Az ember fajtermészete: kultúrája

Az emberi természetnek nagy irodalma van. Ezen a kifejezésen belül a “természet” fogalmát gyakran a maga elsődleges jelentésével ellentétesen, mint természetfölötti, tisztán szellemi, vagy pszichikai, erkölcsi jelenséget határozzák meg. Ám kevesen fogják vitatni, hogy ennek a szónak az eredeti értelme a több szinten létező és változó valósághoz kötődik. A valóság egyik szintje a hosszabb időtávon változó alapstruktúrákból áll. Ilyenek a bolygó fizikai-kémiai-biológiai összetevői, a földrajzi-geológiai-klimatikus viszonyok, a környezetalkotó élővilág tartós elemei (F.Braudel). Az ember létezése és fennmaradása az ökoszféra egészének folyamataitól, jelesül: a világóceán állapotától, a levegő oxigéntartalmától,stb.függ. Geológiai  változások tették lehetővé a fotoszintetizáló baktériumok elterjedését és a levegő oxigéntartalmának húsz százalékosra emelkedését az egymilliárd év előtti 3-5 százalékról.

Az “emberi természet” kifejezés túlságosan tág,  habár a “természet” szót itt átvitt értelemben használják. Noam Chomsky szerint (RBR 1995/2.) valaminek a természetében állandó az, hogy adottak a benne rejlő szabadság lehetőségei és adottak a határai, korlátai. Ha a változékonyságot is ideértjük, ez elfogadható,de elvont általánosság. Az ember tekintetében sok jelentése lehet, ha nem jelzi, hogy éppenséggel a törzsfejlődés bizonyos szakaszán kialakult zoológiai fajra vonatkozik. Az emberiség túlélésének alapproblémája a környezettel alakuló kölcsönhatása.  Ilyen létkérdések esetében a használt terminusok egyértelműségének követelménye alól nincs kibúvó. Az emberi  jelenségnek mind a kivételes egyedülállóságát, mind pedig az állatvilághoz tartozását  a fajtermészet kifejezéssel jelölöm. A témát fejtegető alábbi cikkem első változata  2006-ban jelent meg.

A humán szakmák műveléséhez nélkülözhetetlenek a természettudományi, matematikai alapismeretek és módszerek. Mivel  az emberismeret tárgya nem  homogén jellegű dolgokból, hanem különböző célokat követő,  oksági láncolatok által kínált alternatívák között választó emberekből tevődik össze, a másutt alkalmazott kutatói közelítés  itt  módosítva használható  és a különös tárgy különös módszereket is igényel. De nem választja el merev határ a “szerves-szervetlen” világtól. Az  ökoszféra elsődlegességéből kiindulva az élettudományokat  ebben a cikkben a tágabban értelmezett humán szakmák közé sorolom az  akadémiai rendszerezésekben ide tartozónak  elismert történeti, bölcseleti, jogi, kreatív-szakmai, stb. szellemi tevékenységek  mellett. A biológia és alkalmazása: a “leghumánusabb”, vagyis az orvosi tudomány is ide tartozik.  A jelen témához kapcsolódó további példaként említem a radiokarbon illetve a kalibrált radiokarbon vizsgálatokat.   (Eredményeiket l.  Colin Renfrew: “A civilizáció előtt”  Osiris 2005.)

Amint a honlap alcímében olvasható,  a gazdaságot és annak emberi dimenzióit együttesükben  tanulmányozom. Hogy ennek a követelménynek eleget tegyek, online bejegyzésekben fogalmaztam meg az emberi fajtermészet ismérveit, részben szimultán módon egy másik lapon   elemzett tőkegazdasággal.  Ennek számára a fajtermészet  legapróbb részletei is a tudományt alkalmazó üzleti élet, a profitmaximálás tárgyát és eszközét, a gazdagodás közegét és anyagát jelentik, ami által a tőkeműködés az emberiség túlélésének környezeti alapfeltételeire is hat.

Több százezer éves léptékű visszatekintésben a paleo-antropológiai maradványokon kívül vagy mellett régészeti kultúrákra bukkanunk és néhány tízezer év múlva a mi tárgyi világunkból is egy régészeti kultúra marad fenn. Emberfogalmunk leginkább egzakt, realitáshoz kötődő horgonyai  a reprodukció anyagi maradványai. Az ősrégészet első rendben ezeket találta meg, majd a leletegyüttesek feltárásával érkezett el a tudományos szakaszba. 

Az értelmezési  keveredés elkerülése végett ilyen időhorizontú  áttekintésben a régészet kultúra-(műveltség) fogalma ajánlatos. Ennek kihagyhatatlan összetevője az anyagi kultúra, ezért szóhasználatunkkal szemben az idealizmus vádja nem áll meg. A kultúra nem azonos az eszmei hatóerővel, a  szellemmel , de kölcsönhatásainak összesség azt is magába foglalja. A kultúra a túlélésnek  és a reprodukciónak a természetben addig nem létező, fokozatosan kialakult, minõségileg új módja, melynek alkalmazója a kezdetektől arca verítékével, vagyis munkával teremti (kreálja, mint alkotó) mindennapi  létfenntartásának tárgyi feltételeit. Az anyagi kultúra reprodukciója  az emberi jelenség gazdálkodási dimenziójaként  fejlődik. (Ezzel a honlap két külön cikke foglalkozik.) Mindezt az emberek közti kapcsolatok, vonatkozások, intézmények, röviden: a szociális viszonyok szövedéke hatja át. Még rövidebben: a kultúra – szellemi, anyagi és szociális tényezők és kölcsönhatások komplexuma.

Malinovski szerint ( Die Funktionaltheorie, 1939) a kultúra” tárgyak, cselekvések és berendezések rendszere, amelynek minden része valamely célt szolgáló eszközként létezik”, a cselekvéseknek kultúra jellegű intézmények szabnak irányt, a viselkedési készségeket pedig azok a biológiai és kulturálisan alakuló szükségletek határozzák meg, amelyeknek kielégítésére az intézmények létrejöttek. (Id.: K.H.Tjaden 107.l.) Radcliff-Brown is hasonlóan fogalmaz. Közvetlenül a célszerű tárgyhasználathoz- és készítéshez, vagyis a munkához tartozik, azzal fejlődik a  nyelvi kommunikáció és a szimbólumok alkalmazása. A jelen feldolgozás  egyik fő mondanivalója az ember és a kultúra egyetemes elválaszthatatlansága. Az emberi fajtermészet sajátossága a kultúra. Ez egy másik vonatkozása az ember társadalomhoz kötöttségének. A kultúra komplexuma  az ember társadalmi gyakorlata. A társadalomnak és tagjainak, továbbá az utóbbiaknak egymáshoz való viszonyával a honlap “Szociológia” c. cikke foglalkozik. 

A kultúránál, mint gyűjtőfogalomnál maradva, beleértjük azt a tucatnyi egyszavas jelzőt, melyekkel különböző szerzők az embert elkülönítették az állatvilágtól (pl. “szerszámkészítő állat”). Döntő ismérvei közé tartozik a társadalmiság, történetiség, konstruktivitás, nyelvhasználat, stb. Itt nem alkalmazom egy jelentékeny modern makroelméleti társadalomtan megkülönböztetését a szociális-, személyiségi-, technikai,-és kulturális rendszerek között.

A kultúra (egyesszámban) az emberlényhez hozzátartozó fogalmi általánosság.  Ez nem kronológiailag, hanem gondolatilag fejthető ki. Időbeli és térbeli realitása a korszakonként, helyenként és szakmánként eltérő, többesszámban említett kultúrák. Ezek egy részéről egy másik cikkben számoltam be: https://foldeskaroly.wordpress.com/az-ember-fajtermeszete-kulturaja/osi-kulturalis-gocok/

1. Keletkezés

Minden populáció az ökoszféra része. Érintkezik, kommunikál, kölcsönhatásban áll a környezetével. A populációkban élő  fajokat a biológia rendszerbe sorolja. Faji  sajátosságuk különbözteti meg őket a közvetlen tágabb kör, a genus (nemzetség) többi fajaitól. Az embert viszont kettős differentia specifica jellemzi. Egyfelől a genuson belül válik külön, mint az  egyik emlősállat species a másiktól. Anatómiai és élettani humán neoformációi  markánsan megkülönböztetik  a többi fajtól. Másfelől  az összes  genuson kívül is áll, amennyiben  minden egyéb élőlénytől különbözik. Ezt a kettősséget fejezi ki  a fajtermészet fogalma. De ez is az  ember genéziséből indul ki, melynek alapja az élőlény és a fajdinamika függése a  környezettől.

Mint ismert, az átöröklés során másolódó géneket és azok variánsait egy hosszú nukleinsavlánc, a kettős DNS spirál négy biokémiai anyagának  stabil sorrendje kódolja. A fejlett emlősállatok és az ember sejtműködése alapjában véve azonos jellegű. Minden testi sejtünk maga is rendkívül összetett organizmus. Élő genetikai másoló- és számítógépként, biokémiai és energetikai reaktorként működik. A sejtmagban található kromoszómákban van a nukleáris DNS. A dns kisebb része a sejtmagon kívül, többek között a sejt energiakazánjában, a mitokondriumban található. Állati sejt:

553px-Animal_cell_structure_hu.svg

A megnevezett képletek mibenlétéről és funkcióiról ezen a tárhelyen is megjelent egy korábbi cikkemet ismertető magyarázat:  https://kalasferenc.wordpress.com/2015/07/31/sejttani-cikk/

A gén kifejeződésének folyamata a biokémiai anyagok sorrendjében tárolt információt RNS-be másolja, lefordítja és felhasználja a fehérjék bioszintézisére, az élő organizmus újjászülésére és tulajdonságainak továbbörökítésére.  A DNS szalag mintegy tíz százalékán elhelyezkedő gének kifejeződését, sebességét és intenzitását, aktív vagy passzív állapotát a dns lánc egy-egy tagjához, vagy a láncot 146 bázispáronként körülvevő fehérje”gyöngysorhoz”(hisztongyűrűhöz) hozzákötődő, rácsavarodó egyéb (foszfor, metil, acil, stb. tartalmú) anyagszálak is befolyásolják (foszforilálás, metilálás, stb.)  Az életviszonyok tartós átalakulásai során ezen utóbbi kémiai kötéseknek egy része megváltozik és tartósan módosult formában öröklődik. Az egymást váltó nemzedékek ezreinek átalakuló létformái ilyen „epigenetikai” módon is rögzülnek az anatómiai állományokban és fiziológiai folyamatokban. Többnyire ezek a módosítók jelentik azokat a genetikai jelzőket (markereket), melyekből a leszármazási vonalakat meg lehet állapítani.

1.1 A gén konzervatív funkciója
Az öröklődés, fogalma szerint megőrző, konzerváló folyamat, egyszersmind azonban a minőségi változás rejtett képességeit is tovább juttatja. Konzervatív jellege gyakorlatilag az elődök tulajdonságainak átadását jelenti az utódoknak. Megközelítő pontossággal-pontatlansággal tudom csak körvonalazni azokat a szerfölött bonyolult, összetett mozgásokat, melyeknek alapjait a kutatók tanulmányozzák.
 
Az öröklődés az a biológiai folyamat, amelynek során az élőlények öröklődési egységei a szaporodás során elődeikhez hasonló tulajdonságokat alakítanak ki a törzsfejlődésüknek megfelelően. Ezt a nemzedékek ezrein át érvényesülő konzerváló hatást a gén hordozza és közvetíti. Az élőlények tulajdonságai a gének működésének eredményeképpen jönnek létre a megfelelő környezeti feltételek között. Az ú.n. örökletes alap: az öröklődő tulajdonságokat meghatározó gének összessége a faj jellemzője.
 
Ugyanaz az örökletes alap azonban többféle egyedben jut napvilágra. Ennek formája a „fén”: egy vagy több gén által befolyásolt, az adott környezet hatásaként megjelenő individuális tulajdonság. Összességük az egyed „fenotípusa”.
 
A “genotípust” viszont az öröklődött tulajdonságok összessége határozza meg, vagyis maga az az örökletes alap, amit az egyed a szülőktől kapott. A szülő szaporító szerveiben lévő gének alakítják ki az utódszervezet genotípusát. Ivaros szaporodásnál az egyes szülők az örökletes alapjuk felét adják át utódaiknak. Embernél a 23 pár kromoszóma (46) mindegyikéből csak egyet-egyet, huszonhármat.

1.2 A gén változási potenciálja

A változékonyság az élőlényeknek az a képessége, hogy új belső vagy külső tényezők hatására maguk is örökletességüknek megfelelő fenotípus átalakulással reagálnak. A fenotípus átalakulásait teljesen eltérő jellegű folyamatok hozhatják létre.
 
a./Genetikai megváltozás esetén az egyed új tulajdonságai öröklődnek az utódaiban. Egy vagy több tulajdonságot meghatározó gént, géncsoportot érinthet. A változás lehet:
-lassú folyamat, a gének folyamatos rekombinációja miatt
-gyors folyamat, melynek oka a mutáció. A gén tehát nemcsak a konzerválást valósítja meg, hanem a megújulás lehetőségeit is magában hordozza és átörökíti.
 
b./ módosulás (modifikáció) megváltozott külső tényezők
(hőmérséklet, páratartalom) által előidézett olyan átalakulás, mely nem öröklődik a utódokba, ha a környezet újból eredeti lesz. (Egysejtűeknél még lehetséges tartós módosulás is, amely a változó tényező elmaradása után is néhány nemzedéken keresztül megmarad, de végül megszűnik.)
 
Az egyed viselkedése a mindenkori adottságokhoz igazodik, tehát a konkrét mozgásait sem a genotípus, sem a fenotípus teljesen nem kódolja előre.
 

A Mendel és Darwin elméletét is alkalmazó modern evolúciós szintézis  összetevői között szereplő populációgenetika  szerint egy  populáció egyetlen génjének számos változata (allélja) létezhet, melyek az élőlények fenotípusos (egyedi) változatosságáért  felelősek. {Lexikális ismeretek: A populáció génkészletének az adott populációban előforduló összes allélt nevezzük. Legtöbb esetben tehát egy adott allélt a génkészlet több példányban is tartalmaz. Egy adott gén alléljaihoz viszonyított arányát allélfrekvenciának nevezzük. Evolúció akkor történik, ha az adott populáció allélfrekvenciáiban változás következik be. A nagyjából ezredévenként elszaporodó génmutációk növelik ennek valószínűségét. Az a populáció, melyben allélgyakoriság-változás nem megy végbe, genetikai egyensúlyban van, evolúciós változások tehát ebben az esetben nem figyelhetők meg. Egy fajhoz  akár több, egymástól elszigetelt populáció tartozhat, melyek allélfrekvenciája azonban különböző, vagyis megindultak az evolúciós elkülönülés útján. A fajképződés vagy speciáció az a folyamat, mely során egy adott faj két vagy több fajra oszlik. A folyamatot többször megfigyelték mind laboratóriumi, mind természetes körülmények között. Ivarosan szaporodó élőlények esetében a fajképződés reprodukciós izolációt követő leszármazási elágazás következménye. A fajképződésnek több formáját ismerjük. Állatok esetében az a fajképződés a legáltalánosabb, melynek alapja az élőhely megváltozása vagy migráció okozta földrajzi elkülönülés.}

Az ember kialakulása  az említett frekvenciaváltozások nyomán végbement törzs- és fajfejlődés folyamatának része volt. A természettudományon kívül  metafizikai magyarázat-kísérletek is születtek. H. Bergson éleselméjű lélektani megfigyeléseket is tartalmazó elméletében mindezt az életlendületre – élan vital – vezeti vissza. (Teremtő fejlődés, reprint, 1987.) Ezt is cáfolja az antropogenézis fentebb ismertetett menete.  Bergson véleménye az ő életfilozófiájába tartozik.  Utolsó művében  az isteni szeretetet nevezte az egész világegyetem elsődleges energiájának, ezzel a középkori keresztény misztikához csatlakozott, amivel  a tudománynak már nincs azonosulási, vagy polemizáló felülete. ( “Az erkölcs és a vallás két forrása” ford. Dr. Dienes Valéria Szent István Társulat, Budapest 2002, reprint). (Ehhez képest a sokkal korábban élt David Hume jóval előbbre tartott, mert elválasztotta a hitet és a tudást. Úgy vélte, a vallást nem szabad a tudományos kérdésekkel keverni. “An Inquiry concerning Human Understanding” c.művében írja, hogy az emberi természet elveiben és cselekvőségében mindig azonos. Ugyanezt mondja a nagy francia enciklopédia Jaucourt által jegyzett szócikke. Erőteljesen bizonyító erejű Bertrand Russell műve: Mysticism and Logic,1981.)

Bergson nyomdokain haladva a kiváló paleoantropológus jezsuita Teilhard de Chardin (l.”Az emberi jelenség”  Gondolat, 1980.) az embernek ő általa nagyon alaposan és lelkiismeretesen leírt  keletkezését metafizikájában a  krisztusi személyiség kibontakozásának tekintette. Ez a két gondolkodó azonban egyértelműen az evolúciós elmélet alapján állt és ideológiájuk szerint az evolúciót össze lehet egyeztetni az istenhittel, amely értelmezés az antidarwinista hajsza adott körülményei között pozitív gyakorlati ismeretterjesztő szerepet is játszott. (Chardin részletezi a főemlősök harmadkori kialakulását. Az eocénben legkorábban a mókuscickányok és a félmajom makik jöttek létre Ekkor kezdett elágazódni, majd  az oligocénben kibontakozott és a miocénben teljesen kifejlődött három csoport: a laposorrú, csapott pofájú, 36 fogú majmok Dél-Amerikában, az Óvilágban pedig a keskenyorrú, 32 foggal rendelkező valódi majmok és az emberszabásúak, melyek közül az emberfélék különültek el.  I.m. 197.l.)

Az emberi élet  első rendben természeti jelenség, melynek létezése az ökoszférában neki alkalmas fülkétől, az ökoszféra léte pedig fizikai és kémiai, geológiai és kozmikus tényezőktől, végeredményben elemi kölcsönhatásoktól függ. Az alábbiakban az ősrégészet és társtudományai G. Clark-féle felfogását (“A világ őstörténete” 1969, magyarul: 1975) veszem alapul az azóta eltelt fél évszázad leleteinek tanulságaival kibővítve és javítva.

1.3. Nyomolvasás
 
Néhány éve egy másfél millió éves lábnyomot találtak Kelet-Afrikában. Fontos információkat hordoz a szelekciós adaptálódás folyamatáról, a biológiai evolúció egyik láncszeméről. http://news.aol.com/article/prehuman-footprints-found/360312
Az a lény, aki maga után hagyta, már nem tudta a talpával megmarkolni a faágakat, nem erdőben élt. A nagyujj párhuzamos a többivel, nem fordítható szembe velük, mint a majmoknál. A párhuzamos, egyenes nagyujj stabilitást biztosít a két lábon közlekedéshez, ami a kultúra egyik biológiai előfeltétele. Az egyenes tartás terheli a csigolyákat, sok reumás betegséget okozhat, mivel a több százmillió éve kialakult gerincoszlop a négylábúságra volt optimalizálva. Viszont a kétlábú lény feje nem a nyakon lógott, hanem a gerincoszlopon ült, megtartásához már nem volt szükség nagyobb izomkötegekre. Több hely maradt az agy fejlődéséhez. Ezt az egyenes járással lehetővé vált széles és mobil látószög is serkentette.
A nyomból kiolvasható, hogy a combcsontok befelé hajlanak, ami a járást egyenletessé teszi. A csípőcsontok is a medence felé hajlanak, hogy elbírják a belső szervek súlyát álló helyzetben. Ám a medence állása a nők szülési kínját okozza, mert a medence sem a kétlábúak esetére volt optimalizálva. A felegyenesedve járás ugyanakkor szabaddá tette a mellső végtagot. Ezért lehetett aztán a kéz nagyujját szembefordítani a többi ujjal, eszközök megragadása és használata céljából. Az utóbbi kikényszerítette az agy további fejlődését. Eszközre és fegyverre szükség is volt, mert az egykorú szavannás vidéken hiányoztak az erdők nyújtotta táplálékok. Hogy éhen ne vesszen, a kétlábúnak húsevővé, ragadozóvá kellett válnia. A lelet egy korai jégkorszak napjainknál melegebb periódusában létezett embervilág példányának nyoma. A magyarázat különböző verziói a Homo erectus, ergaster vagy antecessor nevű alfajokhoz sorolják.

Ha a leszármazási vonalon még korábbra tekintünk, elhagyva a Homo nemet, visszajutunk az Australopithecushoz, melynek nevezetes példánya Lucy, 3.2 millió éves. Elődünk, ha nem is biztos, hogy ősünk. Nem Homo, de hominída. Egy múzeumban láttam a rekonstrukcióját. A makett 107 centi magas volt, egész testét szőr borította. Felegyenesedve járt, erre alkalmas talpa volt. Kezének hüvelykujja is szembefordult a többi ujjal. Ez a lény már három millió évvel azután élt, hogy az emberhez és a mai csimpánzhoz vezető fejlődési vonal szétvált. És Lucy az emberhez vezető elágazáson volt, annak egyik állomását jelentette.

