Szociológia

(SZOCIOLÓGIA:

Introduction to the Hungarian version.

The following texts were used as background sociological literature for my works  on the economy and its systemic transformation in the ’80-ies and ’90-ies of the 20th century and articles published afterwards on-line. These fragments selected from printed sources were saved to my paper-based files from the mid ’80-ies purposefully, according to my own study needs. A well written book has enabled me to cite below those excerpts and extracts in Hungarian from a unique online source.

They reflect  an economist major’s  need to take into account the findings of a neighbouring discipline and the general socio-cultural experience. Human dimensions are not confined to being paraphernalia of economics, but considered the main object of study for  any investigation of social phenomena. The said dimensions  were the explicit topic of my quasi-anthropological study on “Human race-nature…” available in Hungarian on the homepage. https://foldeskaroly.wordpress.com/az-ember-fajtermeszete-kulturaja/

Elaborations based partly on the above sources are included in the article “Capital, equilibrium, welfare” on this homepage (https://foldeskaroly.wordpress.com/toke-egyensuly-jolet/). In 1989  and afterwards some of those papers were presented to several institutes of the Academy of Sciences  and its then President who acknowledged and disseminated them.)

 

A fenti rövid címszó alatt össztársadalmi (szocietális) témákra vonatkozó  modern elképzelésekről számolok be. Főképpen makroszociológiai elméleteket fogok kivonatolni  az alábbi könyvből:

„Szociológiaelmélet”

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

Az  általam szövegesítve kivonatolt idézetek forrásmegjelölései a fenti könyvben találhatók.

Az itt nem ismertetett bevezetó fejezetek körvonalazzák a szociológia megalapítóinak munkásságát (A.Comte, E.Durkheim, K.Marx, G.Homans, G.H. Mead. )

Eva Bauer:

(A megértő szociológia fontos mozzanata)

A megértő szociológia alapfogalmai

A már idézett szociológiaelméleti tankönyv digitalizált szövegét használva ide iktatom Max Weber néhány  tartalmi és módszertani meghatározását. Nyomtatásban ezekhez bárki hozzáférhet.

„A szociológia […] az a tudomány, amely értelmezően meg akarja érteni a társadalmi cselekvést, s ezáltal e cselekvés menetére és következményeire oksági magyarázatot kíván adni. »Cselekvés«-nek kell neveznünk minden olyan emberi viselkedést (akár külső, akár belső ténykedésről, akár valamilyen tevékenység elmulasztásáról, akár valaminek az eltűréséről van szó), amellyel a cselekvő vagy a cselekvők valamilyen szubjektív értelmet kapcsolnak össze. »Társadalmi« cselekvésnek viszont az olyan cselekvést nevezzük, amely a cselekvő (vagy a cselekvők) által vélt értelme szerint számot vet mások viselkedésével, és ahhoz igazodik” (Max Weber Gazdaság és társadalom KJK 1967, 41).

Módszertani fejtegetéseiben közelebbről is meghatározza a szociológia feladatát:

„A szociológia [.] típusfogalmakat alkot, és a történés általános szabályait keresi. A történelem ellenben individuális, kulturálisan fontos cselekedetek, képződmények, személyiségek oksági elemzésére és elhelyezésére törekszik” (I.m. 51, 52). A megértésről  azt mondja, hogy mindig hipotetikus, tehát (empirikusan) nem igazolható. Az említett típusfogalmak  tartalma a cselekvések általánosított értelme. Ezeket úgy nyerik, hogy a cselekvések bizonyos vonásait „egyoldalúan felfokozzák”, tehát bizonyos cselekvésminták tiszta lényegét alkotják meg. Weber ideáltípusoknak nevezi őket, s nyomatékosan utal arra, hogy az ideáltipikus fogalmak nem felelnek meg a valóságnak.

„Minden egyéb cselekvéshez hasonlóan a társadalmi cselekvés lehet 1. célracionális: ekkor a cselekvést az határozza meg, hogy a cselekvő milyen viselkedést vár a külvilág tárgyaitól és más emberektől, és ezt a várakozást racionálisan kiválasztott és mérlegelt egyéni céljainak sikeres eléréséhez eszköznek vagy feltételnek használja; 2. értékracionális: a cselekvést valamilyen magatartás etikai, esztétikai, vallásos vagy bármi néven nevezendő önértékébe vetett hit határozza meg, a sikertől függetlenül; 3. affektív: különösképpen emocionális, a cselekvést tényleges affektu sok és érzelmi állapotok, 4. tradicionális: a meggyökeresedett szokások határozzák meg” (I.m. 55).

Ezeket a típusokat Weber arra utalva kommentálja, hogy „nagyon ritkán fordul elő, hogy a cselekvés, különösen a társadalmi cselekvés, csak az egyik vagy a másik irányban halad. E cselekvésmódok természetesen semmiképpen sem jelentik a lehetséges cselekvésmódok kimerítő osztályozását, hanem csak szociológiai célokra megalkotott, fogalmilag tiszta típusok, amelyeket a reális cselekvés többé vagy kevésbé megközelít, vagy amelyeknek keveréke (s ez a gyakoribb eset)” (I.m. 57). Az ilyen típusalkotás célja az is, hogy a tényleges cselekvést szembeállítsa az elvont típusokkal, s így vezesse le (értse meg) valamely valóságos cselekvés értelemtartalmát.

A négy cselekvéstípus az alapja a legtöbb további alapfogalomnak. A cél- és értékracionalitás, illetve emocionalitás és tradicionalitás közötti különbségre épülnek fel többé vagy kevésbé a további típusok. Szemléltessük ezt egy további példával, mégpedig a társadalmi kapcsolattal. …Társadalmi kapcsolaton Weber több ember magatartását érti, „ha egymásra figyelnek és egymáshoz igazodnak” (I.m., 57). A társadalmi kapcsolat Weber értelmezésében nem előfeltételezi a szolidaritás meglétét: a harc vagy az ellenségeskedés éppúgy társadalmi kapcsolat, mint a szerelmi kapcsolat, a család, az egyház, a szövetkezet vagy az állam.  A weberi meghatározásban… az értelmes orientáció szubjektív jelentésére bukkanunk: a társadalmi kapcsolat nem a társadalmi rendszer funkcionális követelményeiből keletkezik.

Weber a közösség és a társadalom formájában látja a társadalmi kapcsolatok két alapformáját:

„Közösséginek nevezzük a társadalmi kapcsolatot, ha a társadalmi cselekvés beállítottsága – az egyedi esetben vagy átlagosan, vagy a tiszta típusban – a résztvevőknek szubjektíven átérzett (affektív vagy tradicionális) összetartozásán alapul.

Társulásnak nevezzük a társadalmi kapcsolatot, ha a társadalmi cselekvés beállítottsága racionálisan (érték- vagy célracionálisan) motivált érdekkiegyenlítődésen vagy ugyanúgy motivált érdek-összekapcsoláson alapul. A társulás igen gyakran, de nem mindig a kölcsönös jóváhagyással létrejött racionális megegyezésre támaszkodik. Ekkor a társult cselekvés

a) értékracionálisan a saját kötelezettségbe vetett hitre,

b) célracionálisan a másik fél várható lojalitására épül” (I.m., 66). A közösségi forma példájaként említi Weber a családot, míg a társadalmi formára a piaci szabad cserét és a gazdasági üzemet. Egyszersmind arra is utal, hogy a legtöbb társadalmi kapcsolatban keveredik a két ideáltípus.

 

(Betét, más forrásból: A megértő szociológia fontos mozzanata)

Forrás: Weber, Max: A szerveztek fogalma és fajtái (Szociológiai alapfogalmak) in: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapfogalmai 1. 72-80 p. és 226-232. p.

Digitális forrás: Szervezetek, szerveződések a társadalomban; Szervezetszociológiai jegyzetek

Czakó Ágnes BCE Szociológia és Társadalompolitika Intézet)

12§. Szervezetnek nevezünk egy kifelé szabályokkal korlátozott vagy zárt társadalmi kapcsolatot akkor, ha a kapcsolat rendjének betartását az biztosítja, hogy bizonyos emberek – egy vezető, esetleg az igazgatásban résztvevők csoportja, s az utóbbiaknak normális körülmények között esetleg egyúttal képviseleti hatalmuk is van – arra specializálták a viselkedésüket, hogy érvényt szerezzenek a rendnek. A vezetés birtoklását, illetve az igazgatást végző csoport cselekvésében való részvétel birtoklását – a “kormányhatalmakat” – illetően két eset lehetséges: ezek vagy a) el vannak sajátítva, vagy b) tartósan, illetve átmenetileg, esetleg csak bizonyos esetekben ki vannak osztva a szervezet érvényes rendje által kijelölt, illetve meghatározott jegyek alapján, esetleg meghatározott formákban kiválasztott személyek között. “Szervezeti cselekvésnek” nevezzük a) magának az igazgatást végző csoportnak a rend megvalósítására irányuló – s a csoport kormányhatalma vagy képviseleti hatalma folytán – legitim cselekvését, b) a szervezet tagjainak az igazgatást végző csoport rendelkezései által irányított [szervezetre vonatkozó (1.3. pont)] cselekvését.

Egy szervezet lehet a) autonóm vagy heteronóm; b) autokefális vagy heterokefális. Az autonómia azt jelenti, hogy a szervezet rendjét nem kívülállók írják elő, mint heteronómia esetén, hanem a szervezethez tartozó társak, mégpedig társi minőségükben (mindegy, hogy egyébként hogyan valósul meg a rend). Az autokefália azt jelenti, hogy a vezetőt és a szervezet élén álló csoportot a szervezet saját rendjének megfelelően nevezik ki, és ebbe kívülállók nem szólnak bele, mint heterokefáliánál (mindegy, hogy egyébként hogyan történik a kinevezés).

13. §. Egy társulás tételesen lefektetett rendje létrejöhet úgy, hogy a) a résztvevők szabadon megegyeznek benne, vagy b) rájuk erőltetik, és ők engedelmeskednek. Egy szervezeten belül a kormányzati hatalom birtokosa legitim hatalma segítségével új rendet kényszeríthet a többiekre. A szervezet alkotmánya azt jelenti, hogy ténylegesen alkalmazkodni lehet a fennálló kormányzati hatalom kényszerítő erejéhez: tudni lehet, hogy milyen feltételek mellett, milyen mértékű és milyen jellegű engedelmességet követel. A feltételek között az érvényes rendnek megfelelően különösképpen a szervezetben résztvevők bizonyos csoportjainak vagy elenyésző töredékének a meghallgatása vagy jóváhagyása szokott szerepelni, de ezen kívül természetesen a legkülönfélébb egyéb feltételek is közéjük tartozhatnak.A szervezet rendjét a szervezet tagjain kívül olyanokra is rákényszeríthetik, akik nem tartoznak a szervezethez, de akikre meghatározott tényállások mégis vonatkoztathatók. Különösen területi kapcsolat esetén (ilyenek: jelenlét az adott helyen, helyi születés, bizonyos cselekedetnek az adott területen belüli végrehajtása) szokott ilyesmi előfordulni: ez a “területi érvényesség”. Az olyan szervezet, amelynek rendje a területi érvényesség kikényszerítésén alapul, területi szervezetnek nevezzük, függetlenül attól, hogy a szervezet befelé – tagjaival szemben – is csak területi alapon érvényesíti-e a rendjét (ami lehetséges, és korlátozott mértékben elő is szokott fordulni).
14. §. Az olyan rendet, amely a szervezeti cselekvést szabályozza, igazgatási rendnek nevezzük. Az egyéb társadalmi cselekvést szabályozó, és a szabályozás folytán megnyíló lehetőségeket a cselekvőknek biztosító rendet viszont szabályozó rendnek nevezzük. Amennyiben egy szervezet csupán igazgatási jellegű rendelkezéseket hoz, igazgatási szervezetről, amennyiben pedig csupán szabályozó jellegű rendelkezéseket hoz, szabályozó szervezetről beszélünk.
15. §. Az üzem meghatározott fajtájú folyamatos cselekvés valamilyen cél érdekében, az üzemszervezet pedig egy folyamatosan valamilyen cél érdekében cselekvő igazgatási csoporttal rendelkező társulás.Az egyesület megegyezéssel kialakított szervezet, amelynek tételesen lefektetett rendje csak azokkal szemben kíván érvényt szerezni magának, akik személyes elhatározásuknál fogva beléptek a szervezetbe.

Az intézmény olyan szervezet, amelynek tételesen lefektetett rendjét egy megadható működési területen belül minden meghatározott jegyek alapján megadható cselekvésre (viszonylag) sikeresen rákényszerítik.

16. §. Minden olyan esetben hatalomról beszélünk, ha egy társadalmi kapcsolaton belül van rá esély, hogy valaki saját akaratát az ellenszegülés ellenére is keresztülvigye, függetlenül attól, hogy min alapul ez az esély.Uralomról beszélünk, ha van rá esély, hogy egy meghatározott tartalmú parancsnak megadható személyek engedelmeskedni fognak. Fegyelemről pedig akkor beszélünk, ha egy parancsnak az emberek megadható sokasága várhatóan készségesen, azonnal, automatikusan és gépiesen – mintegy beidegződésként – fog engedelmeskedni.

Az uralom tényállása csak egyetlen, másoknak eredményesen parancsoló személy közvetlen jelenlétéhez kötődik, de nem igényli feltétlenül sem külön igazgatási csoport, sem szervezet meglétét, ellenben csakugyan igényli – legalábbis rendszerint – a kettő egyikének a meglétét. Az olyan szervezetet, amelynek tagjai mint szervezeti tagok az érvényben lévő rend folytán uralmi viszonyoknak vannak alávetve, uralmi szervezetnek nevezzük.

17. §. Az uralmi szervezetet akkor és annyiban nevezzük politikai szervezetnek, ha és amennyiben rendjének érvényességét egy megadható földrajzi területen belül az biztosítja, hogy az ügyeket igazgató csoport folytonosan fizikai kényszert alkalmaz, és fizikai kényszer alkalmazásával fenyeget. Az üzemként működő politikai intézményt államnak nevezzük, ha és amennyiben igazgatási csoportja a rend érvényre juttatásában eredményesen alkalmazza a legitim fizikai kényszer monopóliumát. – A társadalmi cselekvést – különösképpen a szervezeti cselekvést – akkor és annyiban nevezzük “politikailag orientáltnak”, ha és amennyiben egy politikai szervezet vezetésének befolyásolására, különösen ha a kormányhatalmak (nem erőszakos úton történő) elsajátítására, kisajátítására, újraelosztására vagy kiosztására törekszik.Hierokratikusnak nevezünk egy uralmi szervezetet, ha és amennyiben rendjének biztosítására pszichikai kényszert alkalmaz: az üdvözülést szolgáló javak megtagadásával vagy kiszolgáltatásával (hierokratikus kényszerrel) biztosítja a rendet. Az egyház üzemként működő hierokratikus intézmény, ha és amennyiben igazgatást végző csoportja a legitim hierokratikus kényszer monopóliumát alkalmazza.

A racionális uralom alapkategóriái tehát a következők:

1. folyamatos, szabályokhoz kötött hivatali ügyvitel, melynek körét

2. az illetékesség  (a hatáskör) vonja meg. Ez

  1. a tevékenységek megosztása következtében elkülönülő, tárgyilag körülhatárolt feladatkört jelent,
  2. a feladatok ellátásához esetleg szükséges parancsadási jogokkal és
  3. az adott esetben megengedett kényszerítő eszközöknek, valamint alkalmazásuk feltételeinek szigorú körülhatárolásával.

Az ilyen rendezetten működő hivatali gépezetet “hatóságnak” nevezzük.

A racionális uralom alapkategóriáihoz tartozik még

3. a hivatali hierarchia elve, vagyis az a rend, amelyben minden hatóságnak világosan ki van jelölve az ellenőrző és felügyeleti hatósága, és az alárendelteknek ugyanakkor fellebbezési és panasztételi joguk is van fölfelé. Azt különbözőképpen szokták szabályozni, hogy a megváltoztatandó rendelkezés helyett a fellebbviteli hatóság maga bocsát-e ki másik, “helyes” utasítást, vagy azt az alárendelt hivatalt  bízza meg ezzel, amely ellen panaszt emeltek. – Ide tartoznak továbbá

4. a “szabályok”, melyek szerint az eljárást lefolytatják. Ezek lehetnek

  1. technikai szabályok,
  2. normák.

Ahhoz, hogy alkalmazások teljesen racionális legyen, mindkét esetben szakképzés szükséges. A szervezet igazgatási csoportjában való részvételre tehát rendszerint csak az a személy alkalmas, akinek bizonyíthatóan megvan hozzá a szakképesítése – a szükséges iskolákat sikeresen elvégezte –, és hivatalnoknak is csak az ilyen személy alkalmazható. Tipikusan “hivatalnokokból” áll a racionális szervezetek ügyeit igazgató csoport, függetlenül attól, hogy milyen – politikai, hierokratikus, gazdasági (különösen kapitalista) vagy bármilyen egyéb – szervezetekről van szó.

5. (Ideális körülmények között) az igazgatást végző csoport és az igazgatási, valamint a termelőeszközök teljes szétválasztásának elve érvényesül. Az ügyeket igazgató csoporthoz tartozó hivatalnokok, alkalmazottak és munkások nincsenek birtokában a dologi termelő- és igazgatási eszközöknek, hanem természetben vagy pénz formájában megkapják ezeket az eszközöket, és kötelesek elszámolni velük. Az elv a hivatali (vállalati) vagyonnak (illetőleg tőkének) a magánvagyontól (háztartástól), továbbá a hivatali helyiségeknek (irodáknak) a lakóhelytől való teljes elkülönülése.

6.  Ha a dolgok teljesen racionálisan alakulnak, akkor egyáltalán nem fordulhat elő, hogy a hivatali állást a hivatalt betöltő személy elsajátítja. Ahol mégis létezik a “hivatalhoz” való “jog” (mint például a bíráké és újabban egyre több hivatalnoké, sőt még a munkásságé is), ott ez a lehetőség rendszerint nem azt szolgálja, hogy a hivatalnok elsajátítsa állását, hanem a tisztán tárgyszerű (“független”), csak a normákhoz igazodó hivatali munka biztosítása a célja.

7. Az ügyiratokon alapuló igazgatás elve érvényesül: még ott is, ahol ténylegesen az ügyek szóbeli megvitatása a szabályos vagy egyenest előírásos: legalábbis a problémák előzetes kifejtését, az indítványokat, a végső döntéseket, a különféle rendelkezéseket és intézkedéseket még ilyenkor is írásban rögzítik. Az ügyiratok és a hivatalnokok folyamatos ügyintézése együttesen alkotják a működő hivatalt, az irodát, amely a központi magva minden modern szervezeti cselekvésnek.

8. A legális uralom nagyon különböző formákat ölthet, melyekről később még külön fogunk beszélni. A következőkben először szándékosan csak a leginkább tisztán uralmi alapon fölépülő igazgatási csoportot – a “hivatalnoksereget”, a “bürokráciát” – fogjuk az ideáltípus szempontjából elemezni.

4. §. A legális uralom legtisztább típusa az, amely bürokratikus igazgatási csoportot vesz igénybe az uralom gyakorlásához. Itt csak a szervezet vezetőjének úri helyzete ered a pozíció elsajátításából, vagy abból, hogy őt választották, illetve elődje őt jelölte ki a pozícióra. De még az ő úri felhatalmazása is legális “illetékességet” jelent. Az igazgatást végző csoport egésze a legtisztább típusban egyes hivatalnokokból áll (monokrácia, szemben a “testületi elvvel”, amelyről később még szó lesz). Ezek a hivatalnokok

  1. személyükben szabadok, csak dologi természetű hivatali kötelességeknek engedelmeskednek,
  2. rögzített hivatali hierarchiában helyezkednek el,
  3. hivatali hatáskörük rögzítve van,
  4. állásukat szerződés alapján töltik be, tehát (elvileg) szabadon választják ki őket, és
  5. szakképzettségük alapján – mégpedig, ha a dolgok igazán racionálisan alakulnak, akkor vizsgával elismert és diplomáciával hitelesített szakképesítés alapján – alkalmazzák (és nem választják) őket,
  6. fix fizetést kapnak pénzben, többnyire nyugdíjjogosultak, állásuk bizonyos esetekben (kiváltképpen magánvállalatoknál) az úr részéről is felmondható, a hivatalnok részéről pedig bármikor felmondható: a fizetést elsődlegesen a hierarchián belül elért rangnak és ezen kívül az állással járó felelősségnek megfelelően állapítják meg, egyébként pedig az az elv, hogy a társadalmi “rangnak megfelelő” (IV. Fejezet) legyen a fizetés,
  7. hivataluk jelenti egyedüli vagy főfoglalkozásukat,
  8. az előttük álló hivatali pályafutás a szolgálati időnek vagy a teljesítménynek vagy mind a kettőnek – megfelelő, s a hivatali elöljáró ítéletétől függő “előmenetelt” jelent,
  9. teljes mértékben “el vannak választva az igazgatás eszközeitől”, és nem sajátítják el hivatali állásukat,
  10. szigorú és egységes hivatali fegyelem és ellenőrzés alatt állnak.

Ez a rend elvben egyformán alkalmazható a különféle célokat követő gazdasági szervezeteknél – nyereségre termelő üzemeknél, karitatív vagy más, tetszőleges eszmei vagy anyagi célt követő magánjellegű intézményeknél – és politikai vagy hierokratikus szervezeteknél, és (a tiszta típust többé-kevésbé megközelítő formában) még történetileg is kimutatható.

5. §. Minden tapasztalat arra vall, hogy a tisztán bürokratikus igazgatás – tehát az írásos ügyvitelen és egyszemélyi vezetésen alapuló, monokratikus-bürokratikus igazgatás – pontosság, állandóság, fegyelem, szilárdság és megbízhatóság tekintetében – tehát a tekintetben, hogy mind az úr, mind az érdekeltek számára kiszámítható – továbbá a tevékenység intenzív és extenzív mivolta, valamint a mindenféle feladatra való egyetemes alkalmazhatóság tekintetében tisztán technikai szempontból a lehető legnagyobb tökélyre fejleszthető, vagyis – amit mindez jelent – a formálisan legracionálisabb válfaja az uralom gyakorlásának. A “modern” szervezeti formák fejlődése minden területen (legyen a kérdéses szervezet állam, egyház, hadsereg, párt, gazdasági üzem, érdekszervezet, egyesület, alapítvány vagy bármi egyéb) teljesen egybeesik a bürokratikus igazgatás fejlődésével és állandó növekedésével. A bürokratikus igazgatás létrejötte jelenti például a modern nyugati állam csíráját. Egy pillanatra se tévesszenek meg bennünket a bürokráciával látszólag ellentétes fórumok – legyenek azok a testületi érdekképviselet fórumai, parlamenti bizottságok, a “tanácsdiktatúra” szervei, vagy legyen szó tiszteletbeli hivatalnokokról, laikus bíráskodásról, vagy bármi egyébről. Ne feledkezzünk meg róla, hogy minden folyamatos munkát hivatalnokok végeznek a hivatali irodákban, a bürókban. Egész mindennapi életünket ezek a keretek fogják közre. Végtére is, ha a bürokratikus igazgatás formális és technikai szempontból mindenütt – ceteris paribus! – a legracionálisabb, akkor a tömegek igazgatásában (az adminisztráció személyi vagy dologi szükségletei miatt) ma semmiképpen nem lehet megkerülni. Csak “bürokratikus” vagy “dilettáns” igazgatás között választhatunk. A bürokratikus igazgatás nagy fölénye a szaktudásban rejlik, amely a javak előállítása során alkalmazott modern technika és gazdasági modernizálás következtében teljesen nélkülözhetetlenné vált, függetlenül attól, hogy a javak termelése kapitalista vagy szocialista módon van-e megszervezve. Az utóbbi megoldás ugyanis – ha technikailag ugyanolyan hatékony akar lenni – csakis úgy képzelhető el, hogy rendkívül megnő a bürokrácia jelentősége. Ahogyan az uralomnak alávetettek rendszerint csak úgy tudnak védekezni a bürokratikus uralommal szemben, ha megalakítják a saját ellenszervezetüket, amely szintén ki van téve a bürokratizálódás veszélyének, úgy a bürokratikus apparátusnak magának is kényszerítő – anyagi és tisztán dologi, s ugyanakkor eszmei természetű – érdekei fűződnek a saját további működéséhez. Egy olyan társadalomban, amelyben a hivatalnokok, az alkalmazottak és a munkások el annak választva az igazgatás eszközeitől, és amelyben nélkülözhetetlen a fegyelem és az iskolázottság, bürokratikus apparátus nélkül egyszerűen megállna az élet: mindenki számára megszűnnék a modern létezés lehetősége, kivéve azokat (a parasztokat), akik még birtokában vannak létfenntartási eszközöknek. A hatalomra jutott forradalmat és az idegen megszállót, az ellenséget a bürokratikus apparátus rendszerint minden további nélkül ugyanúgy kiszolgálja, mint a korábbi törvényes kormányt. A kérdés az, hogy ki uralkodik a fennálló bürokratikus apparátus fölött. Az apparátus fölötti uralom ugyanis a nem szakember számára mindig csak korlátozottan lehetséges: a titkos tanácsos, aki szakember, hosszú távon fölényben van a miniszterrel szemben, ha az nem szakember, mivel jóval eredményesebben tudja érvényesíteni az akaratát. Történetileg a kapitalizmus – nemcsak a kapitalizmus, de kétségkívül és tagadhatatlanul elsősorban a kapitalizmus – teremtett igényt az állandó, szilárd, intenzív és kiszámítható igazgatásra (nélküle nem tudna létezni), s ezt az igazgatást mindenféle racionális szocializmus kénytelen volna egyszerűen átvenni, sőt még növelné is a jelentőségét. Az ilyen igazgatás szükségessége miatt van a bürokráciának – mint minden tömegadminisztráción nélkülözhetetlen elemének – sorsdöntő szerepe. Csak a kisméretű (politikai, hierokratikus, egyesületi, gazdasági) egységek tudnák sokáig nélkülözni. A kapitalizmus mai fejlődési szakaszában egyfelől megköveteli a bürokráciát – annak ellenére, hogy történelmi gyökereik eltérőek –, másfelől a legracionálisabb gazdasági alapot jelenti a bürokrácia számára. A kapitalizmus a szükséges pénzeszközöket államilag a bürokrácia rendelkezésére bocsátja, s ezért kapitalista alapon létezhet legracionálisabb formában a bürokrácia.A bürokratikus igazgatásnak a kincstár által rendelkezésre bocsátott pénzeszközökön kívül – az érintkezés, a közlekedés és a szállítás területén – lényeges technikai feltételei is vannak. Pontos működéséhez szükség van vasútra, távíróra, telefonra és egyre kevésbé tud meglenni nélkülük. Ezen egy szocialista rendszer sem tudna változtatni. Itt az volna a kérdés, hogy vajon képes-e hasonló feltételeket teremteni a racionális igazgatás számára – és ez éppen a szocialista rendszer esetében még merevebben rögzített formális szabályok szerint működő szilárd bürokratikus igazgatást jelentene –, mint a kapitalista rendszer. Ha nem képes, akkor itt megint csak azon átfogó irracionalitások egyikébe – a formális és materiális racionalitás antinómiájába – ütköznénk, amelyeket a szociológia oly sokszor kénytelen tudomásul venni.

