Ősi kulturális gócok

Ez a beszámoló  néhány műveltségi centrumot mutat be, zömükben az átmeneti kőkor, a neolitikum, rézkőkor, bronzkor és a vaskor idejéből. A korszakok fenti elnevezése konvencionális és  relatív érvényű, feldolgozásuk pedig hozzávetőleges és az Óvilág némely részére szorítkozik. A fejezetek elején található linkekben mutatott szövegeket veszem át rövidítve, kisebb pontosításokkal.  Kéziratban a 20. században, az akkori gazdasági elemzéseimmel egyidejűleg készültek el. Mint  blogbejegyzések, a honlapon található gazdasági tanulmány 21. századbeli részeivel szimultán módon jelentek meg. Némelyik képzőművészeti alkotás szövegközi képek formájában alább kapott helyet. Késői irodalmi feldolgozások egy részét ismerteti, vagy  utal  rájuk “A szellem töredékei” c. oldal.  – Az utóbbi évezredek nemcsak gazdasági, hanem  általános műveltségtörténeti tanulságainak egyik legjobb összefoglalása  Max Weber: Gazdaságtörténet  c. könyvében található. Ehhez képest az alábbiak főképpen korábbi időszakokról szólnak.

 

 

1. JERIKÓ

http://ismeretvadasz.blog.hu/2006/12/27/jerikoi_csoda_honnan_jovunk_24

Jerikó az egyik legrégebbi ismert neolitikus kultúra színhelye. Az úgynevezett termékeny félhold délnyugati csücskében, a Jordán folyó mellett található.

Talán a legkorábban itt és a közeli Beidában társította az anatómiailag modern ember az ehető magvak gyűjtögetését azok termesztésével és tért át fokozatosan az utóbbira. A kultúra rétegeit a radiokarbon és egyéb vizsgálatokat felhasználva időben is el lehetett különíteni. A 23 réteg néhány összevont telep felsorolásával írható le.

Első telep: A legrégebbi maradványok a környéki Tell es-Sultanból 11 ezer évesek. Ez még az őskőkorszak, és átmeneti kor (mezolit). Még a mezolit korban, legalább 10-11000  esztendeje kezdték ásóbottal mélyített gödrökbe vetni és szelektálva szaporítani a gabonamagvakat. Szabad vadászok kóboroltak itt, a helyben maradók pedig sokáig csak félig földbe vájt búvóhelyeken húzták meg magukat. Azután vályogból, agyagból, vagy akár állati trágyából készítettek menedékeket. A még később létrejött nagyobb települések már szilárd anyagokból épültek. Kezdetleges kunyhóikat a Levante és Afrika nagy részére jellemző, első lelőhelyéről Natufi-nak elnevezett kőtechnikát használva építették.

Második telep: I.e. 8350-7370. Az agyagból vert kerek házakban 400-2000 ember lakik. Főképpen vadászatból élnek. Szelidítik a kutyát, a vadszamarat. A növényeket háziasítják.

Harmadik telep: I.e. 7220-5850. Agyagtéglákból épített négyszögletes házakban laknak. Fazekaság nincs. (Prepottery neolit, PPN.) A kecske és a vadszamár után megkezdődik a birka háziasítása. A csontvázakat a házakban tárolják. Tíz koponya maradt fenn, nagyrészt gipsszel kikészített és kifestett állapotban.

Negyedik telep: IV. évezred második fele. A zsákmányoló életmódot mezőgazdasági, termelési típusú létfenntartás váltotta fel. Lassacskán elterjedt a neolitikum többi jellemző újdonsága : a kézi-, majd korongozó fazekasság, fémolvasztás, fonás, szövés. A távolabb található nyersanyagot csere útján szerezték be. Megjelentek a hatalmi törekvések, alárendelődések. A város közös érdekeit képviselő igazgatási funkció egy-egy tehetős gazda kezébe került. Utasításait már felső lényekre hivatkozva adta ki. A nagyobb háborúk miatt ekkor és még inkább a következő időszakban masszív falak épültek.

Ötödik telep: i.e. 3000- től. Egy ősrégi támfal mellett a fentről lehullott agyagtéglák a támfal tetején magasodó védőfal maradványai voltak.

Ez már a korai és középső bronzkor, a máshonnan is ismert technikákkal, eszközökkel, hierarchiákkal és vallási hiedelmekkel. Jerikó lakossága időnként sok ezer főt tett ki, köztük a harmadik évezred közepén tömegesen beáramló amoritákkal. A nagyszabású építkezésekhez szükséges  munkaerő tehát rendelkezésre állott.

A korabeli jerikói torony átmérője 8 méter, magassága ugyanannyi. Egy négy méter széles védőfal belső oldalán állt. Ekkora műtárgyakat csak kifejlett társadalmi szervezettel és kényszerítő erejű központi hatalommal rendelkező közösségek tudtak létrehozni. Őrtoronyként és szertartásos  célokra is használták. Valaha víztározó is lehetett.

Egy ilyen város lerombolását regélik el az ószövetségi iratok.

Rekonstruált látképe:

Kathleen Kenyon az ötvenes években a középső bronzkor végére, 1550-re datálta a pusztulását jelző vastag égett réteget. Ez a város tehát legalább négyszáz évvel a zsidó honfoglalás előtt már elpusztult.

2. ÇATAL-HÖYÜK

http://ismeretvadasz.blog.hu/2006/12/21/atal_hoyuk_honnan_jovunk_23

Törökországban sok újkőkori maradványt fedeztek fel. Hacilar, Norsuntepe, Kosk, Çayonü, Çatal-Höyük (török írásmód)   környékén hosszú ideig gyüjtögették a vadon termő gabonafélék magvait. A szokásosnál nagyvonalúbb ábrázolás szerint az ú.n. termékeny félhold a hegyoldali lejtőket is magában foglalja. 

Legkorábban Jerikó és Beida környékén kezdték szaporítani az ehető magvakat. A félhold keleti részén pedig a vadászott állati csordákhoz csatlakozva, azok állandó kísérőiként fokozatosan alkalmazni kezdték a tenyésztés elemeit. A gyengébbeket leölték, az életképeseket hagyták szaporodni. Ganzs Dareh, Ali Kosh telepeknek a kecske háziasításában van időbeli elsőbbségük. A termelő életmódra való áttérés nem a folyóvölgyekben, hanem a hegyoldalakon kezdődött. Végrehajtói többnyire egy bizonyos hosszúfejű antropológiai típusba tartoztak.

Hasonlóan a többi, fent említett településhez, ebben az életmódváltási periódusban fejlődött ki  az egyik korai neolitikus központ, amelyben azonban nagyobb létszámú (legalább 5000, olykor 10000 fős) lakosság összpontosult: Çatal-Höyük. Eredetileg a Délre irányuló obszidián-kereskedelem egyik fontos szereplője volt, később pedig délről fogadott be nagy számú telepest.

Az Anatólia középpontjától délnyugatra, Konya közelében található helyszín légvonalban nincs messze Levantétól, a fentebb tárgyalt, még korábbi ősi település, Jerikó körzetétől. A tengerpart felé húzódó szomszédos területen alakul majd meg Kilikia, már a civilizációs időkben,

 

 

Körülbelül 6800 évvel időszámításunk előtt tartós telephelyet létesítettek. A vetések és az állatállomány védelme mellett ennek más okai is voltak. Húsz fázisban építkeztek, mindegyik az előző fázis romjain alapult. 13 hektár kiterjedésű telepdomb (höyük, ugyanaz, ami az araboknál: tell) jött így létre. Habár sokezer ember élt itt, nem volt városi szervezettsége, struktúrája, irányítása.  A “çatal” villát jelent, és a két irányban szétágazó romokat jelöli.

Feltárt leletei védőtető alatt:

A négyszögletes házak szorosan egymás mellett állottak, de mindegyik külön fallal épült. Utcák, kapuk, ablakok nem voltak. A háztetőn volt a bejárat, innen a létrán kellett lemászni a lakótérbe. 

Ebben külön rekesz szolgált a halottaknak, akiket előzőleg sziklákra tettek, hogy a keselyük letisztítsák a csontvázat. A koponyákat gipsszel vonták be és az élőhöz hasonlatosra igyekeztek festeni. Némelyik házban húsz csontváz is volt.

A házakba 30-40 cm. magas padkákat is beépítettek fekvés céljára. Az élelmet elkülönített helyen tartották.

A házakban volt egy-egy nagyobb reprezentatív helyiség, amelynek falait szépen kifestették és hasonlóan díszítették, mint a barlangok falait.

Időben sem voltak még messze a barlangrajzok korától. Az itteniek megélhetésében még nagy szerepet játszott a vadászat. A hím állatok és azok szarvai férfias, termékenységi szimbólumok is lehettek.  Nagy szerep jutott a bikák gipsszel bevont és kifestett koponyáinak, a bucrániumoknak.

Mindez az őstulokra összpontosuló vadászatot és kezdetleges tenyésztését mutatja. A tejfogyasztás terjedésével a kultúra biológiai átalakulásokhoz vezetett, a felnőtt lactose toleranciát kódoló géneket aktivizálta, egyelőre keveseknél. A bika  a jóval később kialakult legtöbb ókori teista vallás:az óind, sumér, védikus, zoroasztrikus, görög hitvilág egyik fő jelképe lett. 

A bikák mellett kosfejek is láthatók, valamint női kebelpárok szobrai. A házanként elkülönült plasztikus emlékek a kultuszok családi jellegéről tanúskodnak. Az elhalt  rokonokra is emlékeztettek és a vadász-szerencsét is ki akarták velük érdemelni. A fali képek egy része fej nélküli halottakat ábrázol, akiknek a húsából keselyük lakmároznak. Nem tekinthetők a mai értelemben vett vallási szimbólumoknak. Termékenység-istennőt viszont tiszteltek.

Közös áldozóhely, templom, papság ebben az időben nem létezett. Közös istenkultusz esetén viszont léteznie kellett volna. Unikumnak számít a város fennmaradt helyszínrajza.

3.NABTA

http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/01/03/nabta_honnan_jovunk_25_updated

A mai Egyiptom területén csillagászati és szertartási célokra nagyobb köveket rendeztek körbe. Az alakzatot ezer évvel régebben rakták le , mint a  Stonehenge legkorábbi köveit.   Az ősi Nabta maradványai Asszuántól 100 kilométerrel délnyugatra találhatók.   (vörös kör):

 

A mai Nyugati Sivatagot hajdanában időszakos monszun esők áztatták. A nyári napforduló után nyíltak meg az ég csatornái. Akkor, amikor azon a területen a  Nap éppen a helyszín felett szokott delelni és a kövek elveszítették az árnyékukat. Rövid időn belül annyi csapadék hullott, ami  szűkösen elegendő volt egész  évre.

 

A  helybeliek csillagászati és naptári mérőeszközként négy méteres átmérőjű körben elhelyezett kőtömböket használtak. Mellettük két pár magasabb oszlop jelezte, honnan volt várható a napfelkelte hatezer évvel ezelőtt. Másik két pár oszlop az észak-déli tengelyt mutatta. A környező két négyzetkilométernyi területen tucatnyi  több tonnás megalitikus oszlopot emeltek és az észak-déli tengelyen kívül a többi irányra is tájolták őket. Kettő ma is áll. A lapályon nagy messzeségből is kivehető ilyen irányjelző révén a vándorok megpillanthatták a vízzel telített völgyet. Az oszlopok 3×2 méteresek és 70 cm. vastagok voltak. Afféle megmunkálatlan sztélék,vagy obeliszkek. Majd egy kilométeres távolságból cipelték őket ide. 

 

Az egész völgy hossza tíz, szélessége hét kilométer volt. Az esőhordó szelek több ízben máshová helyeződtek át.Végül 7200 évvel ezelőtt az időszakos monszun esőzések hosszú időre – 4800 évvel ezelőttig – tartóssá váltak. Úgy, mint a Szahara többi részén, amiről ezen a szélességi fokon több ezer festmény tanuskodik. Nabtában a mult században az ősrégészek sok száz tűzhely maradványát tárták fel. Találtak rituálisan eltemetett teheneket és tehénszobrot is. A későbbi tehénisten: Hathor kultusza itt korán megkezdődött és lehetséges, hogy innen terjedt el Észak felé. A felnőttek tejfogyasztása részben biológiai átalakulást is követelt: a lactose intolerancia gátlását.

 

 Az afrikai őstulok szelídítésének legkorábbi nyomai egyébként Tassiliban és a mai Maghrebben találhatók. A nomád állattartók a vízzel ellátott Szaharában onnan is, máshonnan is eljuthattak a nabtai vidékre.   De vadon élő bivalyokra és sok más állatra vadásztak is.

 

 

Hamarosan a levantei területekről behozott kecskéket és birkákat is tenyészteni és fogyasztani kezdték. Gyümölcsöt, zöldséget, kölest,cirokmagot, gyökereket is fogyasztottak. Hatezer éve nagyméretű település alakult ki. Szervezettebb volt mint sok egykorú formáció, a vízgazdálkodás szigorúbb fegyelmet kényszerített ki. Mély kutakat ástak, amelyek egész évben tárolták a vizet. A házakat-kunyhókat már terv szerinti elrendezésben, egymás melletti sorban építették. A negroid típusú emberi csontvázak a Szaharán túli Afrikából történt bevándorlásra utalnak. A fejlett helyi kultúrát részben ezek a fekete bőrüek hozták létre, részben pedig az északabbról jött világosabb bőrüek: a berber-hamita törzsek elődei.

4. PALEGAWRA, DZSARMO, HASZUNA

http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/01/11/kurdvidek_honnan_jovunk_27

Életmódunk alapjai részben a ma kurdok által lakott területen, a régi örmény hegyvidéken, a Zagroszban továbbá Anatóliában jöttek létre.

A Perzsa öböltől ÉK.-re fekvő Zagrosz hegylánc a neolit korszakban nagy szerepet játszott. Nagy része a mai kurdvidéken terül el.

 

 

I.e. 8000 évvel már háziasított állatokat (juhokat) fogyasztottak az egy-kétezer évvel  korábban még a Sanidár barlangban lakók utódai. Itt és a közeli Zarziban hamarosan kezdetleges kunyhófalvak is kialakultak. Földrajzi orientációs támpontunk: az Urmia tó. Ettől mintegy 150 km.re délnyugatra van a Palegawra barlang. Három szempontból fontos. Egyfelől, a központja volt egyfajta, trapéz végződésű  kőeszközöket formáló technikának, amelynek használata az egész közeli vidék iparát jellemezte. Ezzel szemben állt a levantei, afrikai területek fejlettebb, “natufi”  technikája, amely hegyes eszközökkel dolgozott. Másfelől, az itteni emberek a környéken az elsők között (habár a levantei, szíriai – pl. murejbiti, hureirai – földműveseknél későbben) kezdték  vetni a kétsoros árpát, kétszemű búzát, háziasítani a kecskét, birkát. Korábban ők szelídítették meg a farkast. Itt találták az egyik legrégibb kutya maradványát i.e. 12000-ből. Ez a terelő jószág tette lehetővé az állattenyésztés szélesebb körű elterjedését.

Az imént említett barlang közelében volt az egyik legrégebbi település: Dzsarmo, amelynek lakói már az  i.e. hetedik évezredben élelmük nagyobb részét a mezőgazdaságból fedezték. Étrendjük változatos volt, mert a vadászatot is folytatták. Fontos a sertéstenyésztésük, mivel az nem folytatható nomadizáló módon, tehát a letelepedésről tanúskodik. Egy hegyfokon, meredeken letörő falú szakadék szélén 25 ház állt. A falakat sárból döngölték.

Mindegyik házban kemence, gabonatároló  és néhány kisebb helyiség volt. Romjaik:

Dzsarmo nagyjából egyidős volt az Anatóliából  ismert Catal Hüyük településsel, de kisebb annál, és rövidebb ideig létezett.

A falu lakói nő és állatfigurákat készítettek agyagból, amiket a napon szárítottak ki. Ugyanilyen módon pecsétlőket is készítettek, ami  a kialakuló magántulajdonról tanúskodik. Mindez a felső ásatási rétegekből került ki. Az alsó rétegek PPN (prepottery neolit), vagyis kerámia előtti korból valók. Csiszolt kőtárgyaik, kőedényeik, márvány karpereceik tetszetősek.

Még nem ismerték a fémkohászatot, a textíliákat, az égetett kerámiát. Vallásos szertartásokra utaló nyomok sem maradtak fenn.

Az itteni műveltség egyenes folytatása a késő neolitikum első nagyobb kultúrája, a közeli, de sokkal alacsonyabban fekvő (mai nevén) Tell Haszúnában  alakult ki. (i.e. 6000-5500). Nyolc rétegét tárták fel. Onnan való az egyik első női arcmás:

 

 

A viszonylag közeli Szamarra önálló kultúrának, a késő neolitikum második szakaszának tekintendő (i.e. 5600-5000).     

Ennek a kultúrának a nyomai a hordalékos talajú, síksági vidék peremén találhatók. Hordozói leköltöztek az esős hegyekből és a gabonatermelést csak a folyók áradását kihasználó mesterséges csatornázással tudták folytatni. A sumerokat messze megelőzve “találták fel” az öntözést Szawwan és Csoga-Mami földművesei. Az előbbiek települése nagy méretű épületeket is magába foglalt.

 

 A késő neolit harmadik kultúrája a halafi (Tell Halaf, i.e. 5500-4300). Erről külön számolok be.

5. TELL HALAF

http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/01/16/tell_halaf_honnan_jovunk_28

A civilizáció még nem létezett, amikor Tell Halaf környékén az intenzíven kultivált életmód már elérte az egyik csúcspontját.

5.1 Halaf mint előzmény

 

 

Az Észak-Mezopotámiában keletkezett többi ősi településhez hasonlóan Tell Halaf is évezredekkel megelőzte a folyóvölgyi kultúrákat, tehát a sumerokét is. A később bevándorló két nagyobb populáció, vagyis a sémi és az indoeurópai törzsek sem érkeztek még ide. A hegyek karéját és a folyómenti síkságokat a mezőgazdaságot és a további fejlődés lehetőségét megteremtő különféle  aziánus nyelvű törzsek lakták.  Helye a mai török-szír határ vonalán, a  szíriai oldalon (Ras al Ayn):

A telep népessége utcákkal elválasztott, vert agyagfalú négyszögletes házakban lakott, de már az agyagtégla is megjelent.  Kiterjedt földművelést folytattak ekét is kezdtek használni. A  mezőgazdaság kibontakozásával összefüggött a termékenység kultusz. Az itt előkerült leletek között megtalálhatók a máshonnan is ismert, de ezen a településen reálisabb stílusban ábrázolt erős idomú női figurák.

 

Halaf megkülönböztető jegye a kiváló minőségű festett kerámia. Az alábbi töredék kb. 7500 éves.

 

 

Tál Halafból:

A korsókat kézzel, egyenletesen vékonyra tudták formázni és bonyolult geometriai mintákkal, jelképes állat és emberképekkel diszítették. Ez még korongolás előtti fazekasság volt, mivel a kereket még nem találták fel.  Agyagműveiket azonban már nem nyílt tűzön égették ki. Kemencéiket 800 fokig tudták felhevíteni. Már rezet is vertek, de azt még nem olvasztották.  Terményeiket és korsóikat kereskedelemben is  cserélték. A halafi lelőhely művészeti stílusa nagy területen elterjedt.

I.e. 5000 körül ugyanezt a kultúrát hordozó művek származtak Arpacsijah-ból. 

Az itteni gazdag díszítményű polikróm tálak motívumai szimbolikus mondanivalót, jelentést is hordoztak akkor, amikor írás még nem létezett. 

Szépséges aranytárgyakat is készítettek:

Az alakuló  szimbolikus  és kultikus világkép keretében különleges kerek alaprajzú 5-10 m. átmérőjű házakat emeltek, melyek a templomépítkezés első példáinak tekinthetők.  Ez a történelem-előtti  kultúra i.e. 5500 és 4300 között állott fenn. Termékei a maguk régiójában és idejében elsőrendű újítást képviseltek. De fazekasságban nem voltak “világelsők”, hiszen a japán Jomon kultúrában már korábban kialakult a fazekasság. Ilyen távoli területek között gyakorlatilag semmiféle érintkezés nem volt, természetesen. Tell Halaf feltárása Mallowen nevéhez fűződik. Felesége, Agatha Christie, elkísérte őt kutató útjaira.

5.2 Halaf meglepő előzménye

2007. októberében adtam hírül, hogy felfedeztek egy hajdan festett épületfalat, az eddig ismert legrégibbnél másfél ezer esztendővel idősebbet. A Reuters közlése szerint a 2 nm-es falrészlet a földből került elő a Djade-al- Mughara neolitikus településen, Aleppótól északkeletre, az Eufrátesznél, Tell Halaftól pár száz kilométerre a fenti térkép szerint. 11 ezer éve készült. A leletek szerint az egykori falvak lakossága zömmel vadászatból és vadon termő növények gyűjtögetéséből élt. Nem folytatott agrárgazdálkodást, mégis állandó lakhelye volt, bizonyára a folyó és a vadban gazdag környezet előnyeit használták ki ilyen módon. A geometria fogalmainak  ismeretéről és ilyen motívumok alkalmazásáról tanúskodó festés egy nagyobb telken álló ház vályogfalán maradt fenn.

Kinagyított részlet:

6. SZESZKLO, DIMINI

http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/01/20/szeszklo_updated_honnan_jovunk_29

A Körös kultúrával rokon neolitikus életmód eredete.

Thesszáliában Szeszklo, Argissza és néhány más lelőhely tanusága szerint az i.e.hetedik évezredtől kezdett kibontakozni a termelő életmód. Az utóbbinak egy másik európai induló állomása Nea Nikomédia volt. Mindkét helyre Anatóliából hozták át a mezőgazdasági ismereteket és a háziasított állatok egy részét. A szarvasmarhát valószinűleg önállóan tenyésztették ki az őstulokból. Az építési és művészeti technikának  csak egyes elemeit importálták a Közel-Keletről, de hamarosan önálló stílust fejlesztettek ki. Eleinte agyagtéglás házakban laktak, amelyek egymásra rétegződő romjaiból itt is tellek alakultak ki.

Kezdetben nem ismerték a fazekasságot, amely az ötödik évezredtől terjedt el és kifinomult formákat eredményezett.

Nő szobra:

Az i.e. negyedik évezredben Dimini településen tovább fejlesztették az építészetet és még  kifinomultabb kerámiát hoztak létre. Dimini romok:

Művészeti alkotások:

Építészeti technika:

Ezeknek a helyeknek a lakossága a balkáni folyóvölgyek útvonalain került érintkezésbe  a Duna völgyével,  a Starcevo-Körös és a bulgáriai Karanovo kultúra hordozóival. A mezőgazdaságon alapuló életmód hazánk területén át, évi 1.6 kilométeres sebességgel szivárgott észak-nyugati irányba és két évezreden belül egész Európára jellemző lett. Ám nem egyszerűen a betelepülők hatására, mert a helyi népesség önálló újításainak is része volt a folyamatban, például az irtásos gazdálkodásban.

 

 

A két ősi görög kultúrcentrum érintkezhetett a Cykládok szigetein és Krétán kibontakozó műveltséggel is. Ám erőteljesen hatottak rájuk a kis-ázsiai és észak-afrikai  civilizációk.

7. OBEID

http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/01/24/obeid_honnan_jovunk_30

Presumér település

 

A rézkőkori Obeid (Ubaid) volt az első tartós település a délmezopotám feltöltött síkságon. (5300-4100 i.e.)

Északi előzménye az 5500-tól fennállott Szamarrai Kultúra, amelynek keretében Choga Mami  helységben találták fel az öntözéses gazdálkodást (i.e.4700 – 4600). Ez  növelte a jólétet, erősítette a rétegződést. Elkülönült vallási cselekményhelyek akkor  még nem jöttek létre. A szamarrai finom kerámiák mintáit átvették és tovább fejlesztették az obeidi fazekasok:

Obeid három időszaka:

7.1 Korai (4700-ig) a Perzsa öböl partjain bontakozott ki, Eridu környékén. Három termelő rétege volt: a házépítő, északról bevándorolt földműves-állattenyésztők, a sátorlakó nomád pásztorok és a part mentén és a mocsarakban halászó-vadászó népesség, akik nádkunyhókban húzták meg magukat. 

7.2 Középső (4500-ig) az öntöző csatornák intenzívebb építési szakasza. Ez nagyobb csoportok közös erőfeszítését igényelte. Összehangolásukhoz irányító személyekre volt szükség. A településeken belül egy-egy vezető jelenlétére egy-egy nagyobb, de a többihez hasonló alaprajzú lakóépület utal. A lakosság koncentrálódása a településeken az élelemosztás megszervezését igényelte. A fegyelem fenntartásához és megszilárdításához hatalmi eszközöket kezdtek használni az érzelmi-eszmei befolyásolás mellett. Az utóbbit is szolgálták az általunk ismertek között első, itt épült templomok. Egyikük romjai:

 

 

Szervezett istenkultusz jött létre. A létrehozott javak egy részét a templomközpont használta fel. Ebben a korban sok technikai újítást alkalmaztak, például a rézöntést, a folyami szállításra kis vitorláscsónakokat, az égetett téglás építkezést. Valószínűleg már ekkor használták az ekét, kereket, szamarat. Eridu mellett Urukban és az észak-mezopotámiai Tepe-Gawra lelőhelyen is találtak Ubaid-templomokat. A háromosztatú templomok alaprajza emlékeztet a lakóházakéra.

Erre a szakaszra jellemző a Hadzsi Mohammed lelőhelyről elnevezett kerámia, melynél a mintázatot a festés kihagyásával állították elő.

7.3 Klasszikus (4000-ig): intenzív és gyors fejlődés ment végbe. Az itteni életmód átterjedt a Folyóköz északibb területeire és némi szünettel, a Tepe Gawra lelőhelyről elterjedve, felváltotta a Halaf kultúrát. Egész Mezopotámia a hatása alatt állott.

Tell el-Ubaid legalapvetőbb tevékenységei: a földművelés, a pásztorkodás és a halászat; a fazekasság, a szövés, a kosárfonás és a bőrfeldolgozás; a famegmunkálás, a kőművesség és a fémművesség; valamint a kereskedői és a papi szakma is. Stephen Bertram: Élet az ókori Mezopotámiában; Eredeti kiadás: 2003.

A korban a települések egymástól elszigeteltek voltak, nem fedezhető fel viszonyukban hierarchia.

