak látszó invariánsok. Ezért húzódoznak a bankok a hitelezéstől. Amikor a világgazdaság lenyugszik, megtöpped, mint a jól ledöngölt föld, a bizonytalanság kisebb lesz. Újabb relatívan stabil időszak következik, de már nem tart több évtizedig.
– Úgy látszott, hogy a Reaganomics kedvez az általános fellendülésnek és az első időben ez több volt puszta látszatnál. Végletessé a neolib szabályozatlanság Clinton és a két Bush idején vált. Utóbbiak közül főleg az ifjabbik ezt neokon politikával társította, ami katasztrofális hatást gyakorolt az egész nemzetközi életre.
– bankok kockázatokat is közvetítenek. A legegyszerűbb példa: értékpapírt veszek, drágulására számítva. Parázok, netán az árfolyama mégis csökkenni fog. Akkor jelen áras eladási opciót is veszek (az ár tört részéért) Ha csökken az árfolyam, a mai áron szabadulok meg a papírtól.
2013-ban visszatértünk erre a témára. Az újabb vita két hozzászólása:
Minnesota 2013.09.21

Na igen, legutóbb is szóba került a crowding out hatás, vagyis az, hogy a deficites költségvetések, adósságok miatti túlzottan nagy állami hitelkereslet felhajtotta a banki kamatlábat és ezzel előnytelenné tette a beruházásokat. A magas kamatnak egyéb okai is voltak, természetesen.
Italo Romano 2013.09.21.
@Minnesota: Az említett hatás persze nem lineáris, pl. ha az állami deficit recesszióban megnöveli a magánszféra jövedelmét és az aggregált keresletet, azáltal előnyössé teheti a beruházásokat és növekedhet a GDP is. Ez a crowding in, ami időnként fölénybe is kerülhet.

4.4  RIZIKÓLÉPCSŐ

A címben említett fogalmat most csak a pénzbefektetések körében értelmezem.
Nyugodt körülmények között, csekély infláció idején az eltérő kockázatokért járó különböző fizetség eléggé megbízhatóan tervezhető. A kockázatok nagyság szerinti sorrendjével a fizetségek sorrendje áll szemben. Egyfelől, azonos valuta bankbetéti kockázati lépcsőjével a kamatlépcső, kötvények kockázati sorával a hozamlépcső. Másfelől, a kockázati lépcső ellentétele az árfolyamvárakozás is: nagyobb rizikójú kötvényekbe vagy devizákba lehet vagyont transzferálni, arra számítva, hogy árfolyamuk jobban növekszik, mint a velük versengő egyéb befektetési eszközöké. Várakozási lépcső is van tehát. Viszonylag nyugodt világban a kamat és hozamlépcsők, a várakozások eléggé ismert mederben mozgatják a pénzáramokat. Az ilyesminek az a hallgatólagos feltétele, hogy az a meder valamilyen külső erő által szabályozott legyen. Ha nincs ilyen erő, vagy a szabályozottság felbomlik, a fenti működések helyébe egy másik mozgásfajta lép. Annak a fő tengelyében nem a rizikó van, a rizikólépcső fent említett kompenzáló mechanizmusa pedig leáll.
Az említett másik mozgásfajta a bizonytalanság érvényesülési módja. A várakozások is bizonytalanok, a befektetői bizalomhiány miatt a kölcsönható rizikólépcső-fizetségi lépcső felborul, nincs egy fix pont, ahol a tőke megvetheti a lábát. A tőkének tulajdonképpen édes mindegy, hogy mi fog történni, ha azt, ami történni fog, valamelyest előre tudja látni. De éppen ez a kiszámíthatóság hiányzik a megváltozott körülmények miatt. Mindig is volt bizonytalanság, de ez most eluralja az egész gazdaságot. De, mint ahogy a kockázatnak is megvolt a kompenzációs mechanizmusa, (t.i. a kockázatért való fizetségek lépcsője), az egyének számára a bizonytalanságnak is van kiegyenlítő mechanizmusa, a diverzifikáció. Vagyis az, hogy az értéket sok féle vagyontartóban menekítik át.

5. A KÖZÉPOSZTÁLY EZER MILLIÁRDOS VAGYONVESZTÉSE

A háztartásokra, vagy a lakosság egészére vonatkozó vagyoni adatoknak  az ú.n.  középosztály a fő alanya,  nem a létminimumon, vagy az alatt tengődő nincstelenek. Most csak a pénz- és értékpapírvagyon változásait hozom szóba. Egy-egy átlagpolgár hiteleket vehet fel, vagy pénzeket adhat kölcsön, de a háztartások összessége normális időkben nettó pénzügyi megtakarításokat képes elhelyezni bankbetétekben és egyéb formákban.
Háztartásaink tavaly a jövedelem kisebb hányadát tették félre, mint a megelőző években. 2007-hez képest még így is több mint nettó 6%-kal, (GDP 0,8%-a)  növelték  pénzmegtakarításaikat. Az utóbbiak szerkezete megváltozott. Ugyanis a negyedik negyedévben  az erős forráshiánnyal küzdő bankok magas  kamatajánlatokkal sikeres  betétgyűjtési tevékenységet folytattak. Forrásokat szereztek, többek között azoktól, akik valutájukat váltották forintra és helyezték el a bankokban. Befektetési jegyek, életbiztosítások vásárlására viszont az emberek kevesebb pénzt költöttek, mivel ezekben megrendült a bizalmuk. Részvényektől, kötvényektől, azok zuhanó árfolyamai miatt menekülni kezdtek.
A háztartások hitelfelvétele ugyancsak megváltozott. Az első három negyedévben még a devizahitelezés erős túlsúlya mellett adósodtak el. A kölcsönök egyre nagyobb hányadát nem lakásvásárlási vagy -építési, hanem fogyasztási célból igényelték. A pénzügyi válság eredményeképpen az év utolsó  hónapjaiban visszaestek a deviza fogyasztási hitelek.  A hitelek és a lakosság által birtokolt  kamatozó eszközök egyenlegéből keletkezett a már említett, az előző évinél 6%-kal több tavalyi nominális pénzmegtakarítás. (Ami, a hasonló mérvű inflációval korrigálva, reálértékben stagnálást jelentett.)
Ellenben a háztartások által birtokolt teljes pénzügyi vagyon csökkent.
Hogyan történhetett ilyesmi?
A tőzsdei és deviza- árfolyamváltozások és  hozamok hatására! A negyedik negyedévben  a forint gyengülése következtében a lakossági hitelállomány 10%-kal felértékelődött, ezzel meghaladta a GDP 35%-át.  A tőzsdei mélyrepülés pedig a lakosság által tartott részvényállományt 45%-kal leértékelte. Jelentősen csökkent a befektetési jegyek, a kötvények, valamint a nyugdíjpénztári és életbiztosítási tartalékok értéke is.  A háztartások nettó vagyona – az évközi nettó pénzmegtakarítás ellenére és az átértékelődési hatás eredményeképpen – 5,8%-kal, azaz mintegy 960 milliárd forinttal csökkent 2008-ban. Idén az első két hónapban ugyanez az irányzat folyatódott. A vagyonvesztés már bizonyára meghaladja az ezer milliárd forintos összeget.

6. FELÜLÉRTÉKELT FORINT
6.1 Hogyan lehet felülértékelésről beszélni az ismert árfolyammozgások közepette?

Amikor a devizahitelesek baja nagy, még ha most enyhülhet is a helyzetük.2009 augusztus 17-én írtam erről a Nolblogon:
A fogyasztói árindexek alapján a reálárfolyam változását kell számítani. Az üzleti világot ez érdekli, (meg a bérköltségtől függő „reáleffektív” mutató, amiről most nem lesz szó.)
Miről van szó? Az árfolyam havi nominális le- vagy felértékelődéséről az euróhoz képest, korrigálva az adott havi inflációs mutatóval és az EU inflációs mutatójával. Ebből a nézőpontból azt is látjuk, hogy a belső és külső árszínvonalhoz képest milyen változások történtek. Az utóbbiak módosítják, felülírják azt a tendenciát, amit a szokásos, primer napi adatok mutatnak.
A reálárfolyam, az 1997. 01.01.-i állapotot 100-nak véve 2006- ig is felülértékelt (120 és ennél magasabb) volt, majd így alakult:
2006 május: 117 (alsó csúcs). Ezután nekilendült és egyre felülértékeltebb lett:
2007 május: 145 (első felső csúcs). Egy évig ekörül oszcillált, majd tovább emelkedett:
2008 július: 156 (második felső csúcs). Innen meredeken zuhant:
2008 szept.: 140 A hazai anomáliák és a pénzügyi válság miatt is. További csökkenés:
2009 január: 120 (második alsó csúcs). Ezután a kilábalás megkezdődött, a külső helyzet is javult:
2009 május: 137 -es szinten volt.

6.2  A FELÜLÉRTÉKELTSÉG VITÁJÁN ELHANGZOTTAK

– A blogban egy olyan mérőszámot szemléztem, mely a valuta átváltási arányát a két valutazónában tapasztalt fogyasztói infláció egymás közti arányával korrigálja. A benne foglalt kérdés és válasz arra irányul, hogy a ténylegesen kialakult árfolyamok hogyan viszonyulnak a két infláció arányához. A statisztikailag megfigyelt időszakban a forint piaci értékelése kisebb vagy nagyobb mértékben mindig meghaladta azt, ami a fogyasztói árak relatív dinamikája alapján reális árfolyam lett volna.

– Az árfolyamot végeredményben azonban a pénzügyi folyamatok is meghatározzák: a forint iránti kereslet és kínálat tartós viszonyán keresztül, ami végülis a folyó fizetési mérleg és a tőkemérleg viszonyától függ és a finanszírozási szükségletekben összegeződik. A nettó tőkeimportot nemcsak a produktív beruházások, hanem a (kamattól is függő) portfólió befektetések és szuverén piaci kölcsönfelvételek is növelik, ha növelik: tavaly például negatívba csapott át egy időre.
Ezért kellett nemzetközi intézményektől kölcsönöket felvenni. Az árfolyammozgásban mindez tükröződik.

– Hozzászólás: a kamat, az infláció és az árfolyam tulajdonképpen egy szerves egységet alkot…. Válasz: szerintem egy tágabb szerves egységbe még az adóteher, a lakosság, állam, vállalatok pénzügyi helyzete és a külső finanszírozás is bele tartozik, mint egymással kölcsönhatásban változó tényezők.
– Hozzászólás: a forint tehát alapjában mindig felülértékelt, mivel a központi bank jóval magasabb kamatszintet kénytelen fenntartani…
Válasz: a/ Nem mindegy, hogy mennyire felülértékelt, 20 vagy 40 %-al tér el a reálárfolyamtól, amely egy számított hosszú távú centrum abban a feltételezésben, hogy az összes többi hatótényező is a maga reális keretei között marad.
b/ A “jóval magasabb kamatszintet” a válság előtt egy abnormálisan magas államháztartási deficit okozta. Annak normalizálása folytán kevésbé indokolt “mindig” túlértékelve tartani a forintot. A válságban még magasabb lett a kamat, de a forint túlértékeltsége csökkent. – A kamat nem oka az inflációnak.
c/ Az euró túlkínálata akkor gerjesztené az inflációt, ha a jegybank kötvénykibocsátással nem sterilizálná a forintra átváltott összegeket, nem szívná be azokat a pénzpiacról.

– A “jóval magasabb kamatszintet” a válság előtt egy abnormálisan magas államháztartási deficit okozta. – írtam az imént Eddigi közléseimmel összhangban ezt pontosítom azzal, hogy az államháztartási deficit sem indokolt olyan magas kamatszintet, mint amit tapasztaltunk. A mérsékelt infláció mellett a reálkamat túlságosan magas volt. Ezért futott fel a devizahitelezés.

Ha a fogyasztói áremelkedés mellett az aktuális árfolyam változatlan marad, a reálárfolyam felértékelődése következik be.

– Hozzászólás: Ellensúlyozhatja-e a felülértékeltséget az adók drasztikus csökkentése a gazdaság szempontjából, vagy kialakulhat egy ellentétes irányú várakozás a piac részéről…

Válasz: Szerintem a kérdésre a külső konjunktúra alapján lehet válaszolni. Gazdasági, (export) expanzió esetén kisebb adóráták mellett is kisebb lehet az államháztartási hiány. Enélkül, deficitexpanzió esetén egyre rosszabbra fognak számítani a gazdasági cselekvők, és szabadulni igyekeznek a forinttól. Annak árfolyama zuhanhat, ezzel viszont a túlértékeltsége is csökken.

– A várakozások említésével az egymással kölcsönhatásban mozgó változók újabb, nagyon fontos elemére mutatott rá az egyik hozzászóló. Régebben írtam, hogy a makrogazdasági komplexum nagyjából húsz vektorból tevődik össze. Remélhetőleg, ha madártávlatból is, lassacskán az összeset meg tudjuk szemlélni.

7. NÖVEKEDÉS ÉS EGYENSÚLY A 21. SZ. ELEJÉN

Csekély rövidítéssel újraközlöm 2009. júl. 16-i blogbejegyzésemet.

A magyar GDP dinamikája évezredünk első hét évében mintegy háromszorosa volt az EU átlagáénak és mélyen az alá zuhant 2007-ben. A növekedési ütem 2006. 3. negyedévében kezdett csökkenni. Ebben az időszakban már a magyar növekedés lett kb. az egyharmada az uniós átlagnak, mielőtt a globális fejlemények hatására együttes zuhanásba kezdtek volna.Az európai átlagot túlszárnyaló korábbi gyors növekedési ütem jelentékeny mértékben gyarapította a nemzet rendelkezésére álló anyagi javak és szolgáltatások fizikai tömegét, egyszersmind az ország helyzetében tűrhetetlen állampénzügyi kiegyensúlyozatlansággal és abból következő eladósodással járt együtt. Az adósság hasonló mértéke másutt is tapasztalható, de a mi speciális körülményeink között ez elviselhetetlenné vált, mert az államcsődhöz közeli veszélyzónában való lavírozást kényszerített ki. A veszélyzónába az államháztartási gazdálkodás rendje, gépezete  vitte bele az országot.
2005-2006-2007-ben a kritikus méretű adósságállomány aránya az alábbi volt.
2005          2006         2007
Arány a GDP százalékában:
Bruttó államadósság:               61.7            65.6         65.8
Az utóbbi mélyebb meghatározója a társadalmi modell, azon belül a kevéssé kontrollált kormányzati pénzügyi döntések és a szociális biztosítékok torzult prioritásai. A gazdasági és politikai rendszerváltás óta a rengeteg apró-cseprő kiigazítás ellenére az igazgatási államrendszer és a szociális ellátó hálózat nem eléggé, vagy nem jó irányban változott meg.

Az adósságállomány közvetlen meghatározója az államháztartás hiánya volt.
Arány a GDP százalékában:
Államházt. egyenlege:           -7.8            -9.3          -5.0

Az EU átlagot messze túlszárnyaló gazdasági növekedést túlságosan nagy részben adóssággeneráló külső források finanszírozták. Leegyszerűsít az az állítás, hogy a külső hitelek teljes egészét „elfogyasztottuk” Az eladósodásnak természetesen voltak jelentős rétegek szempontjából közvetlenül előnyös oldalai is. Emlékezhetünk a polgári kormány középosztály-barát lakásépítési kedvezményeire. Ezek a kedvezmények, a köztisztviselői béremelés és néhány az akkori kormány által hozott egyéb intézkedés okozta az első deficitcsúcsot, amely 2002-re ért be és több mint 9 %-on tetőzött.
A 2002 – es választások után már az új kormány emelte a közalkalmazottak bérét és a nyugdíjakat, az ellenzék többsége által is megszavazott száznapos program keretében. A távlati fejlesztést szolgáló infrastruktúrák, köztük az autópályák építése semmiképpen sem sorolható a fogyasztási célú ráfordítások közé. Az autópálya-építést költségvetésen kívül akarták elszámoltatni az Unióval, amely végül is nem fogadta el az elszámolási metodikát. Ekkor nőtt újra hatról kilenc százalékra a hiány. Ez volt a második deficitcsúcs, ami 2006-ban tetőzött.
Zömében a két kormány, (jobb- és balközép) túlköltekezésének kumulatív és kamatos eredménye a mai adósságállomány. A két kormány külön-külön (egyenként nézve) indokolható, ha nem is önzetlen és vitathatatlan arányokban meghatározott feladatok teljesülése végett kreálta az együttvéve tűrhetetlenül magas államháztartási deficitet, aminek most isszuk a levét. Külön-külön mindegyik programnak lett volna értelme, csakhogy a makrogazdasági mérleg fütyül arra, hogy az egyes összetevő részek elszigetelt szempontjából mi lehet előnyös. Együttesen nem lett volna szabad annyit rájuk áldozni, amennyibe kerültek. Ha például a kedvezményes lakáshitelezésre, a közalkalmazottakra, a nyugdíjasokra, az autópályákra fele annyi plusz pénzt költöttek volna, nagyjából rendben lehetnénk. Mivel nem így történt, összeadódó mértéküket nem bírta el az ország.

A nemzetgazdasági mérlegek egyensúlya 2001-2004-ben bomlott meg a jobbközép, majd a balközép kormányzat hibájából. Az előbbi a 2002-es választások előtt, az utóbbi a választások után engedett nagyfokú túlköltekezést, eltérő társadalmi rétegek és funkciók érdekében. Az előző bekezdésekben leírt kórfolyamat gyógyítása 2005-ben kezdődött. A változatlanul hagyott igazgatási s szociális modell keretei belül voltak csak sikerei,  nem is minden fontos területen.
A makrogazdasági egyensúly helyreállítása sok irányban követelt erőfeszítéseket. Az évi átlagos 4%-os GDP növekedés mellett a többi jelzőszám az alábbi volt.
Év:                                            2005        2006        2007
Indexek:
Hazai felh. volumene                101.4        101.8       99.0
(Messze elmarad a GDP  indexétől)
Export                                       111.3        118.6      115.9
Import                                       107.0        114.8      113.1
(Elmarad az exportnövekedéstől.)
Mivel a hazai felhasználás kevésbé nőtt, mint a GDP  és az import növekedése elmaradt az exportétól, a külkereskedelmi egyenleggel kapcsolatban (annak csökkenő hiánya miatt) miatt kevesebb külső forrást kellett igénybe venni, vagy többet lehetett külső adósságok rendezésére költeni.
Milliárd euró, kerekítve:
Külker. egyenleg                     -2.9             -2.4        -0.120
Érzékelhetően csökkent a hiány, de ezzel együtt járt az, hogy a gazdasági szereplők, akik a nemzeti jövedelmet előállítják, elegendő források híján nem tudtak fejleszteni, a magas adó és járulékteher is visszafogta a növekedést és foglalkoztatást. Érdemleges javulás ebben a tekintetben nem következett be.
Az export-vezérelt ipari termelés, javarészben a kivitel 80%-át teljesítő külföldi érdekeltségű cégek körében, mondhatni, szárnyalt: a három év alatt átlagosan évi 8%-al nőtt. Ellenben az építőipar, a beruházások  szükséges visszafogása miatt 2006-ban és 2007- ben erősen visszaesett.

2007-ig nem történt érdemleges javulás a folyó fizetési mérlegben és a külső finanszírozási szükséglet mértékében. Azért sem, mert a hosszú éveken át  felvett hitelek felhizlalták  az államadósságot, melynek kamatterhe évente kb. ezer milliárd forint volt.
Fiz.mérleg egyenlege:             -6.6             -6.8        -6.5
Ezt a külső hiteligény tekintetében ellensúlyozhatta volna a tőkemérleg pozitív egyenlege, (ha a tőkeimport jelentékeny mértékben meghaladja a tőkeexportot és az esedékes törlesztéseket. Nem haladta meg.) Mindezek miatt a külső finanszírozási igényben a három év nem hozhatott érezhető javulást: kb. évi 6 milliárd eurót tett ki.

Említésre érdemes, hogy 2005-2007-ben nagyobb társadalmi rétegek nem kaptak újabb kedvezményeket, ami megterhelte volna a költségvetést. Az államigazgatásban  racionalizálás és állománycsökkentés történt. Az államháztartás által fenntartott ellátó rendszerek automatikus igénynövekedései mégis költségvetési többletkiadásokat eredményeztek. Ezt a folyamatot meg kellett állítani. De száguldó vonatnak nagy a féktávolsága. A deficit vonatát már 2005-ben elkezdték fékezni, ám a kormányzó pártgépezetek miatt nem húzhatták meg a vészféket. Ennek elfogadtatására irányult a 2006 tavaszán  ellenállással szemben kiküzdött részleges irányváltás. A középszintű és a felső szintet is befolyásoló döntéshozók azonban még akkor sem értették meg, hogy az államháztartás milliók életmódjára kiható átalakítására van szükség. És hogy a túlköltés megzabolázása a legelső feltétele annak, hogy a jövőben tartós gazdasági növekedésre lehessen számítani. Persze, ha van kereslet, amit számunkra a világpiac és annak részeként a hazai piac jelent.

Az átalakítás hívei és hályogkovács bajnokai pedig azt nem értették, hogy az egészségügyi és egyéb reformok szakszerűtlenségei, előkészítetlensége és idétlen kommunikációja miatt az egész folyamat politikai veresége borítékolható volt. Azt sem értették, hogy az állami támogatásoknak és az állami szerepvállalásnak nem egyszerűen a radikális leredukálására van szükség, hanem körültekintő átalakítására, mellyel összefér a pozitív irányú (javuló) költségvetési mérleg. Kár volt az ellenzékre hivatkozni. Az ellenzéknek az a dolga, hogy ellenezzen, még ha nemzetgazdasági alapérdekekre tekintettel nagyobb felelősséget is tanúsíthatott volna. Előre kellett lépni, de a 2008 évi politikai bizonytalanság miatt a szerkezeti változtatások folyamata megakadt, miközben a makrogazdasági mérleg még egy ideig tovább javult. Bekövetkezett viszont a nemzetközi pénzügyi válság, amely minden tekintetben új helyzetet teremtett. Mivel a megtett racionalizáló lépések hatására négy éven át folyamatosan javultak a magyar egyensúlyi jelzőszámok, ez pozitív hatást gyakorolt az ország számára hirtelen nélkülözhetetlenné váló, a – különösen – 2005-ig folytatott makrogazdasági kormányzás hibái miatt nagyarányú külső segítség megítélésére.
(Most mindehhez hozzáteszem a 2010-re szóló,  pártbefolyásolt választási költségvetést, mely újra a 10%-hoz közelítette a GDP arányos hiányt és ezzel semmissé tette a  bizonytalan közhangulatban hozott kiigazítási döntések addig is nagyon relatív eredményeit.)

