A történetírás elmélete Carr, és Burke műveiben

(Gyóni Gábor: A történetírás fogalmi alapjairól. Bevezetés a társadalomtörténetbe. Támop 4.2.5 pályázat könyvei. Részlet.)

Edward H. Carr Mi a történelem? című, eredetileg 1961-ben publikált előadás-sorozata  az egyedüli hivatkozási alap e fogalmi bevezető fejezethez, ami kellően indokolja, hogy bemutassuk a könyv fő témáit és téziseit. Nem kívánjuk azonban egyúttal mérlegre is tenni e negyvenéves munka értékeit, a hazai szakkritika ezt a munkát már egyébként is elvégezte … Az vezet bennünket, hogy megpróbáljuk érzékeltetni: milyen komoly átalakuláson esett át az utóbbi évtizedekben a történetírás elméleti problémaköre. Ennek fényében tárgyaljuk majd mindazon kérdéseket, melyek részben vagy kimerítőbben Carr könyvében is felmerülnek.

1. A könyv egyik legérdekesebb, s bizonnyal legidőtállóbb felvetése a történeti tény megközelítését illeti. Az angol historikus azon az állásponton van, hogy a történész tényei nem csak afféle adottságok, melyek közvetlenül a források adataiból fakadnak. A tény, véli Carr, lényegében maga is konstrukció, amely a történetíró saját alkotása. „A történelmi tény státusa, írta, az értelmezés függvénye. Az értelmezésnek ez az eleme minden történelmi ténybe bekerül” (Carr 1995, 12).

2. Az előbbiekkel szoros összefüggésben megállapítja, a történetírás nem törvényeket állapít meg, hanem pusztán hipotéziseket állít elő, melyeket azután igyekszik igazolni. A történetírás olyan szellemi művelet tehát, melynek folyamán a „tényeket értelmezéseik hálóján szűrik át, értelmezéseiket pedig a tények próbájának vetik alá” (Carr 1995, 58).

3. Innen ered, hogy mivel Carr a történészt nem tekinti többé történelmen kívüli, vagy történelem feletti megismerőnek, úgy határozza meg tehát, mint aki nyakig benne van saját kora társadalmi és szellemi világában. Ennek folytán „csak akkor tudjuk maradéktalanul megérteni és méltányolni a történész munkáját, ha világosan látjuk, milyen álláspontról közelítette meg a témát; […] ez az álláspont maga is adott társadalmi és történelmi talajban gyökerezik” (Carr 1995, 37).

4. Közvetlenül ez utóbbinak felel meg azon újabb elgondolása, amely erősen emlékeztet a prezentizmus történetírói programjára, de némiképp a filozófiai hermeneutika álláspontjára is. Hiszen nem hagy kétséget aziránt, hogy: „A múlt csak a jelen fényében érthető; és a jelent csak a múlt fényében érthetjük meg teljesen” (Carr 1995, 51). Carr ezen felfogását mégsem nevezhetjük közvetlenül hermeneutikusnak, hiszen a múltbeli események és a jövőbe mutató célok közt folyó dialógust szerzőnk az objektív megismerés perspektívájába állítja. A jelen, helyesebben a jövő felől feltárulkozó múlt ugyanis, Carr szerint, a múlt egyre igazabb megismerését eredményezi. A történész annál jobban tudatában van annak, hogy mi is történt valójában a múltban, minél tisztábban maga előtt látja a múlt kései következményeit, azt, mellyel éppen a maga jelenében szembesül. Nem az tehát a helyzet, hogy folyton mást tud meg ugyanarról a múltról, hanem szüntelenül jobban tudja, hogy mi történt korábban.

5. Ez a hermeneutika irányába mutató, ám adott ponton túl attól végül elkanyarodó koncepció Carr történelmi haladásról és fejlődésről táplált elképzeléséből fakad. A történelem, amely szüntelen változás, lényegénél fogva kumulatív folyamat, tehát haladás és fejlődés. A változás mint haladás azt jelenti, hogy „a szerzett képességek nemzedékről nemzedékre átadódnak” vagyis a puszta természeti evolúciótól eltérően a történelem során „az elsajátított ‘vagyon’ kerül átadásra”. Ezen azt érti, hogy a történelemben az ember egyre inkább szert tesz „a természet feletti uralom képességére, mely a történelmet a haladás történetévé tette” (Carr 1995, 125). Ebből fakad a történeti megismerés úgyszintén kumulatív jellege, ami megalapozza a történeti tudás folytonos tökéletesedését. „A történész aszerint értelmezi a múltat, és aszerint válogatja ki a jelentős és meghatározó elemeket, hogy a dolgok milyen új célok felé haladnak” (Carr 1995, 118). Következésképpen: a történetírás maga is elkerülhetetlenül fejlődik, hiszen „egyre átfogóbb és mélyebb betekintést [nyújt] az események menetébe, mely maga is haladó” (Carr 1995, 119).