Az australopith., vagy egyéb, egyre inkább kétlábúvá, bipeddé alakuló emberelőd túléléséhez szükséges agyfejlődés magasabb tápértékű ennivalót igényelt. A szervezet energiabevitelének aránytalanul nagy részét az agy használja fel. A kalóriabevitel fokozása főképpen az állati fehérje fogyasztása révén történhetett, holott a főemlős emésztési rendszere növényi anyagok feldolgozására volt alkalmas. (A húsfogyasztás mindmáig jobban terheli az egész szervezetet.) A fogazat sem volt képes marcangolásra. A ragadozók által elejtett, otthagyott, vagy eldugott prédából a veszélyek miatt gyorsan kellett zsákmányt szerezni. Karmok, erős állkapocs és éles metszőfogak híján ezt kőeszközökkel lehetett végrehajtani. A húsdarabokat fogyasztás előtt apróra kellett vágni, mert a növényevő gyomor nem tartalmazta a mai erős emésztő savakat, amelyek megkönnyítették volna a táplálék továbbítását és annak felszívódását a bélrendszerben. A kőeszközök egyik legfontosabb rendeltetése a húsfeldolgozás volt, az úgynevezett kőbaltával sem fákat vágtak ki.

A 3.2 millió évvel ezelőtti Lucy-tól, és az állatvilág édenkertjében lakó többi (majom) hominídáktól a hominínákhoz, vagyis pl. a  h. erectushoz,, ergasterhez  vezető átmenetet antropologizációnak nevezik. Az utóbbi típusok a pleisztocénben alakultak ki, amely  egy  geológiai korszak és nem azonosítható az ú.n. jégkorszak hibás klimatikus fogalmával, amely öt nagyobb és számos kisebb lehűlés-felmelegedés egymást váltó időszakait vonja egy kalap alá. A Föld átlaghőmérséklete  nagyjából 10 Celsius fokon belül variálódott, de ez a különböző vidékeken sokkal nagyobb változásokat okozott, olykor százezer évekre. A hominínák természetesen a geológiai  és klimaváltozáshoz,  a flóra és a fauna átalakulásaihoz adaptálódva választódtak ki, különösen a felmelegedési időszakok előnyösebb feltételei között.

Az 1,8 m. éves Dmanyisi leletegyüttes (Grúzia) több évig tartó elemzése alapján a kutatók egységes leszármazási vonalat tételeznek fel. http://tinyurl.com/ne8gty3 Vagyis a Homo Erectus változatai és  a (Taung-i nyolc éves kisfiú másfél millió éves csontvázának tanúsága szerint) a Homo Sapiens őse: az Ergaster (a Taung-i fiúcska), a Neander-völgyi,stb. nem képviselnek különböző eredetű fajokat. Már az ember előttinek számító habilínák is szembe tudták fordítani a hüvelykujjukat a több ujjal. Olduwai – típusú marokköveket is használtak. Az erektínák által készített legalább fél millió éves szakóca, vagyis kőbalta  (Abbeville):

1024px-Biface_de_Boucher_de_Perthes_MHNT

 

Készítéséhez közeli időszakban élhetett a Sapiens steinheimi változatához sorolható vértesszőllősi Samu. Maradványa:

FotoKissTamás36

(Kiss Tamás fotója)

150 ezer éves szakóca (Acheul):

SZAKÓCA

Az említett populációk azonos helyen és időben éltek és egyedi maradványaik alapján nem tértek el jobban egymástól, mint akár a más-más földrészen élő, más rasszokhoz tartozó mai emberek. Az említett őspéldányok természetesen nagyon kezdetlegesek voltak, agykoponyájuk a mainak alig egyharmadát tette ki. A primitív emberi funkciók ellátására alkalmas volt és az egyik kiinduló állomása lehetett a Homo létezési korszakán belüli sok százezer éves evolúciós folyamatnak. Számos tárgyat készítettek és használtak, de teljes tárgyi valóságukban főképpen a kőeszközök maradtak fenn, mint ez a lyukfúró:

burin1031sm

A talajban és másutt hagyott anyagi nyomok alapján számos, nem kő anyagú eszköz leleteire is rábukkantak a kutatók. Mindez bizonyos mértékig  jellemző az egyes emberváltozatokra, de a korai emberfajták és az általuk készített eszközök típusai között nincs egyértelmű megfelelés.

1.4. Az emberi fejlődés korai szakasza

Erről néhány megfigyelést szemléztem:

http://ismeretvadasz.blog.hu/2008/08/09/dns_darwini_id_245_rendben

 A modern ember eredetérõl az utóbbi évszázadban három szakmai felismerés váltotta egymást. Elõször azt gondolták, hogy a mai ember a neandervölgyitõl származik. Késõbb ezt megcáfolták és az volt a tudományos közvélekedés, hogy nincs közöttük genetikai kapcsolat, egymástól függetlenül alakultak ki. A még későbbi, DNS vizsgálatokkal alátámasztott elemzésrõl a NYT 2006. november közepén számolt be.

A tudományos beszámoló értelmében az ember felé és a csimpánz felé vezetõ evolúció 6.5 millió éve szétágazott. 706 ezer éve különvált a mai ember õse a neandervölgyiek õsétõl de ez a két õsfajta egymáshoz közeli párhuzamos pályán fejlõdött. Populációik ekkor még vegyültek, egymás között keresztezõdhettek is. 370000 éve annak, hogy messze eltávolodtak egymástól és 28 ezer évvel ezelõtt a neandervölgyi teljesen kihalt. (Ez a kutatás egymillió neandervölgyi gén összehasonlító vizsgálatán alapult.)

Az anatómiailag modern ember DNS-ének öt százaléka a Neander-völgyivel azonos markerekkel rendelkezik az esetleges kereszteződés,  vagy egy távolabbi közös ősfajtól történt átöröklés miatt. Rokonainknak az intelligenciájuk is megvolt, moustier típusú pattintott kőeszközöket használtak, ha az eszközkészlet nem is köthető mereven az adott emberváltozathoz. Mindenesetre a miénknél nagyobb agykoponyával rendelkeztek, habár az még felderítendő, hogy az agykapacitásuk is nagyobb volt-e. Szimbolikus képességükre és tevékenységükre utalnak a Cueva de Nerja- ban 2012-ben talált kb. 43 ezer éves képek. Fókákat ábrázolnak. A szakemberek tudták, hogy a Neander-völgyiek szívesen fogyasztották a fókahúst, de a leletekből kiderült, hogy ezt képesek voltak meg is festeni. 
Cueva-de-Nerja_Seals1-199x300

Mindenféle csontmaradvány nélkül, csupán genetikai vizsgálatok alapján, DNS-elemzéssel jelölték ki egy új hominína helyét az emberré válás törzsfáján. Leírásához örökléstani összefüggéseket kell említeni. 
A mitokondriális (mt) DNS-nek kizárólagos szerepe van az anyai átöröklés felismerésében. Az anya-gyermek leszármazás töretlen sorozatát produkálja százezer éveken keresztül. Ezekben a hosszú periódusokban az elemi mitokondriális összetevők, a dns „betűk” sorrendje a végsőkig stabil, de időnként mégis mutációk lépnek fel. A mutációk gyakorisága, időszakos rátája többé-kevésbé ismert. Ilyen módon, a mtDNS különbségek a molekuláris óra, vagy naptár szerepére is alkalmasak. Megsaccolható belőlük a populációk szétágazási ideje, vagyis az, hogy mikor volt közös ősük.
 
A csimpánz és a modern ember sejtjének anyai ágon öröklődő 16500 mtDNS „betűjéből”1462 különbözik. A Neandervölgyi és a modern ember között ez a különbség csak 202.
Szibériában, az altáji Gyenyiszov barlangban 2008-ban találtak egy emberi ujjcsontot. A lelőhely:

 XASSZONYKÉP

Svante ­Pääbo genetikus, kutatásvezető, a lipcsei Max Planck Intézet munkatársa szerint az ujjcsont, aminek DNS-elemzését elvégezték, egy 48 000–30 000 éve az Altáj-hegységben élő hominina egyed maradványa. A vizsgálat idején még külön fajnak tekintették az alább említett ember-változatokat. A régészek korábban úgy vélték, hogy a barlangba először 125 000 éve Neander-völgyiek, majd modern emberek telepedtek be, és ez a két faj lakta azt időszakosan.
 
Csakhogy az ujjcsont mitokondriális DNS-vizsgálata különös betűsorrendet mutatott. A modern emberrel szembeni különbsége 385 betűt tesz ki. Vagyis az egyed őse régebbi a neandervölgyinél. Kiderült, hogy a csont egy eddig ismeretlen hominínafajtól, (lelőhelyéről említve a Gyenyiszova vagy Denisova fajtól) származik. A kutatók a rejtélyes Gyenyiszova-hominina leletet hipotetikusan egyelőre X-asszonynak nevezték el, noha a vizsgált egyed nemét eddig nem tudták meghatározni, azt csak a nukleáris DNS-ből tudják megállapítani. Az ujjcsont egyébként egy 8-9 éves gyereké volt. A mitokondriális elemzés mindenesetre alapvető és hangsúlyos különbözőségeket mutatott ki az X-asszony, a Nean­der-völgyi és a modern ember esetében. Jól elkülöníthetők egymástól a kapott genetikai eredmények alapján.
 
Az Altájban tehát nem kettő, hanem „három féle emberiség” képviselői éltek, nagyjából azonos korszakban. De a szétválási elemzések azt is kimutatták, hogy az említett hominínának, valamint a barlang környékén élt Neander-völgyinek és a modern embernek közös őse volt. Ez az a közös ősfaj, melyet csontlelet nélkül, genetikai elemzéssel fedeztek fel. Kb. egymillió éve vándorolhatott ki Afrikából. A homo erectus ennél korábban, a neandervölgyi őse és a modern ember később emigrált. A sort a Homo erectus nyitotta meg mintegy 1,9 millió éve. A Neander-völgyi ősei 500 000–300 000 éve hagyták el Afrikát, míg  a maximum 200 ezer éves  modern ember mintegy kb. 50 000- 100000 éve. Ám változatlanul tartja magát az a nézet, hogy a modern ember több helyen (pl. a mai Kína területén) is kialakulhatott a korábbi hominínákból.

A szétágazás új sémája a Denisovát is feltünteti.

denisova-hominin

Stephen Wroe egyetemi kutató nemzetközi tudósokból álló csapatával 3D röntgentechnológiát használva egy hatvanezer éves neandervölgyi csontvázat vizsgált meg, amelyet még 1989-ben találtak Izraelben. Ennek a neandervölgyinek a nyelvcsontja más volt, mint ma is élő legközelebbi rokonainké, a csimpánzoké és bonobóké. Alig lehetett megkülönböztetni a modern emberétől.

A részletes vizsgálat alapján készítettek egy másolatot, annak minden tartozékával együtt. Amikor összehasonlították a modern ember nyelvcsontjával, kiderült, hogy teljesen ugyanolyan a kettő. Vagyis a nyelv és a beszéd kialakulása jóval korábbra nyúlik vissza, mint ahogy ezt sejtették. A vizsgált lelet a Karmel hegy lejtőjén található Kebara barlangból származik. Kultúráját az ősrégészek eddig is külön fejlődési fázisnak tekintették.

Neandervölgyi fajrokon makettje:

NEAND

Több vonalon ágazódott le az anatómiailag modern ember az ősi hominídák, illetve hominínák családjából. Érettebb alfajai korábban is kialakulhattak és kipusztulhattak, miközben kezdetlegesebb változatai továbbra is fennmaradtak. Olyan ez, mint amikor egy víztömeg sok apró vízfolyás, ér, patak, folyó medrében haladva jut előre, oldalra, netán visszafelé.

A “Homo” nem: (kereszt= kihalt változat)
Homo habilis† (kétes)
Homo rudolfensis†
Homo ergaster†
Homo georgicus†
Homo erectus†
Homo cepranensis†
Homo antecessor†
Homo heidelbergensis†
Homo rhodesiensis†
Homo neanderthalensis†
Homo sapiens
Homo sapiens idaltu†
Archaic Homo sapiens (Cro-magnon)†
Homo floresiensis†

 

A hominídák  közül az ember felé vezető úton éldegélő hominínákhoz tartozott a kihalt Paranthropus, Australopithecus, Kenyanthropus és még néhány további nem. A rendszertan (taxonómia) állandó viták tárgya. A habilist a mai többségi vélemény nem sorolja az emberhez.

A mai emberiségen belül nincsenek faji különbségek. A Homo Sapiens faji természete az emberváltozatok biológiai csoportján belül határozható meg.

Az ausztráliai Lake Mungo mellett talált homo sapiens sapiens csontváz legalább negyvenötezer éves. Elhunyt gazdája, vagy annak elődei a mainál több száz méterrel alacsonyabb óceáni vízszintet kihasználva, néhány kilométeres evezéssel jutottak el arra a kontinensre.

180px-Mungo_Man

A vele azonos rétegben nála idősebb, ötvenezer éves eszközök maradványait is megtalálták.  Az alábbi emigrációs térkép a helynevet is feltünteti.

A genetikai földrajz (genográfia) a mungoihoz hasonló  gén-markerekre  bukkant  a közeli szigetvilág némely ma élő népcsoportjánál. Jelentékeny indonéziai leletanyag is összegyűlt.  A mai Indonézia az alacsony óceáni vízszint idején õseink ugródeszkája volt Ausztrália felé. Újabb genográfiai kutatások szerint a sapiensek többször megszakadó, visszaforduló, majd  folytatódó emigrációjának egyik fő útvonala Eurázsia déli partvonala mellett vezetett. Annak valamelyik pontjáról költözhettek a mai szigetvilág, de akkor zömmel szárazföldi összeköttetést jelentő útvonalán át Ausztráliába. Mintegy ötven kilométert kellett evezniük. Az afrikai eredetet bizonyító kutatók térképen szemléltetik a Vörös Tenger északi és déli vidéke felé ketté ágazó emigrációs útvonalat:

africantool.out

http://www.viewzone.com/africantool.out.jpg

Minden élőlény számára törvény, vagyis feltétlen parancs az egyed túlélését szolgáló működés. Ennek tágabb körben ható, általánosabb, vagy az élőlények szűkebb rétegében érvényes ismérvei vannak. Az emberi evolúció közege egy  igen változatos fauna volt, amiből sziklarajzok ábrázolták a fontosabb, vagy tiszteltebb fajtákat. Ezek százezer évekkel későbbiek, de itt az emberi genézisnek nem a kronológiáját, hanem az összefüggéseit, köztük a környezeti kapcsolatait fürkésszük. 

1.5. Fauna

Késői műalkotásokon, a barlangok helyszíne szerint:

Les Eyzies:

bisoneyziesl

Lascaux 1:

5mlasc

Lascaux 2:

aurlasc

Lascaux 3:

bikalascaux

A fenti térkép az ősi emigrációs útvonal egyik nyugat-európai végpontjaként tünteti fel az alábbi kép helyét.

Chauvet:

chauvet300bol

Cosquer 1:

cosqbölény

Cosquer 2, alka (őspingvin):

cosqALKA

A túlélési követelmények rendezésének itteni kiinduló pontjaként az embert magában foglaló, de az emberi specieshez képest szélesebb kör kínálkozik. A  fejlett emlősökre, köztük  a ragadozókra, a hominidákra,  az emberre egyaránt érvényes követelményekre terjed ki.

A Homo nem tagjai, jóllehet  minden ehetőt fogyasztottak, amit az alattuk tenyésző táplálékláncban találtak, az ember-elődökhöz, a többi húsevőhöz és az igazi ragadozókéhoz részben hasonlóan viselkedtek. A viselkedés fokozatosan funkcióvá rögzült, majd a törzsfejlődés során strukturális (anatómiai, élettani) változásokat eredményezett. Mindez az állatokkal eleve közös élettani ismérvek megőrzését is magába foglalta.

2. Biológiai működés

2.1. Állatokkal közös és tőlük eltérő anatómiai és élettani meghatározottságok

Az ember-előd főemlősnél, csakúgy mint a fejlett ragadozónál a gerincvelő és az agy alkotja a központi idegrendszert. A legősibb rész, a gerincvelő, bizonyos módosulatokkal  az embernél is megtartotta a létfontosságú funkcióit. “Fiatalabb”, de szintén ősi, a magasabbrendű állatoknál is  meglévő szerv az agytörzs és annak diffúz aktiváló rendszere továbbá az ú.n. limbikus rendszerbe tartozó  hippokampus,  amigdala, stb. melyeknek kiemelkedő szerepük van olyan lelki folyamatok, mint az emlékezés és az emóciók szabályozásban. A filogenézis (törzsfejlődés) folyamán a gerincvelői működés a magasabb központok: agytörzs, agykéreg ellenőrzése alá kerül, szabályozásuk “kortikalizálódik”.

Magasabb rendű állatok perifériás idegrendszere szomatikus és vegetatív  hálózatból áll. A szomatikus hálózat érzőidegei a központnak szállítják az információkat, mozgató idegei a központ utasításait közvetítik az izmok felé. A vegetatív rendszer a zsigereket és mirigyeket kapcsolja a vegetatív agyközpontokhoz,  azok szabályozó hatása alatt automatikusan működteti a létfontosságú funkciókat, mint amilyen a légzés, szívverés, belső elválasztások, emésztés, és az érzelmekben is nagy szerepet játszik. Szimpatikus (röviden: gyors alkalmazkodásra kondicionáló) és paraszimpatikus (egyszerűsítve: szokásos működéseket fenntartó) idegrendszerből áll, melyek funkciói különböznek, de egymást ki is egyensúlyozzák.

A fejlett ragadozó  értelmes,  barázdált agykérge van (neocortex). Az élettanilag kevésbé bonyolult  emlősök agykérge három rétegű, a fejlettebbek motoros neocortexe általában hat rétegből áll. Nagyságrendekkel magasabb rendű integrációs működést tesz lehetővé. Az agykéreg  feltételesen ötven anatómiailag különböző (Brodmann) mezőre osztható, számos funkciója pedig nagy megközelítéssel ezekhez és a velük szomszédos, vagy őket szükség esetén helyettesítő mezőkhöz lokalizálható. A kéreg azonban diffúz módon aktiválódik az egyes funkciók teljesítése közben is.

A neocortex mellett az ősibb archeo és pallocortex sem tűnt el. A neocortex egyik fő jellegzetessége a benne található kis és nagy háromszögletű sejtmagokból kiinduló piramis rendszer vezérlése.

AGYRÉTEGEK

A piramis rendszer új, akaratlagos mozgásformákat tett lehetővé, melyekről az izmok visszajelzéseket küldenek az agykéregnek. Mozgató körök, circuitok alakulnak ki és automatizálódnak. Fiatalabb, mint az ösztönös mozgásokat irányító, kéreg-alatti idegsejt magvakból eredő extrapiramidális rendszer. Az utóbbi szintén visszacsatolódik az agykéreghez és ugyancsak mozgató circuitokat alakít ki. A két rendszer bonyolult kölcsönhatását az agytörzs és a kisagy közvetíti.

Az ember agysejtje általában sokkal komplexebb felépítéssel és funkcionalitással rendelkezik, mint az állatoké.A több milliárdnyi neuron mindegyike tízezer másik neuronnal tud kapcsolatba lépni. A következő bekezdésben Hámori József néhány agykutatási eredményét szemlézem hézagosan.

Az ember különleges kognitív kapacitása az agykéreg, különösen pedig a neocortex más állatok agyától eltérő mikrostruktúrájának és a sejtek közötti kapcsolatok nagyobb kiterjedettségének köszönhető. Az emberi agykéreg egyes idegsejtjei egy egész láncreakció gerjesztésére is képesek egyetlen ingerület hatására…. Egyes chandelier-sejtek (gyertyatartó alakú sejtek) sajátossága az, hogy egy bizonyos piramissejt közelében, annak axonjához kötve csakis azzal tartanak kapcsolatot, ami hatásukat igen megnöveli. … Bár ez a sejt nem kizárólagosan az emberi agyban található meg, az emberi neocortexben különösen gyakori és a szinapszis sokkal szorosabb, mint más állatok esetében.

A fejlett emlős  eredményre törő módon információkat képes hasznosítani saját létfenntartására, szaporodására és mindezt lelkileg, érzelmileg is átélni. Az agykéreg a központi idegrendszeren belül náluk is dominál. Hasonlít az alábbi képen mutatott emberi agyhoz, ahol azonban a sok egyéb lényeges differencia mellett a frontális kéreg sokkal barázdáltabb, nagyobb. (Prefrontális kérge csak az embernek van. Ez egy  humán neoformáció, melynek a funkciója, egyebek között, a szimbolum-alkotás és -használat, absztrakt gondolkodás, szintetizálás, fogalomalkotás, kombináló képesség, produktivitás, az etikai, logikai mérlegelés, a kommunikáció, stb.)

agytörzs

Az agy réteg- és zónabeosztásához képest még operatívabban működnek azok a funkcionális “tengelyek”, melyek az agyban és a testben működő belső elválasztású mirigyek működését kötik össze, az alábbi példához hasonló módon.