8. KÜLGAZDASÁGI HELYZETÜNK 2010-BEN

2010 május hónapban írtam:
Amint terveztem, a mintegy másfél éve elkezdett gazdasági tárgyú sorozatot a választásokig folytattam. Nyomon követte az államháztartási egyensúly javításának menetét. Abból is több leágazás vezetett a fizetési helyzethez, ami részben függött, részben nem függött a belső egyensúlytól. A legdrámaibb fejlemények éppen itt következtek be. A sorozat végén (most) a külső egyensúlyi pozíció a fő témám és annak hatótényezőiként tekintem a belső változásokat.
Úgy vagyunk, mint a sziklamászó, aki csak egy végtagjával kereshet új kapaszkodási pozíciót, három másikkal biztosítania kell a stabilitását. Elhamarkodott mozdulatokat nem engedhet meg magának. Még mindig a meredélyen lógunk, mivel sajnos tavaly előttig az ország külső bevételeinek és kiadásainak egyenlege nem javult lényegesen és csak tavaly kezdtünk elérni egy kevésbé veszélyes útszakaszt. Mindezek még verbális megállapítások, némi képes beszéd alkalmazásával.
Mint tudjuk, a köznapi és irodalmi nyelv alapelemei a szavak, a közgazdaság nyelve viszont szavakból és számokból áll, vagyis adatokból. Ezen a nyelven szólnak a jegybankunk által újabban rendelkezésünkre bocsátott információk, melyeket megkíséreltem blogosítani az alábbi kisebb táblázatok és értelmezések formájában.

A külső egyensúlyi pozíció és az egyes szektorok nettó finanszírozási képessége (a GDP-%-ában)
2003 2004 2005 2006 2007 2008 [2009 2010 2011
[Becslés ]                                        [Előrejelzés
A. Folyó fizetési mérleg egyenlege
-8,0   -8,3  -7,2 -7,5    -6,8    -7,2 ]   [ 0,4  -0,4  -0,4
Áruk és szolgáltatások vásárlására és kamatfizetésre tehát az ország 2009-ig ennyivel költött a bevételénél többet. A külső egyensúlyra kedvezően hatott egy reálgazdasági negatívum, a belföldi értékesítés visszaesése, viszont romlást okozott a devizahitelek gyors növekedése. Az elszámolási mérleg hiányát csak csekély mértékben ellensúlyozta a nettó tőkeimport:
B. Tőkemérleg egyenlege
0,0    0,1    0,7   0,7    0,7       1,0 ]    [1,4  2,0  2,4
A nettó tőkeimporttal csökkentett fizetési elszámolási „hézag” miatt befelé kellett áramoltatni a külső pénzügyi forrásokat, másképpen: finanszírozási képességünk negatív volt, ennyiben kölcsönpénzből éltünk. Országos szemléletben a fenti két adatsor összegezése ezt a képet mutatja:
C. Külső finanszírozási képesség, “felülről”(=A+B)
-8,0   -8,2  -6,5  -6,7  -6,1    -6,2 ]   [1,8  1,6   2,0
2009 második felétől a külső keresletben és a hazai, exportra termelő ágazatok teljesítményében javulás következett be. Ez már valamelyest mérsékelni tudta a GDP visszaesését. Rövid távon a kibocsátás lassú és fokozatos növekedésére lehet számítani. Hazánk befektetői megítélése más országokhoz képest javul, úgyszintén a piaci pénzfelvételek kamatfelára, amely azonban még mindig meghaladja a válság előtti szintet. Magyarország magas adósságállománya lassacskán csökkenni kezd, de érdemleges javulást csak a GDP növekedése hozhat, ami a jövő évtől várható. Nagyon ugrálni akkor sem lehet majd.

Most nézzük mindezt alulról, szektoronként:
I. Kibővített államháztartás finanszírozási igénye*
-8,3  -8,3   -9,4   -9,5   -5,8  -3,8]   [ -4,7  -5,2  -4,5
Látható, hogy 2007-ben és 2008-ban s azóta az államháztartás a korábbinál jóval kisebb mértékben terheli az országos finanszírozási képességét, ami a 2006-2010 évek jelentős, nemzetközileg is méltányolt költségvetési kiigazításának köszönhető. Mindez a forintárfolyamra is kedvezően hatott. Az előrejelzés nem számít további nagyobb javulásra. Egy esetleges újabb túlköltekezési kaland nemcsak az államháztartás negatív egyenlegét, hanem a külföldi devizák árfolyamát is növelné.

II. Háztartások finanszírozási képessége
0,1   2,3    4,3    3,3    1,5    1,2]     [3,3  4,5  4,1
A háztartások mindvégig pozitív szerepet játszanak, ellensúlyozzák más szektorok hiányait. A vállalatok szerepét a maradékelv alapján megközelítőleg lehet megbecsülni.

III. Vállalatok és “hiba” (= C – I.- II. )
0,2  -2,2   -1,4  -0,5  -1,8  -3,7 ]    [3,2  2,4  2,4
A két utóbbi sor 2009-től a magánszektor nettó finanszírozási képességének emelkedéséről tanúskodik, ami az országos (összevont) finanszírozási képesség nagy jelentőségű tényezője. A lakosság banki megtakarításainak szintje azonban még mindig alacsony. A vállalati szabad források gyarapodását részben a csekély beruházási kedv okozza a bankok mérsékelt kockázatvállalási hajlandóságával is összefüggésben. Utóbbiak inkább a jegybanknál fialtatják a pénzüket. A bankok is drágábban jutnak külföldi forrásokhoz.
—
*Megjegyzés (MNB): A kibővített államháztartás az állami költségvetésen kívül tartalmazza az önkormányzatokat, a kvázi fiskális feladatokat ellátó intézményeket (MÁV, BKV), az MNB-t és az állam által kezdeményezett és irányított, ugyanakkor formálisan ún. PPP-konstrukcióban (állam+magánszektor)végrehajtott beruházásokat végző intézményeket. Az államháztartás finanszírozási igényére adott előrejelzés nem számol a stabilitási és kamatkockázati tartalékokkal.
A jegybank megítélése szerint az állam és a bankrendszer külső finanszírozásának magas megújítási (vagyis, teszem hozzá, a hitelek továbbgörgetési) igénye továbbra is sérülékennyé teszi hazánkat a külső sokkokra. A magas külső és belső államadósság-állomány mellett kockázatot jelent a bankrendszer magas hitel-betét aránya, valamint a háztartások jelentős devizahitel-állománya. Véleményem szerint az utóbbi arányának csökkenése gátolt mindaddig, amíg a forinthitel reálkamata magasabb a devizában felvett hitelénél. Merev egyenlősítésük mégis hiba lenne, hiszen a kölcsönhatás mindkét tényezőjére számos egyéb külső és belső körülmény hat.

9. KÖZGAZDASÁGI ÉS MŰVELTSÉGI CENZUST POLITIKUSOKNAK !

2008. nov. 22-én írtam egy bejegyzésben:

A jelenlegi pártszociológiai állapotok alkalmatlanok arra, hogy a vezető testületekbe való rekrutáció során a gazdasági fejlődés szempontjából megfelelő embereket válasszanak ki. A pártvezetőknek szót kell tudni érteni a tényleges szakemberekkel. Integrálniuk kell a gazdasági szükségleteket a fontosabb rétegek érdekeivel, de nem lehetnek az utóbbiak szolgálói.  Legfőbb feladatuk, hogy a kormányzásba a gazdaság szabályozásához értő embereket válasszanak ki.

H. Schmidt egykorú könyvében megállapította, hogy a politikai vezetők közgazdasági tudása Németországban sem elégséges.  “A könyv valamiféle politikusi minimumteszttel kezdődik és zárul: aki a politikában akar versenyezni, annak legalább egy szakmában csúcsteljesítményt kell nyújtania, s mindezen felül alapos történelmi ismereteket szereznie, jártasságot a közgazdaságban (nem iskolás szinten), a pénzvilágban. (Élcelődik kollégái tudatlanságán főképpen gazdasági- és pénzügyi kérdésekben – például abban, hogyan kell olvasni egy költségvetést… És még valami: legyen beoltva kultúrával (az sem baj, ha tud zongorázni…). De talán mindezeknél nélkülözhetetlenebb tulajdonság, hogy a politikusnak legyen “füle” meghallani a lelkiismeret szavát. Enélkül nincs nagy formátum – és persze még így sincs kizárva, hogy itt-ott tévedni fog.” (A.M. interjúja a 90 éves H.Schmidt-tel.)

Hozzászólásokban a fentieket a következőkkel egészítettem ki:

Valamely párt demokratikus működése egyáltalán nem jelent garanciát arra, hogy vezető szerveinek összetétele a legkedvezőbb legyen a közgazdaság és a hatékony államigazgatás érdekeinek szempontjából. A kedvező összetételű vezetésnek a fentiek értelmében nem az a fő ismérve, hogy ügyes, hatékony adminisztrátorokból, szervezőkből áll. Ilyenekre is szükség van egy-egy választási pártgépezetben és akár nagyon hasznos munkát végezhetnek például önkormányzati vagy tárcaszintű végrehajtó tisztségekben.

Alulról felfelé építkezve is lehet azonban olyan szürke legfelső vezető kollektívákat összehozni, amelyek éppen szürkeségük tehetetlenségi nyomatéka miatt, és saját beásottságuknál fogva évtizedeken át képesek meggátolni a régen esedékes változásokat. Ezzel, végeredményben tönkreteszik az illető politikai szervezetet. Nem jobb a helyzet a diktatórikus vezetésű pártokban sem, ahol viszont éppen a vezető önkénye, szubjektív döntései jelentik az egyik fő veszélyforrást.

III.IRATISMERTETÉSEK  (1-12)

Az alábbiakban válaszolok egy tanulókörnek a nyolcvanas és kilencvenes években folytatott kutató tevékenységem  körülményeire vonatkozó kérdéseire. Mivel nem bízom saját memóriámban, a szóba hozott időszak megmaradt iratainak tartalmára tudok csak utalni.

Első iratismertetés

A tanulókör történelmi kérdéseire válaszolva blogba másoltam az 1983-as könyvem kiadását eredményező lektori véleményeket. („Szocialista gazdaság a változások korában”) Ennyi idő elteltével valóban csak papírról lehet bármiről is beszámolni. Megjegyzést kell fűznöm a tőlük átvett „iratismertetés” címhez is. Ha ezt szigorúan értelmezném, az iratok egészét kellene ismertetnem. Ám az eredeti kérdések csak a könyv kiadását  eredményező véleményekre vonatkoztak.
A kiadásban kulcsszerepet játszott „A KGST országok részvétele a nemzetközi munkamegosztásban. Kiinduló elemzés” c. tanulmány (1979) intézeti vitája. (MTA KTI, 38 résztvevő, 10 hozzászólás, 8 írásos észrevétel.)  Berend T. Iván lektori véleménye szerint „kiváló, gondolatgazdag, értékes tényanyaggal és módszertani igényességgel elkészített <kiinduló elemzés> áll előttünk…Megnyerő a vizsgálat erőteljesen-egyértelműen gyakorlati cselekvésre orientált szemlélete is…A tanulmány legértékesebb, legújszerűbb részének a KGST áruforgalom egyenlegeinek, cserearányainak részletes, bontott elemzését tartom.” Az idézett és a többi lektor, hozzászóló több módosító és bíráló észrevételét természetesen hasznosítottam a könyv végleges szövegezésében.
A fenti intézeti vita összefoglalója szerint „Osztatlan helyeslésre talált a tanulmányírónak az a törekvése,hogy a KGST tagországok gazdasági helyzetéből kiindulva, a fő gazdasági-fejlődési problémákat elemezve tárgyalja a KGST-beli gazdasági integráció problémakörét…Ugyancsak általános helyeslésre talált a tanulmány elfogulatlan kritikai szelleme, amely múlhatatlanul szükséges a KGST-ban tömörült országok gazdaságának és fejlődési problémáinak megértéséhez. Az adott témában feltétlenül helyes a tanulmány gyakorlati cselekvésre orientált szemlélete.” Az összefoglaló a tanulmány szövegének pontosítására, kijavítására irányuló javaslatok felsorolásával zárult. Ezeket, tőlem telhetően szintén beépítettem a készülő könyvbe. Abban az évben egy másik előtanulmányról ugyancsak volt egy vita, melyben a meghívott pénzügyi technokraták egy része a forint konvertibilitása ellen hozott fel érveket. Ezeket egyáltalán nem fogadtam el és más pénzügyi szakemberekkel együtt folytattam az IMF-be való belépés melletti érvelést, amit a könyv kézirata is nagy súllyal képviselt. Magyarország a kézirat leadásával egyidejűleg lépett be az IMF-be.
A mechanizmus 1968-as reformja után, azzal szerves egységben, de nagy időbeli késedelemmel a nyolcvanas években előrehaladt a magyar gazdaság második metamorfózisa, vagyis a forint konvertibilitására való áttérés.  Mind a két időszakban a gyakorlati változások előkészítésének elméleti kérdéseivel foglalkoztam egyedi helyzetmegítélésem és felfogásom alapján.
A nemzetgazdaság egységes egész, melynek fő komponensei egymásra hatva működnek. Az esetileg általam is művelt monografikus, részkutatási megközelítés helyett a könyv összefoglaló jellege ezt kívánta kifejezni. Eltérő eszmei áramlatok képviselői álltak mellé. Falusné Szikra Katalin (1982.11.02.): „Különösen a komplexitása lenyűgöző” Ugyanő ajánlotta publikálásra a Társadalmi Szemle számára 1982-ben a könyv előmunkálataként készülő cikket, azzal, hogy „társadalmunk alapkérdéseit tárgyalja reális, racionális megközelítésben, és ezzel helyes irányba tereli a gondolkodást. Fő erénye a józansága”. (1982.02.27.) De Izikné Hedri Gabriella és Ripp Géza is támogatta a könyv kiadását.
Számos vita tárgyalta a könyv részeit, köztük az „Integráció, nemzetgazdaság, vállalkozás” c. tanulmánykötetet (1981). Bírálója, Botos Katalin megállapította: „ A tanulmány bizonyítja, hogy szerzője mindent ismer, ami a jelen gazdasági helyzet megítéléséhez szükséges.” Magától értetődik, hogy ezt a nemzetgazdaság főbb hatótényezőire értette és nem tekintette a szerzőt valamiféle mindentudó gurunak. (Jelen szerző nem sokra becsüli a rangokat, viszont a nevezett lektor becsületére válik, hogy egy évtizeddel később, akkor már miniszteri rangban, ugyanilyen szellemben észrevételezte a könyvhöz hasonlóan átfogó jellegű angol nyelvű tanulmányomat.)   Az előbb említett kötetről Palánkai Tibor így írt: „Mind a három tanulmányt színvonalasnak és értékesnek tartom, hozzájárulnak számos elméleti kérdés tisztázásához és a helyzetértékelések és következtetések, valamint a javasolt és sugallt gazdaságpolitikai teendők, mindhárom témával kapcsolatban, véleményem szerint nagyrészt helytállóak” (1981.11.05.)

Második  iratismertetés
A belinkelt poszt  „A tőke mint gazdasági hatótényező komparatív elemzése”című,  öt éves projekt eredményeit tárgyalja.
http://ismeretvadasz.blog.hu/2014/04/05/iratismertetes2

Harmadik iratismertetés
Az alább belinkelt szöveg egy általam szervezett kutatási projekt egyik részéhez kapcsolódik. A „Társadalmi átalakulás Közép- és Kelet-Európában” c. hét kötetes kollektív („OTKA”) pályamű 4 év alatt, az 1987-1990 időszakban készült el a prognosztika, szociológia, történetszemlélet, politológia, alakulatelmélet, modernizációtan, jogelmélet ismert szakértőinek részvételével . Ennek hetedik kötete „Kelet-Európa hanyatlásának társadalmi kórokozói ” címmel jelent meg (1990). Szerzői: Földes Károly, Ördög Miklós, Szira Tamás. A poszt a könyvről szóló véleményeket tartalmazza.
http://ismeretvadasz.blog.hu/2014/05/31/iratismertetes3
Fontosabb kifejezései: fogalmi megkülönböztetések, keleti elfajulás, birodalom kudarca, önreflexiós irány, érdekmentes kutatás, intellektuális tartalom, ellentétes vélemények, objektivitás, társadalmi átalakulás, átalakulásra felkészülő erők. A hét kötet tartalmi összefoglalása a Pages-ben: https://foldeskaroly.wordpress.com/tarsadalmi-atalakulas-kozep-es-kelet-europaban/

Negyedik iratismertetés
http://ismeretvadasz.blog.hu/2014/07/13/iratismertetes_278
A bejegyzés egy több évtizeddel korábbi közleményemmel foglalkozott. Az írás a mezőgazdaság pénzügyeit taglalta. Ám a vita súlypontja, meglepően,  a tudományos közélet aktuális visszásságaira helyeződött át. Olyan kifejezéseket érintett, mint: ítélőképesség, befolyásolható, pártapparátusi csőcselék, piszkos trükkök, intrikus csoportok, machiavellizmus, intranzigens véleményvezérek, üldözöttből üldöző, közhangulat, új konformista, közéleti ügyködők.

Ötödik iratismertetés

Válaszolok a tanulókörnek a kutató tevékenységem 1989-91-es körülményeire vonatkozó kérdéseire: „Tájékoztatást kérünk a szerző munkáját érintő külső történésekről, impulzusokról, recepcióról.” http://talon.blog.hu/2014/09/27/foldes_karoly_a_tokeuzletrol     Az év első felében négy széleskörű szakértői vita (l..: 03.06, 05.10, 05.22, 06.19. jegyzőkönyvek ) tárgyalta meg a komparatív tőkekutatás következtetéseit tartalmazó köteteket. Ezeket valamivel később (09.25.) az intézeti összefoglaló pozitívan értékelte és a pályázati szakzsűri elfogadta. – Még áprilisban felszólaltam a KGST borús jövőjéről a gazdaságpolitikai vezetők és kutatók vitafórumán (04.12.) – A fentiekkel párhuzamosan folytatódtak az intézeti reformbizottság tárgyalásai. Ottani felszólalásaimat a moreszk.hu blog gazdája digitalizálta, önzetlen munkájáért ezúton fogadja őszinte elismerésemet. – Abban a félévben egy másik pályázati projektem keretében működő szakmaközi munkacsoport elkezdte megvitatni a társadalmi átalakulásról kidolgozott köteteinket (06.12., 08.31.) Időközben tanulmányokat publikáltam a Politika-Tudomány-ban (89/1) és a Társadalmi Szemlében (89/8-9)
1989.07.19-i keltezéssel levél jött a Svenska Institutet – től, miszerint az MTA-val fennálló egyezmény keretében nekem ítéltek egy kisebb, négy hónapos ösztöndíjat a szeptember- december időszakra . Azt köszönettel elfogadtam és fel is használtam egy stockholmi tanulmányútra, a svéd modell megismerésére. Majd ott-tartózkodásom vége felé (12.22.), egy másik írásbeli meghívást adtak át. Még első ottlétemkor az új évben magyar gazdaságpolitikai tárgyú előadást tartottam a Nemzetgazdasági Intézetben (01.08.) A Lindbeckék ismételt meghívásából következő látogatásra már abban, az 1990-es évben került sor az MTA anyagi támogatásával (három hét, 11.12.-12.02.)
Intézeti tudományos osztályom már hosszú évek óta a tőkével foglalkozott, ezért némely akadémikus berzenkedése dacára az MTA KTI elfogadta az 1990.01.25-én kelt javaslatomat, melynek értelmében a kollektíva nevét is Tőkegazdasági Osztályra változtattuk. Ez rövid életű volt, de 1990-ben az osztály neve alatt jelent meg a két társzerzővel két évvel korábban írt közös könyvecskénk Kelet-Európa hanyatlásának okairól (MTA KTI Közl. 44. sz.). – A tőkeüzletről összegező cikket publikáltam. (Vezetéstudomány 90/10). – Ugyanabban az évben két vitán tárgyaltuk meg a társadalmi átalakulás pályázati projekt keretében készült további köteteket (03.01. és 09.01.)
Egyéb munkálatok közepette elkészítettem az „Elméleti megfontolások az akadémiai közgazdasági kutatások tartalmáról és módjairól” c. tanulmányt, melynek vitájáról már részben beszámoltam. Ezt az írást 1990.09.22-én elküldtem Kosáry Domokosnak. A címzett az udvariasságon túlmenően nemcsak választ írt (10.04.) a kézhez vételről és személyes érdeklődéséről, hanem a levél szerint a dolgozatot el is juttatta az intézményi átalakulással foglalkozó akadémiai tisztségviselőknek.  A dolgozat alapnézete a kutatás és a politika viszonyáról egybe is esett az ő további nyilatkozataival, csakúgy mint a következő elnök, Glatz Ferenc, majd napjainkban Lovász László megnyilvánulásaival. Ezzel szöges ellentétben akármilyen menedzsment az új rendszer előestéjén a munkahelyen dolgozó kutatók többségének közéleti irányultsága alapján kerülhetett felszínre. – A fenti tanulmányt a memo blog gazdája digitalizálta, amiért őszinte köszönetemet fejezem ki. Azért is, mert a Tanulókör több, nyomtatásban megjelent publikációmat ismertette.
Az LSE (London School of Economics…) 1991. 01.16-án kelt levele értelmében egy kisebb, négy hónapos, 15000 écu-s pályázati támogatást nyertem az EC Phare ACE program keretében, az LSE Gazdasági Teljesítmény Központjában Londonban folytatandó kutatásokra. Ebből három hónapot annak az évnek az őszén fel is használtam a brit gazdasági szisztéma megismerésére és egy hosszabb tanulmány elkészítésére (Capital and Money in Hungary). A következő évben, szíves fogadó készségükkel élve és a maradék egy hónapnyi támogatást felhasználva, ismét odautaztam (12.28.), anyagot gyűjteni egy további projekthez. Ugyanis még korábban, 1991. 01.18-án kelt levelében az OTKA bizottság elnöke, Andorka Rudolf tájékoztatott egy újabb pályázat elnyeréséről a „Tőke, egyensúly, jólét” témában a ’91-’94 évekre. A három milliós főösszeg mai szemmel nézve szintén csekély, ámbár a vásárlóerő azóta jócskán megváltozott. A londoni kutatási beszámolót már ennek a tőkegazdasági projektnek  a gerinc-tanulmányaként állítottam össze. Erről itthon Botos Katalin megállapította, hogy „igényes elméleti szinten dolgozza fel a témát, a korlátozott terjedelem ellenére széleskörű makrogazdasági és társadalmi összefüggéseiben.” (Észrevételek, 1992.01.14.)
1991 tavaszán Vancouverben (B.C., Kanada) előadást tartottam „Economic Reorientation of Eastern Europe” címmel az ISA 32. Konvencióján (03. 19-23.), később (10.17.) ugyanerről az USA-beli Marylandi Egyetemen (College Park Campus). A kettő közti idő egy részében bostoni egyetemeken folytattam konzultációkat. Távolléteim alatt a tőke, a társadalmi átalakulás, illetve a nemzetközi összehasonlítások tárgykörében általam szervezett három munkacsoport nélkülem is folytatta a kutatási eredmények megvitatását és véglegesítését.
{Átvezetés a Hatodik iratismertetéshez: az utóbbi a londoni tanulmányom második részét tartalmazza. Az első rész  nem jelent meg a másutt  közreadott sorozatban. A hiányt evvel a betoldással pótolom.}