A bürokratikus igazgatás tudás alapján gyakorolt uralmat jelent, ebben rejlik alapvetően racionális jellege. A bürokrácia (vagy az úr, akit a bürokrácia kiszolgál) nem elégszik meg azzal a hatalmi pozícióval, amelyet a szaktudás biztosít a számára, hanem ezen túlmenően még a szolgálati ismereteket – a hivatali érintkezés során szerzett vagy az “ügyiratokból megállapítható” tényismereteket – is arra igyekszik fölhasználni, hogy tovább növelje hatalmát. Ebből a hatalmi törekvésből ered a “hivatali titok” – nemcsak a bürokráciára jellemző, de a bürokráciára mindenképpen sajátosan jellemző – fogalma, amely úgy viszonyul a szaktudáshoz, mint mondjuk a kereskedelemben az üzleti titok a technikai ismeretekhez.

Tudás – szaktudás és tényismeret – tekintetében rendszerint csak a nyereségszerzésben érdekelt magánszemély, tehát a kapitalista vállalkozó van – a saját érdekszféráján belül – fölényben a bürokráciával szemben. Ő az egyetlen, aki (legalábbis viszonylag) valóban védettséget élvez a bürokrácia egyébként nélkülözhetetlen racionális tudásuralmával szemben. A tömegszervezetekben mindenki más alá van vetve a bürokratikus uralomnak: ez éppolyan elkerülhetetlen, mint a precíziós gép dologi uralma a tömegtermelésben.

A bürokratikus uralom szociális szempontból általában a következőket jelenti:

  1. nivelláló tendencia érvényesül annak érdekében, hogy a lehető legszélesebb körben lehessen válogatni a szakmailag legképzettebbek közül,
  2. szerephez jut a vagyon, nő a plutokrácia szerepe annak érdekében, hogy a szakmai iskoláztatás a lehető leghosszabb ideig (gyakran csaknem a harmincadik életévig) tartson,
  3. személytelen formalizmus uralkodik: az eszményi hivatalnok sine ira et studio – gyűlölettől és szenvedélytől mentesen, s ennélfogva “szeretet” és “lelkesedés” nélkül – tölti be hivatalát, egyszerűen csak a kötelességeit tartja szem előtt; formálisan “mindenkit” – azaz minden érdekeltet, aki a tényeket tekintve azonos helyzetben van – “személyre való tekintet nélkül” egyformán kezel.

Ahogyan a bürokratizálódás előidézi a rendi nivellálódást (legalábbis ez a szokásos – és történetileg is általánosnak bizonyuló – tendencia), úgy megfordítva, az is elmondható, hogy mindenféle szociális nivellálás kedvez a bürokratizálódásnak, miközben eltávolítja azokat, akik rendi helyzetüknél fogva – az igazgatási eszközök és az adminisztratív hatalom elsajátítása folytán – uralkodnak, s az “egyenlőség” érdekében félreállítja azokat, akik tulajdonuk jóvoltából tesznek szert “tiszteletbeli hivatalra” vagy “hivatali mellékállásra”, s lesznek az igazgatásra feljogosító hivatalok birtokosai. Ilyenformán a bürokratizálódást mindenütt elmaradhatatlan árnyékként kíséri a növekvő “tömegdemokrácia”.”


 

BETÉT VÉGE. A “Szociológiaelmélet” folytatása :

Max Preglau:

Alfred Schütz (1899-1959)

2.A fenomenológiai filozófia: problémafelvetése – módszere – jelentősége a társadalomtudományok szempontjából

Alapvetően arról van szó, hogy fel kell adni a kritikátlan természetes beállítódást a világgal szemben, amelyben az ember „naivan él embertársai között, vagyis nem törődik azzal, hogy napi életének ez a világa a létezés jellegzetességeit mutatja-e, vagy puszta jelenség” , s helyette az észlelő tudat aktivitására kell összpontosítani.

A fenomenológia először is különbséget tesz észlelő alany (ego) és annak mindig a tárgyakra vonatkozó (intencionális) észleletei (kogitációk), illetve észlelt tárgy között. Az első (az alany észleletei, illetve annak tárgyra vonatkozó [intencionális] tudati mezője) elkülönítésére a fenomenológia a fenomenológiai redukció eljárását alkalmazza: anélkül, hogy tagadná a világ létezését, analitikus szándékból úgy dönt, hogy „felfüggeszti a létezésébe vetett hitet – azaz tudatosan és módszeresen tartózkodik minden olyan ítélettől, amely közvetve vagy közvetlenül a külvilág létezésére vonatkozik”

A fenomenológiai redukció módszeréről összefoglalóan azt mondtuk, hogy olyan eljárás, amelyben szabaddá válik a tárgyra összefüggő tudati mező, és elkülönülnek a fenomének (a tárgyak, ahogy nekem mutatkoznak). Az eljárás mármost, amely még mélyebbre hatol a fenomének, ennélfogva a tudat világába, az úgynevezett eidetikus redukció vagy lényeglátás. Itt nem arról van szó, amire talán gondolnánk, nem a magánvaló dolog megismerésének metafizikai kísérletéről – hiszen az ilyen kérdéseket már a fenomenológiai redukció elvégzése zárójelbe tette. Inkább arról, hogy valamely tárgy gondolati változatai révén felleljük azokat a tulajdonságokat és jellemző vonásokat, amelyek az adott tárgyosztály valamennyi elemében közösek

Miben rejlik mármost a fenomenológiai filozófia jelentősége a társadalomtudományok számára?

Schütz szerint először abban, hogy a fenomenológia felvilágosítással szolgál a társadalomtudomány tárgyi területének határairól és mineműségéről, s ezáltal lehetővé teszi, hogy sajátosan erre a tárgyi területre vonatkozó s mintegy erre szabott fogalomkészletet fejlesszünk ki.

Schütz szerint a társadalmi valóság egybeesik a mindennapi értelemértelmezési és értelemtételezési folyamatok világával, amelyet a fenomenológia tudatosított és elemzett, s amelyet az imént a mindennapi észlelés példáján mutattunk be. A társadalomtudományok, illetve az intencionális pszichológia vagy az általános szociológia feladata, hogy megértse ezt a társadalmi valóságot, feltárja „egy lélek, illetve lelki és szellemi életközösség változatlan lényegi struktúráit”, azaz a tudatos egyének és csoportok minden köznapi értelemértelmezése és értelemtételezése mögött rejlő rendező elveket, mégpedig éppen „a természetes beállítódás konstitutív fenomenológiájának” segítségével. Schütznél tehát nem a konkrét történeti-társadalmi világok elemzése áll előtérben, az elemzés azokat a struktúrákat próbálja napvilágra hozni, amelyeknek minden társadalmi világban szükségszerűen és minden társadalmi változás közepette meg kell lenniük.

Schütz szerint a fenomenológia jelentősége a társadalomtudományok számára másodszor abban rejlik, hogy lehetővé teszi számunkra, hogy igazoljuk és megalapozzuk a társadalomtudományok módszertani különállását. Ezt a különállást viszont a társadalomtudományok tárgyának sajátossága szabja meg: „A tények […], amelyekkel a természettudósnak foglalkoznia kell, csupán a megfigyelési mezőjén belül levő tények, adatok és események maga ez a mező azonban a benne található molekuláknak, atomoknak és elektronoknak egyáltalán semmit sem »jelent«. A társadalomtudós viszont teljesen más struktúrájú tényekkel, eseményekkel és adatokkal szembesül. Az ő megfigyelési mezője, a társadalmi világ, lényegét tekintve nem tagolatlan. Sajátos értelem- és relevanciastruktúrája van a benne élő, gondolkodó és cselekvő emberek számára. A mindennapi valóság különböző konstrukcióiban már előre tagolták és értelmezték ezt a világot, s ilyen gondolati tárgyak szabják meg viselkedésüket, határozzák meg cselekvésük céljait, és írják elő az ilyen célok megvalósításához szükséges eszközöket”

A társadalomtudományok ennek megfelelően elsősorban arra törekszenek, hogy megértsék a társadalmi világ (saját) értelmét. Ezt a célt szolgálja a társadalmi világ ideáltipikus modelljeinek létrehozása.

A mindennapi értelemértelmezés és -tételezés azonban, mint már tudjuk, szintén a valóság értelmezési sémáiként szolgáló gondolati konstrukciók használatán nyugszik. Azok az ideáltipikus konstrukciók, amelyeket a társadalomtudós a társadalmi világban megnyilvánuló értelem értelmezésére alkalmaz, ezért, mint Schütz hangsúlyozza, „úgyszólván másodfokú konstrukciók: azoknak a konstrukcióknak a konstrukciói, amelyeket a társadalmi mezőben azok a cselekvők alkotnak, akiknek a viselkedését a tudós megfigyeli, s tudományának eljárási szabályaival összhangban megpróbálja megmagyarázni.

3. Az életvilág elemzése

A középpontban annak taglalása áll, amit Schütz, Husserl nyomán az életvilág struktúráinak nevez. Elsősorban azé a világé, amelyben „a természetes beállítódásban tapasztaljuk a természetet, a kultúrát és a társadalmat, állást foglalunk ezek tárgyaival kapcsolatban, azok befolyásolnak bennünket, mi meg hatunk rájuk.

3.1. A mindennapi világ valósága

a) Helyzetmeghatározás és cselekvés a mindennapokban

A mindennapokban uralkodó természetes beállítódásban a tapasztalati világ léte és ígyléte, valamint a reá való hatás lehetősége minden további nélkül adottnak számítanak – a gondolkodás és a cselekvés, mint Schütz mondja, alapvetően két idealizáció alapján zajlik: az és így tovább, illetve a meg tudom ismételni idealizációja alapján

Az egyén először azzal a feladattal kerül szembe, hogy meg kell ismernie a valóság készen talált szeletét, az abban található tárgyakat és azok mineműségét; W. I. Thomas amerikai szociológus nyomán Schütz a helyzetmeghatározás szükségességéről beszél.

Hogyan történik ez a helyzetmeghatározás? Schütz szerint világunk minden értelmezése „saját vagy szüleink vagy tanáraink által közvetített korai világtapasztalatok készletére támaszkodik, amelyek »rendelkezésre álló tudásként« vonatkoztatási sémát alkotnak

Foglaljuk össze az eddig leírtakat: a helyzetmeghatározás során a figyelmem, amelyet az életrajzi helyzetem és a terveim rendszere által megszabott érdeklődés határoz meg, környezetem olyan kiválasztott oldalaira irányul, amelyeket tudáskészletemre, illetve kéznél levő tudáskészletemnek a számomra érdekes oldalak meghatározása szempontjából fontos részeire vonatkoztatva értelmezek.

Azt az érdeklődést, amely a helyzetmeghatározásra indít, s meghatározza környezetem bizonyos oldalainak és tudáskészletem a környezet ezen oldalainak értelmezéséhez szükséges részeinek kiválasztását, Schütz a motiváció szempontjából lényegesnek nevezi (vö. Schütz 1971b, 160. sk.).

Normális esetben, tehát ha nem történnek meglepetések, meglevő tudáskészletem elegendő a környezet engem érdeklő oldalainak értelmezéséhez. De ez nem mindig van így. Időközben új elemek is jelentkezhetnek, amelyeket a tudáskészletemben felhalmozott tapasztalatokra vonatkoztatva nem tudok kielégítően vagy egyáltalán nem tudok meghatározni. Ekkor „szükségem lesz arra, hogy ezekről az elemekről »többet tudjak

Az újonnan jelentkező elem meghatározását megkísérelve természetesen ismét használjuk tudáskészletünket, mégpedig azon részeit, „amelyek a témában jelentkező probléma megoldása szempontjából […] relevánsak. Cselekvésen Schütz az emberi viselkedés olyan folyamatát érti, „amelyet a cselekvő elővételez, másként kifejezve, amely valamilyen előzetes terven alapul”. Cselekedeten ennek megfelelően „a folyamatnak az eredményét, tehát az elvégzett cselekvést” érti. Az, hogy a cselekvési terv a mindennapi tudástól függ, azzal a következménnyel jár, hogy a cselekvés rendszerint korántsem ésszerű. Hiszen a releváns cselekvési helyzetet nem szoktuk behatóan elemezni, a cselekvés szándékolt következményeit és mellékes következményeit nem mérlegeljük valamely értékrendszerrel egybevetve, s nem a leghatékonyabb eszközöket vetjük be a cél elérése érdekében: az ésszerűség ebben az értelemben olyan eszmény, amelyet a mindennapokban legfeljebb megközelítően lehet egyes cselekvésterületeken elérni.

A cselekvésre Schütz szerint továbbá az jellemző, hogy indítéka van. Schütz az indítékok két osztályát különbözteti meg: „azért, hogy indítékok” és „azért, mert indítékok”.Az azért, hogy indítékok a végállapotra vonatkoznak, tehát arra a célra, amelyet a cselekvésnek létre kellene hoznia:Az azért, mert indítékokban ezzel szemben a múlt csapódik le, a cselekvő élettörténete, amely bizonyos személyiségvonások vagy viselkedési hajlamok kialakulásához vezetett

b) A társadalmi világ tipizálása és a társadalmi kapcsolat

A környezetben a másik emberrel úgy találkozunk, mint embertársunkkal. Velem van térben, vagyis „a külvilág meghatározott szektora egyformán valamennyi partner hatókörében van [.] és közös érdeklődésre számot tartó, közös relevanciájú tárgyakat tartalmaz”; de velem van időben is, vagyis „mindenki részt vesz a másik életfolyamatába Schütz szerint ebben a tiszta mi-kapcsolatban van leginkább esély arra, hogy a másikat egyszeri egyénnek fogjam fel, és megértsem gondolkodása és cselekvése vélt értelmét. Nézetei és indítékai ugyanis a közvetlen szemléletből és közlésből is hozzáférhetők számomra.

Mintegy laikus pszichológusként ténykedünk, aki a másikat, például útitársát és annak viselkedését diagnosztizálja: mondjuk, jellegzetes kérkedőnek tartjuk, aki jól akarja adminisztrálni magát. Ezek a típusok is a kéznél levő tudáskészlet részei.

Ez a személyes típusok által közvetített mindennapi megértés alapozza meg az embertársak közötti kapcsolatokat mint akciók és reakciók egymásra vonatkozó sorát: ezen a ponton nyúlhatunk vissza a fent tárgyalt megkülönböztetésre „azért, hogy indítékok” és „azért, mert indítékok” között, és ezt mondhatjuk: a megértés teszi lehetővé, hogy a társadalmi kapcsolaton belül az egyik fél „azért, hogy indítékai” a másik „azért, mert indítékaivá” váljanak, és megfordítva.

A környezeten túl – cseppfolyós átmenetben – kezdődik az, amit Schütz a mások társvilágának nevez. Ezek a mások mellettem léteznek, amennyiben nincs részük a hatókörömben levő világban, és nem osztoznak (szubjektív) élő jelenemben. Ebben az esetben tehát csupán közvetett társadalmi kapcsolatról van szó.De ha nem a közvetlen részvételre, vajon mire támaszkodik ebben az esetben a kapcsolat létrejöttéhez és fenntartásához szükséges megértés? Schütz ismét ezt válaszolja: típusok konstruálására, aminek során ezúttal mintegy laikus szociológusként járunk el,Ennek a tipizálásnak azonban, mint Schütz kiemeli, szükségképpen bizonyos öntipizálás felel meg: „Amennyiben meghatározom a másik szerepét, magam is szerepet vállalok. Amennyiben a másik viselkedését tipizálom, a sajátoméval is ezt teszem

Befejezésül foglalkozzunk még röviden az elővilággal és az utóvilággal, valamint a hozzájuk fűződő kapcsolattal.

A kapcsolat mindkét esetben jellegzetes aszimmetriát mutat: az elődök elővilága hat ránk, de mi már nem hathatunk rá. Amit, akár szóbeli hagyomány, akár dokumentumok formájában ránk hagytak, az „egyre újabb értelmezésre sokféle, tartalommal teli típusban van feladva” számunkra. Utódaink utóvilágára ezzel szemben mi hatunk, de azok ránk nem hatnak. Ami ott történik, meghatározatlanul és meg- határozhatatlanul „alapvetően üres névtelenségben” létezik számunkra

c) A tudás szocializálódása

Miként képesek különböző emberek többé-kevésbé egybehangzóan értelmezni a jelentések univerzumát? Schütz a következőképpen válaszol ezekre a kérdésekre: azért tudunk együttműködni, egymást megérteni és félig-meddig egybehangzó értelmezésre jutni a kultúrvilág jelentéséről, mert a tudás, amely gondolkodásunk, cselekvésünk és megértésünk alkalmazási keretét alkotja, szocializált, mégpedig három szempontból is: – strukturális szempontból: a tudásom, annak elemei és szerveződése nem csak az én magántulajdonom, közös is; legalábbis részben „objektív és anonim, vagyis […] elkülönült és független az én helyzetmeghatározásomtól és embertársaimétól is, egyedi életrajzi előadottságainktól s valóságos és lehetséges céljainktól, amelyek mindenkori életrajzunkkal hozzáférhetők– genetikai szempontból: Schütz arra utal, hogy „a világról való tudásomnak csak igen kicsiny része (ered) személyes tapasztalatomból. A nagyobbik része társadalmilag levezetett, barátaim, szüleim, tanáraim s tanáraim tanárai ruházták rám

– a tudás elosztásának szempontjából: nem minden egyén szerez ugyanakkora részt a társadalmilag objektivált tudásból. Az egyéni tudás a foglalkozás, a társadalmi réteghez és természetesen a kultúrkörhöz tartozás függvényében változik.

3.2. Túl a mindennapok világán: az értelemtartományok sokfélesége

Schütz szerint az értelemteli emberi tevékenység nem korlátozódik a mindennapi élet világára. Most legalább áttekintésszerűen ezt a mindennapi világon és annak sajátosságain túl levő értelemteli tevékenységet kívánjuk a mindennapi világban tapasztalható értelemértelmezéssel és -tételezéssel összehasonlítva megvizsgálni.

Ezekhez a mindennapi világon túli valóságokhoz sorolja Schütz „az álmok, a képzelgések és a fantázia világát s különösen a művészet, a vallási tapasztalás, a tudományos elmélkedés világát, a gyermek játékvilágát és a tébolyét”

A mindenkori uralkodó megismerési stílusok hat dimenzió mentén különböznek egymástól, mégpedig

– a tudati feszültség foka,

– az uralkodó epokhé fajtája,

– a spontaneitás formája,

– az öntapasztalás formája,

– a szocialitás formája,

– az időperspektíva fajtája szerint.

Mindegyik ilyen értelemtartományba úgyszólván belemerülhetek, s ily módon, mint Schütz mondja: „valósághangsúlyt adhatok neki”. Az egyik értelemtartományról egy másikra való átmenetet sokknak éljük meg (például amikor felijedünk egy álomból).

A következőkben néhány ilyen értelemtartomány – a mindennapi élet, a képzeletvilág, az álomvilág és a tudományos elmélet világa – sajátosságait ismertetjük

a) A mindennapi világ

A mindennapok világában a legnagyobb a tudati feszültség foka. A tudatot „csak az élet és annak követelményei érdeklik”, éberen figyel a külső valóság által felvetett problémákra.

Már ismerjük a mindennapi világban uralkodó epokhét – a természetes beállítódás epokhéját, amelyben hatályon kívül helyezünk mindenfajta, a világ létezésére vonat

kozó kétséget.

b) A fantáziák és képzelgések világa

A fantázia világában messzemenően elveszítjük érdeklődésünket az élet és követelményei iránt, és szabad folyást engedünk képzelőerőnknek- a tudati feszültség mértéke tehát csökken.

Elhatározzuk, hogy elfeledjük a mindennapok ténykedéseit, ebben az értelemben tehát zárójelbe tesszük azokat, epokhét alkalmazunk rájuk – ezzel megtiltunk minden reális kételyt is a fantázia világát illetően.

c) Az álomvilág

Az álomvilágban uralkodó tudatállapot a teljes elernyedés, az élettől való teljes elfordulás.

A mindennapi élet valósága itt is zárójelbe kerül, s ezzel ki van kapcsolva minden, az álomvilág valóságát illető kétely is.

Természetesen az álomban is létezik spontán tevékenység: éppenséggel álomképeket észlelünk – s eközben kis észleleteket (éhség, fájdalom),

d) A tudományos elmélet világa

Schütz szerint a tudományos elmélet világában is kisebb a tudati feszültség, mint a mindennapi világban: a tudóst sem csak az élet és annak követelményei érdeklik, inkább a kívülálló megfigyelő szerepét tölti be, s csupán az érdekli, hogy várakozásai és hipotézisei „kiállják-e a további tapasztalatok láncolatából álló igazolódás próbáját” (Schütz 1971a, 284). Az élet iránti érdektelensége miatt a mindennapok szempontjából a tudós néha szórakozott professzornak látszik.

A tudományos világra jellemző epokhé, mint Schütz kissé körülményesen mondja, „a természetes beállítódás epokhéjának epokhéja”: míg a mindennapokban a világ létezésére vonatkozó kételyt tesszük zárójelbe, addig a tudós megfordítva, éppen létezésének kétségtelenségét teszi zárójelbe: az elméletek érvényességére vonatkozó kételyt emeli elvvé és erénnyé. Emiatt a tulajdonság miatt látszik életidegennek a tudós a mindennapi világ nézőpontjából.

A tudományban ennek megfelelően nem is az alapvető aggódás vezérelte spontán cselekvés uralkodik, hanem az elméleti szemlélődés, amely célja nem „a világ feletti uralom, hanem annak megfigyelése és lehetőség szerinti megértése

A tudományos tudást természetesen a gyakorlatban is lehet alkalmazni, s a társadalmat mindenekelőtt e miatt az alkalmazás miatt érdekli a tudomány. De ez az alkalmazhatóság csak a mindennapi világ szemszögéből érdekes. A tudós és elméleti tevékenysége szempontjából – legalábbis Schütz így véli – teljesen lényegtelen, bár mint ennek a társadalomnak a tagja (márpedig az) ő is hasznot húzhat a tudomány alkalmazásából, vagy kára lehet belőle.

Ez vezet át bennünket a tudomány világának következő dimenziójához, nevezetesen az öntapasztalás itt uralkodó formájához. A tudós nem érvényesítheti teljes emberi létét a tudományában, ennek megfelelően a tudomány világában „csak részleges én, szerepjátszó »felépített én«, nevezetesen a teoretikus

Mint tudós, a tudós is a standard időn kívül él, olyan (tudományos) jelenben, amelyben a (tudományos) múltban felvetődött problémákat dolgozzák fel, s olyan (tudományos) jövőt vetít előre, amelyben a feldolgozott probléma megoldódik, másként kifejezve: időperspektíváját a tudományos problémák megoldási ciklusa szabja meg.A tudományos elmélet világát Schütz sok közül az egyik értelemtartományként és sok közül az egyik megismerési stílusként jellemzi.