Fejlett emlősöknél veszélyhelyzetben az alsó képen jelölt hipotalamuszból eredő ingerület hatására a vegetatív idegrendszer szimpatikus ága gyorsítja a szívműködést, tágítja a pupillákat és jelzést küld a mellékvese velőállományának, hogy bocsásson adrenalint és noradrenalint a véráramba. Másfelől a hipotalamusz az alatta található agyalapi mirigyet serkenti egy hormon kibocsátására, mely a mellékvese kéregállományára hat. Az utóbbi emelni fogja a vércukor szintjét és ezzel többletenergiát mozgósít a veszélyhelyzet megoldására. Az agyalapi mirigy említett hormonja a többi belső elválasztású mirigyet is aktivizálja, melyek  több tucat hormon szintjét emelik a veszélyhelyzet leküzdését segítve. A vegetatív rendszer paraszimpatikus ága viszont inkább a nyugalmi helyzetekben biztosítja a szervezet kiegyensúlyozott állapotát. Részben mindez hasonló módon működik a fejlett emlős állatoknál.

A fejlett ragadozó emlős neurológiai tulajdonságait érző és motoros agyi központok, fel és lemenő idegpályák, szintetizáló idegműködés, ú.n. negatív indukció, agykérgi ingerületek diffúziója és villámgyors reagálása is jellemzi. Gátló és serkentő idegi képletei vannak, a vegetatív rendszer mindkettőt szintén képes külön gátolni vagy serkenteni, működésüket aktivizálni vagy felfüggeszteni.

Az ember lelki tevékenységei nem redukálhatók élettani folyamatokra.  Sõt, a pszichés történések az idegi ingerületeken és a hormonokon keresztül a testi funkciókat is befolyásolják. Itt csak a fiziológiai mûködés, ezen belül a már röviden említett limbikus rendszer aktív lelki hatásait veszem szemügyre ezen a kölcsönhatáson belül.

A hangulati hullámzás, az érzelmek erõssége és elõjele a mandula formájú amigdala hatása alatt áll. Ez a biológiai memóriaegység különösképpen arra emlékezik, hogy milyen helyzetek milyen negatív emóciókkal jártak együtt és az újabb élethelyzeteket ezzel az érzelmi információval veti össze. A racionális ítéletektõl független módon mûködik. Helye a halántéklebeny mélyén található.

Az alábbi áttekintő sémakép az agyi rendszer néhány további kiválasztott részét is megnevezi olaszul. (lobulo=lebeny, frontal, parietal,temporal=homlok, oldalfali, ill.halántéki.)

Egyik eleme a képen lila színû. Olaszul corteza entorinal  („magyarul”: gyrus hippocampi) a kapus funkciót teljesíti. Csupán azokat a környezeti hatásokat engedi rá a rendszerre, amelyek újszerûek, fontosak, magatartási döntést igényelnek. A következõ láncszem az itt zöldre festett hippocampus. (Az alakilag hasonló csikóhal, tengeri csikó nevével jelölik.) Értelmi felismerési és összehasonlító funkciót teljesít. Eldönti, hogy az adott helyzet milyen magatartási választ igényel. Ez a központi idegrendszer minôsítési csomópontja, mely a magatartást az értelmi helyzetfelismerés alapján szabályozza.

A primitív emlősökben az agykéreg felszínének 30-40%-át is kiteszi, az emberben ez az arány már elenyésző. A hippokampusz szerkezete egyszerűbb a többi agykérgi régióénál. Nélkülözhetetlen szerepet játszik összetett információk, események memorizálásában. Számos idegrendszeri megbetegedés, köztük az Alzheimer kór, elsőként a hippokampuszban okoz elváltozásokat.  A kór elleni küzdelemben a hippokampusz kutatásának kiemelkedő szerepe van.

A hippocampus hidegen sorolja szét érzeteinket abból a szempontból, hogy hogyan kell rájuk válaszolni. Vele szemben a már említett amigdala az emocionális hullámzást tartalmazza és érzelmi alapon ítéli meg a szituációkat. A veszélyérzet fõként itt lokalizálódik. Megbetegedése depressziót okoz.

A fejlett szárazföldi, tengeri és repülő ragadozónak és a főemlősnek feltétlen és feltételes reflexei vannak, figyelemre és korlátozott emlékezésre képes, az őt ért ingerekre cselekvéssel reagál. Lelki élete van, ha tovább adható kultúrája nincs is. (“Animals think, therefore…” Economist, 2015.12.29.) Minden testi és idegi folyamata, lelki jelensége a környezetével történő passzív és aktív érintkezést, az egyed túlélését szolgálja. A főemlősöknél csökkent a szervezet és egyes testrészek specializáltságának foka, viszont általában megnőtt az agy, az agykéreg univerzálisabb fejlődésének lehetősége. A főemlősök ember előtti történetében az egyik nagy átalakulási szakaszt a szavannára történő költözéssel megjelenő és fokozatosan uralkodóvá váló bipedalizmus (kétlábúság) jelentette. Energia háztartásuk ezzel alkalmazkodott a napsugárzásnak jobban kitett környezethez.(Ian Tattersall: ” Masters of the Planet” Palgrave-Macmillan 2012.) Sok késői következménye közül pedig az egyik a testszőrzet eltűnése volt. A nyitottabb terület a ragadozóknak való kitettséget is megnövelte.

Az ember elődjei sok-sok százezer évig részben maguk is zsákmányolásból, vadászatból és valódi ragadozóktól elorzott, általuk meghagyott zsákmányból tartották fenn magukat, csakúgy mint a Homo Sapiens.  Az utóbbi sokáig ugyancsak préda volt, majd fokozatosan a tápláléklánc csúcsára került. Túlélése azért  is sikerült, mert az agyfejlődéshez szükséges állati fehérjére irányuló szükségletét  ki tudta elégíteni. (R. Ardrey: The Hunting Hypothesis 1976.)

2.2. Humán neoformációk és neobehaviour

A modern emberfaj genezisének összefüggő anatómiai mozzanatai, sok egyéb mellett, a függőleges testtartás,  a többszörösére nőtt agykapacitás, a permanens szaporodási képesség és szexualitás, a hosszú utódgondozás, végül pedig a kéz, a többi ujjal  szembeállításra alkalmas hüvelykujjal, melynek motoros agyi központja a száj beidegzését szabályozó központ mellett van. A kéz rajza az ember egyik első tárgyi önkifejezése lehetett:

Panel of hands, El Castillo

37 ezer éves sziklakép

PANELOFHANDSELCASTILLO37KY

http://www.dailymail.co.uk/sciencetech/article-2159197/Cave-artwork-Spain-confirmed-oldest-Europe-40-800-years-old-painted-Neanderthals.html

 

Borneo:

bornosasszony1

A fentebbi migrációs térkép is jelöli az indonéz szigetvilágot, ahol Borneo található.

Ugyanaz a borneói festmény a női kezeket piros ponttal jelölő sémán:

bornosasszony2

A két nem azonos mérvű reprezentációja jól mutatja a nemek közti szociális egyenlőséget az emberiség korai időszakában. A nők alacsonyabb státusza, “tisztátalansága”, negatív hatásokhoz társítása később, főképpen a patriarchális szakaszban fejlődött ki. Az animista hiedelmeknek nem volt feltétlen velejárója.  A későbbi természetfölötti képzelgésekben pedig az első istenek nők voltak.

Cosquer:

COSQUERIKÉZMUTATÓ

figers1

A felegyenesedve járó főemlősök egy részénél megszűnt a párosodás időhöz (az ösztrusz évi egy, vagy néhány érési időpontjához) kötöttsége. A hímek állandósult  párzási vágyával együtt ez fontos hatóereje volt a közösségek kialakulásának. Az egyenesen járáshoz az évmilliók alatt rögzült formájú medencecsont nem idomulhatott. Ugyanez az oka annak, hogy a nálunk normális, kilenc hónapra született utódot is a túlélés értelmében koraszülöttként kell világra hozni. Önálló életre képes utódként, pl. harminc hónapra nem lehetne megszülni. A kutacsai is lágyak a szülés megkönnyítésére és csak három év alatt nőnek be. (Korábban a szülést megkönnyítette az, hogy a kisebb koponya három év alatt nőtt normális méretűvé.) Az embergyerek gyámoltalansága a közösség, a társadalom korai kialakulásának legfontosabb biológiai összetevői közé tartozik.

Pozitív és negatív (visszafejlődő, pl. markoló lábfej) anatómiai változásokra került sor, a korábbi speciális körülményekhez igazodó készségek és szervek elsorvadtak, megszűntek.  Az agykéreg új funkciókra, nagyságrendileg erősebb és magasabb minőségű figyelő,szintetizáló, kombinatív és asszociatív képességekre és emlékezetre tett szert. Az utóbbi egyfelől, egységes, felfogható egésszé konstruálja az egyes emlékképeket, másfelől a múlt dimenziójába terjeszti ki az érzékelési, gondolkodási, tapasztalati élményeket. Előzményekkel, előtörténettel, elmúlt élmények ismeretével egészíti ki a jelent.  Általa az ember a múltban is él, amire az állatok nem képesek .Az emlékezetben tartósan rögzített, bármikor felidézhető felhasználható és tovább adható információ a tudás. Az ember saját létezésére, cselekvésére, létkörülményeire és azok korlátaira vonatkozó tudás: –  az állatoknál hiányzó – tudat, aminek kialakulása az antropogenézis egyik legfontosabb mozzanata volt, de annak kezdetéhez képest később indult el.  Hosszabb történeti folyamatban, a társas élet hatására alakult ki. Az ember nemcsak  létezik, cselekszik, hat, hanem tudja is, hogy ezt teszi. Már nem csupán az élővilág,  faj, csoport egyik tagja, egyede, hanem fokozatosan személlyé válik. Tud magáról, megkülönbözteti magát a környezetétől. Szándékos, akaratlagos cselekvéseinek ez a mozgatója. A környezettel való kölcsönhatást közvetíti. Ennek tudatos befogadó  mozzanata a létező adottságok felfogása, megértése, legaktívabb mozzanata az embernek a környezet megváltoztatására irányuló tevékenysége.

Az ember despecializált lény, fizikailag semmiben sem különösen erős, de minden földi létformában sikerrel helytáll, száz fokos hőmérsékleti különbségekhez is alkalmazkodik (pl. -50-től + 50 fokig), tevékenységi készsége univerzális, társas reakcióinak, viselkedési módjainak választéka végtelen. Az univerzalitás a magatartás Gehlen által helyesen hangsúlyozott nagyfokú képlékenységével, alakíthatóságával jár, az ember a helyzetektől függően gyakorlatilag minden fajta viselkedésre képes, amire a tárgyi körülmények ösztönzik, kényszerítik, vagy a társas élet tömegszerűsége, a csapatszellem  manipulálja. (A modern tőke is eme képlékenység alapján alakítja ki a hozzá alkalmazkodó, konform embertípust, létezésének fő feltételét.)

A sapiens természetében benne vannak a korábbi vadászó, zsákmányoló fõemlõsökkel közös cselekvésirányítók,  motivációk. Egyfelől  a hormonális és idegi impulzusok által közvetített biológiai késztetések, drive-ok, melyeket a köznyelv ösztönöknek nevez: éhség, szomjúság, szex, anyai utódgondozás (Ezekre egyébként a modern tőke nagy hasznot hozó üzletágakat alapít). Másfelől, ezekhez is társulnak az ú.n. jutalmazó, incentív motivációk, örömszerző hajtóerők. (Atkinson&Hilgard: Pszichológia 2005, 381.l.) A szimbolikus motivációk hatóereje ugyanennyire fontos. Az állatvilággal közös tulajdonságokhoz tartoznak  az életben maradásra, a szaporodásra irányuló, idegi ingerület-átvívőkkel, elektronokkal és hormonokkal vezérelt serkentések és gátlások, pszichikai (lelki) szerkezetek, dinamikus sztereotípiák, viselkedési minták.  A homeosztázis elemi igényével együtt ezek gerjesztették az ember szükségletérzéseit,  érzelmi világának részbeni összetevőit. A felnőtt embernek a fiatal állatokkal közös tulajdonsága maradt a létfenntartásra felkészítő játékos és egyéb versengés. „A játék intenzitását semmiféle biológiai magyarázat ki nem meríti…” J. Huizinga „Homo ludens” reprint, Universum kiadó Szeged 1990. Evvel ellentétben hangsúlyozom a játék adaptív értékét. A versenyhez mint incentív és eszmei motivációhoz fokozatosan a játék békés kísérletező formái csatlakoztak és tettek szert döntő jelentőségre a megismerési folyamatban. Csak abban, mert a közösségek reális  létfeltételeit százezer évekig a zéró szummás játék  uralta, a verseny életre-halálra folyt. Amint az egyéniségek önállósultak, a köztük folyó verseny a közösség fejlődési hatóereje lett. “Verseng szomszéddal a szomszéd, s boldogul az, ki igyekszik.” (Munkák és napok 1974, 23-24.sor.)  A modern tőke a szabad piac formájában  ezt az egész gazdaságra kiterjeszti, majd a szerzett hatalmi pozíciókkal élve korlátozza. Viszont a játék a tevékenység minden  módjában jelen van:  stratégiai játék, szerep-, nyelvjáték,stb. A matematika egyik leginkább praktikus fejezete a játékelmélet. Az élettelenre és az emberen kívüli természetre nem értelmezhető, kizárólag  tudatos döntéseket hozó cselekvők, vagyis emberek világára, illetve a mesterséges intelligenciára alkalmazható. Viszont nem véletlenül került a profit maximálás módjait oktató elemi tankönyvekbe.

Az ember elemi magatartását a többi húsevõvel és mindenevővel közös törvényszerű késztetések és tiltások szabályozták. Történetileg analóg fogalmazásban így hangzott volna az egyik eredeti parancs : „Ölj!” Ez vezette az õsembert, amikor saját túlélése végett vadászta a fogyasztására alkalmas lényeket. Egy kelet-ázsiai barlang falán késői rajz mutatja, hogy hogyan ölték le husángokkal az ottani kelepcébe behajszolt állatokat.

Bhimbetka1[1]

Mivel minden  ragadozónál gyengébb volt, néhány más emlõs állathoz hasonlóan az ember is csoportosan vadászott. Ez nem egyszerű falka volt, hanem szocium,  amely már erősebb lett minden ragadozónál.  Minthogy vannak másféle szociumok: állati társulások is, az ember kivételességét nem lehet ezzel az egyetlen szóval  jellemezni. Minden faj reprodukálja az életet, de kizárólag  az emberi társulásképződésben kezdett működni  a  reprodukció kulturális komplexuma (nem egyes kulturális ismérvei, melyek némely állatnál is fellelhetők) és ennek kódrendszere. Mégsem elegendő a kiváló Lin Yutang konfuciánus meghatározása, amely szerint a kultúra a természetes emberi vágyak, érzelmek harmonikus kifejezése (A bölcs mosoly, Révai 1930. 33.o.) Ennél több, mert önálló realitás,  az emberfaj létezésének speciális tartalma. A másik (freudi) véglet szerint viszont a kultúra ellentétes az emberi természettel, melyet gúzsba köt. Ezzel szemben a kultúrát éppen a természethez történő adaptáció  gyakorlati szükségletei hozták létre. Nem redukálható anyagra, vagy a vele szembeállított szellemre, hanem maga is gyakorlati komplexum: a múltbeli cselekvések tárgyi, intézményi és szellemi eredménye és a mindenkori jelen ezen alapuló átalakító tevékenysége.  A sokszor megszakadó vérvonalak közül azok tudtak folytatódni, vagy hasonló fajtaváltozatokban újra megjelenni, melyek az erre irányuló készséggel rendelkeztek. A biológiai adottságok nem a kultúrát, hanem kifejlesztésének szükségletét és az arra való képességet hozták létre.  Ez a képesség jelentette ősünk emberi fejlődésre való alkalmasságát. Az ember a kultúrával emelkedett ki az állatvilágból.

A biopszichológiai indíttatású filozófiai antropológia tagadja a korábbi hominídáktól  jövő leszármazást és valami titokzatosabb és ősibb, szellemmel átitatott lénytől eredezteti fajunkat, mint A.Gehlen: “Az ember – természete és helye a világban” (1976) című, hatalmas tudásanyagot felvonultató könyvében, melyhez Ágh Attila fűzött helyénvaló kritikai utószót. Ha a főemlősöknél korábbi őslényből elágazódó leszármazás bizonyított lenne, a kulturális kritérium akkor is egyértelműen eldöntené, hogy melyik időszaktól kezdődött a fejlődés emberi szakasza. Idegen világok velünk eshetőlegesen kapcsolatba kerülő élőlényei is ezen kritérium szerint lehetnének kompatibilisak az emberrel vagy sem, az  idegen és a földi kultúra netán gyökeresen eltérő kódolása ellenére. Ahol vannak ilyen kódolások, azok előbb vagy utóbb egymásba átfordíthatók.

2.3. Biológia és kultúra

A formális gondolkodás számára erre a két tényezőre a kizárt harmadik szabálya  érvényes. Az ember előtti természet nem ismert kultúrát. Az utóbbi: valami nem biológiai plusz volt, a formális logika számára afféle rátét. A nem-biológiai fogalma kizárja a biológiait. Ennek értelmében az élő természet és az, amit az ember  adott hozzá az addigi élővilághoz, fogalmilag kizárta egymást. Egy komplexebb, önmagában igaz, de még mindig formális gondolatvezetés szerint még ezek az “elkülönült” lényegek is kölcsönhatásban állhattak. (Hozzáteszem: nem egyenlő erők kölcsönhatásában. A fő mozzanat a természet volt. Abban rejlett  a kultúrlény létrejöttének lehetősége, reprodukciójának anyagi feltételegyüttese. Az élő természet létrejöttének lehetősége viszont nem a kultúrában, hanem a kozmikus és geológiai, klimatikus változásokban keletkezett.)

Azonban az ember biológiai és kulturális mozzanati áthatják, átitatják egymást. A kulturális életmód növekvő mértékben, fokozatosan az ember élettani természetét is módosította. A kultúrával az új biológiai nem bizonyos fokig eltávolodott saját természeti alapjaitól,  de azoktól  sohasem szakadhat el.  Fejlődése  már biológiai-kulturális evolúció. Az ember és az állat közti határvonal abszolutizálása vagy tagadása egyaránt hibás nézet. Az ember eredetét tekintve természeti jelenség, kultúrája pedig a második, saját társadalma által létrehozott természete.  Csak az egyenlőtlen kölcsönható erőknek ebben a kettősségében létezhet mint ember. Forradalmi elméletek hajlamosak tagadni, vagy lekicsinyelni az ember tartós lényegi vonásait, a konzervatív gondolkodás pedig a változások horderejét. A fajtermészetről nem állítható  sem az, hogy  állandó, sem az, hogy nem-állandó. Biológiai adottságai  fokozatosan változnak, de  fajának alapjait, lényeges természeti korlátait nem hagyhatja el.  A fajhoz  hozzá tartozó kultúra gyorsabban változik,  de  rajta kívülálló emberi  jelenség nem létezik. Itt  az állandó emberi tulajdonság magának a kultúrának a létezéseÁllandó mozzanata Noam Chomsky szerint az, hogy adottak a lehetőségei és a korlátai. Kezdettől fogva sem az állati természet helyett, hanem  abba szervesen betelepedve, korlátként és sajátosságként működött. Adaptív, de nem additív többlet, mert nem állítható fel az az egyenlet, hogy ember = (főemlős ősünk)+ kultúra. Hosszú fejlődés nyomán  a kulturális készség, mint genetikailag programozott magatartás, testi és agyi  funkciókban, szervi képletekben kezdett öröklődni. Ezt nemcsak lassú evolúció, hanem periodikusan fellépő mutációk is elősegítették. Végül kialakultak azok az anatómiai és idegélettani  struktúrák, amelyek visszafordíthatatlanná tették a faj kibontakozását. Így a ma megszülető csecsemő nem egy kulturális képességek nélküli kis állat. Embernek születik. Vele születik a legfontosabb: az anyanyelv megtanulásának képessége. Ha ekkor idegen országba kerül, egy éves koráig bármely anyanyelvet megtanulhat.