Capital and Money in Hungary I.
(London, 1991)
INTRODUCTION
 
The first part of this paper examines capital as an ownership phenomenon of monetary nature. It is written with the purpose of giving an as explicit as possible qualitative account on some theoretical assumptions within the limited boundaries of the matter in question and of space. Practical ownership relations are assessed with regard to this orientation. The review of literature is concentrated here. A section is devoted to the broad complex of social transformation which is connected with the narrow subject by many links. The second part is an updated English summary of some works published by the author for the last twenty years in Hungarian. It deals with several capital related attributes of a monetary system. Conclusions on Hungarian macro-equilibrium trends are concentrated here and not repeated separately. The choice of topics is motivated by the question whither go newly emerging democracies. Insofar as capital is a part of the answer to this question its modus operandi falls within that choice. What  this paper has been trying to do is to assess this mode of working as a diagnostical orientation for transformational processes. That includes a trouble-shooting approach to actual decisions as well as programs of incumbent and would-be decision-makers. They are expected to perceive inquiries into the situation /needless to say, not this only one/ as a kind of software designed for users like them but not dependent on them. Criticism of policy coming from this part is no political judgment and should be distanced from partisan debates. The paper represents but a modest fraction of Hungarian views on economic matters. Some salient capital phenomena could not be elucidated in it. Particularly, a lot of works on measuring capital and capital-output ratio, the impact of capital on growth and the influence of interest rates on investments have been published. The problems just mentioned have been scrutinized by a number of international academic panels the first of which, after World War II. was held, to our knowledge in 1958. /1/ Capital is perceived as a business-like behaviour with respect to property in the context of imperfect markets. This viewpoint would be incompatible with lines of thought theoretically eliminating capital. They are tolerated as well, but here the matter has to be presented on a lower level of abstraction. Definitions will not be discussed.
 
l. MODUS OPERANDI OF CAPITAL
1.1. Capital and labour
Insofar as social transformation includes the adoption of some first principles it seems to be appropriate to begin this part with a brief remark on a question pertaining to them. There exists a kind of functional complementarity between capital and labour within the boundaries of their mutual substitution and competitive relations. Capital embodies human intellect while labour represents human capital to a growing extent. In creative work these two sides may merge into one blend. As a rule, skilled labour is propertied. Millions of small business units are based on a personal union between capital and labour. Together with wage-earners living at middle class level they maintain social stability. This electorate is changing its cyclical allegiance. XIX-th century capitalism with its crude type of free market gone for good, transformation of Eastern and Central Europe is not aimed at its restoration. There is no substantial confrontation between capital and labour there. In Poland, it was labour that created conditions for the functioning of capital. In Hungary, labour and capital have been fighting together against some ill-conceived measures of the administration, against inflationary pressures. Another, well-known to specialists link between capital and labour this author has just come across. Self-management is likely to generate some special wage-differentials which may be attributed either to capital market or labour market imperfections existing owing to this system. These two do not exlude each other./2/ And in both cases it is the management of capital by labour that creates this particular pattern of wage determination.
 
1.2. Capital and time
A transformation process from the domination of preserving social attitudes to the innovating ones is under way. The theory of innovation in its original form /3/ deals with “new combinations” which is also a key problem of present endeavours at structural change with the entrepreneur as the key problem-solving actor of the whole setup. He or she works in an environment of disequilibrium, his or her space of choice is under the influence of this state of affairs. One of the main functions of an enterpreneur as a market actor is to transform input informations received from this space into output informations, i.e. decisions. The decisions of market actors are interdependent under cooperative or non-cooperative game conditions. Regarding phenomena in question a fairly considerable part of entrepreneurial activity is engaged in corporations, which are regarded by law as persons distinct from the individuals who in fact compose them. Thus in the English Law of the Persons a corporation is distinct from the directors, and from the shareholders (if any) who are its creditors by contract,and from the beneficiaries (if any) for whom it holds property in trust. In cases when capital from outside is engaged in a corporation in the form of loans, and also bonds, shares and other securities, prompt money of the investors was exchanged for future money of the company. Future is uncertain. Terminal deals, at least partially, harmonise expectations in connection with this uncertain future. Central authorities are unable to do so. Stock-like dynamics, investor-corporation relations, non-stationary conditions which a futures economy as against an imagined prompt economy is based on evolve out of the profit drive of the capital and its wealth-preserving function. The proper context of the time-problem is the management of the capital of other people by a fairly considerable part of business activity. This peculiar function of entrepreneurship as opposed to ownership is a conspicuous feature of modern capital. Dynamic economics, particularly in Hicks, gives utmost care to the time elapsed between resource involvement, factor combination and output under non-stationary state, when needs, technology and resources change. /4/ This concept of time as against others, like that of Bohm-Bawerk is given a well deserved preference in the economic literature.
1.3. Capital as a wealth preserver
A general feature of  capital is that its yield over the whole life-cycle surpasses its original costs. /5/ In Tobin, capital as a yield-producing reservoir of wealth and value stands in both substitution and complementary relation with monetary tools, non-monetary wealth and foreign capital. The market of non-capital and non-monetary wealth-holders influences the valuation of productive capital. And though there is no clear-cut line of demarcation between capital stocks and money flows, still there is an undeniable difference between them. Return rates or yield rates mediate between the dynamics of money flows and the dynamics of capital stocks. The above considerations of economics have recently much more relevance to the development of capital economy then the erstwhile mutual critique of neoclassical and Post-Keynesian authors. And these lines of thought, very much confrontational in times of the Cambridge contraversy (exhaustively examined in a recent history of the question) /6/ have in the meantime adapted to each other to a considerable degree. For example, in the analysis of the demand and supply of wealth preservers the relationship of which depends, inter alia, on preferences concerning the structure of wealth; on the constraints of substitution between different wealth-preservers; and on expectations about the dynamics of interests, dividends and prices. There remains a divergence of opinion among various schools with respect to these complex (to be briefly mentioned under the next, 1.4. subheading) but the impossibility of satisfying at once all the optimum requirements of social choice /7/ now appears to be generally accepted. Lack of dictatorship would have been one of the requirements of optimal choice. State influence as well as organisational and situational oligopolies and monopsonies create elements of dictatorship even in market economies, not to mention command systems. As to which theories are most likely to give the most comprehensive behavioural orientation game theory and Simon’s bounded rationality theory are to be mentioned. The latter comprises logical and metalogical foundations of second best  decisions. Portfolio selection belongs here.
 
1.4. Portfolio selection
In Markowitz, there are three major ways in which portfolio theory differs from the theory of the firm and the theory of the consumer. First, it is concerned with investors rather than manufacturing firms or consumers. Second, it is concerned with economic agents who act under uncertainty. Third, it is a theory which can be used to direct practice, at least by large /usually institutional/ investors with sufficient computer and database resources.  The first of these needs no further comment. As far as the second is concerned the neoclassical theory assumes that the competitive firm knows the price at which it will sell the goods it produces. That is what should not be assumed in the analysis of investor behaviour. The existence of uncertainty is essential for the latter. One of its main features i.e. diversification is aimed at reducing uncertainty. /8/ The reader recognises here a problem-setting which traces from Frank Knight. The third difference is connected with the approximate method of portfolio selection “Thus we prefer an approximate method which is computationally feasible to a precise one which cannot be computed. I believe that this is the point at which Kenneth Arrow’s work on the economics of uncertainty diverges from mine.” /9/ Basic dimensions of a portfolio are the expected returns and its variance. Portfolio components with variances complementing each other in time contribute to maximisation of risk diversification. The risk of an asset is seen as its contribution to the risk of the aggregate portfolio. In Sharpe the ‘beta value’ of a share indicates its marginal contribution to the risk of the entire portfolio. A beta coefficient greater than 1 shows an above-average effect on the risk of the aggregate portfolio. In an efficient capital market,the risk premium and the expected return on an asset will wary according to this coefficient. /10/ This rather simple method of computation shows the percentage of profit rate growth on a given investment as a result of 1% growth of the average rate. It boils down to an elasticity computation. Worth of mentioning is that average rate stands here not for the whole of the exchange but for some index of a group of securities, e.g. Dow-Jones index. The method is widely used by price experts of financial markets.
Experts analysis  is not the only possible way of portfolio selection however. In non-scientific professional publications some curious comparisons are made in this respect. A recent article illustrated four methods of assembling a portfolio, that is to say the experts’, the directors’ choice, the high yield, and the random. The first group of decision makers is selected out of analysts, fund managers and stockbrokers of the City. The second group consists of directors, who bought shares in their  own companies in accordance with law. The importance of these two methods goes without saying. The third one is a high yield portfolio. In the short term, the benefit is a high income, in the longer term the investors enjoy capital growth as the yield falls. The fourth method works as dartboard players do. The articlequotes a theory that a chimpanzee armed with a set of darts can perform just as well at stock-picking as a sophisticated fund manager, with all his computers and balance sheet analysis.
The existing share price reflects all the currently known information about a company. The price can be affected by “new” information which cannot be known. Accordingly, a random selection of stocks is likely to grow as quickly as a professionally chosen portfolio ofshares. /11/ But, to the contrary, enterpreneurial imagination based on professional expertise demonstrated for example by theSoros-story may give better performance on the long run. There is no space here to demonstrate a most exciting aspect of portfolio decisions, namely, diversification into foreign currencies and securities.
 
1.5. Financial capital in Eastern Europe
Everybody seems to agree on that Eastern Europe badly needs working capital imports but few analysts deal with the development of financial markets as their precondition. Financial markets are the realm of financial capital existing in interaction with working capital. Capital value expressed by stock prices is different from the reproduction and goodwill value of real assets. The ratio of stock exchange value and reproductory value is an important regulator of real investments. /12/ Generous tax exemptions and other measures have created incentives for working capital import into Hungary. Lack of normal telecommunication, bureaucracy and transitional risks create obstacles which can be counterbalanced only by seducing financial conditions.

Though Hungary boasts of the highest among newly emerging democracies speed of direct foreign investments the volume of their inflow is lagging behind the needs. The overruling of some takeovers already done somewhat worsened the whole climate for capital involvement. But securities markets remain all the time bearish owing to the high speed of inflation and not to some penniwise financial import policy measures. Financial markets are to be built up not only out of domestic savings which are poor but also by way of international capital involvement. Working capital imports are by no means the only alternative to growing indebtedness. Import of financial capital should be relied on to a much higher degree. This factor requires development of financial markets, which, for the beginning would not surely be ‘efficient’ ones. But if their regulation complies with business requirements exposure to foreign capital inflows might help them soon to attain a necessary degree of clearing power. So if policy-makers want to have efficient markets, first they should promote the development of any markets. And if they want to have more working capital imports they should create incentives also to non-working i.e. financial capital imports.
The above cannot be attained without letting all the national capital work and bring profits to the investors who should be able to reallocate their funds to business activities with expected higher returns. Financial markets are the most powerful instruments of capital reallocation. And corporate structure of industry and service /cf.1.2./ (cf. marks cross-references to this paper) is the most eminent purpose for their existence.
1.6. Corporations
In accordance with some earlier analyses in a 1981 public discussion this writer brought forward a proposal for transformation of state enterprises into corporations. A book in line with this idea in application to the then existing and now anachronistical situation was published in 1983 and its shorter English version in 1984. /13/ Some professional conclusions have been reproduced in quite a few economic documents of both the recent administration and its opposition. A system of business enterprises based on the functional division between owners and enterpreneurs was the gist of the proposed practice. The bearing of the risk that goes with investments was selected as a base of enterpreneurial gain or loss. Reducing of the state property and confining the state activities to macro-economic policy, a social safety-net, resarch-development and environmental issues were said to be preconditions for this type of business culture. The proposal offered a wide factor liberalisation program on the level of risk takers. If the managers were willing to pay higher wages they would have to withdraw funds from some other allocations, e.g. investments providing there was an adequate monetary policy. As regards capital involvement the managers were to attain the same wide range of autonomy as in production and employment decisions. The establishment of a bond and stock exchange was also propounded in 1981. The above was concluded by an initiative to establish a Bank of emission functioning independently of the government. Proposals on currency convertibility were made earlier.
The above mentioned strategy envisaged reducing the complex form of collective ownership by incorporation to the simple form of individual ownership. Thus state property might have attained a new character: it were to act in relation to other owners as a single individual. /Legal experts created a complementary theory to the effect that if the enterprizes are incorporated the state ceases to be an owner as an actor of public law. It can retain its holdings as a subject of private law./ Securities are the proper titles of ownership for profit oriented private owners. As any other owner the state is interested in dividends, bonds and shares prices, yields, etc. This sector may be significant in Central and Eastern Europe, where, apart from some other reasons, due to constraints to domestic purchasing power and limited foreign interest in real investments the state will remain a largest owner of assets in some industries for a long time to come. The strategy propounded in the early eighties /see above/ included practical suggestions on the issue. The majority of corporations would belong to portfolio firms and investment banks with the controlling package of them remaining in some cases with government institutions within a stepwise system of participation. This pattern cannot give an overall solution to the problem of state enterprises. It can be efficient only in the framework of extensive business relations as their partial but not dominating sector.
The privatisation of a considerable part of the state property remains an exigency. As it appears against the background of specific circumstances it is distinct from its theoretical model. To take it in the only context of abstract theory when arguing for or against a given decision in a given country would not be quite appropriate. An explicitly theoretical line of thought will be referred to under the next subheading.
1.7. Privatisation
Although no limitations to privatisation can be found in neoclassical theory /14/ no exclusive importance to property issues is attributed either. As evidenced by international comparisons the relative efficiency of public as against private ownership depends on a variety of factors, incl. the efficacy of capital market monitoring, the way of the public decision-making and the managerial market. /15/ Profit maximisation is considered as an ultima ratio of decisions concerning privatisation. In contrast to this ultima ratio there is strong evidence for that firms deviate from strict neo-classical behaviour viewn as short-run profit maximisation. That is explained partially by game theory and neo-institutional theory. /16/ In capital theory the wealth-preserving function is no less important so that what used to be considered as a single motivation is broken down /with respect to profit flows and capital stocks/ into profit maximisation and risk diversity maximisation /cf.1.4./ This ramification applies also to the above issue. It is not meant to define the exact boundaries of remaining state property but gives it a capital-orientation. Apart from public goods and providing externalia for the private business the remainder of the state property itself should function in a businesslike way represented not only by profits but also by capital gains. The dilemma of state versus private would be oversimplified without a historical reflection. According to the analysis of economic backwardness from a historic perspective made by A.Gerschenkron in Western Europe individual private capital, in the East the state and in some other, mainly central regions business banks were the engine of accumulation and industrialisation. Banks represent private but as typical not individual capital. Although not any typology is of exclusive validity this one seems to apply with some necessary modifications. When individual capital is weak and state capital slopes downward, financial mediators /and not only banks/ may acquire a considerable place in ownership and redistributive relations. That role of state which is predicted to remain more important than in Western countries can also be performed by way of public participation in bank ownership. Mixed ownership is another option in addition to privatisation or nationalisation. Even in some most developed countries there is a link between crediting and ownership. A good part of firms relies on the same bank in every respect. A work quoted above /16/ has proved on grounds of Swedish evidence that a bank that is a principal creditor of a firm is likely to become its main supporter also in bond issuance and ownership contracts. Antitrust or general antimonopolistic regulation prohibits only the excesses in this relations. Long-term principal bank relations are associated with high rates of technical progress for example in Japan where firms rely to much less extent on equity capital then the American ones. Comparisons between France and Great-Britain /15/ show somewhat similar differences. In Central and Eastern Europe the speed of privatisation relates also to specific circumstances of countries in question which pertains to the multidisciplinary theory of transformation.
1.8. Process of transformation
In Central and Eastern Europe several types of changes are going on. Systemic changes represent one type. Under the heading of another type is a secular evolutionary process of modernization including moving away from peripherical situations,from authoritarian rule that was in existence well before it flourished in one-party states. Some Weberian secularisation aspects of modernisation were even forcefully promoted. But the Luhmanian requirement regarding the economy as a functionally autonomous social subsystem was not lived up to. This is regarded even a more general failure than the one embodied in distorted ownership relations./17/ The third type of change is connected with achieving high technological standards, developing postindustrial features of a modern society based on information. One has to bear in mind the new quality of capital briefly referred to /cf.1.1./. It has been unrecognisably different from its previous untransformed versions. The modus operandi has preserved its essential nature but in the context of a new social organism. Its important regeneration in a century and especially in the last fifty years gives a powerful impetus to the development of this social pattern also in other parts of the world. As a consequence, the appeal of capital is to be taken in account as the environment of transformation of the Eastern half of Europe. A fourth type is represented by the swift restructuring of the whole world: the international aspect which, in the highly sensitive European space comprises many new security problems. Even apart from them this continent is going to acquire a new identity. The E.C. membership may double in ten years. With the republics of former Eastern federal states it may treble within some years after the end of the millenium. The fifth type of change is the worsening standard of life that is not unnaturely a most sensitive and dangerous issue. It began in the early eighties /in Hungary/. It is the background of social and political upheavals in Eastern Europe. These processes interact. They have prompt, short run and long-range sequential layers which also intermingle. These inter-temporal, inter-spatial, and inter-dimensional cross-relations are not to be forgotten when one thinks of the specifics of each process. Change always supposes also continuity even if they combine differently in dramatic and epic phases. Continuity does not relate to everything: there are vectors that must cease to exist. The ‘command’ systemic vector belongs here in our time. East-European history has produced a type of mutant societies which, in some crucial aspects, are not related to the same classificational dimension as the ‘feudal’ or ‘capitalist’ ones are. Particularly, in feudal times an antiintelectual establishment was not anachronistic like the one in the XX-th century. The animal-farm tale has been supplemented by new actors. The policies of the rhinoceros-like nomenclatura most perfectly personified by some soviet leaders of the seventies and eighties sometimes looked like a purposeful attempt to prove the historical inadequacy of the whole setup.
 
Mutation notwithstanding the past is not described exhaustively by it. The life of nations was richer than that. One cannot state that in 40 or 70 years of a nation’s life everything was evil. A mutant developmental path was not unrelated to its previous history even if it may not be explained away by earlier events. Analysis includes efforts to avoid biases of ideological thinking in terms of absolute priorities. The market system is better in comparison with the command one but there is no such thing as a perfect system. Nor the market can function without some public regulation. Pure systems anyway exist only in abstraction. In reality they always combine. Market does not combine with the command system but with regulating impulses coming from outside of it. Politicians as against researchers incl. political scientists sometimes identify the transition to a new system with any important issues on agenda. Systemic dimension, however crucial, is not the only one. It cannot explain such simple things as different economic performance across European country borders, not to mention the Japan phenomenon. An exclusively systemic approach reflects a European way of thinking. For a major part of the world underdevelopment and starvation remain the first problem. From that some ‘command appeal’ emerges and remains in existence whenever the populace can be convinced that there is more food under  dictatorship. If there is neither food nor democracy nothing remains of this belief. Command society eliminated, other dimensions or vectors continue, no matter how one likes them. For example, nationalism. But economists should warn first of all against miserable material conditions. Ethnic violence is linked not only to cultural traditions. Well to do people rarely have propensity to kill each other on grounds of ethnic diversity. By social transformation we mean an extremal in its complexity historic matrix. From this angle the systemic change proper is but a part of a whole and, consequently, should not substitute for the whole.
 
1.9. A compensation problem.
The texture of national organism emerging from history determines also the social and economic contents of business culture and its implications on the speed of privatization. /cf.1.6./ Systemic transition, being a part of a whole /cf.1.8/, nevertheless is a complex issue in itself and is a deeper qualitative change than the one under way in Western societies. It is more extensive and intensive than any process of deregulation in market economies. The former include such a wide factor liberalisation as to allow the general transformation of property relations. In the field of capital movements the changes also exceed the problem of deregulation in a market economy, for deregulation is not as same as the development of financial market itself. Complexities of the situation may be demonstrated on the evidence of financial problems of denationalisation. In Hungarian experience the revenue from privatisation is partly directed to the paying off state debt which is approximately 21 billion dollars or 1300 billion forints (1990 data).  Some schemas of privatization credits were implemented. Refraining from the detailed examination of this process the compensation which is paid to former private owners instead of reprivatisation should be mentioned as a particularly sensitive issue linked to it. Compensation is being paid in form of securities, it can be used for the purchase of new property. /19/ It limits state revenues from privatisation and somewhat slows down the above mentioned paying off of the state debt. The opposition holds the view that all this is equal to diluting money because the securities can be sold while the government states that the measure does not touch upon macroeconomic equilibrium. Both are in the wrong. The measure does not involve additional money supply or slow down economic
growth which is slow /negative/ anyway. It is not a direct inflationary move. But it dilutes securities in the sense that for the same assets the state will be paid less money, because a part of the securities will not be sold but distributed in the form of compensation. By limiting state revenues future equilibrium efforts may be weakened. To minimise this danger the compensation is gradualised in time, it will take about five years or more, owing to which it is not the compensation that will reduce the purchasing power of money but the diminishing of the latter will reduce the real sum of the compensation. The matter will boil down to a symbolic political gesture. But this is beyond the concern of economic researchers.