6. A történetírás tehát Carr szerint kétségkívül tudomány, ha nem is felel meg maradéktalanul a természettudományoknak. Tudomány voltát bizonyítja, hogy képes és alkalmas a tudás általános fogalmának a megalkotására. „A történeti művek olvasója – és írója – megrögzött általánosító, hisz a történész észrevételeit általa jól ismert történeti kontextusokba – vagy esetleg saját korába helyezi” (Carr 1995, 60). Igaz: a történetírás valamelyest elüt a szcientikus megismerési módoktól, hiszen (amint a tény konstruálása kapcsán is kiderül), nem egészen mentes az értékítéletektől. Bár nem feladata a történésznek, hogy erkölcsi ítéletet mondjon elmúlt korok egyéneiről, teljesen azonban nem kerülheti el azt, mivel éppen „ezek az ítéletek teszik a történészt azzá, ami” (Carr 1995, 73), mert a történeti értelmezés elkerülhetetlenül erkölcsi ítélkezéssel, értékítélettel jár együtt. Fontos viszont, hogy az ítélkezés nem valamilyen elvont, történelem feletti mérce alapján történik. „A komoly történész tudatában van annak, hogy az értékek jellege a történelmi körülmények függvénye, azt a történészt pedig, aki úgy állítja be, mintha az általa vallott értékek történelmen túli objektivitással bírnának, nem szabad komolyan venni” (Carr 1995, 79).

7. A történetírás tudományosságát támasztja alá végül az is, hogy magyarázataiban a historikus a kauzalitás elvét érvényesíti. Nincs igaza azoknak a teoretikusoknak, mindenekelőtt Berlinnek (Berlin 1990, 181) és Poppernek (Popper 1989), akik szerint a kauzalitás elve történelmi determinizmust szül, mert kiiktatja a történelem hajtóerői közül a szabad akaratot. Carr inkább ahhoz tartja magát, hogy bár mindig jelen vannak a hatóokok, ám korántsem egyforma a súlyuk. Az okok hierarchiájában különbséget lát a racionális és a véletlenszerű okok között. A történész azt az okot fogadja el racionálisnak, amely hézagmentesen illeszkedik a racionális magyarázat és értelmezés általa alkalmazott rendszerébe. Ennek során rendszerint az vezeti, hogy milyen, az adott kauzális eseménysor keretein túlmutató okok alkalmasak az általánosítás céljára, a tanulságok levonására.

8. Carr szerint megváltozóban van a történész helyzete korunkban, mivel egyszeriben kitágult a történetírás horizontja. Hegel nyomán eddig ahhoz tartotta magát a történész, hogy tárgyát lehetőleg az államépítő, tehát a történelmileg tudatos népekre korlátozza. Ma viszont megszűnőben van ez a fajta korlát. „Napjainkban van először realitása annak, hogy a világot olyan népek összességének tekintsük, melyek minden tekintetben beléptek a történelembe, és már nem a gyarmati hivatalnok vagy az antropológus, hanem a történész érdeklődésének tárgyát képezik” (Carr, 1995, 142).

A politikatörténész Carr, aki a Szovjetunió történetét kutatta, nem túl sok elméleti érzékenységet mutatott kora fentieken túli kurrens historiográfiai fejleményei iránt. Ennek a számlájára írhatjuk, hogy már akkoriban is, amikor Carr a könyvét írta, a nagy súllyal jelen lévő struktúratörténet (a francia Annales) teljesen figyelmen kívül marad az inkább a marxista társadalomkép hatásáról tanúskodó áttekintésben.