Távolabbi helyek lakóival is cserekereskedelmet folytattak Bahreinen keresztül. Finom kerámiájuk az egész térségben keresett volt.Szép példája:

 

 

8. SUMER

http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/01/26/sumer_honnan_jovunk_31

Erőteljes városi civilizáció.

Fejtegetésünk ezen a ponton elhagyja az őstörténetet, mert az alábbiakról már történelmi feljegyzések szólnak. Alkalmanként még visszalátogatunk a történelem előtti időkbe. Itt most elegendő az új korszak  kezdetének rövid áttekintése. A sumerok ősei némely kutatások értelmében Elámból, mások szerint északabbról költöztek a Folyamközbe.

Az obeidi előzményeket tovább fejlesztve, a sumerok erőteljes városi civilizációt hoztak létre Urukban (Warka). Főistene (Anu) templomának romjai:

 

 

A negyedik évezred közepe táján bekövetkezett klímaváltozás (tartós szárazság) új létfenntartási módot követelt. Addig a csatornáknak  a mocsarak lecsapolásában, az árvizek  megfékezésében volt jelentősebb szerepük. Sokkal fejlettebb és szerteágazóbb rendszert igényelt a főképpen  öntözéses gazdálkodásra való áttérés. Ez  nagyságrendileg több agrárterméket eredményezett és addig elképzelhetetlen mértékben növelte az anyagi gazdagságot.A fejlett állattenyésztés a kultuszokban is kifejeződött. Bikaisten Urukból:

 

 

Használták a kereket. Ökörrel vagy szamárral vont szekereik és folyami hajóik messze földre eljutottak. Sumer gazdagságának egyik döntő összetevője a távolsági kereskedelem volt. A legtöbb nyersanyagot külföldről szerezték be. Korongozó fazekasságuk tömegtermékeit széles körben keresték és használták. Szakosodott fazekas, fémműves és kereskedő réteg választódott ki. Kerámián kívül ezüstből is edényeket  formáztak. Hangszereik is fennmaradtak. Megjelentek náluk a rézeszközök és -ékszerek. Aranyműveseik ma is csodált ékszereket készítettek.

Urukban, amint a többi nagyobb településen is városállam  jött létre.  A régebbi őstársadalom helyett új gazdasági-társadalmi struktúra épült ki és  lett meghatározó. A továbbra is egyénileg folytatott, de magasabb színvonalú és eredményességű gazdálkodás hatalmas többletével a lakosság uralkodó rétege rendelkezett.  A többieknek is részt kellett venniük a központosított közmunkákban, termelésük egy hányadát pedig az adószedőknek átadniuk. Csak kisebb szerepe volt a rabszolgák munkájának. Nem rabszolgarendszer, hanem beszedő-újraelosztó gazdasági  alakulat jött létre, mely  a népességről állami gondoskodást is tartalmazott. A szabályozást mélyen differenciált beosztású funkcionáriusok végezték. Hivatalosan szabályozott, majdhogynem rendies rétegződésük fokozta az egyébként kialakult vagyoni különbségeket. A földközösségek fokozódó mértékben alkalmaztak bérmunkásokat a csatornázáshoz, öntözéshez. A közösség intézménye lassanként valamely isten nevében működő templomgazdasággá alakult, a bérmunkások is ennek dolgoztak.

Az i.e. negyedik évezred közepén a sumer etnikum kultúrája uralta a térséget. A  további versengő városállamok közül  a vallásközpont Eridu, Ur, Kis, Lagas, Umma, Isin ,Larsa,  egymást váltva tett szert dominanciára.  Kormányzásukban  egységes társadalmi szervezetként  működött a közmunkák vezetése, a politikai irányítás, az istenkultusz gyakorlása, az életmód szabályozása és a központosított termék begyűjtése a zömmel továbbra is önálló gazdálkodóktól. Az egységen belül elkülönült a papi funkciót gyakorló, továbbá az adószedéssel foglalkozó hivatalnokréteg. A legfontosabb, hogy a templomgazdaság könyvelési szükségleteire létrehozták  az írást. Eredetileg logográfikus (szójelekből álló, praecuniform) scriptumokat használtak.

Ezekből körülbelül az i.e. harmadik évezred elejéig kifejlődött az ékírás.

Pecsétek, hengerpecsétek is tartalmazták.  Az első dokumentumok adószedésről szóltak. Az előkelők csoportja irányította az egész szervezetet. Csak idő kérdése volt, hogy megörökítsék uralmi helyzetüket. Támogatásukkal a helyi vezető, az enszi, vagy a pateszi (papkirály)  ragadta magához a  fejedelmi funkciót. A világon az első ismert monarchia jött így létre. Később dinasztiák vezetői, lugalok uralkodtak. Államaik történetéről nem számolok be, az a tankönyvekben megtalálható.

Az ú.n. Jemdet Nassr (lelőhelyről elnevezett, 3100-2900) periódusban, a sumer kultúra termékei már távoli vidékekre is eljutottak. Pecsétlőik Kafajehből:

Ugyanonnan származó portré:

A városállam félezer évvel az egyiptomi piramisok előtt hatalmas  templomi építményeket, zikkurátokat emelt. Igaz, nem kőből, hanem agyagtéglákból. Inanna istennőé:

Ilyen volt a később épült és még  később elhíresült babiloni torony is, amelyet már különböző helyekről összegyűjtött munkások emeltek. Ők különböző nyelveken beszéltek és így alig, vagy nehezen értették egymás szavát. Az egyik legkorábbi az eridui  zikkurat volt. Ennek 19-ik ásatási rétegében egy kisebb homokdombot a rá épült templomocska tanúsága szerint EDIN-nek neveztek, ami sumer nyelven a várostól még érintetlen természeti környezetet jelenti. Ez volt a bibliai Éden eredeti fogalma.

A zikkuratok nem síremlékek voltak. Az államapparátus papi vezetőinek és hivatalnokainak székhelyét is tartalmazták. A készletgyűjtő raktárak és a távolsági kereskedelem állomásai ugyancsak ide csatolódtak. A vezércsoport azonban különösen fontosnak tartotta az építmények szimbolikus jelentését. Bennük messziről is látható módon azt fejezték ki. hogy az egyén alárendelődik az államnak, mely minden közösségi funkciót központilag szabályoz. Tiszteletet, alávetettséget, alázatot követelt és a négy évezreden át domináló tekintélyuralmi rendszerek prototípusa lett.

A gyengébb formában már valamivel korábban kialakult fides (istenhit) itt nagyon erőteljes confessio (vallás) gyakorlásába torkollott. A sumer istenek panteonjáról is be fogok számolni az következők után. A szervezett, intézményesült vallás eleve politikai szerepet is játszott, mint később mindenütt másutt is. Csak itt ezt nem próbálták leplezni. A templom tetején időnként a kornak és szokásoknak megfelelő áldozatokat mutattak be.  Az utóbbiak egy része a korai időkben archaikus szaporodási szertartás volt, amikor a pap és a papnő nyilvános nemzési aktussal hódolt a termékenységi isteneknek és ezzel igyekezett odahatni, hogy a környező természet is kövesse. A “sumér irodalom kistükrében”   (Komoróczy, 1983.) publikált dombormű másolatok :

 

 

A papkirály, mint macsó vezérhím járt elől a jó példával.

 A sumer kultúra, benne a templomépítészet, tovább finomodott Ur városában. Ziggurat:

 

 

Szent lépcsője:

A Kr. e. 3. évezred második harmadában alakult ki a sumer hősi epika , amely Uruk uralkodói, Enmerkar, Lugalbanda és Gilgames szájhagyományokban terjedő történeteiből  merített. Irodalmi műveik jelentős részét már az akkád korban jegyezték le.

A sumer kultúra nemcsak magát a monarchikus, dinasztikus és teokratikus államot hozta létre, hanem az állam velejáróját,  a háborút is. A kultúra, a szépség kedvelése itt sem  foglalta magába az emberélet kíméletét. A fejedelmek temetése emberáldozattal járt, amiről tömeges sírlelet tanúskodik. Emberölés régebben is folyt, de a politikai egységek közötti szervezett öldöklést itt kezdték gyakorolni. A városállamok gyakran hadakoztak, először a vízmegosztás, majd ennek nyomán területi hódítások végett. A sumer civilizáció félezer évvel megelőzte az egyiptomit, amely viszont könnyebben egységesült, mert az áradás egyenlő vízellátást és termékeny iszapot hozott az egyes településeknek. A birodalomépítés a fentiek miatt a sumereknél később következett be.

Az ásatások  kiégetett agyagból formázott parittya-lövedékeket is felszínre hoztak.

A korra jellemző történeti állapotok tárgyi bizonyítéka a négy és félezer éves Uri Standard. Háborús oldalán jól látható a megszokottá vált kerékhasználat, de az is, ahogyan a királyi harci szekerek átgázolnak a legyőzötteken. A magas kultúra együtt járt az uralkodó hatalom kegyetlenségével.

A sumér istenekről szóló további szöveg forrása:

http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/01/29/inanna_honnan_jovunk_32

Az istenek születésének legendáit itt nem részletezem. Mivel a mezőgazdaság az égi áldásoktól függött, An (Anu), az ég istene dominált. Ő adta a királyoknak az uralkodói hatalmat és az apáknak a családfői helyzetet. A többi isten fölött állott. A termőföld állapotára, a vizek hullámzására  a széljárás is erősen hatott. Ennek istene, Enlil, a világ második hatalmassága volt. A talajerőt és a viharok erejét egyként szabályozta. A hatalom és az erőszak megfelelő alkalmazása tőle függött. A föld és a folyók, kutak, csatornák istene Enki volt. És tőle függött az alkotóerő áramlása, ő adta a találmányokat és a mesterségeket is.

Ezeken kívül voltak alárendeltebb, de nagyon fontos istenek és istennők, mint Utu, a Nap, Nannar, a Hold és Inanna, az esthajnal csillag, az eső, a szerelem és a háború istennője.

Minden városállamnak megvolt a maga védőistene( Uruk – An, Ur – Nannar, Sippar – Utu, Eridu – Enki, Nippur – Enlil, Ubaid – Ninhurszág, az istenek anyja). Mivel Nippur vallási központ volt, az ő istene, Enlil, általános tekintélynek örvendett. Jónéhány helyi király az ő nevében kormányzott. Amikor egy város hatalomra tett szert a többi fölött, az ő istene kiszorította a legyőzöttekét.

A társadalmi alárendeltségi és együttélési szabályokat később is spirituális erőkre hivatkozva legitimálták. Ezt tette Ur-Nammu, aki a sumér lakosság életfeltételeihez szabott törvényeket az ő isteneik nevében foglalta kódexbe.Mint templomépítéshez anyagot szállító jámbor munkás ábrázoltatta magát.

Az Irak Múzeum még 1968-ban a Műcsarnokban nagyszabású kiállítást rendezett. A 7000 éves Tigris menti neolitikus tell anyaga mellett látható volt itt Ur-Nammu király rézszobra is, kb. Kr.e. 2000-ből. A király kosarat hord  a fején, áldozatot mutat be Inanna istennőnek. Ur-nammu volt a nyugat-ázsiai civilizáció első, vagy egyik első, névvel ismert törvényhozója. Pontosabban szólva, az első kódex-féle megalkotója, mert ismert uralkodók által hozott törvények korábban is voltak. Kb. 300 évvel előzte meg Hamurapit és kb. 800 évvel Mózest. Az utóbbi felhasználta az elődök jogalkotását, az egyiptomi tapasztalatokat és sok egyebet. Törvényeinek későbbi, részletes leírásakor már a perzsa vívmányokat is figyelembe vették. Mivel a régi, ékirásos táblákat sokáig homok fedte, az emberek hosszú ideig úgy vélték, hogy Mózes volt az első törvényhozó.

A mezopotámiai birodalmakban az önkényuralkodó monarcha hozta összhangba  az állam működésének és az alattvalók együttélésének kereteit a változó létfeltételekkel. Az archaikus világban a maga önkénye szerint uralkodó despotával szemben mindenki szolga volt, az ő tetszését kereste, külsődleges megnyilvánulásaival fejezve ki az ő tiszteletét.

A  pásztorkodó népeknek az  ázsiai birodalmak rendjéhez kellett idomulniuk, ha perifériájukon le akartak telepedni. Ezt tették a sémi marduk, akik később a folyamközben vezető szerephez jutottak. A “magukkal hozott”  sémi panteon ráépült  a sumér istenekre, fő hatalma Mardu isten lett

Akkád, majd Babilon  uralma idején Enlilt  ő váltotta fel, mint főisten. Az istenek nemzedékeinek váltakozása a földi hatalmi pozíiók eltolódásainak felelt meg.

 

 

A birodalmakban az uralkodó akarata feltétlen érvényű volt, az egyén csak a kegyetlen megtorlást, az elbukást kockáztatva fordulhatott vele szembe. A monarchának ezt a hatalmát, tulajdonságait és stílusát a sokkal későbbi mózesi látomás is egyetlen istenként megjelenő és törvényeit a maga akarataként kinyilvánító létezőre ruházta. Egy ilyen létmód és életnézet keleti, előázsiai maradt és tiszta formájában nem válhatott az európai kultúra általános forrásává.

A sumér-akkád panteon összefüggésben állott az Indus völgyi hitvilággal. Ettől eltekintve, vele rokoníthatók minden további ókori vallás  alapvető elképzelései. Ehhez képest a görög istenmítoszok kitalálói,  gazdag  képzelőerejük mellett  sem alkottak eredendően újat. A többistenhit keretében jött létre maga az általános istenfogalom. Az első egyistenhitű iratokban sincsenek olyan legendák, amelyeket ne lehetne megtalálni az őket néhány ezer, vagy legalábbis többszáz évvel megelőző  mezopotámiai, egyiptomi, majd perzsa iratokban. A genézis és a vízözön története csak a legismertebb példák közé tartozik.

 

 

10.HURRU

http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/02/02/hurru_honnan_jovunk_33

A sumér iratok hurru néven emlegetik a hurritákat.

 

Az első agrártermelők a Kaszpi tengertől délnyugatra éltek  Gyüjtőnevük: aziánus (nem indoeurópai, vagy semita, de általában egymás között sem nyelvrokonok). A hurriták ősei közülük valók. Évezredeken át nem fogadtak el társadalmi uralmat és alárendeltséget. Később megismerték a függést, laza törzsi közösségekbe, majd helyi államokba szerveződtek. A kiskirályok némelyikét haláluk után istenként tisztelték.

 

A hurriták egyik vezető állama Mitanni lett (i.e.15-14. sz).

Fővárosa Washukani. Az ottani Nuzi  város kerámiáját akkori  világ szerte ismerték. Mitanni mintegy kétszáz évig uralkodott Assziria fölött. Élénk érintkezésben állott a többi korabeli nagyhatalommal.  

Aziánusok voltak a Zagrosz hegységben élő kassziták (kassuk) is. Bizonyos szófejtés szerint a Kaszpi tenger  neve is velük kapcsolatos. Az i. e. 15. században lejöttek a hegyekből, elfoglalták Babilóniát és félezer évig uralkodtak ott. A 3. babiloni dinasztia belőlük került ki.  A fáraók is tisztelték őket.

Az örmény hegyvidéken később egy újabb hurrita nyelvű ország született: Urartu (Nairi, i.e.9.sz). Örmény neve Ararát. 

Urartuban mesterséges öntözést használtak, finom kézműipari termékeket gyártottak. Ismerték az ékírást, a matematikát.

Külön kell írni az eredetileg  szintén aziánus nyelvű Elámról, amely időnként a Folyamköz nagy hatalma volt, végül idegen uralom alá került. Tartós előnye származott abból, hogy az észak-déli kereskedelem útvonalának fontos állomása volt. Az írás első formája, a számoló kövek, más kulturális vívmányokkal együtt innen terjedtek el a Folyamközben. Zömmel azonban az elámiak vették át a mezopotámiai vívmányokat. Aziánus volt az Alaca Höyükben felfedezett eredeti hatti nyelv is. A fent felsorolt népekre rátelepült egy-egy indo-iráni vezető réteg, amellyel később egybeolvadtak.

  

11. AMURRU

http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/02/04/amurru_honnan_jovunk_34

A Folyamközben az amoritákat nevezték így. Sémi nyelvrokonaik (marduk, akkádok) már korábban is megtelepedtek itt.

Az eredeti folyamközi civilizáció szomszédságában sémi nyelvû népek nagy tömegei laktak. Ezek a törzsek Arábiából származtak. I.e. 2500 körül Jerikóba is benyomultak. A mai Szíriában vannak Ebla (Tell Mardikh) szintén i.e. 2500 körüli idõbõl származó romjai. 

Itt kb. 20000, részben sémi nyelvû agyagtáblát találtak, olyan nevekkel, mint Ádám, Éva, Ábrahám, stb. Egyébként Ádám neve a sumerek által első emberként tisztelt Adapa nevéből származik.  Agyagtábla:

Sumer, hurri és sémi isteneket tiszteltek. Ebla fontos tranzit és kereskedelmi központ volt, kormányzása elkülönült a vallástól. Vezetõjét a vagyonos arisztokrácia választotta 7 évre.

A szintén sémi akkádok kultúrája eredetileg alacsonyabb szinten állott, mint a sumer. Korán letelepültek  az Eufrátesz középsõ vidékén Agade központtal.  

Alapítója, Szargon, Sarrukin (2350-2295) leigázta a sumer terület nagy részét. Legendája szerint csecsemõ korában kosárban kitették a folyóra, egy elõkelõ nõ találta meg, aki aztán fel is nevelte. Innen ered a Mózes-legenda.

Az akkádok elsajátították a sumer civilizációs vívmányokat. A sumér populáció beolvadt az akkádul beszélõ etnikumba. A sumer írás használata még évszázadokon át fennmaradt. Az állam uralma Naramszin idejében (2272-2235) kiterjedt Ebla és vetélytársa, Mári területére és a Zagrosz hegységre. A két város a térképen:

 

 

Belsõ feszültségek és külsõ támadások nyomán az akkád állam elpusztult.

 

Néhány száz év háborús pusztítás és öldöklés után a Babilon környéki sémi amurruk (amoriták) megalapították az elsõ babiloni dinasztiát. (1830-1530) Ennek legnevesebb uralkodója Hamurapi volt. Tovább fejlesztette a sumer törvényeket.

Az amurruk idején néhány évszázadra Ebla újra felvirágzott, amíg a hettiták el nem pusztították.

Babilon hanyatlása, majd ideiglenes feléledése után i.e. 1100 körül keletkezett az akkád-sumer eredetû asszírok birodalma, amely 605-ig állott fenn. Az õ sémi elõdeik szintén Arábiából származtak, amelynek még ma is van egy Asszir nevü területi egysége. Hatalmukat az Újbabiloni Birodalom követte 539-ig, amikor azt a perzsák elfoglalták.

12. ALACA-HÖYÜK

http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/02/20/alacahoyuk_honnan_jovunk_38

Alaca-höyükben hatti kincseket tártak fel. Az indoeurópai hettiták egy őket évezredekkel megelőző másik nép nevét használták. De nemcsak a nevét, hanem magas kultúrájának eredményeit is átvették. Azt a korábbi népet most hattinak nevezzük. Nyelvük nem volt indo-európai.  A korai bronzkorban éltek itt, civilizációjuk i.e. 3000 körül bontakozott ki.  Napon szárított agyagtéglákból, kőalapra építették lapos tetejű házaikat. Használati eszközeiket kőből, agyagból, fából, csontból  készítették,  dekoratív  tárgyaik anyaga arany, ezüst, réz, bronz volt.

A helyszínen tizenhárom királysír található. Csak felnőttek maradványait tartalmazzák gazdag temetési ajándékokkal együtt. A leletanyagot képező műtárgyak ötezer évesek.

A luxustárgyak nemcsak az uralkodó és a nép közötti nagy távolságot mutatják, hanem a művészi ízlés kifinomultságát is. A mai szem méltán ítéli szépnek az állatábrázolásaikat.    

Az állatkultusz ebben az időben már az intézményesült vallásos jelképrend tartozéka lett. Az apafigurát képviselő eszmei istenfogalom és anyagi királyhatalom a rituális bronz bikák szertartási szerepében egyesült.

 

A hatti műveltség forrásai között kitapinthatóan jelen voltak a halafi és az obeidi előzmények. Esetleg a Balkánról és a Balkánra oda-vissza áramló népek eredményei is. Köztük a már i.e. 4100-ból ismert trák művészet. 

A hattiak vívmányait  nemcsak az i.e. második évezred elején ide betelepedő hettiták, hanem az ugyanebben az időben keletkező kezdeti trójai civilizáció is felhasználhatta.

http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/02/10/hettitak_honnan_jovunk_37

Hettita jogalkotás bírósági ítéletekben.

A hettiták állama az i.e. 15-14. században gazdag és erõs nagyhatalom volt. Most csak a belsõ életét szabályozó joggyakorlatról írok. Központi törvényhozói rendszerezés hiányában a jogalkotás bírói ítéletek formájában történt. A bírósági szokás keretei között döntöttek az életben elõforduló vitás, vagy bûn-gyanús  esetekrõl. Mindez két táblán maradt fenn, ezek rendre 98 és 86 paragrafust tartalmaznak. Kiválasztottam néhány példát:

Az I. táblából:

1.§. Ha valaki egy férfit vagy asszonyt veszekedés közben megöl, vérdíjat fizet érte… (Megjegyzésem: nincs jog vérbosszúra, nincs szemet-szemért. A nemek egyenlõk. Más rabszolgájának megöléséért is vérdíj jár, csak kevesebb.)

A II. táblából:

25.§. Ha téglát bárki ellop, amennyit ellop, még egyszer annyit ad. (Megjegyzésem: ha rabszolga volt a tolvaj, ezt csonkítással, orr vagy fül levágásával is megtorolhatták. Ez hasonlított a kegyetlen egyiptomi büntetésekhez, de nem volt kötelezõ.)

58a.§. Ha a király ítéletével valaki szembeszáll, házát elpusztítják.

75.§. …Ha egy ember leányával vétkezik, az halálos bûn.

76.§. …Ha egy ember mostohaanyjával vétkezik, nem bûntett. Ha azonban apja még életben van, halálos bûn.

83.§. …Ha egy férfi egy nõt a hegységben elkap, az a férfi vétke és meghal. Ha azonban a házban kapja el, az a nõ vétke….(Megjegyzésem: amiért nem kiabált a szomszédoknak. – Ha valakit egyéb téma érdekel, utána lehet keresni, hogy az is szerepel-e a táblákra írt tényállások között.)

A korszak jogalkotását egy nagy földrajzi területen négy jelentékeny hatalmi központ formálta: a hamita Egyiptom, az aziánus Sumer, az amorita Babilon és az indoeurópai nyelvű hettita birodalom. Az õsi civilizációknak ezeket az eredményeit az újonnan önállósuló fiatal népek, például a médek, perzsák, görögök igényeihez lehetett szabni. Gazdag joganyag állott rendelkezésre az ószövetségi törvények megfogalmazásához is, egyebek között.

13. KEMET

http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/02/06/kemet_honnan_jovunk_35

Kemet: Egyiptom ősi neve. Kultúrája sokkal hamarabb keletkezett, mint a birodalma, melynek története a tankönyvekben megtalálható. Térképét fent a Nabta alfejezet mutatta be.

 

 

Az országról szóló klasszikus alapmű: Gaston Maspero: Az ókori Egyiptom története. Adatait az újabb kutatások tükrében állandóan meg kell újítani. Hatalmas kutatási irodalom foglalkozik egyiptológiával.  Manethon egykori görög leírása sajnos elveszett, néhány töredéke másolatban maradt fenn.

13.1 Prepolitikai társadalom

A kelet-afrikai hamita és a nyugati hamita-berber pásztorok kezdetben a Nílus menti domboldalakat népesítették be. A folyóvölgybe eleinte vadászni jártak. Vadászat céljára kifinomult, éles kőeszközöket használtak. Egyik műhelyükből  készítés közben eltörött nyílhegyek maradtak meg. Éles kőpengékkel, majd rézkésekkel végezték a fiúk körülmetélését, amint azt az első történetíró róluk és az etiópokról elbeszéli. Higiéniai célzata volt. Ám hatalmas fallikus szobrokat is készítettek. A termékenység hordozójaként a földanyát tisztelték, intézményes vallás nem létezett.. Anyai leszármazási rendszer volt érvényben. A kezdeti időkben a földet közösen birtokolták. Őstársadalmuk bevándorlóinak életmódját a Capsi, a Nabta és a szaharai népességről készített fejezetek írták le vázlatosan. Az  első települések sokáig pre-politikai társadalmak voltak, csakúgy, mint a legkorábbi mezopotámiai agrárközösségek az első néhány ezer évben. Lassan itt is patriarchális rendszer alakult ki. Minden családfőnek, idősebb felnőttnek egyenlő szava volt a lazán összetartó  közösségek ügyeiben. Nem ismerték a társadalmi uralkodást és engedelmességet. Kezdetben sok helyen még törzsfőnök se volt, viszonylag békés élet folyt. Elterjedt a túlvilághit.

 

 

13.2 A civilizáció kezdete

A civilizáció szakaszát onnan számíthatjuk, amikor már a nagyobb rendezett településeken tekintélyen és kényszeren alapuló életformák honosodtak meg. Az i.e. 6 évezredtől tudták a folyóvölgy kötött talaját megmunkálni. Levantei bevándorlók gyarapították a mezőgazdasági ismereteket és tenyészanyagot. Ekkor jelent meg számos semita kifejezés az alapvető óegyiptomi hamita szókészlet mellett.

Az i. e. 6. évezredben Felső Egyiptomban (Délen) már búzát és árpát termesztettek, juhot, kecskét tenyésztettek, amint arról M. Wood az első civilizációkról írott könyvében tudósít. Földműves falvak sokasága létezett a Nílus árterében. A negyedik évezredben már nagyobb településekbe kezdtek tömörülni, ahol a falvak tanácsai szabályozták az életet. A folyó vizével közösen kellett gazdálkodni, ínséges időkre készleteket kellett gyűjteni. Az ásatások olyan, ősi, totemállatok neveit hordó törzsi királyok hatalmi jelvényeit is megtalálták, mint Kobra, Skorpió, Oroszlán, Sólyom.A prepolitikai  társadalmak sok ezer éves története itt is véget ért. 4000 után megsokasodott a lakosság, fejlődött a kézművesség.  Kisebb városok jelentek meg i. e. 3500 után és három törzsi királyság (főnökség) uralkodott: a Luxortól száz kilóméteren belül található Nehen (Hierakonpolisz= Sólyomváros), Nagada és Thisz. Nehen istene Hórusz, Nagadáé Széth. A tágabb környéken korán lett ismert város Abüdosz (Abdzsu)  és Akhmin, a fallikus Min isten városa.