A gyermekeknek azonban más értelemben még egyedenként is emberré kell válniuk. A társadalmi meghatározottság érvényesül a gyermeki egyedfejlődésben, különösen a gyermek erkölcsi-kognitív fejlődésében és a pszichés önszabályozás területén. A tudatot, az ösztönstruktúra szabályozását, a lelkiismeret kialakulását társadalmi folyamatok alakítják, s nem az emberen belüli biológiai folyamatok eredményei. A természettörténeti szerveződés új mozzanata az, hogy az ember a tanulási folyamatokra utalt. Úgy fejlődik, hogy társadalmasodik: a pszichogenezis és a szociogenezis fejlődéstörténetileg egymásba nyúló, egymástól kölcsönösen függő folyamatok. Az állattal szembeni döntő, az evolúció során keletkezett különbség, hogy a genetikusan meghatározott ösztönszabályozással szemben az ember képes a saját viszonyainak rendeződéséből következő önszabályozásra; az ember ily módon képes modellálni társadalmi kapcsolatait, míg az állatok társas élete mindig a genetikailag rögzült adottságoknak megfelelően szerveződik. A társas struktúrák csak az embernél társadalomspecifikusak, és nem fajra jellemzőek.

Az emberfaj élete viszonylag független a viselkedés nem tanult mechanizmusaitól, az emberi tapasztalás és viselkedés a természetes határokon belül korlátlanul megváltoztatható. Norbert Elias rámutat arra, hogy az ember megváltoztathatósága – mint túl nem léphető egyetemes vonás – közvetlenül az evolúciós folyamatból fejlődött ki. Ebből a megváltoztathatóságból, illetve az embernek ebből a nem rögzültségéből következik az ember másik egyetemes vonása, nevezetesen túlléphetetlen társadalmisága: az ember arra ítéltetett, hogy társadalmi kötelékben éljen és maradjon fenn. (Ezek az egyetemes vonások a kultúra általam alkalmazott gyűjtőfogalmába értendők.)

A biológiai evolúciós folyamatban alakult ki a több funkciójú szexualitás és annak az utódok létrehozásán kívüli örömszerző és párkötődést erősítő szerepe, mint ahogyan arra a lélektan és az etológia rámutat. A szülői gondoskodás feladatának egy részében már a csoport, benne a férfiak is segíthettek, több megszületett gyermeket tudtak felnevelni, mint addig a főemlősök. A biológiai-kulturális evolúcióban nehezen túlértékelhető szerepet játszottak az anyák. Ezt részleteztem az alábbi bejegyzésben, melyet itt részben reprodukálok.

http://ismeretvadasz.blog.hu/2006/12/18/anyasag_honnan_jovunk_22

Az egyre nagyobbá váló  agykoponya miatt a szülés nehezebb lett. Ráadásul, a két lábon járás következményeként a nõi medencecsont átalakult és nehezebben bocsátotta át a magzatot. Csak olyan embercsoportok maradtak fenn a túlélésért vívott küzdelemben, ahol a nõk normális, de még nem mindenben kifejlett agyú utódokat szültek. Az agy az elsõ néhány életévben éri el a fennmaradáshoz szükséges szintet, jóllehet lassan késõbb is fejlõdik. A hatéves gyerek agya négyszer akkora, mint az egy hónapos  csecsemőé. Ez a vázlatosan említett anatómiai háttér az egyik fõ oka annak, hogy a többi emlõs fajoktól eltérõen az emberanya normális terhesség után is önálló életre sokáig alkalmatlan csecsemõt hoz a világra. A csecsemõnek és a kisgyereknek az õskorban is hosszabb ideig fizikai és érzelmi gondozásra és tanításra volt szüksége. A gyerek utánzás révén tanult.
A tanítást és az utánzandó magatartási minták gyakoroltatását az anya végezte a nyelv, a szavak segítségével. Az emberi beszéd kibontakozása egyebek mellett ennek köszönhetõ. A gyerek betanításához a  korabeli élet teljes spektrumára kiterjedõ szókincset kellett alkalmazni, ugyanazt a mondanivalót többször elismételve. Az asszonyok gyerekgondozó és gyűjtögetõ együttműködéséhez szintén extenzív beszélgetési gyakorlatra volt szükség. Nem véletlen, hogy az agykérgi beszédcentrumok a nõknél általában ma is erõteljesebben működnek, mint a férfiaknál. Utóbbiak az õskorban fõképpen a vadászat és a csoport külsõ környezetével való érintkezés szókincsét fejlesztették és alkalmazták. Az intenzívebb elemzõ gondolkodás is az erõs oldaluk volt, ám az ehhez szükséges nyelvi közeget a beszédérintkezés gyakorisága teremtette meg, ami inkább a nõknek köszönhetõ. A nyelvi kommunikáció nemcsak a gondolkodást ösztönözte, hanem az arckoponya mimikai izmait átalakítva, hozzájárult a mai emberarc létrejöttéhez is.
Talán még az elõbbinél is fontosabb szerepet játszottak a nõk a nemek közötti érintkezés változásaiban. Õk azok, akiknél a kisgyerek gondozásában tartósan mûködik a két lábon járóknál lehetséges ölelési gesztus. Ilyesmi majomfajtáknál is van, csak például egy gorillagyereknek sokkal rövidebb ideig van rá szüksége. A nõknél a fizikai érintkezés ilyen módjával, és a vele járó simogatással társultak a gondozás, a gyengédség, a szeretet állandósuló érzései, amelyek a beszédben is kifejezõdtek. A nõk késztetést éreztek arra, hogy kifejlett ölelési és simogatási kultúrájukat  nemi partnereikkel is gyakorolják, amihez a pároknak szembe kellett kerülniük egymással. A párzásnak ezt a formáját néhány fõemlõs, például a csimpánz is ismeri, de náluk az ilyenfajta együttlét igen rövid ideig tart. Sok embernél történt elterjedése a szexuális érintkezéshez lassacskán a  gyengédség és az altruizmus lelki élményét társította.
A hajdan élt nőket ábrázoló műtárgyak, főképpen kisplasztikák csak az őskőkor utolsó szakaszából maradtak fenn. Nem-kronológiai megközelítésünkben ezek használhatók, minthogy a korábbiakról csak  feltárt leletekből, vagyis  közvetve lehet tájékozódni.
A Brassempouy-i Lányportré  körvonalai fiatal, szabályos arcot mutatnak, de szembenézetben a mélyen ülő szemeket  eltakarja a hosszan ívelő szemöldökök árnyéka. Szája egyáltalán nincs. Nyaka elegánsan hosszú:
 
 brassem

  
Hosszú haja gondozott frizurába rendezetten omlik a vállára. Arcáról ítélve megfelelően, vagy jól táplált volt. 
 
A következő akt-torzónak felfedezője az egykorú álszent prüdéria hatására a Venus impudique, azaz a szemérmetlen Vénusz elnevezést adta, holott csak egy normális arányokkal rendelkező női test volt. Ennek ábrázolása némely szenteskedő és  erénycsősz körökben felháborodást válthatott ki. Ílymódon, a bűnösségre utaló elnevezéssel a  régész mintegy elhatárolta magát a szobortól és megvédte további kutatási lehetőségeit.  

impudique
 
Nem kellett ilyen ellenérzéstől tartani a következő torzó, a Sireuille-i Venus esetében, amely még inkább explicit módon ábrázolja témát.  A nő kezdődő terhessége a Csőszök szemében mintegy megszentelte a meztelenséget. 
 
 sireuil
 
 Ezzel megérkeztünk a Willendorfi Vénuszhoz, a termékenységi- és bőség-szimbólumnak tekintett szobrocskához. Frizurája gondosan kidolgozott, de az arcát nem látni. Ilyesmiből a világon kb. negyvenet találtak, ebből huszat Eurázsiában. Nemi jellegzetességeiket erősen kihangsúlyozták. 
  

willendorf

 
 Hasonló szimbólum lehetett a következő plasztika, ami már  nem mobil, hanem stabil szobor. Jóval későbbi, mint a fentiek és a neolit korszakban folytatódó tiszteleti szokásrendhez tartozik (Chatal-Hüyük). A messzi múltba veszett már ekkorra az őskőkor.
  
 catalhoyuk_14
 
A korábbi korszakból szobrok és festmények mellett nőket ábrázoló, kb.15 ezer éves barlangi féldomborművel is rendelkezünk Penn dans le Tarn-ból. (Fr.o.) Tökéletes alakú fekvő aktot mutat. Olyan finoman és mesterien kidolgozott, hogy a szakértők nagy része először modern alkotásnak hitte. A legnagyobb tekintélynek, H.Breuilnek kellett a helyszínre utaznia. Nagyon aprólékosan elemezte, minden esztétikai szempontot és természettudományos eszközt igénybe vett. Tüzetes vizsgálata szerint a féldombormű eredeti. Sok bizonyítéka közül az egyik az, hogy a kép és az azt környező barlangi fal patinájának mind a  vegyi összetétele, mind pedig a kora megegyezik. Egy másik: a barlangban található többi műtárgy ugyanilyen stílusban készült. A piros vonal a rajz rekonstruált része. 
 

 tarn2

A fenti ábrázolások megalkotási idejénél sokkal korábban lényeges lett az, hogy ki hogyan néz ki, mert a biológiai szelekcióban is fontos párválasztásban szerephez jutott a profil, a kifejezõ szem, a homlokzat szépsége. Azok a nõi származási vonalak maradtak fenn, akiknél a  vonzásnak ezek a feltételei hatásosabbak voltak. Mindez újabb lépéssel vitte elõre a formák fejlõdését és szintén hozzájárult a mimikai izmok és a mai emberi arc kialakulásához. A nõk tehát nemcsak saját gyermekeiket hozták világra és nevelték fel, hanem bizonyos értelemben az egész emberi biológiában és kultúrában anyaszerepet töltöttek be. Azonban az ősi világ ebben a tekintetben sem volt  idillikus édenkert. Ezt fejtegettem:

http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/02/24/demografia_honnan_jovunk_39

A hajdani világban a közösségi fennmaradás demográfiai érdeke  elsőrendű követelmény volt. A modern ember kis létszámú csapatai egymástól távol éltek. Némelyikük létszáma a mostoha körülmények miatt vészesen leapadt. A legközelebbi rokonok által nemzett életképes utódok is részei lehettek a szaporodási láncolatnak, hozzájárultak a benépesítéshez. (Mind a sumér, mind pedig késő utóda, az ógörög panteon  vérfertőző kapcsolatokból alakult ki. Pl. Gaia földanya megszülte Úranosz égistent, majd összeházasodott vele.)  Az emberi őshordában a létszám növekedése és más csoportokkal talált érintkezés esetén a beltenyészet felhígult. Az incesztuózus törekvés sokkal késõbb is erõteljes maradt.

Ellenkezõ gondot jelentett némely csapat túlnépesedése. Enyhítették ezt a gondot a nemzés elkerülésével járó, egyebek között homoerotikus nemi aktusokkal. Az utóbbi iránti genetikai hajlamot ez a túlélési érdek is aktivizálhatta. Rendszeres volt a csecsemõk megölése, leggyakrabban a lányoké. Túlnépesedés idején a nõk a teherbe esés gyakoriságát képesek voltak  korlátozni. Még a day after pill-nek megfelelő növényt is használták. A születésszabályozást, a tervezett szaporodást nem tagadták meg emberellenes módon. Elkerülték korunk  egyik legnagyobb tragédiáját: némely régió relatív túlnépesedését.

Az  ember mindig gyakorlati lény volt és  a maga  túléléséhez mindig tárgyakat kellett szereznie. A korai ember egyik legfontosabb tárgyi eszköze az állat volt.

http://ismeretvadasz.blog.hu/2006/11/28/allatfuggo_honnan_jovunk_17

A táplálékszerzésen túl az ember sok egyéb szállal is kötõdött az állatokhoz. Az egyik szál az általuk nyújtott útvonalminta volt. Messzi földre is követte õket, hiszen a vadász megy a préda után, nem pedig fordítva. Őseink földrajzi felfedezései ennek köszönhetők.
A Homo Erectus többek között egy tíz tonnás, 4 méter magas  norfolki gyapjas mamutra vadászott. Van vagy 6oo ezer éve. (A hatalmas agyarakat arra használta az állat, hogy a növényi táplálékát kiássa akár méteres jégtakaró alól. A bunda is az evolúciós alkalmazkodás során keletkezett, mint ahogy a mai elefánt szõrtelen teste is.)

A Szibériában megõrzõdött újabb  mamutleletet 1997-ben fedezték fel. Ez 3 méter magas és több mint 2 tonna súlyú volt. Ennek már az izomszövetei, bõre és belsõ részei is megmaradtak.Több mint 20 ezer évig feküdt az állandóan fagyott altalaj alatt.

GYAPJAS

A két említett állat életideje közötti korszakból származott a legfontosabb lelet, amelyet a 20. sz. elején találtak meg: a Berezovkai Mamut, amely kb. 40 ezer éves. Az északi sarkkör tájékán bukkantak rá majdnem teljesen ép, fagyott állapotú testére. Ez és társai csábíthatták át a velük egykorú, már modern típusú embert a Behring földnyelvre, amely akkor szárazföldi hidat képezett az amerikai kontinens felé.
Egy másik szál a hétköznapi életben maradáshoz  fontos fedezékekhez vezetett.  A négylábúak találták meg maguknak és az õket üldözõ embernek a sziklaereszeket. Oda menekültek a csordák rossz idõ esetén. A legtöbb sziklamenedék mélyén  barlang volt. Ott az emberek állandóbb szállást találtak maguknak.

(Pl. a périgordi laugeri menedék, amely alá újabb korokban házakat építettek.)

A harmadik szál az ökológiai környezethez vezet. Az erdõk terjedése miatt a tundrai flóra és fauna északra húzódott. Az emberek  sokkal kisebb, fürgébb és ügyesebb állatokkal  találták szembe magukat. Velük szemben újabb eszközöket, fegyvereket és módszereket kellett alkalmazniuk.

*

A több emlõs állattal közös kényszerek a kulturális társulásban különleges módon jutnak érvényre.  Szociológiai jelenségek, például csoportviszonyok, egyenlőség vagy alá- és fölérendeltség, rétegződés, státuszok, szerepek, szimbolikus elképzelések, érintkezések, tekintélyek, később intézmények, szervezetek  szabályozzák a létfenntartó tevékenységet. Ennek szerves része  a szociál-pszichológiai mező, melyben az egyedek számára a létezés mindenek felett kötelező cselekvésirányítója a közösségen belüli szituációs kötődés. A szocium adaptációs, integratív, célmegvalósító és mintamegőrző funkciói a kezdeti rokonsági-családi-nagycsaládi csoportosulásokban differenciálatlan egységben működtek. A rokonsági hálózat, a nyelv és a közös hiedelmek, szokások tartják össze ezeket a társadalmakat. A 20. századi kultúr- és szociális antropológusok (B. Malinowsky, Radcliff-Brown, Ruth Benedict,stb.) részletesen feltárták a nyilván módosultan létező rokonsági modellek és elnevezések funkcióit. Ismeretanyaguk nélkülözhetetlen, miközben ” a tudomány eszközeivel támogatják a gyarmatoknak az “anyaországok” részéről való közigazgatási és vallási birtokbavételét.” (K.H. Tjaden: Szociális rendszer és szociális változás 106.l.) A strukturális szintek a korai őskorban nem különültek el: a személyközi érintkezés, a “szervezet” és a (Tönnies által a társadalomtól megkülönböztetett) közösség tagolatlan homogenitásként jelent meg. Az életvilág sem önállósult a rendszertől. A modern szociológia külön-külön meghatározott alapkategóriáit nem indokolt visszakeresgélni az ősi közösségek életében.

3. A kulturális komplexum

3.1. Elemi követelmények

Az emberi együttélésben  a hosszú utódgondozás által is megkövetelt állandó társaslét, a beszéd, a szerszámkészítés, a szabály- és tabukövetés, kezdetben fagyvidéken, majd általánosan a tűzhasználat, ruházkodás szükséglete alakult  ki. Ezek a kultúra által kódolt követelmények voltak. “Alattuk” az általánosság mélyebb és kiterjedtebb szintjén fennmaradtak a DNS által kódolt elemi mozgatóerők, melyek a vadászó embernél az általa vadászott állatokéhoz hasonlók voltak. Az önvédelmi, a támadó, védekező és a szerzési agresszió, az anyai gondoskodás, a táplálkozási, párosodási  drive-ok élettani tartalmai közösek.  Megvalósulásuk azonban fokozatosan emberi jelleget öltött. 

A kifejlődő homo nem tagjai közötti kommunikációnak eleinte az állatokéhoz hasonló gyakorlati, alkalmazkodási funkciója volt. Alapjában véve, a veszély, a  fenyegetés, a félelem, az eleség, a területvédelem, a párzás, a gyermeki panasz és az anyai hívás jeleiből állott. Mindmáig megmaradt a nem verbális közlésmód, ami többnyire az elemi érzelmek akaratlan kifejezése.

Az  õsvadász-gyűjtögető élete közvetlenül a természethez, az állatvilághoz kötõdött, a saját hordáján belül pedig egyenlõséget tartott fenn. A leletek tanúságai szerint a természet viszontagságaitól sokkal kevésbé félt, mint az állatok. Egyrészt, hozzájuk hasonlóan, behúzódott a védett helyekre. Másrészt, kialakította a maga sajátos kulturális eszközeit a hideg és a csapadék elleni védelemre (tûz, sátor, ruha). Ez valóságos cselekvést követelt, amit magának kellett nyíltan elvégeznie és eredményüket nem várhatta elképzelt hatalmaktól, titkos szertartásoktól.

A korai ősember nagyonis földönjáró lény, teljesen reális cselekményeket végez. Kezdeti képzetei természetesek, szavai az érzékelõ szemléletet fejezik ki. Létéért küzd. Konkrét, nem általános fogalmai vannak. Az almát nem sorolja be a gyümölcs csoportba. Paranormális lények  fogalmával sem tudna mit kezdeni. Nem kutatja, hogy miért létezik a préda, hanem megkeresi, üldözi és ha tudja, elejti. Csak majd a logikai gondolkodás bizonyos fejlettsége mellett teheti fel  azt a kérdést, hogy hogyan keletkezett a világ, és alakíthatja ki a legbonyolultabb szürreális hiedelmeket.  A fogalmi apparátus magasabb színvonalán értheti meg azt az állítást, hogy a világnak teremtõje van. Isteneket nem ismer, az istenhit sokkal késõbbi történeti termék. A vadász gondolkodik, de kezdeti intellektusa nem ütközik szürreális kérdésekbe. Fel sem teszi, teheti õket. Megszokta, hogy felkel a nap, aztán lenyugszik és nem kérdezi, hogy kinek a parancsára.

Nem ismer társadalmi különbségeket. Nincs tulajdon, nincs gazdag és szegény, nincsenek urak. Az úr fogalma, (akié a hatalom és a dicsõség), ki sem alakult. A világ ura kifejezés sem lenne számára érthetõ. Magán a világon is csak a saját és a szomszédos vadászterületeket érti. Az “ember” megnevezés az õ számára a saját hordájának és a vele érintkezõ csoportoknak a tagjaira vonatkozik. Még a mai törzsi közösségekben is többnek a neve a saját nyelvükön embert jelent.
A vadász élete nagyon nehéz, de szabadságát igen kevés mesterséges akadály korlátozza. Tehát kevés érzelmet kell elnyomnia, lefojtania, a tudattalanba zárnia. Ezeket is ki kell élnie, amire nagyon jó eszközei vannak: az ének, a tánc, a vadászat, a harci versengés, az élmények  továbbadása, majd egy magasabb fejlõdési fokon az ábrázoló tevékenység. A legkorábbi stádiumban a  gondolkodás éretlensége miatt még a szellemek fogalma sem alakult ki: ez preanimista érzületi állapot volt. A hitvilág, a mítoszok, az ideológiák hiánya a viszonyok fejletlenségének felelt meg. Amikor ezek megjelentek, hatalmas méretekben lendítették előre a közösségek integrálódását, az ember társadalmasodását, és egyben szubjektummá válását.  Az õsvadásznak még nagyon hosszú ideig sem lehetõsége, sem szüksége nincs arra, hogy tudattalan feszültségeire a vallásos képzelet segítségével próbáljon megnyugvást találni.

Lelki életükben a társaslétre válaszoló érzelmek sokasága működött: reális érzelmek (károsodás, előny miatt),indulat,hangulat, csodálkozás, esztétikai érzés, továbbá érzelmi viszonyulások: érdeklődés, szeretet, lelkesedés,szenvedély, kezdeti etika. Az érzelmek kifejezése és mások felé  közvetítése médiumokkal: hangokkal, mimetikus gesztusokkal történt.

 

Geissenklosteri furulyák

42 ezer év

GEISSENKLOSTERIE42KY

Mamutagyarból készültek

(Date:May 27, 2012Source:

University of Oxford

Summary:The first modern humans in Europe were playing musical instruments and showing artistic creativity as early as 40,000 years ago, according to new research.)