Merőben másfajta meghatározottságok hatottak a szintén angol Peter Burke elméleti orientációjára. A kora újkori Európa kultúrtörténetének nemzetközileg kimagasló szakértőjeként számon tartott cambridge-i historikus nem véletlenül tér újra és újra vissza a tisztán elméleti kérdésfelvetésekhez. A történeti-antropológia egyik legkvalitásosabb művelőjeként Burke-nek ugyanis égetően nagy szüksége van az elméleti tájékozódásra, mivel a társtudományok és kivált az elméleti támpontokkal is szolgáló teoretikus diszciplínák alapozzák meg számára az empirikus vizsgálódásokat.

A történetírás és az elmélet (helyesebben az elméletek) viszonyának áttekintését ötféle megközelítésben taglalja. Elsőként felvázolja azt a folyamatot, melynek során a történetírásról levált az elméleti érdeklődés. Ennek lett máig érvényes eredménye, hogy a szociológia elméletileg tudatos tudományként egyáltalán intézményesülhetett a 20. században, miközben elvesztette történeti affinitásának a maradékát is. Számos egyéb társadalomtudomány is ezen az úton haladt tovább. Így jött létre a pszichológia mint kísérleti tudomány, amely egyúttal átvette a természettudományos munkamódszereket és magáévá tette azok megismerési eszményeit; így önállósult a közgazdaság-tudomány, melynek szcientizálódása a matematikai közgazdaságtannal teljesedett ki. Végül pedig mind a pszichológia, mind a közgazdaságtan tudatosan szakított a történeti szemlélettel.

A történetírásban az újraéledő elméleti tájékozódás (és egyes társtudományok ezzel párhuzamosan erősödő történeti tudatossága) mint merőben új fejlemény kifejezetten a társadalomtörténet előtérbe kerülésének a következménye. E folyamat mai végpontján olyan multidiszciplináris hatású történészek, szociológusok, antropológusok és filozófusok állnak, mint Fernand Braudel, Mihail Bahtyin, Pierre Bourdieu, Norbert Elias, Michel Foucault vagy Clifford Geertz. Ok és rajtuk kívül még számosan a legnevesebb képviselői annak a humán és társadalomtudományi látásmódnak, amely közvetlen kapcsolatot képes teremteni egyfelől az elmélet és a történelem, másfelől a történetírás és a többi ember és társadalomtudomány között. Burke szerint az összehasonlítás, a modellalkotás és típusképzés, a kvantifikáció, s végül a vizsgálat méreteinek a lekicsinyítése, a társadalmi mikroszkópia (a mikrotörténet) képezi ezen elméletileg orientált történetírás legfontosabb eszköztárát. Az összehasonlítást tudatos programként a francia Annales történészei tűzték elsőként napirendre, napjainkban viszont a makrotörténettel foglalkozók körében vált közkedvelt eljárássá. Amilyen nagy hasznot hajthat a komparáció a megismerés számára, legalább annyi veszélyt is rejt magában. A nyomában felvetődő dilemmák közé sorolja Burke, hogy a komparáció éppoly jól igazolhatja az evolúciót problémátlanul elfogadó történetszemléletet, mint a csupán analógiás alapokon nyugvó (és korántsem valóban történeti) funkcionalizmust, amely a szociológiában és az antropológiában számított egy időben mérvadónak.

A modellalkotás és a típusképzés mindig részét alkotta a történész módszertani arzenáljának, mégha a historikus nem is mindig volt ennek a tudatában. Újabban viszont megnőtt ezen eljárások fokozott és tudatos igénybevétele iránt az igény. Ennek jó példája a Max Weber-féle ideáltípus fogalma, vagy a Csajanov-féle paraszti családi gazdaság modell mind gyakoribb történetírói hasznosítása. Ha még továbbra is fennmaradt némi ellenszenv a történészek részéről e fogalmak iránt, az főként abból táplálkozik, hogy közülük egyesek, talán nem is kevesen gondolják úgy: a modellek alkalmazása gátja lehet a történelmi változások dinamikus megjelenítésének.