Hatodik iratismertetés

A tanulókör érdeklődése nyomán ide iktatom az 1991-es londoni tanulmányom második részének több fejezetét.
2. MONEY AND RELATIVE STABILITY
2.1. Economic performance and capital
A second brief remark on a question of first principles is surmised to be appropriate at this point. (The first has been made at the beginning of the previous part. Neither one is meant to say that all the rest derives from them.) One reason for considering monetary equilibrium conditions within the network of capital phenomena is the dependence of successful long-term stabilisation efforts on the regulating impact of profit motivation. There is a negative feedback between prices and market competition which is modified but not eliminated by monopolies. Technical progress with its intellectual requirements is an exigency for every actor of business life interested in getting hold of assets with added value returns. The latter is an attribute of an asset in its quality of capital. In a capital economy private market actors are the main risk- bearers and inefficient activities are eliminated on this elementary (micro) level. It is fool-proof in this crucial respect even if the profit maximisation is not an exclusive pattern of behaviour. /cf.1.7./ Efficiency remains a first principle of a capital-money-market system even if its functioning is consciously restricted with regard to labour participation /cf.1.1./ and long- term capital requirements /cf.1.4./The expansion of this system so that it embraces public welfare goods and services remains a contorversial issue. Here marketisation and demarketisation follow each other in a cyclical way.
In a command system the economic organisations are interested in getting hold of assets in the quality of the latter as production factors in general but not in their specific quality of profit- making factors. Without profit motivation and market there is no capital. Asset formation is called ‘capital investments’, assets are treated in many ways as if they were capital, even capital/production ratios are computed. Technical progress requirements and the intellectual tasks related to it are commanded from above, on behalf of an antiintellectual in its nature establishment. /cf.1.8/ Some workings of capital are simulated but nothing can substitute for the profit drive as an incentive of the economic performance. Accordingly, the system is not fool-proof on the level of national economy being the main risk bearer instead of the market actors themselves. For the last two decades the Hungarian economy has not been a traditional command one. Economic reforms amounted to the beginning of systemic change. Economic performance nevertheless remained weak because of the lack of capital stimuli of development and technical progress. It was not fool-proof either. For some 20-30 years there existed, in terms of animal-farm connotations, quite a number of dinosaur-like big enterprises with net incomes syphoned out of the state budget. That was equal to syphoning away net revenues from more efficient producers thus restricting their investments. Output volume and pattern developed independently of comparative advantages. Lack of competitiveness resulted in a downward shift of overall efficiency. Income- producing capacities of the national economy were not enough to sustain growth and welfare.
All this resulted in a creeping, and, after some time, gallopping inflation. Price rises escalated from a 7% average in the mid 80-ies to 16% in 1988, to 17% in 1989 and to 29% in 1990. /20/ The recent rate is estimated at more than 35%. As there exists a trade-off between the balance of payments and inflation the payments situation became better last year. While in 1989 the balance showed a 1,5 billion dollar deficit, in 1990 there was a modest surplus. (Ibidem.) But, as a result of domestic inflation it cannot be a lasting achievement.While the drive to achieve an ever better competitive performance is a longterm condition of a dependable and relatively stable economic environment inflation should not be explained away by the absence of this powerful motivation. Price stability existed in the fifties and sixties. Business is on an upward slope recently but so is inflation. Equilibrium depends also on how macro-policy meets the requirements of capital towards money supply.
2.2. Capital requirements towards money
It is well-known that market forces alone cannot stabilise the economy without proper macro-policy measures. An expectation- climate promoting capital accumulation and investments can be created only by a complex approach of which the relation of money and capital is an essential component. Capital as a determining factor of money-supply requirements is overlooked by one-sided analysis of money. There are autonomous value-preservation consequences of the capital stock. For example, accelerated depreciation-amortisation increasing after-tax profits leads to changes in velocity of circulation. The ceteris paribus rule applies here as well as in the whole of this paper. The relation of the volume side and the price side of productive capital is a determinant of the equilibrium of commodity markets, which is a main component of the overall equilibrium. Dynamic effects emanating from inner characteristics of capital pertain to the purchasing power of money. Efficiency and competitiveness exert a powerful impact on the dual /price and volume/ capital structure asynchronity of which is one of the roots of inflation. Some other parameters of capital structure are quoted below.
On the recent stage of development the exposure of market actors to a number of non-market influences distorts security prices. Under such conditions capital ratios provide an independent measure of assessment in supplement to security prices. In particular, capital ratios are widely in use for the analysis of bank activity. For example,the ratio of share capital to the total of assets. Regulating authorities control this ratio in narrow brackets. In the U.S.A., it should be within the brackets of 6%-12%. The larger the bank the smaller the ratio. In London clearing bank groups, between 1976-1983, total capital measured both against deposits and liabilities oscillated around 7%. Free equity capital measured against banking assets oscillated around 2%. /21/ These ratios in normal conditions provide some leverage for regulation in a degree necessary in a market economy. If that degree is not complied with, quantitative and institutional changes are called for.
Financial markets are the precondition of fiscal, monetary and credit incentives applied in conformity with international practice and requirements of business life. For example,necessary regulatory functions,such as open market operations or reserve requirements presuppose financial markets in the absence of which monetary flows can be influenced only through taxation or direct price and wage controls which increase market imperfections and interfere with property interests. Programs for coming decades should include monetary scenarios based on the growing role of long-term treasury bonds and other state-backed securities. These market instruments finance the budget deficit through increasing government debt. Long-term bonds may provide a yield producing, value preserving, profitable reservoir of wealth for private investors. Beside real estate and private securities, state bonds are also elements of wealth as an object of decisions on what is the advantageous allocation of individual financial resources. As elements influenced by open market operations they are instrumental in regulation of money supply.
2.3. Liquidity versus transactional approach
Monetary dynamics are partially under the impact of capital creating functions of the banking system. A well-known distinction between money demand and credit demand is adopted here. Credit demand expresses the needs of economic actors investing/spending more than their resources allow. Money demand is determined by transactional, liquidity and saving requirements. In Hungarian practice the main monetary aggregate is the stock of all liabilities of the banks minus intrasystem claims and foreign exchange.(M3) With set-aside or frozen deposits deducted from M3 one arrives at M2. Deducting from this long-term deposits gives M1. These definitions /in conformity with the definition of Hicks, 4./ rely on the liquidity approach, viz. on how quickly an asset can be brought into circulation. The most liquid asset is cash, not much different are current account balances. Equilibrium interests require that transactional needs are distinguished from the above. These needs derive from the fact that income and expenditure of economic units do not coincide in time. This asynchronity is bridged by transactional reserves which is causal foundation that the latter be selected within the M1 as subject to special regulation. The other part of recent M1, namely other assets up to one-year liquidity may be separated into some special aggregate.
The significance of all this is connected with deficit financing at high speed of inflation. The surplus of printed money which goes together with the increase of state expenditures has no autonomous mechanism of disappearance like the one in the case of credits created by banks. Increasing transactional needs are able to absorb a part of this surplus. Deficit financing beyond this level can be thought of as money- diluting emission. The proposition is that in Hungary inflation comes about mainly in result of this factor. Main economic indicators may be quoted as evidence. /21/ While additional working capital credit in l989-1990 was 148 billion net government credit took 99 billion Forints from the banking system or approximately 40% of credit growth since other items were not significant.
2.4. Redistributive effects
One of the main effects of inflation is the redistribution of real income. The owners of production factors try to compensate inflation by raising factor prices. The latter restricts the real demand for capital goods and though in accordance with the above paragraph aggregate nominal demand will not diminish partial equilibrium may be restored. But there are also actors of final consumption who are not owners of production factors. Among them the inactive population and governmental or any other public agencies insofar as their expenditures on health, education, social welfare and the like are financed by the state budget. Price rises diminish the real value of their respective budgets. That has, in itself, a boosting effect on their deficits and creates pressures on the whole of public finances. There is no negative feedback between deficit financing and inflation. The self-reinforcing effects of inflation increase even more if the government tries to compensate to a considerable degree the diminishing real purchasing power of final users who are not owners of production factors. Indexation which is a controversial practice even in conditions of creeping inflation, at galopping speeds works to the effect of further speeding up inflation itself. Price, wage, welfare, interest rate or tax measures are unable to stabilise the economy if they are taken in isolation. And even if they are taken together,but in a fictitious independence from their underlying conditions: their impact on the money supply and its impact on them, the state of savings and their trend,the speed and structure of growth , expectations,etc. The responsiveness of the economy to the same measures, e.g. 1%-point change in interest rates is quite different in different situations. As regards gallopping inflation, it puts in another perspective even the governing principles commonly agreed at in a normal setup.
As briefly mentioned above /cf.2.1./ marketisation is a controversial issue in the realm of public welfare services. Capitalization is a distinct matter and may be introduced independently of the above controversy. For example it offers some inflation shelters for the inactive population in the form of pension funds. Up to now pensions were paid from the state budget, with all problems resulting from that. There was no pension capital. The financial sources of pensions were accumulated on a yearly basis from old age security payments on behalf of active employees and from taxes. Under a planned new system anyone can make old age security payments into the pension fund he likes. The fund acts as capital, as a long-term investment fund subject to portfolio management. Long- term nature of these funds determines that a fair share of them would go into real estate business. Under specific circumstances of gallopping inflation the chances for preserving the real wealth in this form are better than in other forms. Pension funds may provide a part of purchasing power for privatisation of state enterprises especially in the service sector. They by no means can mitigate inflation in general but may be instrumental in preserving the purchasing power of pensions.
2.5. A diagnostic phase
Some exclusive schools of economic thought have offered one-causal therapies for curing the diseases of recession and inflation. These cannot be successful forever. Their application results in improvements for discrete periods of time. In scientific theory the purity of the main attitude is a precondition of creating a logically consistent system as a single, descriptive or presciptive, positive or explanatory approach to the object of investigation.
Macropolicy creates mixtures by taking and processing a multitude of components in order of attaining some particular objective. But, as in chemistry, it is not enough to have a variety of components. Their relative weight, the sequence of the operations and the temperature in which they take place must be set up in a conceptually proper way. A balanced mixed approach poised to slow inflation in a considerable degree may not be reduced to a composition with 2-3-4 elements. It is a matrix of tools applied to a matrix of circumstances. It needs to make use of a number of various schools of economic thought which all would be wrong if taken alone because each of them one-sidedly operates in a restricted zone of regulatory power of respective fiscal and monetary, expectational and supply side, exchange rate and securities market instruments. In 1980 Professor Samuelson said he could not see any plausible application of his theoretical synthesis which had performed perfectly when he was an invited member of the Council of Economic Advisers. The theory was designed so that it could not be utilised in stagflation.
The above is to draw attention to an example of researchers’ self- reserve. As it has been mentioned their analysis like a software exists independently of its users. In way of self-reflection one may admit that it is independent also of the new suggestions made by the researchers themselves. If they try to apply their knowledge beyond its radius of action this amounts to assigning a job to a software which does not contain a related algorithm. To try to answer questions unanswerable because of lack of necessary information would mean the same. No one from outside the science is authorised to pass critical judgments on the views of the specialists. Self-reserve controls their assessment-making within the limits of their competence. And that is not just a moral question. As a scientist should mind the quality of a microscope which is placed between him or her and the investigated object, similarly an economist is obliged to be conscious of the relevance of available analytical tools.
This paper is not conceived so as to give a whole therapy. To try to do so would amount to the pretension that a proper diagnosis has already been done. Strategic schemas are indeed being built on this assumption which does not hold. The analytical phase attained so far is a pre-therapeutic one, i.e. that of diagnosis no matter how badly the economy would need a real cure. A relevant diagnosis often consists some elements of the treatment. The point of the above is that this should not be exaggerated. If it is then no matter how much one would like to be a doctor he may all right become the sickness itself.
2.6. Some features of a general diagnosis
It hardly needs to be said that circumstances in Central and Eastern Europe differ from whatever situations experienced before in the West. To draw attention to that Economics as a generalised understanding based on past situations is unable to cover this new one is not to underrate the significance of the tools of this science. What may be questioned is their direct applicability to a whole new situational matrix which does not fit into the system of assumptions of traditional economics as they are represented by neoclassical, keynesian-neokeynesian, monetarist, and neo- neoclassical schools.
It has been mentioned that East-European history has produced mutant societies /cf.1.8./ The mutants, inter alia, were antieconomical or noneconomical societies. Under the necessary impact of the past on the present this feature continues to exist well into the post-mutant stage of the nations in question. This scheme gives by no means an exhaustive picture but inasmuch as it is relevant one may ask if Economics can be applied to a non- economical situation. Assumptions on the state of affairs should  be made explicitly anyway. If the violation of behaviourial rules has been built into the cellular information system of the organism then the immediate cure must not concentrate on the application of these same rules because the governing principles of the organism had changed. The importance of the impact of deficit financing on investments, monetary aggregates on trade cycles, or taxes on supply side need no restating. But not any of the well-known cures making use of these cross-relations could have been conceived so as to be able to overcome the non-traditional disease of Central and Eastern Europe. This is demonstrated e.g. by the fact that the situation is neither Keynesian nor monetarist.
2.7. Non-Keynesian situation
Hungary is not in a keynesian recession situation where effective demand ought to be increased so as to reduce incompletely utilised capacities and manpower reserves. Certainly both of the latter exist but the nation is interested in further reducing inefficient capacities and therefore growing unemployment – however hated by everyone – should be tolerated. That even substantial unemployment benefits cost less than maintaining the production culture which existed up to now is not a relief for people who are to lose their jobs. But this cost-benefit explanation is just an emasculated rhetoric in this case. It is absolutely impossible to preserve the old structure. Therefore the recent state of the national economy calls for some more recession, not for the recession itself but in order to get rid of its uneconomic structural elements. The impact of relative wage and productivity level on the growth of unemployment which according to the actual shape of the Phillips- curve trades off with the price index is an essential determinant of macropolicy. In Hungary employment level was maintained in an artificial way and against any indications of the Phillips curve for a whole decade which amounted to compelling the national economy to support a situation which it could not afford. An inflation of significant speed has been going on for several years but unemployment has begun to grow by hundreds of thousands only in this year. Without inflation it could have reached even a third of the labour supply or more. Or else, without unemployment the price index could have approached a hundred per cents or more. Both would cause social unrest, nor the recent situation can last long.
There are two powerful economic exigencies which call for curbing the inflation. The first one is the long-term equilibrium of the balance of payments. In short term the price index trades off with the balance of payments. /cf.2.1./ More specifically, it exerts its impact through the trade balance. Payment problems resulted in accumulation of a heavy debt burden in time when inflation was relatively moderate. Recently the debt service absorbs a significant share of domestic savings. In 1989 and 1990 only the foreign income part of the debt service (interest payments) required more than 1600 millions of US dollars each year.// The savings can be transformed into foreign payments through the expansion of exports in general and net exports in particular. This is likely to boost inflation. The trade-off will work in a reverse way: while corroborating payments and debt situation it will add to the inflationary pressures. In other terms it will stimulate imports and slow down exports and result in worsening the trade balance situation.
The second one is the contrast of gallopping inflation with the long term interests of capital expansion, saving and accumulation. Efforts to involve more foreign capital into privatisation may come down to jejune rhetoric when elementary conditions of financial stability are lacking. Capital does not fear uncertainty or risk. But gallopping inflation generates an environment of unpredictability which is unbearable to business. Couragious risk- takers would go on with investments, but the bulk of medium-sized enterprises would rather stay off. Insofar as the crisis is multi-dimensional a multicausal approach to its treatment is indispensable. However the multitude of influencing factors should not be identified with a multitude of objectives of the operation. Factors are many, but, beyond 30% slowing down the inflation must be the objective in terms of macro- monetary policy. Beyond that speed the price expectations appear to have a propensity to remain positive, the price index can double the next year, treble in the second year and so on. Growth incentives of the inflation are switched off at this speed. Self- accelerating effects are switched on /cf.2.4./

Hetedik iratismertetés

Az 1992-94-es években végzett tevékenységem néhány fejleményéről számolok be.
Az East-Carolina University-n “Capital and Money in Hungary” cimmel 1992. március hónapban előadást tartottam ( Greenville, NC, USA).  Erről márc. 25-i keltezéssel köszönő levél jött. Egy másik egyetem ekkor publikálta ugyanazt a tanulmányt és előadást (European Studies Proceedings, Omaha, Nebraska, 1992. 38 o.)  A magyar miniszterelnöki hivatal a tanulmány előzetes szövegéről jan.14-én küldött pozitív véleményt.
Márciusban Dr. Jörg Callies-től meghívást kaptam az Evangelische Akademie Loccum „Jenseits der Bipolarita”t: Aufbruch in eine neue Weltordnung” c. konferenciájára (ápr. 24-26.). A téma fontossága miatt, tájékozódás céljából  vettem részt az érdekes rendezvényen.
Áprilisban előadást tartottam a “Capital Economy in Hungary” témáról az ISA 33. Konvencióján (Atlanta, GA, USA, 1992. ISA= International Studies Association. A Konvenciók világkongresszusok voltak, a tényleges munka főképpen panelekben folyt. A mienkhez sikerült az MTA támogatását elnyerni.)
Július 21-i dátummal elismeréssel nyugtázták, majd publikálták a kínálati gazdaságtanról a hónap kilencedikén tartott soproni konferencia-előadásomat. Megjelent : “Supply Incentives and Systemic Changes in Hungary”, Managing Change: the International Leadership Challenge for the 1990s. Stirling, Scotland, 1992, Vol.II pp 1-20). Fő kérdései: l. Az iso-output görbe, 2. Az adókompozició célszerű meghatározása, 3. A kinálatoldali elmélet kritikája, 4. A magyar stagfláció jellemzői, 5. Az állami újraelosztás kritikája, 6. Kínálatösztönzés, stabilizálás, külgazdaság.
Hasonló témájú előadást tartottam az omahai Nebrasca Egyetem vendégeként a  „European Studies Conference”(ESC) októberi konferenciáján (Omaha, Nebrasca okt 16.) Október 23-án kelt levelükben az egyetem illetékesei megköszönték a fent említett referátumot és meghívtak a következő évi ESC -re. Már jóval korábban kiutaztam. Akkori munkahelyem intézeti tájékoztatója ezt be is harangozta. Szeptember 22- november  17. “Földes Károly az USA-ba (utazik), ahol a nebraskai és bostoni egyetemen előadást tart, Cambridgeben közös kutatásról folytat tárgyalásokat, New-Yorkban konzultációkat folytat az Academy for Advanced and Strategic Studies központjában. A költségeket részben a meghívók, részben OTKA pályázati díj fedezi.”
Az 1993 -as év kezdetén viszont, amint azt az akkori aktuális intézeti tájékoztatóban olvasom, január 22-ig Londonban voltam az EK ösztöndíjából fedezett tanulmányúton. Közben érkezhetett meg Budapestre az ISA jan. 9-én kelt levele (W. Ladd Hollist vez.ig.), melyben a világszervezet az évi Konvencióján való részvételre invitál.
1993- ban, szintén a tőkekutatás keretében, részletes statisztikai elemzés és a “magyar paradoxon” alapján kimerítően bíráltam a követett makrogazdasági politikát. Ekkor jelent meg ismét a “Capital and Money in Hungary” c. tanulmányom (1992 European Studies Proceedings, N.Iowa, 1993.) és a fenti meghívó alapján előadást tartottam Acapulcóban (Mexico) a kínálati gazdaságtan értékeléséről, az ISA 1993. évi 34. Konvencióján (március 27.) Egyébként akkoriban, az intézeti krónika szerint, márc. 5- től április 24-ig amerikai egyetemeken szemináriumokon és konzultációkon vettem részt a meghívók költségén, valamint pályázati alapokból.  A csütörtöki cambridge-i tematikus “lunch”-ök tanulságosak voltak, néhány bostoni professzorral későbbi rendezvényeken is találkoztam.
Dolgozataim ismételt megjelenése alkalmat adott arra, hogy rendszeresen frissítsem azok hazai adatbázisát, így belőlük az amerikai közönség a magyar gazdaság egykorú evolúcióját is megismerhette.
Az acapulcóihoz hasonló témájú tanulmányom szerepel az “Economic Transformation in Eastern Europe: Privatization and Foreign Investments” (Bank Austria, 1993.) c. könyvben (73-87pp.)  Az acapulcói előadás kivonata japán nyelven is megjelent a Japan Institute for Overseas Investment (JOI) folyóiratának 1993 május számában. Ez a japán előadótársak és Bakos Gábor magyar résztvevő szervezésének köszönhető.
Július 1. keltezéssel levél jött N.R. Richardson ISA programelnöktől (Wisconsin-Madison Egyetem). Kedvezően fogadta az 1994-évi washingtoni (DC) ISA Konvenció egyik paneljének témájára és résztvevőire javasolt tervemet, amely aztán a következő évben, némileg módosítva megvalósult.
Közben itthon vitába keveredtem az IMF képviselőjével, a későbbi konzervatív diplomatával, mert – jóllehet magam is szorgalmaztam a költségvetés reformját – elleneztem a jóléti kiadások általuk distinkciók nélkül javasolt lökésszerű terápiás elgondolását, amit az akkori racionalizáló pártok néhány hangadó szakértője is átvett. Nélkülözte a kiadási címek, megcélzott rétegek közti differenciálást. A  „Ténylapok a magyar gazdaságról” c. feldolgozásom az evvel kapcsolatos adatokat öntötte formába.
1994 április elején  előadást tartottam az ISA washingtoni (DC) XXXV. Konvencióján „Some Marketing Conditions in Hungary” címmel. Az előadás az imént említett panelen hangzott el.
Az év további részében azt vizsgáltam, hogy volt-e okozati kapcsolat egyfelől a magyar lakossági pénztulajdon változása, másfelől a két nagy mérleghiány között és hogy az üzleti életre ható tényezők mennyiben függenek az említett kapcsolattól. Következtetéseim a magyar gazdaságnak a hivatalostól merőben különböző leírását adták. A részletes vizsgálódásokat  később tettem közzé. Ugyancsak 1994-ben a fentiek alapján elkészítettem a “Tőke, egyensúly, jólét” c. OTKA program zárótanulmányát (98 o.).