A Felső-Egyiptomi Nagade II. neolitikus, illetve rézkőkori (chalkolitikus) kultúrából nőhetett ki az egyik első államkezdemény. A (mai Kairótól 600 km.re délre fekvő) Thisz környéki települések már versengtek a hatalomért. “I. e. 3300 körül Abdzsuban (Abdzsu= Abüdosz.) és Nehenben (Hierakonpolisz) is kialakult egy államkezdemény. A Gebel Tzsauti sziklarajzai alapján jelenleg úgy gondolja az egyiptológia, hogy Nehen és Abdzsu küzdelmei során a két terület egyesült, majd közös erővel legyőzték Nagadát is. Az uralkodói székhely Nehenből Abdzsuba került.” (Wikipédia) Nem sokkal később azonban hosszabb időre ismét Nehen lett a főváros. 

A kormányzás egy-egy személy kezébe került. Utóbbiak fokozatosan fejedelmi méltóságra tettek szert, kényszert tudtak alkalmazni.  Mindegyik az illető település védő istene nevében járt el. Ám ezek a kisállamok eléggé békés módon integrálódtak két nagyobb állami közösségbe. Létrejött Felső és Alsó Egyiptom. Komolyabb háborúk csak e kettő egyesítéséért és legfelső irányításáért folytak, de i.e. 3000 körül a birodalom már létezett. Menész (Narmer)  egyesítette a két területet. (A két névvel jelölt személyek identitásáról vita folyik.) A Predinasztikus kor után jött az Archaikus kor. Az I-és II. dinasztia Thinita (Thisz-környéki) uralkodói idején már elkülönültek a fő rétegek: a földműves, a katona, az adószedő és a pap. A helyi isteneket is  közös panteonba foglalták. Hor isten (Hórusz) és Ozirisz kultusza általános volt. Hozzá kapcsolódott a halottak tisztelete, a túlvilághit: az egykorú  vallás legerősebb motívuma és általános alapja. Ozirisz (Szépművészeti Múzeum):

 

 

A birodalmat egy nagy palotából irányították. Ennek neve fáraó volt. Később az uralkodót nevezték így. Néhány fáraó portréja más országok uralkodói között:

http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/07/13/bronzkori_arcok

Az egységes birodalomban a gazdaság és a kultúra  gyors fejlődésnek indult. Kibontakoztak a természettudományok. Például, a vegyészet eredményeit a többi ókori nép Kemetből vette át. Ezért nevezték el kémiának. – Az istenek között nagy tisztelet övezte a tudományok védőjét Thot-ot. Kedvenc madaruk, az íbisz fejével ábrázolták:

Mivel az államot  alsó és felső Egyiptomból egyesítették, ennek megfelelően az országnak mindig kettős koronája volt. Hajdani történetét Ó-, Közép-, és Újbirodalom korára szokás osztani. (Az i. e. XI. századtól már a Késői Birodalom létezett.) Az Óbirodalom (2700-2200) központja Memphis volt. Az Óbirodalom (I-VI Dinasztia) legfőbb fáraói: többek közt Sznofru, a lépcsőzetes piramist építtető Dzsószer (III.din.), Khefrén és Khufu-Kheopsz (IV.din.). A Dzsószeré mellett egy  kevéssé ismert kisebb szfinksz van:

 

 

Nagyobbik testvére a Kheopsz piramissal:

Ka-Aper, vagy Beled Sejk, V. dinasztia, i.e.2560 – Cairo Art Publishers

2010-ben írtam egy akkor feltárt temetkezésről, mely  az V. dinasztia uralkodásának idejéből, a i.e. 2465-2323 közötti periódusból származik. A sírkamra Rudzs-ka – a Gízai-fennsíkon a második legnagyobb piramist építtető Kephrén fáraó halotti templomának főpapja – számára készült. A sírkamra falait kiszínezett domborművek borítják, amelyek Rudzs-ka főpapot ábrázolják feleségével és az isteneknek szánt áldozati ajándékokkal egyetemben.

A fáraó udvarában a nők időnként nagy befolyásra tettek szert. Kheopsz rokona, Nofert– Egyiptomi Múzeum, Kairó:

 

 

Ankh-Haf herceg mellszobra, IV. dinasztia – Szépművészeti Múzeum, Boston

I. Merenré fáraó i.e. 2300 körül Felső- Egyiptom kormányzójává nevezte ki Unit, aki sztéléjén azzal büszkélkedett, hogy kerületében kétszeresen szedte be az  (akkoriban gabonában és marhában kivetett) adókat és a nép összes kényszermunka terheit az előírásokat túlteljesítve hajtotta be. Ő kizárólag az állam pillanatnyi érdekét tartotta szem előtt, na meg azt, hogy jó színben tűnjön fel a hatalmasok előtt. Az államvezetési bölcsesség mást tanácsolt volna. Jelképe a bölcs Imhotep:

A fáraók közül a legtovább II.Pepi uralkodott (94 évig). Utána következett az I. átmeneti kor (i. e. 2200-2040), mivel a központ a VII.-X. dinasztia idején meggyengült és a hatalom a helyi kormányzók (nomarchoszok) kezébe került.

 

 

Két részbirodalom és több fejedelemség birtokolta a területet. Állandó külső geostratégiai tényező volt a  – hol békés, hol háborús – viszony a mezopotámiai birodalmakkal. A Montu isten nevét viselő  Montuhotep egyesítette újra az országot. 

 

 

13.3 Középbirodalom, Újbirodalom

A Középbirodalmat (2040-1730) a Szeszósztriszok uralták. (XI-XIII. Dinasztia).I Szeszósztrisz megdöntötte a nomarchoszok hatalmát.

I. Sesóstris fáraó ( i.e. 1980-1935) idején a felső-egyiptomi Gazella-kerület kormányzója Ameni volt. Sírfelirata szerint. nagy aranyszállítmányokkal gazdagította annak udvarát, szabály szerint beszedte és továbbította az adókat. Sikeres végrehajtója volt a fáraó akaratának, amit az  udvar elismerésekkel  és adományokkal viszonzott.. Saját tevékenységi módjáról is  nyilatkozik:

“…nem volt özvegy, akin hatalmaskodtam; nem volt földműves, akit elűztem; nem volt pásztor, akit elutasítottam; nem hurcoltam el embereket az adó miatt. Amikor kezdődtek az éhinség évei, felszántattam a Gazella-kerület minden földjét északi és déli határáig. Életben maradt lakossága; el volt látva élelemmel, nem volt éhező ott. Az özvegynek éppúgy adtam, mint a férjes asszonynak. Nem tettem különbséget nagy és kicsiny között mindabban, amit adtam. Amikor nagy lett a Nílus, az árpa és a tönköly urai ( vagyis a földművesek ) minden dolgok urai lettek. Nem hajtottam be a földadótartozást.” 

Dicsekedett?  Meglehet. De az is számít, hogy ki, mit tart érdemnek. Láttuk, hogy Uni miket emlegetett. Ameni az állam és a lakosság gazdasági érdekeit igyekezett összeegyeztetni. Kellően rugalmas volt, aktívan irányította a válságos helyzetek megoldását, védte a gyengébbeket. Azon volt, hogy az emberek a nehéz időkben is meg tudjanak élni. Cselekvésének hogyanját maga határozta meg, nem hivatkozott felsőbb sugallatra. A saját józan eszének parancsára viselkedett az  „élőerőt” kímélő módon. A sokszáz évvel későbbi ószövetségi alakoknak kiváló egyiptomi funkcionárius elődeik is voltak, akiknek példáján jó problémamegoldó módszereket és emberbarát államvezetési stílust  tanulhattak.

I. Szeszósztrisz idejében a főváros Théba lett. Az adminisztratív irányítás központja Memphis maradt.

III. Szeszósztisz volt a középbirodalom legnagyobb uralkodója (1878-1843) .

Núbiára és Ázsiára is kiterjesztette hatalmát. Később újra decentralizálódás ment végbe. A nomoszok és a papság hatalma erősödött

 

A II. Átmeneti korban, (XIV-XVII. Dinasztia, 1730-1562.). a hikszoszok, akik állattenyésztéssel és kereskedéssel foglalkoztak szép lassan beszivárogtak Egyiptomba és fokozatosan átvették a hatalmat. Ők hozták magukkal az új harcmodort és eszközét, a szekeret is.

 

Az Újbirodalom kora (1562-1085) a XVIII. dinasztiabeli Jahmesz-szel kezdődik, aki felszabadította az országot a hikszoszok uralma alól és Palesztinába nyomult. Később visszahódítják Núbiát is. E dinasztiába tartozik két másik uralkodó, az egyik a 22 évig uralkodó Hatsepszut-Maatka Ré (uralk. egyesek szerint: i.e. 1490-1468-ig) királynő és unokaöccse a nagy hódító III.Thotmesz (Thutmósis, uralk: i.e.: 1468-1436). Ő volt az, aki Egyiptomot újra nagyhatalommá tette azzal, hogy meghódította a közel kelet jó részét is. Szerződést kötött Mitannival.  Ennek a kornak az egyik tipikus hivatalnoka:

 

 

Férfi fej. Újbirodalom – Szépművészeti Múzeum, Budapest

Marczali Henrik: „Nagy Képes Világtörténetében” leírja az egyistenhit egyiptomi politikai dogmájának keletkezését. A thébai 18. dinasztia legnagyobb uralkodója, III. Thutmosis  – szerinte  i.e. 1504-1450 – elfoglalta a Közel-Keletet és a Nílus-vidék nagy részét. (eredeti helyesírással:)

 

„A tizennyolczadik dynastia trónralépése és nagy tettei nem csak Thebaenek szerezték meg az elsőséget Egyiptomban; hanem istenét Ámont is a többi egyiptomi városok istenei fölébe emelték. Ámon az északon és délen összehalmozott zsákmányból talán még többet kapott, mint magok a királyok. Őt illette a csatatéren összegyüjtött hadizsákmánynak, az ellenségen felhajtott adónak, a rabszolgaságra hurczolt foglyoknak jelentékeny része. Ez a gazdagság, nemzedékről nemzedékre, rendszeresen nőtt s a főpapot majdnem olyan hatalmas személyiséggé emelte, mint maga a fáraó. Az igazság jogos látszatával mondhatták az emberek, hogy Ázsia meghódítására első sorban és egyedül az ő érdekében vállalkoztak az egyiptomiak. Az anyagi hatalommal egyenes arányban nőtt a szellemi hatalom. A papok, a mint látták, hogy Thebae királya a világ hódolatát fogadja, elhitették magokkal, hogy Ámonnak viszont az ég hódolatára van joga, s hogy ő az igazi isten, a ki mellett a többi isten számításba se jöhet.

 

A régi szövegekből, a melyekben megtalálták az istenegységre törekvés csiráját, megállapították az istenegység dogmáját és mindent elkövettek, hogy azt az ország többi részére is ráerőszakolják. Ámon volt az, a ki mindig és mindenütt győzött: ő lett hát az ő szemökben az egyedüli isten…”

III. Amenhotep (1400-1362) idején épültek a hatalmas thébai templomok. (Ebben az időben kerültek a zsidók Egyiptomba több más meghódított népcsoporttal együtt). A XVIII. Dinasztia hatalmának tetőpontját az ő uralkodása alatt érte el, utódai már csak a meghódított területek biztosításával foglalkoztak.

(Életkép: a hivatalokkal rendelkező középréteg konszolidált családi életmódot folytatott:)

Ehnaton fáraó (IV. Amenhotep) megpróbálta bevezettetni az egyisten hitet, mert az Amon papság túl nagy hatalomra tett szert. Az Amon papság vagyonát rekvirálta, de halála után minden visszatért a régi kerékvágásba, Tutankhamon pedig véglegesen visszahelyezte a fővárost Thébába, az Amon papságot pedig a régi pozíciójába. Halotti maszkja:

 

 

A keskeny szakáll és a kígyó az isteni felkentség szimbóluma volt.

Arany múmiamaszk, Egyiptomi Múzeum, Kairó:

Halotti ruhadísz a sírból:

A félvak Nefertiti– Cairo Art Publishers:

Nefertiti lánya, Anches-en-pa Aton – Állami Múzeum, Berlin

Selket istennő, Tutankhamon sírjából – Egyiptomi Múzeum, Kairó:

De közben a Birodalomban eluralkodott a káosz, és új fenyegetés volt a hettiták megjelenése (Ők már vasfegyvereket használtak akkor, amikor az egyiptomiak csak bronzot).

A vallási kultuszt azonban a külső események nem befolyásolták. A jómódú halottak kísérőiként a sírokba kis bábukat helyeztek el, ami a korábbi temetkezéseknél szokásos emberáldozatokat pótolta jelképesen.

Usébti. Szaiszi kor – Szépművészeti Múzeum, Budapest

A következő fáraó, Horemheb új ember volt, előtte a hadsereg főparancsnoki tisztét töltötte be. Így amikor elfogytak a törvényes utódok, ő lett a fáraó, de nem alapított dinasztiát mivel gyermektelen volt, ezért a vezíre, (I.) Ramszesz lett a fáraó, aki csak néhány évig uralkodott (1308-1306. Ez már a XIX dinasztia kora (1308-1171.)

 

Utána I. Széthi (II. Ramszesz apja) ült 11 évig a trónon. II. Ramszesz uralkodása 67 évig tartott (i.e.1291-1224), visszahódította birodalom régi birtokait.

Philipp Vanderberg : A nagy Ramszesz című könyvéből sok mindent megtudhatunk róla. Utána az Újbirodalom hanyatlik, időnként anarchia lép fel, az Amon papság gazdasági befolyása pedig egyre nagyobb lesz.

A Késői Birodalom (1085-332) idején az ország fokról fokra elveszíti korábbi hatalmát, idegen hódítók uralma alá kerül.

14. Kréta

14.1  Néhány tárgyi emlék

http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/04/10/labrusz

A labrüsz: kettős élű balta. A krétai hatalom  jelképe, amellyel Minos knossosi  palotáját díszítették. Ezért hívták az utóbbit Labirünthosznak. Nem volt útvesztő. Minden kényelemmel felszerelték. Például folyóvizes fürdőszobái voltak. Rekonstruált képét közöltem a fenti linken mutatott poszt elején.

A bikafejű Minotauros sem pusztíthatta a görög fiatalokat, mert  ilyen szörnyek nem léteznek, csak a mítoszokban. Kréta viszont i.e. 2000-1500 között valóban uralta az egész mediterrán világot és a görögöktől is adót szedett. Ipara, mezőgazdasága, kereskedelme,  hajózási fölénye révén elnyomta az akkor még elmaradottabb achájokat. A mükénéi hatalom csak nagy sokára tudott rajta felülkerekedni.

Létezése idején a krétai birodalom termelése és kultúrája a legfejlettebbek közé tartozott. Életét nem vallási szervezet, hanem a palotagazdaság irányította. Írása, az u.n. lineáris B, régi, prehellén jelekkel archaikus görög nyelvű szövegeket rögzített. A lineáris A írás hasonló volt, csakhogy ennek szövege nem volt görög.

A sziget  fontos központja Phaistos volt. Romjai:

 

Az innen nem messze található  Agia Triada palotakomplexumnak a szépsége miatt a csodájára jártak. A szépségből nem sok maradt, de a méretek érzékelhetők:

 

A vidék legfőbb művelődéstörténeti lelete az ú.n. Phaistosi Korong. Képi szimbólumokkal lejegyzett szótagírás az i.e. 18. századból. A benne rejlő információ tartalma még ismeretlen, megfejtésével most is sokan próbálkoznak. Ilyesmire, sajnos, nem tudok vállalkozni,  de leírok egy pár rajzot, amiket   a korongon láttam: álló és repülő madár, kosfej, íj, víz (hullámvonal), evező, hal, férfi, nő, ház, futó ember.

Bizonyos alappal mondhatjuk, hogy a krétaiak sokat merítettek a Kikládok vívmányaiból. Ez a kétszáz sziget Délos környékén helyezkedik el, nagyjából a görög Cyclades (kör) nevű síkidom vonalán.

 

Az ő mínoszi művészetük egy korábbi történeti szakaszt képviselt, melyben a hajózás és a kereskedelem révén kölcsönösen hatottak egymásra anatóliai, levantei és afrikai  kapcsolódási területeikkel.

Szülőanya- kultuszuk tárgya megfelel az ismert archaikus leleteknek:

A MET (New York) egyik kikládikus kiállító vitrinje:

Az unikális groteszk figurák a termékenységre káros rontás kivédésére szolgáltak.

Eljutottak a letisztult figurális formákig.

 

 

Egy hárfán játszó férfi valószínűleg a saját költeményét énekli, a kor szokása szerint. Arcának ábrázolása a Kairói Múzeumban látható számos kikládikus portréhoz hasonlít. Képét ugyancsak a fenti linkre kattintva lehet megnézni.

 

 

14.2 Életképek

http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/04/23/kretai_kepek

Kréta szigetén különült el az európai fejlődés a keleti világtól .

A Hagia Triadai szarkofág részlete, bal oldalán két labrüsz (kétélű bárd) :

 

Így ugrottak át a bika szarván a bátor ifjak:  

 

 Freskó, kék madarakkal:

 

A Párizsi Nő (mai elnevezésű) kép az. i.e. 16.századból:

 

Egy ifjú herceg:

 

Arany ékszer, két méh egy csepp mézzel:

Asszonyok kék háttérben:

 

Delfinek: 

A knosszoszi palota részlete:

A bikakultusz emléke:

Hangszer (líra):

14.3 Európai jelleg

http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/04/27/europa_hajnala

A nyugati világ nem kétezer, hanem legalább kétszer ennyi esztendős.

 

Négyezer éve épültek fel a krétai városállamok elsõ palotái. Emberméretû, praktikus, mûvészien díszitett építményeik az addig ismerttől eltérő életmódjukat fejezték ki. Ez teljesen kibontakozott a párszáz évvel késõbb emelt újabb paloták idejére. A ma már négyezer éves életmódot és szellemi felfogást megilleti az európai jelző. Földrajzon kívüli értelmében a keleti világtól különböző társadalmat jelentette.

Az első ókori civilizációk a maguk vívmányaival emelkedtek ki a nomád és félnomád törzsek közül. A keleti birodalmak  magaskultúrái fejlett termelési, igazgatási és tudományos eredményeikkel legalább ezer évvel megelõzték Krétát. Orientális társadalmaik hatalmas néptömegeket mozgósítottak a folyóvölgyek öntözésére. Óriási kultikus építményeket hoztak létre az istenek és az istenkirályok tiszteletére. Archaikus szervezetségükkel jól megfért a távolsági kereskedelem, melyet szintén államilag irányítottak.

A krétai sziget pelaszg, anatóliai és égei származású lakóinak civilizációja más adottságok között fejlõdött. Kisebb méretekben ők is alkalmaztak öntözést, de kontinentális földmasszívumok helyett ott volt számukra a tenger, amelyen hamar megtanultak közlekedni. Rövidesen az urai lettek, úgy, mint a késõbbi Anglia. Hajóhaduk olajat, bort, gabonát, bronztárgyakat, keramikát juttatott az egész mediterrán térségbe, ahol számos kereskedelmi állomást is létesítettek. Sokféle árut, anyagot importáltak, legfõképpen pedig tudást.

Megtanulták a fönét írásjeleket és alkalmazták az elsõ európai betűírást. Másoktól eltérõ, életszeretõ szellemet honosítottak meg. Királyaik voltak,  ám az orientális alázatosság helyett egyénileg szuverén polgárokként viselkedtek. A kormányzás világi jellegû volt. A vallási cselekményeknek náluk is megvolt a helye, de szent könyveket nem tiszteltek, nem is ismertek. Államukat nem védték falak, egymással nem háborúztak, emlékmûveik nem szólnak diadalmaskodó hatalmasokról, leigázott népek alávetésérõl.

Kréta mégis adóztató befolyást szerzett az acháj városok fölött, ipari, hajózási és katonai fölénye révén.  Mükéne, Argosz, majd Tirünsz a második évezred elsõ felében orientális szervezettségben élt, igaz, annak nagybirodalmi, központosított vonásai nélkül. Közben elsajátították a krétai kultúrát, technikai vívmányokat és kormányzati technikát. Később azután az achájok a jónokkal, lakedaimonokkal együtt – talán a thérai természeti katasztrófa okozta gyengülését kihasználva – elfoglalták a szigetet, amely az õ befolyási területük egyik része lett. A kereskedelmi versenytárs föníciaiak által támogatott Trója elleni háborúban Kréta már az achájok szövetségese volt. Az utóbbiak  fokozatosan felhagytak archaikus életmódjukkal, a krétaiaktól és másoktól tovább  tanulva fejlődtek. Őket viszont leigázták a vasfegyvereikkel beözönlõ dórok. De ez is jóval  időszámítási korszakunk előtt történt: mintegy háromezer éve. A dórokkal kezdõdött Görögország klasszikus korszaka.  Erre most nem térek ki, minthogy a relatív ismertsége a többi témáimhoz képest is sokkal nagyobb.

 

 

Alább szemlézek egy irodalmi “kémjelentést”  a krétai civilizációról.

http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/05/01/egyiptomi_felderit_245_kreta_szigeten

Kréta szigetén  3300 évvel ezelõtt egyiptomi felderítõ járt. A szigetlakók akkor már legalább hétszáz éve civilizált közösségekben éltek. A kémjelentés szerint a kikötõben ezernyi hajó horgonyzott. A partot nem védte torony, fal, vagy erõdítmény.

A mûvelt spión az életmódot is kifürkészte. Mint írja, az életöröm és élvezet sehol sem volt olyan természetes, mint ott. A krétai asszonyok gondosan ápolták magukat és szépítkeztek. Szorosan testhez simuló ruhákat hordtak, karjukat és mellüket szabadon hagyták. A férfiak térdig érõ cifra csizmában jártak és szoros övet kötöttek maguk köré. Értõen itták a bort, hogy viduljanak, de sohasem itták magukat részegre, mert azt barbárságnak tartották. Mûvészetük is rendkívül kifinomult volt. Korsóik, vázáik lángoltak a ragyogó színektõl, oldalukon, mintha élne, ott úszott a tenger minden csodálatos lénye.

Épületeik sem voltak nagyok, vagy vaskosak. Csupán a kényelemre és pompára törekedtek, szerették a levegõt és a tisztaságot. Házaikban számos fürdõszoba volt, melyeknek medencéibe meleg és hideg víz csurgott. Nemcsak az elõkelõknél és gazdagoknál volt ez így, hanem az itt honos emberek többségénél. A idegen munkások körülményei viszont szegényesek voltak és a kikötõben a levegõjük is bûzös volt. Az ügyes kikötõi idegenek gyorsan meggazdagodtak Krétában. A nyomorgó idegenek tömegeinek kiszipolyozása azonban a krétai gazdagság egyik forrása maradt, csakúgy mint az állam imperialista terjeszkedése, amely adózási függésbe döntötte a meghódolt területeket.

 

 

Látható templomok nem voltak a szigeten és az emberek nem sokat törõdtek az istenekkel, annál többet a bikákkal. Szívesen nézték a fiatalok bikák elõtti táncát az izgalom és a felfokozott élvezet miatt, melyet kínált. Meg azért, mert a gyõztesre fogadásokat kötöttek és ez pénzforgalmukat, kincstári bevételeiket is bõvítette. MikaWaltari hõse, Szinuhe, mitológiai elemekbõl szõtt mesét e szokás köré. Félelmetes részletekről is beszámolt.

15.  Ókori semiták

2007.05.15 – i beszámolóm a témáról

15.1 Pusztai nomádok és letelepültek.

Elő-Ázsiát az i.e. ötödik évezredben különféle semita dialektusokat beszélő állattenyésztő népek árasztották el. Történetük kezdeti színhelye a korabeli Szíria, Arábia, Fönícia, Kánaán volt. Ezek közül az első nemcsak a mai országot, hanem a Jordán és az Eufrátész közötti területet jelöli. Nomád és félnomád pásztorkodó csoportok járják nyájaikkal az említett földeket, keresik a hegyi legelőket, a szűkös vízforrásokat. Nemzetségi és laza törzsi rendben élnek, termelési ismereteik az állatállományra szorítkoznak. Ahol legelőváltásra van lehetőség, ott a szállásterületükön belül vándorolnak. Az oázisok, a távolabbi folyóvölgyek foglaltak. A már letelepült civilizáltabb földművelők terményeit a pásztorkodók állati termékekre cserélik. A harciasabb, erősebb nomádok gyakran a letelepültek fölé kerekednek, meghódítják a területet. Átveszik az utóbbiak ismereteit, tovább fejlesztik vívmányaikat.

Abban a régióban fontos leletek kerültek elő a sokkal régebbi, etnikailag nem beazonosítható korai neolit műveltségű, húsz hektáron elterülő Yarmukból (Izrael Állam) Hozzávetőlegesen  a kialakult Jerikó (III.-IV.telep) időrendjébe tartozik.

Nyílhegy:

Vastag idomú termékenység istennő:

(Shaar Hagolan)

Kerámia edény, ugyanonnan:

Kiépített kút, 4.15 m.:

Kutyus:

A következő helyszín Ain Ghazal (É-K Jordánia), ugyanabból az időszakból.

Romjai:

Emberfigurái, ikerszobrai jellegzetesek:

A szemet kagylóból, a pupillát kátrány-aszfaltféléből formázták.

Kifejező arcvonásaikat még a fizikai romlás miatt torzult szobrok is megőrízték.

Végül, még egy sziámi iker szobor.

Mindez nagyjából hat-hétezer évvel ezelőttről maradt ránk.

Az utóbbi, jordániai képsoron jól kivehető az emberábrázolás.

http://asszocialok.blog.hu/2010/06/04/mehrgarh_yarmuk_ain_ghazal

A fentebb említett nagy létszámú pásztorkodó populációkat a legegyszerűbben az általuk kultivált nyelvjárások szerint lehet egymástól megkülönböztetni. A sémi nyelvcsoportnak három  – égtájak szerint csoportosítható – alapvető ágazata van. 

15.1.1 A kelet-sémi nyelvek közül a legkorábban (valószinűleg az i.e. negyedik évezredtől) terjedt el a Folyamköz északi tájain az akkád. Ennek későbbi változatai: a babiloni és az asszír nyelv. ( A fenti, Sumerről szóló fejezetben leírtuk, hogy az akkádok az i.e. 23. sz.-ban Szargon vezetésével a sumér kultúra alapján mezopotámiai birodalmat hoztak létre. Saját panteont alakították ki. Legrégebbi ékírásos szövegeik az i. e. 25. századból valók.) A sémi populáció tengerében ekkor még messze nem léteztek önálló népként a héberek, zsidók.