A kvantifikáció az 1960-as és 1970-es években élte virágkorát a történészek berkeiben: mindenekelőtt a gazdaságtörténet és a történeti demográfia adott hozzá megfelelő táptalajt. A számszerűsítés, a mérés módszere a mentalitás és a viselkedés kulturális jellegű történeti megközelítésébe is behatolt. Végül azután éppen erről az oldalról érte felettébb éles bírálat a kvantifikálást, miután megkérdőjelezték e módszerek egyedül üdvözítő tudományos voltát …

Az olasz microstoria, az angolszász történeti antropológia és a többi velük rokon törekvés célja az időben és térben teljesen konkrét, kis társadalmi egységekre, olykor az egyes egyénre szűkített (s gyakorta esettanulmányként előadott) történeti ábrázolás narratív megjelenítése. Nem a globális összefüggések elméleti fogalmak segítségével történő rekonstruálása, hanem az a mikrotörténeti érdeklődés tárgya, hogy milyen volt a múltban élt emberek tényleges élettapasztalata és életvilága. Mindezek történetírói megközelítése módszertani és episztemológiai problémák sokaságát szüli (mint amilyen a történelem trivializálása, a történeti igazság relativizálása és egyúttal romantizálása), amely széles körű és heves viták forrása manapság is.

Központi fogalmak címszó alatt Burke áttekinti a szerinte elméletileg ma legfontosabb kutatási témákat és kategóriákat. A 18 témából és fogalomból hadd emeljem ki a családot és rokonságot, a közösséget és identitást, a szexualitást és társadalmi nemet (gender), a fogyasztást és szimbolikus tőkét, a kommunikációt és befogadást, a hegemóniát, az ellenállást és a társadalmi mozgalmakat (collective action), a gyámkodást és korrupciót, a mentalitást és ideológiát, a szóbeliséget és textualitást, a reciprocitást és a mítoszt. Fontos, hogy ezek a témák és releváns fogalmak minden esetben egy-egy társadalomtudománynak képezik szerves részét, ezért nem vagy csak áttételesen lehet átjárni egyik történeti diskurzusból a másikba. E szerteágazó témakörök és analitikus kategóriák annyira függetlenek egymástól, hogy egyedül rájuk építve ma már lehetetlennek tűnik az egységes történelem fogalma vagy puszta víziója is.

Kérdés most már, hogy a máshonnan kölcsönzött terminusok és tárgykörök nem zilálják-e szét menthetetlenül az intakt módon átörökített szellemi hagyományokat. Ennek kapcsán azzal a feszültséggel is foglalkozik a szerző, melynek fő oka, hogy eltérő előfeltevéseket (és változatos nyelvet) csempésznek be a történetírásba. Három ebből adódó konfliktust tárgyal közelebbről: a funkció (struktúra) és a cselekvés (emberi ágens) között, a felépítményként tekintett kultúra (tudat) és a történelemben aktív erőként meghatározott kultúra (a kulturális antropológia értelmében vett kultúra) között, valamint a történetírás (s persze a szociológia, az antropológia) „tényeket” szolgáltató tudományossága és az aközött a nézet között keletkező konfliktust, amely a történetírás szövegeit fikcióként határozza meg.

Burke szerint a funkció fogalmát ma már aligha nélkülözheti a történetírás. Sok veszéllyel jár viszont az a hallgatólagos feltételezés, annak az elvnek az elfogadása, hogy minden, ami létezik, funkcionálisan elengedhetetlenül szükséges. Ha ez igaz lenne, nem tudnánk megmagyarázni a változás képességét. A funkcionális elemzés mindig a struktúrákról és nem pedig az egyes emberekről beszél. A struktúrának viszont legalább három egymástól elütő fogalma van ma forgalomban: a marxista, a strukturális-funkcionalista, illetve a strukturalista felfogás szerinti. A marxista koncepciónak a szerző később külön is bő figyelmet szentel. A fogalom funkcionalista meghatározása a struktúrát intézmények összetett rendszereként posztulálja, ahol az intézmények funkcionálisan kapcsolódnak egymáshoz és hierarchiát alkotnak. A strukturalista szemlélet ugyanakkor elsőrendűen a kultúra rendszereiként hivatkozik a struktúrára, és a társadalom ekkor nyelvi-kulturális entitásként nyer meghatározást.

A strukturalizmus, s kivált a posztstrukturalizmus nyomdokain haladva a kultúra fogalma kerül a figyelem középpontjába. Ez azt is eredményezi, hogy kezd elmosódni tény és fikció korábban egyértelműnek tűnő különbsége. Amíg a posztstrukturalizmus szemléleti megalapozásában Michel Foucault episztemológiai munkásságának van nagy szerepe, addig a történetírás mint egyfajta narratív műfaj elméleti kimunkálásában Hayden White szerzett magának elévülhetetlen érdemeket.