Nyolcadik iratismertetés

Az 1994-95-es években végzett szakmai tevékenységem és az evvel kapcsolatos kommunikációim néhány mozzanatáról számolok be. 1994. február 25-én előadást tartottam az International Studies Association Konvencióján a „Hungarian Responses to the Challenges of the Nineties” témáról (14 p.) Washington, DC.
1994 április 7. bécsi keltezésű levelében Dr. I. Zloch szerkesztő közölte, hogy a Bank Austria kiadta egy tanulmányomat a kelet-európai átalakulásról szóló kötetben. „Economic Transformation in Eastern Europe : Privatization and Foreign Investments”, Vienna: Bank Austria Aktiengesellschaft, Publications Dept., 1993. [öS 250/ $30] (73-88.o.) Az általam írt fejezet a kínálat ösztönzésének feltételeit vizsgálta  („Supply Incentives and Systemic Changes in Hungary”). Mint annak az időszaknak néhány további terméke ez a ” Tôke, egyensuly, jôlét” c. alapkutatási (OTKA) pályázatom befejező munkálataihoz is tartozott.
Egy másik OTKA -megbízatásom címe eredetileg a szocialista rendszerek prognózisát tartalmazta, de a megbízókkal egyeztetve végül a „Társadalmi átalakulás Közép- és Kelet-Európában” címet kapta. (Módosított sz.: 27292.) Ősszel ennek hét kötetes kollektív zárótanulmányát is benyújtottam az illetékes fórumon.
1994 október 3-i kansasi levelében Ph. Schrodt és D. Gerner programigazgató tudatta, hogy várják előadásomat az ISA következő évi chicagói konferenciájára “Hungarian Steps toward European Union Membership” címmel. A szöveget (13 p.) szabad rendelkezésükre bocsátottam azzal, hogy újabb útiterveim miatt a szóbeli előadást egy másik amerikai konferencián fogom megtartani.
1995 február 20-i keltezéssel értesítettek arról, hogy az MTA nemzk. kapcs. bizottsága két hétre angliai tanulmányútra küld a két Akadémia közötti megállapodás keretében. Az utazásra ősszel került sor. 1995 február 21-i keltezéssel értesítettek arról, hogy az MTA nemzk. kapcs. bizottsága szintén két hétre izraeli tanulmányútra küld a két Akadémia közötti megállapodás keretében. Az utazásra ugyancsak ősszel került sor.
1995 márc. 7-i pittsburghi levelében B. Burros programigazgató értesített a G. Marshall Fund of the US által nekem ítélt keretről, melyet felhasználva a fenti előadással (Hungarian Steps…) részt vettem a European Community Studies Association IV. Biannuális Nemzetközi Konferenciáján, Charleston, SC, (1995 május 11.-14.). Ez azt is lehetővé tette, hogy június végéig több hetet Boston,  Cambridge, MA, körzetében tölthessek további publikációkhoz szükséges anyaggyűjtéssel és konzultációkkal. [A fenti előadás megjelent on-line és CD-ROM-on: In: European Community Studies Association, Fourth Biennal International Conference, C-3: Achievements and Setbacks: The European Union and the Visegrad States.]
1995 május 8-án kelt levelében az OTKA bizottság tagja, Láng István értesített arról, hogy a társadalmi átalakulásról, ill. a szocializmus prognózisairól szóló pályázatom zárótanulmányát a zsűri eredményesnek minősítette.
1995 szeptember 29-én “Modern tôkegazdasági elméletek és alkalmazásuk” címmel (14 p.) előadást tartottam a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Jubileumi Konferenciáján, ami meg is jelent.. In: “Új utak a közgazdasági, üzleti es társadalomtudományi képzésben”, 1995, I-II kötet, 930 l. ISBN 963-503-099-1 149-163 l. – (A téma folytatása az előadás 2.része, 21 p. 1995 Később, akadémiai kutatóhelyen előadva.)
október 16-30 között a már említett tanulmányútra került sor: Hebrew University, Jerusalem, Technion University, Haifa helyszíneken, akadémiák közötti egyezmény szerinti ösztöndíjjal. Érdekes volt, először jártam ott.
november 13-28 között, már harmadik alkalommal a London School of Economics and Political Science vendége voltam, ugyancsak akadémiák közötti egyezményes ösztöndíjjal.
A magyar gazdaság a változó nemzetközi környezetben. c. kutatás elvégzésére több, egyenként néhány hónapos meghívás érkezett a glasgowi, manchesteri és koppenhágai egyetemektôl és meghívás az ISA Konvenciójára San Diego-ba, ahol egyébként korábban, 1980-ban már jártam. A fenti levelek bemásolása azonban itt okafogyott lenne, mert a költségvetéshez szükséges hazai önrész nem állt rendelkezésemre. Az év végén jelent meg egy korábbi tanulmányom “Capital and Money in Hungary” (38 p.) in: Proceedings of the Seventeenth European Studies Conference ( 439 p.) University of Northern Iowa, Cedar Falls, USA

Kilencedik iratismertetés

A tanulókör javaslatára blogbejegyzésben újra közöltem egy 30+ éve megjelent szakmai cikkemet, kissé meghúzva.  Közgazdasági Szemle, XXXI. évf., 1984. 11. sz. (1281-1296. 1.) Külgazdasági tevékenység és szocialista fejlődés (A gazdasági növekedés alaptényezői és a külkereskedelem) http://ismeretvadasz.blog.hu/2015/02/19/iratismertetes_579
A tanulmány azzal az elméleti kérdéssel foglalkozott, hogy hogyan hat egymásra az államok belső és külgazdasági szférája, vagyis milyen kölcsönhatásban áll a nemzeti és a nemzetközi munkamegosztás, mi a viszony az export és a hazai rendeltetésű kibocsátás, az import és a hazai eredetű ráfordítások között, s milyen jövedelmi és tőkemozgások közvetítik mindezeket.

Tizedik iratismertetés

Az ismertetések sorozatának ebben a darabjában az 1996-ban végzett szakmai tevékenységemmel kapcsolatos dokumentumokról, kommunikációkról számolok be.
1996 elején szerkesztési munkálatokat kellett végeznem az előző évben készített referátumok publikálása végett. “Tőkegazdasági kutatások és alkalmazásuk” címmel tartott előadásom a BKE jubileumi konferenciájáról kiadott könyvben jelent meg. A bibliográfiai adatokat a 8. iratismertetésben megjelöltem. (Néhány témája: gazdasági dinamika, tőkeösszetétel, monetáris folyamatok, kínálati oldal.)
Februárban véglegesítettem a “Hungarian Steps toward European Union Membership” címmel az ECSA 4. biannuális nemzetközi konferenciáján Charleston, S.C. -ban 1995-ben tartott előadásomat. Az akkori kiutazást a G. Marshall Fund of the US által nyújtott nagyvonalú támogatás tette lehetővé. A paper szövegének CD-ROM-on és on-line történő publikálását még a ‘95.06.19-i levelükben megígérték és ezt be is tartották. http://aei.pitt.edu/6930/1/foldes_karoly.pdf  Koordinátáit a 8. ismertetésben szintén megneveztem. Néhány témája: célmátrix, szabályozómátrix, gazdasági rendszer, liberalizálás, stabilizáció, növekedés.
1996 V.1- VI.24 között bostoni egyetemeken folytattam konzultációkat a fenti dolgozatokról. A tartózkodási költségeket helyi források fedezték. Közben újabb tanulmány írásába fogtam az alábbi okból.
06.02-i keltezéssel meghívó levelet kaptam az ISA Japánban tartandó konferenciájára. Ekkor készítettem egy referátumot : “Integration Compatibility of the Hungarian Economy. Paper for the ISA-JAIR Joint Convention, September 1996, Makuhari, Japan” (21 p.), melyet az utóbbi helyszínen és időpontban távollétemben Bakos Gábor ismertetett, köszönet érte. Most már egyre gyakrabban választottam azt a lehetőséget, hogy csak az előadás szövegét küldöm el a költséges utazások helyett. A repülőutak számát életkori megfontolások miatt sem ártott mérsékelni, hiszen már túl voltam az általános nyugdíjkorhatáron. A megelőző évtizedben magam is végrehajtottam a digitális, majd világhálós átállást, ami módosította a személyes előadások és a publikációk szerepét. Az ezredforduló óta főképpen a világhálón publikálok. Míg korábban a “real life”-ban elfoglalt kutatói státuszt, most már a világháló egyik láncszemének működtetését találtam a számomra legkedvezőbbnek. Továbbra is érvényesek voltak a stabil megbizatásaim. Ezekhez erőforrások is  társultak, melyek nem függtek semmilyen munkahelyi  igazgatástól.
09.17-i levelében a Northeast Political Science Asssociation Koordinátora, Glenn Palmer értesített arról, hogy meghívtak az éves konferenciájukra ą “Participation of East-Central Europe in EU Enlargement” c. témában tartandó előadásra, de ebben az esetben is az imént említettek szerint jártam el kiutazás helyett.  Az ISA ugyancsak jelezte, hogy kész fogadni egy 1997-ben Torontóban tartandó előadást a soron következő éves kongresszusukon “Hungarian Steps toward EU Membership” címmel.  Mivel azon a helyen már több hónapot eltöltöttem, újabb tudományos kapcsolatok létesítése végett a referátumot másutt adtam elő, az ISA-nál pedig vállaltam a részvételt az azután következő kongresszuson. Ezt az ígéretet betartottam, amiről  1998 kapcsán számolhatok be.
A hazai tőkekutatási pályázati munkámat független és részletes véleményezés alapján a szakzsűri jóváhagyta, és az egyetemi jubileumi ülésszakon előadott ismertetése minden jel szerint szintén meglehetősen jó fogadtatásban részesült. Ugyanezen program keretében készült el: “Reflexiók a tőkegazdaságról “MTA Közgazdaságtudományi Intézete, 1996 (16 p+ 6 p adattár), valamint a “Ténylapok a gazdaságról” 1996 (10 p). Az előbbi néhány témája: államgazdaság, eladósodás, magyar paradoxon, stagfláció, lakossági pénztulajdon, az IMF kritikája). Az utóbbiban vizsgált jelzőszámok, folyamatok: GDP, beruházások, reáljövedelem, aggregált kereslet, államháztartás, megtakarítások.
December 5-én előadást tartottam róluk „A tőkegazdaság megközelítése félperifériáról” címmel. Az adatok cáfolták a lakossági pénztulajdonról politikailag elfogadott álláspontot. Témáim pártatlan megvitatásához (terjedelmük, rétegzettségük és feldolgozási módjuk miatt) most már hozzáértő és tárgyszerűen bíráló résztvevőket kerestem.
Külföldi érintkezési pontjaimon kívül itthon is elfogadtam egy megbízást az “Az európai munkanélküliség tényei és összefüggései” c. témára és elkezdtem annak kidolgozását a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Növekedés és foglalkoztatottság c. OTKA programjában. Egy csekély létszámú kutatóhely beltenyészeténél, de még az önmagukban vett tanszékek belterjes és feudális világánál is sokkal szélesebb bázist képvisel egy egyetem teljessége. A szakmai hozzáértés, a kutatási együttműködés, az elméleti színvonal, a korrekt vélemények tekintetében mindenesetre a sok központú egyetemi közeget találtam a legjobbnak.  Erről azonban már akkor tudatosan lemondtam, amikor docensként nem folytattam tovább a főhivatású oktatói pályát, jóllehet a gazdasági mechanizmusról még egy évtizedig tartottam egyetemi előadásokat. A külföldi tanulmányutak még két évtizedig lehetővé tették az intenzív érintkezést ezzel a közeggel.

Tizenegyedik iratismertetés

Az 1997-ben végzett szakmai tevékenységemről  fennmaradt állományokból be tudtam másolni az itt következőket:
Április 15-i keltezéssel a Technikai fejlődés és foglalkoztatás c. egyetemi  OTKA téma keretében megbízást kaptam arra, hogy a projekthez kapcsolódó finanszírozás terhére május hó folyamán végezzek anyaggyűjtést az Egyesült Államokban (résztémái: munkanélküliségi ráta, annak hatótényezői, rugalmassága, stb.) Ki is utaztam és a bőségben talált ismeretanyag miatt bostoni kutatóhelyeken végzett munkám elhúzódott. A konferencia látogatások időszaka – az áthúzódó kötelezettségek teljesítésén túl – lassan a befejezéséhez közeledett.  Megvolt az értelmük, de mindig ki is zökkentettek az új ismeretek feldolgozásából. Amit ilyen módon akartam közölni, elmondtam, papíranyagú külföldi publikációim megjelentek, a többit már a világhálón szándékoztam közzé tenni. Habár a kontinensen voltam, személyesen nem vettem részt az alábbi rendezvényen.
Az év elején a European Community Studies Association, USA közölte, hogy egy előadásomat elfogadták az ECSA május 05.29-06.01 között Seattleben (Wash.) tartandó 5. biannuális konferenciájára. Tartalma „East-Central Europe on the Eve of EU Enlargement” címmel megjelent az utóbbi rendezvényről kiadott tézisgyűjteményben, melyet az EU Bizottsága finanszírozott. Távollétemben ismertették ilyen módon, a paper iránti meglehetős számú igénynek a szöveg szétküldésével tettünk eleget.
Időközben azonban a görög George Petrakos prof. értesített arról, hogy a fentihez hasonló című előadást elfogadták az „Integration and Transition in Europe: The Economic Geography of Interaction” elnevezésű budapesti nemzetközi konferenciára, melyet az EU Phare ECE programja támogatott (ugyanaz, amely korábbi három hónapos londoni tanulmányutamat finanszírozta.) A konferencia a Thesszália Egyetem és három magyar intézmény, köztük a kutatóhelyem szervezésében zajlott.
09.11.- 09.14.: ezen a rendezvényen még megtartottam a fenti című előadást az MTA KTI szeptemberi intézeti tájékoztatója szerint. Ott ennek szövegét nem publikálták, de azonos tartalmú összefoglalása megjelent az imént említett Seattle-beli konferencia gyűjteményes kiadásában.
10.14-i keltezéssel levelet kaptam R. Danemark programigazgatótól (University of Delaware) arról, hogy az ISA 1998 tavaszán Minneapolisban tartandó 39. éves Konvenciójának („The Westphalian System in Global and Historical Perspective”) napirendjére vették ugyanezt az előadásomat. Egy másik levélben arról értesítettek, hogy vállalják a kiutazás költségeit. Az előadást a következő évben még megtartottam.
Korábban említettem, hogy tanulmánytervet készítettem a befektetési kultúrákról, a nagy pénzügyi közvetítő intézmények és az állami szabályozás szerepéről a kelet-középeurópai régióban. Kidolgozása segíthette volna a felkészülést a későbbi monstre befektetési csalások kivédésére, de pályázati keret híján erre nem került sor.
12.22-i keltezéssel levelet kaptam Francine O’Sullivantól (Edward Elgar Publishing Ltd.) arról, hogy az általam írt könyvfejezet (Integration Compatibility of the Hungarian Economy) megjelent az Eastern Europe and the World Economy: Challenges of Transition and Globalization c. könyvben (ed: Iliana Zloch-Christy).

Tizenkettedik iratismertetés

A tanulókör érdeklődött a múlt század utolsó éveiben végzett szakmai tevékenységem és a vele kapcsolatos dokumentumok, kommunikációk felől. Visszaemlékezéseket nem írok, de a fennmaradt állományok alapján fel tudom idézni az itt következőket:
1998 első fél évében majdnem végig az USA-ban voltam. Egyre jobban foglalkoztattak az amerikai tanulmányok, hiszen hosszabb ideig éltem azon a földrészen. A fő szempontom azonban az volt, hogy a centrumországokban (melyek közül ez a legfontosabb) keresendő az egyik kulcs a kelet-középeurópai történések hatótényezőinek megismeréséhez.
Januárban megjelent az előző év végén jelzett könyvfejezet „Integration Compatibility of the Hungarian Economy” In: Zloch-Christy I (szerk.): Eastern Europe and the World Economy, Elgar Publishing Ltd. Book, 1998, pp. 107-119 Előszava szerint „This book analyzes the transition process from a comparative perspective and places this changes within the wide framework of globalization.”
március 21-én előadást tartottam az ISA kongresszusán. „East Central Europe on the Eve of EU Enlargement” Paper for the International Studies Association (ISA) 39th Convention 1998. http://aei.pitt.edu/2581/1/002830_1.PDF A fenti munka az előző évi törzsszövegén alapult, amit egy sor új szemponttal és elemzéssel ki is egészített. (Az előző évi: “East-Central Europe on the Eve of EU Enlargement” Paper for the Conference on Integration and Transition in Europe. The Economic Geography of Interaction. Budapest, 1997 September 11-14. )
Mindkettő azt bizonyította, hogy a magyar gazdaságban beépített ellentmondás van a centrumra jellemző egyensúlyi-hatékonysági feladatok és a félperifériás színvonal; az integrációs érdekek és a fejlesztési eszközök szűkössége között. A gazdaság torzulásai azonban nagyobbak, mint amit ez indokolna. A társadalmi átalakulás elhibázott volt az agrárszféra, a magas infláció, az állampénzügyi reform késése tekintetében. A negatívumok messze túlmennek a tőkepiac másutt is tapasztalt elégtelenségein. Akár a tőke, akár a munka fokozott adóztatása révén elégül ki az állam jövedelemszerző étvágya, az erőforrásokat kivonják a gazdasági organizmusból, ami tovább élezi, ahelyett, hogy enyhítené a beépített ellentmondást.
Májusban jelent meg „Az európai munkanélküliség tényei és összefüggései”, 23 p. c. OTKA elemzésemet forrásként felhasználó, (nem saját) témavezetői tanulmány http://epa.oszk.hu/00700/00775/00022/1102-1112.html Június végén a kb. nyolc hónapos felmentési időm véget ért, mire az illetékes állami hivataltól kértem és meg is kaptam a nyugállományba helyezést. Ezzel nagyjából egyidejűleg jelent meg egy előkelő kiadónál a következő publikációm:  „Integration Compatibility of the Hungarian Economy” In: Zloch-Christy I (szerk.): Eastern Europe and the World Economy, Elgar Publishing Ltd. Book, 1998, pp. 107-119
További akadémiai szervezésű kiutazásokra abban az időben már nem került sor. Októberben ugyan az ISA kiadta a 6. Newsletter-t az 1999-es, Washington D.C.-ben tartandó Konvenció programjával, melyben helyt adott az Interaction of Business with Economic Tools in Eastern Europe c. előadásomnak. Írásban a rendelkezésükre bocsátottam.

Az 1997-es előadások szövege

a/ Oral presentation:
Paper for the Conference on Integration and Transition in Europe: The Economic Geography of Interaction, 1997 Budapest
East-Central Europe on the Eve of EU Enlargement.
The subject of my paper is restricted to some transition developments in Poland, Hungary and the Czech Republic. Let me break down its presentation into several propositions, each with a short discussion. Preparing the paper I was looking for some starters and made the first choice like this:
Proposition 1 The fundamental fact of departure. is the poor comparative level of output and income. There exist quite a few low income transitional economies, like the Soviet successor states. The three nations have medium level of income, but, as a consequence of their past their performance is poor in relation to the European Union. This is a major divergence potential, that still for some time will be more powerful than convergence efforts. The GDP per capita in purchase parity terms is oscillating at about 1/3 of the EU average in Poland and Hungary while it is somewhat, higher for the Czech Republic.. A substantial improvement of this performance is being made possible by systemic changes.. The first phase of transition is over. What was like the this phase? In my view the answer is in->
Proposition 2 The character of this phase was that of a changeover. To democracy and market economy. Was it gradual? I would say, no, it wasn’t. In respect of space, it embraced all sectors, fields and dimensions of society at once. In temporal respect, it came about within a short period. It took short time .That was a historical operation resembling a surgical one, surgery. But, was it a rational choice? What was the impact of transition on economic performance? That is what is->
Proposition 3 is about. In a nutshell it says that the first virtual concrete economic consequences of transition were mostly negative and only after some years it became an accelerating factor of development. For some time changes were being achieved at the expense of negative growth, increasing unemployment and monetary disequilibria The social transformation proved to be an investment into the future, lead to fast increasing productivity of labor and capital. But this investment must not be understood in strict accountancy terms. Some of its costs were indispensable, some of them could be avoided. These costs have not returned and a part of them never will. I mean the losses in human capital., intellectual capital. Now let’s turn to a spatial aspect, that is the subject of:
Proposition 4  The first impact of changes on geographic interaction, was also negative, in the sense of losing a great part of East-European markets, but higher versatility as a result of transition made possible a swift reorientation of foreign trade to Western Europe which is a main precondition for integration on Union terms. Here I would like to make a point on a more general issue. European Union is not a United States of Europe, but, and this is:
Proposition 5  The building up of a united Europe can utilise some reference to the American history The recent power of the United States is preconditioned by an event of the 19th Century – preserving and strenghening the Union, when it was at stake. Europe will have a lower level of unity and will it achieve peacefully But the life of Europe including its Central part, in several centuries to come will greatly depend on the recent process of Unionization . That is concerning future but we should also know about how to avoid unnecessary costs and sacrifices. One know -how is that countries with 3 or 4 times less income should not be required to fulfil tasks that may be adequate for rich nations. Especially, when profound social changes arejeopardizing social peace in short and medium terms. From where comes:
Proposition 6  There exists a long term situation wherein the three nations are unable to abide all the stability requirements taken together. The same is true in respect of environment and human care requirements. That comes down also to money, that is to say equilibrium issues. Monetary equilibrium and social harmony may be sustained neither by simple Community decisions, nor by virtue of pure national efforts., but rather as a trend stemming from the interaction of national accumulation with external sources. One of these sources is Union support, financial transfers from Community funds. Understandably, the three countries would like to get as much transfers as they can. But there exist vested interests of the recent net receivers who – also understandably – are unwilling to get less transfers on account of a new enlargement. Community rules are changing. New members may be getting less support than some nations adhering to the Community in previous expansions. How to cope with these situation? Partly by->
Proposition 8  As far as EU assistance is limited, instead of giving money EU may give time to its new members., so that the latter may reach the European conditions in a flexible way. It has been stated in Poposition 2. that the changeover to a new system was not gradual. In contrast to this the integration of new members into the European Union has to be gradual. If EU is unable to assist in changes exceeding national potential, it should tolerate a more moderate speed of integration. Despite of this the period of necessary changes will not be stretched along for an infinite number of years. There will operate a support multiplicator if Community transfers will induce more national accumulation and extra-european capital influx. Community funds should catalize and supplement the inflow of private capital. The feedback of private capital is expressed in->
Proposition 9  Medium and long-term private capital inflows are playing a decisive role not only in technical and management progress and resource extension, but also in gradual approaching to fulfilling convergence criteria. There are three main fields of these inflows. In the domain of international bonds and syndicated loans credit ratings of the three countries are in the investment grade bracket. Last year country risk ranking was 35 for the Czech Republic, 44 for Hungary and 55 for Poland. Terms and conditions of credit are improving. In the field of foreign direct investments of all the transition economies cumulative per capita inflows are the highest in Hungary and the Czech Republic. In the sphere of securities’ market the trade of government securities is well developed in several transition countries, while the equity market has reached international standards basically in Hungary. Budapest security exchange is quite successful.
I would like to conclude with a tenth proposition The troubles of one country are not beneficial for the other two and any further partners and vice versa. Comparative situations are changing. In the domain of successes leaders and the electorate are averse of risks, in the domain of failures they become risk-takers. Bold decisions in these circumstances sometimes radically improve the situation. In Hungary the rate of GDP growth for several years was well below the rates of Poland and the Czech Republic while the rate of inflation was and is higher in Hungary. Some years ago the macro-economic indicators were in better shape in the Czech Republic , now a part of them are nicer or suggest improvements in Hungary. But I cannot agree with the Financial Times which in the issue of September 3 wrote that „ Glancing at the Czech Republic…Mr. Horn can certainly afford a smirk.” I would hate such a self-contentious or victorious smile on the face of any Hungarian leader, because it would express an attitude of rivalry or national competition and not an attitude of cooperative interaction with another future member of the European Community.