15.1.2 Az i. e. 18. sz. idején már a sémi törzsek egy új hulláma telepedett le a Folyamközben. Ez az új népcsoport északnyugatról jött.  Az észak-nyugati sémi nyelvekhez tartoznak az amorita (amurru), a kánaáni nyelvek és az arámi. Közülük, az amorita nyelvjárást beszélők jutottak uralomra Mezopotámiában. (A fentebbi 11. fejezetben erről részletes leírás található.) Legismertebb királyuk Hamurapi, egyik legfontosabb kereskedelmi központjuk Mári volt. – Kánaáni nyelveket beszéltek az i. e. 2. évezred táján letelepült föníciaiak (fönétek), valamint a moábiták és ammoniták. Egyiptom változó sikerrel igyekezett a befolyása alá vonni Kánaánt.  A  fönétek egyiptomi közvetítő állomásként használt városkirályságai, kikötői nemcsak a mediterrán hajózás és kereskedelem, hanem az egyiptomi civilizáció észak felé terjedésének is a  gócpontjai lettek. (A legendás tűroszi királylány, Európé elrablója: Zeusz a valóságban egyiptomi kultúrát vitt születési helyére, Krétába. Abból a legendás frigyből született Mínosz, a valóságban pedig a minoszi civilizáció. A lányt kereső három testvére: Phoinix, Kilix és Kadmosz alapította a legenda szerint, rendre Föníciát, Kilíkiát és a görög Tébát.)

 

 

A sémi népek következő hullámában a szír tengerpart nomád népei, az arámok telepedtek le a mai Damaszkusztól számítható száz kilométeres sugarú körben, az i. e. 15. században. Városkirályságaik a Selyemútnak is részét képező karavánkereskedelmet közvetítették. Az arámokhoz tartoztak a petrai nabateusok, a palmyraiak és (nyelvileg) a szamaritánusok is. I. e. 11. század idején az arámok már politikai nagyhatalom voltak. Nyelvük fokozatosan kiszorította az akkádot és a föníciait, az i. e. 8. században pedig már köznyelv volt. A Biblia is ezen a nyelven maradt fenn.

 

 

15.1.3 A dél-sémi nyelvek közül a legfontosabb az arab és az etiópiai nyelv. Előbbit az Arab félsziget számos területen beszélték, két főcsoportja a Jemen akkori környékét uraló délarab és az északarab: a beduin pásztorok és kereskedők nyelvjárása. A déliek távoli tengerekre hajóztak, nagyszabású építményeket, köztük például Jemenben máig fennmaradt gátakat emeltek. Délarab eredetűek az asszir birodalom utolsó királyai és kaldeus népcsoportja. Az arab nyelv majd későbbi hódítások révén terjed el Elő-Ázsiában, Afrikában és Európa egy részén. Az etiópiai az ókori Abesszínia nyelve volt.

15.2 Ókori zsidók

2007.05.20- i bejegyzésem az ő történetük kezdeteivel foglalkozott

A héberek, zsidók az archaikus korszak vége felé alakultak önálló néppé. Akkor, amikor már több ezer éve létezett a keleti társadalmak fejlett termelési, igazgatási és szellemi kultúrája. Utóbbiakhoz képest elkésve, rövid idõ alatt tértek át a vándorló állattartásról a földmûvelésre, a nomadizálásról a civilizációra. Mibõl éltek, hogyan szervezõdtek – ez életmódjuk két fõ ismérve.

Juhokat, kecskéket és szamarakat legeltettek, egymástól távoli, lazán kapcsolódó közösségekben, mint a többi beduin típusú népcsoport az i.e. II. évezred derekán. Kultúrájuk sokkal szegényesebb volt, mint az ú.n. tengeri népeké, vagy a városokban, oázisokban letelepült semita földmûvelõké, például a kánaánitáké. A zsidók az ezek szomszédságában található legelõkön pásztorkodtak.Technikai és szellemi mûveltségük kezdetleges volt, keramikát, fémöntést, házépítést alig folytattak.

Nemzetségi, törzsi keretekben éltek. A többi népcsoporttal együtt az idõközben kibontakozó karaván kereskedelemben is részt vettek. Nem lehettek gazdagok, hiszen az éhinség elõl kéredzkedtek be a termékeny egyiptomi földekre. Menekülésük után a sivár sinai pusztákon próbálták folytatni a legeltetõ életmódot. Erre fõképpen a Dzsebel Musza környéki , viszonylag termékenyebb szállásterületükön volt módjuk. A kiszemelt végleges kánaáni letelepedési helyük katonai meghódításának céljából itt törzsszövetséget kötöttek.

Szervezõdésük módját is ez a stratégiai cél határozta meg. Országnak híjával voltak, mégis meg kellett valósítaniuk egy állam néhány feladatát, hogy ütõképes hadsereget alakítsanak és lefolytassák a kíméletlennek ígérkezõ területfoglalási küzdelmet a most már fõ ellenségnek tekintett kánaánita etnikai rokonaik ellen. Babiloni és részben egyiptomi mintára, saját érdekeikhez igazítva, kormányzási elveket, magán- és családjogot, mindennapi erkölcsöt, egészségügyi szabályokat fogalmaztak meg mindenki számára kötelezõ normák formájában. Kijelölték a rabszolgaság intézményes kereteit. A törzsszövetségi uralmat az orientális birodalmakhoz hasonlóan, vallási keretekben szervezték meg. A széthúzó és egymással vetekedõ törzseket egyetlen szövetségi istenség abszolút hatalma alá rendelték. Bíráik, majd királyaik ennek kijelentéseire hivatkoztak, hogy az engedelmességet eszmei, lélektani eszközökkel is elérjék. A direkt kényszer sem maradt el: a szabályok megsértõit kivégezték. Az uralkodó rétegek,  személyek és közemberek visszaéléseivel szembeni kritikát, szintén az isteni kijelentésekre hivatkozva a próféták fogalmazták meg. A vallási és politikai hatalmat gyakorlókkal szemben többnyire ellenzékben voltak.

 

 

Ábrahám úgy, ahogyan a Biblia leírja, nem volt történeti személyiség. Élhetett az õ korszakában egy gazdag nomád állattenyésztõ, afféle sejk, aki a saját tudomása szerint sugallatot kapott a népének érdekében egy istennel kötendő szövetségi szerzõdésről. Ám az már csak legenda, hogy a fenti, jámboran vallásos Abirám, Ábrám, majd Ábrahám vagy bárki más egy nagyobb népcsoport leszármazási vonalát indíthatta volna be. Különbözõ törzseknek nincs közös õsapjuk. A kegyes, vagy inkább kegyesen célzatos leírás a fokozatosan rokonságba kerülõ, mert egymás között házasodó törzsek összetartásának erõsítése végett mítikus közös õsöket szokott kreálni. Ugyanazt tette, mint a pogány mitológia. A valóság ebben az esetben is a legenda fordítottja. A korai embereknek nagy területekre volt szükségük a megélhetéshez,  Egymástól a távolság által elválasztott kisebb közösségekben éltek, ezek integrálódásából jöttek létre később a tágabb egységek. Érthetõ, hogy a kánaáni területfoglalásra készülõdõket Mózes egy közös õsre hivatkozva próbálta egységbe kovácsolni. Az egységbe lazán belefoglalta a békés átvonulások és a szomszédság miatt fontos arabokat, akik Iszmáelen keresztül ma is Ibrahimot tekintik õsapjuknak.

Az Ábrahám legenda másik reálpolitikai indoka a mózesi törvény megerõsítése. Ha már az õsatya népe is ugyanazzal a segítõ és büntetõ törzsi istennel kötött exkluzív frigyet, akkor a tekintély, a hagyomány, a félelem mellett a megszokás, az ismertség is elõsegíti a törvény betartását.

 

 

A Biblia elején a Pentateuchus könyvei olvashatók. A hagyomány ezeket Mózes öt könyve néven is emlegeti. A könyv stílusára és tartalmára vonatkozó vizsgálatok megállapították, hogy nem egységes mûrõl, nem egy kéz alkotásáról van szó. A 19. század vége felé bebizonyosodott, hogy a Pentateuchus négy kódex egybeszerkesztésébõl lett. A kódexek (iratok) különbözõ idõbõl és helyrõl valók, s jóval késõbbiek Mózesnél. Az istennév vagy Jahve-ként vagy Elohim-ként (Él) fordul elõ bennük. A jahvista részt Kr. e. a 9. században foglalták írásba Júdeában, az elohista rész pedig északon keletkezett Izraelben, a késõbbi idõben. Még késõbb adódott hozzájuk a Második Törvénykönyv (Deuteronomium) és a Papi kódex. Mindeközben részletesen kidolgozták egy közös õs, Ábrahám személyiségrajzát és a tõle levezetett származási vonalakat is.

Az ázsiai civilizációkhoz tartozó közösség keleties ritusai a babiloni tartózkodás idején rögzültek. A zsidókra több száz évig hatottak a perzsa hagyományok, közöttük Zarathustra tanai. Vallásukba ekkor a hitvilág olyan, erõteljes lélektani hatású elemei kerültek be, mint a megváltás gondolata, az ember fia, a Messiás alakja, az utolsó ítélet, a feltámadás, a halhatatlanság, és az égi hierarchia.

Szerkesztõi átalakítások akkor és a késõbbi átírásoknál is elõfordultak. A Pentateuchus kb. Kr. e. 400 körül, Ezdrás idejében kapta a mai alakját. Már csak ezért sem lehet mindezt Mózesnek tett kijelentésként értelmezni. Egyébként is, az egyes személyek által hivatkozott sugallatok esetében – ahogyan erre a buddhisták rámutatnak – mindig felmerül a kinyilatkoztatás médiumának szavahihetõsége. Különösen akkor, ha a médium egyben politikai vezető is. Mindenesetre, kár volt embereket megölni azért, mert kételkedni merészeltek a könyv isteni eredetében, vagy valamelyik megállapításában. A kételkedők megsemmisítése a hatalom megszilárdítását szolgálta.

A sémi pásztorok vándorlása és honfoglalása közben létrejövõ és megmaradt többi társadalom is –  az iparban, kereskedelemben kiváló, a betűírást feltaláló fönétek kivételével – egyértelmûen az archaikus Kelet hagyományait folytatta. Az európai civilizációnak nem lehetett sem az elõképe, sem a mintája. Az utóbbi az évszázadokkal korábban létrejött politeista krétai, acháj, majd dór városállamok gyakorlatából fejlõdött ki. Nem a politeizmus miatt, hanem azért, mert a  városállamok versengő ipari, kereskedelmi és hajózó népességének helyzete, fejlettsége és  földrajzi környezet abban az időben és ott kizárta egy archaikus nagybirodalom alapítását.

 

 

16. India őskora

2008.01.07-én beszámoltam ennek az ázsiai nagyhatalomnak a korai történetéről.

A korai negrid, illetve pigmeus népesség az ausztrál és óceániai õslakókkal állott etnikai rokonságban. Halásztak, vadásztak, az újkõkorban pedig elég korán elkezdték az állatok háziasítását és a kapás (botos) földmûvelést. Nyelveiket is ismerjük, az andamán nyelvcsaládhoz tartoznak. Kihaló csoportjaik az indiai felföld (a Dekkán) eldugott helyein, az Indiától keletre fekvõ Andamán szigeteken és részben Ceylon szigetén (Sri Lanka) élnek.

A mongoloid emberfajtához tartozó dravidák az i.e. negyedik évezred második felében vándoroltak be az Indus völgyébe és ott fejlett városi civilizációt hoztak létre. Törékeny testalkatú, barnás bõrû emberek voltak. Még korábban beszámoltam az ezer éven át viruló harappai kultúrájukról. Színhelye:

 

 

A névadón kívül fontosabb gócpontjai közé tartozik Mehrgarh, Mohendzsodaro, Amri, Lothal.

16.1 Harappa

A harappai kultúra teljesítménye nem maradt el a korabeli sumér-akkád és egyiptomi színvonaltól. Birkanyájakat legeltettek, elefántot és bivalyt dolgoztattak, búzát, gyapotot termeltek. A fémhasználat elterjedt volt. Csatornázott városokban laktak, égetett téglából építették a házakat. (Õk szorították ki a kontinensrõl az õshonos negrideket.) Mint tengerjáró nép, érintkeztek is a sumér civilizációval. Eszméik és vallási képzeteik a mai hinduizmus elõzményei és abban bennfoglaltatnak, mint egyik alkotórész.

Számos település tartozott ebbe a civilizációs zónába.  Mohendzsodárói csatorna:

A házakban fürdőszoba volt, a legtöbbje vízhatlan padlóval. A nyílás a víz elvezetésére szolgált.

A Harappa civilizáció hetvenhárom sírját,  eddigi egyik legnagyobb temetőjét fedezték fel régészek Észak-Indiában, Újdelhi közelében. A csontvázak az időszámítás előtti 2500-2000-es évekből származnak, a kultúra virágkorából. (NOL 09.03.05)

A Harappa kultúra, az eddigi feltételezésektől eltérően, nem volt homogén Páratlanul békés kultúra – területén semmiféle öldöklésre alkalmas harci eszközt nem találtak – (Nyárády Gábor, Magyar Tudomány 1999. 6. ).

A kereskedelem az Indus torkolatától kiinduló intenzív partmenti hajózás révén bonyolódott, a mai képen is látható dereglyékkel, melyekhez akkor is hasonló módon szállították az árút, bár nem  tevékkel.

A zsákok, kosarak tulajdonosát képeket és szavakat feltüntető pecsétlőkkel jelölték meg.

A pecsétlők nagy értéke, hogy képzelt állatok mellett valóságos mezőgazdasági munkaeszközöket is megörökítettek.

De a legnagyobb értékük, hogy fennmaradt rajtuk az indusvölgyi írás.

Ezen a jógi pozitúrában ülő férfit ábrázoló pecsétlőn is:

Nem mellesleg, a kép azt is mutatja, hogy a jóga kultúra  sokkal régebbi, mint a védikus, árja civilizáció.

Csakúgy, mint a sumér írást, az indusvölgyit is gazdasági adatok, birtokviszonyok, leltárak készítésének szükséglete hozta létre. Sumér leletek között találtak is néhány egykorú harappai pecsétlőt.

A sumér-indusvölgyi geocivilizációs érintkezési zónában kevés számú elvontabb fogalmat is próbáltak kifejezni – megfelelő szavak híján – olyan módon, hogy megszemélyesítették őket a helyi sajátosságokat tükröző (sumér, vagy harappai) szellemek, istenségek formájában. Ez volt minden későbbi panteon és monoteizmus szellemtörténeti előzménye, amiről a későbbi vallások hívei nem is tudtak. A kultusz egyik legősibb tárgya a phallosz ábrázolása volt. A vihar, a tűz s a víz is tisztelet tárgyát képezte. Az ősi hiedelmek elemei és stílusjegyei a hódító árják utódai által kifejlesztett, ma is élő Síva-hitben maradtak fenn.

A legkorábbi civilizációkban a fenti harappaihoz hasonló, jelenleg papkirálynak tekintett személy irányította a termékek begyűjtését Sumérban és Krétán is, de az utóbbi területeken hamarosan át kellett adnia a helyét a palotagazdaságok vezetőinek.

 

 

16.2 Indoárja hódítás

A nomád állattenyésztésbõl élõ indoárja hódítók az i.e. második évezredben özönlötték el az Indus völgyét. Magas növésû, fehér bõrû pásztorharcosokból álló fiatal népük új legelõket keresett. A Gangesz völgyébe benyomulva, a  kezdeti harcos szembenállás után fokozatosan letelepültek. Kiszorították a dravidák egy részét, másik részüket pedig a saját szükségleteikre dolgoztatták. Átvették a civilizáció technikai és gazdasági vívmányait, a helyi szokások fontos elemeit. Magas szellemi kultúrát, társadalmi szervezettséget honosítottak meg. (Kasztrendszerük külön alpont témája.) Késõbb a Délre menekült dravidákat is leigázták és munkára kényszerítették. Azon a területen négy indiai államban legalább százmillió ember ma is dravida (pl. tamil, telugu, kannada) nyelveken beszél. Ez az egyik indiai nyelvcsoport. A demográfiai dinamika és a kulturális csere révén a többi területen kialakult mai nyelvhasználati struktúrát az alábbi bekezdés vázolja.

A Gangesz könyékén az indoárja nyelvek dominálnak, így a hindi,  a bengáli és az urdu, amelyen az indiai mozlimok érintkezik. A harmadik nagyobb itteni nyelvcsoport az észak-keleten használatos munda, melyet a dravida uralommal egyidejüleg élt korai lakosság leszármazottai használnak. Az õ mágikus hiedelmeik is beépültek a késõbbi szertartásokba. A negyedik nyelvcsoport, a tibeto-burmai a határvidéken élõ közösségekben terjedt el. Az ötödik egy viszonylag késõi beáramlás eredményeként honosodott mg. A Himalája déli elõhegyeit elfoglaló mongol törzsekbõl kialakult államok (Nepál, Bhután, Kasmir) lakói is önálló nyelvi  közösségekben élnek. Az indiai nyelvek száma meghaladja a másfél ezret.

16.3 Hindu ősvallások

A hajdanvolt idõkre csak a leegyszerûsítés kedvéért használom a hindu jelzõt.

A kezdetben uralkodó hitvilágot nehéz lenne az ismert vallásokkal közös címszó alá vonni. Ezért inkább valláselõtti hiedelmekrõl írok. Az emberi létállapothoz hozzátartoztak az öröm, élvezet, harag, küzdelem, félelem, önkívület, szorongás emóciói. A korai mûvészi öntevékenység a velük kapcsolatos lelki feszültségeket fejezte ki és oldotta fel. Az érzelmi kiegyensúlyozódást  animista hiedelmek is szolgálták. Hordozóik a korai anyajogú közösségek: az északkeleten élõ mundák és a nyugatabbra lakó dravidák voltak. Körükben tisztelet övezte a phalloszt, bizonyos állatokat (bika, elefánt, kígyó, krokodil), növényeket (fügefa), bálványokat,  a  szexualitáshoz és egyéb érzelmekhez fûzõdõ szimbólumokat (szvasztika). A nemiség, a termékenység állott a középpontban. A mágikus szertartások fontos szerepet töltöttek be. Mindezek építõkövei lettek a késõbbi vallásnak, a hinduizmusnak, ami azonban egy egészen más kulturális hagyománynak is az örököse volt.

A harcos-pásztor életmódot folytató árják körében a családfõ vezette egyszerû tûzáldozatok szentelték meg az egyéni élet minden fontos eseményét (fogantatás, születés, második születés-beavatás, házasság, halál.) A nõk szerepe a családra korlátozódott, társadalmi mozgásterük nem volt. Miután az árják elfoglalták Pandzsábot, az általuk tisztelt természeti jelenségek (ég, nap, tûz, hold) majd késõbb az ezeket megszemélyesítõ istenek (Indra-vihar, Mitra-nap, Varuna-ég, stb.) kerültek elõtérbe. A „srúti”, vagyis kinyilatkoztatásnak vélt szent írataik, a Védák errõl a még naív istenhitrõl két magyarázatot adnak: az egyik szerint az isteneknek is egy személytelen világtörvény parancsol, a másik szerint egy fõisten uralkodik a mindenségen. A védikus árják egyre jobban átvették  a leigázott bennszülöttek mágikus szokásait is és egész vallási életükben a szertartásokat helyezték elõtérbe.

A király vezette áldozatok az államélet fõ eseményeit szentelték meg. Az áldozat volt a Tett. Tenni a szanszkrit nyelvben: kri, ebbõl lett a karma, ami tehát eredetileg áldozatot jelentett. Áldozni lehetett: embert, lovat, kecskét, szobrocskákat, bódító italt. A védikus szövegek szerint a leginkább hatásos, a legnemesebb áldozat az ember. Szemben a késõbbi, gyökeresen eltérõ jelentésével, a karma szó eredeti használatában emberáldozatot jelentett. A vallás-elõtti társadalmak is gyakorolták a foglyok meggyilkolását, vagy más célú szervezett emberölést. Ezt itt szent cselekménnyé változtatták, csakúgy, mint az aztékok, föníciaiak, kelták, görögök és más népek vallásai.

16.4 A vallás és a társadalom átalakulása

 

 

Mintegy félezer éves folyamat után a védikus korszak végén, i.e. 1000 körül az indoárják a Pandzsábból benyomultak a Gangesz völgyébe és ekkorra vallási gyakorlatuk is tovább változott. A srúti mellett létrejött az emberi szerzõknek tulajdonított írások korpusza, a „szmrti”, ami szent hagyományt jelent és amit ma is követnek.  Tartalma markáns szociális rétegződést fejezett ki. A leigázott bennszülöttekhez való viszony lerögzítésére és a szakmai munkamegosztás végleges rendezésére létrejött a kasztrendszer.(Négy fő kaszton belül kb. négyezer kasztból áll.) Új istenek jutottak uralomra: Brahma, Visnu, Siva, akik közül késõbb az utóbbi kettõnek a kultusza viszonylag önálló szektává fejlõdött. Siva:

Mivel az isteneknek szentelt áldozatok pontos végrehajtása a hitélet legfontosabb, mondhatni, egyedüli formája lett, a szertartási szabályokat tudó brahmánák rendje (varna-ja)vezetõ szerepre tett szert az indiai társadalomban. A vallást azóta joggal nevezik brahmanizmusnak. A további rendek (varnák, fő kasztok): a harcosok, nemesek (ksatrija), iparosok, kereskedõk (vaisja), barna bőrű szolgák, kisebb kézmûvesek (súdra) és a kasztokon kívüli érinthetetlenek. Külön etikai szabályzata volt mindegyiknek. Brahmána nem ölhetett és nem ehetett húst. Taníthatta a Védákat. A további két fehér bőrű fő kaszt olvashatta azokat. A serdülő kor végén, felnőtté avatáskor a három fehér főkasztba tartozók megismerték a Védákat. Ők voltak a kétszer születettek.

 

 

A szmrti iratokban található a lélekvándorlás tana, melyrõl a Védák még mit sem tudtak. Az örök változásban az istenek is születnek és meghalnak. Jelentõségük már ennél fogva is kisebb, mint az isteni hatalomé a nyugati monoteista vallásokban. A tettektõl függ, hogy az ember milyen státuszban születik újra a következõ életben. Most már ez a karma értelme. A szó jelentése még további átalakuláson ment át a Bhagavadgitában, ahol már egy bizonyos, sorsrendelte önzetlen cselekvést jelöl, végül pedig a buddhizmusban, melyrõl az alfejezet végén teszek említést.

Nagy gondolkodók a századok folyamán vallási reformokat kezdeményeztek. Részbeni sikereik ellenére az elõzõ bekezdésben leírtak ma is jellemzõk a lakosság többségének hitéletére. Még az itteni mozlimok egy része is gyakorolja a brahmanista vallási szokásokat. Mozlimokká fõképpen azok váltak, akik megunták, hogy egész életükben az érinthetetlenekhez tartozzanak. Az iszlám a kasztokat nem ismeri el.

A brahmánáknak a kasztrendszeren alapuló uralmát a legnagyobb hatással Buddha támadta meg. Tagadta a Védák isteni eredetét. Tíz erkölcsi követelményt állított fel: tartózkodj a gyilkosságtól, a lopástól, a kicsapongástól, a hazugságtól,a rágalmazástól, a gorombaságtól, a fecsegéstől, az irigységtől, legyél jóindulatú, valld a helyes hitet.

Szerinte a nemes is  a pap is, a közrendű is, a szolga is, mind a négy rend tagjai jó útra, mennybe kerülnek, ha ezt a tíz életszabályt betartják. 

A nemesek is  a papok is, a közrendűek is, a szolgák is, mind a négy rend tagjai képesek szelíd, békés, barátságos érzületet táplálni.

A görögök, perzsák és más szomszédos országok példáját hozta fel, ahol csak két rend van, az urak és a szolgák rendje, és aki úrnak született, szolga is lehet belőle, és aki szolgának született, úr is lehet belőle.

A papoknak szerinte Indiában sincs alapjuk, jogcímük arra, hogy így beszéljenek : “A papság a legnemesebb rend.”

Buddha a barátságos együttérzést a maitrí-t tartotta a legfontosabb erkölcsi és vallási magatartásnak. Ez nem ugyanaz, mint a késõbbi szeretet-tan, jóllehet vannak azonos vonásaik. “A buddhista ‘maitrí’ a minden szenvedélytõl megszabadult bölcsnek a világtörvény felismerésébõl fakadó jóakarata…” Kizárja a harag, vagy gyûlölet érzését “ugyanakkor a keresztényeknél mindkét szenvedély igen jól megférhet a szeretet mellett.” Az utóbbi vallásra az emberek iránti jóakaraton kívül jellemzõ “a más vallásokkal szembeni fanatikus harci kedv”, a máshitûek örök kárhozattal fenyegetése is. Tucatnyi döntõ hely idézhető az evangéliumokból, amelyek a harc és engesztelhetetlenség hangulatát fejezik ki. (Mivel ez a kettõsség a buddhizmusból hiányzik, utóbbit már csak ezért sem lehet összevegyíteni a domináns európai hitvilággal.)

Buddha nem kívánta megcáfolni kora hiedelmeit, amelyek rengeteg isten, félisten, ördög, démon, továbbá poklok, mennyek létezésére vonatkoztak. Azt tanította, hogy ezek egyike sem létezik örökké, ugyanúgy keletkeznek és elpusztulnak, mint az emberek és az állatok. Mindenen a világtörvény uralkodik. Az utóbbira alapozó indiai vallások, köztük az eredeti buddhizmus, “olyan világnézetet képviselnek, amely csak halandó isteneket ismer, és mit sem tud a világ örökkévaló uráról, végsõ konzekvenciájában tehát ateista.”

A fenti idézetek forrása: Glasenapp: Az öt világvallás c. műve. Még radikálisabban képviselte ugyanezt az álláspontot Vadzsraján (Mahavira), a dzsainizmus egyik alapítója.

 

 

I.e. 900 körül a Mahábhárata és a Rámájana által leírt harcokban keletkezett a Bhárata és a Kuru Panosála állam. Dél felé terjeszkedtek. Északon az i.e. 6. században Magadha és Kosala államok vezető szerepre tesznek szert. Kialakultak a matematika, csillagászat, filozófia ágai,  nagy vallási-rendszerek születnek.