Ezt követően Burke számba vesz néhány hatásos elméleti konstrukciót, melyek kifejezetten a történelmi változás konceptualizálását szolgálják, úgymint Herbert Spencer evolúcióelméletét, valamint Marxnak az evolúciót a revolúcióval elegyítő koncepcióját. Majd felteszi a kérdést: létezik-e egy, a kettőt integrálni képes harmadik elmélet? Az újabb elméletalkotó történészek (és szociológusok) elképzeléseit tekinti át e célból és közülük kiemeli Anthony Giddens, Michael Mann, valamint Charles Tilly próbálkozásait. Bár szembeszökő különbségek is akadnak elképzeléseik között, a történelmi változás magyarázata végett kidolgozott elméleteik fókuszába mindegyikőjüknél végül a hatalom került. Ezek szerint a kora újkorban a háborúk és a politika a történelmi jelentőségű változások motorja, s végső soron a nemzetállam politikai akarata szabta meg a dolgok alakulását.

Burke, Peter: History and Social Theory. 1992 Oxford

Carr Edward Halett. Mi a történelem? Budapest, 1995.

Advertisements

Some contemporary additions to my 1998 paper on integration

The paper in question:

https://foldeskaroly.wordpress.com/2016/12/27/my-1998-paper-on-integration

Seven pages of statistical data linked below were appended to the 14-page paper. Some additional oral remarks to the written text included the following.

Was the surgery of transition a rational choice? In a most important sense there was not any choice. The surgery was indispensable for an adjustment to the conditions of survival in a global economy. But there were also several destructive adjustment processes. The surgery might have been done in a better way. Actually, some healthy tissues were cut off that meant negative discontinuity. Some sick organs were left intact that meant negative continuity. Nevertheless, the improvement is significant. Hungary is among the leaders in speed of economic-social-political transformation. The leaders in change are also leaders in growth.

The changeover occurs high costs. The new members will be unable to abide by the Maastricht criteria for a middle-long period of time.The advanced part of Europe may slow down the process of transformation or may speed it up. Recently the Community is allocating its transfers mainly to its old member states. The Community seems to be unwilling to invest more into its prospective new members because of the vested interests of net receivers in countries having adhered to the Community in previous expansions. But with some more (additional) allocations to new members a support multiplicator would work and induce more national accumulation and international private capital influx. As far as EU assistance is limited, new members should be allowed to reach European conditions in a flexible way which doesn’t mean that the period of necessary changes would be stretched along for an infinite number of years.

Following the oral presentation some 70 messages asked for more copies of the written text.

Links to the Appendix pages from A thru F (appa thru appf):

appaappa

appb

appc

appd-e

appf

“Self” in James

From:

DJJR Sociology

a course wiki by djjr

James, William. 1890. “The Self And Its Selves” (161-166).

James’ piece elaborates on the constituents, or selves, that create one cohesive “self. What people associate with the terms “I,” “me,” and “mine,” can all in some way or another be associated with an investment of self to some degree or another. James claims that the understanding of Self can be separated into three categories: “1. Its constituents; 2. The feelings and emotions they arouse,—Self-feelings; 3. The actions to which they prompt,—Self-seeking and Self-preservation” (James 1890, 162). The first category, the constituents that constitute Self can then be further divided into sub-categories of “a. The material Self; b. The social Self; c. The spiritual Self; and d. The pure Ego” (James 1890, 162). James then further explicates each of the four aforementioned sub-categories.

The material Self is constituted by: our bodies, clothes, immediate family, and home. It is it to these things, according to James, that we are the most deeply affected by because of our investments of self within these things. The more we invest of ourselves in these objects, the more attached to them we inevitably are to them.

A man’s social Self is configured based upon our interactions with society and the reactions of others that are analyzed in order to contribute to our idea of a social Self. Within this notion of the social Self, there are multiple divergences; which version of Self is present is contingent upon which of a particular social group one finds one’s self in. Seemingly, possessing multiple social Selves and maintaining the right face depending on social situation can be chaotic or harmonious. In attempts to maintain order between different variations of social Self, an individual’s sense of “fame” or “honor” regulates and determines what behaviors are or not moral, reasonable or honorable.