b/ Full text of the above paper:

East-Central Europe on the Eve of EU Enlargement
Paper for the Conference on Integration and Transition in Europe: The Economic Geography of Interaction.
1. Integration and systemic changes
Hungary, Poland, and the Czech Republic may acquire full EU membership within some years. Their recent efforts on the way from association to accession are aimed at applying integration measures pertaining to their economic and social performance, policy, regulation and institutions. I thought it would be proper to present here a sketchy review of some similarities and some particulars of their foreign economy reorientation and internal transformation. Some comparative data are also appended to this text. The first data group on the Czech Republic, Hungary and Poland (I) consists of average long-term indicators and their annual change for the last couple of years. The second one (II) covers an intermediate period of 1991-1994, the third (III) – 1995. (II. and III. with data on Slovakia.)
The recent westward integration drive of the subregion is a logical corollary of systemic changes which began back in 1989. By this transition the nations in question started to acquire an integration compatibility with their Euro-atlantic partners. There are two levels of integration compatibility. The first one consists of steps that ­- from a general economic rationality viewpoint – long ago should have been introduced. The second level contains measures pertaining more specifically to EU regulations.
Steps toward the EU assume a respective drive for enlargement that was discussed on the Intergovernmental Conference. [1] Still after the Amsterdam summit in many respects a decisive attitude is yet to be adopted, but it is definitely acknowledged that the three nations are prepared for beginning talks about their EU accession. Enlargement will involve medium-term costs and lasting benefits both for the European Union EU and its new members, but the comparative weakness of the latter calls for EU assistance. As a matter of fact the recent fifth expansion deals with a zone of small and medium sized countries with less advanced economies than the EU average. Previous expansions also included some similar nations, but the recent one is the first to deal with several former East-block states. (German reunification was a special case.) Because of its scope and its diversity, it has to be preceded by more important changes than the previous ones.
In addition to and in connection with the deepening of the Union, EU will have to address the implications of the increased number of members. Still more flexibility is needed so as to give enough time to the new member states to attain integration conditions gradually. The actual accession should take place only in sequences. Block treatment is excluded in respect of the above named three countries either. Their background and process of social transformation is characterized by some general as well as special features. While the mainstream of our Conference is focusing – and rightly so – on spatial aspects, the choice of this author is a moderately temporal approach which may complement the major topical issue on agenda. That calls for some historical reviews.
As a common historic feature, the three nations in question have been demonstrating their socio-cultural affinity with the West for many centuries. Early in this millennium, or in Dante’s time in spite of some Eastern-type phenomena they gradually diverged from the developmental models existing just across the divide line between civilizations, in the Byzantine-orthodox and the Islamic areas. This distinction was preserved even afterwards, when these countries have developed also differences from the West in their patterns of social action, economy, political systems and the way of life. After 1948 they fell under Soviet domination and, later, Soviet implosion was a first condition and general background of their transition.
Another resemblance pertains to the present state of affairs. Social transformation has attained a crucial point of no return, even if the new system has not fully developed yet. The situation is far from being an ideal one, but democracy is stabilized, market economy is operating. There is continuity in legality, owing to which the process of transition is characterized by relative peace and stability. Economic and political freedom were won by democratic elections and in that sense the end of the old regime was much better than its start. Rule of law, real separation of powers, individual freedom, human rights and property rights have already been established. They are at the root of the very existence, and meaning of any present and future governments, not excluding ones assuming a socialist tinge. Political conflicts are being fought through in parliamentary forms at the same time when, in some Balkan states changes have included explosion of violence and ethnic-religious hatred left a whole area with still smoldering ruins of social, economical and environmental disasters. In Central Europe the former Czech and Slovak Federation has disintegrated due to national differences but the process was smooth. In these circumstances a recent high degree of ethnic homogeneity, of no value in itself, has been an important asset of the three Central European countries on the eve of their EU membership.
The Euro-Atlantic and global implications of changes are demonstrated, inter alia, by the operation of non-European multinationals in the subregion, OECD membership of the Czech Republic, Hungary and Poland, and the invitation extended to these countries to adhere to the North-Atlantic defense community. There are also trans-systemic (not transition-specific) corellative links and similarities of this area with the rest of Europe: the evolving digitalization of life or the restriction of growth of expenditures on welfare are international attributes of a global transformation process. The same is true concerning the fight against drug abuse, terrorism, money laundering, nuclear trade, etc. Economic conditions are the main concern both from the viewpoint of transformation and integration compatibility. Macro-economic situation was by no means attractive over the 90s. The firms of the subregion lost from one day to another about two thirds of their East-European trading partners and markets for products, that could not be sold elsewhere. Equally the supply of commodities and raw materials from these markets dried up . The impact of war in former Yugoslavia was anything but beneficial, (especially for Hungary bordering with the territory of the tumultuous Southern Slavic area).
In light of these events, a degree of versatility of the three nations’ economic-cultural potential was demonstrated by their transition achievements. Denationalization of most assets was essential for the economic transformation. Industrial restructuring, evolving services, rising productivity are salient indicators of change. Growth is resumed. There have emerged millions of small entrepreneurs to become a most important accelerating factor of development. Large international companies, even criticised for some negative consequences, greatly contributed to capital imports and economic growth. There was a considerable shift (reorientation) of foreign trade to Western Europe. The latter now accounts for about 2/3-3/4 of exports. The export boom didn’t last for long and the terms of trade worsened but an actual trade integration into Europe was completed in two years. An attached chart (Chart 1.) on composition of trade by partner covers not only the three nations in question but also other transition economies. The real exchange rates of the three countries and Russia – influencing their trade performance – are reflected in Chart 2. Medium to long-term financial flows of all countries in transition are presented in Chart 3. Separate studies should be devoted to the latter, which is an increasingly influential factor of transitional economies.
Preparing for full membership goes hand in hand with a profound economic and social change i.e. a process which is in short and medium term jeopardizing stability. Prospective EU members have been receiving some financial transfers from the Community. As associates they have been getting PHARE benefits that, coordinated with other assistance, IMF stand-by loans, World Bank benefits, EBRD investments are helping defray a part of transition costs and making a substantial contribution to the preparation of integration conditions. In spite of this the main onus of changes is born by the three countries themselves. An unbearable burden would endanger not only their economic and political stability, but the whole process of peaceful European development. EU assistance is limited but there are other ways and means to avoid a part of transformation costs. In accordance with the above mentioned temporal-historical approach, instead of giving money EU may give time to its new members. I mean graduality. Of course, the period of necessary changes may not and should not be stretched along for an infinite number of years. And EU expenditures may not be excluded from the scenario. Just the rule must be applied: if EU is unable to assist in changes exceeding national potential, it should tolerate a more moderate speed of integration.
2. Some national particulars
At the beginning of changes, in 1990, the GDP per capita indicator, as compared to the Austrian level, was 30.4 for Poland, 37.8 for Hungary, and 50.4 for the Czech (and Slovak) Republic [ 2, p. 5.], which was an evidence of differences in their level of economic development. This gap remained in relation to Austria.  A special feature of Poland was that a profound and lasting crisis beginning in the late 70s preceded the systemic changes. In the other two countries the recession came later, but to reduce it to a “transformational crisis” (and nothing more ) would be a simplification.
A distinct feature of Hungary is a model of its society historically different of the Soviet Communism as a result of substantial reforms. With the introduction of a new economic mechanism in 1968 the economy reached a degree of adaptability to domestic needs and international markets. The reforms, even if they were partly reversed and failed to reach a critical mass, indeed helped to modernize and open the economy. In the 1980s the reforms already were unable to mitigate the decrease of the economic performance.
Some peculiarities of the three countries stemmed from the respective extent of their previous openness. Their “endowment” of international indebtedness was highly different. The Czech Republic boasting of the best economic indicators at the beginning of the transition was much less indebted than the other two nations. Poland had more debt and needed relief yet in the 80sThe per capita indebtedness was the highest in Hungary, but the country managed to avoid rescheduling.
The privatization process was also different. In the Czech Republic large domestic financial institutions with the majority votes in the hands of state agencies or their holdings were the main agents of acquisition. The latter was mediated by coupon privatization while private capital was the main actor of privatization in Hungary.
Decisive privatization moves and the business environment were the main two factors due to which Hungary attracted a fairly good share of working capital imports, per capita the highest in the subregion. The country could not avoid some ill-conceived and ill-administered economic measures. Some data on Poland’s performance in this field are appended. They cover inflow of foreign capital and its sectoral structure.
Despite Hungary’s impressive privatisation record and lead in attracting investment GDP rose at an estimated 2 per cent in 1995, (at about 1% in the following year) well below the 5-7 % in Poland and the Czech Republic. Inflation was slightly over 20 % in Poland and below 10 %. in the Czech Republic. The Hungarian rate was 28.2 % in 1995 [ 14 ] and remained high in 1996. More specifically some aspects of this nation’s experience will be dealt with in the next section.
3. The Hungarian experience
Already in 1990 major trade liberalization moves were made in conformity with WTO ( then GATT ) rules on abolition of non-tariff restrictions. A newly introduced set of laws was aimed at harmonizing the Hungarian system with international norms. Some of the most important acts of economic legislation were to guarantee the investments against nationalization and enable foreign companies to repatriate in convertible currencies their capital and profits. This legislative direction was continued over the nineties. [3]
As far as bad news are concerned, the GDP was decreasing for 5 years. Ill-conceived policies have much contributed to the worsening of the situation at least in the fields of agriculture, public finances and indebtedness that went on growing, up to 1996. In 1991-1992 Hungarian macro-policy could still boast of some stability improvements and in this respect the nation was indeed doing relatively well in comparison with some of its neighborhood. It was during this period that the bulk of foreign trade shifted to Western Europe. [4, 1992,7.] International current accounts were balanced, inflow of foreign working capital was continuous. But GDP decreased by 20% from 1989 to 1992, industrial output decreased by about 1\4 and the rate of unemployment reached about 13% [5, March 1992].
In 1991 inflation and interest rates reached more than 35%, and the maximum tax rate on personal income was 50%. In connection with a slower rise of consumer prices (at about 23%) in 1992 the tax ceiling was 40% and nominal interest rates were also lowered. But state deficit was the highest ever recorded in Hungary. Pending on the methodology of calculation it was estimated at 6-8 percents of the GDP. [4, 1992, N 12 ] As all indicators of output worsened, money supply increased in 1992 by 25% [5]. While the excess money was supplied to the government the access of the business sphere to credits was restricted [5]. More than 63% of the GDP was concentrated in various funds of the central government, state social security and municipal authorities [6]. The government failed to begin reforms in this field. Still for five more years this indicator remained high. The speed of liberalization was somewhat exaggerated in view of the actual level of development of the country while the depreciation of the Hungarian currency was insufficient.
There were some signs of economic recovery, partly at the expense of economic equilibrium in 1993. The balance of payments drastically worsened in 1993 to attain a deficit about$ 3.5 Bn. That was partly a result of decreasing agricultural production and exports. There remained also serious imbalances in the state budget [ 7, N 4.]. Inflation was checked at 22.5 % as compared with the previous year’s 23 %.
Along with transition processes a profound degradation in average living standards was underway. The fact itself was tolerated conditionally by the public only within a perspective of economic growth in not too distant future.
A change of administration was to take place about the middle of 1994. Data for the first half of 1994 showed continuing growth and continuing disequilibrium. [ 8 ] For the first 5 months on the base of the same period of 1993 industrial output volume reached 108 , investments, 150. Gross international debt was increasing and so was state budget deficit. These imbalances did not stop under the new government. Disequilibrium culminated at the end of 1994. The deficit of the balance of payments amounted to about $ US 4 Bn and the deficit of the state budget to HUF 340 Bn. The same trends continued in the first quarter of 1995. They were stopped as a result of sweeping austerity measures and a sharp turn in the economic policy of the government [ 9 ].
The quantitative stabilisation targets included a cut in the balance of payments deficit to $ US 2.5 Bn. ( by 1.5 Bn. ), a cut of the state budget deficit to HUF 200 Bn. ( by 140 Bn. ), a cut in the number of state employees by 15 %. and aimed at a 27% rate of inflation. [ 10 ] Stabilization tools included currency depreciation of 9% at once and continuing on a sliding scale (appr. 15% on a yearly base.)
A temporary 8% import tariff supplement was introduced. Car import tax increased and reserve requirements for banks were raised. Credit demand of the total public sector was to be limited to the extent that could be covered mostly by household savings.
Comparative data on 1994 and 1995 [ 12 ] showed that in result of austerity measures while in 1994 export sales reached 83% of the 1985 level, in 1995 they reached 99.3%, i.e. practically equalled the latter. But the employment went on shrinking. On the base of 1990, from 1994 to 1995, consumer prices changed from 241.6 to 309.7. State deficit was reduced by about 40% in 1995. A major foreign capital influx came in December 1995. Net debt at the end of 1995 amounted to $ US 16.8 Bn. of which the state debt was only 11 Bn. [ 13 ].
In 1995 reducing the general government budget deficit was given high priority in the economic strategy of the government. A reduction in real wages (appr. 12 %) was contended by the government to have contributed into income reallocation to savings and improvement of competitiveness of Hungarian products. But the reduction of real wages was overdone, it hindered growth and collecting more state revenues. The ratio of net external debt to foreign currency revenues was indeed reduced. A combination of high state debt, high interest rates and inflation, as well as high taxes have depressed economic growth. It may be added, that a major decline in the public sector deficit was up to the end of 1996 hindered by growing interest liabilities of the state budget. There remained a need for substantial narrowing of state benefits. While Hungary’s GDP per capita was a fifth of the OECD average, the share of GDP it spent on welfare was 1.4 times higher [ 14 ]. Around a third of state spending was channelled through the countrywide pension and health funds and central government had to finance their deficits [ 15 ].
In 1996 the stabilisation policy was sustained, large foreign capital inflows came, but the economic growth was marginal, about 1 %. Inflation was slower than in 1995, but remained at a high, 23,6% level. The management of the pension and health care funds remained unefficient. A fundamental reform of pension system was enacted in 1997. Q1 and Q2 indicators show a substantial growth recovery in 1997.
A whole system of tools is necessary to apply so that economic growth gradually accelerate and reach the annual EU countries’ average. Hungarian minuses in this respect were concentrated in earlier years when changes were achieved at the expense of negative growth, increasing unemployment and monetary disequilibria. Now there exist some achievements in restructuring, stabilisation, privatization and marketisation. These factors are contributing to achieving the economic conditions for EU membership.
***
Summing up, it has to be recognised that integration is not only to provide new prospects but also require different patterns of behavior from all the business and public actors. It comprises a gradual advancement from low competitiveness and poor international performance to a developed market economy. By way of just mentioning the following problems may be enumerated.
Full EU membership requires the adoption of some more harmonisation changes in addition to those implemented already. – The issue of preferences in agricultural market accession is very complicated. Even the possibility of social unrest is present in some regions in this sector. –
Some indicators of inflation and  current account deficit exceed the EU Maastricht threshold and the three nations are not yet able to lastingly abide all these requirements.
Monetary equilibrium may be sustained neither as a simple result of decision-making, nor as a pure consequence of self-clearing market workings, but rather as a trend stemming from the interaction of business with monetary policy. Within some years the countries have to achieve full liberalization of capital movements.

4/ References
1. Commission Opinion. Reinforcing political union and preparing for enlargement. Brussels, February 1996
2. Comparaison internationale des produits intérieurs bruts en Europe 1990. Nations Unies, New York et Geneve, 1995. p 5.
3 Hungarian Rules of Law in Force (HRLF), 1992-1996
4. Monthly Bulletin of Statistics (Statisztikai Havi Közlemények.) Központi Statisztikai Hivatal. 1992.
5. National Bank of Hungary. Monthly Reports, 1992.
6. Minister of Finances. Report to the Parliament, August, 27, 1991.
7. Monthly Reports of the National Bank of Hungary ( Magyar Nemzeti Bank Havi Jelentések) 1994
8. MTI Press Release (MTI Hirek) 04/26/94 and 05/11/94
9. Government decree 1023/1995, Magyar Közlöny, 22 March 1995
10. Népszabadság, 16 March 1995
11. Napi Gazdaság, 16 March 1995
12. Monthly Bulletin of Statistics (Statisztikai Havi Közlemények) 1996/1. Központi Statisztikai Hivatal.
13. Népszabadság, March 22, 1996
14. Financial Times, March 12, 1996
15. Social and Labor Market Policies in Hungary, OECD, 1995
 

IV. VÁLOGATOTT  TANULMÁNYOK JEGYZÉKE (Publikációk,  közlemények,  előadások, felszólalások, beszámolók, szakmai körben terjesztett  munkák, blogok)

a/  MUNKÁIM A NYOLCVANAS ÉVEKBEN

Publikációk, egyéb közlemények, nyilvános előadások, felszólalások. Válogatás, fordított időrendben:

„Tőkegazdaság vagy rablógazdálkodás” Társadalmi Szemle 1989/ 8-9, pp. 88-95

„A gazdaság mint emberi jelenség kutatásának rendező elvei” Kutatói koncepció, 9 p. 1989.

„Reformbizottsági felszólalás a tőkerendszerről” ism.:http://moreszkhu.blog.hu/2014/09/20/foldes-papirok_1989-bol_befejezes_majus
„Reformbizottsági felszólalás a prestratégiáról” ism.: http://moreszkhu.blog.hu/2014/09/13/foldes-papirok_1989-bol_apr
„Reformbizottsági felszólalás a tulajdonreformról” ism.: http://moreszkhu.blog.hu/2014/09/07/foldes-papirok_1989-bol_aprilis
„Reformbizottsági felszólalás az államadósságról” ism.: http://moreszkhu.blog.hu/2014/09/06/foldes-papirok_1989-bol_marc
„Reformbizottsági felszólalás elméleti kérdésekről” ism.: http://moreszkhu.blog.hu/2014/08/29/foldes-papirok_1989-bol_marcius

„A ‘szovjet modell’ mint fejlődési mutáció” PolitikaTudomány 1989/1 pp. 18-31

„Elméleti megfontolások az akadémiai közgazdasági kutatások tartalmáról és módjairól” Tanulmány, 17 p. (Ism.:http://memoriterblog.blog.hu/2014/08/09/foldes_karoly_a_gazdasagkutatasrol , és:
http://memoriterblog.blog.hu/2014/08/16/foldes_karoly_a_gazdasagkutatasrol_befejezo_resz(1989)

„A tőke mint gazdasági hatótényező komparatív elemzése” (Szerk.) Összefoglaló beszámoló öt éves ATA alapkutatásról.  1989 Csatolt kutatási eredmény két félkötetben: az azonos című kollektív ATA kutatás beszámolójának első része. (szerk.) pp 206+215 , az I/1, II/1 és II/8 fej. szerz.:F.K.

„Múlt, jelen, jövő néhány irányzata” Szerk. „A tőke mint gazdasági hatótényező komparatív elemzése” c. ATA kutatás önálló része.  Földes Károly et al.

„Verseny, monopólium, állam” (szerk.) „A tőke mint gazdasági hatótényező komparatív elemzése” ATA kutatás önálló része.  pp 173, 1989

(Konvertibilis elszámolásra van szükség) .Felszólalás gazdaságpolitikusok vitafórumán.  Röv. ism.: Magyar Nemzet, 1989 április 20.

„Felszólalás a Magyar Hírlap kerekasztal beszélgetésén” 1988 december 31.

„Some Macro-economical Issues of Structural Adjustment” 14 p.Előadás. Finn-magyar kollokvium Budapest, 1988. június 8.

„Nem szegényíteni kell a történelmet” Interjú a Magyar Hirlapban. 1988.02.19.

„State Control, Trade Patterns, Inflation and Entrepreunership in Hungary”. Előadás a finn Economic Planning Center konferenciáján. Helsinki. 1987 augusztus 19.

„State Control and Market in Hungary” Előadások a kínai Világgazdasági Intézetben és a Közgazdaság-tudományi Intézetben, 1986. június 6-7.

„International Trade and Some Macro-equilibrium Problems in Hungary” Előadások a Kairói Egyetemen, Ain Shams Egyetemen és a Heluáni Egyetem kairói fakultásán 1987 április 8-19.

„State Control, Trade Patterns, and Inflation in Hungary” Tanulmány 67 p. Készült 1985 09.16-1986 02.08. a Torontói Egyetemen és a McGill Egyetemen.

„Commodity and Money Flows in Hungary” Előadás a kanadai magyar nagykövetség és a torontói kereskedelmi képviselet meghívására. Ottawa 1986. január 8.

„A magyar nemzetgazdaság a világpiac mérlegén” 25 p. In: Tanulmányok gazdaságunk helyzetéről és fejlődésünk problémáiról. Kossuth Könyvkiadó, 1985, pp 123-148

„External and Internal Economic Conditions in Eastern Europe: the case of Hungary. 149 p. MTA KTI. 1984

„A szocialista országok külgazdasági tevékenységének és belső fejlődésének kölcsönhatása” In: A Gazdaság intenziv fejlődése és a statisztika c. konferencia előadásai , MKT Statisztikai Szakosztály. Budapest 1984 pp. 226-235

„Külgazdasági tevékenység és szocialista fejlődés” Közgazdasági Szemle 1984/11 pp.1281-1296 kivonat: http://ismeretvadasz.blog.hu/2015/02/19/iratismertetes_579

„Struktúra, egyensúly és mechanizmus kölcsönhatása az intenzív fejlődésben” Előadás „A nemzetközi munkamegosztás” c. szimpóziumon a CsTA KTI meghívására 1984. 09. 18. Ism.: Ekonomicky Casopis 1985/6.

„Commodity and Money Flows in a Socialist Economy” Előadás Kelet-Nyugat konferencián a Varsói Tervezési és Statisztikai Főiskola meghívására (1984. 06. 17-21)

„Az intenzív fejlődés belső és külső feltételei” c.nemzetközi tudományos szimpózium. 45 külföldi résztvevő. Saját szervezés. Előadás:A társadalmi termelés hatékonysága növelésének néhány feltétele. Budapest. 1983.11.29-12.01.

„Szocialista gazdaság a változások korában” 302 p.1983 – Budapest : Kossuth Könyvkiadó.

„Széllovas a fridzsiderben” Élet és Irodalom, 1983 szeptember 23.