Az i.e. 4. század második felében Magadha állam egész Észak-Indiára kiterjesztette fennhatóságát. A Pandzsáb átmenetileg a Perzsa Birodalom része lett, majd Nagy Sándor uralma alá került. Utána Csandragupta Maurja elfoglalta Magadha trónját, és megalapította a Maurja Birodalmat (i.e. 325–i.e. 183).Szinte az egész szubkontinenst elfoglalta. Ez volt az indiai civilizáció első nagy virágkora. Fő erőforrása a mezőgazdaság és a kereskedelem volt. Gazdagság öntözőrendszerek kialakítására is felhasználta. Csandragupta fia, elfoglalta a Dekkán-fennsíkot,

Asóka, a Maurja-dinasztia harmadik császára, az ókori India leghíresebb uralkodójaként a történelemben először egyesítette csaknem egész Indiát és Afganisztánt (i.e. 268–233).Uralkodásának székhelye Magadha (a mai Bihár). Kegyetlen uralkodóként ismerték, de a kalingai háború (i. e. 265 – i. e. 263) véres mészárlásai után a buddhizmus lelkes követője és terjesztője lett. A buddhizmust államvallássá tette, de ez nem volt tartós. Uralkodásának időszakában a birodalom csaknem egész Indiára kiterjedt.

Az i.e. 2. század első felében a Maurja Birodalom hanyatlásnak indul. Északi területeit Baktria , majd a szakák, később a kusánok hódítják meg Kaniska uralma alatt. Kaniska is terjesztette a buddhizmust , mely ekkortájt Kínában is meghonosodott.

India a Gupta-dinasztia megjelenéséig (320) széttagolt maradt. A déli vidékek királyai kereskedelmi kapcsolataik révén eljutottak Kambodzsába, a Mekong-delta vidékére, és a csendes-óceáni szigetekre is, feltárták és gyarmatosították Ceylont, a Malaka-félszigetet. Elsőként Szumátrát fedezték fel, majd az 1. században Jávát.

India déli területein az első évezred közepén már három nagy birodalom osztozott, a Csolák, Pándják és a Csérák.

A Pándja-dinasztia központja az Indiai-félsziget legdélibb részén volt, az i.e. 6. századból már vannak róla feljegyzések. Halászattal, kereskedelemmel foglalkoztak.

A Cséra dinasztiáról már i.e. 3. századból vannak említések, uralma a mai Keralában az i.sz. 12. századig tartott, a királyságnak a kásőbbi Csolák hatalmi törekvései vetettek véget.

Számos történész szerint a Gupta Birodalom volt India aranykora. A birodalmi egységet Szamudra Gupta teremtette meg déli területekre vezetett hódító háborúival. Utódai II. Csandragupta, Kumáragupta, és Szkandagupta a kialakult birodalmi egységet megerősítette. Szkandagupta nevéhez fűződik az akkoriban igen agresszív hódításaikról ismert hunok kiűzése Indiából. Állama jól szervezte az öntözést,  a távolsági kereskedelmet, az adózást. A tudományos és művészeti élet virágzott. Ekkor alkotott Kálidásza. A buddhista és hindu filozófia bizonyos mértékű fúziója is ekkor jött létre, aminek következményeként a buddhizmus gyakorlatilag eltűnt Indiából. Másutt azonban megőrizte, sőt, növelte a befolyását.

 

 

500–908. között a tamil Pallavák királysága lett Dél-India vezető állama. A Pallavák alakították ki a déli, úgynevezett dravida templomépítészeti stílust, Az indiai kultúra keleti befolyását is nekik tulajdonítják, kambodzsai, jávai templomok stílusjegyei pallava hatásról árulkodnak.

A 10–11. század a Pallavákat követő, szintén tamil Csóla állam virágkora India déli részén. Kitűnően szervezett állami irányítási rendszerük mellett öntözőrendszerek építését kezdték, amelyek későbbi korok számára is mintaként szolgáltak. A birodalom Ázsia egyik legerősebb katonai, gazdasági és kulturális hatalmává vált. Évszázadokon keresztül megtartotta hatalmi és kulturális befolyását. A 12. század végére fokozatosan csökkent a hatalmuk, később eltűntek India történelmi színteréről. A szubkontinenst különféle idegen hatalmak hódították meg és nyolc évszázadig uramuk alatt tartották.

17. Kína

Kína gyermekkora 2007.09.15. 11:23 Italo Romano

17.1 Neolitikus közösségek

A kínai nyelv és kultúra állami területét szemlélteti az alábbi térkép:

A Pekingtől Délre fekvő Anyang helység környékén találták meg a híres jóslócsontokat, a kínai nyelv és írás első dokumentumait. Anyang helyét és az ősi kínai nyelv földrajzi elterjedését is bemutattam egy poszt elején található térképen. http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/09/15/kina_gyermekkora

A Sárga folyó mentén és a környéken mintegy ezer neolitikus település nyomait tárták fel az ősrégészek. A leletek kiindulásként két csoportba rendezhetők, aszerint, hogy a korábbi, yangsao, vagy a fejlettebb: lungsani kultúrához tartoznak. Az előbbi vörösre égetett, majd (olykor) feketével díszített, kézzel formázott cserépedényeiről ismerhető fel, az utóbbi pedig szürkésfekete égetésű, korongolt kerámiájáról. Mindkettő magas technikai szinvonalat tételez fel, pl. a kemencét 1500 C. fokon kellett tartani. A két névadó központ helye.

A Sárga Folyó mentén később alakult közösségek halászattal, vadászattal foglalkoztak, de már ismerték a földművelést is. Az őstisztelet korán megjelent, még vallási jelleg nélkül.

http://ismeretvadasz.blog.hu/2007/09/08/banpo_6000_eve

Panponak is írják a neolit falu mai nevét.

A Sárga Folyó, a Hoangho középső szakaszán, a mai Hszian mellett  találták meg az egyik legkorábbi újkőkori megtelepedett földművelő kultúra jól konzerválódott maradványait. A mult század hatvanas éveiben kiásták sok tucat ház romjait, földalatti veremraktárakat, ezernél több használati tárgyat, 250 ember hamvait. A falut 300 m. hosszú, 17 m. mély árok védte az ellenségtől. Az épületeket 60-80 cm. mélyen a földbe süllyeszették.  Vesszőfonatokra tapasztott agyagfalaik voltak. A házak kerek formája azt mutatja, hogy építőik még nem ismerték az ácsmesterséget.

A közösség az  ősibb, jangsaói neolitikus kultúra első szakaszában élt, vagy annak közvetlen előzménye volt.

Nagyjából egyidős a Nílus menti állam egységesülése előtt kialakult helyi településekkel. Maradványai:

 

A tetőt tartó oszlopok a kisebb lyukakba kerültek. A nagyobb gödrök raktározás céljára szolgáltak.

 

A halott szülők illő elhelyezésére nagy gondot fordítottak. Külön tárolták a hamvaikat tartalmazó urnákat. A szülőkről való kiemelten figyelmes gondoskodás a kínaiakat bizonyos fokig mindig megkülönböztette más népektől.

 

 

A falu lakossága  anyaorientált családok praepolitikai társadalmában élt. Fa-és kőeszközökkel primitív kapásművelést folytattak, háziállatokat tartottak, halásztak, vadásztak. Intenzív kerámiaiparuk volt, de a fazekaskorongot még nem ismerték, a nagyjából velük egykorú sumerekkal ellentétben . A kínaiak kezdettől fogva erőteljes művészi törekvéseket valósítottak meg. Agyagedényeiket, ha másként nem, körömmel formált mintákkal diszítették. 

Gabonát Európánál kétezer évvel korábban kezdtek termeszteni. A fennmaradt  cserépedényekben a kutatók kölesmagvak maradványait találták. Kenderszövet is előkerült. A kultúra különleges emlékeit képviselik a kézi formázású festett kerámiák. A korongolást 4300 évvel ezelőtt még nem ismerték:

(i.e. 2300.)

 

 Állatok ábrázolása mellett sematikus emberarcok és geometrikus minták találhatók a festett cserépedényeken (Banpo):

 

 

 

17.2 Művészi leletek

  

A Yangshao kultúra többi települései is vallásos szimbolika nélküli, művészi kidolgozású használati tárgyakat hagytak az utókorra.

Egyik legkorábbi változatuk a 6000 éves Dawenkou kerámia alakos formákban is ismert. 

A korai vázák úgy készültek, hogy gyűrűs agyaghurkákat helyeztek egymásra, összesimították, majd kiégették.

 

 

Yangshao váza világos tónusban:

A fentivel rokonságban álló Hongshan műveltségben előszeretettel formáztak emberarcokat. Halotti maszk:

A fent említett yangsao kultúra a Huangho felső szakaszára is kiterjedt. (Az ennek részeként kifejlődött machiayao (macsiajao) műveltség után is gazdag tárgyi hagyaték maradt.)

 A selymet még nem ismerték. Évezredekkel utóbb a Selyemút kiindulópontja ezen a környéken, a későbbi Hszianban volt.

Az  írás terjedésével a kisázsiai Pergamonban feltalált információhordozó anyag (pergamen) itt is, mint másutt drága hiánycikké vált. A kínaiak kétezer-egyszáz évvel ezelőtt elvileg új hordozót találtak fel. A hsziáni múzeumban látható a világon először készített papír.

 

A fejlettebb, lungshani kultúra hordozói kapásművelést folytattak, faekét használtak és fallal körülkerített városokban éltek a mai Honan és Shantung tartományok területén. Kerámiájuk:

17.3 Mitikus elképzelések – valóságos vívmányok

A praepolitikai társadalomban fokozatosan összetevődő törzsek élén kezdetben választott főnökök álltak. Ez a kultúra mind szélesebb körben terjedt, egyre több szomszédos etnikumot olvasztott magába. Területi hatalommá alakult. Később némely, ősként tisztelt törzs-, vagy családfőnek emberfeletti hatalmat tulajdonítottak. Ezek  mesés szörnyeket győztek le, használati tárgyakat találtak fel, szokásokat írtak elő, gazdálkodást tanítottak. A mítoszok hiedelmei egy-egy ilyen isteni hősnek tulajdonították a találékony és szorgos nép által kifejlesztett civilizációs vívmányokat. A fantasztikus mítoszok ilyen tartalmában ennek a népnek az erős gyakorlati és optimista beállítottsága jutott kifejezésre, ami szemben állt pl. az indusok kontemplatív hajlamaival.

 

Szerintük például Sen Nung honosította meg a földművelést és a gyógyfüvek, a tea termesztését. Az első elterjedt gabona a köles volt. Elsőként a kínaiak alkalmazták széleskörűen a trágyázást.Az árasztásos rizstermelést később vették át.  Sen Nung, kedvelt italával, a teával:

 

 

Különleges helyet foglal el a mítoszokban a Sárga Császár, Huang-TI, aki uralma alatt egyesített számos törzset.

 

Az ő állítólagos korszakában, az i.e. harmadik évezredben már házakat építettek, ismerték a szekeret és a csónakot, melyek feltalálását neki tulajdonítják. Főképpen pedig a selyemhernyó tenyésztés megkezdéséért dicsőítik.

Tenyésztés másutt korábban is volt, de a fő titkot, a selyemgubó legombolyításának mikéntjét a kínaiak fejtették meg.

A második évezred elején sikerült egy pusztító árvizet elhárítani. Ezt a Nagy Jünek tulajdonítják, aki a legendákban élő (régészetileg nem, vagy csak áttételesen igazolt) Hszia dinasztiát alapította. A népi hagyomány a fent elbeszélt sok fontosabb mozzanatot ennek az „első” dinasztiának tulajdonít. Ami már nem legenda: i.e 1600 körül a Sang dinasztia került uralomra. Ez már az európai időrend szerint is ókori történelem.

 

A bronzkorba a kínaiak viszonylag későn jutottak el. Igaz, újabban találtak, i.e. 3000-1600  közöttre datálható kezdetleges bronztárgyakat (késeket). A korábban legendásnak tekintett, de az újabb történelem által bizonyított Sang dinasztia idején kibontakozott, majd a Chou dinasztia alatt kifejlődött bronzkor alkotásai viszont ma is a múzeumok büszkeségei.

Másutt is a bronzkorban keletkeztek azok a területileg szervezett birodalmak, melyek már általánosan érvényes jogi, erkölcsi normákat érvényesítettek. Nagy törvényhozók tevékenykedtek, de ebben az időszakban rögzültek a törzsi honfoglalások élményein alapuló mítoszok is. Ebből a korszakból merítették általánosításaik anyagát az emberi gondolkodás gigászai, akik már a következő korszakban, az időszámításunk kezdetét megelőző évezredben alkottak.

 

 

17.4 A Sang korszakról

http://ismeretvadasz.blog.hu/2008/02/21/sang_korszak

A Sang kori államról temérdek írásbeli bizonyíték áll rendelkezésre az Anyang környékén bőségesen talált ún. jóslócsontok formájában. Ezeket a királyi prognózisok céljaira használták. Az egyszerű királyi kijelentést, (pl. “bőséges aratásunk lesz”) követően a teknősbéka, vagy szarvasmarha csontját tűzön melegítették és a repedésekből következtettek a jóslat érvényére. Ami számunkra fontos: ezt aztán ráírták a csontra. Még lényegesebb, hogy az esemény bekövetkezte (példánkban az aratás) után azt is felírták, hogy a jóslat bevált-e. 3000 hieroglífát használtak. A sokezer csontból a korabeli termelés, vadászat, építkezés, háborúzás, betegségek körébe vágó várakozásaik jellegéről lehet értékes információhoz jutni. 

Megélhetésük a földmívelésen alapult. Társadalmuk zöme faluközösségbe tartozó földművesekből állott. Szabadok voltak, de a közösség köteles volt az urak földjét is megmunkálni. A törzsi király, a vang volt a föld általános birtokosa, használatra adta át a törzsi arisztokrácia tagjainak. A parasztok rizst, kölest, búzát termesztettek, nagyállatokat tartottak.

 

Az ásatások számos specializált kézműves műhely maradványait tárták fel.

Technikai fejlettségük különösen magas szinvonalat ért el a kerámika, a csontfaragás, a drágakőcsiszolás és a bronzöntés ágazataiban. Mindez arról is tanuskodik, hogy a sangok erősen rétegzett, magas szervezettségű társadalomban éltek, melynek uralkodói kézben tartották a bányászat, szállítás, agyagmodell-készítés, kohászat összetett folyamatait és bonyolult eljárásait. Bronzból fegyvereket, szerzsámokat, kocsikat és nagy mennyiségben áldozati edényeket készítettek.

Zenéjük magas fejlettségű volt. A tudományok közül az orvoslás, a csillagászat és a naptárkészítés szintén az erős oldalaik közé tartozott.

 

Erős agyagfalakkal körülvett városokat építettek. Pan Keng király kb. 3300 évvel ezelőtt Anyangból Jinbe helyezte át a fővárost. Innen származik a Sang (Jin) dinasztia kettős elnevezése. A politikai hatalmat a király, (és mai terminológiával) a hercegek és bárók gyakorolták szigorú hierarchikus rendben. Rabszolgákat alig alkalmaztak a termelésben, inkább a ház körüli munkákban. Kiemelkedő eszméjük az ősök tisztelete volt, a jóslatkérések zöme is ennek mikéntjét tudakolta. A vallás is nagyrészt az őskultusz körül forgott, emellett természeti erőket, növényeket tiszteltek. Panteonjuk élén a főisten, Di állott. A kultusz fő eseménye az áldozás volt.

Az ősöknek, a természeti isteneknek állatokat és embereket áldoztak. Királyi temetések alkalmából a testőrség, a feleségek, a háziszolgák követték urukat a halálba. Ötezer így feláldozott ember maradványait lelték meg a kutatók. Az idegeneket, felesleges szolgákat régebben egyszerűen meggyilkolták. A vallás kifejlődésével ezt szent cselekményként hajtották végre. A gyilkos áldozati szertartásokat a papok felügyelték. Jóslással is ők foglalkoztak. A társadalmi hierarchiában különleges helyet foglaltak el.

A vallási célú edényeken gyakran ábrázoltak szörnyeket.

Harminc királyukról tud a krónika, az utolsó kilencről részletesebb írások maradtak fenn. Kiemelkedett közülük az i.e. 1189-ben elhunyt Wu Ding. Személye azért is fontos, mert az ő Fu Hao nevű ágyasát káprázatosan gazdag sírba temették és ez volt az egyedüli sír, melyet nem találtak meg a fosztogatók. Tartalma érintetlenül jutott a jelenkori leletmentők kezébe. Összesen több mint másfél mázsa fínoman megmunkált bronztárgy került elő, ami a királyi család kivételes gazdagságát mutatja.

Az áttekintett évezredekben válik a kínai jelképvilág egyik legfontosabb pozitív elemévé a kígyó formájú sárkány.

Hitvilágának hatására a nyugati ember a gonosz jelképét látja a kígyóban. A keleti ember számára a bölcsességet és a jóságot testesíti meg.

17.5 Történelmi korszak

<http://ismeretvadasz.blog.hu/2008/03/17/a_bronzkor_vege_kinaban_updated&gt;

A Chou dinasztia kezdetben az akkori Kína nyugati részén, Kanszu vidékén uralkodott, majd az i.e. 12. században keletre nyomult és megdöntötte a sangok államát. Vu-vang vezetésével egészen a Huang-ho alsó szakaszáig terjedő nagy területet hódított meg és létrehozta az első igazi kínai birodalmat. Formálisan egy évezredig állott fenn, de tényleges uralmat, mint Nyugati Chou állam, az első négy évszázadban gyakorolt. Kulturális vívmányaival tartósan befolyásolta három évezred kínai fejlődését.

 

 

A Chou birodalom társadalmi és politikai szervezete maradandó intézményeket tartalmazott. Megőrizte az ázsiai közös földtulajdont, de Európát másfélezer évvel megelőzve a feudális viszonyok néhány elemét is meghonosította. A nemességet szigorú hierarchikus rendbe szervezte. Kijelölt hatalmi övezeteket kaptak. Helyzetük, földbirtok-jövedelmük a  királytól függött. Utóbbi, az Ég Fia, a legfőbb uralkodó volt. Mitológiájuk szerint az Ég (nem személyes isten) juttatta őt  hatalomra. 200 fejedelemség kiskirályai voltak az alárendeltjei.Az államszervezet működését hivatali apparátus segítette.  A föld közös birtokban tartott és a parasztok által megmunkált része a király, az arisztokrácia, a papság és a hivatalnokok szükségleteit fedezte.  A faluközösség tagjai a saját külön parcelláik terméséből éltek. Terjedt a rabszolgaság, de a földművelésben főképpen a családtagok munkaerejét alkalmazták. A paraszti lakosság életérzését írott források is rögzítették.

Ebből az időszakból származik az első kínai versgyűjtemény, a klasszikus Si King (Shih Ching), a Dalok könyve (l. Weöres Sándor fordításait). Jól ismert klasszikus a Ji King ((I-Ching), a Változások könyve, eredeti dokumentumok gyüjteménye, amit mindmáig jóslásra használnak. A Feng-Shiu rendszer is abból származik.  További klasszikus könyv  a Shu-Ching, részben legendás, részben történeti dokumentumok gyüjteménye a korai Chou időszakból. Az említettek, egyéb források mellett majdnem három évezreden keresztül a hivatalnoki vizsgák kötelező tananyagához tartoztak. 

A leletekből tudható, hogy díszes bronzedényeket készítettek áldozati célokra  és ezeket a különféle adományozások ünnepélyes és írásbeli megerősítésére ajándékozták.

Dongsondob:

A korszak bronzedényei, rajtuk ajándékozási irattal. Díszes áldozati háromláb:

 

 

Felirat: Adományozok neked tíz lovat,tíz marhát, adományozok neked Wangban egy földet, Tuiban egy földet.

Felirat: Adományozok neked egy íjat és egy köteg nyilat, öt család rabszolgát, tíz földet.

Harang:

Későbbi díszes áldozati edény:

A következő időszakban egy ideig a Lu állam uralta a területet. Ez volt Konfuciusz szülőföldje. Lao-Ce nála valamivel korábban élt. Ez a korszak másutt is, nemcsak Kínában meghatározó fontosságú szellemi vívmányokat hozott létre, amivel kiérdemelte a  Tengelykor nevet. Békés gondolkodásuk részletezése  itt szövegellenes lenne, minthogy most  éppen  a területi hódításokról van szó.

 

 

Északról az egykor létezett nagy hun birodalom fenyegette az országot. Egymástól teljesen különböző népeit a kívülállók egységesítő módon hunoknak nevezték. Az egyik, máig fennmaradt nép a délnyugati újiráni nyelvcsoport dialektusát beszélő tádzsik. Egy másik nép a köztörök turki csoporthoz sorolt üzbég nyelven beszél. Tehát lingvisztikai alapon sem lehet ezeket a népeket hunoknak nevezni. Kína i.e 221-ben bekövetkezett első egyesítése Csin Si Huang Ti hódításai nyomán jött létre. A kínai birodalom vérben született, (csakúgy, mint Erasmus szerint a kereszténység) és a pápai államéhoz hasonló nagyságrendű időszakot, több, mint két évezredet élt meg. Az első császár:

A hunok (hsziung-nuk) elleni Nagy Falat is ő kezdte építeni. Üldözte Konfuciusz híveit és tanításait. Megparancsolta az elégetésüket. A legisták híveként törvénybe foglalt minden fontos rendszabályt és betartásukat könyörtelenül megkövetelte.

 

 

Másfél évtized után a Hanok vették át az uralmat (i.e 206 – i.sz. 220). A Csin korban megkezdték, a Han korban  visszafordíthatatlanná tették a hunoktól való felszabadulást. Ehhez az épülő Fal nem lett volna elegendő. Egy fal csak védelmi létesítmény. Támadni kellett. Ez akkor vált lehetővé, amikor a kínaiak rendszeres utánpótlást kaptak a ferganai medencében a kirgiztörökök által kinemesített harci lovak állományából. A Han-kori Kína a mai országnak csak egy kis részére terjedt ki. A hadászati kezdeményező pozíció elérése után visszaesések és külső uralmak következtek, de a birodalom – fellendülései és kudarcai révén egyaránt – állandó hatást gyakorolt a nyugati világra.

 

 

Az i.e. első században Sze-Ma Csien történetíró helyre tudta állítani a Csin korszak előtti hagyományok és történeti események elbeszélését, ami a könyvégetések során korábban jórészt megsemmisült.

A Hanok uralkodóvá tették a konfuciánus alapelveket, melyek a következő két évezredben  a hagyományokat szigorúan követő államszervezet tartósságának belső feltételeit jelentették. Ezek az elvek egyszersmind  a kínai életmódnak, a speciális életbölcsességi kultúrának a kifejezői voltak, csak ezért lehettek a két évezreden át fennmaradt szokásrend szerves részei. Az itt ősidők óta  különösen erős  szülőtisztelet minden felsőség utasításainak, a szabályoknak fegyelmezett betartásává szélesedett. Támogatta a kínai ember pragmatikus felfogását, amely a létfenntartási szükségérzések kielégítését tartotta elsődlegesnek és keveset foglalkozott természetfölötti jelenségekkel. Az indusoktól eltérően általában nem jellemezték spekulációs hajlamok. Eltemette szüleit,  nem égette el a testüket. A szülőkről való gondoskodás miatt még az eszméit fejlesztő és  tanító szerzetesi sem vonultak véglegesen elkülönült közösségekbe. A józan ész követelményeit, az értelem bölcsességét képviselő irányzat kifejezte, hogy az uralom és alárendeltség körülményei között a nagyobb tömegek természetes létfenntartásának a magasabb állásúakkal szembeni konform magatartás volt a feltétele. Különösen szembetűnő volt mindez a hivatalnoki kar működésében. A felsőbbséggel szembeni alázatnak, az egyéni vélemény elfojtásának, a hipokrita magatartásnak kedvező hatalmi gyakorlat bizonyos vonásait későbbi tekintélyuralmi rendszerek is meghonosították.

Ezzel ellentétes nézeteket vallott a  buddhizmust Indián kívül átvevő első államalakulat: a topa (toba) Vei ország, melynek akkori mongol etnikuma a kínai kultúra ősi területén helyezkedett el .

 

 

(Az eredeti  buddhizmust az Indiáról szóló 16. fejezet,  majd a dolgozat 25. fejezete írja le röviden.)

A kínai középkor egy újabb hosszú széttagoltsággal kezdődött (220-581), majd a Szuj dinasztia (581-618) uralmával folytatódott. A buddhizmus ebben az időben terjedt el. A taoizmussal  együtt az egyik fő szervezett vallási irányzat maradt.

A Konfucius tanaiban kifejeződő általánosan alapvető, a vallásokon túlmenő társadalmi, etikai, államszervezési kultúrát egyik irányzat sem tette kérdésessé.

 

 

Közben a tibeti populáció ősei  északkeleti irányból lehúzódtak  későbbi lakóhelyükre. Rokonaik, vagy leszármazottaik voltak az ősmongol nomádoknak. A K’ang vagy Csiang nevű laza törzsszövetséget alkották. A területileg elkülönült  tibeti fennsík magasabb részein  nomadizáló életmódot kezdtek folytatni. A folyóvölgyekben gabonát és hüvelyeseket termeltek. Harcias, hódító betöréseikkel zavarták a tőlük keletre, már alapjában földmívelésből élő kínai törzseket. Belőlük vált ki a szintén ősmongol hszienpi nép, amely időszámításunk kezdete után saját politikai formációt hozott létre és időleges szövetségben a hsziungnukkal elfoglalta az addig kínai terület kisebb-nagyobb részét. A tibetiek helye időszámításunk előtt és után évszázadokra ugyanaz maradt, míg a velük szomszédos többi nép szétvándorolt.

Az i.sz. VII. században Kína egyik virágkora köszöntött be a Tang dinasztia uralma alatt. ( 618 – 907) Fellendült a gazdasági élet, kibontakoztak a nemzetközi kapcsolatok, a birodalom területe gyarapodott. Északon az ujgur kaganátus határolta:

 

 

Az állami kormányzást professzionális igényességgel végző legnagyobb Tang uralkodó külön hivatalba szervezte kvalifikált értelmiségiek egy csoportját. Egyedüli feladatuk az uralkodó ötleteinek és döntéseinek kritikája volt. Egyik minisztere arról számolt be, hogy kétszáz alkalommal bírálta meg a király tetteit. És mindvégig a helyén maradt. A korai Tangok a külföld felé nyitottak voltak, a későbbiek viszont harcoltak az idegen befolyás ellen, tiltották a buddhizmust, kivégezték a terjesztőit. A dinasztia utolsó időszakát gazdasági káosz, éhínség és lázadások jellemezték, ami véget vetett uralmuknak.