Érzelmi és hangulati beállítódás mellett magas fokú szimbolikus értelmesség és távolságtartás kellett ahhoz, hogy az ember nevetni is tudjon. (l.: Henri Bergson: A nevetés   Téka 1992. “Nevetésünk mindig egy csoport nevetése” 46.old.  A sokkal későbbi vicchumor és azt azt honoráló nevetés jellegét  B. is, Freud is agresszívnek tekintette. Győzelem volt a kinevetett fölött. Ennek ellentéte a jó hangulatot kifejező derű és esetleg az irónia keltette mosoly. Modern időkben mindez nagyrészt a szórakoztató tömegkultúra keretébe tartozik, amely a tőke egyik ugyancsak nagy hasznot hozó területe.)  A hajdani korban is fontos csoportösszetartó érzelmi funkciót töltött be.

Az ember megismerő, kognitív képessége kialakította a dolgok és történések képzeteit. Az emlékezéstől különböző szemléleti komplexum, ha valaminek a lényeges tulajdonságait általánosságban fejezte ki, már képzet volt. Elvonatkoztatást tartalmazott. De még az egyszerű észrevevés is konstruktum, mivel a tárgynak csak a gyakorlat számára  fontos, vagy konvencionális ismérveivel törődik. –  A mai ismeretek “visszafelé” alkalmazva,  az ősember  pszichikumáról is sokat elárulnak. A bevezetésben említett biológiai kötődésnek megfelelően a modern lélektan a pszichikus jelenségeket az agyi biofizikai- kémiai folyamatokat megfigyelő képalkotó és egyéb eljárások eredményeivel párhuzamosan értelmezi. Másfelől, mivel laboratóriumokban vizsgálja a viselkedést, kísérleti lélektanná fejlődött. Tömeges próbákban elért következtetéseinek többnyire magyarázó erejük van, de a kérdések sorát, a tesztek struktúráját és körülményeit az operátor dönti el, ezért bennük a szubjektív elem  is erőteljesen érvényesül. A kérdésfeltevésekben rejlő manipulatív tendencia nem annyira itt, hanem inkább a közéleti kérdőívekben érhető tetten.

Az embernek emlékező tehetsége van ami csak részben kötődik az állatokkal közös agyi részlethez, a hippokampuszhoz. Az ember memóriája sokkal nagyobb teljesítményű, összetettebb és tovább adható. Hozzá kötődően, részben “belőle” fejlődött ki  az állatoknál hiányzó képzelet. Míg az emlékezet a múlt élményeire irányul, azoknak a jelen számára összevont, redukált ismétlése: a  reproduktív képzelet, amely visszaidézi a korábbi ismereteket, tapasztalatokat. Nagyjából ugyanazokat az agyi területeket aktivizálja, mint az érzékelés. (A később részletezett produktív képzelet új, addig nem tapasztalt lelki jelenségeket, mozzanatokat hoz létre.) A reproduktív képzelet teszi lehetővé az utánzással tanulást, az imitációs készséget, mellyel a csoportban megfigyelt viselkedési mintákat normákat követi.  Csányi Vilmos szerint ez szoros összefüggésben van az agresszióval és a csoporton belüli rangsorral. Csoportban élő állatoknál az agresszió a rangsor és az erőforrások, élelem, párkapcsolatok elosztásának fontos eszköze. Az embernél csökkent a csoporton belüli erőszak, mert részben a közösség szabályai rendezik rangsorba a tagokat. Az együttműködés fokozatosan kiterjed a társak életének tudatos kíméletére, amit a sokkal későbbi bronzkorban már törvénybe írtak.  Homérosz egyik alakja is üldözendő normaszegésként vallja be: “törzsbeli embert öltem”. (1974.kiad. 661.l.)

3.2. Együttműködés és agresszió

A megölt ellenséget, idegeneket azonban az ősemberi közösségek sokáig természetes eledelnek tartották. (Az emberek éhező csoportjain belül hosszú ideig sokkal később ugyancsak jelen volt a kannibalizmus gyakorlata. A kínai irodalomban olvasható mesés említései nagyon is valóságos benyomást keltenek. Pl.: Vu Cseng-En: Nyugati utazás.., 1969. Afrikában ez még a 19. században is tömeges volt. Nemfikciós leírás: Laurens van der Post: A Kalahári letűnt világa  1986.) Az ősvadász nemritkán megölte   gyermekeit, főleg a lányokat, továbbá az öregeket, a nyomorékokat.

Éhezés idején, később pedig rituális szertartásként fogyasztották azt, ami emberek teste volt. Az Ego úgy szabadul meg ennek az évezredek során beidegzett étvágynak az emlékétől, hogy magában nem vesz róla tudomást, kint pedig az istenek panteonjába helyezi, például az istenek hatalomváltásának időszakára. Ez a szörnytett a tudattalan alvilágában minden egyéb rémséget is megtestesít. Szorongást kelt az erősben, nehogy elkövetővé váljon és a gyengében, mint lehetséges áldozatban. Goya: Szaturnusz felfalja gyermekeit:  
 
saturn
Ám azoknak a csoportoknak a túlélése volt sikeres, ahol a körülmények nyomására új szokásrend honosodott meg. A nők együttesen kezdték védeni gyermekeiket és a szintén veszélyeztetett öregek segítségével fokozatosan megfékezték a kannibáli étvágyakat. Előnyben voltak, mert az ennivaló nagy részét a nők gyűjtötték össze, a gyógyító füvekhez ők értettek, az eszközök elkészítése pedig jórészt az öregek dolga volt. A sikeres csoportokban végül a nők döntötték el a küzdelmet, anyai gondoskodásukat a közösségre is kiterjesztve, de erőteljes harci tulajdonságaikat is latba vetve. Ennek eredményeként a hordán belül felszámolták az antropofágiát és gondoskodni kezdtek a halottak elföldeléséről, vagy egyéb formájú eltüntetéséről, hogy mások se egyék meg őket.

A külső erőszak azonban kegyetlen módon folytatódott. A lélektan egyik modern irányzata, a freudi hagyománytól eltérően az agressziót nem az öröklött késztetésekhez, hanem a tanult viselkedéshez sorolja. De az ember ezt is könnyen megtanulja. Mivel szituáció-függő, ezért végtelen változatokban manipulálható. A leginkább kíméletlen módon is képes fajtársaival elbánni, ha a tekintély, a főnök, a csoport elvárásai, hiedelmei erre buzdítják. A ragadozó viselkedésmódok  megvalósulása fokozatosan emberi motivációk vezérelte jelleget öltött,  vagyis kulturális-szociológiai jelleget: kíméletlen előnyszerzés, kapzsiság, bírvágy, uralkodás, hódítás, stb. formájában. A társadalom egészének túléléséhez, lehetőségeinek bővítéséhez ezek a joggal elítélt viselkedésformák is hozzá tartoztak. Az embert eleve gyarlónak, vagy ellenkezőleg: nemesnek tekintő morálfilozófia alkalmatlan a fajtermészet megértésére. A kultúra nem szünteti meg a gyilkos törekvések lehetőségét, hanem közösségi keretekben szabályozza, olykor adott célra irányítja őket. Lásd pl. az egyház vérben születése, a fanatizmus gyilkos verbalitása és tettei, a nemzeti- vagy az osztályharc pusztításai, a háborúk. Elismerhetjük, hogy minden egyéni tettnek társadalmi hatása is van. (J.P. Sartre: Exisztencializmus 1991.) Ám a  kultúra nem azonos a Jó fogalmával. A Gonosz fogalmával sem. Az erkölcs a kultúra része, ítélkezhet minden mozzanatáról, de egészét felülről nem ítélheti el. – A külső ellenség keresését és  akár fiktív megtalálását, a fenyegetés felmutatását sikerrel használják a közösségek belső kohéziójának erősítésére. Az egyik konzervatív tekintélyuralmi tömegmozgatási felfogás, melyet a nácizmus is felhasznált,  a politikát mint a barát-ellenség szembenállás harci terepét határozza meg. (Carl Schmitt: Politikai teológia, 2006.) Napjainkban ugyanezt teszik.

Az ősvilág egyszerűsített sémája is a csoportközi erőszak és a csoporton belüli viszonyokra korlátozódó részleges együttműködés képét mutatta. A kettő között azonban átmeneti fokozat is lehetséges volt, amikor a mágikus szemlélet  kibontakozott. A közös totem távoli csoportokat is összekapcsolt, ezek tagjai, egyre tágabb körökben emberként tekintettek egymásra. Csereberéltek, ennyiben együttműködtek, közös értékeik keletkeztek.

3.3. Produktív képzelet, nyelv

Tárgyak céltalan összeillesztését mai kisgyerekekhez hasonlóan főemlősök is meg-megkísérlik. Megpróbálják, hogy tudják-e  ezeket használni, olykor véletlen sikerekkel. Az ember azonban el tudta képzelni az elvégzendő cselekvést, és a holmit, amelyet aztán képes volt megalkotni. Míg az emlékezés a múltba terjeszti ki, azt vonja be a jelen élményvilágába, a produktív képzelet a jövőbe irányítja a figyelmet, arra terjeszti ki a lelki működések érvényét. Ez  az alapja a teremtés játékának, mely gyakorlati célokat követ. („Megnézte és látta, hogy jó.” ) A produktív képzelet nyomában jár az, amit az etológia konstruktív képességnek nevez. Olyan, látszólag különböző tulajdonságok tartoznak ide, mint a nyelvhasználat, a tárgykészítés és tárgyhasználat, valamint az absztrakt gondolkodás. A valóságban gyökeredző, de attól látszólag teljesen elszakadó produktív képzelet hozza létre a művészetet. A szabadon működő produktív képzelet azonban lehetővé teszi a valóságban nem létező világok és cselekvők konstruálását is. Az állatot meg lehet téveszteni, de nem alkot magának hamis, vagy bármilyen elképzeléseket. Az ember téves felfogásai csak a megismerés szempontjából hamisak, motivációs funkciójuk valóságos lehet.

Az állati kommunikáció  főleg létfenntartási és szaporodási célokat szolgáló ingereket továbbít. Cselekvést befolyásol. Viselkedésében pedig – nyomokban – az eszesség is ott van. Direkt következményre orientált. Túlélésre “optimalizált”. Nem fogalmi, hanem érzékletszinten asszociál.  Az állat azonban képtelen szimbólum alkotásra, összefüggések, tartós ismeretek elsajátítására és továbbítására. Az ember képes erre. Legfontosabb és legbonyolultabb kommunikációs eszköze a nyelv, a tagolt beszéd. Anatómiai feltételei a hangképző szerveken kívül a mondatprodukció és a beszédértés agyi területeinek kifejlődését igényelték a bal féltekében (Broca és Wernicke mezők). Csak  kulturális szociumban, azzal együtt fejlődhetett ki mint a  mindennapi kommunikáció, a társas érintkezés fő médiuma.

Ahol több száz elkülönült csoport élt, ott több száz nyelv keletkezett. Az embert és az állatot érő ingerek pszichikumukban az első jelzőrendszert alkotják. A beszéd, a szó az ember szimbolikus társadalmi ingere, második jelzőrendszere, mely az elsőnek is a jelzése, de ennél sokkal szélesebb körű funkciója van a környezethez való viszonyban minden addigival összehasonlíthatatlanul nagy minőségi ugrást jelentő gondolkodásban. Az utóbbit kifejező szó most már elsődleges ingerek nélkül is befolyásolja a cselekvést. A környezetet lényegre redukált módon, kivonatosan közvetíti, a kevesebb figyelmet érdemlő mozzanatokat beleértően, implikáltan tartalmazza, egyöntetű jelentésű, homogén módon alkalmazott ( „standardizált”) jelek, szimbólumok révén. A beszédhangok (fonémák) és a szavak (morfémák)  csak bizonyos egészleges, globális csoportban, vagyis mondatban kapnak kijelentés-rangot. A mélyen strukturált, sok szótoldalékot alkalmazó morfémák is valamilyen valóságot fejeznek ki . Ősibb eredetű nyelvekben ma is használatosak,

4. A kulturális létezési mód 

4.1. Teleológia, közvetítők használata

Az ember cselekvése magasabb szinten, vagyis sokkal több lépéssel előre tekintve, kiszámítottan  eredmény-orientált, mint a korábbi főemlősé és az emlős ragadozóé. Az utóbbi is megoldja a maga létfenntartási problémáit. Az ember többnyire, bár távolról sem mindig, gondolatilag fogalmazza meg a problémákat és azok megoldását. A problémamegoldó képességet joggal tartják az intelligencia kritériumának, ám többféle intelligencia réteg és modul létezik.   Az ember, keletkezése folyamatában és azóta  tárgyi és egyéb eszközöket készít, hogy azokkal egyénileg szabadon kiválasztott,  társadalmi szinten, (tömegében) a földrajzi, demográfiai, gazdasági,stb. feltételek által körülhatárolt, előre kitűzött célt elérjen. Teleologikus, vagyis céltételező- és megvalósító módon működik. Csak úgy képes előrelátóan megtervezett eredményeket létrehozni, hogy a szükségszerű következményeket tartalmazó oksági láncolatok által megvalósításra kínált (lehetővé tett) alternatívák valamelyikét választja meg – szabadon.  Mint mindennek, a szabadságnak is határai vannak. Kant szerint “egy eszes lény rátermettségének tetszés szerinti célokra való megteremtése általában (következésképpen a maga szabadságában) a  kultúra.” (Az ítélőerő kritikája, 1979. 402.l.)

Az eszes lény mint feltaláló, mint újító magasodott fel ezáltal. „Használja Prométheus ajándékát”, de ez is a saját vívmánya. (A rendszeres tűzhasználatra utaló, jelenleg bizonyítottnak elfogadott egyik korai lelet a terra Amata- i, mintegy 300 ezer éves.) Másként kifejezve, az ember közvetett lény, minden törekvését közvetítéseken keresztül valósítja meg. Alighanem ez a közvetettség a kultúra egyik legfőbb ismérve. Ezeken a kerülő utakon összehasonlíthatatlanul többet tud elérni, mint az állat a maga direkt cselekvéseivel. Az ember sok mindent helyez maga és az elérni kívánt létfenntartási céljai közé, például  tervező tevékenységét, tárgyi eszközeit, és a maga által konstruált társas szervezetet. Az utóbbi különálló csoportokban fejlődött ki. Az ember mint egyén célszerűségi szempontból racionális eljárásokra törekedhet, lehetőségek közül választhat. Nemcsak célracionális, hanem egyéb, például a kommunikációra, az eszmei értékekre tekintő választásai is  lehetnek. Tömegszerűségében a választásai  oki, funkcionális, valószínűségi, térbeli, időbeli összefüggésektől függenek. Abban, hogy a modern kor tőkegazdaságában  az egyén a maga érdekei szempontjából helyes, vagy hibás döntéseket hoz, igen nagy a fajtermészeti, motivációs tényezők szerepe. (A modern tőke erre épülő hirdetési, reklám, propaganda, promóció, stb.tevékenysége a profit maximálás nagy hatású eszköze és egyben az üzleti tevékenység egyik leginkább jövedelmező formája.)

Az ember, vagyis a kulturális élőlény különböző szociológiai szerkezetű, alá és mellérendelésen alapuló kultúrákat hozott létre, melyek a nyelvek, rokonsági modellek, tárgykészítő technológiák, intézmények, normák, rítusok tekintetében különböznek egymástól. Sokféleségüket és időbeli változásukat másutt, mások részletezték. A jelen feldolgozás  fő mondanivalója az ember és a kultúra egyetemes elválaszthatatlansága,  melyben  a mindennapi létfenntartás tárgyi eszközeinek előteremtése a kultúra egyik elemi színtere, a gazdálkodás, termelő tevékenység pedig, a késői korokban történt kialakulása óta annak nélkülözhetetlen alkotórésze. A kultúra egésze  az ember társadalmi gyakorlata.

A megismerésnek a gondolkodás mellett mindmáig  alapeleme, a mindennapi gyakorlat, az érzelmi átélés, az őskorban pedig főképpen ezek voltak az eleven hatóerői.

4.2. Helyes gondolkodás

 A nyelvvel együtt fejlődött ki a gondolkodás kényszere, lehetősége és vele a tisztán emberi megismerő képesség, más szóval a kognitív kompetencia. Ez a korábbinál összehasonlíthatatlanul fejlettebb kombinációs és asszociációs képességeket feltételezett. A gondolkodás túllépett a képzetalkotáson és az egymáshoz hasonló dolgok, vagy jelenségek általános, közös  kifejezésére fogalmakat alkotott. A tárgy okozati kapcsolatait, miértjeit és hogyanjait, külső összefüggéseit is feltárta.  Közlő értelme, eszköztára és cselekvése ezekkel a fogalmakkal operált a reprodukciós folyamatban megismételt létfenntartó gyakorlatokban. Képes lett kijelentő ítéletekből elemző és összefoglaló következtetéseket levonni, majd azok láncolatából empirikus szabályszerűségeket megállapítani.

Ismeretes, hogy a helyes gondolkodás, főleg a következtetés-logika törvényeit csak a történelmi ókorban foglalták össze (Aristotelés: Organon, Metafizika), majd lényeges mértékben a kanti kritikák fejlesztették tovább, elméleti korlátaira a dialektika mutatott rá,  modern formáját a Bertrand Russell és társai által kidolgozott szimbolikus logika  teremtette meg. A nyelv és gondolkodás azonosságát fürkésző L. Wittgenstein a Logikai-filozófiai értekezés-ben (Atlantisz, 2004.)  kimondja, hogy nyelvem határai világom határait jelentik. Később a „Filozófiai vizsgálódások” (Atlantisz, 1982.) ezt nagyrészt ellenkező oldalról közelítik meg, a hétköznapi nyelv kritikáját adva.

Többnyire ma sem  szillogizmusokban jutunk el mondanivalónk lényegéhez, az ősembernek fogalma sem lehetett ezek szabályairól, de az utóbbiak, nem felismert módon a szimbolikus, nyelvi kommunikáció és a gondolkodás sok tízezer éves gyakorlatának szerkezeti részeként alakultak ki és a beszélők tudattalanul alkalmazkodtak hozzájuk. A deduktív eljárás mellett ismereteink legnagyobb részéhez ma is induktív úton jutunk el, aholis a gyakoriság felismerése, a tapasztalati és statisztikai valószínűség kiszámítása az eredmény helyességének szükséges feltétele. (A modern tőkegazdaságban megfigyelhető, súlyos válságokhoz vezető hibás döntések egyik fő oka a Nobel díjas Kahnemann  szerint éppen az, hogy ezeket a követelményeket nem teljesítik.)

Az okok és a következmények összefüggésének felismerése alapján létrejövő  emberi kultúra a saját maga által kitermelt további információk alapján fejlődik.  Már nem csak az elemi reprodukció kódrendszere, hanem a saját  törvényei szerint működő és változó tárgyi valóság. A mai kultúra egyik fő eleme, a technika és a technológia és megújulásuk az anyagi gazdagság, az ipar, az infrastruktúra társadalmi viszonyok által lehetővé tett és ösztönzött bővítésének kulcsa. Ez nem a holt technika uralma,  mert minden felfedezés az emberi invenció gyümölcse. A gyümölcs javát persze az előnyös helyzetben levő rétegek szedik le az uralom és alávetés társadalmának kertjében. A  lényeg megismerésének folyamata azonban a saját szabályai szerint zajlik.  Kísérletező, felfedező, ismeretszerző játékának célja  a tudás. Ennek egyik formája kívülről ismeri a tárgyat, nézőponttól függ. Másik formája a tárgy belső lényegének intuitív megragadása a megismerő szubjektum által választott nézőponttól független megismerése. (H. Bergson: An Introduction to Metaphysics, 1949 21.old)  A lélektanban a szerző érdeméből is előtérbe került intuíció maga azonban a megelőző tapasztalatok tudattalan összességéből  és alkalmazásából keletkező “rájövés”, megvilágosodás.(Tartam-elmélete pedig az emberi időátélés fontos sajátosságára mutat rá.) Ám a végtelen emberi cselekvésláncolat valamely pontján minden ismeret felhasználható. Ha momentán másra nem, a legfőbb gazdagság, az információs kincs bővítésére, további belső összefüggéseinek feltárására. Ez a legfőbb gazdagság más szóval az emberiség kulturális poggyásza. Tárgyi összetevőivel együtt ez egy mindenkori meglévő állomány. A kulturális eredmények viszont egymásra épülve halmozódnak fel. Ez a változás természetesen folyam jellegű. A kultúra a műveltségi állomány és a művelődési folyamat egysége.  Feszültség is van az új áramlatok és a meglévő állomány között. A “létező” és a “születő” jelző nem morális értékítélet, és az új csak a régi bizonyos elemeit győzheti le. A műveltségi alapkészlet megőrzése jelenti a kultúra folytonosságát.