 

Tamás Meleghy:

Claude Lévi-Strauss (1908-2009)

 

1.Elméleti háttér és megismerési érdek

Az 1908-ban Brüsszelben született Claude Lévi-Strauss a francia strukturalizmus megalapítójának és legfontosabb képviselőjének számít.

Olvasmányai során találkozott Ferdinand de Saussure (1857–1913) svájci nyelvész munkásságával. De Saussure, a strukturalista nyelvtudomány megalapítója honosította meg többek között a beszéd (parole) és a voltaképpeni nyelv (langue) közötti megkülönböztetést. A nyelvészet igazi tárgyának a lan- gue-ot tekintette, s arra szólította fel a nyelvészeket, hogy figyelmüket az egyéni nyelvi megnyilvánulások (parole) helyett a nyelv mélyebb fonológiai szerkezetére (langue) összpontosítsák.

A ma Lévi-Strauss szerint létező mintegy 4000 társadalmon végigpásztázva, a társadalmi élet formáinak zavarba ejtő sokaságába ütközünk. Ez a megfigyelés gyakran arra a vélekedésre vezet, hogy bár mindezen társadalmak tagjai ugyanahhoz a biológiai fajhoz tartoznak, a formák, amelyek között ezek az emberek társadalmi életüket alakítják, alapvetően különböznek…A társadalmi jelenségek ilyen értelmezése Lévi-Strauss szerint alapvetően téves. Ahhoz, hogy a tudós feltárja a társadalmi élet jelenségeinek ezt a rendjét, Lévi- Strauss szerint nem szabad megrekednie az említett formák sokféleségénél.

Ezért a mélyre hatoló kirándulásért a tudós jutalma, Lévi-Strauss szerint az, hogy alapvetően új módon érti meg a társadalmi jelenségeket. Ahol korábban kaotikus rendetlenséget látott, ott most struktúrát lát, mert a struktúra Lévi-Strauss szerint nem más, mint olyan rendszer, amelynek a fent említett tulajdonságai vannak: „A struktúra olyan rendszer, amely minden átalakulás nyomán változatlan marad” A tudós így végül felfedezi valamennyi társadalmi forma azonosságát, és az egyes emberiségek eszméjéről lemond az általános emberiség eszméje kedvéért. Lévi- Strauss programja azonban ezzel még nem teljesült: „ez az első vállalkozás továbbiakat vezet be […]: a kultúrát vissza kell illeszteni a természetbe, s végül az életet fizikai-kémiai feltételeinek összességébeEz a program azonban nem azonos a korábbi redukcionizmusokkal. Lévi-Strauss nem a szerves világra vonatkozó elképzeléseket akarja átültetni a társadalmi világra.
2. A társadalmi együttélés konkrét formái

A társadalmi együttélés különös formáit kultúrának, az egységet pedig, amelyben ezekkel a különös formákkal találkozunk, társadalomnak nevezzük.

Könnyen belátható, a két fogalom szorosan összefügg. Kölcsönösen egymásra vonatkoznak: a kultúra fogalma előfeltételezi a társadalomét, az pedig a kultúráét.

Igen sokfajta különböző társadalom létezik, s ezek különböző ismérvek alapján eltérő típusokba rendezhetők.

Vállalkozásunkat azzal kezdjük, hogy egyes társadalmak kultúráját kutatjuk. De mihez tartsuk magunkat, melyek a társadalmi életnek azok a formái, amelyek összessége a kultúra? Lévi-Strauss szerint azokat a formákat kell vizsgálnunk, amelyek révén egyénekből társadalom lesz. A szabályokat, amelyek szerint a szóban forgó társadalomban élő egyének családokká, rokonsággá és nagyobb egységekké szerveződnek. Azokat a megkülönböztetéseket és kategóriákat, amelyek segítségével az emberek ebben a társadalomban megpróbálják típusokba sorolni és megérteni önmagukat és a világ jelenségeit.

Lévi-Strauss arra hívja fel figyelmünket, hogy kutatási tárgyunk, a társadalmi együttélés kultúrának nevezett formakomplexuma egyfelől bizonyos objektív valóságnak felel meg, másfelől azonban a kutatói állásponttól is függ.Egyének egy és ugyanazon csoportja – feltéve, hogy térben és időben objektíven adva van – egyszerre több kulturális rendszerhez is tartozhat: egy univerzálishoz, egy kontinentálishoz, egy nemzetihez, egy tartományihoz és helyihez, végül egy családihoz, szakmaihoz, vallásihoz, politikaihoz és így tovább.

3.A konkrét formák és a modell

Lévi-Strauss szerint a társadalom „egymással csereviszonyban álló egyénekből és csoportokból áll. A csere megléte vagy hiánya mégsem határozható meg abszolút értelemben. A csere nem szűnik meg a társadalom határain. Nem annyira merev határokról, mint inkább küszöbökről van szó, amelyekre a csere csökkenése vagy torzulása jellemző, ahol a csere rendkívül alacsony színvonalú, mégsem tűnik el. Ez a helyzet annyira jellemző, hogy a lakosság (kívül és belül is) tudatában van. A társadalom határainak mégsem kell mindig világosan tudatosulniuk, csak kellően pontos és stabil esetekben”

„A csere minden társadalomban legalább három szinten zajlik: nők cseréje; javakés szolgáltatások cseréje; közlések cseréje. Következésképpen bizonyos analógiákkal szolgál a rokonsági, a gazdasági és a nyelvi rendszer tanulmányozása. „A rokonsági és házasodási szabályok a nők cseréjét irányítják a csoportok között, a gazdasági szabályok a javak és szolgáltatások cseréjét, a nyelvi szabályok a hírek átadását” (A „kopernikuszi fordulat”, írja Lévi-Strauss, abban rejlik, hogy „a társadalom egészét a kommunikációelmélet segítségével értelmezzük”

Még nem értjük azonban, pontosan mit akar jelölni Lévi- Strauss a cserejátékok kifejezéssel. Pedig ennek a fogalomnak a megértése, mint rögtön látni fogjuk, az utolsó elem, amelyre ahhoz van szükségünk, hogy a konkrét szintjéről áttérhessünk az elvont modellek szintjére.Bár a játék, mint láttuk, az azt leíró szabályok összességével jellemezhető, a játékoknak mégis vannak még megvizsgálandó egyéb tulajdonságaik is. A játékok legfontosabb tulajdonsága, hogy résztvevőiket különbözőképpen rangsorolják.Ezt a tényállást úgy is kifejezhetjük, hogy ezeknek a játékoknak az a tulajdonságuk, hogy általuk sorrend (vagy egyszerűen valamilyen rend) teremtődik a játszók között.

Ezzel azonban már átléptük a konkrét és az elvont közötti határvonalat. Hiszen ezeknek a csere- vagy kommunikációs játékoknak a szabályai és tulajdonságai szerint történő leírásai már elvont modellek, és nem konkrét valóságok. Ehhez az átmenethez a kulcsot Lévi-Strauss sajátos társadalom- és kultúrafelfogása nyújtja. E felfogás szerint a társadalom egyénekből és csoportokból áll, akik csereforgalmat bonyolítanak egymással, a kultúra viszont egyrészt a csere/kommunikáció különböző formáiból, másrészt azokból a szabályokból áll, amelyek ezt a cserét/kommunikációt mint játékokat írják le.

Lévi-Strauss mármost azt mondja, hogy a játékszabályok (amelyek összessége a modell szempontjából a játék) a játékosok számára a játék során nem tudatosak.Az ő állítása ugyanis nem arra vonatkozik, hogy ismerjük-e vagy nem valamely játék szabályait, hanem arra, hogy a játékosok a játék során tudatában vannak-e a szabályoknak. …

Most már értjük, miért gondolja Lévi-Strauss, hogy a konkrét társadalom összehasonlíthatatlanul gazdagabb, mint a nyomában konstruált modell, s hogy ez a modell „a teljes társadalmi jelenségnek csak igen részleges kifejeződése”. Szerinte a modelljeinkkel arra teszünk kísérletet, hogy „feltárjuk azokat az egyedül szilárd – és mindig részleges – elemeket, amelyek összehasonlítást és osztályozást tesznek lehetővé”. Emiatt sohasem leszünk arra képesek, hogy modellek segítségével teljes konkrét társadalmakat rekonstruáljunk. „Csak arra gondolok – véli Lévi-Strauss –, hogy az előbbiek segíthetnek megismerni és osztályozni az utóbbiakat”.

Arra kell utalnunk, hogy a kultúra területén, a csere már említett három szintjén kívül további, strukturálisan vizsgálható szintek is megkülönböztethetők. Ilyen szintek feltárása és elkülönítése Lévi-Strauss szerint fontos tudományos feladat.

Strukturális szempontból igen fontos területet alkot Lévi-Strauss szerint az, hogy az általunk vizsgált társadalom tagjai miképpen értelmezik saját társadalmukat.

4. Modell és struktúra

Nézzük meg először, mit ért Lévi-Strauss struktúrán. „Úgy vélem – írja –, hogy négy feltételnek kell feltétlenül eleget tenniük azoknak a modelleknek, amelyek rászolgálnak a struktúra elnevezésre. A struktúrának először is rendszerjellege van. Elemekből áll, amelyek úgy vannak elrendezve, hogy bármelyik megváltozása az összes többi megváltozását vonja maga után. Másodszor mindegyik modell átalakulások csoportjának felel meg, amelyek közül mindegyik valamely ugyanazon családhoz tartozó modellnek felel meg úgy, hogy ezeknek az átalakulásoknak az összessége modellcsoportot alkot. Harmadszor, az imént említett tulajdonságok alapján megjósolható, miként reagál a modell valamelyik elemének megváltozására. S végül, a modellt úgy kell megalkotni, hogy magyarázattal szolgálhasson minden megállapított tényre

Az első feltétel azt mondja ki, hogy modelljeink rendszerjellegűek legyenek. Ennek a feltételnek csere- vagy kommunikációs modelljeink tesznek eleget. Ezeket játékmodelleknek vagy egyszerűen játékoknak fogjuk fel. A Lévi-Strauss által említett második feltétel azt mondja ki, hogy egy modell csak akkor szolgál rá a struktúra elnevezésre, ha olyan modellcsaládhoz tartozik, amelynek egyes modelljei ugyanezen modellcsalád modelljeinek jól meghatározott átváltozásából vagy átalakulásából jöhetnek létre.A szó szoros értelmében tehát itt a rendszerek rendszeréről van szó.

Ha mármost létezik egy ilyen, játékokból álló rendszer, s ez a rendszer teljesen le van írva, akkor a Lévi-Strauss által említett harmadik feltétel is teljesült. Ekkor minden további nélkül valóban „előre láthatjuk, hogyan reagál a modell (például a labdarúgás – T. M.) valamely elemének megváltoztatására”.

A Lévi-Strauss által említett utolsó feltétel azt mondja ki, hogy a modellnek úgy kell felépülnie, „hogy minden megállapított tényről számot tudjon adni”

Érdeklődésünk középpontjában a második feltétel áll. A kérdés, amely e kritérium alapján vetődik fel, kétféleképpen fogalmazható meg: 1. eleme (alkotórésze vagy modellje-e) az általunk szemlélt különleges modell valamilyen struktúrának?; 2. struktúrát alkot-e az általunk megfigyelt modellcsoport mint egész? Lévi-Strauss struktúrafogalmának bemutatása és elemzése után ezzel ismét visszatértünk eredeti kérdésünkhöz: hogyan jutunk el az egyes modellektől a struktúrához?

Erre a kérdésre Lévi-Strauss nyomán a következőképpen válaszolhatunk: egy olyan eljárás segítségével, amelyet Lévi-Strauss modelleken végzett kísérletezésnek nevez . „Modelleken végzett kísérletezésen mindazokat az eljárásokat értem – írja Lévi-Strauss –, amelyek segítségével megtudhatjuk, hogyan reagál a változásokra az adott modell, vagy hogy miként hasonlíthatók össze egymással az azonos vagy különböző típusba tartozó modellek”.

5. Az emberi szellem tudattalan elvei

Milyen szinteken vagy mely területeken voltak valóban sikeresek a strukturális kutatások? A strukturális elemzések legnagyobb sikereiket minden bizonnyal az emberi nyelv kutatásában érték el. Ezek a kutatások megmutatták, hogy az ennek a területnek az empirikus tárgyaiból (az egyes nyelvekből) képzett modellek valóban struktúrát alkotnak. Ezzel bizonyítást nyert: a világ valamennyi nyelve ezeknek a törvényeknek engedelmeskedik.

Ezt az emberi nyelv vizsgálata során oly sikeresen alkalmazott strukturális módszert alkalmazza Lévi-Strauss a társadalmi élet más területeinek vizsgálatára is.

A házasodási és rokonsági rendszerek területén végzett kutatásaiból kiderült, hogy a különböző nyelvi rendszerekkel megegyezően, ezek a rendszerek is összességükben struktúrát alkotnak. A különbözőség mögött tehát itt is felismerhető az általános, vagyis a struktúra. Tehát valamennyi házasodási és rokonsági rendszer mögött ugyanazok a törvények húzódnak meg

Lévi-Strauss továbbá azt is igazolni tudta, hogy ennek a struktúrának újabb struktúrák felelnek meg: a magatartások struktúrája, melyen a rokonok közötti szerepkapcsolatok bizonyos oldalait érti

Mitológiák című nagy, háromkötetes művében Lévi- Strauss bebizonyította, hogy a strukturális elemzés a mítoszkutatás területén is sikerrel alkalmazható. Azt akarja-e ezzel végső soron állítani, hogy a társadalomban minden strukturált? Lévi-Strauss lakonikus nemmel felelne erre a kérdésre: „Tudjuk – írja –, hogy bármely konkrét társadalom sohasem azonosítható a struktúrájával, vagy inkább a struktúráival (mert sok ilyen van, különböző szinteken, amelyek ismét csak, legalábbis részben strukturáltak). 1949-ben a strukturalizmusnak ezt a kezdeti formáját bírálva, amelyet funkcionalizmusnak neveznek, ezt írtam: azt mondani, hogy adott társadalom működik, banalitás; azt mondani viszont, hogy adott társadalomban minden működik, abszurditás”

Az ebben az összefüggésben felvethető – és felvetendő – talán legfontosabb kérdés: miért léteznek egyáltalán struktúrák? Vagy pontosabban: mely törvények és elvek hatnak oda, hogy különböző társadalmakban a társadalmi élet olyan formái valósulnak meg, amelyek eleget tesznek ezeknek a törvényeknek és elveknek?

A szóban forgó törvények és elvek esetében Lévi-Strauss szerint az emberi szellem nem tudatos törvényeiről és elveiről van szó. Az emberi szellemnek ezek a nem tudatos elvei nyilvánulnak meg a struktúrákban. Ezek az örökre és mindenki számára azonos szellemi elvek okozzák, hogy az emberek – „a régiek és a modernek, a primitívek és a civilizáltak” – alapjában véve (a struktúra szempontjából) mindig ugyanazokat a formákat valósítják meg. Ezek a nem tudatos törvények a hosszabb távú társadalmi együttélésben nem tudatosan szerzett, genetikailag rögzült és átöröklött elvek (gondoljunk itt arra, hogy az emberi nyelv és bármely más kulturális forma fejlődése előfeltételezi a társadalmat; az ember elődje valóban már társadalomban vagy csoportokban élt, mielőtt emberré, azaz kulturális lénnyé vált volna). Az emberi együttélés általunk megfigyelt valóságos formáiban az fejeződik ki, hogy ezeket a veleszületett és nem tudatos elveket a mindenkori környezeti feltételek, a belső és külső kényszerek, valamint a társadalmi események hatására az emberek miként valósítják meg a maguk sajátos módján. „A társadalmi struktúrákat – írja Lévi-Strauss – olyan tárgyaknak kell képzelnünk, amelyek a tudattól függetlenül léteznek”

Ezeknek a feltételeknek tesznek példaszerűen eleget az emberi nyelvek. Természetes módon kifejlődött és aligha tudatosan manipulált kutatási tárgyakat nyújtanak nekünk. Az említett feltételeknek eleget tevő további területeket találunk a primitív társadalmak együttélési formáiban. Ezek természetes módon kifejlődött házasodási szabályai, rokonsági rendszerei és társadalmi szerveződési formái ezért hasonlóan alkalmasak a strukturális kutatásra, mint az emberi nyelvek. De ugyanez érvényes eme társadalmak mítoszaira is. Ezért semmiképpen sem tekinthető véletlennek, hogy a strukturális kutatásokat éppen ezeken a területeken koronázta siker.

 

Heinz-Jürgen Niedenzu:

KONFLIKTUSELMÉLET

– RALF DAHRENDORF (1929-2009)

 

1 Elméleti alapvetés

Konfliktuselméletét monográfiában (Társadalmi osztályok és osztályellentét, 1957, illetve átdolgozott formában: Osztályok és osztályellentét az ipari társadalomban, 1959), majd ezt követően cikkekben, cikkgyűjteményekben és előadásokban fejtette ki.

Minden makroszociológiai elméleti koncepció szembekerül azzal a problémával, hogy az emberi társadalmasodás rendszereinek két alapvető oldaláról kell számot adnia: a társadalmi rendszerek egyrészt viszonylag tartós strukturális kapcsolatokat alkotnak (a társadalmi struktúraképződmények stabilitásának problémaköre), másrészt mint részterületeiket, mint egészüket tekintve alkalmazkodóképesek és változók (a társadalmi struktúraképződmények változásának problémaköre).

a) Az inkább a társadalmi együttélés struktúrájára irányuló megismerést vezérlő kérdés körülbelül így hangozhatna: Mi tartja össze a társadalmat? Itt a rend problémája áll előtérben, tehát az a kérdés, hogy miként jön létre és marad fenn az idők során a társadalom viszonylag szilárd rendszerként. Másként kifejezve, elsősorban az integrációról

b) Ha viszont az imént bemutatott állásponttal ellentétben a változás problémája áll előtérben, akkor a megismerést vezérlő kérdés így fogalmazható meg: Melyek a társadalmi fejlődés hajtóerői? Itt tehát a folyamat, adott struktúra megváltozása a lényeges, vagy – az okra kérdezve – a társadalmak reagálása a status quót belülről (a társadalmi struktúra-összefüggésen belül) vagy kívülről (a társadalmi struktúra-összefüggésen kívül) fenyegető veszélyekre.
Dahrendorf szerint tehát a társadalomelméletet két különböző heurisztikus (megismerést vezérlő) álláspontról lehet művelni, s a probléma e két, elméletileg lehetséges megközelítésének nem kell ellentmondásban állnia egymással. Egyformán érvényes megismerési modelleknek tekinthetők, amelyek más-más oldalakra helyezik a hangsúlyt. Ebből azonban az következik, hogy az eltérő hangsúlyokhoz (struktúra, illetve folyamat) nem kapcsolható minden további nélkül az átfogó magyarázat igénye; a megismerést vezérlő problémafelvetés strukturálja a mindenkori problematikát: Messzemenően ugyanazokkal a kategóriákkal dolgozhat mindkét elmélet, de különböző aspektusokat hangsúlyoznak. Míg az integrációs elméletben a társadalom ellipszisre, valamennyi elemet magában foglaló, lekerekített egységre hasonlít, addig a konfliktuselmélet inkább olyan hiperbolának tekinti a társadalmat, amelynek azonosak ugyan a gyújtópontjai, ám több irányba is nyitott és meghatározó erők feszültségmezejének látszik.

 

…4 .Az emberi társadalmasodás alapelvei: a norma,szankció és uralom hármassága

Miután tisztáztuk a konfliktuselmélet tudománytörténeti hátterét és a tárgyának besorolására vonatkozó meggondolásokat, most kissé részletesebben kell foglalkoznunk Dahrendorf gondolatrendszerének elméleti kiindulópontjával, illetve axiomatikus alapjával.

Közvetve már elhangzott, hogy a konfliktus és a változás univerzális jelenségek. Ez az értékelés Dahrendorfnak arra az állítására támaszkodik, hogy a konfliktusok, társadalomtól függetlenül, az emberi együttélés társadalmi alaptényei. Másként kifejezve: nem képzelhető el olyan emberi társadalmi rendszer, amelyben mint rendszeren belüli és rendszeralkotó folyamatelem ne volna jelen a konfliktus – és ezáltal a változás lehetősége. A megalapozás csak antropológiailag lehetséges, s szinte axiomatikus státusa van: Hobbes emberképéhez („az ember embernek farkasa”) hasonlóan Dahrendorf is feltételezi, hogy az ember, illetve az emberi természet nem a priori társadalmi, nincsenek benne a közösségre irányuló veleszületett viselkedésmódok, bár csak társadalmi kötelékben képes élni. Ezzel azonban az a feltételezés is együtt jár, hogy az emberek közötti viszony alapvetően konfliktusokkal terhelt. A társadalmi együttélés szükségszerű előfeltétele következésképpen a társadalmi viselkedés megteremtése, mivel pedig ez nincs természetes viselkedésmódként előzetesen adva, csak normatív formaként kényszeríthető ki.

Dahrendorfnak ez az alapvető meggyőződése társadalomfogalma segítségével tehető még pontosabbá. Durkheim nyomán társadalmon erkölcsi közösséget ért abban az értelemben, hogy a társadalom tagjainak viselkedését normák szabályozzák, a normákban pedig kiválasztott érvényes értékek(= emberi értékelések eredményei) öltenek pontosabb formát. A normák érvényessége szétválaszthatatlanul kapcsolódik össze megfelelő pozitív és negatív szankciókkal, amelyek kötelező jellegüket adják. A normák-szankciók szövedékéhez egy harmadik elemnek, az uralomnak is csatlakoznia kell, hiszen a szankciók foganatosításának lehetősége egyszersmind mindig az uralom kifejeződése, illetve lényegi alkotórésze. Az emberi társadalmak erkölcsi közösségekként való jellemzése így közvetlenül a normák-szankciók-hatalom fogalmi hármasságához vezet, s Dahrendorf szerint ebből kell kiindulnia a társadalmi jelenségek mindenfajta szociológiai magyarázatának.

Az antropológiai alapvetésből, valamint a társadalom normatív struktúrájának axiomatikus jellegéből (normák létezése, szankciók szükségszerűsége, az uralom immanenciája) Dahrendorf számára az következik, hogy minden társadalom a társadalmi szereplők sajátos kötelékeként a szükséges integrációt kizárólag annak az uralomgyakorlás értelmében vett kényszernek az alapján képes megteremteni, amelyet valamiféle cselekvőképes közösség létrehozása érdekében emberek gyakorolnak emberek felett. A társadalmi struktúra szempontjából tehát valamennyi elgondolható társadalmi forma egyszersmind uralom révén létrejött forma. A kényszer univerzalitásának, illetve strukturális megfelelőjének, az uralomnak a cselekvés szintjén a konfliktus univerzalitása felel meg mint olyan állandó folyamat, amelyben kérdésessé válnak a társadalmi egyenlőtlenség uralmi struktúrákból levezethető jelenségei, melyen az életesélyeket szabályozó társadalmi rétegeződés jelenségének mindenütt jelenvalósága értendő . A konfliktusok eszerint a társadalmi rendszerek immanens, strukturálisan létrejött tényezői, amelyek egész társadalmak megváltozásában működnek közre, s emiatt a történelmi folyamat szempontjából funkcionálisan pozitív a szerepük.

 

Tamás Meleghy – Heinz-Jürgen Niedenzu :

Norbert Elias (1897-1990)

(Részletek)

1. Elméleti háttér és megismerési érdek

Elias szerint a szociológia és saját elméleti munkássága központi feladata: átfogó elméleti modell alkotása az emberiség fejlődéséről. Egy ilyen szociológiai alapelmélet kidolgozásához szerinte csak különböző szaktudományok, a szociológia, a történettudomány, a pszichoanalízis és más embertudományi diszciplínák tudásanyagának egyesítése vezethet. A létrehozandó elmélet ezért csak szintézis eredménye lehet, egyszersmind Elias felfogása szerint integráló alkalmazási keretként szolgálhat más társadalomtudományos szakágak számára. Az egymást kölcsönösen ösztönző fogalmi-elméleti munka és empirikus anyagelemzés összekapcsolása révén azt reméli, hogy be tudja mutatni: az emberiség történetének hosszú távú, társadalmon belüli és társadalomközi fejlődése nem előre megtervezett, mégis bizonyos belső rendet követő folyamat.

Elias olyan gondolkodó, akinek szociológiai törekvései főként a 20. század első felében gyökereznek, s ezért elsősorban a hosszú távú társadalmi folyamatok érdeklik.