„Konferencia az európai gazdasági fejlődés összehasonlító vizsgálatáról” Közgazdasági Szemle 1983/6 pp. 744-751

„Az árugazdaság szerepe a szocializmus fejlődésében” Társadalmi Szemle, 1983/5

„Szocialista struktúra az átalakuló világban”„A KGST országok részvétele a nemzetközi munkamegosztásban” c. sorozat IV. része. Intézeti tanulmány, MTA KTI  302 p. 1983

„Theoretical Reflections about the Purchasing Power of Money” Essay, 21 p.IE HAS 1983

(Felszólalás:) „Vita a gazdaságirányítás és a szervezeti rendszer fejlesztéséről” MTA KTI Közleményei, Új Sorozat 27. 1982

„A két- és sokoldalú együttműködés kérdései” Felszólalás a Magyar-NDK kerekasztal értekezleten Berlin 1982 szeptember

A KGST-EGK országok nemzetközi összehasonlításával foglalkozó konferencia. Saját szervezés. Előadás: A gazdasági növekedés belső és külső tényezői a KGST országokban. Budapest, 1982 november 23-26

„A magyar népgazdaság KGST kapcsolatai és az integráció kérdései” Szakértői tanulmány a gazdaságpolitikai munkabizottság felkérésére. Megvitatva és elfogadva az 1981.11.3-4-i űlésen.

„Párbeszéd a gazdaságról” (Földes Károly vitája Lev Logvinov moszkvai professzorral.) Magyar Nemzet 1981 szeptember 25.

„Elgondolások a felsőszintű értekezletre készülő magyar koncepcióhoz” 13 p. 1981 augusztus

„Integráció, nemzetgazdaság, vállalkozás” 106+5 p. „A KGST országok részvétele a nemzetközi munkamegosztásban” c. sorozat III. része. (Szerk.) Intézeti tanulmány. MTA Közgazdaságtudományi Intézete, 1981

„A világgazdaság új fejlődési szakasza” Előadás a CsTa Közgazdaság-tudományi intézetében. Prága 1981 05.27.

„Integráció az átalakult világgazdaságban” : a KGST helyzetét vizsgáló kormányzati munkacsoport felkérésére írt tanulmány. 48 p.1980

„A hazai és a nemzetközi gazdasági tevékenység kölcsönhatása” 1194-1208 pp. In: Közgazdasági Szemle 1981/10

„Economic Foundations of East-West Cooperation” (Az európai együttműködés gazdasági alapjai) Előadás a Kelet-Nyugat Kongresszuson, a De Gasperri Intézet vendégeként. 6 p. Róma 1980 április 24.  {Orosz nyelvű munkák: l. külön listán.}

b/ A KILENCVENES ÉVEKBEN KÖZREADOTT MUNKÁIM

Publikációk, egyéb közlemények, nyilvános előadások, felszólalások. Fordított időrendben:

„Integration Compatibility of the Hungarian Economy” In: Zloch-Christy I (szerk.): Eastern Europe and the World Economy, Elgar Publishing Ltd. Book, 1998, pp. 107-119

„East Central Europe on the Eve of EU Enlargement” Paper for the International Studies Association (ISA) 39th Convention 1998. (Visit sponsored by the ISA ) http://aei.pitt.edu/2581/1/002830_1.PDF

“East-Central Europe on the Eve of EU Enlargement” Paper for the Conference on Integration and Transition in Europe. The Economic Geography of Interaction. Budapest, 1997 September 11-14.
http://www.worldcat.org/title/east-central-europe-on-the-eve-of-eu-enlargement/oclc/694187128&referer=brief_results

„Az európai munkanélküliség tényei és összefüggései”, 23 p. OTKA tanulmány 1997 Forrásként említi: http://epa.oszk.hu/00700/00775/00022/1102-1112.html

„Reflexiók a tőkegazdaságról”. 16+8 p. („ A tőkegazdaság megközelítése félperifériáról” c. előadás tézisei.) MTA Közgazdaságtudományi Intézete, 1996.

„Integration Compatibility of the Hungarian Economy” Paper for the International Studies Association Convention, Makuhari, Japan. (Felolvasták az előadást.) 1996 szeptember

„Modern tőkegazdasági kutatások és alkalmazásuk” in: Új utak a közgazdasági, üzleti és társadalomtudományi képzésben. BKE Jubileumi konferencia, 1995, II.pp. 149-163 ISBN 963-503-099-1 1986

„Exploring Fields of Common Interests in Economics” 7 p. Tájékoztatások a haifai Technion University és a jeruzsálemi Hebrew University Közgazdasági Karán, két hetes kutatói tanulmányúton, 1995 10. 17-31.

„Társadalmi átalakulás Közép- és Kelet-Európában” c. (987.sz.) OTKA téma kutatási beszámoló hét kötetben. (szerk.) Földes Károly et al. 1995.

„Hungarian Steps toward EU Membership” Paper for the European Community Studies Association (ECSA) 1995 Biennial Conference. In: EC Studies Conference, Charleston, S.C. (CD-ROM) Visit sponsored by the German Marshall Fund of the USA, 1995

“Hungarian Responses to the Challenges of the Nineties” Paper proposal for the ISA 1995 Chicago Convention.

„Capital and Money in Hungary” Conference paper. In: Proceedings of the XVII-th European Studies Conference, University of Northern Iowa, Cedar Falls. 1994, pp. 123-137

„Some Marketing Conditions in Hungary” Convention paper. 35th Annual Convention of the ISA: The New Agenda of World Politics. Washington D.C. 1994

„Capital and equilibrium” A „Tőke, egyensúly, jólét” c. OTKA kutatás angol nyelvű kötete, 98 p. 1994

„Ténylapok a „Tőke, egyensúly, jólét” c. OTKA kutatás tárgyköréből”. MTA KTI, 6 p. 1994. július 17.

„ Supply Incentives and Systemic Changes in Hungary” Convention paper. 34th Annual Convention of the ISA: The Enterprises of the Americas. Acapulco, Mexico, 1993. – Japán nyelvű ismertetése, JOI folyóirat 1993 május
„Supply Incentives and Systemic Changes in Hungary” Könyvfejezet. In: Zloch-Christy I (szerk.) Privatization and foreign investments in Postcommunist Europe London: Praeger, 1993. pp. 144-158.

„Supply Incentives and Systemic Changes in Hungary” Könyvfejezet. In: Economic Transformation in Eastern Europe: Privatization and Foreign Investments, BankAustria. Book, 1993 pp.

73-87. Azonos könyvfejezet. In: Managing Change: the International Leadership Challenge for the 1990s. Stirling, UK – Sopron, Hungary. Compendium Vol.II. pp. 1-20. 1992.

„Capital Economy in Hungary” Convention paper. 33d Annual Convention of the ISA. Prospects for Progress in a Changing International Environment. Atlanta, GA, USA 1992

A „Tőke, egyensúly, jólét” c. OTKA kutatási beszámoló hat kötetben. (Szerk.) 1992.

„Capital and Money in Hungary” Paper before the ECSA Conference, Nebraska, Omaha, USA 1992

„Economic Reorientation of Eastern Europe. The Case of Hungary” Convention paper. 32d Annual Convention of the ISA: New Dimensions in International Relations. Vancouver, BC, Canada, 1991.

„Capital and Money in Hungary” 38 p. London School of Economics, CEP. Sponsored by the EC Phare ECE program.Három hónapos tanulmányút kutatási beszámolója. 1991.

„Hungarian Economic Developments Alternatives” Lecture before the Dept. of Government, Univ. of Maryland, College Park 1991.10. 17.

“Tőke, egyensúly, jólét” OTKA alapkutatási pályázati projekt programja az 1991-1994 időszakra. 11p. (elfogadva: 1991.december 10.) 1990

„Stockholmi tanulságok” 4 hónapos Svédországi tanulmányút néhány tapasztalata. Magyar Hírlap, 1990.01.10.

„The Hungarian Economic Policy” 12 p. A Stockholmi Egyetem Nemzetgazdasági Intézetében elvégzett négy hónapos kutatás befejező előadása, 1990 január 8.

„A tőkeüzlet” Vezetéstudomány, 1990/10 pp. 15-22

„Kelet-Európa hanyatlásának társadalmi kórokozói” (szerk.) 88 p.1990 – Budapest : Közgazdaságtudományi Intézet, Tőkegazdasági Osztály:Földes Károly, Ördög Miklós, Szira Tamás .

„A szovjet fejlődés mint negatív társadalmi mutáció” Könyvfejezet.In: Kelet-Európa hanyatlásának társadalmi kórokozói pp. 9-31.

c/ KÖZGAZDASÁGI BLOGJAIM 2008-2014

Szerződéses munkáim publikálható termékeiről  és a néhány külföldi gazdasági fejleményről népszerűbb formában is hírt adtam internetes  naplókban. (Fordított időrend)

http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2014/07/15/Szaz_milliardos_antiIMF_Lepett_a_BRICS/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2013/12/11/Megegyezes_az_amerikai_kiadasi_plafonrol/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2011/1109/Hogyan_vdi_az_egykulcsos_adt_az_egyik_leggazdagabb_ember/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2011/07/29/Ltoms_s_lzlom/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2011/04/16/Makrogazdasgi_trtnsek/ű http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2010/12/08/Lineris_adzs/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2010/09/22/talakul_Obama_gazdasgi_stbja/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2010/09/02/Mi_bukott_meg/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2010/06/25/Megvan_az_egyessg/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2010/05/21/Zabla_a_Wall_Streetnek/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2010/05/01/Klgazdasgi_problmink/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2010/02/19/Wallerstein_s_a_vilggazdasg/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2010/02/07/Sleifni/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/12/12/Gatyaba_razzak_a_Wall_Street-et/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/11/14/A_penz_mennyisege/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/10/17/A_bank_veszelyes_uzem/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/08/17/Felulertekelt_forint/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/07/16/Novekedes_es_egyensuly/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/06/07/Berterhek/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/05/21/Szeljegyzet_egy_kozgazdasagi_ertekitelethez/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/05/01/Hogy_is_van_ez/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/04/04/Megszoritas_es_mertekletesseg/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/03/07/A_kozeposztaly_ezer_milliardos_vagyonvesztese/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/02/28/A_Forint_megszuntetese/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/02/19/Ujabb_adat_Felelotlen_volt-e_a_jegybank/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/02/15/Kovetkeztetesek_az_allamhaztartasrol/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/02/14/Tizenhat_billio/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/02/10/Honnan_jott_a_nyolc_billio/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/02/07/Allami_tokeszivattyu/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/01/31/A_toke_menekulese/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/01/21/Kulfoldi_toke/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/01/13/Alkalmassagi_cenzust/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2009/01/06/Mennyi_kamatot_fizet_az_orszag/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/12/23/Jolet_a_rendszervaltas_utan/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/12/13/Hogyan_koltottuk_el/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/12/05/Gyogyitas/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/11/30/Korleiras_5/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/11/29/Korleiras_4/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/11/29/Korleiras_3/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/11/28/Korleiras_2/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/11/27/Korleiras_1/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/11/25/Obama_gazdasagi_stabja/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/11/25/Labor_eredmenyek/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/11/22/Kozgazdasagi_es_muveltsegi_cenzust_politikusoknak/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/11/21/Gazdalkodtam/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/11/20/Gazdasagi_nagysagrendek_mi_mennyi/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/11/17/Kormanyzati_deficit/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/11/16/Egy_fore_juto_GDP/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/11/15/Nemzetunk_jovedelme/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/11/08/Nehany_penzugyi_merleg/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/11/01/2004-2006/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/10/28/Rizikolepcso/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/09/25/Legnagyobb_kulfoldi_bankunk/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/09/20/A_jelenkor_tokeje/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/08/20/Egy_kormanyfo_tampontjai/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/08/12/90836/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/08/05/Foldes_Gyorgy_tevedese_A_vita_ideje_Nsz_080531/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/07/22/90101/ http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2008/07/16/89907/

FÜGGELÉK: KÉT KORÁBBI MUNKA

a/ KÜLGAZDASÁGI ÖSSZEFÜGGÉSEK ÁLLAMGAZDASÁGBAN

Több, mint 30 éve cikkem jelent meg egy szakmailag elismert folyóiratban a gazdasági növekedés alaptényezői és a külkereskedelem kapcsolódásairól. Itt kissé meghúzva közlöm, a rövidítéseket jeleztem.  A lapszámozást  a szöveg  bal felső sarkában tüntettem fel.

1281
Közgazdasági Szemle, XXXI. évf., 1984. 11. sz. (1281-1296. l.) Külgazdasági tevékenység és szocialista fejlődés

Általános megállapítások
Napjaink egyik fontos elméleti kérdése: hogyan hat egymásra az államok belső és külgazdasági szférája, vagyis milyen kölcsönhatásban áll a nemzeti és a nemzetközi munkamegosztás, mi a viszony az export és a hazai rendeltetésű kibocsátás, az import és a hazai eredetű ráfordítások között, s milyen jövedelmi és tőkemozgások közvetítik mindezeket. /1.lj (lapalji jegyzet).

Minél hosszabb távú folyamatokat vizsgálunk, annál nyilvánvalóbb a közvet­lenül külgazdasági és a közvetlenül intern szféra egymástól való függése, kölcsönös meghatározottsága.

A külgazdasági tevékenységnek hozzá is kell járulnia az egész gazdálkodás színvonalának emeléséhez, de függ is tőle. Ahhoz, hogy hosszabb távon növelni lehessen az exporttermelést; a nem exportcélú termelést is fejleszteni kell. Egyfelől  a belső gazdasági körforgás úgy tekinthető, mint eszköz a külpiaci teljesítmény fokozására, másfelől a külső aktivitás is eszköz a hazai társadalmi-gazdasági fel­ adatok megvalósításához.

Kisebb időhorizontot elemezve ez nem ennyire nyilvánvaló. De a rövid távot sem szabad rövidlátó módon vizsgálni! És nem is rövidlátó, hanem egyenesen vak, aki nem látja, hogy a technológiai és szervezeti feltételek gyengeségei, a késő szállí­tások, a gazdaságossági késztetés hiányai sohasem csak a külső értékesítésben, hanem legalább ennyire a gazdasági növekedésben is zavarokat okoznak. Mi tehát a nemzetközi és a nemzeti gazdasági tényezők interakciójának fő fel­adata? A nemzeti erőforrások növelése. A továbbiakban éppen ennek az erőforrás­ növelő funkciónak néhány összetevőjét és társadalmi feltételét veszem szemügyre, a teljesség igénye nélkül.

A külgazdasági teljesítmény javítását az általános hatékonyság emelését célzó erőfeszítések szerves alkotórészeként tekintem, és így is vizsgálom. Hatékonyságon ebben az összefüggésben a gazdálkodás teljes végeredményének és az ennek el éréséhez szükséges ráfordításoknak a viszonya, egyszerűbben: a teljes output és a termelési tényezők lekötését is magában foglaló teljes input viszonya értendő. Az előbbi növekedésében vagy az utóbbi csökkenésében kifejeződő eredményeket sokoldalú összefüggéseikben kell vizsgálni. Az összes tényező számbavételének kö­vetelménye a hatékonyság mindkét oldalára vonatkozik, a ráfordítások egyetlen elemét sem szabad például a többitől elszakítani. A felületes megközelítés számára össze nem tartozó dolgok együttesében olyan feltételek is találhatók, amelyek a rá­fordításokra és az eredményekre egyaránt vonatkoznak, és úgy befolyásolják a növekedés alaptényezőit, hogy egyidejűleg maguk is az utóbbiak hatása alatt állnak.

______________
1.lj./A cikk a . szerző „A hazai és a nemzetközi gazdasági tevékenység kölcsönhatása”; (Közgazdasági Szemle, 1981. 10. sz.) című tanulmányának gondolatmenetét folytatja.
______________
Dr.. Földes Károly kandidátus, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének osztályvezetője.

______________
[Kihagyott szövegrész: a cikk 1282-1283 oldala Importkorlát és élőmunka-korlát – szövegközi alcím alatt a nemzeti jövedelem növekedéséhez szükséges import-, munkaerő és anyagráfordítások korlátait és adatsorait tekinti át, majd a következő szövegközi alcímmel folytatja :
Az állóeszközök hozama és a külkereskedelem
Itt megállapítja, hogy az eszközök fajlagos hozama nem nő, hanem csökken, amit az okok három csoportja idéz elő. – Indokolt esetben az eszközigényesség a műszaki vívmányok versenyképes alkalmazásával, a mezőgazdaság és az infrastruktúra ésszerű fejlesztésével jár együtt. – Negatívak a gazdaság adottságai szempontjából hibás strukturális változások, melyek a lassúbb megtérülési idejű termelési ágazatok arányát növelik. A harmadik esettel maga a szöveg folytatódik, (kihagyás vége).]

1284
– Az újratermelés egyes láncszemeinek parciális hatékonysága a szervezetlenség, a hatékonysági kényszer hiánya, a beruházások, a folyó termelési tevékenység és a műszaki kutatások szétforgácsoltsága miatt csökken.
Ha a külkereskedelmi árak kellően jövedelmezővé teszik a keresett és korszerű termékek gyártását, ez finanszírozhatja termelésük bővítését, akkor is, ha az több eszköz lekötésével, sőt együttesen magasabb eszköz- és élőmunka-felhasználással jár. Egy termék felértékelődése valójában csökkenti az illető termék eszközigényességét, amennyiben az eszközök egységére jutó külkereskedelmi bevétel nő. Az esz­közlekötést növelheti, ha a termelés növekedése távoli körzetekben, jelentős szállítási többletköltséggel vagy a természeti feltételek rosszabbodása mellett történik. Az eszközigényesség egyenlegét azonban a termékek egységárának és a termelésükhöz fajlagosan szükséges eszközök árainak az összevetése adja. Az utóbbi időben szocialista szakértők e helyett egyre inkább a marginális eszközlekötéssel, vagyis a termelés növeléséhez szükséges beruházási igénnyel számolnak. Amilyen helyes lehet ezt szállítási többletek esetében alkalmazni, annyira indokolatlannak tűnik az áruk egész, hagyományosan importált tömegére kiterjeszteni.

Ha az eszközök mennyiségének növekedése hosszabb ideig olyan termékek termelésbővítését szolgálta, amelyek a világpiacon leértékelődnek, a belső forrásokból történő termelő felhalmozás lehetőségei egyre inkább korlátozódnak. Ez végső soron a gazdasági növekedést is veszélyezteti. A társadalmi termelés hatékonysá­gának növeléséből származó gazdasági expanzió megvalósításához rendszeresen növelni kell az összes termelő felhasználás fajlagos hozamát. A felhalmozás arányának változása egy adott küszöbön túl csekély, sőt negatív hatást gyakorol erre a folyamatra. A társadalmi termék nagy részét magába foglaló termelő felhasználás fajlagos hozama távlatilag csak szűk keretekben növelhető a társadalmi termék kisebb részét kitevő végső felhasználás fő irányai közötti arányok változtatásával.

Más jellegű problémát okoz, de végső soron a fentiekkel rokonértelmű -és Magyarországon inkább ezzel találkozunk -, ha a lakossági vásárlóerő és az áru­ alap összhangjának fenntartásához túlzott mértékben használják fel a bérszabályozás eszközeit. Így a bérek ösztönző hatása háttérbe szorul, és kiegyensúlyozó hatásuk lép előtérbe. A beruházási és termelői felhasználású pénzkiáramlást legalább olyan szigorúan kell szabályozni, mint a lakosságit. A tapasztalatok szerint az egyensúlyhiány főleg a termelői szférában generálódik.
Csak a leggazdagabb országok képesek bizonyos ideig olyan fejlődésre, amely meg tudja oldani a munkaerő-, az energia- és nyersanyagproblémát, és egyidejűleg meglehetősen eszközigényes. A KGST-országoknak olyan fejlesztésre kell törekedniök, amely az anyagokkal, a munkával és az eszközökkel egyaránt gazdaságosan bánik. Jelenleg a munkatermelékenység egységnyi emelése még egyre nagyobb eszközlekötéssel jár.

A nemzeti jövedelemmel mint számlálóval, illetve az élő munka és az álló­ eszközök összegével mint nevezővel képzett komplex hatékonysági mutatónak is van információs értéke. Egy fontos ENSZ-kiadványban is alkalmazott módszer szerint a két alaptényező növekményének „összeadása” koefficiensek segítségével történik. Az élő munka és az állóeszközök súlyát az 1. variáns szerint 7:3, a 2. szerint 6:4 arányban számítják. [A cikk az 1. variánst rövidítve ismerteti 6 táblázatban. Ezeket itt szövegesítettem.] 15 év alatt (1960-1975) az összesített ráfordítások évi növekedési átlaga 3% körül mozgott. Ezt országokra bontva egy sorvektor keletkezik.

Az ottani sorvektorral kell osztani a nemzeti jövedelem dinamikájának vektorát, hogy az összesített fajlagos hozadékhoz eljussunk. A nemzeti jövedelem  trendvektora a fenti időszakra nézve a következő: BNK : 8,1; CSSZK: 5,0; LNK: 7,0; MNK: 5,8; NDK: 4,9; RSZK: 9,1; SZU: 6,9.

1285
Az összesített fajlagos hozadék, vagy hatékonysági mutató évi növekedése 1960-1976 között (százalék) BNK : 4,8 ;CSSZK :2,9; LNK : 4,0; MNK :3,5; NDK :3,2; RSZK :6,3 ; SZU 3,3

Végül az így számított hozadék növekedését a nemzeti jövedelem növekedésének százalékában fejezzük ki. E százalékos arány szerint a hat ország sorrendje a következő: 1. NDK 65 százalék, 2. Magyarország 60 százalék, 3. Bulgária 59 százalék,  4. Csehszlovákia  58 százalék, 5. Lengyelország 57 százalék,  6. Szovjetunió  48 százalék.
Forrás: General Economic Outlook to 1990. ECE/EC/AD/17. 1978. március.

Az összesített átlag a Szovjetunió nagy súlya miatt 50 százalék körül van. A hetedik országot, Romániát, szándékosan kezeljük külön. Itt a legnagyobb a hatékonysági arány (69 százalék), ami (egyébként a bolgár adattal együtt) félreértésre adhat okot. A magas hatékonysági arány e két ország által kimutatott különösen gyors növekedési ütemre vezethető vissza. Ez a sajátos körülmény az alkalmazott módszer korlátaira utal. Nem beszélve az alapul vett nemzeti statiszti­kák hiányosságairól, mint minden globális mutatószámokkal operáló módszer, ez is figyelmen kívül hagyja a műszaki fejlődést, az egyéb minőségi és arányossági mozzanatokat, a keresleti tényezőket (például egy magas dinamizmust elérő ország piacproblémáit). A cserearányok erőteljes romlása esetén a hatékonyság növekedésének túlbecsüléséhez vezethet.