Információk feldolgozásával és termelésével ez a játékos  felfedező faj kozmikus színtereket derít fel. Ez a parány  fürkészi a világűrt és megnézi, hogy ismereteit mire tudja használni. Ám sohasem fogja meghódítani a kozmoszt és nem fog uralkodni a földi természeten. Rongálni tudja, ami a jelenleg adott körülmények között részben elkerülhetetlen, mivel  az ipari karbonkibocsátás mellett a szaporodó népességnek szükséges mai mezőgazdaság az egyik legnagyobb természetkárosító. Ám az adott körülményeket meg lehet változtatni. (A modern tőke fontos befektetései növelik az üvegházhatásokat, nem véletlen, hogy némely kivételesen befolyásos érdekeltsége kézzel-lábbal tiltakozik a környezetvédelem nagyobb horderejű javaslatai ellen. Más érdekcsoportok viszont felismerték, hogy a “zöld” fejlesztések is folytathatók profitábilis módon.)
 
A fogalmi gondolkodás, nem mindenhatónak tekintve és nem elszigetelten, hanem összefüggéseiben  alkalmazva, nélkülözhetetlen speciális emberi sajátosság és vívmány. Más kifejezéssel, ezt hívjuk észnek. A rációval az ember reflektál a külvilágra, melyben cselekednie kell  és egy adott ponton megvalósítja az önreflexiót. Nemcsak él és gondolkodik, de ezt tudja is. Tudata van. Ez a psziché csekély részét fedi le: csak kis mértékben ismeri fel az egyén mozgató erőit, melyeknek hatalmasabb része a tudattalanban rejtőzik. Az utóbbi elméletének részletes kidolgozása, a gyermekkori hatások és a lelki kompenzáló mechanizmusok feltárása volt Freud nagy jelentőségű hozzájárulása a fajtermészet megismeréséhez. A pszichoanalízis egésze, speciális módszerei és alkalmazásai nem ilyen időtállóak. Az örök emberi természetre utaló ösztönelmélete sem bizonyult érvényesnek. Redukcionista módon, elfojtott ösztönéleti, ödipális késztetésekkel magyarázta a társadalmi objektivációkat (művészet, tudomány, filozófia, stb.).  Az ember természetes  szükséglettörekvéseit szembe állította  a kultúra egészével. Ám az emberi cselekvést a biológia és a pszichodinamika mellett a társadalom, a környezettel kölcsönhatásban történő viselkedés (behaviour), kognitív és egyéb hatótényezők befolyásolják. Még nem bizonyított szerepe lehet benne a szükségletek piramisának, illetve a psziché evolúciós hatóerőinek. A személyiségi típusok néhány összevont ismérv szerint csoportosíthatók, közülük az egyik legfontosabb az extroverzió, melynek kidolgozása Jung érdeme volt. Azoknak, akik még nem ismerik, csak ajánlani tudom, hogy olvassák el C.G. Jung Gondolatok a természetről című, majd’ másfél évtizede magyarul kiadott könyvét is. (Kossuth, 2002.) A lélektanon túl, az emberrel foglalkozó megismerő tevékenység számos fontos tapasztalatát és következtetését írja le.

A tudattalannak nagy szerepe van abban, hogy amikor az ember ítéleteket alkot, túlságosan gyakran téved.  Tévnézetek kigondolására, a nekik megfelelő ésszerűtlen cselekvésre  csak az ember képes. Csak neki van második jelzőrendszere, ami felmérhetetlenül kibővíti tájékozódási horizontját, de közvetettsége miatt a  valóságkép hibás alakulására is bőséges lehetőséget teremt. Az irracionalitás ugyanúgy, mint a racionalitás az ember sajátja. Itt nem a filozófiai racionalizmusról van szó, hanem a gyakorlati józan észt jelentő értelemről. Ha az értelem alszik, megjelennek a szörnyek (Goya):

értelemalszik

A kultúra a maga szerves részeként társadalmi gátlásokat tartalmaz. Szabályait rendszerint valamely csoport előnyére alakítják ki. A kultúra  túl is terjed a szabálykövetésen és a túlélési parancsrenden, mivel egyben változatos lehetőségek tartománya is. Vagyis a negatív és pozitív szabadságé. A fajtermészethez szervesen hozzátartozó, soha és sehol sem abszolút szabadság az  állati kötöttségek hiányát, az idézett  kanti fogalmazásban pedig a célválasztást jelenti. Ez a szabadság az állattal összehasonlítva áll fenn, ettől még az ember rabszolga is lehet. P.d. Mirandola ezt úgy fejezte ki, hogy az élővilág többi része örökre megszabott törvényeknek engedelmeskedik, míg az embert nem köti semmilyen fék, saját értelme alapján maga vonja meg határait. (“Az ember méltóságáról” c. értekezése, Olasz Szemle,1942.2.sz.) A kifejezés – antideterminációs élét leszámítva – a  szabadság jellegét a fajtermészet általánosítási szintjén fogalmazza meg.

A szabadság közegében jöhetett létre az alkotó emberi szellem. Az utóbbi nem azonos  a “magasabb szellemi tevékenységgel”, sem azzal, amit az újság kulturális szféraként emleget, vagy akár nívós “kultúrrovatként” publikál. A szellem produktív munkája a kultúra egészében valósul meg. Az utóbbit a franciák civilisation spirituelle- nek is nevezik, de az értelmezési  keveredés elkerülése végett a több százezer éves léptékű áttekintésben a régészet kultúrafogalma és szinonimaként a műveltség szó használata ajánlatos. Korszakonként és helyenként eltérő válfajai vannak. Alapeleme a természetben addig nem létező, minõségileg új jelenség, a mindennapi létfenntartás, életmód és kommunikáció kultúrája. A társaslét korai szakasza még tagolatlan, differenciálatlan egység volt. Összes funkcióit együttesen gyakorolták a közösségek tagjai.

Kultúrájuk néhány  összetevője a már idézett Gr. Clark összegezése szerint: 1/ folytonosan tovább örökített, egyöntetű minták szerinti készítették eszközeiket ; 2/ ismerték a tűz használatának és csiholásának titkát; 3/ Szimbólumokat alkalmaztak a kommunikációban, később pedig tagolt beszédkezdemények jelentek meg; 4/ Ezzel kapcsoltan születik meg a kezdetleges fogalmi gondolkodás, az egyik legfontosabb kulturális elem. A fogalmak köre eleinte nagyon szűk, a gyakorlati életvitel döntő mozzanataira szorítkozik; 5/ A beszélni és gondolkodni kezdő emberekből alakuló, természetben nem ismert, újfajta társulások küzdenek a megmaradásért egy-egy adott környezetben. Ennek tapasztalati megfelelőjét így írja le a 65 ezer éve létezett Howieson’s Poort dél-afrikai kultúra kutatója (utána magyar nyelvű részletezés):

The standardized design and refined style of segments convey information about the behavior of their makers and provide insight about group identity. Increasing use of ochre, the presence of engraved ostrich eggshells, and a bone tool industry are associated with these stone artifacts. Also evident is an intensified use of space. Taken together, these behaviors suggest that the Howieson’s Poort represents a clear marker of modern human culture.
Credit:https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Motm_2010_07_Howiesons_Poort.pdf

Sivatagos afrikai vidékek maradék vadászó-gyűjtögető népe ma is zárt ivóedénynek, tartálynak használja a strucctojásokat. Ugyanezt tették őseink, akik egy dél-afrikai barlangba költöztek be 60 000 évvel ezelőtt. Francia kutatók a Diepkloof-barlangban strucctojáshéj-töredékeket találtak. A tojáshéjakba az ősi barlanglakók szisztematikusan ismétlődő geometrikus ábrákat karcoltak, véstek. Akárhogy is, ez egyfajta szimbolikus kommunikáció volt. Méghozzá tárgyi jelhordozón megörökített közlés. A legkorábbi ismert barlangfali jelekkel egyidős. A Pierre-Jean Texier, a Bordeaux-i Egyetem kutatója vezette többéves feltárás során szokatlanul nagy mennyiségű leletanyag, 270 vésett tojáshéjtöredék került elő. A Science News 2010 március 1-i száma bemutatja a leletmintát.

ostrich_egg_shells-660x691
Lényeges, hogy a geometriai jelek nem véletlen alakzatok, hanem standardizáltan ismétlődnek. Megfejtésük még hátra van. Némelyek úgy vélik, a csoport jelölte ily módon egy közösséghez való tartozását, identitását, mások szerint a tulajdonra utaltak. Az emberiség kultúrtörténetében a tárgyakon rögzített közlés megjelenése döntő jelentőségű volt.
 
A fenti leletek, megtalálásuk földrajzi helyének feltüntetésével:

HPKULTURA
 A térkép észak-keleti pontján található  Karmel-hegyi Skhul és  dél_galileai Qafzeh barlangokban az említett tárgyakat készítő ember maradványait, koponyáit és a HP kultúrára hasonlító emlékeit lelték meg. A hely az Afrikából történő emigráció ősrégi állomása volt, ami dél Afrika és a Levante kulturális  analógiáit is létrehozta. Az emigráció nem volt monoton és folytonos. Az ide vándorolt kolóniák időnként kihaltak, vagy visszatértek Afrikába. Végül a sok századik nemzedék útnak indult keleti és északi irányba. Ekkor ismételték meg a neandervölgyiek 400 000 évvel korábbi emigrációját Afrikából Eurázsiába.

 Az anyagi kultúra és a szimbólumhasználat egyidős a biológiailag modern emberrel. Egyre korábbra datálható dologi emlékei kerülnek be a művelődéstörténetbe. A régebben kizárólagosan uralkodó élő kommunikáció orális, vokális, melodikus, kinetikus és mimetikus szimbólumokat használt (élőbeszéd, gesztusok, dal, zene, tánc). A tárgyi jelrögzítés ennek a kiegészítője, majd később egyenrangú társa lett. Még később domináns szerephez jutott. A HP rövidítés kibontva :a Hoviesons Poort elnevezés.  A kultúra, fennállási idejét tekintve a középső őskőkorszakhoz is sorolható, de eszközeinek fejlettsége és különösen a szimbolikus emlékanyaga a késői (az utolsó ötvenezer éves) őskőkorhoz kapcsolják. Azonban a megszűnése után a működési helyszínein újra a korábbi, kevésbé fejlett létfenntartási és társulási módok uralkodtak el.

Minderről hírt adtam:

http://asszocialok.blog.hu/2010/05/13/hatvanezer_eves_adathordozok

4.3. Konzerválás és újítás egysége

Az emberi gén tulajdonságai között is kimutatható volt a konzerváló funkció és a változási képesség.  Nincs mechanikus analógia a biológiai és a társadalmi folyamatok között. Ám  ez a két sajátosság a kultúra ismérvei között is ott van, ha nem is származtathatók le deduktív következtetések útján magából a biológiából. Az ember képes lett arra, hogy a létért való küzdelmében megszerzett és rendszeres használatúvá vált vívmányokat rögzítse és továbbadja utódainak és társainak. A konzerválás és  az újítás egysége a kulturális folyamat, amelynek eredményei egymásra épülve felhalmozódnak és a generációk, korszakok között átadódva folyamatosságot teremtenek aminek nyomán  viszonylag egységes történelmi folyamat játszódik le. Az egység nem jelent irányt,adott eredményre törekvést. Valóságos és egyben viszonylagos, mert időnként a folyamatosság megszakad, ha valamilyen természeti csapás, háború megsemmisíti az adott közösséget, helyenként pedig évezredekig izolált marad a többi közösségtől. Számos műveltség nyom nélkül elpusztult. Az egyes kultúrák egyébként sem örök időkre adott módon állnak fenn. A létezésük és értékeik relativitását, a korábbi létezésmód  megsemmisülésének  elkerülhetetlenségét derűsen felismerő Nietzsche alkotásairól külön számoltam be : https://foldeskaroly.wordpress.com/az-ember-fajtermeszete-kulturaja/a-szellem-toredekei/  Részben az ő elitárius nyomdokain indult el Oswald Spengler, aki azután a történelem folyamatosságát tagadó, anti-egalitárius, végsőkig pesszimista elméletet konstruált.  Formai analógiák révén kultúrköröket kreált, melyeket egymástól szegregáltan képzelt el. Hanyatló  szakaszukat szerinte a kultúra végzete, a civilizációs szakasz követi, ami a társadalom megsemmisüléséhez vezet. (“Der Untergang des Abendlandes…” München, Beck, 1919-1922.) Vele részben egyetértve Arnold Toynbee is kultúrkörökre határolja szét a történelmet, ám az ő értelmezésében a civilizáció – válasz a társadalom előtt álló közepes erősségű kihívásokra, pl. feltöretlen szűzföldek megtalálására, terméketlen területek körülményeire, megpróbáltatásokra, külső nyomásra, csapásokra, stb. Nem fatális módon alakul, hanem az emberek tudatos cselekvései eredményeképp, melyek járhatnak pozitív, vagy/és negatív eredményekkel. Ha nem semmisíti meg magát, értékeit átadja az őt felváltó újabb formáknak. Nem a kultúra, hanem annak nyugati dominanciája  van megszűnőben, de a nyugati civilizáció fejlődhet. (A study of history, London Univ. Press. 1948-1954.) Az említettekhez képest nagy minőségi előrelépést jelentett az Annales iskola és különösen F. Braudel történetszemlélete, melynek a hosszú időhorizontú “alapstruktúrákra” vonatkozó részét a bevezető sorokban említettem. Az erre épülő  következő réteg a gazdasági élet, a társadalom, az államok, az egyes ” kultúrák”: „a konjunktúrák szintje”, melynek időhorizontja középtávú. A legfelső szinten zajlik a történelem folyamata, ezen a rövid távú események értendők. A jó szemlélet kevés: minden egyes közösséget a maga összes metszetében, térbeli és időbeli adottságai szerint kell átvizsgálni.

A történelem-magyarázat kapcsolódó területe a B. Croce által kialakított hisztoricimus és annak kritikája, a nyugati, judeo-keresztény  eszmei forrású, egyenlőségre orientált felfelé haladási sémák és az ógörög-hindu-kínai, hierarchikus szemléletű körkörösségi felfogások vitája, amikkel másutt kell foglalkozni.

A hosszabb időhorizontú tárgyunk elemzésére  választott régészeti terminológia keretében a civilizáció szó nem a kultúra ellentétét,  hanem  annak egyik szakaszát jelenti és az utóbbi néhány ezer esztendő főképpen városias társadalmi szervezettségének jelölésére van fenntartva. Már megindokoltam, hogy az emberi fajtermészet különösségét miért a kultúra  fogalmával definiálom.  Százezer éves léptékű visszatekintésünk régészeti kultúrákra bukkan. A kutatás több fejlődési szakaszon keresztül jutott el a települési viszonyokban kifejezett szociológiai összefüggések, pl. főnökök és alárendeltek viszonyának kimutatásáig. A régészet mai fokozata már reprodukálja az ősi eszközöket és életmódot, a hiedelmek egy részét, felépíti a régi lakóhelyeket és megismétli a hajdani élelemszerzési, közlekedési és egyéb módokat. Kísérleti archeológiává fejlődött, melynek első ragyogó lépése a Kon-Tiki útja volt. Az ősi társulások reprodukálásával pedig megteremtette a paleo-szociológia lehetőségét is.
 
Az ember bio-pszichikai és szocio-kulturális lény. A kettő egymással ellentétes, de azonosak is, mert  egymásban ugyancsak benne vannak: a mai biológiai ember kulturális termék is, szociális létezését pedig a biológiája is mozgatja. Ellentmondásuk dialektikus, e kifejezés alkalmazása itt nem erőltetett. A változó ember a biológia és a kultúra kölcsönhatása, ellentmondása, egysége. Az ember fajtermészete már nem szorítkozik a biológiai osztályozásban számára kijelölt helyre. A kultúra az emberrel együtt született. Az ember a  műveltséggel együtt keletkezett.  Ennélfogva, egyetemes körképét, történetét csak egy átfogó műveltségfelfogás képes leírni. Ennek  egy kisebb részét fedik a művészettörténetek. A szellemtudományi alapokon kifejlődő művelődéstörténet szemléletével sem azonos. Az utóbbi gazdag tapasztalati anyagát, igényes összefüggéstárát azonban  magába kell fogadnia. (Pl. : Léderer Emma: Egyetemes művelődéstörténet, 1992., szintúgy mások kiemelkedő mitográfiai áttekintései, pl: Kerényi Károly: Görög mitológia, 1977. c. nagy műve, Huizinga már idézett és többi munkái. Az Annales iskola megőrizve meghaladta ezeket az eredményeket.)

Természetesen az egy fajhoz tartozó emberiségen belül nem lehet külön kultúraalakító faj, amely, hazug ideológiák szerint, emiatt magasabb rendű lenne másoknál. Az  emberfaj műveltségén belül a nagyrasszok és módosulataik, tovább az etnikumok, a nemzetek, a tevékenységi ágak, a régiók, a korszakok, a szubsztanciális rétegek – termelés, érintkezés, életmód, háborúzás, alkotás, stb. –  létrehozták  a maguk speciális kultúráit, de azok antropológiája és szociális jellemzése meghaladná ennek a  feldolgozásnak a célját és a szerző lehetőségeit. A kultúrákra a gazdasági fejlettség és az országok mérete, földrajzi elhelyezkedése is visszahatást gyakorol. Az utóbbi évszázadokban nagyjából stabilizálódott határok között élő országok  hagyományait, populációjának jellegét az újonnan bevezetett társadalomszervezési sémák sem, vagy csak lassan képesek módosítani. Mindebben nagy szerepet játszanak a szociális egyenlőtlenségek, a tartós társadalmi uralomra jutott és újonnan jutó elitcsoportok, az általuk és az ő érdekükben erőszakosan és manipulatívan elterjesztett viselkedési minták és ideológiák.

Isaiah Berlin “Négy esszé a szabadságról” c. művében (1986. kiad.) a fentiekhez sokban hasonló eredményekre jut. Természetesen nem írhat az emberi fajtermészetről, amely fogalmat én vezettem be egy 2006-ban készült blogbejegyzésben.  Kiindulásként egy magától értetődő negatív megállapítást tesz: „nem hiszem, hogy az emberek a „bőrük alatt” minden lényeges szempontból egyformák, vagyis én abban hiszek, hogy a különféleség része az emberi létezésnek…
 
De akkor mit értek azon, hogy az embereknek van valamilyen közös természetük? Nos, úgy vélem, valami közösnek kell lennie az emberi lényekben, ha bármiféle értelmet tulajdonítunk az emberi lény fogalmának. Azt hiszem, igazat mondunk, ha azt állítjuk, hogy vannak bizonyos alapvető szükségletek, amelyek mindenkire jellemzők, aki emberi lénynek minősül: mindenkinek szüksége van például élelemre, fedélre, biztonságra és – ha elfogadjuk Herder nézetét – arra, hogy egy magáénak vallott csoportba tartozzék.
 
Ezek csupán a legalapvetőbb tulajdonságok; ide lehet sorolni még az emberek minimális fokú szabadságszükségletét, azt, hogy módjuk legyen a boldogság elérésére, illetve arra, hogy éljenek az önkifejezés képességével, szükségük van alkotásra (legalább elemi fokon), szeretetre, továbbá (a vallásos gondolkodók szerint) arra is, hogy valakit vagy valamit imádjanak, hogy érintkezzenek egymással, és szükségük van valamilyen eszközre, amellyel – akár nagyon is szimbolikus és mitologikus formában – meg tudják érteni és le tudják írni önmagukat és saját viszonyukat ahhoz a természeti és emberi környezethez, amelyben élnek.”
 
„Mindenkinek szüksége van élelemre, de az különbözik, hogy miképpen jut hozzá, milyen ételt kíván, és milyen lépéseket tesz, hogy megszerezze; ugyanez a helyzet az összes többi alapvető szükséglettel: mitológiánk, metafizikánk, vallásunk, nyelvünk, gesztusaink szélsőségesen különböznek, de az nem, hogy ezek kísérletek környezetünk – valójában a világ – magyarázatára, hogy így próbálunk otthonra lelni a környező kusza világban.”

I.B. elveti azt a felfogást, “hogy a történéseket…magának a történelemnek a gépezete – az osztály, a faj, a kultúra, a Történelem, az Ész, az Életerő, a Haladás, a Korszellem személytelen erői – határozza meg.” (“Négy esszé a szabadságról” 201.o. )

Ugyanezt tartalmazza értelem szerint Bibó István 1971-72 évi kézirata:„ Az európai társadalomfejlődés értelme”. Az egykorú kéziratot Berlin nem ismerhette. Bíbó sem ismerhette a fent idézett szöveget. Egymástól függetlenül jutottak hasonló következtetésekre.

Következik a kritikám I.Berlin elgondolásáról. A determináció eltúlzói ellen érvelve lekicsinyli a fajtermészet fizikai, biológiai és más hasonló terepeit, ahol az okozati összefüggéseket kötelező alkalmazni, különben egy percig sem élhetünk. És Berlin a közös emberi mozzanatokból is elhagyja a gazdaságot, a technikai fejlődést, amelynek folyamatosan egymásra épülő szintjei a szabadság tágasabb lehetőségeit nyújtják a számunkra.