A Tangok művészei bravúrosan alkotott műtárgyakat hagytak ránk, a mesterségbeli technika kifinomultsága jellemezte őket. törekvéseiket. Lovacska:

A táncosnők témáját már akkor is kedvelték:

Nem maradhatott el a szépítkező nő, tükörrel:

Ekkor alkotott két világirodalmi klasszikus költő: Li-Po (650-701) és Tu-Fu is.

A Tang dinasztia létrehozta a központosított kínai birodalmat, mely olykor évszázadokra részekre bomlott, de egységét mindig helyre tudta állítani. Az önállóság időszakait azután újabb hódítások követték.

 

 

A Tang dinasztia után Kína megint részekre bomlott. Öt, rövid életű dinasztia követte egymást ( 907 – 960). Az újabb fellendülési korszak a X.-század közepétől uralkodó Szung (Song) dinasztia (960-1279) idejére esik.  A rizstermelés elterjedése és az ezzel járó jobb  élelemellátás alapján a lakosság növekedése is meggyorsult  Kína a világ legnépesebb országa lett, hatalmas egységes piaccal. A világon elsőként papírpénzt bocsátottak ki. Feltalálták az iránytűt. A helyi közigazgatás és a földbirtokosok önállóbb szerephez jutottak. Az értelmiség is szabadabban tevékenykedett.

 

 

A Szung dinasztia Kína addigi történelmének aranykorát jelentette. A fővárost áthelyezték a Hsziantól 650 kilométerre keletre fekvő Kajfengbe amely fontos kereskedelmi központtá épült ki, fémművességgel, porcelán és textilkészítő manufaktúrákkal, nyüzsgő városi élettel. Az országban számos kohót építettek, olvasztási technológiájuk fejlett volt. Földgázt és sót mélyfúrásos módszerrel nyertek. Könyvnyomtatásuk minden ismert kulturális ágazatra kiterjedt (térképek, tudományos munkák, költészet, újságok,stb.)  Ekkor alkotott a filozófus Csu Hszi. Pontos naptáruk volt, mechanikus órát is építettek. Kína volt a világ leggazdagabb országa. (M. Wood: Az első civilizációk nyomában. Alexandra, 2005.)

 

 

Több száz éves csatározások után  a mongolok foglalták el Kínát Kubiláj kán vezetésével. Marco Polo is az ő szolgálatában állt. A  Jüan dinasztia  1271 és 1368 között uralkodott. Kína részben  idomult az idegen elithez, a maga kultúráját az ő szokásaikkal és műveltségükkel átszínezve őrizte meg, de mindezt jellegzetesen saját életmódja, stílusa és izlése szerint alakította át. Gazdasági és kulturális virágzása ekkor is folytatódott.  Az Európában jól ismert Ming dinasztia uralma következett, ami már nem a címadó téma, az ősi kulturális centrumok keretébe tartozik.

 

 

19. A Selyemút

A sokszor emlegetett Selyemút keleti szakasza a mai Afganisztán területétől Kína szívéig hatolt.

Az útvonal nyugati szakasza az alábbi államokon keresztül vezetett.

 

 

A kínai civilizációt korábban még hosszú ideig fenyegették a hsziungnu betörések és uralmi formációk. Leküzdésük nagyban hozzájárult a távolsági kereskedelem kibontakozásához.

A Kushan birodalom a Kína és India közötti kereskedelmet is közvetítette, ellenőrizte és abból a vámokon keresztül hasznot húzott. Magába foglalta a mai afgán területet, Sogdiana egy részét (Samarkanddal) és Bactriát (Bucharával), továbbá a mai India jelentékeny részét.

 

 

 A Kushan birodalom létrejöttében nagy szerepük volt a szakáknak: 

 

 Később a juan-juanok települtek a kushan területekre:

 

A későbbi Sogdiana és az önállósuló többi állam itt látható: 

 

A Selyemúton, a kietlen Tarim medence perifériáinak hegyi ösvényein intenzív karaván-kereskedelem folyt. Kucha mellett volt az a Kőtorony, ahol a kínaiak hagyományosan átvették a rakományokat a Nyugatról érkező karavánoktól.

A térképen műemlék-szimbólumokkal jelölt településeken Stein Aurél gyűjtötte össze a kínai kultúra legfontosabb leleteit.

A Kína és a Római Birodalom közötti kereskedelemben fontos közvetítő szerepük volt a párthusoknak. A kusánokkal együtt ők hozták-vitték az árukat a fent említett Kőtoronyig. Nyugaton pedig az arabok kapcsolták össze őket a római fennhatóság alatti területekkel.

 A heftalita (fehér hun) területi formáció az első évezred közepén volt jelentős hatalom. A heftalitát a mai kutatás indoeurópai nyelvnek tartja. A nyelv hordozóit fehér hunoknak nevezték, mert bőrszínük jellegzetesen különbözött a fekete hunokétól, akiknek európai hadjáratai közismertek. A Kína falaitól elűzött hsziungnu ázsiai hunok nem azonosak a fehér hunokkal, de az utóbbiak vezető elitjének egy része az előbbi (fekete) hunokból került ki. Domináns tömegüket a fehér arcbőr jellemezte. Harci módszereik a fekete hunokéhoz hasonlók voltak. A heftalita etnikum Közép-Ázsiában bontakozott ki. Tömeges és ellenállhatatlan rohamot intéztek dél felé. Más népekkel szövetségben megdöntötték a Maurja dinasztiát, megölték az iráni uralkodót.

 

Nem sokkal ezután az ujgurok telepedtek le a mai Kína nyugati vidékén.

 

A térképen mutatott tibeti királyság, ( törzsi fejedelemség ) az i.sz. hetedik században jött létre, amikor egyesültek az addig rivalizáló nemzetségek, megszületett saját írásuk, felvették a buddhizmust. Stabil viszonyt létesítettek a Tang kori Kínával, amelynek egyik akkori riválisa az ujgur birodalom volt. Később elfoglalták a Selyemút egy részét, uralmuk alá hajtották a Tarim medencét, és a tőlük nyugatra fekvő zsuanzsung államot. A térkép a területhódítás egyik közbeeső állomását mutatja. Végül Kína régi fővárosát, Csangant is elfoglalták (763). Fénykoruk azonban hamarosan véget ért, a belső széthúzás, a feudális viszálykodás tönkretette a birodalmat. A buddhizmus előtti vallással, a bonnal, és annak papjaival szövetkező régi arisztokrácia meggyengítette az országot, mely különálló helyi kiskirályságokra hullott szét. A továbbiakban mongol, illetve kínai fennhatóság alá került.

A gyakori háborúk megnehezítették, időszakosan megakadályozták a Selyemút kereskedelmi forgalmát. De még Kr.e. 100-ban egy Hippalosz nevű görög felfedezte a monszun szelet, amely tavasszal és nyáron keleti irányú. Ebben az időszakban ötszáz tonnás görög vitorlások vitték a rakományt Indiába és Kínába. Télen a széljárás megfordult és ugyanazok a hajók a keleti árukkal megrakodva tértek vissza. Közben az indiai partmenti tengereken az arab hajósnép bonyolította le a forgalmat. A kereskedelem súlypontja a Selyemútról fokozatosan áthelyeződött a tengerekre.

19. Keleti nyelvek és népek

Kína és  környéke mindig hatott Európára, akkor is, amikor ezt közvetlenül nem érzékelték. Távoli galaxishoz hasonlatosan, melynek hatása a miénkre akkor is érvényesül, amikor még nem fedeztük fel magunknak. Az előző alfejezetben már volt szó az összekötő úthálózatról. Ezt a rajta szállított áruk kisebb részéről nevezték el Selyemútnak. A karavánok gazdagságot teremtettek a környéken. Állomásaik körül népek alakultak, hatalmi központok keletkeztek, országok határai körvonalazódtak.

 

A jelzett vidéken megtelepedett egyik nép indoeurópai nyelvű volt. A nyelvcsalád külön csoportja a tokhár nyelvek, ezeken belül a kihalt kucsai tokhár. (Némely források ezt a késő-baktriai hephtalitával azonosítják.) Központjuk a fenti alfejezet első térképének piros útvonalán fekvő Kucha (Kuqua) település volt. A tokhárok fő szálláshelye Belső-Ázsia, mellyel a térképen jelzett körzetek mindig intenzív kapcsolatban álltak.

Kuchától mintegy 800 km.-re nyugatra a pamiri hegyi ösvények a ma Kirgiziában található Daraut Kurgánhoz vezettek. (Dörötkorgan, a mai Os település közelében.) Itt volt a híres Kőtorony, melynél a keleti karavánok gazdái a perzsa és kusáni kereskedőktől átvették az árukat, hogy tovább szállítsák azokat Kínába. Jelenleg is indoeurópai, pamiri dialektusokat használ a helyi sugni, bartangi, orosoli lakosság. Nyelvileg ezek rokona az osszét és a kihalt magyarországi jász, távolabbról pedig az afgán. 

A selyemút déli ágának fontos állomása volt Hotán (Khotán) és környéke. Lakóinak  nyelve  a középiráni szaka nyelvcsoporthoz tartozó, kihalt  hotáni volt. Helye a  térképen :

Khotán a Tarim medence Ürümcsivel (Urumqui, a térség mai központja) átellenes szélén helyezkedik el, légvonalban mintegy 1500 km.re.

Ürümcsiben, a hajdani karavánállomás helyén ma felhőkarcolók magasodnak, madártávlatból Chicago sziluettjére hasonlít.

A sárga alapszínű térképtől jobbra látszó szürke sávban van Gansu (Kanszu).  Az  itt élőknek is külön nyelvük volt, amely az egyik mongol nyelvcsoport alkotórésze a tunghsziangi-val (Dunhuangi, l. az első térképen és lent) együtt.  A jelenlegi Kanszu tartományt róluk nevezték el.

A török nyelvcsaládban az élő köztörök nyelvek közt van az új-ujgur és változata, a sárgaujgur.  Hordozó népük nagy létszámú. Valamelyest genetikai utódai lehetnek a régi, kihalt ujgur nyelven beszélőknek. Azok a régi ujgurok északabbra éltek, birodalmat alkottak és hatalmuk nagy területre terjedt ki. Hotan, Khotan viszont akkor még a tibeti törzsek fennhatósága alá tartozott.

Az ujgurok hosszú ideig ellenségeskedtek a délszibériai török nyelven beszélő hakasz néppel, akiknek nyelve a tatárhoz hasonlatos. Az ujgurok valószinüleg ezért költöztek délebbre, ahol a tibeti eredetű csiang néppel keveredtek össze.

Az eredetileg paleoszibériai, majd eltürkösödött mongol nyelven beszélő hsziungnuk (Xiungnuk) a kínaiak ősi ellenségei voltak. Északról állandó betörésekkel veszélyeztették őket, ami miatt a Nagy Falat kellett megépíteni.

Miután legyőzték a hsziungnukat, azok egy része meghódolt és bebocsátást kapott Khotántól keletre fekvő területre. Ők is részei lettek a genetikai mixtúrának. Ez a populációs alapja a Hszin-Csian-Ujgur autonom területnek. Ott most a lakosság mozlim vallású.  Dunhuang (Tunhuang) környékén az ókorban  egy azonos elnevezésű, mongol nyelven beszélő nép lakott. 

20. Néhány  megjegyzés a keleti civilizációkról

 

 

http://ismeretvadasz.blog.hu/2013/08/16/az_osi_civilizacio_altalanos_jellemzese

20.1 Samir Amin összegezése

Mint Samir Amin „Az egyenlőtlen fejlődés” c. összefoglaló könyvében írja, az óvilági civilizáció„teljesen egyszerre, egy időben négy helyen tűnik fel: Egyiptomban, Mezopotámiában, az Indus, valamint a Sárga-folyó völgyében…E négy területen a civilizáció azonos, adóztató formában jelenik meg: a közösségből kiválik egy teokratikus-bürokratikus uralkodó osztály és az állami, gazdasági élet szervezőjeként jelenik meg.” Az adóztatás a többlettermék elsajátításának módja volt. Amin az adóztató termelési mód fogalmát állítja szembe a marxi ázsiai termelési mód kifejezéssel. (Le développement inégal. Essai sur les formes sociales du capitalisme périphérique. Paris: Minuit, 1973.)

Amin megállapítja, hogy Mezopotámia és az Indus-völgy nagyon sebezhető volt, többször szétzúzták őket. Egyiptomban és Kínában viszont kedvező feltételei voltak a folyamatos fejlődésnek. Az utóbbi két centrum további jellemzői:

1/ a Föld akkori lakosságának jelentős részét képviseli;

2/ a faluközösség csak mint (nagy)család-közösség marad fenn, de elveszíti földtulajdonát, mely állami tulajdonná válik;

3/ az uralkodó osztály hatalmas közös létesítményeket építtet, személyi összetételében viszonylag nyitott marad;

4/ az államhatalom despotikusan uralkodik a távolsági kereskedelmen és a kézműiparon, kevésbé a parasztságon;

5/ egészében véve lehetővé tették a termelés, a tudomány, a technika, a szervezet és az ideológia fejlődését.

Az említett centrum-államok modelljét próbálták másolni az őket övező perifériák, de az elő-ázsiai és dél-európai félnomád törzsi királyságokban a szűkös többlettermék miatt ez nem sikerülhetett. Görögország kijárta az egyiptomi és krétai királyságok iskoláját, de az archaikus időben periférikus maradt. A kereskedelemben betöltött különleges szerepe és a közepes terméktöbblet jelenléte (ami szerintem az akkori centrum államok közé emelte) új formát hozott magával: helyenként tömegesen kezdtek rabszolgákat dolgoztatni.

20.2 Saját észrevételeim

Az ötödik pontban említi Amin az ideológiát. Ez nem puszta manipuláció. Emocionális és értelmi szükségletekhez, (például ok-kutató vágyhoz) idomul. A mágia, a vallás, a szónoki frázis, a publicisztika, a mai média érzelmekkel rezonál, egyszerű magyarázatokat, világértelmezést ad, ezzel cselekvést befolyásol. A közösség és – kiemelten – a vezércsoport túlélését, vagy egy másik csoport hatalomszerzését segíti.  Kiegészíti a mindig is alkalmazott kényszert. Amit a mai nyelv jognak, erkölcsnek, intézményes vallásnak, államnak, politikának nevez, az a városi civilizáció keletkezésének részeként, egyazon történelmi korszakban jött létre az írással együtt, 6-7000 évvel ezelőtt.

Az egészet a földműves-állattenyésztő lakosság nagyobb településekre történt összpontosulása tette lehetővé és szükségessé. Egy akármilyen népes telep azonban még nem civilizáció. Ki kell fejlődnie a belső struktúrának: tekintélyes és erővel rendelkező kormányzás, elkülönböző kézműves szakmák, igazgatás, funkciókra specializálódó emberek, mint pap, írástudó, bíró, rendfenntartó, adószedő, tanító, orvos, kereskedő. Az ősidőktől folyó természetbeni csere lassacskán majd a pénz közvetítésével fog folytatódni a lokális piacon. Civilizáció fogalmunk szemben áll a O .Spengler nézetével, aki a Nyugat alkonyáról értekezve azt állítja, hogy a civilizációs fázisok az egyes korszakok kulturális fázisának hanyatlását követik. Szerinte: “A civilizáció a kultúrának a kikerülhetetlen végzete”. A kultúra még A. Gehlen szerint is a “második természet” vagyis “az egyedüli természet, amelyben az ember élni tud.” Ami az állatnál a környezet, az embernél a kultúra világa. (“Az ember…”,1976,49.l.) Vagyis  a civilizáció szintén ehhez a második természethez tartozik.

21. Keleti germánok

Az eddigiek talán elegendő alapot adnak arra, hogy  most a hunok által a germán törzseknél okozott migrációs lökéssorozatról számoljak be. Emezeknek sok tucat törzsük volt, a kisebb csoportokkal együtt a számuk a százat is eléri. Csak néhányuk nevezhető önálló népnek, az etnogenézis fő szakasza még hátra van. De már megindult. A mai szemnek szokatlanul nagyfokú etnikai tarkaság nemcsak a germán, hanem az egyéb területekre is jellemző.

 

Az egyik korai germán migráns csoport a nyugati gótok = vizigótok közössége.  A keleti gótok, vándorlásuk egyik korai szakaszában a mai Ukrajna térségében éltek.

A keleti (osztro) gótok és a vizigótok  időközönként váltogatták a háborús és a szövetségesi állapotot a hunokkal, a Kelet- és a Nyugatrómai Birodalommal. Az ariánus vallás hívei, később, részben áttérnek az akkor még dogmatikailag egységes római-bizánci kereszténységre. A vizigótok, változatos fejlemények után a mai Spanyolországban kötöttek ki.  Uralmukat majd a mórok döntik meg.  Az osztrogótok késői elhelyezkedésének Itália volt a súlypontja.

A hunok legfőbb germán szövetségesei a gepidák, akik a velük ellenséges osztrogótokkal és vandálokkal állottak harcban. Attila halála után azonban ők vezetik és viszik győzelemre a küzdelmet annak fiai ellen. A hun dominanciát egy időre gepida uralom váltja fel. De  már régóta erősödik az a törzs, amelyet a rómaiak sem tudtak leigázni, és amely végül, saját uralma alatt egyesíti   Nyugatot:a frankok népe. Az ő nemzetségi szervezetük és a római birodalom átalakuló társadalomszervezési sémája a középkorban új történelmi formációvá elegyedett. Ezzel összhangban állott az általuk az évezred közepén felvett római kereszténység. A régi, nemzetségi demokráciát más uralmi és alávetettségi viszonyok váltották fel.

A hun nyomás miatt Róma kivonta csapatait Britanniából, melynek területét a különböző kelta eredetű lakosság vette újra birtokba. Nem sokra rá két germán törzs, az angolok és a szászok foglalták el annak egyes részeit. Visszaszorították, de megsemmisíteni nem tudták a keltákat. Azok utódainak egy része ma is önálló etnikum. Többségük összeolvadt az angolszász populációval, majd a hódító dánokkal, normannokkal, stb. Így függ össze a mai angol nemzet kevert származási összetétele a hunok hódításaival és végső soron az utóbbiakat elűző kínai birodalom kialakulásának folyamatával, amely nemcsak erre, hanem az egész mai európai világ formálására hatott.

A keleti és nyugati gót hódítók vívmányait itt nem szükséges külön felsorolni, azok beolvadtak a spanyol és az olasz  kultúrába.

22. Szudáni emlékek

A Niger folyótól keletre, a mai Nigéria területén a Nok és az Ife, nyugatra a Benin magas kultúra alakult ki.

Hajdankori művészi alkotásokban, emlékekben gazdag a szudáni övezet. 

Szudán, mint földrajzi fogalom nem a mai hasonnevű államot jelenti, hanem a földrész másfél ezer kilométer széles sávját a Vörös Tengertől az Atlanti Óceánig. Az övezet déli határa Afrika nyugati szögletének Kelet felé futó partvonala, (a guineai öböl felett) és nagyjából ennek az egyenesnek a folytatása a kontinensen át. Mérsékelten csapadékos, mezőgazdaságra alkalmas, dombos-hegyes vidék. Régi emlékekben Közép-Szudán a leggazdagabb. Az ősi Nok-kultúra időszámításunk előtt kb. kétezer évvel, a krétaival többé-kevésbé egyidejűleg, a mai Nigériában, a Benue folyó környékén alakult ki. Helye:

 

A térképen feltüntetett Jos helységben ugyanez a műveltség módosult formában létezett tovább.

Az embereket stilizált formában, szertartásos, vagy színjátékra alkalmas külsővel ábrázolták:

A stílus jellegzetességeit különösen kifejező módon érzékeltető alkotás:

Rodin “Gondolkodója” ősi kivitelben:

Művészi tömörítés, jelképesen eltúlzott maszkos, karikatúrás formákkal:

Az etnológia és Afrika-kutatás jelentős alakja, habár a rasszizmushoz is kapcsolódó Leo Frobenius a múlt század első évtizedeiben két tucat expedíciót vezetett ezekre a vidékekre. Az általa talált leletek az Ife és Benin kultúrákhoz tartoznak, melyek a Nokot időben követték.

Számunkra szokatlan formájú, de kifinomult mesterségbeli tudásról  és ízlésről tanúskodó, részben szürreális műtárgyakat hagytak az utókorra:

Az Ife civilizáció időszámításunk első ezredfordulója körüli századokban virágzott. Ma is létező központja és környéke a Niger folyó nyugati oldalán van.

A mai jorubák (az egyik nagy nigériai etnikum, az ibók mellett) úgy tartják, hogy Ife volt az egész emberiség bölcsője. A civilizációval együtt járt a tételes vallás kialakulása, csakúgy, mint a világ más részein. Ennek értelmében a világ teremtője: Olodumare megbízott két istent, Oduduát és Obatarát a gyakorlati végrehajtással. Obatara formázta meg az embereket agyagból, míg Odudua lett a jorubák első isteni királya. Ife mindenkori uralkodója (Oni) Odudua leszármazottja és ő koronázza meg az alárendelt királyokat a hatalmat jelképező gyöngysorral. A joruba panteon 16 fő istenségből áll és kidolgozott metafizikai szemléletet tartalmaz. Ezzel szoros kapcsolatban állt a kifinomult művészete. Obatara isten:

A szobrok vonalazása nem egyszerű díszítés: jelképes, metafizikai, vallási tartalmat fejez ki. A kultúra hordozóinak antropológiai jellege más, mint amit a Nok kultúra hosszú koponyás szobrai mutatnak. Ifében valamivel rövidebb és közepes fejméret dominál.

A szóban forgó területen az európai középkor idején nagyjából a kétezer évvel korábbi sumér-akkád- babiloni-perzsa magaskultúrákéhoz hasonló színvonalú mezőgazdaság, ipar, államszervezet, szellemi élet volt. Több ezer soros hősi énekeket alkottak, melyeket szintén Leo Frobenius gyűjtött össze, („Afrikai kultúrák”, Gondolat, 1981.)

A Benin műveltség a XIII. és a XVIII. század között virágzott. Az anyagi kultúra szintje lehetővé és fontossá tette nagyobb monarchikus és arisztokratikus államok kialakulását: Ghana, Mali, továbbá a Nigertől északra fekvő Szonghai és a Csád-tó környéki Bornu a jelentősebbek. A lakosság egy része rabszolga, másik része jobbágyhoz hasonló függőségben volt. Ezek az államok ugyanolyan hatalmi rivalizálást folytattak, háborúkat vívtak, dinasztikus manipulációkkal foglalkoztak, mint a korabeli Európa országai.

A hitvilágban egy időben Olosun tengeristen jutott vezető szerephez. Egyebek között ezért gondolta Leo Frobenius azt, hogy az itteni istenvilág azzal a Zeusz előtti mediterrán (kikládikus) vallással analóg, amelyben Poseidoné volt a fő szerep. Mediterrán hajósok hozták el erre a környékre. A platoni (szoloni) elbeszélést a modern világ számára módosított formában felelevenítette. Ugyanis a kulturális minták további hasonlóságait is beszámítva, úgy vélte, hogy itt, Nyugat Afrikában felfedezte az ősi Atlantisz nyomait, amely szerinte nem egy elsüllyedt világ volt, hanem egy ma is létező sziget. Nem tudta, hogy nem szigeten járt. Az említett hasonlóságot a Poseidon- Olosun párhuzam mellett arra alapozta, hogy a Beninben megtalált ezer művészi bronzplakett egy királyi palota falait fedte, mint ahogyan az az atlantiszi legendákban is szerepelt.

Benin bronzok:

A bronzokat az angolok rabolták el egy 1897-es büntető expedíció alkalmával. Később egy részük Berlinbe került. Visszaadásukért Nigéria jelenleg is kampányt folytat.

A joruba mitológia ma is erős hatást gyakorol Kuba, Brazilia hívő rétegeinek egy részére, kezd beépülni a helyi mozlim hagyományokba, sőt a keresztény hívők között is hódít.

23. Az Észak-Afrikai capsi műveltség. (2010.01.11-i blogjegyzetem)

A felső őskőkori Európával egy időben Afrika északi részén is az anatómiailag modern típusu ember kultúrája virágzott. Az élelemszerzési kőtechnika fejlődési vonalai kb. 30 000 éve szétágaztak. A mai Tunéziában van a régen Capsa, ma Gafsa nevü,  a tengertől jelenleg 200 km.-re délre (Bizertától mintegy 250 km.-re délnyugatra) fekvő terület. Ennek egykori mezolitikus műveltségét ma capsi néven szokásos említeni. Nagy hatása volt az egész kontinensre.

A capsi technika a kőmegmunkálás részletei miatt sajátságos volt, de az itteni ember elsődleges motívumait ugyanaz hevítette, mint az  európai emberét: a létfenntartás és a szaporodás. A műtárgyak itt is az ezekhez kötődő emlékeket őrizték meg. Az egyik fő eleség jelen esetben a parti csiga volt, aminek a héját naturális formában, egyfajta kvadratikus pop-art kompozícióban örökítették meg.

Ez a tárgyi kreáció ugyanúgy önkifejezés volt, mint másutt a realista barlangi festmények. Egyedi példányokat okker festékkel művészien kiszineztek.

A téma  szaporodási utalásai nem egyszerüsödnek le arra, hogy a csiga és a kagyló gyüjtésével főleg  nők foglalkoztak. A csiga a kőkorban a női nemiszerv jelképe és szaporodási szimbólum is volt az egész mezolitikus, majd újkőkori műveltségben. Az egyik uralkodó díszítő elem szerepét töltötte be később is. Az ebben bővelkedő barokk templomok építésének kegyes megrendelői ugyancsak csodálkoztak volna, ha ismerik az eredeti jelentését.  A csigavonal mindmáig jellegzetes képzőművészeti motivum maradt.

Az ékszerek jelentékeny része kagylóból és csigából készült és a távolsági kereskedelem fontos tárgya volt. Táplálkozási nézőpontból az afrikai csigagyüjtőt is ugyanoda sorolhatjuk, ahová a nagy emlősök elejtőjét: állati fehérjét keresett. Kedvező klimatikus viszonyok között élt, a terület most is a csapadékosabb zónához tartozik. Az éltető elemmel jól el van látva:

 

 

A kedvező csapadékviszonyok miatt kialakult füves területeken a capsiak sokféle vadon élő állatra is vadászhattak. Ennek képei a másutt bemutatott európaiakhoz és ázsiaiakhoz hasonlítanak. Kb. nyolc-kilencezer évvel ezelőtt, de még később is sokáig  Afrika északi felének különösen bőséges vadállománya volt.  Ez jellemezte a (ma) libiai területeket is, amelyeknek tárgyi emlékei szintén a capsiak hatását mutatják az önálló fejlesztések és a betelepülő ázsiaiak által hozott kulturális vívmányok mellett.