Milyen információt hordoznak akkor ezek az adatok a gazdaságpolitika szá­mára (amely ezekből még nem vonhat le stratégiai következtetéseket)? Az országok eltérő helyzetére vonatkozó információkat, vagyis a ténymegállapító, valóságfeltáró ismeretanyagot növelhetik. Kellő kritikával ökonometriai prognózis­ modellek ellenőrző számításaihoz is felhasználhatók, olykor negatív értelemben, mint cáfolandó hipotézisek. A kritikai óvatosság nem változtat azon, hogy az említett analitikus modellek szakmai tekintetben toronymagasan állnak az előterjesztési jellegű, hivatalnoki lelkülettel összeállított prognózisok felett. A KGST-országok közötti nagy hozadéki eltéréseket  egyébként jelentős részben a termelési szerkezet különbségei indokolják. Elegendő arra hivatkozni, hogy a nemzeti jövedelem egy százalékos növelése Csehszlovákiában kétszer annyi ipari növekedést tételez fel, mint Lengyelországban  (0,6, illetve 0,3 százalékot), és fele annyi mezőgazdasági növekedést, mint Magyarországon (0,12 illetve 0,25 százalékot).

[Kihagyott szövegrész: az 1286-1287 oldal a cikk következő fejezetét a következő alcímmel vezeti be:
Versenyképesség, cserearány, struktúra, egyensúly
Ennek első alfejezete az alábbi szövegközi cím alatt:
Az áruk versenyképessége
Ezt a cikk a ráfordítás és az eredmény viszonyát összegező kategóriának tekinti és felsorolja a rá ható tényezőket. Megállapítja, hogy a tényleges versenyviszonyok pótlékokkal való helyettesítése csak korlátozott sikerrel járhat. A következő alfejezet szövegközi címe:
A külkereskedelem erőforrásképző hatása
Először hagyományosan számított adatsorokat idéz, melyek szerint a nemzeti jövedelem 1970 és 1980 között a KGST országokban lendületesen növekedett. Utána bemutatja, hogy a kisebb országok külkereskedelmi cserearányai egyre rosszabbak lettek, míg a szovjet mutatószám egyre javult. A nyersanyag és energiaárak emelkedése miatt például az előbbiek cserearánya 1982-ben az 1975-ös érték 88%-át tette ki, a Szovjetunióé viszont elérte a 140%-ot. (Kihagyás vége.)]

1288
A megtermelt nemzeti jövedelem szokásos értelmezéséből kiindulva, a vizsgált tíz évben a hatékonysági mutató nem romlott ugrásszerűen. Hirtelen romlás csak a realizált nemzeti jövedelemben követhető nyomon, és az sem minden or­szágban. Az utóbb említett folyamatok az egyes országok külkereskedelme arányának mértékében hatottak a nemzeti jövedelem realizálására.

Szabatos közgazdasági értelemben az eladósodás növekedését nem lehet a cserearányok rosszabbodásának rovására írni. E folyamat általános alapja, hogy az országban felhasznált nemzeti jövedelem meghaladja a realizáltat. Egyes KGST-országokban az utóbbi csökkent, ám a nemzeti jövedelem belső felhasz­nálásának korlátozása késve következett be, és nem érte el a realizált nemzeti jö­vedelem csökkenésének ütemét. Más országokban a külkereskedelem erőforráso­kat módosító hatása pozitív volt, de a gazdaság belső expanziója még ennél is több pótlólagos eszközt igényelt. Az adósságfelhalmozás konkrétabb oka az export-, illetve import-versenyképesség eltérő dinamikája és az annak mélyén rejlő adaptációs gátlás, strukturális és egyéb merevség. A környezeti impulzusokra történő hiányos (rossz irányú, elkésett, egyoldalú, stb.) válaszadásnak ezt a betegségét nem lehet növekvő befelé fordulással gyógyítani. Az introvertált magatar­tású országokban, mint ahogy arra Balassa Béla rámutat, tartósan rosszabb a külgazdasági teljesítmény az ésszerű expanziót folytató országokhoz képest.

Jól ismert tény, hogy 1982 óta a KGST országok összesített kereskedelmi mérlege pozitív volt; de itt sem szabad elhallgatni, hogy egyrészt az egyes orszá­gok helyzete ezen belül eltérő, másrészt, hogy fizetési mérlegük továbbra is defi­cites, és ez a kereskedelmi kapcsolatokat is terheli. Az eladósodottság hatalmas adósságszolgálati terheket von maga után. Korábban a fizetésimérleg-hiány legfőbb komponense a kereskedelmi mérleg hiánya volt. Mára ezt a szerepet az adósságszolgálat vette át.

[Kihagyott szövegrész: két kisebb bekezdés az 1982-e likviditási válságról szól. A következő alfejezet dőlt betűs szövegközi címe:
A termelési struktúra és a külkereskedelmi szerkezet
A termelési nómenklatúra elöregedésének meggyorsulása miatt a régi termékeket minél hamarabb fel kell váltani korszerűbbekkel. Ez egyaránt vonatkozik a fo­gyasztási cikkek és a munkaeszközök előállítására. Ez a termelési szerkezet rugal­masságát igényli. A társadalmi termelés szerkezetének változása egyaránt befolyásolja a munka­ termelékenységet meg az eszközhatékonyságot, és szorosan kapcsolódik a műszaki fejlesztéshez. (Kihagyás vége.) ]

1289
Egy áru másikkal való felváltásának műszaki lehetősége hat a társadalmilag elismert szükségletek változására és a nemzetközi feltételekre, de negatívan vissza is csatolódik hozzájuk. A nemzetközi munkamegosztásban való intenzív részvétel esetén a „hazai” termelés és fogyasztás  annyira összefonódik az exporttal és az importtal, hogy a külkereskedelmi alternatíva (termelni vagy behozni, elfogyasz­tani vagy kivinni) a folyó gazdasági tevékenység mindennapi alkotórészévé válik.

Az országon belüli termelés és fogyasztás szerves összekapcsolása a külkereskedelemmel ma már erősödő követelménye a nagy országok gazdaságszerkezeti fejlesztésének is. A külkereskedelmi aktivitás foka azonban – egyébként egyenlő körülmények között – fordított arányban változik az ország méretével. Ha például Magyarország egy főre jutó külkereskedelmi forgalma körülbelül az ötszöröse a Szovjetunió megfelelő mutatójának, akkor azonos egy főre jutó nemzeti jövedelem mellett Magyarország ötször olyan erősen függ a külső piactól, mint a Szovjetunió. Következésképpen ebben az értelemben hazánk szerkezeti nyitottsága ötször na­gyobb, mint a Szovjetunióé. A nyitottság más értelmezéseivel célszerű külön foglalkozni. A KGST és az EK közötti áruforgalom példáján jól érzékelhető, hogy a kelet-nyugati kereskedelem szerkezete eléggé nagy mértékben őrzi a nemzetközi munkamegosztásban történelmileg kialakult kezdeti szakasz jellemzőit: fő szerkezeti eleme az energiahordozók  és nyersanyagok cseréje gépekre és vegyipari ter­mékekre. (3. lj.) Az összességében csekély forgalmon belül a kölcsönös késztermék-kereskedelem, különösen a gépkereskedelem aránya elégtelen.

A két európai csoportosulás közötti együttműködés mérlegének fenti szerkezetét bizonyítja a  KGST-országok egyenlege az EK-országokkal folytatott kereskedelemben.
Az (itt kihagyott)idevágó adatokat dokumentálja  Ivan Angelis: Szerkezeti elmozdulások a KGST és az EK népgazdasági komplexumaiban az 1970-es években és az 1980-as évek kezdetén és tükröződésük a nemzetközi gazdasági viszonyok rendszerében. (Előadás a KGST- és az EK-országok gazdasági folyamatainak összehasonlító elemzésével foglalkozó nemzetközi konferencián. Budapest, 1982. november.)

Figyelembe véve a jellemzett gazdasági folyamatokat, joggal tételezhető fel, hogy az export versenyképességének és ágazati szerkezetének kapcsolataiban az előbbi is meghatározó lehet. A korszerűség, a szállítási és szervizfeltételek, a marketingtevékenység meghatározzák az áruk helyét a piacon. Diszkriminációs körülmények között mindezt kiegészíti az export korlátozások iránti érzékenységének foka. A belső gazdaság látszólag gyors fejlődése ellenére a nettó export szerkezete nem feltétlenül éri el ezt a fejlődést, mivel az export szerkezetében nemcsak az ab­szolút értelemben elért sikerek tükröződnek, hanem az adott ország exportjának (más országokhoz viszonyított) versenyképessége is.

___________
3.lj./ Az energiahordozók és nyersanyagok részaránya a KGST EK-ba irányuló exportjában meghaladja a 60 százalékot, a gépek és vegyipari termékek aránya az EK KGST-be irányuló exportjában a 80 százalékot.

___________

[Kihagyott szövegrész: 1290-1291. old. Itt található dőlt betűs alcím:
Az egyensúly néhány belső feltétele
A témát nem részletezem, mert több más alkalommal bővebben kifejtettem.
Fejezet címe, most dőlt betűkkel jelölöm:
Gazdasági mechanizmus
Ennek első alfejezete:
A nemzeti mechanizmusok fejlesztésének távlatai
Tovább a szöveg folytatódik. (Kihagyás vége.)]

1292
[Kihagyva egy kb.10 soros szövegrész.]
Feltételezve annak a követelménynek az elismerését, hogy a külkereskedelmi eredmény, a gazdaságos, a megrendelőket kielégítő termékek és szolgáltatások, a gazdaságos gyártmány- és technológiai szerkezet jelentse a kollektívák és egyes személyek értékelésének és díjazásának fő kritériumait, a következő gyakorlat javasolható a fenti követelmény érvényesítése végett.

Függetlenül attól, hogy a terméket exportra vagy hazai szükségletre szánták, a hatékonyság emelésében, az innovációs folyamatokban kifejeződő eredményeket a mainál sokkal érezhetőbben kell díjazni, a gazdaság veszteséges láncszemeit pedig korlátozni kell, sőt lehetőleg meg kell szüntetni őket. Ez olyan gazdasági szervezetet tételez fel, amelyben a nem hatékony termelők nem bújhatnak el a hatékonyak háta mögött. Arra van szükség, hogy a termelési feltételeket (gépeket, munkaerőt, földet, importot) gazdaságilag szigorúan értékeljék, és a reálisan létező hiányok és feleslegek hatására újraértékeljék őket oly módon, hogy ez az értékelés befolyásolja mind a tényezők iránti szükségleteket, mind pedig állományukat, mennyiségüket.
A gazdálkodás alanyainak, ha az említett értékelésnek megfelelően fizettek a ter­melési feltételekért, széles körű lehetőségekkel kell rendelkezniük a velük való gazdálkodásra. A gazdasági szférában bármely pótlólagos szükségletet társadalmilag csak akkor kell elismerni, ha azok hordozói növelik az általuk felhasznált ráfordítások fajlagos hozamát.  Ez ott valósul meg, ahol a társadalom nominális jövedelmeinek újraelosztásáért folytatott harc nyíltan megy végbe, és az, aki többet akar, csak a jobb eredményekért vívott gazdasági küzdelemben kaphatja meg ezt a többletet. Az összehasonlítható eredmény legyen a gazdálkodó egységek létezésének és vezetőik pozícióban maradásának feltétele.

Mindez a tervezés, a szabályozás és a vállalkozás társításán, összekapcsolásán alapuló gazdasági mechanizmusban valósulhat meg.

A különféle árufajták termelése és fogyasztása közötti arányosságok állandóan keletkező torzulásai (a mikro-strukturális egyensúlyi problémák) nem szüntethetők meg a termelés szerkezetére vonatkozó alapvető fejlődési irányok központi meg­ határozásával. E probléma megoldásához a gazdálkodás egész rendszerét rugal­massá kell tenni. A mai körülmények között az árufajták millióinak termelése és fogyasztása közötti strukturális egyensúly dinamikus fenntartása nem oldható meg a társadalmi termelés többé-kevésbé önálló egységei közötti tömeges árukapcsolatok mellőzésével. Egyebek között ezeknek a tömeges árukapcsolatoknak az aktívabb működé­sére irányul a magyar gazdaságirányítás továbbfejlesztése, amelyben nemrégiben fontos, átfogó lépést határoztak el.[Megjegyzés 2015-ben: a gazdasági szakvezetés erről elfogadott koncepciója a 4.lj-ben említett tanulmányom irányába esett. Lényegében semmi sem valósult meg belőle. A politikai vezetés leállította.]
Az 1968-as reformmal életre hívott gazdasági mechanizmus egyértelműen jobb volt, mint az 1968 előtti, de még nem állította a társadalmat olyan gazdasági teljesítménykényszer elé, amit a körülmények megkövetelnek, a szabályozás

1293
pedig csakúgy, mint a tervezés, sok negatív folyamatot indított el vagy hagyott érvényesülni. A hibák kijavítása és a rendszer továbbfejlesztése csak szerves kap­csolatban oldható meg. Megítélésem szerint az 1984-ben elhatározott átfogó to­vábbfejlesztés koncepciója és magának a helyzetnek a logikája a gazdasági teljesítmény erőteljesebb kényszerét igényli, mint amit a jövőre bevezetendő, jó irá­nyú konkrét intézkedések eredményezhetnek. [Megjegyzés 2015-ben: erről írtam fent, hogy lényegében semmi sem valósult meg belőlük.]
A gazdasági mechanizmus fejlesztése arra való, hogy felfokozza a nemzet értéktermelő képességét. Ennek főszereplője a vállalkozói tevékenység, amelynek funkciója, hogy viselje a kockázatokat, megújítsa a termelést, és gazdálkodjon annak feltételeivel. A szocializmus politikai gazdaságtanára először egy 1966-ban készült disszertációban, később pedig két könyvben alkalmaztam az állami tulajdon és a vállalkozási funkció szétválasztásának koncepcióját. Egy újabb keletű tanulmányban (4.lj.) részletesen kifejtettem a vállalkozási tevékenység tartalmát, elhatárolva azt az állami tevékenységtől. Ezt az elhatárolást a szervezeti rendszerről lefolytatott vitában expressis verbis képviseltem, nem azonosítva azt az állam és a gazdaság szétválasztásával.

Az együttműködési mechanizmus korszerűsítése
A gazdálkodás és a kölcsönös együttműködés gyakorlatának hiányosságai sokáig főként a tőkésországokba irányuló export, valamint a kis- és közepes méretű KGST-országok közötti áruforgalom növekedését zavarták. E hiányosságok most a Szovjetunió és a többi KGST-ország együttműködésében elért szint emelését is akadályozzák.
[Ezt részletezi az itt kihagyott fél oldalnyi szövegrész.]

_______
4. lj./ Földes Károly: Integráció, nemzetgazdaság, vállalkozás, 1981. Részletesen indokolt írásos véleményekben a koncepcióval egyetértését fejezte ki Csikós-Nagy Béla, Drechsler László, Medgyessy Péter, Palánkai Tibor, Rigó Tibor, Szira Tamás. Az anonim felhasználások is egyfajta hallgatólagos elismerést fejeznek ki, mint pl. a reformfejlesztés fordulatkoncepciója.

_______

[Két kihagyott oldal: 1294 -1295. A KGST általános visszásságait elemzi. (Kihagyás vége.)]

1296
Valutáris területen mindez abban nyilvánul meg, hogy nem annyira az adós érdekelt a pozícióinak megjavításában, mint amennyire a potenciális hitelező ragaszkodik ehhez, nem kívánva bizonyos határon túl hitelt nyújtani. Ennek okai az áruforgalom kétoldalú jellegében éppúgy megtalálhatók, mint az árfolyamok, hitelek és kamatok mechanizmusában.
A külkereskedelmi és a belső árak viszonya is rendkívül problematikus. A KGST-országok elvetették azt a javaslatot, hogy a szerződéses árak a nemzeti ráfordításokon alapuljanak. A hazai (nemzeti) árak véleményem szerint csak abban az esetben lennének (általános alapként) figyelembe vehetők a szerződéses árak képzésében, ha a nemzeti árarányok eléggé szoros kapcsolatba kerülnének a világpiaci árarányokkal. Ez gyakorlatilag a valutaárfolyamok árképző funkcióinak megvalósulását jelentené, a konvertibilitás irányába vezetne. …
Kölcsönösen átváltható valuta és a reális árviszonyokat meg az országok belső rá­ fordításait tükröző árfolyamok esetén a valutaárfolyamok befolyásolnák a szer­ződéses árak képzését. A probléma egyik felét (a „saját” ráfordítások tükrözését) azonban nem helyes felvetni másik fele, a valutaátválthatóság nélkül, amely szorosan kapcsolódik az elsőhöz. Az áruforgalom távlatilag egyre inkább igényli a valuták forgalmát. Az együtt­működés fejlesztése feltételezi, hogy a valuták a ráfordítások megtérülésének köz­vetítői, a termelési hatékonyság, a versenyképesség emelésének ösztönzői legyenek. Az együttműködési rendszer fejlődésében sokoldalúan elfogadott és elismert pénzre és olyan valutaárfolyamokra vari szükség, amelyek tükrözik az önálló nemzeti mechanizmusokon belül változó árfolyamképző tényezők közötti kapcsolatokat.

*

A külső és a belső tevékenység kölcsönhatását mind az erőforrás-növelő funk­ciók, mind pedig a működési módok tekintetében megvizsgáltuk. Az erőforrás­ növelés néhány hatótényezője: a fajlagos ráfordítások színvonala, a cserearányok, az áruk versenyképessége és az ezek által is befolyásolt strukturális mozgás. A mű­ködési módoknak a dinamikus egyensúlyt, a hatékonysági kényszert és a társadalmi célokat egyidejűleg kell biztosítaniuk.

Ezeknek az egymástól látszólag távol eső hatótényezőknek a vizsgálata azt mutatja, hogy a hazai gazdálkodás egyensúlyfenntartó funkciója meggyengült, a bérek ösztönző szerepe háttérbe szorult, a társadalom nem kellőképpen teljesítmény-centrikus, a teljesítmény pedig nem eléggé szolgálja a társadalmat. A termelési feltételek újraértékelődése inadekvát, nem hat kiegyensúlyozó és követel­ménytámasztó módon. Mindez hatványozottan vetül ki a gazdasági együttműködésre, amelynek növekedési, szerkezeti és működési problémái visszahatnak a nem­zetgazdaságokra.

Nincs egyszeri, azonnal ható és komplex megoldás az említett problémákra. A gyakorlatban rugalmasan, de elvszerűen kezelt társadalomfejlesztési és reform­ koncepció, a  javak újraelosztásáért folyó küzdelem nyílttá tétele, a hatékonysághoz kötött növekedési és egyensúlyi feladatvállalás, az alkalmasság ismérve szerint cse­rélődő szakvezetői állomány nélkülözhetetlen a gazdaság működésének javításához.

b/ PUBLIKÁLT FELSZÓLALÁS A GAZDASÁGIRÁNYÍTÁSRÓL

1982-ben felszólaltam azon az értekezleten, melyen a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének Tudományos Tanácsa megvitatta a gazdaságirányítás és a szervezeti rendszer fejlesztésének programját. Öt kérdésről fejtettem ki álláspontomat.

(Az alábbi közlés a Gaia blog szerzőjének összefoglalása alapján készült (Nagy Károly, nickneve: buyuk. Ezúton köszönöm a munkáját.)

1. Az állami tulajdon egysége sok tekintetben formális, a tervgazdaság pedig anarchikus jelenségeket takar. Mások véleményével szemben szerinte nem egy, hanem több és több fajta tulajdonosi szervezethez kell telepíteni az állami szektor vállalatait. Elvi fontosságú megkülönböztetést ajánlottam azzal, hogy a tulajdon problémáját egyrészt a tőke, másrészt a tárgyak oldaláról kell megközelíteni. A tőke oldaláról a magánfelhalmozás kiterjesztését szorgalmaztam. Ez a felhalmozási ráta és a magántőke részarányának együttes emelését segítené elő. – A másik probléma az, hogy kié legyen a tárgy. A gazdaság szabályozásához nincs szükség a termelőeszközök állami tulajdonosi ellenőrzésére, csak bizonyos alappozíciók feletti rendelkezésre.

2. Az új helyzetben kiemelkedő kell, hogy legyen a vállalkozók szerepe. A vállalkozó nem azonos a menedzserrel. Szerepe az, hogy állami és nem állami tőkét vesz igénybe, kockázatot vállal, munkáltat. Ma a tulajdonos és a vállalkozó közötti határ elmosódik, pedig ez két, egyenrangúan fontos cselekvő. A vállalkozó megítélését nem felügyeleti hatóságokra kell bízni, hanem gazdasági viszonyt kell létesíteni a tulajdonosi szervezet és a vállalat között. A gazdasági viszony pedig az, hogy a vállalkozó fizet a tulajdonosnak a tulajdon használatáért. A kockázatot alapjában véve ő viseli. Az állam általában ne legyen vállalkozó.

3. Az igazi többcsatornás tőkeáramlás követelménye az, hogy a vállalkozó bankon kívüli forrásokat is igénybe vehessen, megtörve a bankrendszer hitelezési monopóliumát. (Ennek értelme a vállalat saját értékpapírjainak kibocsátása volt, amit a  a következő évben megjelent könyvemben javasoltam.) A többcsatornás tőkefelhalmozási rendszer önmagában véve nem vezet inflációhoz, mert monetáris és egyéb szabályozási eszközökkel a folyamat kézben tartható.

4. A fentiek feltételeznek egy normális piacot, de ma már a piac normális működése is feltételezi az állam szabályozó tevékenységét. Olyan legyen a szabályozás, hogy a világpiacon elért eredménytől tegye függővé a vállalkozások egzisztenciáját. Az államigazgatás gazdasági funkcióit ésszerű korlátok között kell tartani, egyebek közt azért, hogy a vállalatoknak ne legyen lehetőségük alkudozással elérni azt, amit egyedül gazdaságos és versenyképes termeléssel volna szabad elérniük.

5. Egy kérdésben kiegészítettem a többek által javasolt, hat pontból álló intézkedési programot. (Az utóbbiból ötöt a Kornai által javasolt csomag tartalmazott: a/ átfogó ár- és bérreform, b/ valutaárfolyam rendezés, c/ a dotációk radikális leépítése, d/áttérés az eladók piacáról a vevők piacára, e/a gazdasági növekedés beindítása. Ezekhez járult hatodiknak a Nyers által javasolt importliberalizáció.) Kiegészítésem: „Egy hetediket is hozzátennék:..a többcsatornásság valahol az emissziónál szigorú pénzügyi korlátokat is igényel.” (Ugyanis előzőleg, a fenti, saját 3. pontomban a többcsatornás tőkemozgás megteremtéséről beszéltem.) Éppen ezért „meg kell teremteni a banknak, mint önálló intézménynek a kormányzattól független pozícióját.” A vitaanyag előterjesztője csatlakozott ehhez a alapelvhez és összefoglalójában már hét pontos csomag továbbküldését javasolta.

35891 szó