Egészében, a kultúra az emberre specifikus létezésmód, magatartás és folyamat.  Elemi készsége nemzedékeken át öröklõdve, hosszú időn át rögzül. Használata és a műveltség mások által kimunkált tartalma viszont csak tanulással, közösségi tapasztalattal sajátítható el. A kultivált lelki szerkezetek, magatartási minták spontán módon nem rögzülnek. Az ember bármikor regrediálhat korábbi  mintákhoz. Tömegpszichózis esetén ez a visszaminősülés percek alatt bekövetkezhet. Extrém vad környezetben az ember vadállattá válhat. Némely hódító rezsim a ragadozó példáját állítja az ifjúság elé. A katonai drill és az azt szentesítő ceremónia az ellenségre célzottan oldja fel a gátlásokat és szabadítja meg az ölés parancsát a korspecifikus kulturális kerékbilincstől. Géppé változtatja az embert, miközben némely  gépeket egyre inkább emberbarátivá igyekeznek formálni. Nincs olyan  õseredeti kötöttség, amelyik  gátolná az azonos  fajú egyedek megölését. Ennek tényleges oka nem az állati természet, hanem az, ami egyszersmind az ember legnagyobb vívmánya: a beszélők társulása, a kulturális szocium.  Az utóbbi oldal a túlélésének is és a nyomorúságának is a feltétele, okozója.

4.4  Körforgás és változás

A természet körforgása, az élő szervezetek biológiai ciklusa létező adottság, ami nem vihető át a társadalmi mozgásra, mégis mindig megpróbálták evvel magyarázni  a történelmet. Az analogizáló elképzelések ősidők óta a létező állapotok konzerválását szolgálták. A múlt felmagasztalása általában retrográd erőknek kedvez.

Ha valaki csak a régmúltat ismeri, nem értheti a jelenlegi helyzetet és problémahalmazt, tehát a megoldási módokat és feladatokat sem. Ezért lefegyverző, ha nem is  haszontalan a kínai öreg mester útmutatása. Ami belőle nem haszontalan, az a múltismeret követelménye.

 

Az ôskor útját birtokolva
s a jelenkort általa megragadva
rálátni mindennek eredetére:
ez az út vezetô-fûzére.

Igaz, szellemileg „meg lehet ragadni” a mai gyakorlatot a történeti elõzmények irányából, de ehhez a taohoz hozzá kell tenni. ha az ember arra is ügyel, hogy ne ez legyen az egyedüli, vagy a legfontosabb nézõpontja. Különben egyoldalúan konzervatív lesz, vagy reakciós. Az örök világciklus keleti elméletei felhasználhatók a mindenkori adottságok passzív elfogadásának alátámasztására.

Modernebb időkben Spengler propagálja ezt ellentmondást kizáró egyértelműséggel. Kisebb részben Toynbee fejez ki hasonló szemléletet, nem kizárólagos módon, elvakultság nélkül. Nietzsche : ugyanannak örök visszatéréséről szóló gondolata is ilyen irányú, habár számos fogalma ezzel ellentétes. Mivel alapbeállítottsága ironikus, ítéleteit másképp kell kezelni, mint a komolykodó teoretikusok téziseit.

Az emberi “tartam” bergsoni fogalmában a kitágítható idő dimenziói együtt jelennek meg.  Más szerzőnél:minden jelen idejű történésben ott van az elmúlt történések virtuális jelenléte, de “már a jövő is készülődik benne, nemcsak a múlt, de a jövő is virtuálisan jelen van.” (K.Mannheim: Ideológia és utópia. Az utópikus tudat b/IV.fej.)

Egy davosi beteg szintén azon gondolkodott, hogy a világ megértését miben segítheti a hajdani és a mai történések közti összefüggés felismerése.

“A MOST nem AKKOR, az ITT nem OTT, mert a kettő között mozgás van.” De ez a mozgás körben jár és önmagában záródik, szinte mozdulatlanságnak is nevezhető; “mert  az AKKOR állandóan megismétlődik a MOSTban, az OTT az ITTben.”

Ez is csak a tao álláspontja lenne, vagy inkább a Nietzsche tételét alkalmazó Th. Mann nézete, de semmit se fogadjunk el kritika nélkül. Ami a mozgást illeti, van benne körbenjárás, de mindig produkál minõségileg új fejleményeket is. A „mostban” nem az „akkor” ismétlõdik, hanem az a közös emberi tartalom, ami az õsidõkre és a jelenre egyaránt érvényes. És a nálunk (itt) történõk sem egyszerûen egy másik ország, földrész (ott) eseményeit másolják. De mindezekre a mozgásokra általános, mindenütt létező összefüggések is hatnak.

*

Most elhagyjuk a kulturális életmód, mint az emberlényhez hozzátartozó fogalmi általánosság  szintjét. Már többesszámban említjük a kultúrákat. A továbbiak némely különös korszakban, helyi változatokban érvényesülő létmódok, társadalmi szerkezetek, szokásrendek, speciális kultúrák kiragadott példáit jellemzik.

 

5. Különös kulturális korszakok

5.1. Korai őskőkor

A kezdetleges műveltség számos  eszközt használt, de közülük főképpen  a kőből készült tárgyak  maradtak fent. Mint a poszt elején bemutatott  150 ezer éves szakóca, melyet Acheulben, Franciaországban találtak.

A lelőhelyről egy egész műveltségi nagykorszakot neveztek el. Azon belül számos kultúra létezett. Jól felismerhetően ezzel azonos fajta kőbaltákat már 7-800 ezer éve használtak egy széles sávban, Afrikától Indiáig. Nem ismerték a mai India északi részében, a mai kínai és orosz vidékeken, ahol a marokkő (chopper) volt használatos. Az acheuli technika, eszközkészlet, technológia (tűzgyújtás) nagyjából a Homo Erectus  kultúrájának tekinthető, de a fajok és a kultúrák között nincs merev megfelelés. Más, nem kőből készült tárgyak túlnyomó többsége elenyészett, de számos, mikroszkóppal felderített nyomuk maradt. Már a  Homo Erectust emberi anatómiája tette képessé  arra, hogy eszközöket készítsen, mert a hüvelykujját szembe tudta fordítani a többi ujjal. Ismert a neandervölgyiek moustieri kultúrája, pattintott kőeszközei, bőrruházata is.

5.2. Nomád vadászhordák

Az  emberek százezer éveken át gyalogos nomád – helyenként  megtelepedett – vadászok voltak. Hatalmas területeken szétszórt kisebb (100 fõ alatti) csoportokban éltek. Az ember létezése beleolvadt a közösség életébe. Még egyed volt, nem egyén, ellenben vadász-cselekvéseiben a ragadozóknál sokkal nagyobb találékonyságot és rugalmasságot mutatott. Ám csak a közösségi test részeként, úgyszólván kinyújtott végtagjaként harcolt. Társas létében az én szinte nem is létezett, csak a “mi”. A tudat közösségi jellegű volt. Kései grafikai alkotásaik is a legritkább esetben ábrázolnak egyéni arcot. Az elszigetelt csoportokon belül sajátos, orálisan hagyományozott és a közösség által uralt rend jelent meg,  amit a horda speciális szociológiai törvényeken alapuló szokásrendje, társas hatása és hagyománya írt elő. Az egyén ezzel ellentétes szükségletérzései, teljesülésükben akadályozott kívánságai, érzelmei a tudattalanba süllyedtek.

Az ősi vadászok gondolatai nem válnak el tetteiktől, amelyekben még egyesítve van  minden, a jövőben önállósuló mozzanat. Sokkal később különül majd ki a szellemi alkotó tevékenység és a morális szabályok rendszere. Egyikük értékrendje alapján sem ítélhető meg valamely korszak egészének előrelépése.
 
Az emberek közös szabályrendje még nem létezett, csak a csoportoké.  A “mi” kezdettõl fogva, (ugyan eleinte a csekély népsűrűség miatt ritkábban) szembekerült az “õk”- kel, vagyis más embercsoportokkal a vadászterületért folyó harcban. Az “õk”-höz tartozókat meg lehetett és az esetek nagy részében meg is kellett ölni. A hordaközösség egyetlen gyilkos személyiségként viselkedett, amikor lecsapott rájuk. Az “õk” annyit jelentett, hogy ellenség, holott ezek azonos fajhoz tartoztak. A felnőttek megölését csak a közösségen belül tiltották. A nemlétező “fajfenntartási ösztön”  helyett egy szűkebb követelmény, a csoport megõrzésének parancsa érvényesült. A hordalét még nem ismert más csoportokkal közös, általuk is kötelezõnek tartott  normákat.

5.3. A felső paleolit magasan fejlett csoportkultúrája

A körülmények változásához azok a csoportok tudtak adaptálódni, amelyek a csiszolatlan kõkorszakban lehetséges fejlettebb technikát alkalmazták. Az ember csak saját tevékenységével módosíthatta a maga életformáit. Ezt meg is tette földi parancsra, vagyis a szelekciós nyomás hatására. A több mint százezer éve kezdődött korszak közepétől, már az Aurignac kultúrában új létfenntartási eszközök és módszerek terjedtek el.

Az állati populáció összetételének megváltozása miatt hajító dárdákra, íjra és nyílra lett szükségük. A cro-magnoni emberek ezekhez apró, pontosan megmunkált kõeszközöket, mikrolit lemezekből dárda- és nyílhegyeket készítettek. csontszerszámokat használtak. Eszközeiket egyre ügyesebben formálták. A mesterségbeli tökély a művészettel szomszédos. Ebben az időszakban kerültek az állatábrázoló mûvészi alkotások a  barlangok falaira. (A művészi tökélyt is  elérhették, mint azt a magdalénai festmények tanúsítják.) Bennük erőteljesen fejeződött ki az az érzés, hogy az emberi létezés az állatvilágtól  függ. Egyik szép példányuk:

080703-cave-bison-02

A letelepült vadászok félig földbe vájt kunyhókban, időnként barlangokban laktak, nagyobb embercsoportokkal érintkeztek, aminek következtében kialakultak a mai nyelvek ősnyelvei.

Köztudott, hogy az emberi műveltség minden mást megalapozó és teremtő eszköze a nyelv. Erősen vitatott, hogy az ú.n. ősnyelvek összetevőinek kialakulása hogyan történt. Sok szakértő szerint mintegy ötvenezer éve kezdődött. A mi földrészünk kultúráját közvetlenebbül érinti az a kérdés, hogy honnan erednek az európai nyelvek?
5.3.1 Az ú.n.” jégkori” Európában i.e. 23000 és 10000 között három nyelvi zóna volt. A nagyállat-vadászok egy mainál jóval kiterjedtebb északi területen a finn-ugor nyelveket használták, nyugaton pedig az ibért és a baszkot. A harmadik zónában, fõképpen a Kárpátok-Alpok vonalától dél és kelet felé lakó népesség körében, akik kisállatokra vadásztak, nyelvcsaládba nem sorolható heterogén nyelvek százai léteztek. A jégtakarók eltünése és ezzel a nagyvadak megfogyatkozása gazdaságilag korlátozta az elsõ két zóna életlehetõségeit. (Itt jegyzem meg, hogy a kínai, illetve a sémi nyelvcsaládok elterjedéséről röviden tudósítottam az ősi kultúrgócoknak szentelt tanulmány megfelelő fejezeteiben.)

5.3.2 Körülbelül 12000 éve Anatóliában és a szomszédos vidékeken, melyeket régebben a termékeny félholdnak neveztek, aziánus nyelvû csoportok meghonosították az élelemtermelõ gazdálkodást. Itt egy  késõbb megjelenõ populáció verbális érintkezési eszköze az indoeurópai (IE) nyelv õsének az elõdje volt. (ppie= prae-proto IE.) Közülük kerültek ki azok a telepesek, akik mintegy hétezer évvel ezelõtt Anatóliából az élelemtermelést átterjesztették a Balkánra, és ez nem sokkal késõbb a Kárpátok környékén is megjelent. Az anatóliai területen maradottak egyik csoportja fejlesztette ki a hettita nyelvet, egy másik csoport pedig, keletre, a Kaukázusba húzódva, az örményt. Minden nyelvre érvényes, hogy hordozóik (akiknek “anyanyelve”) mindig változatos és vegyes genetikai összetételû lakossági csoportok, közösségek. A nyelvbõl nem lehet a genetikai származásra következtetni.

5.3.3 Az európai földrészre költözõk magukkal hozták tudásukat, a vetõmagokat, az állatokat és a nyelvet. Ám a helyi lakosság is képes volt innovációkra. Azok nem kizárólag kulturális diffúzió útján terjedtek. Az õsi, proto- IE, vagyis a PIE Európában részben a Balkánon bontakozott ki, részben a mai orosz területek nyugati régióiban. Mivel  háziállatok húsát és tejet fogyasztottak, népességük hamar meghaladta a környezõ vadászokét. Az ilyen diétára való áttérés nagyságrenddel növeli a létszámot. A lakosság a többieknél gyorsabb szaporodás erejénél fogva, vándorlás nélkül is egyre  nagyobb területet foglalt el. A harmadik zóna törzsei fokozatosan átvették az új életmódot és vele az IE õsnyelvet, mely a régebbi helyi nyelvjárásokkal fûszerezett, módosított formában a teuton (germán), görög, szláv, balti, kelta, stb. nyelvek alapja lett. Kultúra részbeni átadásáról van szó és nem arról, hogy valamilyen õsnép hódította volna meg a kontinenst. Mint földmívesek ritkán és lassan változtatták letelepülésük helyét, kultúrájuk viszont két évezred alatt már uralta Európát. A harmadik zóna régi, heterogén nyelvei kihaltak. (A másik két európai zónából északon a finn-ugor, nyugaton a baszk, keleten bizonyos kaukázusi nyelvek maradtak fenn kisebb területen.)

5.3.4 Az IE nyelvek Eurázsia keleti vidékei felé is elterjedtek. Közéjük tartozott a tokhár. A középázsiai térségben is számottevõk voltak az IE nyelvek, köztük az Avesztáé és a szkíta. Ennek a térségnek a gazdasági vívmányai összehasonlíthatók a Folyamköz eredményeivel. A kölcsönös kulturális érintkezés ténye és hatása is vitán felüli. (Pozitív hatás a termékek és ismeretek cseréje, negatív hatás a gyakori “Turán-Irán” háború és egyéb öldöklés). Többek felfogása szerint az indoirániak és az indoárják is átvétel útján sajátították el a nyelveiket. Tehát nem valamely Nyugat-európából ide emigrált népcsoport volt azok hordozója. Keleten, Eurázsia északi felében nem az IE, hanem a török és a mongol nyelvek domináltak.

5.3.5 A Balkán, részben pedig a kárpáti környék az élelemtermelés meghonosítása után gyorsan fejlõdött. Gazdag ásványi kincsei kedveztek az ipari tevékenységnek. Részben az anatóliai és folyamközi civilizációk ösztönzésére, részben a térség saját invenciója folytán a szellemi kultúra is kibontakozott. Nem zárható ki, hogy az írás itteni kialakulása és használata önálló módon ment végbe, majdnem egyidejüleg a folyamközivel. A balkáni IE mûveltség a Kárpátokkal kelet felõl szomszédos körzetekben is éreztette hatását. A fentiekkel ellentétes felfogás szerint viszont a PIE (õsi IE) nyelv éppen a kurgánokban bõvelkedõ ukrán-délorosz sztyeppéken fejlõdött ki és ebbõl képzõdtek azután a ma ismert európai nyelvek. Az utóbbi nézet a szakemberek körében kisebbségi, vagy egyéni álláspontnak számít. A gazdag délorosz, jenyiszeji, bajkáli, minuszinszki lelõhelyek további kutatásának fontosságát ez nem csökkenti.

(Ha valaki a témával részletesebben is foglalkozni kíván,  érdemesnek tarthatja, hogy  a következõ neveket keresse: J.P.Mallory, C.Renfrew, M.Gimbutas, K.Wiik, T.V. Gamkrelidze, I.M. Dyakonov, D.Pontikos.)
http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/11/03/indoeuropai_eredet

5.3.6 A nagyrasszok

A három nagyrassz: az europid, mongolid és a negrid. Minket leginkább az europid érdekelhet.
 
Az europid nagyrassz jellemzői: gazdag domborulatú arc, keskeny orr, világosodó bőr-haj-szemszínre való hajlam.  Elterjedési helye: Európa, Észak-Afrika, Nyugat-Ázsia.
Ennek változatai a következők:

nordikus: világos színek, magas termek, karcsú, keskeny orr és ajak, viszonylag hosszú     koponya; É-, NyEu
 
kelet-europid: középmagas, zömök, rövid, széles koponya, világos színek; KEu
 
dinári: magas termet, karcsú, barna haj-szemszín, rövid koponya; Kö-, DEu, NyUkrajna
 
alpi: kisebb v. közepesig terjedő magasság, rövid kerek koponya, barna haj-szemszín; KöEu Ny-i része
 
lappi: rövid koponya, sötétbarna haj-szem; Lappföld
 
mediterrán: kicsi-középmagas, aránylag hosszú koponya, sötétbarna haj-szem, erősen pigmentált; Földközi-, Fekete-t. partja
 
orientális: hosszú koponya, középmagas, fekete, göndör haj, barna mandulavágású szem; Arábia, Mezopotámia, ÉAf
 
indid: középmagas, karcsú, hosszú koponyájú, feketésbarna haj, sötétbarna szem, világosbarna bőr; Elő-India
 
polinezid: nagy, erős, fekete hullámos haj, sötétbarna szem, világosbarna bőr; Mikronézia
 
vedda: kicsi, zömök, fekete hullámos haj, sötétbarna szem, világosbarna bőr; Elő-India, Srí Lanka
 
kaukázusi: középmagas, barna szem, barnásfekete haj, rövid koponya, nagy orr, barnás bőr; Örményország 
 
turáni: középmagas, karcsú, sötét szem-bőr-haj; NyTurkesztán
 
ajnu: alacsony termet, fekete haj, barna szem, széles orr, erős szőrzet; Éjapán
 
Az említett fajtaváltozatok általában nem tisztán, hanem kevert összetételben léteznek, az egyik vagy másik változat dominálhat az egyéni alkatban. Bizonyos érdeklődést és vitát válthat ki az említett turáni, mint az europid nagyrassz változata. Lehetséges, hogy ennek és a mongolid nagyrassznak valamely arányú keveredése eredményezte. Az ú.n.turáni faj,  turáni nagyrassz szembeállítása az europiddel elemi ismerethiányt mutat. Magyar faj sincs. Nálunk elenyészően csekély a mongolid génmarkerek aránya. Lakosságunk több europid fajtaváltozat keverékéből alakult ki és  vált biológiailag életképes nemzetté.
Az 1980-as években kezdődtek az MTA és az akkori NSZK tudományos akadémiája  nagyszabású genetikai vizsgálatai a magyarok eredetéről. A kutatás az összes lehetséges etnikai csoportot és a két referencianépességet (a meglehetősen kevert budapestit és a “törzsökös” őrségit, őriszentpéterit) vizsgálta, így tárva fel a jelenkori magyarság genetikáját 28 génjelen keresztül.
A Jövő Házában 2008-ban kiállítást rendeztek a magyar nép genetikai családfájáról. A kiállítás szakértőinek nyilatkozatai új megvilágításba helyezik a mai magyarok eredetét.
Dr. Fóthi  Erzsébet antropológus, a Magyar Természettudományi Múzeum embertani tárának munkatársa rámutat arra, hogy az eddig széles körben ismertetett temetői embertani leletek elenyésző számban vannak a  köznépi temetőkéhez képest. Az utóbbiakat is felölelő antropológiai vizsgálatok azt jelzik, hogy a nagyjából honfoglalás kori népességen belül a vezetői réteg és a többséget kitevő köznép élesen eltér egymástól. Ez a többségi köznép legnagyobb részben a környező népekből tevődött össze. A Kárpát-medence olyan gyűjtőhely, olvasztótégely volt, amelybe minden égtáj felől érkeztek népek. A legtöbb nép letelepedett, és a következő kultúrák alkotója lett. Vagyis az összes régészeti kor népessége a magyarság ősének tekinthető. Az antropológus megjegyzi, hogy   a honfoglalás, nem genetikai, hanem azonosságtudati értelemben fűzi össze a mai magyarságot, mint kulturális, szimbolikus hagyomány, nem mint tényleges vérrokonság. Torzítják a helyes felfogást azok, akik a mai nemzedék szempontjából csak jelképes  őshaza eltúlzott kiemelésén alapuló azonosságtudatot sulykolnak.
Dr. Fodor István régész-történész, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa hangsúlyozza a körülöttünk élő népekhez fűződő szoros kapcsolatainkat, amit
nem csak a régészek, történészek, antropológusok állapítottak meg. Bartók Béla és Kodály Zoltán gyűjtőmunkája is megmutatta, hogy a magyar népdalkincs ezernyi szállal köt össze minket a románokkal, a szlávokkal. Ez egyáltalán nem mond ellent annak, hogy az ősi magyarság keletről érkezett, s hozta magával az arrafelé szokásos, eurázsiai nomád állattartó kultúra jellemző vonásait. A honfoglalás kori csontokból kivont DNS-minták  keleti származásra is utalnak,  ugyanakkor a mai magyarság genetikai vizsgálata során ez az ősi keleti szál  csak nagyon halvány nyomokban mutatható ki. A honfoglalók tehát viszonylag gyorsan beilleszkedtek az európai népek sorába.
 