Nem fogadja el változás és haladás összemosását, ahogy a társadalmi fejlődést előrehajtó dinamikus erőknek egyoldalúan a gazdasági viszonyokból való levezetését sem, ami különösen Marxnál nyilvánvaló. Ez a kritika azonban nem jelenti, hogy nem él benne az igény a társadalmi szerveződési formák sorának ésszerű magyarázatára. Comte és Marx is megpróbálta az eszméket és gondolati alakzatokat más társadalmi folyamatokkal összefüggésbe hozni. E de- terminisztikus-teleologikus gondolati modellek helyébe Elias egy olyan többszintű modellt állít, amelyben a gazdasági folyamatok, az erőszak ellenőrzésének alakulása, a pszichés önkontroll területén, valamint a tudás és a tájékozódás fejlődése, az egyes szintek viszonylagos önállósága mellett egymástól kölcsönösen függő folyamatokként jelennek meg.Elias elsődlegesen makroszociológiai kérdésfeltevései azonban csak ott válnak igazán paradigmatikusan eredetivé, ahol megpróbálja olyan folyamatként megjelölni a történelmet, amely alapvetően előre meg nem tervezetten és nem szabályozottan halad, mégis valamiféle rend és haladásirány jellemző rá.

Másként kifejezve: Eliasnak az elvont hatásmechanizmust, a társadalmi kapcsolatokat s általuk a társadalmi formaképződmények átalakulásai mögött rejlő közöset kell látóterébe vonnia, mégpedig a történetfilozófiai spekulációtól függetlenül. Erre a célra folyamatelméleti eljárásmódot alkalmaz, hogy így jusson nyomára az egymásutániság történeti rendjének- tehát a társadalmi folyamatok sui generis rendjének. Folyamatszociológiai megközelítésre azért van szükség, mert a társadalmi jelenségek kapcsán mindig saját dinamikájukat követő emberek kapcsolataival van dolgunk. Az így keletkező kapcsolati struktúrák létmódja ezért mindig történelmi, azaz nem magyarázhatók örökké érvényes törvényszerűségekkel.Minden társadalomelmélet arra tesz kísérletet, hogy néhány, részben axiomatikus feltevés és alapvető megfontolás segítségével rágja keresztül magát analitikusan érdeklődése tárgyán. Elias két kulcsfogalma, elméleti koncepciójának legfontosabb sarkpontja: a folyamat és az alakzat fogalma. …

2. A folyamatmodellek érvényre jutása

Elias szerint a tudományt hosszú ideje az analízis, vagyis a szétválasztás, a felbontás, a részek elszigetelésének stb. eszméje tartja hatalmában. A cél az volt, hogy az ily módon elkülönített részegységek bizonyos minőségei vagy tulajdonságdimenziói között törvényszerű összefüggéseket fedezzenek fel. A keresett törvények jellemzői a newtoni mechanika mintájára az univerzális érvényesség és az időtlenség voltak. A szintézist, tehát a megfigyelt jelenségek egyre bonyolultabb képződményekké való összerakását és egybefűzését viszont nem tekintették szűkebb értelemben vett tudományos módszernek. Inkább a metafizikai spekuláció eszközének tartották. A szintézis értékelése azt követően változott meg fokozatosan, hogy az egyes tudományok a természetben előforduló dinamika felé fordultak: a biológia például az élet és a fajok keletkezésének, az egyed- és törzsfejlődésnek a kérdéseivel, a kozmológia a kozmikus testek, a világegyetem keletkezésével, a világmindenség fejlődésével kezdett foglalkozni. Ahogy sokasodtak ezek a kérdésfeltevések, kiderült, hogy az ilyen dinamikusfolyamatok a hagyományos analitikus eszköztár segítségével nem ragadhatók meg. A szóban forgó folyamatok tudományos feltárása nem időtlen és statikus törvényeket, hanem más gondolati eszközöket igényelt. A megvizsgálandó tárgyak megismerése, szintetikus és dinamikus jellegük miatt szintetikus folyamatmodelleket követelt meg.

Az említett dinamikus folyamatok Elias szerint túlnyomórészt önszabályozó, nem megtervezett, törvényszerűen zajló, történeti, azaz térben-időben elhelyezhető, meghatározott irányú integrációs és dezintegrációs folyamatok. Ilyen jegyekkel bíró folyamatok Elias szerint nem csak az élettelen természetben és biológiai szinten fedezhetők fel, szerinte az ember társadalmi életében is ilyen meg nem tervezett és törvényszerűen zajló folyamatok uralkodnak. Az a sokféle alakzat, amelyet az emberek a természettel, az egyes emberek, a különböző embercsoportok és államok egymással alkotnak, Elias szerint meg nem tervezett, törvényszerű folyamatok által szabályozott dinamikus képződmények. Véleménye szerint ezt a körülményt a legtöbb ember, sőt sok társadalomtudós egyáltalán nem ismeri fel. Ezen vak, senki által meg nem tervezett, törvényszerűen zajló folyamatok rabjaiként az emberek Elias szerint arra a voluntarista illúzióra hajlanak, amelynek értelmében a történelmet a tervező emberi ész vagy akarat irányítja, vagy a szintúgy voluntarista összeesküvés-elmélet híveivé válnak, amely szerint a társadalmi folyamatokat bizonyos hatalmi helyzetben levő csoportok sötét mesterkedései szabályozzák

 

3. Az alakzat fogalma

…Elias a fennmaradás elemi funkcióiról beszél, amelyeket az embereknek együtt és egymás számára kell betölteniük ahhoz, hogy egyénileg és közösen fennmaradhassanak. Az ilyen funkcionális szükségszerűségek a társadalom tagjainak eszközökkel, ruházattal, hajlékkal való ellátását, az erőszak ellenőrzését a csoporton belül és más társadalmakkal való érintkezésben, az igazodásra szolgáló tudás, tehát a kulturális tudás létrehozását, megőrzését és továbbadását, valamint az önkontroll-mechanizmusnak az egyénekben való kiépülését érintikMinden egyes ember ezekkel a szükségszerű kötődésekkel és kötöttségekkel jön a világra, amelyek kikerülhetetlenül kapcsolják más emberekhez. Olyan kapcsolatokban és kapcsolati struktúrákban nyilvánulnak meg, amelyek interdependenciák, tehát kölcsönös függések formáját öltik.

Az ilyen struktúraformákat, amelyeket kölcsönösen függő emberek egyénekként vagy csoportokként alkotnak egymással, Elias összeszövődés-összefüggéseknek vagy alakzatoknak nevezi. Ezzel a fogalommal egyszersmind egyén és társadalom kettősségét is szeretné meghaladni, amelyet a szociológiában megszokott látásmódnak tart: kiindulópontként gyakran helyezik a társadalom fölé az egyént vagy az egyén fölé a társadalmat Ezek az ember alkotta alakzatok mármost rendkívül összetett képződmények: az emberek eltérő társadalmi-gazdasági helyzetük, pszichés-individuális értékeik és térbeli összefüggéseik folytán mindig sok alárendelt alakzathoz kötődnek. Mivel ezek az emberi összeszövődések kölcsönös funkcionális függőségi kapcsolatokként jönnek létre, egyszersmind többé vagy kevésbé ingatag hatalmi egyensúlyokat is alkotnak. Az emberek közötti kölcsönös függések ezért sohasem statikus jellegűek; ezért az alakzatok dinamikus feszültséghálóként jellemezhetők. Az alakzatok tehát voltaképpen nem időtlen képződmények, az állandóan mozgásban levő kölcsönös függési láncok értelmében vett kizárólagosan folyamatszerű lét jellemző rájuk

Középponti jelentőségű itt a hatalom fogalma. Elias megpróbálja elkerülni a hatalom szubsztanciális értelmezését: a hatalmat nem olyasminek tekinti, amit mint dolgot birtokolni lehet, hanem az emberi kapcsolati folyamatok meghatározó jegyének. Ennyiben a hatalom egyetemes, viszonyokhoz kötött jelenség: annak nyilvánvaló lehetőségét foglalja magában, hogy valamely összeszövődés-összefüggésben más emberek döntési játékterét s emiatt egyéni önszabályozási lehetőségeit befolyásolni tudjuk. Annak a felfogásnak, hogy az emberek alakzatokba tagozódnak, egyenes következménye, hogy le kell mondanunk arról az elképzelésről, miszerint az emberek teljesen szabadon cselekszenek, és választják meg cselekvésük céljait. Cselekedeteik és azok indítékai csakis társított alakzataikkal összefüggésben és azok háttere előtt tárhatók fel, emiatt az alakzatok cselekvési lehetőségeik, illetve korlátjaik keretét jelentik.

Az eddig elmondottak alapján kézenfekvő, hogy Elias a társadalom fogalmáról is megpróbálja lehántani a szubsztanciális tartalmat. A társadalmat egy csomó egymásba folyó alárendelt alakzat nem fogalmaként lehetne értelmezni. Elias számára azonban nem létezik a cselekvés hordozójaként vagy alanyaként felfogott társadalmi szereplő; számára a társadalom kizárólag „azoknak a funkcióknak az összefüggése, amelyeket az emberek egymás számára betöltenek; ez és nem más az, amit »társadalomnak« nevezünk. Önálló létszféra.Ebben mutatkozik meg az alakzatfogalom egy másik előnye. Amennyiben ugyanis alakzatoknak értelmezzük a társadalmakat, akkor alakzatfogalmunk potenciálisan túlmutat klasszikus társadalomfogalmunkon, mivel a társadalmi egységek (társadalmak) kölcsönfüggéseit is alakzatokként ragadja meg. Ezzel a kulturális-normatív megközelítés helyébe lépő viszony-megközelítéssel a társadalmi fejlődés elméletének egy régi problémája is megoldható, nevezetesen a fejlődés belső és külső tényezőinek megkülönböztetése és azok súlyának meghatározása. Elias számára, mint említettük, kizárólag funkcionális kölcsönfüggések léteznek, s ezek nem feltétlenül normatív szabályozásnak vannak alávetve. Tehát elismer olyan társadalmi (társadalomközi) kölcsönfüggési kapcsolatokat, amelyek strukturáltak ugyan, de ezt nem kell normáknak megalapozniuk.

6. A kettős kötés elmélete

Elias dinamikus folyamatmodell segítségével írja le azokat az alakzatokat, amelyeket az emberek a természettel, illetve a különböző embercsoportok egymással alkotnak. Ezt a modellt kezdetben „kölcsönös lefogásnak” vagy „ördögi körnek” nevezte, később a kettős kötés nevet adta neki. Fontos szerepet játszik ebben a modellben két beállítódás: a részrehajlás (Engagement) és a távolságtartás. A kettős kötés elmélete, a két középponti változóval, a részrehajlással és a távolságtartással: Elias folyamatelméletének magva. Az általa kettős kötésnek nevezett mechanizmus a társadalmi fejlődésfolyamat voltaképpeni hajtóereje.

A legtöbb ember, köztük sok társadalomtudós, különösen közgazdászok és a racionális döntések elméletének más képviselői szinte magától értetődően abból indulnak ki, hogy az emberek cselekedeteit az érintett egyének szándékai és tervei irányítják, ezért azok visszavezethetők a cselekvő személyek szándékaira és terveire.

Mit akarunk azzal kifejezni, amikor azt mondjuk, hogy ezt vagy azt szándékozunk tenni, vagy hogy valamilyen tervünk van? Azt, hogy cselekedeteinket előre kigondoltuk, valamiféle célokat követünk, s már azt is kieszeltük, miféle eszközökkel akarjuk elérni céljainkat. Cselekedeteinkről, amennyiben a mi előzetesen felállított terveink irányítják őket, tehát elmondhatjuk, hogy szándékunkban álltak, terveztük azokat.

Ugyanakkor pontosan tudjuk, hogy viselkedésünkről nem mindig mondhatjuk el, hogy megterveztük, vagy szándékunkban állt volna megtervezni.

– minél kevésbé tekintjük életünk legfontosabb eseményeit általunk ellenőrizhetőnek, annál erősebbek érzelmeink és affektusaink, és

– minél erősebbek érzelmeink és affektusaink, annál kevésbé vagyunk képesek ellenőrizni viselkedésünket.

Tegyük most fel azt a kérdést: ha nem mi magunk, vajon ki vagy mi ellenőrzi vagy irányítja viselkedésünket?A válaszunk lehet közvetlen ösztönös reakció is, de abból is állhat, hogy elgondolkodunk, mi módon kellene reagálnunk az eseményre. Azáltal, hogy nem azonnal ösztönösen reagálunk, hanem külső reakciónkat lelkileg előkészítjük, viselkedésünk nagyobb mértékben általunk tervezett és ellenőrzött, mint az elsőként említett esetben.

…Érvényesek-e az imént említett összefüggések kívülről nem látható viselkedésünkre, tehát gondolkodásunkra is? Mondhatjuk-e, hogy minél erősebbek indulataink és érzelmeink, annál kevésbé vagyunk képesek ellenőrizni és irányítani gondolatainkat?

Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a válasz: igen. Tapasztalatból mindannyian tudjuk, hogy amikor lelkileg erősen felindultak vagyunk, és tele vagyunk érzelmekkel, igen nehezünkre esik kordában tartani gondolatainkat. Jönnek-mennek anélkül, hogy úrrá tudnánk lenni felettük. Azt mondhatnánk, hogy ilyen pillanatokban nem mi ellenőrizzük őket, hanem azok uralkodnak felettünk.

Ehhez járul még egy általános tapasztalat: a tudatos, tapasztalataink és a logika törvényei segítségével irányított és ellenőrzött gondolkodáshoz, tehát a valóságelvű és logikus gondolkodáshoz olyan belső készség kell, amelyhez ismét csak arra van szükségünk, hogy bizonyos fokig távolságot tartsunk pillanatnyi helyzetünktől.

Az affektusaink ereje, viselkedésünk irányítására és ellenőrzésére való képességünk között itt tárgyalt összefüggés belső viselkedésünkre, tehát gondolkodásunkra is érvényes. A kérdés vizsgálata továbbá azt is megmutatta, hogy kapcsolat áll fenn tudásunk valóságtartalma és azon képességünk között, hogy gondolatainkat megtervezzük és ellenőrizzük. Ezt az összefüggést a következőképpen fogalmazhatnánk meg: Minél kevésbé vagyunk képesek irányítani és ellenőrizni gondolatainkat, annál kisebb tudásunk valóságtartalma.

Ezzel az utolsó összefüggéssel bezárul a kör, amelyet most összesen négy kijelentés alkot:

– minél kevésbé tudjuk gondolatainkat irányítani és ellenőrizni, annál kisebb tudásunk valóságtartalma,

– minél irreálisabb tudásunk van helyzetünk lényeges oldalairól, annál kevésbé tudjuk ellenőrizni ezt a helyzetet,

– minél kevésbé látjuk helyzetünket általunk ellenőrzöttnek, annál erősebbek érzelmeink vagy indulataink, és

minél erősebbek érzelmeink vagy affektusaink, annál kevésbé vagyunk képesek ellenőrizni viselkedésünket, tehát gondolkodásunkat is.

 

8. A civilizációs folyamat társadalmi mechanizmusai

A kettős kötés elméletét most az embercsoportok egymással alkotott alakzataira fogjuk alkalmazni. Mielőtt elkezdenénk taglalni a problémát, először tegyük fel azt a kérdést, hogy mely tényekből kell kiindulnunk a jelenség magyarázatakor. Elias szerint a következő tényekről van szó:

1. Az ember civilizációs folyamata: társadalmi folyamat. Ez nyilvánvaló, hiszen bármely nemzedék világképe, tudásának valóságtartalma, technológiájának hatékonysága stb. az előző nemzedék világképén, tudásának valóságtartalmán, technológiájának hatékonyságán alapul .

2. Az ember civilizációs folyamata nem lehet emberek által tervezett folyamat. Ez is nyilvánvaló, hiszen egy ilyen hosszas folyamat megtervezése és megvalósítása az emberi környezet, benne a társadalmi környezet teljes ellenőrizhetőségét és irányíthatóságát feltételezné.

3. Az ember civilizációs folyamata nem ember által tervezett, tehát személytelen, cél, terv és akarat nélküli ok-okozati összefüggések által irányított mechanizmusra vezethető vissza .

4. Az ok-okozati összefüggések legutóbbi részben bemutatott zárt, önmagába visszatérő láncolatának egyetlen, kívülről befolyásolható eleme: az emberi környezet kiszámíthatóságának növekedése, illetve csökkenése.

5. Az ember civilizációs folyamatát ennek megfelelően egy olyan nem tervezett, törvényszerű mechanizmusra kell visszavezetnünk, amelynek eredményeként növekszik, illetve csökken az emberi környezet kiszámíthatósága.

Az eseményeknek, illetve események láncolatának két olyan alapvető típusa van, amely az emberi környezet kiszámíthatóságának fokozódásához, illetve csökkenéséhez vezet. Az első típusra példa a földrengés és egy addig nyugvó tűzhányó kitörése. Ezek az események a természeti ok-okozati összefüggések köréhez tartoznak. A második típushoz tartoznak a forradalmak és háborúk. Ezek az emberi társadalmak ok-okozati összefüggéseinek körébe sorolhatók.

Hogy a természetben játszódó események és folyamatok mögött törvényszerű ok-okozati összefüggések húzódnak meg, azt korunk civilizált emberei magától értetődőnek tartják. De még ma is sokan nehezen tudják elképzelni, hogy ez így volna a társadalmi eseményekkel és folyamatokkal is. Önmagában ez nem nagyon meglepő, hiszen itt ember és természet kapcsolatával ellentétben emberi kapcsolatokról, tehát embereknek más emberekhez fűződő kapcsolatairól van szó. Ahhoz hasonlóan, ahogy őseink a természet kapcsán látták, itt mindkét vagy valamennyi oldalon valóban emberi személyek vagy csoportok állnak szemben egymással a maguk szükségleteivel, eszményeivel, céljaival és terveivel. A társadalmi élet emberek és embercsoportok szükségleteinek, eszményeinek, céljainak és terveinek többé-kevésbé békés összeszövődéséből és a legkülönbözőbb eszközökkel vívott harcából áll. A társadalmi eseményeknek ezért az okai és az okozatai is emberi szükségletek, eszmények, célok és tervek.

Ez kétségtelenül így van, mivel azonban mi is emberek vagyunk, a csoport pedig, amelyhez tartozunk, embercsoport, helyesebb lenne ezt így kifejezni: a társadalmi élet a mi szükségleteink, eszményeink, céljaink és terveink más emberek szükségleteivel, eszményeivel, céljaival és terveivel való többé-kevésbé békés összeszövődéséből és a legkülönbözőbb eszközökkel vívott harcából áll. Mert ami a mi társadalmunkban történik, az egyszersmind általunk s velünk is történik. Ebből következik, hogy a társadalmi eseményeknek úgy az okai, mint az okozatai saját szükségleteink, eszményeink, céljaink és terveink, valamint más emberek szükségletei, eszményei, céljai és tervei.

 

9. Példa: a civilizáció folyamata

Norbert Elias gondolkodás- és eljárásmódját legismertebb művén kívánjuk szemléltetni, amelyben már elméletének legtöbb eleme megtalálható. Ebben a fő műben, A civilizáció folyamatában megkísérli bemutatni a középkori nyugat-európai feudális rendszerről a francia abszolutista nemzetállam rendszerére való átmenet folyamatát. Ez a civilizációs folyamat szerinte két síkon zajlik: az alakzatstruktúrák változásának, amely a kölcsönös függési láncolatok differenciálódásaként és meghosszabbodásaként mutatható be, az egyéni struktúrák változása felel meg, amely az egyéni affektusellenőrzés differenciálódásában és megszilárdulásában ragadható meg.

Ahhoz, hogy a területi urak megőrizzék társadalmi helyzetüket, kénytelenek megküzdeni egymással a tovább nem szaporítható erőforrásokért. Az azonos hatalmú uradalmak ingatag alakzata tehát az első szakaszban egy új folyamatba csap át: kizárási harcokba, amelyeket a szó szűkebb értelmében senki sem akart vagy tervezett, amelyek azonban mégis kikerülhetetlen következményei az alakzati helyzetnek. Ezeknek a konkurenciaharcoknak a keretei között a lovagi társadalomban kialakul a győztesek és vesztesek hierarchiája, miközben a kizárási harcok egyre magasabb szinten folytatódnak, azaz a hatalmukban megerősödött győztesek egymás között folytatják tovább a harcot. A folyamat első szakaszának végén egy hatalmas központi uralkodó, az abszolutista király áll, aki magához ragadta a hatalom monopóliumát.

A hatalom monopolizálásának folyamatát tehát a konkurencia mechanizmusa indítja el, és ez irányát is megszabja. Ez a folyamat egyúttal (természetesen nem tervezett) civilizációs folyamatként is értelmezhető: a társadalom hierarchizálódásával (a népességnyomás alapján a népesség más rétegei is mobilizálódnak) fokozódott a munkamegosztás, szorosabb kommunikációs kapcsolatok jöttek létre, fokozódott az igény a csereeszközökre és a leszámítolási egységekre (pénz). Másként kifejezve: fokozódnak az emberek közötti kölcsönös függések, összeszövődés-összefüggések. Az állam szociogenezisének az emberi ösztönstruktúra átalakulása felel meg. A kölcsönös függések fokozódása nyomán az emberek kénytelenek jobban ellenőrizni viselkedésüket, ösztön- és indulatstruktúrájukat. A nagyobb önkontroll alapja a hatalom és az erőszak monopóliummá válásának társadalmi folyamata, amely az egyén számára fokozatosan kiszámíthatóvá teszi a társadalmi életet. Elias hangsúlyozza, hogy a társadalmi karakternek ez az átalakulása a lovag és a nála hatalmasabbak (akiktől most függőségbe kerül) kapcsolatában megy végbe: az önkontroll fontosabbá válik, ha nem akarják veszélyeztetni gazdasági és státushelyzetüket. Szabályozott érintkezési formák (azaz az ösztön- és affektuskontroll formái) fejlődnek ki, mert az új udvari hatalmi feltételek mellett már nem lehetséges az, ami korábban az volt: a kardhoz nyúlni.

A folyamat második szakaszát Elias szerint az a harc alkotja, amelyet a királyok abszolút uralmuk megőrzéséért, a király régi ellenfelei a régi rendszer visszaállításáért, az új társadalmi rétegek pedig a királyi hatalom ellenőrzéséért folytattak. E folyamat során a királyok szövetségeket kötöttek, hatalmukat más társadalmi rétegekkel osztották meg (királymechanizmus), s végül a hatalom teljesen kicsúszott a kezükből. Az egykor abszolút uralkodókból végül államuk többé-kevésbé hatalom nélküli képviselői lettek.

Az e szakasz lezárultával létrejött demokratikus államokban az egykor abszolút uralomból civilizált, nagyjából valamennyi társadalmi réteg által ellenőrzött hatalom lett. Az állam végső soron mindent eldöntő fegyvere, a fizikai erőszak addig elképzelhetetlen mértékig kiszámíthatóvá vált. Ettől a demokratikus államokban zajló társadalmi folyamatok még nem vesztették el törvényszerű jellegüket. Csupán annyi történt, hogy az eseménysor okait és okozatait alkotó emberi szükségletek, célok és tervek közötti harc ezekben az államokban ma civilizált formában zajlik.

A dolog így állván, egy törvényszerűen zajló társadalmi folyamat foglyai vagyunk. Egy szinttel feljebb, az alakzatok szintjén, amelyeket az egyes államok és szuverén országok alkotnak egymással, hasonló folyamat zajlott s zajlik ma is. Van azonban egy különbség: a szuverén országok és államok kezéből még senki sem vette ki a fegyvert…

 

Helmut Staubmann:

Talcott Parsons (1902-1979)

1. Elméleti háttér és megismerési érdek

Életművének középső szakaszában Parsons a strukturális-funkcionális cselekvéselmélet megalapítójának és vezető képviselőjének számított. (Ugyanazon elmélet különböző megjelölései a kezdő számára zavaróan hathatnak. Bár ezek az elmélet különböző súlypontjait jelölik, rendszerint egymás szinonimáiként alkalmazzuk azokat.) Parsons célul tűzte ki, hogy megalkossa az emberi cselekvés egységes elméletét. Úgy gondolta, hogy kora jelentős társadalomtudósainak (szociológusok, közgazdászok, szociálpszichológusok) igen eltérő elméleteiben olyan közös vonások vannak, amelyeket egy általános cselekvéselméletben lehet összefoglalni (konvergencia tétel). Első nagy művében, A társadalmi cselekvés struktúrájában Parsons Alfred Marshall, Vilfredo Pareto, Emile Durkheim és Max Weber munkássága kapcsán igyekezett bizonyítani ezt az elméletet. Az itt felsorolt nevekhez hasonló jelentőségű volt a Sigmund Freud pszichoanalitikus elméletével való szembesítés is.