Antropológusok közlik, hogy a lakosság egyik csoportja berber és líbiai-sémi népekből állt.  Róluk tanuskodik a fontos Haua Ftea lelőhely Líbia északkeleti részén, Cyrenaicában. Közöttük vagy mellettük  élhettek az itteni és a szaharai kultúra létrehozásában részes, nyurga ‘tenere’ népek. Közülük származhatnak a mai rif- kabilok és a “kék emberek”, vagyis a tuaregek, akiket kék turbánjuk miatt neveznek így.  

A már említett Haua Fteában a kutatók jelentékeny neolitikus kultiváltság nyomaira bukkantak a hatodik évezredből. A tűzhelyek és kerámia a Capsi műveltség leleteivel érintkeznek. A szarvasmarha háziasítása az utóbbi érdeme volt. A vadászatról a pásztorkodásra áttérés, jóllehet évezredeket késett, itt is hatalmas fordulat volt.

Az elejtett állatok egyebek között bőséges nyersanyagot szolgáltattak finoman megmunkált speciális capsi csonteszközök, például tűk készítéséhez.

A földrajzi közelség és az akkor nedves Szahara átjárhatósága miatt mindez kapcsolatban áll a sivatag múltjával és emlékei az ott talált sziklarajzokon is fellelhetők. Ez átvezet a következő alfejezet témájához.

 

 

24. A nedves Szahara

24.1 A hely

Geográfusoktól megtudhatjuk, hogy a mai “sivatag” sem csupán sivatag, ha az utóbbin homoktengert értünk. Ez mindössze a terület egyharmada, az összes térképen használatos arab terminusok szerint “erg”. A Szahara nagyobbik fele kősivatag. Északról öt útvonalon lehet a sivatagon átkelni, régi tevecsapásokat, oázisokat érintő karavánútakat követve. Kezdeti szakaszaikat a múlt században egy-egy pontig lehengerelték terepjárók számára. Ez a földút a”piszt”. Az óceántól számítva a harmadik piszt elvezet a  Szahara egyik nagy  sziklás hegységéhez, az Algériában található Tassili N’Ayerhez:

 

Az egykor a környéken virágzó megélhetési kultúráról mintegy tizenötezer sziklarajz tanuskodik. 

A negyedik piszt Tripoliban kezdődik és a  600 km.-re délre fekvő Sebha oázisnál szétágazik. Innen a Nyugat felé induló úton közelíthető meg az Akakusz-hegység, mely észak-déli irányban húzódik, párhuzamosan az algériai határral.  Homokkőből álló láncainak lepusztult szigetszerű maradványai 100-300 méterrel emelkednek ki a felszínből. Rajtuk is sok kreatív emberi emlék látható. Jellegzetes tájrészletük Németh Géza fotóján:

 

 Ha az említett Sebha oázistól az elágazás déli ágát követjük, a Tibeszti vulkáni hegység háromezer méteres  csúcsaihoz jutunk. Sziklákon temérdek rajz és kép van itt is. Kopár vidék, de néhol forró iszapmedence bugyborékol a vulkáni utóműködés jeleként.  

Ilyen a jelen, de milyen lehetett a múlt? 

24.2 Az idő rendje

 

Afrikában a jégkorszak végén szárazabb lett az éghajlat, de az atlanti széljárás jóvoltából a monszun esők, csakúgy, mint az Arab félszigeten, még hosszú évezredekig bőségesen öntözték a jelenleg sivatagos területeket. Az esőhordó szelek több ízben máshová helyeződtek át. Végül 7200 évvel ezelőtt ezek az időszakos  esőzések hosszú időre – 4800 évvel ezelőttig – tartóssá váltak. A terület ezután is még másfél ezer éven át kapott esőt, ha nem is ennyire rendszeresen.

 

Ősrégészek szerint a korai, neanderthaloid ember sok tízezer éven át élt Észak-Afrikában a Núbiáig terjedő területen, délebbre viszont nem.  Az anatómiailag modern emberek ismert élőhelyéről, történetéről itt is legalább 30 000 év leletei vallanak. A  fent említett és egyéb szállásterületeik szilárd tereptárgyain  megörökítették környezetüket és életük mindennapi eseményeit. Az okkerrel, mésszel festett, vagy éles kődarabokkal karcolt alkotások olyan állatokat – zsiráfot, antilopot, krokodilt, elefántot – is bőséggel ábrázolnak, melyek már jó ideje nem élnek a Szaharában. Zsiráf:

 

Európában már régen végetért a barlangi festészet, amikor Afrikában kezdődik a sziklaképek alkotása. A rajzok és a képek itt is a legfőbb emberi motivációkat, élményeket fejezik ki, metafizikai elképzelésekre, természetfeletti illúziókra nem utalnak.   

Az i.e. IX.- V. évezredben ezen az állatállományban gazdag vidéken már tömegesen éltek halászok, vadászok, majd korai állattenyésztők.

 

24.3 A bivaly korszaka

 

A szaharai újkőkori (a mai Serengettihez hasonlatos) “szafaripark”  története a megélhetés fő forrása és a képeken megjelenő jellegzetes állatfaj szerint három időszakra bontható. Az első az ú.n. bivaly-korszak  (kb. i.e. 3500.-ig), amikor a  gyakran ábrázolt névadó állaton kívül vadászni lehetett a bőségesen előforduló elefántra, orrszarvúra, vizilóra. A zsiráf is idevalósi. Szaharai vadász:

Rock-Art Sites of Tadrart Acacus

Az íj használatát az tette lehetővé, hogy a korábban már említett Capsi műveltség hordozói és kortársaik  már az őskőkor (paleolit) felső szakaszában, vékony kovalemezeket tudtak pattintani, és azokból finomabb élű és hegyű eszközöket, pl. nyílhegyet készíteni. Ezekre a mikrolitekre a csont, szaru, fa megmunkálásához is szükségük volt. Használati tárgyaik és fegyvereik készlete kibővült, jártasságuk számos irányban elmélyült.

 

A zöldellő Szahara vízgazdaságára erősen hatott a kissé távolabbi, jelenlegi nevén Fayyúm oázis a mai Kairótól nyugatra. Hajdan itt a Moiris tó volt, vízszintje 50 méterrel magasabb a mai oázisnál. Mint egy tározó, szabályozta a talajvizet, a terület nedvességét. A Szaharával vízfolyások tömege kötötte össze, azzal egybefüggő termékeny területet alkotott. Nagyobb medencéje a mai Szudán  állam középvonalában nyugatra kanyarodott és mélyen behatolt a Szaharába. Délről a Csád-tó ágai öntözték a területet. A nedvesség fő forrása persze az égben volt. A legelhető, szavannás vidéken elterjedt a vadászható őstulok és más patás állatok populációja.

 

A terület buja növényzete a legnagyobb négylábú fogyasztók számára is elegendő táplálékot nyújtott. Egy sziklarajzon ábrázolt nagyfogyasztóból egy embercsoport, kisebb nemzetség néhány hónapon át megélt. Húsát napon kiszárítva konzerválták:

 

Érthető, hogy ekkora zsákmányért, a vadászterületekért kíméletlen küzdelmet folytattak. Az agresszió a túlélés feltétele volt. A fentebbi vadász  pozíciója ember elleni  fenyegetést  is  jelenthetett. Pusztai  harci alakzatukat az idegen közösségbeliek  megölésére, zsákmányuk elrablására irányították.

Az úton levő, menedéket kérő egyéneket viszont általában nem bántották, a vendégjogot betartották. Hiszen egyénileg maguk is bármikor másokra szorulhattak. A vérbosszú kölcsönös elrettentő hatása valamennyire korlátozta az egyedül talált védtelen idegenek legyilkolását.

Sziklrajzaik az embert szívesen ábrázolták napi tevékenysége, pl. ételkészítés közben, néhol szintén az arc körvonalaival, olykor egy majom társaságában.

Munka közben:

A lakosság egyik csoportja berber és líbiai-sémi népekből állt. Kisebb csoportjaik ma beduin életmódot folytatnak. Csak ők tudják, hogy hol vannak “guelták”, azaz a kiszáradt vádik azon szakaszai, ahol fél-egy métert leásva vizet lehet nyerni. 

A lakosság másik része  szudáni, vagy kordofán, nilóta (nílusi), sudár növésű, sötétebb bőrű populációból állott. Közülük a finom arcvonású, jó képességű kordofánokak közös őseik voltak a valamikor Afrikából elvándorolt sapiens embercsoport egyedeivel. Csakúgy, mint a ma Kenyában élő, szintén nilóta luóknak, akiktől mellesleg, egy amerikai elnök apja is származott. Jelenleg is gyönyörű emberpéldányok láthatók az Asszuántól keletre fekvő falvakban. A sötétbőrűek szaharai megjelenése is azt bizonyítja, hogy a régió egykor vízzel ellátott, átjárható terület volt. Ezért tudtak az itt élt tömzsi garamantok a fordított irányba, délre, a szudáni sávba emigrálni, ahol szintén egy magas kultúra létrehozásában vettek részt.

Az első időszak sziklaképei az embereket arcuk teljes kirajzolása nélkül, (“anikonikusan”) mutatják:

Nincsenek tehát kiemelkedő személyek, akiket vagyonuk, hatalmuk, vagy tetteik alapján egyéni ábrázolás illetne meg. Nem változtat ezen az sem, ha arcukat maszkkal eltakarva jelenítik meg, mint a fenti vadászt.  Ez megfelel a vadásztörzs társadalmi egyenlőségi viszonyainak. Csak ‘társadalmi’, mert korosztályok, nemek között nem áll fenn.

A vadászatról a pásztorkodásra áttérés, jóllehet évezredeket késett, itt is hatalmas fordulat volt. Ezután jelenik meg a rajzokon a kerék is. A második történeti szakasz képeken ábrázolt tipikus állata a szarvasmarha.

24.4 Tehén-korszak

A törzseket  hosszú ideig semmi sem sürgette az életmódváltó innovációra. Jócskán lemaradtak a  Termékeny Sarlóhoz, vagy -Félholdhoz képest az újkőkori átalakulásról, melyet aztán az Arab félszigetről, Sziriából, Palesztínából érkező sémi nyelvű bevándorlók közvetítik hozzájuk. Hasonló szintű, de még sokrétűbb kultúra volt a Nílus-delta nyugati részén Merimde, mely a  később létrejött Egyiptom része lett.

 Az erdős szavanna vándorló pásztorainak ideiglenes lakása vagy sátor, vagy agyagból vert kerek kunyhó volt.

 A mai Maghrebből, vagyis Capsából, továbbá Haua Fteából és a Szaharából egész Afrikába szétterjedt a kecske, juh és szarvasmarha tenyésztése és az evvel együtt kezdődő vagyoni egyenlőtlenség.  Magas, karcsú növésű pásztorok és teheneik sziklarajzokon:

A Nílushoz közelebb  rituálisan eltemetett teheneket és tehénszobrot is találtak ebből az időszakból, amint azt a nabtai alfejezetben elbeszéltem. Lehetséges, hogy a tehénfejű (álarcú) Háthor későbbi kultusza és Egyiptom  egyik istenévé emelése is ebben a pusztai nomád tehéntartó életmódban gyökeredzik. Másképpen, de valamiben mégis hasonlatosan ahhoz, ahogyan az árja pásztorkodás tárgya később a brahmanista és a zoroaszteri vallás tehénkultuszává spiritualizálódott.

 Az afrikai művészek rajz- és egyéb formakészsége, kifejező ereje is vitathatatlan. Díszítő szenvedélyük a leletek szerint tengeri kagylókkal, csigaházakkal történő ékszerezésben is tömegesen megnyilvánult.

A letelepedett népek kifosztása viszont általában hozzátartozik a harcos pásztor életmódhoz. A Szahara nyitottságát felhasználva, a  kalandozások korában délebbi földművelő területeken  a nomádok martalócként jeleskedtek onnan származó rabszolgák elfogásában és kereskedelmében. 

Mindezzel együtt, történeti-kulturális értelemben Afrika északi ötöde a kiterjesztett “Nagy Európához” tartozik a mi szempontunkból. A Szaharától a Guineai öböl  – Szudán déli határa vonalig terjedő, csapadékosabb, részben  földművelő populáció által benépesített szudáni sáv egyes gócokban kiemelkedő műveltség-vívmányokat produkált, (l. az előző alfejezetet)

Még délebbre  áthatolhatatlan bozót-dzsungel  kezdődött és az egyenlítői esőerdőkben folytatódott. Észak és Kelet-Afrika felé ez lezárta a déli, nyugati kontinensrészt. Bantu jellegű népek laktak ott.  Törzsfőnökeik hamar felfedezték és a mágikus hiedelmeket felhasználva bevezették a rabszolgaságnak az embert állatnak tekintő válfaját. A tőkés kereskedelem nagy  piaci keresletet támasztott erre a jövedelmező importcikkre.

24.5 Teve-korszak

A harmadik szakaszban az esőhordó szelek fokozatosan elhajoltak a Szaharától és végül teljesen elkerülték a területet. Kipusztultak az erdők, a szavannák. Az  állatállomány biológiai menekülési útvonala a Csád tó felé irányult, melynek környékén és délebbre a sziklarajzokon látott fajok nagy része ma is megtalálható.  

A kiszáradás idejére megtörtént a legutolsó háziasítás, a tevéé. Szükség is volt rá, a sivatagban nélkülözhetetlen lett. A harmadik korszakot teve-korszaknak is nevezik emiatt. A szamár a legtöbb tekintetben jobb háziállat, viszont az ostobább teve 45 liter vizet képes meginni és ezzel és a púpjában tartott zsírraktárral akár egy hétig is kibírja a teherhordást a sivatag úttalan útjain.

A kiszikkadás pusztító hatása érvényesült ugyanabban az időben Arábia, India és Kína nagy régióiban is.

A kanonizált monoteista iratok forrását képező négy kódex a  vízözönről beszámolt, a tartósabb pusztítást eredményező kiszáradás ténye, annyi más afrikai eseményhez hasonlóan, kimaradt belőlük. Ennek egyik oka a bennük rögzített elbeszélő hagyaték mezopotámiai történeti eredete volt.

25. Delphoi titkai

25.1 Héroszok és törvénykönyvek

Nem sokkal az elkerülhetetlen vég, a jósda V. századi bezárása előtt a tapasztalataikba betekintést nyert egy érdemes ifjú atléta. A jóshely egyik papjával folytatott fiktív párbeszéde kerettörténet, tartalma viszont Hellász és a többi nép történetéről és hagyományairól közöl józan ítéletet.

– Mint atléta, nem követhetem Dionüszoszt, csak a fogyasztásban mérsékelt Héraklészt, bár őrjöngéseiben, természetesen, őt sem akarom utánozni.

– Hogy őt is említetted, kérdezlek, ismered a képet ott, azon a falon?

– Eddig nem ismertem. A közepén almafát látok, a törzsére tekeredő kígyóval. A jobbkéz felé álló nő almát nyújt át a másik oldalon látható férfinak. Kik ezek?

– A nő az egyik Heszperisz. A férfi Héraklész, a mi héroszunk, akit magad említettél. A kép kissé eltér a mítosztól, amely szerint az almákat Atlasz hozza el Héraklésznek, Zeusz és a földi Alkméne fiának. Az utóbbi munkái városaink lakosainak erejét, találékonyságát, újításait, felfedezéseit, diadalait, rablásait, hódításait jelképezik. Agammemnon előtt már egyszer elfoglalta Tróját, hajózott az Argoval, verekedett győzelmesen sokhelyütt. És, mint említetted, gyilkolva örjöngött, aminek a büntetése sem maradt el. Még Püthia székét is elrabolta. Heraklész, az isten fia máglyán végezte, amit a mennybemenetele követett, hiszen halhatatlan volt.

– Érdekes, mintha egy ázsiai nép szent könyve is leírná szavakkal a képen látható kígyós, almás jelenetet.

– Igen, csak ott mást mondanak ezzel. Az a könyv sokkal fiatalabb, mint a mi héroszunk legendája, ami, mint annyi minden, egyiptomi eredetű. Ne csodálkozz, ha azonos jeleneteket találsz különböző vallásokban. A közérthető motívumok száma csekély, a vallások a maguk felfogása szerint alkalmazzák őket. De mindenki az elődök köveiből is építkezik.

– De hiszen vannak események, amiknek tényleg meg kellett történniük, akárhogy is magyarázzák őket. A mi hellén Deukálion héroszunk esetében az életben maradók köveket dobálnak a hátuk mögé és azokból születik újra az emberiség. Az ennél régebbi, Purattu menti vízözön története nagyon hasonló.

 – Folytathatnád a Noé-mítosszal, amit tőlük vett át egy nép, mint sok egyebet.

 – De hát az a nép adta először a világ tudtára a törvényt.

– Így ez nem igaz. Sokat kölcsönöztek Hamurapi ismert táblájából. Saját szent iratuk szerint Ur városából indultak, onnan, amelynek a nevét viselő Ur-Nammu háromszáz évvel Hamurapi előtt már törvénykönyvet alkotott. Voltak még korábbi kódexek is.

 – Ezt sem tudtam. De talán a könyv népének törvénye jobban kímélte az emberek életét.

 – Valamiben igen, valamiben nem. Léteztek az övékénél emberiesebb jogrendek is, például Hattusasban, Máriban, Eblában, ahol már a vallást el is különítették a hatalomtól. Ezzel nem tagadom, hogy némely területen előbbre jutottak. Hihetsz nekem, mi itt kétezer éve figyeljük és tanulmányozzuk az életet. A világ köldöke itt van. Prométheusz örök tüze nálunk ég.  Ami tudás hozzáférhető volt, azt megszereztük. Persze, nem tudhatunk mindent.

 – Egy dolog nem hagy nyugodni. Vajon helyesen ítél-e a Püthia?

 – Afelől nyugodt lehetsz. Itt a régi világ dimenziójában vagy. Püthia Apollón földi képviselője. Az ő szájával az istenség, Apollón beszél. Amit a jósnőtől hallunk, az az ő kinyilatkoztatása. Apollón, mint tudod, Zeusz másik fia, de az ő anyja nem földi nő, hanem maga Héra. Püthia tévedhetetlen.

 – Olykor nehezen érthetőnek mondják a szavait.

  – Az okos ért belőlük. A perzsa veszély idején, amikor mindenki a falakat erősítette, azt mondta, hogy Athént favárak fogják megmenteni. Csak Themistoklés értette meg, hogy hajókat kell építeni. Ezt tették és ezekkel verték tönkre a perzsa flottát.

25.2 Megfigyelő állomás és egyetemes rend

Az atléta engedélyt kért és kapott arra, hogy beszélgető társát a mentorának tekintse.

Atléta: Furdal a kíváncsiság.Szeretném megtudni,hogy miből származik Püthia bölcsessége?

Mentor: Erről most már nyíltan beszélhetek. Majd kétezer éve, de főleg a krétai rabságból való szabadulásunk után Tirünszben és a vele egykorú helyeken jutott életlehetőséghez a mi most már haldokló világunk. Jóval később kezdtük Hellásznak nevezni. Titkai már nem titkok. Emberei új hatalmi elrendezésben folytatják életüket. Most már mi is több évszázada rómaiak vagyunk.

Atléta: A szenthelyek hatása kedvező lehet. Ti is szolgáltátok Hellászt, nemde? Hogyan?

Mentor: Tizenkét kollégiumunk révén. Ezek mindegyikében tizenkét pap foglalkozott az ismeretek gyűjtésével és elemzésével. Hellén központ nem létezett, helyette mi, mint egy megfigyelő állomás ügyeltünk az élet minden fontos eseményére. A többi jósda inkább az istentisztelet módjaival foglalkozott, de szintén jó iránybn igyekezett hatni. A mi látómezőnkben voltak maguk a poliszok, kiemelkedő családjaik, személyeik. A szomszéd államok, ezek törekvései, harcai. A földműves munka régi és újabb módszerei. A hazai és idegen tudósok eredményei a csillagászatban, matematikában, orvoslásban, építésben. Mindezt évszázadokon át feljegyeztük. Papjaink tudakoló embereket küldtek minden hozzáférhető helyre. Kikérdeztük a perzsák hellén zsoldosait,a selyemúti karavánokhoz szegődött görög kereskedőket, gyarmatosainkat Ázsiában, a Meótisz vidékén, a szigeteken, Itáliában. Ezért tudott sok mindent Püthia, vagyis az önkívületben kiejtett hangjait lefordító pap. De amikor megkérdezték, ki a legokosabb görög, eléggé érthetően mondta, hogy Szókratész. Az utóbbinak nagy utazásokat tanácsoltunk. Segítettük Hérodotoszt is, aki szinte mindenütt ott volt, ahova el lehetett menni.

Atléta: A falon olvasható igék között az áll, hogy ismerd meg magad. Ti pedig másokat ismertetek meg.

Mentor: Magadat is csak másokkal összehasonlítva, velük érintkezve ismerheted meg. Mi a Hellászért folyó küzdelmekben használható tudást szereztünk. Ezen alapuló tanácsokkal kiküszöbölni igyekeztünk a vérbosszút, mérsékelni a poliszok véres harcait. Kedvező jóslatokkal erősítettük a küzdő felek némelyikét. Szentségünk tekintélye meghatározta az emberek hangulatát.  Régen kevesen merészeltek részrehajlással vádolni amiatt, mert azt az erőt támogattuk, melynek győzelme egész Hellász számára kedvezőbb volt. Az ő ajándékaitól hagytuk magunkat befolyásolni, jóllehet mindenkitől kaptunk. De már több száz éve ránk nehezedik a politikai hatalom, az ő érdekében befolyásoljuk a többiek véleményét, mert megszűnt a szabadságunk. Kincstárunkat többször is kifosztották. Néha viszont a legtávolabbi helyekre, például a sárga bőrűek  több száz törzsére kellett figyelnünk, ha ezektől is függött a  létezésünk.

Atléta: Az utóbbit nem értem. Mi közünk hozzájuk?

Mentor: Mint nagy nép, időnként erősen hatnak a világra. Amikor pár száz éve végül tönkreverték a támadó nomádokat, azok utódai új legelőket keresve messzi nyugati földekre vándoroltak. A fehér hunok Délnek fordultak, elözönlötték India egy részét, megölték a perzsa királyt. A fekete hunok pedig elfoglalták az Euxinus északi partjait, betörtek a mi területeinkre, már Thesszáliában vannak és csak idő kérdése, hogy mikor érnek Delfibe.

Atléta: Érdemes-e foglalkozni távoli népek vallásaival?

Mentor: Már csak azért is érdemes, hogy a párhuzamokat és a különbségeket megértsük. Az Indus és a Hoangho vidékén lakók felfogásában az egyes személyes isteneknek nincs mindent uraló hatalmuk. Nagy népeknek van hitük, vallásuk, anélkül, hogy isteneiknek a lelkükben kizárólagos hely jutna. Szerintük mindenen az örök körforgás, újjászületés és halál, a világrend egyetemes törvénye uralkodik. Az isteneken is. A párhuzam ott adódik, hogy az olimposzi istenek is alá vannak rendelve a végzetnek, azzal nem fordulhatnak szembe.

Atléta: De nálunk a sorsot is isteni lények jelenítik meg, főleg nőalakok, mint a Moirák.

Mentor: Igen, Zeusz nem ölhet meg senkit, akinek a Moira, Clotho, nem szakítja el élte fonalát. Vagy, ha megesküdött a Styxre, nem változtathatja meg akaratát. Egy másik nőtől, Nyxtől, az éjszakától pedig egyenesen retteg. Az olimposzi Zeusz férfiuralmát ellensúlyozza az, hogy mindenkinek a sorsa nők kezében van. Ezek és más alakok fejezik ki a mi hellén vallási természetünket, ami nem tűri az elvontságokat, mindent valamilyen emberi alakba öltöztet. De azt is jól kifejezik, hogy maga a főisten, Zeusz sem szabhatja meg a világ rendjét, hanem ahhoz kell alkalmazkodnia. Ez rokon gondolat azokéval, akik szerint végső soron mindenen, az isteneken is, az egyetemes rend uralkodik.

25.3 Az istenfogalom tartalma. Hellász vívmányai

Atléta: Az újabb nemzedékek már mást imádnak és nem tartják szentnek, sőt, egyáltalán létezőnek a hellén isteneket. A józan ész is sok dolgot elvet abból, amit az égiek művelnek. Az emberszerető titán bátran szembefordult velük, amint azt már nagy tragédiaköltőnk leírta. Arisztofanesz, majd Lukianosz maró szatírában gúnyolta ki az olimposzi lakókat, akikben az arisztokrácia idejétmúlt életérzése öltött testet.

Mentor: Ebben az esetben is szókrátészi pontossággal kell használni a szavakat, például az „isten” szót. A pontosság azt igényli, hogy ha ezt a szót kétezer évig egyféle értelemben használtuk és most valakik egészen mást értenek alatta, akkor ezt a különbséget világosan mondjuk ki. A mi isteneink, ahogyan egyébként az ősi  indus, végül pedig a Purattu-menti istenek is egy összefüggő panteonhoz tartoztak, ha úgy tetszik, pars-ok, részek voltak. Mindegyiknek megvolt a maga hatóköre, kiegészítették egymást és csak együttesen uralkodhattak. A poliszoknak megvolt a maguk isteni védője. Közülük mi Apollón tiszteletét hordozzuk, az ő papjai vagyunk. Régi vágású emberek, hiszen az ő kultuszát már régen háttérbe szorította Dionüszosz, a meghaló és feltámadó isteni sarj, istenember imádata.

A hellén istenek nem teremtették a világot, különböző, kedvező vagy pusztító hatást gyakorolnak, olykor pedig rossz fát tesznek a tűzre. Olyanok, mint mi vagyunk, fel vannak ruházva minden emberi gyarlósággal, egyik sem abszolút tökéletes. Különböző helyeket védelmeznek, ott kapnak nagyobb tiszteletet, papjaik pedig áldozati ajándékokat. Ezzel szemben a mózesi nép, mely korábban elismerte, hogy minden népnek megvan a maga istene, végül olyan lény tiszteletét indította el, aki mindenható, örökké élő, világteremtő és maga az abszolút jóság. Ők nem az istent alakították a maguk képére, hanem az embert ruháznák fel isteni tulajdonságokkal. A keresztények ezt az érzületet és felfogást széles kőrben elterjesztették. Én ezt egyáltalán nem akarom vizsgálni, kultuszokról vitatkozni pedig egyenesen ostobaság lenne. Másról beszélek, arról, hogy az említett lényt nem azzal a szóval kellene illetni, mint a mi isteneinket, akik közül egyik sem monopolizálja az égi hatalmat, egyik sem egyeduralkodó.