Dr. Raskó István professzor, a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Központ Genetikai Intézetének igazgatója szerint a kiállítás is tanúsítja, amit az ő kutatásaik  genetikailag is bizonyították, hogy a klasszikus honfoglalók még 17 százalékban hordoztak ázsiai jegyeket – a ma élő magyarokban és székelyekben viszont csak 1-2 százalékban találhatók meg ezek az anyai ági bélyegek. Akkor is hasonló következtetésre jutottak, amikor az apai ági vonalat vizsgálták. Ez azt jelenti, hogy a honfoglalók genetikai jegyei a mai magyarságban csak igen erős hígításban (gyenge koncentrációban) találhatók meg.
A kiállítás anyaga kihúzza a “vérmagyarságot”, “színmagyarságot” propagálók alól a szőnyeget, ugyanis azt bizonyítja, hogy Közép-Európában genetikailag azonos népek élnek.  Az osztrákot, a szlovákot, a lengyelt, az ukránt és  a magyart nem lehet elkülöníteni DNS alapján – állítja Czeizel Endre orvos genetikus. Kiderült: a magyar férfiak 93 százaléka 4 ősapától származik, akik már az őskorszakban is Európában éltek. A tudósok azt is bebizonyították, hogy a magyarság a legkevertebb génállományú népek közé tartozik, s ez nagyon jó, mert ellentétben a főleg csak egymás közt házasodó, a beltenyészetet előnyben részesítő népekkel, a kevert génállományú magyarok életerősebbek, ritkábban tapasztalható genetikai terheltség, ami ellen a kevertség védelmet nyújt. Forrás: Csider István Zoltán, NSZ.2008. november 23.(Feloldódtak a honfoglalók.)
Nemzeti érdekeink semmilyen vonatkozásban nem állanak genetikai markereinkkel.
Ráadásul, a mai lakosság genomikája egészen más, mint a honfoglalóké volt. Vegyes eredetű. Ebből sem következik semmi a politika számára.
Részletek a HVG néhány évvel ezelőtti ismertetőjéből:
Némelyek…vadabbnál vadabb magyarázatokkal örvendeztetik meg a nagyérdeműt. ….A szenzációs magyarázatok azonban ritkán vesznek figyelembe tudományos tényeket és játékszabályokat, illetve azt az aprócska körülményt, hogy a nyelvi, illetve a genetikai eredet  sokszor nem esik egybe. És főleg, hogy a nép vagy a nemzet történeti konstrukció, a mai értelemben vett nemzetfogalom pedig a XIX. század terméke, genetikailag pedig értelmezhetetlen….
Különös, de egy apró sejtszervecskének, a hosszú együttélés alatt „humanizálódott” baktériummaradéknak, a sejtmagban megbúvó mitokondriumnak köszönhetjük, hogy viszonylag egyszerűen kimutathatóak a típusos területi különbségek. Ugyan az emberi genomnak csak töredéke található meg benne (mindössze 37 darab gén a sejtmag mintegy harmincezréhez képest),
de az legalább egyszerűsége miatt jól leírható. Az azonos mutációkat tartalmazó nukleotidsorozatokat nevezik haplotípusoknak (haploid = egyszerű), ezek alapján azonosítják az archeogenetikusok a haplocsoportokat, Európában hetet, amelybe a kontinens népességének 95 százaléka tartozik.
Lipták Pál félévszázados történeti embertani (fizikai antropológiai), tehát nem genetikai vizsgálatai kimutatták, hogy a X. századi magyarországi embercsontoknak csak a 16,7 százaléka tartozik a mongoloid és az europo-mongolid rasszhoz. A mostani, csontokból végzett genetikai vizsgálat igazolni látszik a korábbi eredményeket, és szinte kísértetiesen ugyanezt az arányt mutatja. A 68 honfoglalás kori mintának csak a 16,2 százaléka képvisel ázsiai vonalat, a maradék 83,8 százalék európai haplocsoportba tartozik.
Nincs ezen tulajdonképpen mit csodálkozni, mert őseink vándorlásának utolsó nagy ugrása, a honfoglalás előtt ötszáz évig már Kelet-Európában éltünk, ahol a bronzkortól meghatározó az indoeurópai (régebbi nevén indogermán) népelem.
De hát akkor mi van az egyhetednyi keleti eredetű génekkel? – kérdezhetik. Nem lehet, hogy azok lennének az „igazi magyar” gének? Nem valószínű. A kutatók arra figyelmeztetnek, egyáltalán nem biztos az sem, hogy a honfoglaló magyarok hozták magukkal a nyereg alatt puhított ázsiai géneket, mert azok a korábbi, keletről nyugatra irányuló népmozgások során is megérkezhettek a Kárpát-medencébe. Sőt a népvándorlások korában a génvándorlás iránya olykor fordított is lehet. Bálint Csanád, a Régészeti Intézet igazgatója példákkal igazolja, hogy a nép- vagy génkeveredés a történelem magától értetődő, lényegi jelensége. Így például az egyik időszámítás kezdete körüli időből származó ázsiai hun temető halottjainak a 11 százalékát európai gének jellemzik – nem másutt, mint Mongóliában.
Aki nyílegyenes, töretlen ívű históriának szeretné látni a magyar nép genezisét, valószínűleg elégedetlen a szaktudósok eredményeivel, s persze továbbra is ragaszkodhat fantazmagóriáihoz. Illúzióink nincsenek, mítoszainkhoz, legendáinkhoz kapaszkodni szoktunk körömszakadtig.

Aki viszont kedveli a szövevényes, életteli történeteket, bátran vidulhat. Mert mitől is lenne kevésbé érdekes és felemelő egy találkozásaiban, kapcsolataiban formálódó, a változásokhoz eredményesen alkalmazkodó nép története, mint egy „saját (genetikai) tisztaságát” megőrzőé? Míg az előbbi testestül-lelkestül megmarad, addig az utóbbinak meg – már ha egyáltalán valami – csak az emléke él tovább. Forrás:

(Magyar Tudomány, 2008/10)
Zádori Zsolt ismertetése

A nagyrasszok másutt is keverednek, amiből átmeneti típusok jöttek létre, pl. Afrikában a hottentotta, busman, Ázsiában (Indiában) a negritó, az óceáni szigetvilágban a melanéz.
A mongolid nagyrassz képviselőit sárga tónusú bőr, fekete haj, mongolredő, nagy lapos arc, hangsúlyozott járomcsont jellemez. Köztük is óriási különbségek állnak fent, de mégis ebbe a nagy csoportba tartoznak egyebek mellett az eszkimók, az amerikai indiánok, a kínaiak nagy része,(szinidek), a patagónok, az amazonasi brazilidek. A lakosságok tényleges összetétele a legtöbb helyen kevert.
Az antropológiai jegyek csak egy bizonyos, de nem elhanyagolható mértékben jellemzik a nagyobb nyelvcsaládokba sorolt populációkat. A nordikus az alpi a dinári és az indid bizonyára gyakoribb az indoeurópai nyelveket beszélő népeknél, az orientális és a mediterrán pedig a sémi nyelvcsaládba tartozóknál. Vannak, helyesebben voltak, léteztek más fajtaváltozatok is, például a már kihalt, ú.n. aziánus típusnak a régészek szerint nagy szerepe volt a mezőgazdaság meghonosításában 10-12 ezer évvel ezelőtt. Csontleletei szerint a kaukázusi alfajra hasonlított, viszont, attól eltérően, hosszú koponyája volt. Valóban lehet korellációt keresni a nyelvcsaládok és az emberi alfajok előfordulási gyakorisága között. Az embertani és a nyelvi csoportosítás összekeverésére példa, ha az indoeurópai meghatározást állítják szembe valamelyik emberfajtával.

5.4 Kőkori hiedelmek

Az akkori hiedelmek külön részletezést érdemelnek, mert módosult formában később is fennmaradtak. Az alábbi bejegyzésben írtam erről:

http://ismeretvadasz.blog.hu/2006/12/17/hiedelmek_honnan_jovunk_21

Mint tudjuk, az ész  nem foglya annak, ahogyan a természet létezik és egyáltalán létezhet. El tud szakadni attól és az emóciókkal szövetkezve a képzeletnek ad szállást. A fantázia sok féle képzelgést teremtett. A kezdeti idõkben ezek csak egy-egy konkrét lelki gondra próbáltak megnyugtatóan válaszolni és nem rajzoltak átfogó világképet.

Most három fantasztikus elképzelést említek meg.

5.4.1 Az õsi emberek úgy gondolták, hogy a testet a lélek teszi élõvé. Legfõbb érzelmi feszültségük tárgya: a halál  részbeni tagadására formulát kerestek. Megnyugtató volt azt hinni, hogy a halál nem érinti a lelket, ami  csak különválik a testtõl. A halhatatlan lélek mai hitéhez hasonlóan az õsi halottkultusznak is ez az egyik fõ gondolata. A lelket az utóbbi szerint valamilyen anyagi rész hordozza: a lélegzet, a koponya, a vér, a csontváz, stb. A növényeknek, köveknek, hegyeknek is lelkük van: ezt hiszi az animizmus, ami még nem számol istenekkel. Egykori képzelgés szerint némely tárgynak különleges hatalma, “maná”-ja volt, mint késõbb a bálványoknak, ereklyéknek, kegytárgyaknak, koronáknak.

5.4.2 A gyógyító munkát, a sebek ellátását a nõk végezték. A gyógyítás része volt az érzelmi ráhatás: énekeltek a betegnek, csakúgy, mint a csecsemõknek. Táncokkal, mimikával, egyéb gesztusokkal kísérték mindezt. Az ilyen, nem anyagi hatásokban való hitet fokozatosan kiterjesztették az élet sok területére. A mágia abból a hiedelembõl alakult ki, hogy a gondolatoknak, a szavaknak hatalmuk van a reális világ fölött. A mágiát utánozzák a jelenkori templomok szertartásai is. Az õsidõkben azonban a természet feletti erõkkel nõk rendelkeztek. Nagyon hosszú ideig nõk voltak a sámánok. Az embercsoport vezetését egy tapasztalt vadász mellett egy idõsebb nõi sámán látta el. Még a modern idõkben is, a megmaradt õshonos törzsek sámánjai nõi ruhát, maszkot öltenek, vagy ruhájukat nõi jelképekkel ékítik. A nők elnyomása alapjában véve a patriarchális életmóddal bontakozott ki. Az animizmus késői maradványaiban, például az obi ugor hantik hitében is tükröződik. (“Rokonok más kultúrával” NSz. 2015.06.31.)

5.4.3  Azonos származású klánok, nemzetségek közös õseinek tisztelete kapcsolatot teremtett a csoportok között. Az õstisztelet más, mint a halottkultusz. Az őskultusz nem mindenütt létezett és már szintén a patriarchátus idõszakához visz át. A közös õs a totem, amelyet egy idõ után állat képében képzeltek el. Késõbb azonos totemje lehetett nem vérrokon csoportoknak, törzseknek, népeknek is. Példa rá a szarvas, a turul madár, a bárány, a galamb, amely szent lelket képvisel. A nemesi heraldika mindezt a maga körülményei között reprodukálta.  Hajdanában a közös õs az apafigura jelképe volt. Totemrokont nem volt szabad megölni, totemrokonnal nem volt szabad házasodni. A tabu elsõdlegesen ezt a tilalmat jelentette. De idõnként éppen a tabu közös megsértése volt kötelezõ, például a totemállat ünnepi megölése. Olykor pedig a régi apafiguráé, vezetõé (Álmos).

A fentiek tükrében magától értetõdik, hogy az Euroázsiában élõ homo sapiens  a kezdeti idõkben nem ismert átfogó világmagyarázatot nyújtó vallásokat. Kérdezni azt érdemes, hogy képzeletében végülis miért születtek meg az istenek. Nagy általánosságban erre a termelésre és annak társadalmi szervezetére való áttérés  ad választ.

5.5 Áttérés a termelő életmódra

Az ember a maga eredeti biológiai fülkéjét az először kb. 12000 évvel ezelőtt megkezdett gazdálkodó tevékenységével kultiválttá tette és exponenciálisan megnövelte. Azóta termelő tevékenységet folytat.  Gazdasági élete alakult ki, mely valamilyen összhangot teremt a szűkös erőforrások és  a szükségletek  között. Gazdálkodó tevékenységével kultiválttá tette környezetét, háziasította az állatokat, kultúrnövényeket honosított meg. Csiszolt kőeszközöket használt, megtanulta a keramikát, a fémolvasztást, a házépítést. Állandó, vagy tartós lakóhelyeket létesített. Letelepedett életmódot kezdett folytatni. Mindezen változások időszakának laza pontosságú kifejezése a neolit korszak. Ám bizonyosnak tekinthető, hogy ez az átalakulás nemcsak nagyobb lehetőségeket, hanem újfajta kényszereket is magában hordozott, például a  földművelés és az állattenyésztés követelményeit. Részben ezekből következett a társas viszonyok szabályainak változása, a szellemi, információs, kommunikációs normák módosulása is. Most már a kultúra általánosabb alapjára  nem a nomád vadászhordák speciális szokásrendje épült, hanem (a hordarendet részben – felülbírálva – megőrző), termelést folytató letelepült közösségeké. A közösségek közti kapcsolatok elterjedésének nyomán ezek  egyre táguló körben tudtak működni és hatni. A fentieket és a következő alfejezetet külön posztban fejtettem ki részletesen:

https://foldeskaroly.wordpress.com/az-ember-fajtermeszete-kulturaja/osi-kulturalis-gocok/

5.6 A területi szerveződés követelményei

A szélesedő területi közösségek kialakulása nyomán civilizációk keletkeztek. Ezeket is az imént említett posztban részletezem. A követelményeket most már az irányítás, állami kényszer, jog, erkölcs, intézményes vallás szabta meg. Megfogalmazták az Ötparancsot és a Húszparancsot Keleten, a Tízparancsolatot a Közel-Keleten. Általános szabályaik figyelembe veszik a faji természetet és  befolyásolják érvényesülésének mikéntjét és módosulatait.

Az ember által, saját örömére és hasznára kigondolt fiktív világ a maga módján  hatott az ősidők emberének mimetikus (utánzó) kifejezésekkel : hangokkal, tagolt beszéddel magatartással, énekkel, tánccal, közvetített kommunikációjában, később sámáni gesztusokkal, ráolvasásokkal befolyásolt elképzeléseiben.

Az önállósult szellemi alkotómunka legősibb eredete ezekhez megy  vissza, ám ezektől gyökeresen különbözik. A mindennapos kommunikáció évezredes, ősi elemeiből építkezett a sokkal később kialakult zene- és táncművészet, a termelő-, majd kézműves technikából merített a képzőművészet, a beszédből a szó művészete. A termelési tapasztalatot később a tudomány általánosította, a szokásmorált az etika és az államtan, a világértelmezést a filozófia és a teológia. Ezek azonban a mindennapi élettől minőségileg eltérő, öntörvényű, saját közegükben tárgyiasuló valóságot alkotó  szellemi szférák. A kultúráról fogalmi szinten tájékozódva a felsorolt szakosodott területeknek és funkcióknak a tartalmát nem szükséges részletezni. Elég annyi, hogy  az emberi  túlélés legfontosabb feltételei közé tartoznak.

—-

Az emberi fajtermészet mint kultúra történetközpontú leírásához   a “Honnan jövünk?” sorozat tucatnyi bejegyzését használtam fel.  A szöveg többé-kevésbé közvetlenül  az alábbiakra támaszkodik:

http://asszocialok.blog.hu/2006/09/12/allatvilag_es_embervilag_honnan_jovunk_7

http://asszocialok.blog.hu/2006/09/16/korai_muveltseg_honnan_jovunk_8 http://asszocialok.blog.hu/2006/09/22/otven_lap_honnan_jovunk_9 http://asszocialok.blog.hu/2006/09/30/borneo_honnan_jovunk_10 http://ismeretvadasz.blog.hu/2006/11/18/szarmazasunk_honnan_jovunk_15 http://ismeretvadasz.blog.hu/2006/12/12/biokultura_honnan_jovunk_19 http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/01/08/csapatfuggo_honnan_jovunk_26

Az emberi fajtermészet áttekintéséhez a fent említettek mellett a következő bejegyzéseimre támaszkodtam.

Az „Asszociálok” blogból:

http://asszocialok.blog.hu/2006/10/15/feminizmus_honnan_jovunk_12

http://asszocialok.blog.hu/2010/02/14/magyar_flintstone_honnan_jovunk_11_retro

http://asszocialok.blog.hu/2011/03/11/az_emberhez_vezeto_ut_nehany_lelete

http://asszocialok.blog.hu/2011/03/11/50_000_eves_vagy_fiatalabb_homo_leletek

Az „Ismeretvadász” blogból:

http://ismeretvadasz.blog.hu/2006/12/18/anyasag_honnan_jovunk_22

http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/02/24/demografia_honnan_jovunk_39

http://ismeretvadasz.blog.hu/2008/04/22/darwini_paradigma

http://ismeretvadasz.blog.hu/2008/08/09/dns_darwini_id_245_rendben

http://ismeretvadasz.blog.hu/2010/09/19/patakocskak_folyocskak_emberkek

A “Fajtermészet”  első publikációjának későbbi időpontban megtartott vitájában 242 hozzászólást regisztráltak.

Advertisements

29 thoughts on “Az ember fajtermészete: kultúrája

  1. “lényegi történetét csak az átfogó művelődéstörténet képes leírni”…
    Azért is hasonló irányban keresgélünk, mint a szerző, mert ugyanezt a holisztikus szemléletet fejezi ki a mi kollektíven felépített 89-es formulánk. Sorszáma arra utal, hogy egy poszt 89.kommentje foglalta össze.
    “Figyelmünk tárgya a természeti környezetétől függő és arra ható, érző, gondolkozó és cselekvő emberi lény, ahogyan anyagi kultúrája, szimbolikus nyelvi érintkezése és közössége révén mindennapi létfenntartását és tartós reprodukcióját megvalósítja, a mesterségekben, technikában és a tudományokban működik, továbbá, szokások, hiedelmek és vallások által vezérelt jelképes cselekvésekben, költészetben, művészetekben kifejezi, az etikában szabályozza, a bölcseletben elgondolja magát és ahogyan a kormányzással, ideológiával, médiumokkal befolyásolják az életét.”

    Like

  2. Science:

    This year, a new animal species was discovered using a unique method—ancient cave art. Researchers studied paintings from caves in Lascaux and Pergouset and noticed several changes between the bison painted 20,000 years ago and the ones painted 5,000 years later. The changes included different body types and different horns.

    While the earlier paintings were reminiscent of the steppe bison, scientists believed that the newer drawings depicted an entirely different species. To confirm their hypothesis, they examined DNA evidence from bison bones and teeth that were recovered from numerous sites across Europe.

    These bones and teeth originated between 22,000 and 12,000 years ago. The scientists concluded that, indeed, the later bison was a new species descending from the steppe bison and the aurochs.

    The new revelation ends a decade of confusion regarding the sequencing of the steppe bison genome which sometimes had sections out of place. The newly found elusive species has been named the Higgs bison.

    Like

  3. “Masters of the Planet” by Ian Tattersall:
    Tattersall maintains that the notion of human evolution as a linear trudge from primitivism to perfection is incorrect. Whereas the Darwinian approach to evolution may be viewed as a fine-tuning of characteristics guided by natural selection, Tattersall takes a more generalist view. Tattersall claims that individual organisms are mind-bogglingly complex and integrated mechanisms; they succeed or fail as the sum of their parts, and not because of a particular characteristic. In terms of human evolution, Tattersall believes the process was more a matter of evolutionary experimentation in which a new species entered the environment, competed with other life forms, and either succeeded, failed, or became extinct within that environment: “To put it in perspective, consider the fact that the history of diversity and competition among human species began some five million years ago when there were at least four different human species living on the same landscape. Yet as a result of evolutionary experimentation, only one species has prospered and survived. One human species is now the only twig on what was once a big branching bush of different species.” This idea differs from the typical view that homo sapiens is the pinnacle of an evolutionary ladder that humanity’s ancestors laboriously climbed.
    (Source:Citizendiukm,Wikipedia)

    Liked by 1 person

  4. Ami engem illet, én konkréten a fenti blognak ebben a részében találtam azonos értelmezést: “Több vonalon ágazódott le az anatómiailag modern ember az ősi hominídák, illetve hominínák családjából. Érettebb alfajai korábban is kialakulhattak és kipusztulhattak, miközben kezdetlegesebb változatai továbbra is fennmaradtak. Olyan ez, mint amikor egy víztömeg sok apró vízfolyás, ér, patak, folyó medrében haladva jut előre, oldalra, netán visszafelé.”

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s