A korábbi cselekvésmodelleket Parsons azért tartotta problematikusnak, mert azok egyoldalúan vagy csak a cselekvést előidéző előfeltételeket vonták be a magyarázatba, mint a pozitivizmus és a materializmus, vagy csak szubjektív-eszmei célképzeteket, értékeket, utópiákat, vallási elképzeléseket stb. tekintettek az emberi cselekvés magyarázata szempontjából mértékadónak, mint például az idealizmus esetében. Az ennyire ellentétes gondolkodási hagyományokból eredő elméletek konvergenciáját Parsons szerint az teremtette meg, hogy a pozitivista hagyományt követő Marshall, Pareto és Durkheim fokozottabban figyelembe vették az eszmei tényezőket, míg Weber az idealista hagyomány és a materialista elképzelések közvetítésére törekedett; például azzal, hogy differenciáltabb kölcsönhatásokat feltételezett technikai-gazdasági és vallási-eszmei tényezők között. Szemléletesen fejeződik ki ez a törekvés Webernek abban a kijelentésében, amelyet Parsons A társadalmi cselekvés struktúrája című műve mottójául választott: „Az értelmes emberi cselekvés gondolati magyarázata elsősorban a »cél« és »eszköz« kategóriáihoz kötődik.” Ezekkel az elméletekkel szembesülve vonhatta le Parsons azt a végkövetkeztetést, hogy azok, eltekintve a terminológiai eltérésektől, lényeges pontokon egybehangzóak, így egy olyan, minőségileg új társadalomtudományi elméleti fejlődést indítottak el, amely valamennyi szak-társadalomtudomány (szociológia, politikatudomány, közgazdaságtan, kultúraelmélet stb.) alapelméletének tekinthető általános cselekvéselméletbe torkollott. Az elmélet első elnevezése: voluntarista cselekvéselmélet. Később ugyanerre a strukturális-funkcionalizmus kifejezés honosodott meg

2. A cselekvés strukturális-funkcionális vonatkozási keretei

2.1. Cselekvés-funkció-struktúra rendszer

A cselekvés fogalmat mint a szociológia alapkategóriáját első ízben Max Weber dolgozta ki. Weber értelmezésében a szociológia „olyan tudomány, amely a társadalmi cselekvést értelmezve érti meg, és ezáltal lefolyásában és hatásaiban okságilag akarja magyarázni”; a cselekvést úgy határozta meg, mint „emberi viselkedést (legyen az külső vagy belső ténykedés, mulasztás vagy tűrés) […], ha és amennyiben a cselekvők szubjektív értelmet kapcsolnak hozzá” . Ez a cselekvésfelfogás elsősorban attól a viselkedés fogalomtól határolódik el, amelyre a nagyjából ugyanebben az időben született behaviorista elmélet támaszkodott. …

A szociológiába Max Weber által bevezetett cselekvésfogalom ..egyik következtetése az volt, hogy külön kell választani a viselkedés (fizikailag megállapítható, mintegy filmszerűen rögzíthető) lefolyását attól a „szabályozó instanciától”, amely a viselkedés programjaként értelmezhető. Az értelem, az értékek, a normák stb. abban az értelemben képesek szabályozni az emberi viselkedést, hogy többé vagy kevésbé bonyolult viselkedésmintákat írnak elő. Az ebben az összefüggésben felmerülő kérdések – hogyan keletkeznek és változnak meg az ilyen viselkedési programok, milyen hierarchia létezik a cselekvést ellenőrző instanciák és az azt megszabó előfeltételek között, hogyan gyökereznek meg ezek az egyénekben, és mennyire hatékonyan befolyásolják a viselkedést (internalizáció) stb. – a parsonsi cselekvéselmélet középponti problémáivá váltak.

Az idealista és pozitivista elméleti hagyományok egyoldalúságainak kiiktatására irányuló erőfeszítései során Parsonsban az a meggyőződés alakult ki, hogy minden cselekvés egy sor strukturális összetevőből áll. Ezeket minden cselekvéselemzés során kellőképpen figyelembe kell venni. Az összetevők: 1. a cselekvés feltételei, 2. eszközei mint a cselekvő személy helyzetének összetevői, 3. a cselekvő szubjektív céljai. A negyedik strukturális összetevőnek, a normáknak annyiban különleges helyzetük van, hogy egyformán tekinthetők a szituációhoz tartozó tényezőknek (a cselekvő tudatában van a normák érvényességének, s számol mindazokkal a következményekkel, amelyek követésükből vagy nem követésükből adódnak), s a cselekvés szubjektív oldalához is számíthatók, amennyiben belsővé válnak. Végül a cselekvések végrehajtásához valamilyen energiára vagy motivációra is szükség van. Azt a viselkedést, amelyet ezeknek a tényezőknek a segítségével lehet elemezni, Parsons cselekvésnek nevezi.

A cselekvés fogalma mellett ennek a fajta cselekvéselméletnek, a strukturális funkcionalizmusnak a szempontjából a funkció fogalmának is alapvető kihatása van. A funkció fogalma eszmetörténetileg a hagyományos, szubsztanciákban és a köztük ható oksági kapcsolatokban való gondolkodást váltotta fel. A matematikában és a természettudományokban ez a fejlődés már sokkal korábban lejátszódott. A társadalomtudományokban a funkció fogalma a 20. század elején mindenekelőtt a néprajz és a kulturális antropológia területén honosodott meg. …

A harmadik, előzetesen tisztázandó fogalom, a struktúra egyenesen átvezet bennünket a rendszerelmélethez.

*

{Jelen honlap kibocsátója még a hetvenes években kezdett foglalkozni a rendszerelmélettel. Az utóbbi ipari alkalmazásáról szóló könyv egyik lektorának kérte fel a KJK.

“Ipari rendszerelmélet

A nagy ipari rendszerek kutatása és irányítása”

Ipari rendszerelmélet

Szerző

Horváth Iván

Lektor

Dr. Földes Károly

Dr. Kornai János

Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó (Budapest) , 1973
 463 oldal }

*

A struktúra, az alak (vö. az alakészlelést az észlelés lélektanában) vagy a rendszer fogalmát gyakran mint egymás szinonimáit alkalmazzák. Egészleges összefüggés értelmében felfogott rendszer csak ott jöhet létre (szintetikus rendszerek), illetve elvonatkoztatás útján csak ott hozható létre gondolati úton, ahol van valami, ami elhatárolódik vagy elhatárolható a környezetétől. A rendszer és a környezet közötti határ eléréséhez és megszilárdításához – fogalomalkotás során a megfelelő kifejezés a definíció (lat. elhatárolás) –, a rendszereknek struktúrákat kell felépíteniük. A struktúra fogalma a rendszer azon elemeire vonatkozik, amelyek függetlenek a rendszer-környezet viszonyban bekövetkező rövid távú ingadozásoktól. A struktúrafogalom tehát azokat a rendszerjellemzőket jelöli, amelyek meghatározott keretben más elemekhez képest állandóknak számíthatnak” . Társadalomtudományi példaként említhetnénk meg az alkotmány szerepét az állam működése szempontjából. Társadalmi rendszerek kialakulásához tehát struktúráknak kell képződniük. A társadalmi rendszerekben ezek a struktúrák lényegében a várakozások struktúrái, amelyek az intézményesülés révén össztársadalmilag meggyökeresednek (példa: oktatási intézmények, a házasság intézménye), de rövid távon, kisebb társadalmi egységekben (megállapodás, megegyezés) kommunikáció útján is létrehozhatók, és természetesen meg is szüntethetők.

A strukturált jelenségek rendszerként kezelhetők. A struktúraképződés, amely a rendszert elkülöníti környezetétől, valamint ezeknek a struktúráknak a fenntartása a rendszer határainak megjelölését vonja maga után. Attól függően, hogy milyen módon képződnek a határok, zárt és nyílt rendszerek jöhetnek létre. Az utóbbi esetben a rendszer és környezete között input- és output-folyamatok játszódnak le. A cselekvési rendszer és annak alrendszerei a parsonsi cselekvéselmélet szerint nyílt rendszerek, amelyek között bonyolult kölcsönfüggések állnak fenn, csereakciókat végeznek egymás között és a környezetükkel.

2. 2. Cselekvési rendszerek a cselekvés kapcsolati keretében

…Miben különböznek a cselekvési rendszerek más rendszerektől? Korábban megállapítottuk, hogy rendszerek különböző absztrakciós és specifikációs szinteken képződhetnek. Mi a cselekvési rendszerek specifikuma? A kérdés megválaszolásához Parsons különböző fejlettségi szintjüknek megfelelően kategorizálja a rendszereket, amely szinteket a kibernetikus ellenőrzési kapcsolatok hierarchiája, illetve fordított irányban a megszabó előfeltételek fokozatai – meghatározott fejlődési szinten minden rendszer az alacsonyabb szint elemeiből építkezik – jellemeznek . Az emberi életvilágban előforduló legalsó rendszerszint: a fizikai-kémiai rendszerek. A szervetlen rendszereknek ezt a világát fedi el az élet keletkezése, a biológiai rendszerek kialakulása. Némileg leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a legalsó szint rendszereinek viselkedése oksági összefüggések feltárásával magyarázható. A biológiai rendszerek területén a viselkedés lefolyását túlnyomórészt olyan folyamatok szabályozzák, amelyek az evolúció során jöttek létre, és adott élőlény szempontjából veleszületettnek számítanak.

A cselekvési rendszerek kialakulásában az a döntő lépés, hogy az emberi viselkedésben, a kellő belső szervező (veleszületett szabályozó funkciók) hiányában szakadás következik be a kölcsönös függésekben. (Az egyéni alakíthatóság természetesen minden élőlény alapvető tulajdonsága, csak alacsonyabb evolúciós szinten ennek sokkal kisebb a mértéke.)

Az emberi viselkedés ebben az értelemben nyílt, szabad, röviden: sem fizikailag-kémiailag, sem biológiailag nem teljesen meghatározott. … Hogyan lehetséges mármost az emberi viselkedés nyitottságának háttere előtt a társadalmi rend: az összehangoltság, az előreláthatóság, a cselekvés és átélés egyidejűsége, ahogy igen bonyolult és meghatározatlanságuk miatt tulajdonképpen valószínűtlen módon valóban megtaláljuk társadalmunkban? Ez az egyik kiinduló kérdés, amelyet Parsons feltett magának. A válasz lényegében úgy hangzik, hogy a kommunikációs és interakció révén értelmüket, normáikat, értékeiket, a bennük foglalt ismereteket, röviden a kultúrát tekintve olyan többé-kevésbé szilárd struktúrák épülnek fel, amelyekhez a cselekvők igazodnak, amelyek betartását az interakciókban a társadalmi ellenőrzés mechanizmusai követelik meg (intézményesülnek), vagy a tanulási folyamatok során belsővé válnak, és így mint a személyiség részei közvetlenül érvényesülnek a cselekvésben.

A fizikai-kémiai és a biológiai rendszerek a cselekvési rendszerek környezetéhez tartoznak. Mintegy azon helyzet empirikus részét alkotják, amelyen belül a cselekvés lehetséges. A rendszerképződés egy további szintjét, amely szintén a cselekvési rendszerek környezetéhez tartozik, Parsons télikus rendszereknek nevezi (a görög télosz, azaz cél szóból). …

Cselekvési modelljét Parsons szinte axiomatikus-deduktív módon fejleszti ki néhány alapvető fogalomból és feltevésből, amelyeket a cselekvés kapcsolati keretének (actionframe of reference) nevez. Az egész elmélet magva a biológiai evolúcióelméletben kifejlesztett gondolati alakzat analógiája: a cselekvő (aktor), a környezet (az aktor helyzete) és a kettő között ható viszony. Az egész elmélet gyakorlatilag e három fogalom felbontásából formálódik meg.

Az aktor és helyzete közötti viszonyt, mint említettük, a meghatározó ösztönstruktúra hiánya és ebből következőleg a viszonylagos függetlenség jellemzi. A kapcsolatot ehelyett igazodási módok (relációs módok) strukturálják. Parsons három ilyen igazodási módot különböztet meg:

– kognitív relációs mód: az ismeretek akkor válnak fontossá a cselekvés szempontjából, ha a cselekvő rendszerbe foglalja a létezésről szóló kijelentéseket, a valóságról alkotott felfogását, a cselekvések feltételeiről, lehetőségeiről és akadályairól kialakult képét, röviden: környezete éppígy-létét;

– affektív-katektikus relációs mód: ezen a szeretet, nagyrabecsülés, gyűlölet, szolidáris érzések stb. formájában alakuló érzelmi kötődéseknek a cselekvés szempontjából való fontossága értendő (Sigmund Freud a tárgyak érzelmi megszállását nevezte katexisnek);

– értékelő relációs mód: arra a funkcionális problémára utal, hogy miként becsüljük fel a válogatás következményeit a cselekvési rendszerben. Az értékelés (becslés) a cselekvési rendszer elemeinek integrációját érinti. …

A szituáció fogalma a cselekvés elméletében nem valamennyi (elképzelt) megfigyelő által megállapítható helyzeti tényezőt jelenti (az „önmagában vett” helyzetet), hanem valamennyi tárgyat, amelyhez a cselekvő igazodik. A cselekvő helyzete tehát a környezet, amennyiben a cselekvő észleli (ennek nem szükségképpen kell tudatosan történnie), s emiatt jelentősége lesz számára.

A szituáció tárgyainak további felosztását Parsons a tárgyak modalitásai alapján végzi el; ezen ismét a tárgyak azon oldalait érti, amelyeknek a cselekvő szempontjából fontossága van. Az osztályozás alapjául tehát nem a tárgyak önmagukban való tulajdonságai szolgálnak, hanem az, hogy milyen kapcsolatban állnak a cselekvővel. Az orientáló tárgyak alapvetően társadalmiakra és nem társadalmiakra oszthatók fel. A megkülönböztetés kritériumát az interakció, a kölcsönös orientálódás s az ennek megfelelő várakozásstruktúrák létrejötte adja.

Több cselekvő közti interakcióban társadalmi rendszerek jönnek létre. A társadalmi rendszerek cselekvési rendszerek, amelyekben az interakció megszerveződik és strukturálódik, s amelyek így saját problémafelvetésük alapján teremtődnek meg, és semmiképpen sem foghatók fel egy sor egyéni cselekvő viselkedésének összegződéseként. A szociológia két alapfogalmának van különleges súlya a társadalmi rendszerek leírása szempontjából. A társadalmi szerepekben rögzülnek a társadalmi rendszer meghatározott pozícióját betöltő személy jogai és kötelességei, a viselkedésével szemben támasztott elvárások. Az intézmények a társadalmi ellenőrzés mechanizmusai által körvonalazott szabályozórendszerek.

A nem társadalmi tárgyak (a cselekvő számára instrumentálisan fontos eszközök, feltételek, céltárgyak, akadályok, szimbólumok stb.) fizikai-kémiai és kulturális tárgyakra oszthatók fel. A fizikai-kémiai tárgyak alkotják azt a területet, amelyet köznapi értelmezésben természetnek nevezünk. A kulturális tárgyak ettől abban különböznek, hogy a személyiség motivációs igazodási rendszerének részévé, ennek következtében egyének, csoportok és nemzedékek között átadhatóvá válhatnak. A kulturális tárgyak azonban alapvetően külsők a cselekvők szempontjából, akik ezeket is, mint minden más tárgyat, instrumentális eszköznek, feltételnek vagy lehetséges cselekvések akadályaként élik meg.

A mindenkori kulturális minta egyik jegye, hogy sajátosan strukturált rendszerekké szerveződik (integrálódik). Ezek a kulturális rendszerek, a mindenkori uralkodó igazodási módozat szerint kognitív rendszerekre (eszme- és hitrendszerek), expresszív szimbólumrendszerekre (formák, stílusok, művészet) és értékorientációs rendszerekre oszthatók fel.

A kulturális minták mindegyik típusa meghatározott igazodási problémák megoldási lehetőségének tekinthető – az eszmerendszerek (elméletek, mítoszok, ideológiák stb.) kognitív problémákra kínálnak megoldásokat, az expresszív szimbólumok rendszerei azt a problémát oldják meg, miként fejezzük ki „megfelelő” módon érzéseinket, illetve miként észlelünk (élünk át) érzelmileg bizonyos helyzetet, az értékorientációs rendszerek pedig az értékelés problémáinak megoldási mintái: miként becsüljük fel az egyes személyiségek és a társadalmi rendszer összefüggésében a cselekvés következményeit.

Az értékorientációs rendszerek, ismét csak az alapvető igazodási módok szerint három területre oszthatók fel. A kognitív mód azokat az értékmércéket foglalja magában, amelyek a kognitív ítéletek érvényességét, valamint a kiválasztott megfigyelési adatok és megismerési tárgyak relevanciáját rögzítik. A méltányló-esztétikai mód azokat, amelyek rögzítik, mely tárgyak milyen módon tegyenek vagy tehetnek szert érzelmi nyomatékra. Az „appreciative-aesthetic” (méltányló-esztétikai) kifejezés Parsons szóalkotása, ezért nehezen fordítható le. Jelentése azonban a szövegösszefüggésből világosan kitűnik: azokról a kulturális értékmércékről van szó, amelyek a cselekvő eligazodását szolgálják a katektikus jelentésű tárgyakkal kapcsolatos beállítottság és kiválasztás terén. A skála a helyes partnerválasztástól a zenekedvelés és az öltözködési előírások terén érvényesülő ízlésnormákig terjed. Az értékorientáció etikai-morális módja azokat a kritériumokat foglalja magában, amelyek segítségével lemérhetők és értékelhetők a cselekvések és azok következményei a cselekvési rendszer teljes integrációja szempontjából. A cselekvések következményeinek értékeléséhez kulturális mércék is rendelkezésre állnak, amelyekhez a cselekvő igazodhat.

Az utolsó még tisztázandó fogalom a cselekvés kapcsolati keretében a személyiségrendszer. Ezen azokat a cselekvési mintákat érthetjük, amelyeket a szó legtágabb értelmében a személy jellemének nevezünk. Ez a mintaképzés a személy motivációs igazodásában éppúgy bekövetkezhet a kognitív és a katektikus, mint az értékelő dimenzióban. A fent említett kulturális rendszerek és értékorientációs módozatok, belsővé válva a személyiség motivációs igazodásának részévé válhatnak. Létrejöhetnek azonban teljesen eltérő minták is.

2.3. A mintaváltozók

Ezzel meghatároztuk az általános cselekvéselmélet legfontosabb alapfogalmait, és bemutattuk kölcsönfüggéseiket. Az imént leírt összefüggési keretből további cselekvéselméleti fogalmak is levezethetők. Az egyik legfontosabb ilyen fogalom a mintaváltozók (Pattern Variables) fogalma, amelyet Parsons is többször alkalmaz konkrét szociológiai vizsgálatokban. A mintaváltozókkal Parsons kapcsolatot teremtett fontos szociológiai elméletek és a cselekvés általa kidolgozott vonatkoztatási kerete között. Először vezessük le a mintaváltozókat a cselekvés kapcsolati keretéből. A cselekvő a három említett relációmódozat alapján igazodik a helyzethez. Ezzel azonban nem automatikusan nyilvánul meg a helyzet jelentősége a cselekvő számára. Egy sor alapvető döntést kell hoznia, amelyek azzal kapcsolatosak, hogy melyik igazodási módozaté legyen az elsőbbség. A cselekvés vonatkoztatási keretéből öt dichotóm döntési alternatíva vezethető le, amelyeknek kombinációi a sajátos igazodásokra és igazodási rendszerekre jellemzők.

A mintaváltozók esetében a következő öt dichotómiáról van szó:

1. affektivitás – affektív semlegesség: azon a döntési dilemmán alapul, hogy olyan cselekvést válasszunk-e, amely közvetlen impulzusokat elégít ki, vagy értékelő megfontolások alapján a közvetlen kielégülést szorítsuk háttérbe, mint a fegyelmezett viselkedés esetében;

2. énhez igazodás – közösséghez igazodás: el kell dönteni, vajon a cselekvésnek a cselekvő magánérdekeit vagy közös célokat kell-e szolgálnia;

3. univerzalizmus – partikularizmus: döntés a tárgyak jelentései között annak alapján, hogy kognitív tekintetben általános szempontok alá sorolhatók-e, vagy speciális jelentőségük van a cselekvő számára.

A következő két mintaváltozó kizárólag a társadalmi tárgyakkal szembeni beállítottsággal kapcsolatos döntésekre vonatkozik:

4. ascription (tulajdonítás) – achievement (teljesítmény): a társadalmi tárgyakat a cselekvő vagy bizonyos nekik tulajdonított tulajdonságok, tagság, leszármazás, birtoklás, röviden az így-lét, a minőség alapján, vagy ténykedésük, teljesítményük alapján ítéli-e meg.

5. specifikusság – diffuzitás: ennek a dichotómiának az alapja egy döntés arról, hogy az EGO a MÁSIKKAL szemben pontosan körülhatárolt, specifikus kapcsolatokra (amilyenek például szakmai szerepek között állnak fenn) alkalmazva, vagy átfogó – diffúz-kapcsolatokra vonatkoztatva (mint például a szülő-gyermek vagy a baráti kapcsolatokban) vállal kötelezettségeket.

Ezek a mintaváltozók a cselekvés kapcsolati keretében négy szinten lelhetők fel. A cselekvő cselekvésének konkrét szintjén, továbbá a mintaváltozókkal jellemezhetők adott személyiség választási szokásai, a társadalmi rendszerben a tagok jogai és kötelességei, a kulturális rendszerben pedig értékmintákat jellemeznek cselekvési utasítások formájában: a mindenkori dilemmának melyik oldalát kell adott helyzetben választani. Másként kifejezve: a mintaváltozókkal írhatók le egész cselekvési rendszerek és azok alrendszerei, nevezetesen a kulturális rendszer, a társadalmi rendszer és a személyiségrendszer. …

Maga Parsons elméleti fejlődésében igen jelentősnek és középponti fontosságúnak tartotta a mintaváltozókat. A társadalmi jelenségek és folyamatok megfigyelésének és leírásának ezzel az eszközrendszerével tudott részben az általános cselekvéselméletbe integrálni fontos szociológiai elméletrészeket, például Ferdinand Tönnies „közösség és társadalom” ellentétét, vagy például a szocializmus és a kapitalizmus körül zajló elméleti vitákat, részben pedig döntő részben túllépni rajtuk

3. Az AGIL-paradigma

3.1. Az AGIL-séma és a cselekvési rendszer alrendszerei

A további elméleti fejlődés szempontjából meghatározó volt a mintaváltozók koncepciójának alkalmazása és összekapcsolása a kis csoportokban folyó interakció Robert Bales által kifejlesztett megfigyelési sémájával. Ennek a szintézisnek az eredményeként jött létre az úgynevezett AGIL-séma, amelyhez Parsons utolsó nagy tanulmányáig ragaszkodott. Az AGIL-séma alapján átfogalmazott cselekvéselméletet AGIL-paradigmának fogjuk nevezni.

Cselekvési rendszerek felépítéséhez négy alapfunkciónak kell teljesülnie. Ezeket az alapfunkciókat Parsons úgy nyeri, hogy két olyan dimenziót keresztez, amelyek általában érvényesek a rendszerképződésre, és közvetlenül levezethetők a rendszerek meghatározásából. A rendszerek struktúrák felépítésével különülnek el környezetüktől. Csak ha a rendszernek sikerül megőriznie határait, maradhat fenn rendszerként. Ennek az elhatárolódásnak a nyomán keletkezik a külső-belső dimenzió, amely lehetővé teszi, hogy a rendszerhez és környezetéhez folyamatokat, valamint belülről vagy kívülről motivált input-output kapcsolatokat rendeljünk. Ez a, képletesen kifejezve, térbeli tengely (belül-kívül) egészíthető ki a rendszerek időbeli összefüggésével. Az idő dimenziójából tekintve a rendszereknek vannak olyan tulajdonságaik és folyamataik, amelyeket a közvetlen jelen, illetve hosszabb időhorizont, a várható jövőbeli állapotok relevanciája szab meg. Az időbeli tengely megjelölésére a cselekvés rendszerében, a gazdasági folyamatok leírása során használt eljárást átvéve rendszerint az instrumentális és beteljesítő kifejezéseket használják. A beteljesítő rendszerösszetevők olyan célokra vonatkoznak, amelyek csak eszközök (instrumentumok) bevetésével érhetők el. (A gazdaságban a termelési eszközök bevetése instrumentálisan szolgálja a célt, a javakkal való ellátást, a fogyasztást. Vagy egy másik példa: a zenei cselekvés megköveteli, hogy bánni tudjunk valamilyen hangszerrel. Az általunk használt értelemben a gyakorlást kellene instrumentálisnak jelölni, a hangversenytermi előadást pedig beteljesítőnek, illetve expresszívnek – ami szintén alkalmilag használt, a lélektanból kölcsönzött kifejezés.)