The next constituent is said by James to be the most intimate self, the spiritual Self. James claims that it is the most intimate version of self because the satisfaction experienced when one thinks of one’s “ability to argue and discriminate, of our [one’s] moral sensibility, and conscience, of our indomitable will” (James 1890, 164) is more pure than other sentiments of satisfaction. Then, James describes a number of bodily processes in which becoming introspective can make the acts entirely mindful, conscious processes—furthering our understanding of an intimate, spiritual self.

Finally, James addresses the last and “most puzzling aspect of the self,” (1980, 165) the Pure ego. While different schools of thought have all reached differing conclusions regarding the Ego, James begins to describe it by first addressing the deciphering of a personal identity. The first part of understanding the Ego comes with understanding that it can recognize its own thoughts; the thoughts that belong to one’s own Ego can be recognized and possess a warmth that thoughts possessed by a separate ego does not. This constructed consciousness then works in conjunction with subjective synthesis, a concept that is essential to thinking and is the act of bringing thoughts together (even if only to contrast them and realize the thoughts no longer belong together). In understanding the entirety of the Ego’s functions, however, one must recall that personal identity is perceived sameness and can ultimately be feeling—not fact.

A remark.

Non-human primates and some other animals do possess some kind of social self, meaning that they know their place within their group’s co-operative and subordinating structure, but this competency differs dramatically from the social self of the humans. In James’ terms they do not have spiritual self and ego.

My 1998 paper on integration

East-Central Europe on the Eve of EU Enlargement

Paper for the 1998 ISA Convention (Minneapolis MN, USA)

1. Integration and systemic changes

Hungary, Poland, and the Czech Republic may acquire full EU membership within some years. Their recent efforts on the way from association to accession are aimed at applying integration measures pertaining to their economic and social performance, policy, regulation and institutions. I thought it would be proper to present here a sketchy review of some similarities and some particulars of their foreign economy reorientation and internal transformation. Some comparative data are also appended to this text. The first data group on the Czech Republic, Hungary and Poland (I) consists of average long-term indicators and their annual change for the last couple of years. The second one (II) covers an intermediate period of 1991-1994, the third (III) – 1995. (II. and III. with data on Slovakia.)

The recent westward integration drive of the subregion is a logical corollary of systemic changes which began back in 1989. By this transition the nations in question started to acquire an integration compatibility with their Euro-atlantic partners. There are two levels of integration compatibility. The first one consists of steps that ­- from a general economic rationality viewpoint – long ago should have been introduced. The second level contains measures pertaining more specifically to EU regulations.

Steps toward the EU assume a respective drive for enlargement that was discussed on the Intergovernmental Conference. [1] Still after the Amsterdam summit in many respects a decisive attitude is yet to be adopted, but it is definitely acknowledged that the three nations are prepared for beginning talks about their EU accession. Enlargement will involve medium-term costs and lasting benefits both for the European Union EU and its new members, but the comparative weakness of the latter calls for EU assistance. As a matter of fact the recent fifth expansion deals with a zone of small and medium sized countries with less advanced economies than the EU average. Previous expansions also included some similar nations, but the recent one is the first to deal with several former East-block states. (German reunification was a special case.) Because of its scope and its diversity, it has to be preceded by more important changes than the previous ones.

In addition to and in connection with the deepening of the Union, EU will have to address the implications of the increased number of members. Still more flexibility is needed so as to give enough time to the new member states to attain integration conditions gradually. The actual accession should take place only in sequences. Block treatment is excluded in respect of the above named three countries either. Their background and process of social transformation is characterized by some general as well as special features. That calls for some historical reviews.

As a common historic feature, the three nations in question have been demonstrating their socio-cultural affinity with the West for many centuries. Early in this millennium, or in Dante’s time in spite of some Eastern-type phenomena they gradually diverged from the developmental models existing just across the divide line between civilizations, in the Byzantine-orthodox and the Islamic areas. This distinction was preserved even afterwards, when these countries have developed also differences from the West in their patterns of social action, economy, political systems and the way of life. After 1948 they fell under Soviet domination and, later, Soviet implosion was a first condition and general background of their transition.

Another resemblance pertains to the present state of affairs. Social transformation has attained a crucial point of no return, even if the new system has not fully developed yet. The situation is far from being an ideal one, but democracy is stabilized, market economy is operating. There is continuity in legality, owing to which the process of transition is characterized by relative peace and stability. Economic and political freedom were won by democratic elections and in that sense the end of the old regime was much better than its start.