Atléta: Úgy érzed, hogy hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor a kocsiversenyeken a kéken kívül minden más szín és a neki megfelelő “pars” be lenne tiltva és a kékeket mégis pártnak neveznék ? Ez valami égi egypártrendszer?

Mentor: Úgy valahogy. Ez az elv ellentétes a régi agora szabadságával, a poliszok önállóságával, mely persze Fülöp óta már meg is szűnt.  Az uralkodó erő hatásterületének központosításával van összhangban. De sejtheted, hogy az elnevezések összezavarása sokkal súlyosabb drámákat fejez ki. Mítoszainkat és hordozóit a kereszténnyé váló rómaiak becsmérlő szavakkal illetik, mert istenfogalmunk ellentétes az övékével. A szavakat pusztító és gyilkos tettek követik, rombolják mindazokat az egymásra épülő eredményeket, melyeket nemzedékek százai értek el. Hellász nagysága nemcsak anyagi tényezőkön múlott. Démiurgószaink, például fazekasaink és kovácsaink munkájától,  kereskedőink merész vállalkozásaitól, hajóépítőinktől, nagy horderejű találmányainktól, tengerészeink, katonáink bátorságától függött. A nagyság korábbi szellemi tényezőit hőstörténeteink fejezték ki. Ezek nélkül nem jöhetett volna létre a hellén epika, tragédia és líra, sem csodálatos szobraink és épületeink. Még a mítoszokat tagadó következtetéseket is a mi alkotóink munkálták ki . Nem véletlen, hogy a rohamosan terjedő új hit fejlesztői kezdik maguknak felfedezni Platont. Arisztotelészhez is el kell jutniuk.

25.4 A hit fogalma

Atléta: Gyakran töprengek azon, hogy miért törődünk annyit szent dolgokkal, ahelyett, hogy ezt az időt is a józan ész által diktált tárgyakkal töltenénk.

Mentor: Mert a józan ész nem tudja összefogni a lelkünk árnyékos zugaiban gomolygó érzéseket, amiket nem fejezhetünk ki szavakkal, de amelyek belülről feszítenek, nyugtalanítanak, bizonytalanná tesznek bennünket. Mivel korunk gyermekei vagyunk, ezekben az érzéseinkben a kor külső feltételeinek hatása is benne van. A hozzánk képest szintén külső, sőt, magasabb, szentnek tekintett jelenségek tisztelete és ennek gyakorlása sok embernek ad bizonyosságot és megnyugvást. A vallás legfontosabb alapja az érzelmi világ. Mi Apollón kultuszát ápoljuk, de elismerjük, hogy nem mindenkinek van ilyesmire szüksége és mindig volt egy kisebb réteg, az írástudók egy része, akiket hidegen hagytak az istenségekhez kötődő érzelmek, ha a közszokás miatt ezt titokban is tartotta. Mint mindenkinél, náluk is léteznek az említett homályos érzések, de ők más módon oldják fel az ezekből eredő feszültségeiket. Belső világuk minél pontosabb kifejezésével, az élő természettel való érintkezéssel, a társaikkal folytatott közösségi élettel, a művészet élvezetével és gyakorlásával. Az utóbbiban a leghatalmasabb erő a zene, nem hiába szoktatjuk a hallgatására már a gyerekeket is.

Atléta: Ezek szerint lelki életünknek nem egyedül lehetséges átfogó megnyilvánulása a hit.

Mentor: Az általad utoljára említett szót is értelmezni kell, ahhoz hasonlóan , ahogyan az isten szó tartalmát  is vizsgáltuk a múltkori szókratészi beszélgetésünkben. Szent dolgokkal kapcsoltad össze és valóban, mi itt csak erre vonatkozóan tárgyalunk róla. Mert azt is hiszed, hogy most itt ülsz, de a szónak erről a köznapi értelméről most nem beszélünk. A világ fölött létezőkről, azoknak az életünkben játszott szerepéről, a felénk irányuló felszólításaikról szóló hit a tárgyunk. Ennek a hitnek a megvallása tisztelő szavakban és cselekedetekben, erkölcsi gyakorlatban, szertartásokban, rítusokban történik. Szóhasználatunk az egyszerűség kedvéért mindezt vallásnak nevezi. Egy korábbi korszakban az emberi cselekvések fajtái nem különültek el, és mindegyikük sajátos célra orientált és vallásos cselekmény volt egyszerre. A vallás, ahol gyakorolják, ma is a mindennapi élet része. Felöleli az élet legfontosabb mozzanatait, a születéstől a halálig, sok helyütt pedig szabályozza az étkezési, higiéniai és egyéb szokásokat is. Papjai, hitszónokai, tanítói, bírái révén befolyásolja az emberek véleményét. Nagyobb vallási közösségek tehát egyben politikai szerveződések is, habár ez nem meríti ki a tartalmukat. Társadalmi intézmények akkor is, ha nincs szervezetük.Az állami befolyás sok helyen rákényszeríti az embereket a vallási közösségben való részvételre.

Egy-egy vallás a földrajzilag, néprajzilag, gazdaságilag, etnikailag befolyásolt életmód szerves része és kifejezője. Sőt, a vallás, bizonyos népeknél maga ez az életmód és nem szorítkozik a hirdetett eszmékre. Természetesen csak az emberek egy részénél  jelenti  az adott életmód jellegzetes kifejezését. Ugyanabban az életmódban élnek  vallástalan emberek is, akik lelki életének nem a  szakrális hit az átfogó megnyilvánulása. Egy-egy vallást nem lehet megszüntetni, amíg fennáll életmódbeli alapja és a hozzá kapcsolódó közösségi érdekek, értékek, körülmények, és az e feltételeket életben tartó hatalmi befolyás. Amikor másfajta életfeltételek uralkodnak el, akkor az adott vallás elhal. Ez történik a mi vallásunkkal most, a görög-nyugat-római korszak végén, csak Rum, Kelet Rómája él még egy ideig. Az új korszak végén pedig annak uralkodó vallása fog elhalni. Az elhalást a vallási intézmények züllése kíséri, ami alól, sajnos, a mi delphoi jóshelyünk sem kivétel. Ezzel, úgy hiszem, válaszoltam az elsőnek feltett kérdésedre is.

25.5 Buddha

Atléta: Buddha tanításának annyi izgalmas témájáról hallottam…

Mentor: Nem ennek a helynek a bölcsessége, ám egy keveset foglalkozhatunk vele. Kezdjük azzal, hogy az említett tanítás magát a hit szót is másképpen használja, mint ahogyan a múltkor beszéltünk róla. Szerinte a hitnek három, egymásra épülõ szintje, vagy fokozata van. A legalsó, kezdeti szint az, amikor mások nyilatkozatában hallott dolgokat fogadsz el és vallasz hitednek. A második szinten már a saját fejedben dolgozol fel mindent, amit hallomásból tudsz, vagy magad tapasztalsz és a gondolkodásod így nyert eredményeiben hiszel. A harmadik szinten az általad kiszenvedett igazságok a természeted részévé válnak és minden állításodat, döntésedet és magatartásodat ez a hit határozza meg.

Atléta: Ezek szerint azt, hogy a bibliai nép kinyilatkoztatásban hitt, Buddha az elsõ szinthez sorolná, ami a másik két fokozatnál alacsonyabb értékû.

Mentor: Pontosan fogalmaztál. De az indusok saját szent iratait, a Védákat is ugyanígy ítélte meg. Tagadta, hogy bármelyik szentkönyv isteni kinyilatkoztatás lehetne. Ez a tagadás kedvezett egy olyan társadalmi változásnak, amely az ottani legfelsõ réteg kiszorítására, leváltására irányult.  

Atléta: Mentorom, nem értelek. Miféle rétegrõl beszélsz és mi köze van ehhez az isteni kinyilatkoztatásnak?

Mentor: A brahmana kasztról beszélek, amelynek uralkodó szerepe azon alapult, hogy egyedül neki volt joga a Védákat tanítani és a bennük leírt szertartásokat irányítani. De Buddha továbbment és tagadta az egész kasztrendszer isteni eredetét. Hellén példákra is hivatkozott. Azt viszont nem tagadta, hogy létezik pokol és mennyország, léteznek alárendelt fontosságú istenek, jó és rossz szellemek, akiket imádni lehet. Habár ezeket mind mulandónak tekintette, ettõl még az övé is politeista vallás lehetne, de nem az.

Atléta: Miért nem az?

Mentor: Az ugrópont ott van, hogy mitõl függ a világegész mûködése. A mi régi vallásunk szerint az olimposzi, alvilági és tengeri istenektõl függ, akik csak a végzet hatalmától korlátozva uralkodnak az élõlények és a dolgok felett. A monoteizmus szerint a világ az egyistentõl függ, aki korlátlan hatalmát saját kénye-kedve szerint gyakorolja. Buddha szerint ebben a dologban nincs szerepe istennek, sem egynek, sem többnek. Ebben a  legfontosabb kérdésben õ poszt-teista, mert vallásbölcselete nem tartalmazza egy  panteon elsöprő hegemóniáját.

Atléta: Mintha magad is eme nézet felé hajlanál. De akkor ki az, aki a világot az általunk ismert keretekben mozgatja, befolyásolja vagy irányítja?

Mentor: Nem ki, hanem mi. A örök világrend, amely a természet és az ember sorsát, erkölcsi normáit és hitvallási cselekedeteit, közte rítusait is meghatározza. Minden más feltételekhez kötött, nem örök, mulandó, ezért szenvedéssel teli. Amikor Buddha úgy érezte, hogy megvilágosodott, ezt mondta: megváltott és a megváltó azonos személy.

Atléta: Ezt sem értem.

Mentor: Ez azt jelenti, hogy az egyén saját magát váltja meg. Létezése idején szabad akarata van abban a tekintetben, hogy befolyásolhatja a maga sorsát, javíthat helyzetén, megválthatja magát és csak õ teheti ezt. Mindenkinek magának kell ehhez eljutnia, a buddhák szerepe az, hogy tanítással segítsék abban, hogy válassza a jót és kerülje a rosszat. A legfõbb erény az egymás és minden élõlény iránti cselekvõ együttérzés, szeretet. Ez annyival tágasabb a galilei próféta tanításánál, hogy az élõ természet védelmét is magába foglalja. Erkölcsileg ugyancsak magas szintű, viszont egészen mást akar: nem természetes és kivihetetlen annyiban, hogy a szenvedélyek korlátozását, végül kioltását  hirdeti, bár elismeri, hogy erre nem mindenki képes. Buddha addig soha nem ismert részletezésû leírást adott az emberi lélekrõl. Ezen az alapon az erkölcsi kötelességek több csoportját dolgozta ki, amelyek részletesebb és részben magasabb igényeket támasztanak, mint a nálunk ma terjedõ kódex. Az egyik csoport az õ tíz morális alapelve, amelyeket mindenki csak saját magától fogadhat el, mert nincs olyan isten, aki ezt megparancsolhatná.

Atléta: Ha erre az álláspontra helyezkedem, akkor a vallásos hit legfelsõbb tárgya itt már nem az istenség, hanem az, hogy erkölcsösen kell cselekedni.

Mentor: Valóban, az ortodox buddhista az ebben foglalt állítmányban hisz és nem egy isteni alanyban. Létezhet olyan vallásos hit, amely nem egy, vagy több, akár emberformájú, akár elvont legfelsõ lényt, hanem magát a természeti és emberi világ örök erkölcsi rendjét tekinti szentnek.

Atléta: Hallottam, hogy sok indus ma is ezt a hitet vallja.

Mentor: Az eredeti tan sok változást szenvedett, későbbi formáiban szinte rá sem lehet ismerni. Alapítóját istenként kezdték imádni, ami ellentétes a tanításával. Késõbb róla is azt hirdették, hogy fogantatása férfi közremûködése nélkül történt. Vallása kezd kiszorulni Indiából, másutt viszont terjed. Például a hanok országában, ahol egyébként belföldi eredetű, alapjaikban szintén ateista vallások is léteznek. Tanítása a hellén gondolkodókat ugyancsak gazdagította.

25.6 Régi hitek hanyatlása

Atléta:  Jónapot, mentorom.  Egyszer azt mondtad,  hogy a különböző vallások a változó életfeltételekkel léteznek és halnak el.  Vajon a brahmánák egykori félreállítása  is  a közösségi  élettel, az állami szerveződéssel, a gazdálkodással függött össze?

 

Mentor:  Közvetve igen. Elkülönböztek egymástól az egyes  hatáskörök,  funkciók és ezeket nem lehetett továbbra is egy papi kaszt uralma alatt tartani. A harcos arisztokrácia, a hercegségek rádzsái vették át a hatalmat. Maguk a papok is aláásták a régi vallást,  mert szemérmetlenül beavatkoztak olyasmikbe,  amiket a domináns erők  már nélkülük akartak eldönteni.  Törekvésük erőszakos jellege miatt telt be a pohár.  Ők levakarhatatlanul hozzáragadtak a kinyilatkoztatottként hirdetett igéhez.  Ezért lett az ő uralmuk megszüntetésének  szellemi feltétele a Véda, mint  isteni kinyilatkoztatás tagadása.  Ezt Buddhán kívül Mahavira, a dzsainizmus megteremtője is felismerte.  Ha egy papi réteg gyakorlata sérti az emberek érdekeit,  akkor azok előbb-utóbb az illető vallás alapdogmáját is el fogják vetni.  Kártékony államrend esetén pedig az annak hivatkozási alapjául használt politikai eszméket. Természetesen,  részben megváltozott  tartalommal,  egy-egy vallás újra is éledhet,  ami most  az indusoknál  tapasztalható.  Több száz év után növekedni kezdett a brahmanisták száma.

 

Atléta:  Szeretnék valamit hallani a mi saját létezési körülményeink változásairól is.

 

Mentor:  Nálunk a  döntő átalakulás a polisz-rendszer és vele a régi arisztokrácia bukásával kezdődött,  amikor először makedón,  majd római uralom alá kerültünk.  Most,  mint tudod,  Achaia  provincia a nevünk és Korinthos a fővárosunk.

 

Atléta:  A mi hatalmunk lehanyatlott.

 

Mentor:  Hatalmunk igen,  ám felfedezéseink,  találmányaink,  gondolataink, művészetünk révén a világ több száz évig  Hellász szellemi uralma alatt állott.  De a kereskedelemben is legyőztük régi versenytársainkat,  mert a nagybirtokokon olcsón és tömegesen termeltük a szőlőt,  az olajbogyót,  a bíborfestéket,  a  nagy városi  műhelyekben pedig az iparcikkeket.  A rabszolgamunkát nem használtuk fel olyan tömegesen, mint Nyugat Rómája. Az utóbbi létezését  maga ásta alá a rabszolgamunka elterjesztésével,  tehát úgy járt,  mint az egykori brahmánák,  akik elősegítették saját bukásukat.  Általános tapasztalat,  hogy egy eszköz,  ha mérték nélkül alkalmazzák,  tönkreteszi a célt,  amit  szolgálnia kellene.

 

Atléta:  Hová lettek akkor a szabad parasztok és kézművesek,  akik azelőtt  a szabadságokat védték az országon belül és mint katonák,  magát az országot oltalmazták?

 

Mentor:  Nálunk sokan kaphatnak telket, vagyis kléroszt, de a számuk és arányuk itt is erősen lecsökkent.  Ez a döntő oka annak,  hogy az egész birodalom a végóráit éli.  Megszűnik a mi régi vallásunk is, amelynek  Apollón volt az egyik fő szereplője ,  jóllehet  Dionüszosz  tisztelete és a keleti eredetű kultuszok terjedése miatt már régen háttérbe  szorult. 

{A fenti fejezet egykori első részének a tárhely által generált adatai (a végén a nézettség).

2006-03-18Atléta Delfiben (1)

bizonyosság, gyõzelem, jóslás, megtisztulás, ókor, riválisok, szentszöveg, tudás, vallás, verseny

1

Publikált

4021}

26. Néhány mai következtetés:

Civilizáció, barbárság, vallás

A fejezetcímben megjelölt témákról a 2006 május-júniusi időszakban írtam blogjegyzeteket.

26.1  Ki hozta létre a civilizációt?

http://asszocialok.blog.hu/2006/06/15/a_civilizaciot_barbarok_hoztak_letre

A civilizáció legalább hatezer éve, mint közösségi-városi, állami-vallási szervezettség jött létre. Az eltérő érdekű és helyzetű csoportokat lazább, vagy szorosabb egységbe foglalta. Ehhez tartozott a szabályozás, az emberi érintkezés rendezettsége, a mindennapok békéje, a kormányzás, az írás megszületése, a szellemi kultúra kibontakozása, a szokások finomodása. Kezdettől fogva kényszerítő eszközei is voltak arra, hogy az egyénekkel elfogadtassa a rendet. Állami monopóliummá tette az emberölést. Amit régebben egyének, családok gyakorolhattak (pl. vérbosszú), most már csak felső utasításra, szervezetten volt szabad és kötelező megtenni. A városok laköossága elkülönült a többi néptől, megkezdődött a háborúk korszaka.

A “barbár” hangcsoportot az ókori görögök két értelemben használták. Az első időkben csupán mint hangutánzó szót, amellyel a többi nyelveket jelölték. Ám később a szó használata annyira kiterjedt, hogy benne az említett nyelvi megkülönböztetés szerepe eltörpült. Ilyen kibővített jelentésben a körülöttük élő, közeli, vagy távolabbi törzsek életének általános jellemzésére használták a görögök. Az ő jóvoltukból kezdték barbárnak nevezni azokat a  népeket, amelyeknek az életmódja különbözött a nagyobb közösségi (városi) településekétől.

De kik voltak maguk a görögök a civilizáció előtt? Természetesen barbárok voltak, ha tartjuk magunkat az utóbbi elnevezés immár meghonosodott átfogó értelméhez. Ők, akik kezdetben főleg pásztorkodásból éltek, alapozták meg Szeszkló és Dimini, majd később Tirünsz, Mükéné, Argosz, Spárta, Orhoménosz városias közösségeit. Ugyanezt hozta létre a Folyamköz társadalmaiban a presumér, majd sumér törzsek területi, települési összpontosulása. Az Indus-völgy hasonló története is ismert. A gőgös európai hódítók felkapta a barbár szót, mint negatív jelzőt. A spanyol gyarmatosítók előszeretettel nevezték így a leigázandónak tekintett dél-amerikaiakat. De a köznyelv ma már az európaiak és mások tömeges, embertelen bűneit is barbarizmusnak nevezi.

Innen ered az a véleményem, hogy a nem városias életmódú ókori, vagy akár jelenlegi népekre ez a kifejezés nem alkalmazandó. A történészek is inkább hivatkozásokban, a rövidsége miatt használják, ha használják.

26. 2 Jobb lett-e Európa?

http://asszocialok.blog.hu/2006/05/18/jobb_lett_e_europa_az_okor_ota

Egyetlen, korszakokon átívelõ mércét alkalmazok: mikor öltek meg arányosan több embert, figyelembe véve a technikai eszközök tökéletesedését. A tömeges gyilkolás gyakorlata mikor nyilvánult meg kifejezettebb  módon: a görög-római, vagy a középkori-újkori (legújabbkori) Európában?

Nem látok különbséget. Európa lakói a római birodalom bukása óta ugyanúgy pusztították egymást, mint annak elõtte. Ebből a szempontból a kontinens egy szemernyivel sem lett jobb, a középkori  és újkori Európa nem mûködött emberbarátibb módon, mint annak idején a  görög-római civilizáció.

További gyakorlati szempontok alapján is lehet  összehasonlításokat tenni. Most nincs rabszolgaság, de ha kifizetõdõ lenne, akkor az is fennmaradt volna. A rabszolgák adás-vétele még pár száz éve is búsás hasznokat hozott. Sok területen ma is létezik.

Vannak össz-emberi kérdések, melyek közül az egyik legfontosabb a létfenntartás. Negatív fogalmazásban: melyik kontinens népei kerülték el a nagy, pusztító háborúkat? Ugyan minden nagy vallás Ázsiában keletkezett, de a többi kontinensen is fel van írva az égre: ne ölj. A gyakorlatban azonban az utóbbi évszázadokban is mindenütt, ezen belül Európában kiemelkedõen sokszor háborúztak, öltek, tömeggyilkosságok sorozatát hajtották végre. Tetteiken és nem ismételgetett frázisaikon lemérve az emberiség európai része ebben a tekintetben nem áll sem magasabb, sem alacsonyabb  szinten, mint az emberiség többi része. Összehasonlítva az európaiak és a keletiek magatartását, levonható a következtetés: az ember fajtermészete ugyanaz itt, mint ott.

A fentieket nem az emberek egyenlõségérõl szóló humánus tanítás sugallja, hanem történetük lapjai. Így tehát egy átlagos európai sem nem jobb, sem nem rosszabb egy átlagos ázsiainál. Egy átlagmagyar sem nem jobb, sem nem rosszabb egy átlagmongolnál. Nem az egyes ember tehet róla, hogy az országok sorsa úgy alakult, ahogy. A maga kisebb vagy nagyobb hatókörében, hatalmával arányosan, van saját felelõssége is.

26.3 Civilizáció és vallás

http://asszocialok.blog.hu/2006/05/30/civilizacio_es_politeizmus

A kényszer alkalmazása mellett az emberekkel érzelmileg is el kellett fogadtatni az élet városias, hatalmi berendezését. A civilizáció első négy évezredében ezt olyan vallások segítették, amelyek többistenhiten alapultak. A keleti kultúrák a jelenkorban is tartalmazzák ezeket a vallásokat. A többistenhitű archaikus és klasszikus ókor az államépítés, a gazdasági, politikai és szellemi-művészeti tevékenység kiemelkedő vívmányait eredményezte. Mindez sokat változott és finomodott, nem csekély mértékben a technikai fejlődésnek köszönhetően, amelyhez a társadalom szervezete, az uralom és alávetettség módja hozzáidomult, például megszűnt a tömeges rabszolgaság. Később a megváltozott életmódhoz igazodott, ezt fejezte ki és szolgálta az egyistenhiten alapuló újabb európai hitvilág, (amit egyébként  nem választ el abszolút merev határ a politeizmustól). Mind a judeo-keresztény, mind a mozlim vallási keretek között ebben az időben is minőségváltó gazdasági és kulturális eredmények születtek.

A térben és időben változó társadalmak egyik, korszakokon átívelő mércéje abban a már említett kérdésben fogalmazódik meg, hogy mikor öltek meg arányosan több embert, figyelembe véve az erre alkalmas technikai eszközök tökéletesedését. A tömeges gyilkolás gyakorlata mikor nyilvánult meg kifejezettebb  módon: a görög-római, vagy a középkori-újkori-legújabb-kori Európában? Ebből az életvédelmi szemszögből tekintve a civilizáció a középkori  és újkori Európában nem működött jobban, mint annak idején az antik társadalomban. Márpedig az utóbbi politeista volt. Ehhez képest a monoteizmus  nem tette jobbá az emberi társadalmat. Rosszabbá sem tette, természetesen. A létezés valóságos minősége nem attól függ, hogy ki hány istent imád. Az utóbbi kétezer évben az európai ember életvédelme nem volt erősebb, mint az ezt megelőző négy évezredben. Pedig az  utóbbiban a többistenhit dominált, míg a mi korszakunkban a monoteizmus, ezen belül Nyugaton a kereszténység.

Nem  hitelvek formálják a világot. Európában az utóbbi évszázadokban is  kiemelkedően sokszor háborúztak, öltek, tömeggyilkosságok sorozatát hajtották végre. Az emberiség egyistenhitű része ebben a tekintetben nem áll magasabb szinten, mint az emberiség többi része. Nincs alapja  arra, hogy pejoratív jelzőkkel illesse a keleti kultúrák hordozóit.

Függelék 1.:

A Shigir bálvány (l.: hozzászólások)

Mentés

• 

• 

• 

A fenti oldalképek forrása: Komoróczy Géza: Az ókori Kelet c.írása

Függelék 2.:

Isabell Schmidt és Andreas Zimmermann az ún. aurignaci kultúra nyomait vizsgálták, melynek jelenléte Európában az i. e. 42 ezertől i. e. 33 ezerig datálható. A kutatópáros Spanyolország északi részétől kiindulva egészen Lengyelország nyugati régióiig terjedően négyszáz különböző régészeti lelőhelyet fésült át. Ez alapján úgy találták, hogy őseink mindössze tizenhárom különböző földrajzi területen csoportosultak, a kontinens nagy részét érintetlenül hagyták.

A régészek által megtalált leletek alapján – utánajárva például, hogy milyen messziről szállították készítőik az alapanyagokat a kőből faragott eszközök gyártásához – a két tudós felbecsülte, hogy hány különféle vadászó-gyűjtögető nép élhetett a kérdéses területen a vizsgált időszak alatt. Az eredmények azt mutatták, hogy az említett tizenhárom régión mindössze harmincöt különböző népesség osztozhatott.

Annak megállapítására, hogy az egyes törzsek hány főből állhattak, Schmidt és Zimmermann a napjainkban élő, hasonló népeknél megfigyelt jellemzők alapján következtettek. Ezen összehasonlítás szerint egy adott vadászó közösség kb. negyvenkét lelket foglalt magában, ami harmincöt törzzsel számolva azt jelenti, hogy földrészünk legnagyobb részének mindössze ezerötszáz lakója lehetett a kérdéses korszakban. Zimmermann szerint ez már annak fényében is meglepő adat, hogy mennyire sikeresen hódították meg életterüket az aurignaci ősemberek, és birkóztak meg a környezetükből rájuk leselkedő veszélyekkel.

Rendkívül nehéz pontos adatokkal szolgálni a kérdéses időszakról – véli Jennifer French, a Londoni Egyetem munkatársa, aki szerint jelen témában csupán óvatos becslésekre lehetünk képesek. Mindettől függetlenül a szakember úgy véli, német kollégáinak kutatása mögött kellő ráció rejlik, és fejtegetéseik egybevágnak más, ugyanezen korszakról korábban született tanulmányok eredményeivel. Megtéveszthet bennünket kontinensünk mostani népességszáma, melyből azt hihetjük, Európa mindig is hasonlóan zsúfolt volt. Holott úgy tűnik, negyvenezer évvel ezelőtt nem éppen ez volt a helyzet.

https://divany.hu/vilagom/2019/02/26/ezerotszazan-elhettek-a-kokorszaki-europaban/?utm_source=index.hu&utm_medium=doboz&utm_campaign=link (Forrás: Index)