A térbeli és időbeli dimenziók keresztezéséből négy alapfunkció adódik, amelyeknek a parsonsi elméletben a rendszer felépítése és fennmaradása során kell teljesülniük: adaptáció, célmegvalósítás (Goal Attainment), integráció és struktúrafenntartás (Latent Pattern Maintenance), röviden: az AGIL-séma (2. ábra). Próbáljuk meg most ezt az AGIL-modellt a cselekvési kapcsolati keretben meghatározott cselekvési rendszerekkel összefüggésben megvilágítani.


Azokat a rendszerösszetevőket, amelyek a belső-instrumentális alapfunkcióra vonatkoznak, a latens struktúrafenntartáshoz (L) soroljuk. A struktúrák vagy minták (az eredeti angol kifejezés: „latent pattern maintenance”: latens mintafenntartás) teremtik meg a rendszer határait a külvilággal szemben, s éppúgy szolgálják a rendszer folyamatosságának fenntartását, mint fejlődésének mintáját az idő dimenziójában. A latens szó azt jelenti (utalva a latencia szakaszára a pszichés fejlődésben), hogy nem nyíltan felismerhető folyamatokról van szó, hanem a rendszer mélyebb rétegeiben levő dinamika hatásairól, amelyek a hosszú távú fejlődési folyamatokat szabják meg. A cselekvési rendszerben ez a funkció a cselekvés meghatározása révén töltődik fel értelemmel. Az értelemadó szabályok és a cselekvés-összefüggésnek jelentést kölcsönző szimbolikájuk összessége alkotja a cselekvési rendszernek azt az alrendszerét, amelyet már a cselekvés vonatkoztatási keretében kulturális rendszernek neveztünk. Miként a gének a biológiai rendszerekben, úgy a kulturális rendszerek is túlmutatnak az individuális és társadalmi rendszerek életciklusán.

A második alapfunkció, amely a belső-beteljesítő dimenziók kombinációjából jön létre – az integráció (I) – teremti meg a különböző összetevők sokaságából álló rendszer egységét. Ez az adaptáció rendszeren belüli ellenpárja. Ahhoz, hogy a rendszer differenciált kapcsolatokat tarthasson fenn környezetével, magának is differenciáltnak kell lennie, s az elkülönült részeket össze kell hangolnia, aminek következtében létrejön többé-kevésbé stabil belső környezete. A cselekvési rendszerben történik meg az interakciók összehangolása és szabályozása; ez a tényállás legtalálóbban a társadalmi szerep szociológiai alapfogalmában fejeződik ki. A szerepek rögzítik, kinek milyen feladatot kell ellátnia bizonyos pozícióban a közösség keretei között. Gondoljunk például a szakmai szerepekre az üzemben. A cselekvési rendszernek ez az alrendszere ennélfogva a társadalmi rendszernek felel meg.

A (Goal Attainment) (G) külső beteljesítő alapfunkció célviszonyokat jelöl egy rendszer és környezete között. A cselekvési rendszer keretei között ezt a funkciót a pszichikai alrendszer tölti be. A cselekvés kapcsolati keretében meghatározott személyiségrendszer értelmében itt tanult mintákról van szó, amelyek a lelki hajtóerőket, a személyek motívumainak dinamikáját ellenőrzik a cselekvési rendszerben.

Végül, az instrumentális és a külső dimenziók kombinációjából az adaptáció (A) funkciója adódik. Ezt olyan összetevők töltik be, amelyek a rendszer hosszú távú érdekei szerint közvetítenek rendszer és környezet között (szabványos példa: a technika mint ami instrumentálisan szükséges bizonyos célok eléréséhez). A cselekvési rendszerben Parsons ezt az alapfunkciót a viselkedési rendszerhez, a testi folyamatok mintaképződéseihez rendeli. A cselekvés vonatkoztatási rendszerében ez a kifejezés még nem sejlik fel, tartalmilag a személyiségrendszer olyan metszetének tekinthető, amely a testi folyamatok értelemmel teli szerveződésére utal.

A cselekvési rendszer további felépülésének alapgondolata Parsonsnál az, hogy az AGIL-séma segítségével nyert alrendszerek e séma alapján tovább differenciálhatók. Ez mind a négy most tárgyalt alrendszerre érvényes. Közülük a társadalmi rendszert ragadjuk ki példának.

A cselekvési rendszeren belül a társadalmi rendszert integráló funkció illeti meg: alapjában véve arról van szó, amely a különböző részek, a mi esetünkben a társadalmi pozíciók összehangolását, egymással való kapcsolódását szabályozza. Csak ezt az alrendszert tekintve: Parsons elméletében ismét csak teljesülnie kell a négy alapfunkciónak, hiszen ezek szinte meghatározásuk szerint mindenfajta rendszerképződés – amelybe tehát beletartozik az alrendszerek képződése is – előfeltételei. A társadalmi rendszer L-funkciójához Parsons olyan területet rendel, amelyet kulturálismeg bízott-rendszerneknevez. Ezzel egy a közgazdaságtanból ismert fogalmat általánosít és alkalmaz a kultúrára. Olyan szabályokra és elvárásokra gondol, amelyek az értelemrendszerekben illetékes személyekre és társadalmi egységekre vonatkoznak – papokra a hit, tanítókra az oktatás, tudósokra az igazság, bíróságokra a jogszolgáltatás stb. szempontjából. A társadalmi rendszer G-funkciója abból adódik, hogy a személyiség funkcióját az integratív problémák iránti érdek fogalmára fordítjuk le. Az egyéni és közös érdekek érvényre juttatása és összehangolása érdekében sajátos társadalmi egységek képződnek: pártok, egyesületek – röviden, a legtágabb értelemben vett politikai alrendszer. Az ezen a területen megteremtett célok elérésének adaptív előfeltételei (A-funkció) vannak, amelyek a társadalmi rendszer gazdasági-technikai alrendszerében teljesülnek. Végül pedig, az I-funkciót a társadalmi rendszerben a társadalmi közösség tölti be, amelynek az a feladata, hogy összehangolja egymással – integrálja – a különböző társadalmi egységeket.

Az alrendszerek képződése, amit példaként a teljes cselekvési rendszer és a társadalmi rendszer összefüggésében mutattunk be, alapvetően analitikus folyamat: nem a valóságban fellelhető, hanem gondolatilag képzett rendszerekről van szó, amelyek a valóság különböző elemeit ötvözik. Példának vegyük a fent említett értelemben egy kis társadalmi egység, például vitakör politikai alrendszerét. Természetesen itt nem találjuk meg az érdek-összehangolás és a döntéshozatal valóságosan elhatárolható, elkülönült területét. Mégis belátható, hogy egy ilyen társadalmi rendszerben ennek a problémának és kezelésének is megfeleltethetők bizonyos folyamatok.

 

3.2. A szimbolikus médiumok elmélete

Bár a cselekvési rendszer differenciálása során gondolatilag elvonatkoztatott alrendszerekről van szó, Parsons mégis a cselekvés rendszereinek olyan evolúciós elméletét képviseli, amely a valóságos rendszerdifferenciálódás eszméje alapján áll. E szerint az elképzelés szerint az evolúció a környezethez való alkalmazkodás követelményeinek megfelelően megy végbe. A környezethez való jobb alkalmazkodás, azaz evolúciós előny forrása, ha a rendszer egyes részei sajátos környezeti problémákra és követelményekre szakosodnak. Klasszikus példa erre a munkamegosztás, amely hatalmas mértékben fokozza a termelékenységet. Ehhez hasonlóan nem gazdasági részterületeken is sajátos funkciókat betöltő részrendszerek jönnek létre, például olyanok, amelyek nevelésre, jogra, tudományra, politikára stb. szakosodnak. Az evolúció alapmintája ezért a differenciálódás. A rendszernek ezzel a differenciálódásával kerül előtérbe a következő probléma: miként képesek egységüket, azonosságukat megőrizni az ily módon elkülönült részek. Adam Smith a gazdaságban láthatatlan kézről beszélt, amelynek hatására a szélsőséges differenciálódás ellenére is nagyjában-egészében működnek a cserefolyamatok (a piac közbeiktatásával). Parsons a pénz és a nyelv analógiájára dolgozta ki a médiák általános koncepcióját. Médiákon olyan szimbólumrendszerek értendők, amelyek segítségével rendkívül összetett, differenciált cselekvési rendszerek szabályozhatók és koordinálhatók. További fontos analógiaként Parsons a biológiai információs folyamatokat tartotta szem előtt, abban az értelemben, hogy bonyolult szervezetek viselkedése hormonok, enzimek és idegi folyamatok segítségével koordinálható és ellenőrizhető.

…Parsons a cselekvési rendszer mindegyik alrendszeréhez ilyen szimbolikus cseremédiumot képzelt el. Ragadjuk most ki ezekből a társadalmi rendszer, valamint az általános cselekvési rendszer médiáit. A társadalmi médium: a pénz (gazdaság), a hatalom (politika), a befolyás (közösség) és az értékkötődés (kulturális-megbízotti rendszer). Az általános cselekvési rendszer alrendszereihez a következő médiumot rendeli: helyzetmeghatározás (kultúra), érzelem (társadalmi rendszer), teljesítőképesség (személyiség) és intelligencia (viselkedési rendszer).

Valószínűleg a gazdaság területén a legnyilvánvalóbb a médiumkoncepció alkalmazása. Mivel ennek a médiumnak a működését jól ismerjük, modellként szolgálhat más médium működésének megértéséhez. A pénzt úgy értelmezhetjük, mint bizonyos nyelvet, amelynek segítségével birtokjogokról (tulajdon) kommunikálhatunk. Ennek során lényeges, hogy a pénz csupán szimbolikus. {de inflálódhat és deflálódhat, csakúgy, mint a többi médium} …

Ahogy a gazdaságban a pénz, úgy a politikai alrendszerben a hatalom a mindenütt jelen levő médium: „A hatalom általános képesség arra, hogy betartassák valamely kollektív szervezet egységeire háruló kötelezettségeket; ennek előfeltétele, hogy a kötelezettségeket közös célokra és tervekre vonatkoztatva legitimálják, s ellenállás esetén negatív szankciók alkalmazásával kell számolni.” (Parsons 1980, 70). E meghatározásnak a hatalom médiumának megértése szempontjából két eleme különösen fontos. Az általánosítás fogalmával Parsons azt hangsúlyozza, hogy a hatalom nem azonos a puszta erőszakkal. Azaz a hatalom csak akkor tekinthető szimbolikus médiumnak, ha a kötelező közös döntések garantálására vonatkozó egyetértés nem közvetlenül szankciókhoz kötődik. Egy másik fontos kérdés a hatalom legitimitását érinti. Ezzel a médium csereoldala kap hangsúlyt. Ha valaki elismeri egy személy vagy társadalmi egység (például kormány) döntési teljhatalmát, viszonzásként elvárhatja, hogy a többiek tartsák magukat a megállapított kötelezettségekhez … Ez tulajdonképpen a demokrácia egyik alapelve, amelynek teljes megvalósulása, miként a többi médiumé csak a fejlett, modern társadalmakban következik be.

A befolyás és értékkötődés médiuma mögött rejlő alapgondolatot nehezebb kihámozni. Ehhez a mindenkori alrendszereket kell felidéznünk. A társadalmi közösség alapja a különböző társadalmi pozíciók integrációja. A differenciálódás alapján hatáskörök jönnek létre a társadalmi rendszer keretei között: például szakértői pozíciók, amelyek révén szándékokat, tervezeteket, figyelmeztetéseket stb. komolyan vesznek, s ezek a cselekvés szempontjából relevánssá válnak. Ha a zenekritikus pozitív beszámolót közöl egy új lemezről, az áruból nagyobb forgalom várható. Ha vita folyik egy erőmű felépítéséről, a döntést megalapozandó szakértői véleményeket szereznek be. Nézzünk egy példát, amely azt szemlélteti, mennyi párhuzamosság van a szóban forgó médium és a pénz között: ha túl sok udvarias szakvélemény készül, ezzel mintegy inflálódik a médium, és veszít „vásárlóerejéből” (érvényre jutási képességéből). Deflációs folyamatok a befolyási területén akkor következnek be, ha annyira csökken a szakértői hitelesség, hogy a cselekvési lehetőségek közül csak az információk vagy a szándéknyilatkozatok közvetlen ellenőrzése nyomán lehet választani. A befolyás tehát a véleményalakítás vagy a meggyőzés olyan eszköze, amelyben szándékokat utólag rekonstruálunk, és azokat helyesnek, azaz a saját érdekeinkben állónak találjuk. Az általánosítás itt azt jelenti, hogy nincs szükség a tényeken lemérni a kijelentések helyességét, annak helyébe a bizalom és a szavahihetőség (presztízs, hírnév) lép.

Parsons végül leír egy olyan társadalmi médiumot, amely a kulturálismegbízott-rendszerben cirkulál, valamint a többi alrendszerrel folyó cserefolyamatokat szabályozza: a morális kötődést bizonyos értékekhez és normákhoz, ami „általános képesség és hiteles ígéret értékek érvényre juttatására” (Parsons 1980, 203). Az értékkötődés médiumának alapja, hogy a szocializációs folyamatban közös értékek és normák belsővé válnak, s ezek figyelmen kívül hagyása a személyiségen belüli szankciók és bűnösségérzések forrása. Ezek a belső szankciók a kommunikációban figyelmeztetések, felhívások vagy erkölcsi helytelenítés révén aktivizálhatók. (Például az emberiességre hivatkozva gyűjtenek a nélkülözőknek.) Ez a médium azért általános, mert általános, elvont értékekről van szó, amelyek még nem szabják meg, hogyan kell konkrét helyzetekben cselekedni. A tudományos racionalitás értékei például a tudós számára nem szabják meg, konkrétan mit és hogyan kutasson, és milyen következtetéseket vonjon le. Miként azonban a pénz és a többi ismertetett médium esetében ez a rugalmasság és nagyobb szabadságfok itt is instabilitást s ennek következtében bizonytalanságot okoz, amelyek inflációs és deflációs folyamatokban fejeződnek ki. Inflációként itt a szavahihetőség csökkenését említhetnénk meg, ami abból fakad, hogy túl sok kötelezettséget vállalunk, amelyeket aztán nem tudunk teljesíteni. A defláció prototípusa az értékkötődés médiuma esetében a fundamentalizmus (mindegy, hogy elsősorban vallási, ideológiai vagy politikai fundamentalizmusról van-e szó), amely merev előírásokat tartalmaz a helyes viselkedésre nézve.

A kultúra médiuma a helyzetmeghatározás. A cselekvők számára a kulturális jelentések határozzák meg a helyzetet. Cselekvéseikben és interakcióikban kulturálisan preformált értelemmintákhoz igazodnak. A világképekben az igazodás olyan kognitív sémája rögzül, amely strukturálja a tapasztalatokat (a Nap keleten kel, így élték meg az emberek naponta közvetlenül evidens bizonyosságként a geocentrikus világkép keretei között). Tartalmaznak ugyanakkor a cselekvés számára értékelési mintákat és érzelmi-expresszív sémákat is. A modern társadalmak kultúrájában a helyzetmeghatározások sokkal általánosabbak, mint a hagyományos társadalmakban. Ezek az általánosítások szolgálnak mármost a konkrét helyzetmeghatározások médiumaként. Mint Parsons mondja, olyan szabályrendszert alkotnak, amely a konkretizálásokhoz képest „önmagában értéktelen” vagy „tartalom nélküli”. Funkciója viszont az, hogy értékmércéje legyen az „önmagukban értékes” egyes megállapításoknak. Az elvont elméletekből például speciális elméletek nyerhetők, amelyek azután a gyakorlatban is alkalmazhatók. Az ilyen kognitív szabályrendszerek mellett, a kulturális rendszer struktúrájának megfelelően léteznek morális, konstitutív és expresszív mércék is, amelyek mint értékelvek a részleges értelemminták létrejöttét szolgálják a mindenkori dimenzióban. Az általános helyzetmeghatározások és a részleges kulturális jelentések közötti viszonyban hasonló egyensúlyi hatások fordulhatnak elő, mint amelyek a pénz esetében infláció és defláció néven ismertek. Az elvont elméletek gyakorlattól való idegenségét és irrelevanciáját ért bírálat az elméletek inflációs felhasználásának következménye is lehet, de kifejeződhet benne a vágy a korábbi fejlődési szakaszok regresszív konkrétsága iránt is. Összefoglalva: a helyzetmeghatározás az a médium, amely konkrét kulturális minták megállapításakor értékmércéül szolgál, ugyanakkor szabályozza a cselekvési rendszer más részeivel való összehangolást vagy cserét.

Az affektus olyan általános médium, amely érzelmi módon közvetíti a cselekvők közötti kapcsolatot. Parsons ezt a médiumot az általános cselekvési rendszer társadalmi rendszeréhez rendeli. Az affektus mint szimbolikus médium nem egyének tulajdonsága. Az emocionalitás sohasem mutatkozhat nyers formában, csak szimbolikus jelenségek által strukturáltan. Az affektus szimbolikus általánosítását s ennek következtében egy újabb, önmagában értéktelen médium létrejöttét Parsons, a helyzetmeghatározáshoz hasonlóan, egyedi (konkrét) affektív kapcsolatokra vezeti visz- sza. Hasonlóan ahhoz, hogy a konkrét tudás a konkrét helyzetmeghatározás egyediségét képviseli, a konkrét kapcsolatok univerzális affektív minták egyedi megjelenési formái. Az emberek összetartozását olyan, személyekhez vagy közösségekhez való íratlan kötődések strukturálják, mint a vérrokonság és a viszonylag merev házasodási szabályok. Ezek a merev egyedi kapcsolati minták akadályozzák az affektív képességek szabad eloszlását. Az aszkriptív kötődések jelentőségének csökkenésével a modern társadalomban az érzelmi kötődésekkel és azok megszüntetésével kapcsolatos immár „szabad” döntések általános kritériumai jönnek létre. Ezek a kritériumok, vagy másként kifejezve, ez a kód az affektus mint szimbolikus médium.

A teljesítőképesség a cselekvési rendszernek a személyiségrendszerben gyökerező médiuma. Hajlunk arra, hogy a személyes képességeket kizárólag egyének tulajdonságainak tekintsük. Ahogy azonban az affektusok, úgy a személyes képességek sem velünk született tulajdonságok, hanem kulturális mintákhoz igazodó lehetőségek. A teljesítőképességnek kognitív, morális, egzisztenciális és expresszív összetevői vannak. A kognitív-instrumentális teljesítőképességet Parsons kompetenciának nevezi. A kompetenciákra tanulási folyamat során teszünk szert, emiatt egyéni hajlamok kulturális-szimbolikus szerveződéseinek tekinthetők. Ebben az értelemben a művészi kompetencia például kulturális jelentésekhez igazodó szerzett képesség, amely a kreatív alkotásban konkretizálódik, vagy a médiumelmélet nyelvén: áramlik ki.

A viselkedési hajlam a cselekedetek szempontjából hasonlóképpen csak akkor használható fel, ha a kulturális értelem- és jelentéskomplexumokon belül artikulálódik a kognitív tudásban. Ebben az értelemben az intelligencia is szimbolikusan általános médium, amely elsősorban a viselkedő szervezetben gyökerezik. Az intelligens cselekvés tárgyainak prototípusa (miként a birtokolható tárgyak a pénz esetében) az a tudás, amelyet birtokolni ugyan nem lehet, de amely hozzáférhető, alkalmazható, továbbadható stb. Az intelligencia emellett hasonló szerepet játszik, mint a gazdasági műveletekben a pénz, mégpedig általános szinten, a tudás konkrét tartalmaitól függetlenül. Mint minden médium, az intelligencia is szűkösen áll rendelkezésre, mégpedig abban az értelemben, hogy az olyan kognitív funkciók, mint a tudás megszerzése, továbbadása és alkalmazása költségekkel járnak a cselekvési folyamatban. Intelligensen cselekedni a médiumelmélet értelmében ezt jelenti: intelligenciát kiáramoltatni. A cselekvésekhez ugyanis erőforrások kötődnek, amelyek emiatt más cselekvésekhez már nem állnak rendelkezésre. Intelligenciára kommunikáció révén is szert lehet tenni. Az intelligencia tehát ebben az értelemben, miként a pénz, körforgásban levő médium, a kognitív értelemtelítettség, társadalmi szinten pedig a racionális cselekvés mércéje.


Helmut Staubmann:

Niklas Luhmann (1927-1998)

1.Elméleti háttér és megismerési érdek

Luhmann 1984-ben megjelent, Szociális rendszerek. Egy általános elmélet alapvonásai című könyvét tekintette igazi fő művének. Itt arra tesz kísérletet, hogy az általános rendszerelmélet új eredményeit beépítse a szociológiai elméletalkotásba azzal a céllal, hogy kidolgozza a szakma univerzális elméletét. A rendszerekben gondolkodás fejlődésében Luhmann három szakaszt különböztet meg, amelyek mindegyikében – a tudományelmélet művelője, Thomas Kuhn kifejezését használva – más-más paradigmák voltak érvényesek. Az első szakaszt a rész és egész paradigmája jellemezte. Az egész (a rendszer) abban az értelemben több részei összességénél, hogy a részek sajátos összefonódása révén minőségileg új tulajdonságok jönnek létre. A szociológiában Emile Durkheim ebben az értelemben beszélt arról, hogy a népsűrűségnek döntő jelentősége van új társadalmi tények (normák, érintkezési formák, szokások) keletkezése szempontjából. Gondoljunk csak a városi agglomerációk okozta társadalmi változásra.

A második szakaszban a rendszer és környezete paradigmája uralkodott. Tartalmilag ez annak a rendszerfogalomnak felel meg, amelyről ebben a kötetben, a Talcott Parsonsszal foglalkozó fejezetben beszéltünk. Az elképzelés, hogy a rendszerek a környezettől való elhatárolódásban jönnek létre, a rendszerek struktúrájának kialakulása mellett mindenekelőtt arra irányította a figyelmet, hogy miként működnek a kapcsolatok és cserefolyamatok, a rendszer és környezete, illetve a környezetben levő rendszerek között. Emiatt a nyitott rendszerek elemzése szempontjából (és a szociális rendszerek kétségkívül ilyenek) az olyan fogalmak váltak középponti fontosságúvá, mint az input és az output.

Az újabb rendszerelméletben az önteremtő (autopoiétikus) vagy önreferenciális rendszerek elmélete bontakozik ki. Az ösztönzés mindenekelőtt a biológiából és a biológiai evolúcióból eredő felismerésekből származik. A nevek, amelyekhez ez az újrafogalmazás kötődik: Humberto R. Maturana és Francesco J. Varela chilei idegfiziológusok, akik a hatvanas években az első idevonatkozó munkákat megjelentették. Rövidesen kiderült, hogy az olyan fogalmak, mint az önteremtés, az önszerveződés és az önreferencia jelentősége messze túlmutat a biológiai kutatáson. Az általános rendszerelmélet mellett mindenekelőtt az ismeretelmélet reagált az említett fejleményekre…

 

2. Önreferenciális rendszerek

Melyek az önteremtő rendszerek új paradigmájának alapgondolatai? A legegyszerűbb formára hozva, önteremtő rendszereken azokat értjük, amelyek képesek létrehozni önmagukat (görög autos = önmaga, poiein = megcsinálni). …

A továbbiakban a következő terminológiához tartjuk magunkat: az így meghatározott rendszerek elemeik, műveleteik és struktúráik létrehozása során önmagukra vonatkoznak. Ezért általánosságban önreferenciális rendszereknek nevezhetjük őket. Ha az önreferenciát valamely rendszer egységeire, azaz a rendszert alkotó elemeknek ugyanezen elemek hálózatából való termelésére és újratermelésére vonatkoztatjuk, akkor önteremtésről, illetve önteremtő rendszerekről beszélünk. Önreferencia azonban a rendszerek struktúraképződésének szintjén is létezik. A továbbiakban ezt önszerveződésnek nevezzük…

Ezekből az alapvető meghatározásokból két olyan jellegzetesség vezethető le, amelyek Luhmann elméletében igen fontosak: mivel a most meghatározott értelemben olyan rendszerekkel van dolgunk, amelyek mintegy önmagukat határozzák meg, bármely elemekből épüljenek is fel, s ezek bármilyen struktúrákká álljanak össze, a rendszerelmélet – nem úgy, mint Parsonsnál – analitikusan nem fogalmazható meg. Vagyis nemcsak gondolati absztrakciókról és a belőlük következő rendszerképződ ményekről, hanem valóságos rendszerekről is szó van…

 

Egy további következtetés az, hogy az önreferenciális rendszereket önmagukra vonatkozó felépítésükben és újratermelésükben zárt rendszereknek kell tekinteni. Az önreferenciális zártság azonban nem azt jelenti, hogy az ilyen rendszerek nem képesek kapcsolatba lépni környezetükkel. Minden esetben arról van szó, hogy a rendszerdinamika a környezetre utalt és környezet nélkül megszűnne, de nem irányíthatják a környezet bizonyos tényezői vagy bizonyos más rendszerek. Más megfogalmazásban azt is mondhatjuk, hogy az önreferenciális rendszer »rezonálása« belső struktúráktól és pillanatnyi állapotaitól függ. A rendszer »önállóságán« következésképpen nem viszonylagos elszigeteltségét vagy a környezettől való függetlenségét kell érteni, hanem függőségeinek és függetlenségeinek önszabályozását.