Rule of law, real separation of powers, individual freedom, human rights and property rights have already been established. They are at the root of the very existence, and meaning of any present and future governments, not excluding ones assuming a socialist tinge. Political conflicts are being fought through in parliamentary forms at the same time when, in some Balkan states changes have included explosion of violence and ethnic-religious hatred left a whole area with still smoldering ruins of social, economical and environmental disasters. In Central Europe the former Czech and Slovak Federation has disintegrated due to national differences but the process was smooth. In these circumstances a recent high degree of ethnic homogeneity, of no value in itself, has been an important asset of the three Central European countries on the eve of their EU membership.

The Euro-Atlantic and global implications of changes are demonstrated, inter alia, by the operation of non-European multinationals in the subregion, OECD membership of the Czech Republic, Hungary and Poland, and the invitation extended to these countries to adhere to the North-Atlantic defense community. There are also trans-systemic (not transition-specific) corellative links and similarities of this area with the rest of Europe: the evolving digitalization of life or the restriction of growth of expenditures on welfare are international attributes of a global transformation process. The same is true concerning the fight against drug abuse, terrorism, money laundering, nuclear trade, etc.

Economic conditions are the main concern both from the viewpoint of transformation and integration compatibility. Macro-economic situation was by no means attractive over the 90s. The firms of the subregion lost from one day to another about two thirds of their East-European trading partners and markets for products, that could not be sold elsewhere. Equally the supply of commodities and raw materials from these markets dried up . The impact of war in former Yugoslavia was anything but beneficial, (especially for Hungary bordering with the territory of the tumultuous Southern Slavic area).

In light of these events, a degree of versatility of the three nations’ economic-cultural potential was demonstrated by their transition achievements. Denationalization of most assets was essential for the economic transformation. Industrial restructuring, evolving services, rising productivity are salient indicators of change. Growth is resumed. There have emerged millions of small entrepreneurs to become a most important accelerating factor of development. Large international companies, even criticised for some negative consequences, greatly contributed to capital imports and economic growth. There was a considerable shift (reorientation) of foreign trade to Western Europe. The latter now accounts for about 2/3-3/4 of exports. The export boom didn’t last for long and the terms of trade worsened but an actual trade integration into Europe was completed in two years. An attached chart (Chart 1.) on composition of trade by partner covers not only the three nations in question but also other transition economies. The real exchange rates of the three countries and Russia – influencing their trade performance – are reflected in Chart 2. Medium to long-term financial flows of all countries in transition are presented in Chart 3. Separate studies should be devoted to the latter, which is an increasingly influential factor of transitional economies.

Preparing for full membership goes hand in hand with a profound economic and social change i.e. a process which is in short and medium term jeopardizing stability. Prospective EU members have been receiving some financial transfers from the Community. As associates they have been getting PHARE benefits that, coordinated with other assistance, IMF stand-by loans, World Bank benefits, EBRD investments are helping defray a part of transition costs and making a substantial contribution to the preparation of integration conditions. In spite of this the main onus of changes is born by the three countries themselves. An unbearable burden would endanger not only their economic and political stability, but the whole process of peaceful European development. EU assistance is limited but there are other ways and means to avoid a part of transformation costs. In accordance with the above mentioned temporal-historical approach, instead of giving money EU may give time to its new members. I mean graduality. Of course, the period of necessary changes may not and should not be stretched along for an infinite number of years. And EU expenditures may not be excluded from the scenario. Just the rule must be applied: if EU is unable to assist in changes exceeding national potential, it should tolerate a more moderate speed of integration.

2. Some national particulars

At the beginning of changes, in 1990, the GDP per capita indicator, as compared to the Austrian level, was 30.4 for Poland, 37.8 for Hungary, and 50.4 for the Czech (and Slovak) Republic [ 2, p. 5.], which was an evidence of differences in their level of economic development. This gap remained in relation to Austria. A special feature of Poland was that a profound and lasting crisis beginning in the late 70s preceded the systemic changes. In the other two countries the recession came later, but to reduce it to a “transformational crisis” (and nothing more ) would be a simplification. A distinct feature of Hungary is a model of its society historically different of the Soviet Communism as a result of substantial reforms. With the introduction of a new economic mechanism in 1968 the economy reached a degree of adaptability to domestic needs and international markets. The reforms, even if they were partly reversed and failed to reach a critical mass, indeed helped to modernize and open the economy. In the 1980s the reforms already were unable to mitigate the decrease of the economic performance

Some peculiarities of the three countries stemmed from the respective extent of their previous openness. Their “endowment” of international indebtedness was highly different. The Czech Republic boasting of the best economic indicators at the beginning of the transition was much less indebted than the other two nations. Poland had more debt and needed relief yet in the 80sThe per capita indebtedness was the highest in Hungary, but the country managed to avoid rescheduling.