Mielőtt ezeket az elvont gondolatokat konkrét rendszerek elemzésére alkalmazhatnánk, még két, a luhmanni rendszerelmélet szempontjából alapvető, fogalmat kell bevezetnünk: az összetettséget és a kontingenciát. Olyan rendszereknél, amelyek sok elemből állnak, lehetetlen, hogy minden elem mindegyik másikkal kapcsolatba kerüljön.Rendszerelméleti szempontból ez a következőt jelenti: válogatunk a kapcsolatok közül, vagy rögzítjük a kapcsolatok kiválasztásának mintáit, ezzel, legalábbis átmenetileg, kizárunk önmagukban lehetséges viszonyokat. Éppen ezt a tényállást jellemzi a összetettség fogalma.

Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy adott rendszer elemei közötti kapcsolatok kiválasztására nem csak egy lehetőség van. A rendszer megfigyelője másképp is gondolhatja, s maga a rendszer is másképp határozhatja meg. Ez magyarázza, miért különbözőek a szinte azonos elemekből álló rendszerek. Igen eltérő kultúrák léteznek például, bár a részt vevő emberek alkati előfeltételei gyakorlatilag egyformák. Ehhez csatlakozik a kontingencia fogalma. A kontingencia fogalom hosszú filozófiai hagyományra utal vissza. Az Arisztotelészre és a középkori filozófiára visszanyúló felfogás szerint kontingens az, ami sem szükségszerű, sem lehetetlen, ami tehát úgy ahogy van, lehetséges, de lehet másmilyen is.

 

A szociális rendszerek: önreferenciális rendszerek

Ha gondolatban abból indulunk ki, hogy két ember kultúramentes helyzetben találkozik össze, akkor olyan problémakörbe ütközünk, amelyet Luhmann a kettős kontingencia fogalmával jelöl. Kettősen kontingensként jellemezhető helyzetek úgy jönnek létre, hogy két olyan rendszer találkozik, amelyek külön-külön rendkívül összetettek, ezért viselkedésük kölcsönösen nem kiszámítható. „A kettős kontingencia alaphelyzete ekkor egyszerűnek mutatkozik: két fekete doboz, mindegy milyen véletlenek alapján, kapcsolatba kerül egymással. A saját viselkedését mindegyik a határain belüli összetett önreferenciális műveletekkel határozza meg” . Ennek a találkozásnak a szempontjából tehát nem döntő, hogy idővel megtanulják kölcsönösen áttekinteni egymást, viselkedésüket előre jelezni, s ezáltal képesek lesznek arra is, hogy kölcsönösen irányítsák egymást. „Különállóak maradnak, nem olvadnak össze, a korábbinál nem értik meg jobban egymást; arra összpontosítanak, amit a másikban mint környezetben-levő-rendszerben inputként és outputként meg tudnak figyelni, és mindenkor önreferenciálisan tanulnak bele mindenkori saját megfigyelési látószögükbe. Amit megfigyelnek, azt megpróbálhatják saját cselekvésükkel befolyásolni, és visszacsatolásként ismét csak tanulhatnak. Ezen a módon egy új rend jöhet létre, amelyet az azt lehetővé tevő rendszerek összetettsége szab meg, amely azonban nem attól függ, hogy ez a összetettség kiszámítható, egyszersmind ellenőrizhető is. Ezt az új rendet szociális rendszernek nevezzük

 

3.1. Kommunikáció

A legkisebb egységet, amely ezen az alapon létrejön, kommunikációnak nevezzük. Az ismertetett problematikából már világos, hogy ez a kommunikáció fogalom nem fedi a hagyományos szóhasználatot, amelyben a kommunikáció azt jelenti, hogy a küldő jelek segítségével információt ad át a befogadónak. A kommunikációt Luhmann úgy határozza meg, mint új egységet, amely akkor keletkezik, amikor három kiválasztási folyamat egyesül: az információ, a közlés és a megértés.

Az információ abban az értelemben kiválasztás, hogy sok lehetőség közül választunk ki valamit, s ezzel kizárunk más lehetőségeket. Az értelem fogalmának tisztázása során erre még visszatérünk. Az információ megnyilvánulásához a MÁSIK-nak közlési viselkedést kell választania. Csak az információ és a közlés közötti különbségtevés révén gondolhatja az ÉN a MÁSIK viselkedését kommunikációs ajánlatnak, szemben a puszta informatív eseményekkel. A harmadik kiválasztás a siker várakozásának, a megértésnek a feltételezésére vonatkozik az ÉN kommunikációjának részeként. Ezen a ponton kapcsolható be a kommunikáció mint önteremtő folyamat értelmezése.

A megértéssel lezárul a kommunikáció aktusa. Közvetlenül kapcsolódik ehhez egy negyedik fajta kiválasztás: az ÉN elfogadhatja vagy elutasíthatja a kommunikációt mint a viselkedés előfeltevését. Az ÉN megérti ugyan, mire gondol a MÁSIK (emiatt a kommunikáció sikeres), de másként látja, vagy ugyanúgy látja, de semmilyen vagy másfajta következtetést von le. „A dohányzás veszélyeztetheti az ön egészségét” – ezt olvassa a dohányzó, és meg is érti, miközben rágyújt. Figyelembe véve mindazokat a visszautasítási lehetőségeket, bizonytalanságokat és ingatagságokat, amelyek minden kommunikációs és interakciós folyamatban rejlenek, a fent említett elméleti kiindulópont mellett ahhoz jutunk, hogy a sikeres és következményekkel járó kommunikáció lehetősége tulajdonképpen valószínűtlennek látszik. Igen valószínűtlen, hogy a MÁSIK egyáltalán megérti, mire gondol az ÉN, hogy továbbá a kommunikáció eljut a címzettekhez, s ha mégis, megértik, és e szerint cselekszenek.Azokat az evolúciós vívmányokat, amelyek a kommunikáció valószínűtlenségeit valószínűségekké alakítják át, Luhmann médiumoknak nevezi. Ezzel a szimbolikus médiumok parsonsi elméletéhez kapcsolódik (lásd a cselekvéselméleti rendszerelméletről szóló fejezetet). A nyelv az a médium, amely a kommunikáció megértését közös észlelési kontextuson túlmenően is lehetővé teszi. A címzettek elérésének lehetőségét rendkívüli módon bővítették az olyan terjesztő médiák, mint az írás, a könyvnyomtatás és a rádió. …
Ehhez a problémához kapcsolódnak a szimbolikusan általánosított kommunikációs médiumok., amelyek funkciója, Luhmann megfogalmazásában az, hogy szimbolikus általánosítás révén valamilyen kiválasztást egy indítékkal kössenek össze: „Szimbolikusan általánosítottnak olyan médiumokat kívánunk nevezni, amelyek azért általánosítanak, hogy szimbolikusan fejezzék ki a kiválasztás összefüggését valamilyen motivációval, azaz mint egységet mutassák be. Fontos példák erre: igazság, szerelem, tulajdon/pénz, hatalom/jog; első megközelítésben a vallásos hit, a művészet és ma talán bizonyos a civilizációban egységesített alapértékek is. Igen különböző módokon és rendkívül eltérő interakciós helyzetekben, de az ilyen esetekben a kommunikáció kiválasztását úgy próbálják megszabni, hogy ez egyszersmind a motiváció eszközeként is hasson, azaz kellően biztosítani lehessen, hogy megfogadják a kiválasztási javaslatot

3.2. Cselekvés és átélés

A szociális rendszereknek ezzel a kommunikációelméleti megalapozásával Luh- mann elhatárolódik a szokásos cselekvéselméleti megalapozástól.Az elképzelés, hogy a szociális folyamatok cselekvésekből állnak, leegyszerűsítés, az összetettség csökkentése, amely azonban döntő előnyöket rejt magában: a cselekedetek közvetlenül megfigyelhetők, s emiatt „egyszerűbben ismerhetők meg és kezelhetők, mint a kommunikációkA szociális folyamatok csak cselekedetek révén rendeződnek olyan időbeli sorrendbe, amely, a kommunikációval ellentétben, már nem tehető visszafordíthatóvá. Ezt a leegyszerűsítést, amely a cselekvés fogalmának alkalmazásában rejlik, maguk a szociális rendszerek hasznosítják.

3.3. Értelem

Az értelem jelensége az átélés és cselekvés további lehetőségeire való fölös utalások formájában jelentkezik. Valami a nézőpontban, a szándék centrumában van, valamire pedig mellékes utalás történik, mint az átélés és cselekvés és-így-továbbjának horizontjára. Mindaz, ami az intencióban van, ebben a formában egészében nyitva tartja a világot, tehát a hozzáférhetőség formájában mindig biztosítja a világ aktualitását. Maga az utalás a valóság álláspontjaként aktualizálódik, de nemcsak valóságost (illetve feltételezetten valóságost), hanem lehetségest (feltételesen valóságost) és negatívat (valótlant, lehetetlent) is magában foglal…. A más lehetőségekre való fölös utalások azonban csak az értelem egyik jellegzetességét alkotják. Ehhez egy további is társul: nem ragadható meg minden lehetőség abban a formában, hogy további megfontolások vagy kommunikációk tárgyává tehető, vagy akár megvalósítható. „Az értelemforma a maga utalási struktúrájával tehát kikényszeríti a kiválasztáshoz vezető legközelebbi lépést” Ezen meggondolások nyomán az értelem funkciója úgy határozható meg, mint nagyfokú összetettség megjelenítése és – szociális rendszerek esetében – annak kommunikációk számára hozzáférhetővé tétele…

Összefoglalóan kijelenthetjük, hogy az értelem az információknak a különbségek szerinti feldolgozását teszi lehetővé, különbségek szerint, amelyek nem eleve adottak a világban, hanem önteremtően magából az értelemből termelődnek. Megállapítandó továbbá, hogy az információ nem tekinthető egyszerűen egy külvilág inputjának a rendszerbe, hanem olyan esemény, amelynek révén a rendszer bizonyos állapota önreferenciálisan megváltozik. Az információ kiválasztás egy olyan lehetőségtartományból, amelyet maga a rendszer teremt és tart fontosnak.

3.4. Struktúra

A szociális rendszerek értelemteli kommunikációk rendszerei. Miután tisztáztuk a kommunikáció mint elemi egység fogalmát, továbbá hogy az értelem a különbségek szerinti feldolgozás önreferenciális médiuma, még nyitva marad a kérdés, hogy miként keletkeznek ebből rendszerekA cselekvés végső soron nem magyarázható meg átfogóan valamilyen kulturális mintára, tehát eleve adott struktúrákra hivatkozva. Az elmélet elvontan kezdődik, s a struktúrát maga vonja be a magyarázatba. Az eddigi fejtegetésekkel azonban csak azt mutattuk be, hogy a kommunikáció önteremtően kommunikációhoz (és a cselekvés cselekvéshez) kapcsolódik, de ez teljesen entrópiaszerűen (tetszőlegesen) történhet. …

A kommunikáció szempontjából tehetjük pontosabbá ezt a struktúrafogalmat. A bekapcsolható kommunikációkat témák korlátozzák. A témák értelemredukciók, amelyek bizonyos kommunikációs hozadékokat értelmesnek jelölnek, s ezzel egyeseket lehetővé tesznek, másokat viszont kizárnak. Adott társadalom témakészletének összessége, tehát a kommunikatív folyamatok struktúráinak összessége: a kultúra. A kultúrának a fenntartás szempontjából értékesnek tekintett részeit Luhmann szemantikáknak nevezi. Erre egyik példa a szerelmi szenvedély társadalmunkra jellemző szemantikája, amely az intim kapcsolatok alakításában játszik szerepet: azok a kulturális előírások tartoznak ide, amelyek rögzítik, mely érzéseket milyen módon fejezhetünk ki, várhatunk el, követelhetünk meg, vagy mint elfogadhatatlanokat fojthatunk és utasíthatunk el az intim cselekvéssel és átéléssel kapcsolatban…

Ha a struktúra fogalmát nem a kommunikációk, hanem a cselekedetek szempontjából pontosítjuk, azaz azt a kérdést tesszük fel, miként korlátozódik a cselekedetek hálózatba foglalása, akkor az elvárás fogalmába ütközünk. A hagyományos szociológiában ennek a fogalomnak a normák és normakomplexumok meghatározása szempontjából volt jelentősége. A szerep úgy határozható meg, mint azoknak az elvárásoknak a kötege, amelyet bizonyos pozíció birtokosának viselkedésével szemben támasztanak. Ehhez kapcsolódik Luhmann rendszerelméleti értelmezése. ..

 

3.5. A szociális rendszerek környezetei

A szociális rendszerek – állítottuk – önreferenciális rendszerek, amelyek maguk hozzák létre elemeiket és struktúráikat. Ezért műveletileg zárt rendszereknek is nevezhetők, s most azt a kérdést kell megvizsgálnunk, hogy milyen viszonyban állnak a szociális rendszerek környezetükkel, miként teremtődhetnek kapcsolatok rendszer és környezet között. Bár a szociális rendszerek önreferenciálisak, ebből nem vonható le az a következtetés, hogy környezetük csupán jelentéktelen maradványkategória. Ellenkezőleg, egy rendszer csak a környezetétől elkülönülve fejlesztheti ki identitását, ezért a környezethez fűződő viszonya a rendszerképződés szempontjából is konstitutív. …

Formátlan környezetre a rendszer nem lenne képes reagálni, vakon ki lenne szolgáltatva környezetének. A rendszernek differenciáltan kell tapasztalnia környezetét ahhoz, hogy információkat fogadhasson be és dolgozhasson fel. Hogy mindez a szociális rendszerek esetében miként történik, azt alapvonásaiban már az értelem sajátosságainak tisztázása során kifejtettük: a rendszeren belüli megkülönböztetési sémák kiépülésével, amelyeknek kezelése nyomán a szociális rendszer képes lesz megfigyelni környezetét (és önmagát). Minél differenciáltabbak és összetettebbek a megkülönböztetési sémák, annál differenciáltabban képes látni környezetét a rendszer.

Minek mutatkozik mármost a szociális rendszer környezete? Nem átfogó rendszer a működőképes egység értelmében, számos (többek között önteremtő) rendszert tartalmaz azonban (például biológiai és pszichés rendszereket), amelyek különleges jelentőségűek a szociális rendszer szempontjából. A szociális rendszer, ahogy a luhmanni elmélet rekonstruálja, kommunikációkból mint elemi egységekből épül fel. …Luhmann elméletében …a konkrét emberek, azok organikus és pszichés tulajdonságai, miként már Parsons cselekvéselméletében is, a szociális rendszer környezetéhez tartoznak. Ez korántsem azt jelenti, hogy az emberek nem fontosak a szociális rendszer szempontjából, ellenkezőleg, az önreferenciális rendszerek elmélete éppenséggel az organikus, pszichés és szociális rendszerek és ezek egymás számára való nyomatéka sokkal differenciáltabb, tehát helyesebb szemléletét teszi lehetővé.

Luhmann az interpenetráció fogalmát használja arra a jelenségre, amikor rendszerek a másik rendszer felépítésére kölcsönösen egymás rendelkezésére bocsátják saját összetettségüket, s ezzel kölcsönösen befolyásolják egymás struktúrájának alakulását. Összeolvadásról ekkor sincs szó: a pszichés és a szociális rendszer esetében például ugyanazt a médiumot, nevezetesen az értelmet használják ugyan, az így létrejövő elemekkel kapcsolatban azonban mindenkori saját, önteremtő logikájukat, saját szelektivitásukat és kapcsolódni tudásukat követik. …Emberek, akiknek egyszerű s merev (például tekintélyelvű) jellemvonásaik vannak, nehezen ismerik ki magukat összetett, tehát rugalmasabb (szabadabb) társadalmakban. Ennek megfelelően azokban a szociális rendszerekben, amelyek kevésbé összetett pszichés rendszerekre vannak utalva, merev struktúrák találhatók. Ez éppúgy érvényes makroszociológiai szinten (amit a tekintélyelvű társadalmak tekintélyelvű karakterére vonatkozó kutatások mutatnak), mint mikroszociológiai szinten (munkacsoportok vagy családok). A modern összetett társadalmak összetett pszichés rendszereket feltételeznek, és fordítva, ezért a pszichés és szociális rendszerek közös fejlődéséről (koevolúció) beszélhetünk. Ezzel ismét visszaérkeztünk kiinduló kérdésünkhöz, hogy miként teremthető kapcsolat az önteremtés különböző fajtái között, tehát hogy miként képes egy rendszer saját felépítéséhez felhasználni egy másik rendszer összetettségét.

A szociális és pszichés rendszerek tekintetében a válasz az értelemben mint közös médiumban és annak kétértékű sémák általi felhasználhatóságában rejlik. Az értelmes kétértékű sémák lehetővé teszik, hogy mindkét rendszer ugyanazt a megkülönböztetési sémát használja olyan információk feldolgozására, amelyek a mindenkori másik rendszer összetett működéséből adódnak. Erre példa azon normák esete, amelyek a cselekedeteket a konformitás és deviancia kétértékű sémája szerint rendezik. A szociális rendszer szempontjából a pszichés rendszernek adott cselekedetet megszabó összetettségét a két kifejeződés egyikére vezetik vissza, s ezáltal további kapcsolatokra alkalmassá teszik. A pszichés rendszer szempontjából ez azt jelenti, hogy igen összetett társadalmi tényállások helyezhetők a normakövetés és/vagy eltérés sémájába: a siker és sikertelenség, az elfogadás és elutasítás például a normatív séma szerint strukturálódnak. …

Az interpenetráció különleges területe, amely a szociológia számára alapvető, s amelyre széles körben alkalmazott kutatási ágazat épülhetett: a szocializáció. Az önreferenciális rendszerek elméletének fényében és az interpenetráció fogalmának segítségével azután olyan kérdések és válaszok adódnak, amelyek meghatározó pontokon módosítják a hagyományos szocializációelméletet.

A szocializáció az a folyamat,amely az ember pszichés rendszerét és az általa ellenőrzött testi viselkedését interpenetráció révén alakítja. A hagyományos kommunikációelmélethez hasonlóan a hagyományos szocializációelmélet is az átadás mechanikus szóképével dolgozik. …Az interpenetráció fogalmának segítségével viszont immár megállapítható a szocializáció kapcsán, hogy a pszichés rendszerek saját önteremtésüket és önszerveződésüket követik, ezért a szocializációt alapvetően önszocializációnak kell tekinteni. …

Ez tehát azt jelenti, hogy az információfeldolgozást (és a szocializáció szempontjából ráadásul igen nagy jelentősége van az elvárások struktúrájának) lényegében már az alkalmazott megkülönböztetési sémák megszabják. Ahogy természetesen az is, hogy a sémának mely értéke válik uralkodó tapasztalattá … Külön-külön mindegyik séma növeli az egyik vagy másik irányú szocializációs tapasztalatok felhalmozódásának valószínűségét. Ha ez így van, a szocializációs folyamat szempontjából igen fontosnak kell lennie, hogy ne egyetlen séma uralkodjon az összfolyamatban.

Ha egy szociális rendszer formálisan rögzíti és megszervezi az érintett pszichés rendszerek szocializációját, nevelésről beszélünk. Az imént felvázolt szocializációfogalom segítségével jobban megfigyelhetők a szociális rendszer idevágó fáradozásai, amely a modern társadalomban erre a célra külön alrendszert alkotott.

 

4. A társadalom és alrendszerei

Míg egy önreferenciális rendszer környezetének differenciálódását a rendszer megfigyelési képessége teszi lehetővé, és korlátozza, addig a belső differenciálódás közvetlenül az önteremtő újratermelődéshez kötött. Az újratermelés nem egyszerűen a fennálló másolatát jelenti, hanem állandó újjáalkotást, tehát az újratermelődés lehetőségeinek újratermelését is. Eleget kell tennie ugyan az összrendszeren belüli kapcsolódási képesség önteremtéshez kapcsolt feltételének, ám új lehetőségeket nyithat meg, saját belső rendszer-környezet különbségeket alkothat, s ezzel rendszereket hozhat létre a rendszerekben. Ezzel előzetesen utalhatunk az alrendszerek képződése révén zajló rendszerdifferenciálódás néhány jellegzetességére: az alrendszerképződés öngerjesztő módon történik, másként kifejezve: nem az összrendszer, hanem az alrendszer a differenciálódás alanya. A differenciálódott alrendszerek továbbá maguk is önteremtő zárt rendszerek a rendszerekben, tehát egymás számára környezeteket alkotnak, amelyek kölcsönös alkalmazkodási folyamatokat (interpenetrációkat) indítanak el. …

A modern társadalmak, a korábbiaktól eltérően szegmentális vagy hierarchikusan tagolt társadalmak, amelyekre a funkcionális differenciálódás jellemző: több, eltérő funkciót betöltő alrendszerre tagolódnak. Ahhoz, hogy megvizsgálhassuk az alrendszerek felépítését és funkcióját s az ebből az összrendszerre háruló következményeket, még egyszer fel kellene idéznünk a szociális rendszerek meghatározását. A szociális rendszerek az értelemteli kommunikáció rendszerei. A társadalom mint a legátfogóbb szociális rendszer ezért valamennyi értelmesen egymásra épülő kommunikáció összessége, ennek következtében nincs szociális környezete, tehát semmivel sem képes kommunikálni a környezetében.

A szociális rendszerek magyarázatát három fogalomra korlátoztuk, ezért három részelméletben adtuk elő: kommunikáció, értelem és struktúra. A modern társadalom funkcionális differenciálódásának megértése érdekében most mindegyik részelméletből egy-egy fogalmat ragadunk ki, s ezeket összekapcsoljuk egymással: kommunikációs médiumok, kétértékű kódolás és szemantika.

A szimbolikusan általánosított kommunikációs médiumok létrejöttének célja, hogy növeljék a kommunikáció iránti fogadókészséget – a kommunikációval ugyanis együtt jár a befogadás motívuma –, s ezzel az önmagában valószínűtlen kommunikációkat sikerre vezessék. „Mai társadalmunkban a legsikeresebb/következményekben leggazdagabb kommunikáció ilyen kommunikációs médiumokon keresztül bonyolódik, ennek megfelelően a szociális rendszerek létrejöttének esélyét a megfelelő funkciók szabják meg” (Luhmann 1984, 222).

A kommunikációs médiumok emellett az értelem lehetőségeihez kötődnek, s mint már említettük, az értelem különbségeket teremt. Funkcióspecifikus alrendszerek létrejöttekor mármost felismerhetők olyan „vezérkülönbségek”, amelyeket Luhmann kétértékű kódnak nevez. A mindenkori kétértékű kódok alkotják a vezérkülönbségeket, amelyek körül létrejönnek az alrendszerre jellemző szemantikák, a kommunikációk strukturális előírásai. …

– A kódolás alapvetően a megkettőzés lehetőségét adja. A nyelv például lehetővé teszi, hogy minden elképzelhető kijelentést igenlő és tagadó változatban fogalmazzunk meg. Ezáltal „a kommunikáció képernyőjén” minden kontingensnek mutatkozik.

– Maga a kód nem lehet egyszersmind a kiválasztás kritériuma is. A kódértékek hozzárendelésének helyességét mérő kritériumokat Luhmann programoknak nevezi (az igaz-nem igaz kód számára a kutatási folyamat olyan kritériumai jöttek létre, mint az érvényesség, a megbízhatóság, a reprezentativitás, a logikai ellentmondásmentesség stb., amelyek együttese mint program igazolja, hogy valamely kijelentéshez az igaz vagy a nem igaz értéket rendeljük). Kód és program különválasztása révén a zárt rendszer információs szempontból nyitottá válik. Minden további információfeldolgozás, a különbségekből újabb különbségeket alkotva a vezérkülönbséghez kapcsolódik. Kód és program különválasztása lehetővé teszi továbbá – a kód szintjén kizárt – harmadik lehetőségek bekapcsolását (ha egy kijelentés nem igaz, csak nem igaz lehet, de szép vagy csúnya például nem. A szépség és a csúfság viszont tudományos, például művészetszociológiai kutatás tárgya lehet).

– Az összes kétértékű kód alapvetően minden tárgyterületre alkalmazható, de csak akkor, ha kommunikációk választanak ki valamely tárgyterületet egy kód számára (minden lehet igaz vagy nem igaz, szép vagy csúnya, de önmagában semmi sem igaz vagy nem igaz, szép vagy csúnya).

… Ha a kétértékű kódok révén társadalmi funkciórendszerek önállósulnak, ez azt jelenti, hogy egyrészt önállóvá válnak más alrendszerekkel és az összrendszerrel szemben, mert csak ők használják a megfelelő vezérkülönbségeket. A politikai megalkuvás, a jogszerűség, a gazdaságosság, a szépség stb. például nem lehet az igazság kritériuma, és fordítva, annak programjait csak a mindenkori funkciórendszer szabja meg. Egyúttal azonban éppen a funkcionális elkülönültség erősíti a kölcsönös függőséget, mert az egyes alrendszerek erősebben ráutaltak egymás funkcióira; egyetemek például csak többé-kevésbé jól működő gazdaság, politikai rendszer, jogrendszer stb. háttere előtt létezhetnek egyáltalán. Másként fogalmazva: funkcióikat tekintve a mindenkori alrendszerek önállóak, ám ahhoz, hogy egyáltalán észlelhessék funkcióikat, rá vannak utalva a többi funkciórendszerre. Önállóság és függőség a kölcsönös fokozás viszonyában állnak egymással. Ez ellentmondásnak tetszhet, s eldönthetetlen viták kapcsolódhatnak hozzá a tudomány, a művészet (l’art pour l’art), a vallás stb. önállóságáról.

Az itt vázolt elmélet háttere előtt Luhmann differenciált, működését tekintve zárt funkciórendszerekként írja le a modern társadalom legfontosabb kommunikációs területeit. Részben igen átfogóan, részben csak alapvonásaiban dolgozta ki ezt az elképzelést a gazdaság, a jog, a politika, a vallás, a tudomány, a nevelés, a művészet és az intim kapcsolatok szférájára nézve.

 

További forrásművekből:

Herbert Marcuse (1898-1978)

Marcuse fő művének első fejezete

Forrás, oldalszámok eredete:  Az egydimenziós ember. (Ford. Józsa Péter) Kossuth, Bp., 1990.

1. (fejezetsorszám) : A szabályozás új formái

A fejlett ipari társadalomban a technikai haladás jeleként kényelmes, súrlódásmentes, józan és demokratikus szabadságnélküliség uralkodik. Csakugyan, mi is lehetne ésszerűbb, mint az individualitás elfojtása a társadalmilag szükséges, ámde gyötrelmes munkák gépesítése során; mint az egyéni vállalkozások hatékonyabb, termelékenyebb részvénytársaságokba való központosítása; mint az egyenlőtlen föltételekkel induló gazdasági szubjektumok szabad versenyének szabályozása; mint azoknak a kiváltsá-goknak és nemzeti felségjogoknak a megnyirbálása, amelyek gátolják az erőforrásoknemzetközi megszervezését? Hogy ezzel a technikai renddel politikai és szellemi koorináció is együtt jár, az, meglehet, sajnálatos, mégis sokat ígérő fejlemény. (23)

A gondolat-, szólás- és lelkiismereti szabadság lényegében kritikai eszmék voltak abból a célból, hogy egy elavult anyagi és szellemi kultúrát egy termelékenyebbel és észszerűbbel váltsanak föl. Ezek a jogok és szabadságok, mihelyt intézményesültek, osztoztak annak a társadalomnak a sorsában, amelynek szerves alkotórészévé lettek. A megvalósulás fölszámolja önnön előfeltételeit. (23)

A gondolkodás függetlensége, az autonómia, a politikai ellenzékiség joga egyre inkább elveszíti alapvető kritikai funkcióját egy olyan társadalomban, amely láthatólag egyre inkább képes az egyének szükségleteinek kielégítésére annak révén, hogy megszerveződik. Egy ilyen társadalom joggal megkövetelheti, hogy elveit és intézményeit elfogadják. — Ha az egyén többé nem kényszerülne arra, hogy szabad gazdasági szubjektumként jelenjen meg a piacon, akkor a szabadság eme fajtájának eltűnése a civilizáció egyik legnagyobb vívmánya lenne. A gépesítés és szabványosítás technikai folyamatai egyéni energiát szabadíthatnának föl a szabadság egy ma még föltérképezhetetlen, a szükségszerűségen túl fekvő birodalma számára. Átalakulhatna maga az emberi létezés belső struktúrája: az egyénnek szabadságában állna, hogy autonómiát gyakoroljon egy olyan élet fölött, amely a sajátja lenne. (24)

A fejlett ipari civilizáció lehetőségein belüli cél ez, a technikai racionalitás „végpontja”. A valóságban azonban épp ellenkező tendencia érvényesül: az apparátus önnön védelmének és terjeszkedésének gazdasági és politikai igájába hajtja mind a munkaidőt, mind a szabadidőt, mind az anyagi, mind a szellemi kultúrát. A mai ipari társadalom, annak következtében, ahogyan technikai bázisát megszervezte, a totalitarizmus felé tart. Nemcsak egy sajátos kormányforma vagy párturalom eredményezhet totalitarizmust, hanem egy sajátos termelési és elosztási rendszer is, amely minden további nélkül összeférhet a pártok, újságok, „ellensúlyozó hatalmak” stb. „pluralizmusával”. (25)

A mai civilizáció elérte azt a fokot, ahol a „szabad társadalom” már nem definiálható adekvát módon a gazdasági, politikai és szellemi szabadság hagyományos kifejezéseivel. Az újfajta módok csak negatív kifejezésekkel jelölhetők: a gazdasági szabadság a gazdaságtól, a gazdasági erők és viszonyok uralmától való szabadságot jelentené; szabadságot a létért való mindennapos harctól. A politikai szabadság az egyén megszabadulását jelentené a politikától, amely fölött nem gyakorolhatnak hatékony ellenőrzést. A szellemi szabadság az egyéni gondolkodás helyreállítását jelentené, amelyet most elnyel a tömegkommunikáció és az indoktrináció; a „közvélemény” kiküszöbölését annak előállítóival egyetemben. (26)

A biológiai szintet meghaladó emberi szükségletek intenzitása, kielégítése, sőt jellege is mindenkor prekondicionált volt. Az, hogy valaminek megtevése vagy elmulasztása, lvezése vagy elpusztítása, birtoklása vagy elutasítása szükségletként rögződik-e vagy sem, attól függ, hogy az uralkodó társadalmi intézmények és érdekek szempontjából kívánatosnak és szükségesnek tekinthetők-e vagy sem. Ebben az értelemben az emberi szükségletek történelmi szükségletek, s amennyiben a társadalom az egyén represszív fejlődését követeli meg, maguk az egyén szükségletei és kielégítésük igénye is erővel érvényre jutó kritikai standardoknak van kitéve. (26-7)

„Hamisak” azok a szükségletek, amelyeket az egyénre a repressziójában való részleges ársadalmi érdekeltség kényszerít rá: azok a szükségletek, amelyek állandósítják a gürcölést, az agresszivitást, a nyomort és az igazságtalanságot. Kielégítésük lehet fölöttébb örömteli az egyén számára, ám ez a boldogság nem olyan állapot, amelyet fönntartani és védelmezni kellene, ha arra szolgál, hogy meggátolja (mind önmagában mind másban) ama képesség kifejlődését, hogy fölismerjék az Egész beteg voltát. Ez eufória a boldogtalanságban. A hamis szükségletek közé tartozik a legtöbb uralkodó szükséglet, amely arra irányul, hogy az emberek a reklámmal összhangban lazítsanak, szórakozzanak, viselkedjenek és fogyasszanak hogy azt szeressék és azt utálják, amit mások szeretnek és utálnak. E szükségletek kifejlődése és kielégítése mindig heteronóm. (27)

A represszív szükségletek túlsúlya befejezett tény, amelyet az emberek tudatlanul és megverten elfogadnak, ámde olyan tény, amelyet meg nem történtté kell tenni…

Egyedül azoknak a szükségleteknek van korlátlan jogalapjuk a kielégítésre, amelyek létfontosságúak. (27-8)

A szükségletek és kielégülésük fennálló univerzuma olyan tény, amelyet kérdésessé kell tenni az igazság és hamisság szempontjából. Arra kérdésre, hogy melyek az igaz és melyek a hamis szükségletek, végső fokon maguknak az egyéneknek kell válaszolniuk — de csak végső fokon; ha és amennyiben szabadok arra, hogy saját válaszukat adják. Amíg visszatartják őket attól, hogy autonómak legyenek, amíg (egészen ösztöneikig lehatoló módon) beprogramozzák és manipulálják őket, addig e kérdésre adott válaszuk nem fogadható el sajátjukként. Minél racionálisabbá, termelékenyebbé, technikaibbá lesz a társadalom represszív adminisztrálása, annál kevésbé képzelhető el annak az útja és módja, hogy az adminisztrált egyének meg tudják törni szolgaságukat, hogy fölszabadíthassák önmagukat. Minden fölszabadulás a szolgaság tudatától függ, s ennek a tudatnak a kialakulását lépten-nyomon gátolja azoknak a szükségeteknek és kielégüléseknek az uralma, amelyek igen nagy mértékben az egyén sajátjaivá váltak.

A fejlett ipari társadalom hatékonyan elfojtja azokat a szükségleteket amelyek fölszabadulást követelnek. A benne működő társadalmi kontrollok kikényszerítik a haszontalan dolgok termelésének és fogyasztásának túlburjánzó szükségletét; az eltompító munka szükségletét, ahol az már igazából nem szükséges; a kikapcsolódás olyan fajtáinak szükségletét, amelyek enyhítik és meghosszabbítják ezt az eltompultságot; az olyan álszabadságok védelmezésének szükségletét, mint amilyen a szabad verseny előírt árak mellett, az önmagát cenzúrázó szabad sajtó, a szabad választás egyenértékű márkák és kacatok között. (28-9)

A represszív Egész uralma alatt a szabadság az uralom hathatós eszközévé tehető. Az emberi szabadság fokának meghatározása szempontjából nem az a döntő, hogy az gyén milyen tág keretek között választ, hanem hogy miből választ és mit választ. A szabad választás kritériuma sohasem lehet abszolút, de nem is teljesen viszonylagos. Az urak szabad megválasztása nem küszöböli ki az urakat vagy szolgákat, A javak és szolgáltatások gazdag sokfélesége közötti szabad választás nem jelent szabadságot, ha ezek a javak és szolgáltatások a gürcöléssel és szorongással teli élet fölötti társadalmi kontrollokat — vagyis az elidegenülést — tartják fönn. S ha az egyén spontán módon újratermeli a rákényszerített szükségleteket, ez nem hoz létre autonómiát, csupán a szabályozások hatékonyságáról tanúskodik. (30)

A kondicionálás nem a rádió és televízió tömeggyártásával és ellenőrzésük centralizálásával veszi kezdetét. Az emberek ebbe a stádiumba már mint régóta kondicionált befogadók lépnek; a döntő különbség az adott és a lehetséges közötti, a kielégített és kielégítetlen szükségletek közötti ellentét elsimításában áll. Itt lepleződik le az osztálykülönbségek úgymond kiegyenlítődésének ideológiai funkciója. Ha a munkás és főnöke ugyanazt a televíziós műsort élvezi és ugyanazokra az üdülőhelyekre jár, ha a gépírónő ugyanolyan vonzóan van kikészítve, mint munkáltatójának leánya, ha mindnyájan ugyanazt az újságot olvassák, akkor ez a hasonulás nem az osztályok megszűntét jelzi, hanem azt, hogy milyen mértékben részesedik az alávetett lakosság ama szükségletekből és kielégülésekből, amelyek a Fennálló fönntartását szolgálják.(30)

Lehet-e igazából különbséget tenni a tömegkommunikációs médiák mint a tájékoztatás és szórakoztatás eszközei, illetve mint manipuláció és indoktrináció közvetítői között? A gépkocsi mint terhes, illetve mint kényelmet nyújtó holmi között? A funkcionális építészet borzalma, illetve komfortja között? (31)

Itt ismét a fejlett ipari társadalom egyik legnyugtalanítóbb aspektusával: irracionalitásának racionális jellegével találkozunk. Termelékenysége és hatékonysága; az a képessége, hogy növelje és kiterjessze a kényelmet, szükségletté változtassa a pazarlást és építéssé a rombolást; az ahogyan ez a civilizáció a tárgyak világát az emberi elme és test meghosszabbításává változtatja — mindez magát az elidegenülés fogalmát teszi kérdésessé. Az emberek önmagukat ismerik föl árucikkeikben; lelküket kocsijukban, rádiójukban, mobiltelefonjukban találják meg. A mechanizmus maga változott meg, amely az egyént társadalmához köti; s a társadalmi szabályozást azokaz új szükségletek biztosítják, amelyeket  maga ez a szabályozás termel ki. (31)

A társadalmi kontroll uralkodó formái új értelemben technikaiak. De a jelen szakaszban a technikai kontrollok úgy jelennek meg, mint magának az Észnek a megtestesülése valamennyi társadalmi csoport és érdek szolgálatában — olyannyira, hogy minden szembeszegülés irracionálisnak és minden ellenállás lehetetlennek tűnik. (31)

De a „belsővé válás” pontatlanul írja le azt a módot, ahogyan az egyén magától újratermeli és állandósítja a társadalom által gyakorolt külső szabályozást. A „belsővé tétel” spontán folyamat, amelynek során az Én a „külsőt” „belsővé” transzponálja. Ez tehát föltételezi egy a külső körülményektől különböző vagy akár azokkal ellentétes belső dimenzió meglétét — a közvéleménytől és a közviselkedéstől elkülönülő individuális tudatot. Itt a „belső szabadság” azt a privát teret jelöli, amelyben az ember „önmagává” lehet és az is maradhat. (32)

Napjaink technikai valósága rátör erre a privát térre és megnyirbálja, a teljes individuumra tart igényt. A „belsővé tétel” sokágú folyamatai szinte gépies reakciókká csontosodtak. Az eredmény nem alkalmazkodás, hanem mimézis: az egyén közvetlen azonosulása az ő társadalmával és ezáltal a társadalommal mint egésszel. Ez az új „közvetlenség” azonban egy körmönfont, tudományos igazgatás és szervezés terméke.

E folyamat megnyirbálja az elme „belső” dimenzióját, amelyben gyökeret verhetne a status quo-val szembeni ellenállás, mert ebben a dimenzióban székel a negatív, tagadó gondolkodás ereje, az Ész kritikai ereje. Ám a haladás hatására az Ész kész behódolni az élettények, illetve ama dinamikus képesség előtt, mely egyazon életmód mind nagyobb számú és méretű tényeit produkálja. A rendszer hathatósága képtelenné teszi az egyéneket arra, hogy fölismerjék: egyetlen olyan tény sincs benne, amely ne az Egész represszív hatalmát közvetítené. Ha az egyének önmagukat találják meg a dolgokban, amelyek életüket alakítják, ez nem azért van, mintha ők szabnának törvényt a dolgoknak, hanem mert elfogadják a dolgok törvényét — nem a fizika, hanem társadalmuk törvényét. (32-3)

Amint az egyének azonosulnak a rájuk kényszerített létezéssel, úgy tűnik, kérdésessé válik az „elidegenülés” fogalma. Valójában azonban az elidegenülés egy előrehaladottabb foka jön létre, ahol az teljesen objektívvé válik; az elidegenült szubjektumot fölszippantja elidegenült létezése. Csupán egyetlen dimenzió létezik, s az van jelen mindenütt és minden formában. A haladás vívmányainak ítélőszéke előtt racionalitásuk „hamis tudata” lesz az egyetlen lehetséges igaz tudattá. (33)

Az ideológia magában a termelési folyamatban rejlik: a termelőapparátus, valamint az általa előállított javak és szolgáltatások a társadalmi rendszer egészét „adják el” az embereknek, illetve kényszerítik rájuk. A termékek beprogramozzák és manipulálják őket; egy olyan hamis tudat kialakítását segítik elő, amely immunis önnön hamisságával szemben. A termékek által hordozott indoktrináció nyilvánvaló volta elvész; életmóddá válik. Méghozzá jó — a korábbinál sokkalta jobb életmóddá, és mint jó életmód ellentmond a minőségi változásnak. Így jönnek létre az egydimenziós gondolkodás és viselkedés sémái, amelyben a beszéd és cselekvés fennálló univerzumát tartalmilag transzcendáló eszméket, törekvéseket és célokat vagy elutasítják, vagy ezen univerzum kifejezésmódjává fokozzák le, s az adott rendszer racionalitásával definiálják újra. (34)

Ennek egyik alapja a totális empirizmus a fogalmak kezelése terén; a fogalmak jelentését a partikuláris műveletek és viselkedés reprezentálására korlátozzák (= nominalizmus, operacionalizmus): „Általában valamely fogalmon semmi mást nem értünk,mint egy műveletsort; a fogalom ugyanazt jelenti, mint a megfelelő műveletsor.”Csakhogy az operacionális nézőpont elfogadása sokkal többet jelent, mint puszta korlátozását annak, amit „fogalmon” értünk: összes gondolkodási szokásaink messzemenő megváltozása rejlik abban, hogy a jövőbben nem leszünk hajlandók gondolkodásunk eszközeiként olyan fogalmakat használni, amelyekről nem tudunk adekvát képet adni műveleti terminusokban. (34-5)

A legsúlyosabb kellemetlenséget okozó fogalmak jelentős részét azon az alapon „küszöbölik ki”, hogy nem lehet róluk adekvát képet adni műveleti, illetve viselkedési terminusokban. Így a radikális empirista támadás szolgáltatja a módszertani igazolást a szellem degradálásához — a pozitivizmushoz, amely megtagadja az Ész transzcendáló elemeit (lásd 7. 8. fejezet). (35)

Ennek az egydimenziós valóságnak az uralma nem azt jelenti, hogy a materializmus uralkodik és a szellemnek vége. Ellenkezőleg, van mindenféle „Imádkozzunk együtt a héten!”; „Miért nem próbálkozok meg Istennel is?”, vagy zen-buddhizmus, egzisztencializmus stb. Ám az effajta tiltakozás és transzcendencia már nem áll ellentétben a status quo-val, már nem negatív; inkább a gyakorlati behaviorizmus szertartásos velejárója,ártalmatlan tagadása, s a status quo, egészséges étrendjének szerves részeként, hamar meg is emészti mindet. (35-6)

A politikacsinálók és tömegtájékoztatásbeli szállítóik módszeresen előmozdítják az egydimenziós gondolkodást. Beszéduniverzumuk tele van önmagukat igazoló hipotézisekkel, amelyek, szakadatlanul és monopolisztikusan ismételgetve, hipnotikus definíciókká vagy utasításokká válnak. Így például „szabadok” azok az intézmények, amelyek a Szabad Világ országaiban működnek (illetve amelyeket innen működtetnek); a szabadság minden más transzcendáló módja definíció szerint vagy anarchizmus, kommunizmus vagy propaganda. (36)

A gondolkodás ilyetén korlátozása nem új keletű. A fölívelő modern racionalizmusban — spekulatív és empirista formájában egyaránt — feltűnő ellentét mutatkozik egyfelől a tudományos és filozófiai módszer szélsőséges, kritikai radikalizmusa, másfelől a fennálló és működő társadalmi intézményekkel szembeni magatartás kritikátlan kvietizmusa között. Descartes ego cogitans-a érintetlenül hagyta a „nyilvánosság nagy testületeit”, Hobbes pedig azon a nézeten volt, hogy „a jelenvalót mindig előnyben részesíteni, fenntartani és a legjobbnak tekinteni szükséges”. Kant egyetértett Lockekal abban, hogy a forradalom akkor igazolható, ha és amikor már sikerült megszerveznie az Egészt és megakadályoznia az összeomlást. — Ezeknek a készségesen alkalmazkodó észfogalmaknak azonban eddig mindenkor ellentmondott a nyilvánvaló nyomor. A társadalmi viszonyok olyanok voltak, hogy létezett egy privát, ugyanakkor politikai dimenzió, ahol az elkülönülés hatékony ellenállássá fejlődhetett, próbára téve erejét és céljainak érvényességét. (37)

Ahogyan a társadalom fokozatosan lezárja ezt a dimenziót, a gondolkodás önkorlátozása nagyobb jelentőségre tesz szert. A társadalom kizárja az ellenzéki cselekvés és magatartás egy egész típusát, miáltal az ezekkel kapcsolatos fogalmak illuzórikussá vagy értelmetlenné lesznek. Az operacionális és behaviorisztikus nézőpont (mely nagyjából gondolkodási „szokásként” érvényesül) válik a beszéd és a cselekvés, a szükségletek és a törekvések fennálló univerzumának nézőpontjává. „Az Ész csele”, mint oly sokszor, a meglevő hatalmaknak dolgozik. Az operacionális és behaviorisztikus fogalmakhoz való ragaszkodás elgáncsolja azokat az erőfeszítéseket, amelyek a gondolkodást és a viselkedést akarnák szabaddá tenni az adott valóságtól az elfojtott alternatívák számára. (37-8)

A haladás nem semleges fogalom: az irányok és célok mindig kritika tárgyai. A fejlett ipari társadalom közeledik ahhoz a stádiumhoz, ahol a további haladás megkövetelné, hogy gyökeresen megváltozzék a haladás uralkodó iránya és szervezete. Innentől kezdve a technika transzcendálhatná a szükségszerűség birodalmát, és a technikai képességek szabad játékává válhatna a természet és társadalom pacifikálásáért vívott harcban. (38)

A létezés „pacifikálása” kifejezés az embernek az emberrel és a természettel folytatott harcának olyan fejlettségét jelenti, ahol a versengő szükségleteket, óhajokat és törekvéseket többé nem az uralomhoz és ínséghez fűződő öröklött érdekek szervezik meg, állandósítva e harc pusztító formáit. (38)

Csakhogy a tudomány és technika teljesítménye által megerősítve, fokozódó termelékenysége által igazoltan a status quo ellene szegül bármiféle transzcendenciának, elzárkózik a létezés pacifikálásának alternatívájától. Az elméleti és gyakorlati operacionalizmus a féken tartás elméletévé és gyakorlatává válik. E társadalom, szembeszökő dinamikájának felszíne alatt, keresztül-kasul statikus életrendszer; a maga elnyomó termelékenysége és előnyös összhangteremtése révén működteti önmagát. (39)

Az ipari társadalom két vonása: törekvés a technikai racionalitásra és az a tendencia, hogy ezt a célt a fennálló intézmények keretei között tartsák. Ebben van e civilizáció belső ellentmondása: a racionalitásban rejlő irracionális elem. A harc eszköze ugyanis nem ugyanaz, mint a békéé. A technikát és tudományt elsajátító ipari társadalom az ember és természet fölötti egyre hatékonyabb uralomra, erőforrásainak kiaknázására szerveződik. Ez akkor válik irracionálissá, amikor ezen erőfeszítések sikere új dimenziókat nyit az ember megvalósulása számára, de azokat a dimenziókat egyszersmind el is zárja, amennyiben ugyanazon eszközökkel kíván élni a pacifikálásra, mint amelyeket a természet meghódítására alkalmazott. Azok az intézmények, amelyek a létezésért való harcot szolgálták, nem szolgálhatják a létezés pacifikálását. Az élet mint cél minőségileg különbözik az élettől mint eszköztől. (39)

A minőségi változás magában foglalja annak a technikai bázisnak a megváltozását is, amelyen ez a társadalom nyugszik. Az iparosítás technikái politikai technikák; mint ilyenek,eleve dönte-nek az Ész és Szabadság felől. — Minthogy azonban minden szabadság az idegen szükségszerűség legyőzésétől függ, a szabadság megvalósulása e legyőzés technikáinak függvénye. A legmagasabb munkatermelékenység is fölhasználható a munka örökössé tételére, s a leghatékonyabb iparosítás is szolgálhatja a szükségletek korlátozását és manipulálását. — A technikai racionalitás azzal árulja el politikai jellegét, hogy a hatékonyabb uralom nagyszabású hordozójává lesz, s egy valóban totalitárius univerzumot hoz létre, amelyben a társadalmat és a természetet, az elmét és a testet egyaránt a permanens mozgósítás állapotában tartják ezen univerzum védelmére. (40)

 

 

 

 

 

 

Advertisements

9 thoughts on “Szociológia

  1. Az itteni szemléhez Luhmannról és elődeiről: a 2. Iratismertetésben már a 85-88-as évekről írtad:, hogy tanulmányoztad őket. A rendszerelméletről pedig még 1973-ban megjelent KJK-könyv címoldalán lektorként szerepel a neved.

    Like

  2. “Pareto ismerete benne volt a szakmában, de egyebek mellett több szociológia kellett, Simmel, Mead etc., Weber, Thomas, szociálpszichológia, másfelől, megküzdeni a frankfurti hagyománnyal.” “Itt Parsons ismertebb volt, de rendeltem egy tanulmányt Luhmannról is. A fő témám szempontjából a goffmani elemzésnél nem kellett-lehetett mélyebben keresgélni. A neo-frankfurti irányzattal kapcsolatban kritika gyanánt és szintézisként “megelégedtem” Dahrendorffal.” (2. Iratismertetés)

    Like

  3. Közelebb a szociológiához: 1990-ben a luhmanni funkcionálisan elkülönült alrendszerek mentén körvonalazta a javasolt új berendezkedés felépítését. Habermastól pedig átvette a rendszer és az életvilág közti markáns különbségtételt, viszont annak kommunikatív racionalitási elvéről nem ejtett szót.

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s