The privatization process was also different. In the Czech Republic large domestic financial institutions with the majority votes in the hands of state agencies or their holdings were the main agents of acquisition. The latter was mediated by coupon privatization while private capital was the main actor of privatization in Hungary.

Decisive privatization moves and the business environment were the main two factors due to which Hungary attracted a fairly good share of working capital imports, per capita the highest in the subregion. The country could not avoid some ill-conceived and ill-administered economic measures. Some data on Poland’s performance in this field are appended. They cover inflow of foreign capital and its sectoral structure.

Despite Hungary’s impressive privatisation record and lead in attracting investment GDP rose at an estimated 2 per cent in 1995, (at about 1% in the following year) well below the 5-7 % in Poland and the Czech Republic. Inflation was slightly over 20 % in Poland and below 10 %. in the Czech Republic. The Hungarian rate was 28.2 % in 1995 [ 14 ] and remained high in 1996. More specifically some aspects of this nation’s experience will be dealt with in the next section.

3. The Hungarian experience

Already in 1990 major trade liberalization moves were made in conformity with WTO ( then GATT ) rules on abolition of non-tariff restrictions. A newly introduced set of laws was aimed at harmonizing the Hungarian system with international norms. Some of the most important acts of economic legislation were to guarantee the investments against nationalization and enable foreign companies to repatriate in convertible currencies their capital and profits. This legislative direction was continued over the nineties. [3]

As far as bad news are concerned, the GDP was decreasing for 5 years. Ill-conceived policies have much contributed to the worsening of the situation at least in the fields of agriculture, public finances and indebtedness that went on growing, up to 1996.

In 1991-1992 Hungarian macro-policy could still boast of some stability improvements and in this respect the nation was indeed doing relatively well in comparison with some of its neighborhood. It was during this period that the bulk of foreign trade shifted to Western Europe. [4, 1992,7.] International current accounts were balanced, inflow of foreign working capital was continuous.

But GDP decreased by 20% from 1989 to 1992, industrial output decreased by about 1\4 and the rate of unemployment reached about 13% [5, March 1992]. In 1991 inflation and interest rates reached more than 35%, and the maximum tax rate on personal income was 50%. In connection with a slower rise of consumer prices (at about 23%) in 1992 the tax ceiling was 40% and nominal interest rates were also lowered. But state deficit was the highest ever recorded in Hungary. Pending on the methodology of calculation it was estimated at 6-8 percents of the GDP. [4, 1992, N 12 ] As all indicators of output worsened, money supply increased in 1992 by 25% [5]. While the excess money was supplied to the government the access of the business sphere to credits was restricted [5]. More than 63% of the GDP was concentrated in various funds of the central government, state social security and municipal authorities [6]. The government failed to begin reforms in this field. Still for five more years this indicator remained high.

The speed of liberalization was somewhat exaggerated in view of the actual level of development of the country while the depreciation of the Hungarian currency was insufficient.

There were some signs of economic recovery, partly at the expense of economic equilibrium in 1993. The balance of payments drastically worsened in 1993 to attain a deficit about$ 3.5 Bn. That was partly a result of decreasing agricultural production and exports. There remained also serious imbalances in the state budget [ 7, N 4.]. Inflation was checked at 22.5 % as compared with the previous year’s 23 %.

Along with transition processes a profound degradation in average living standards was underway. The fact itself was tolerated conditionally by the public only within a perspective of economic growth in not too distant future. A change of administration was to take place about the middle of 1994. Data for the first half of 1994 showed continuing growth and continuing disequilibrium. [ 8 ] For the first 5 months on the base of the same period of 1993 industrial output volume reached 108 , investments, 150. Gross international debt was increasing and so was state budget deficit. These imbalances did not stop under the new government. Disequilibrium culminated at the end of 1994. The deficit of the balance of payments amounted to about $ US 4 Bn and the deficit of the state budget to HUF 340 Bn. The same trends continued in the first quarter of 1995. They were stopped as a result of sweeping austerity measures and a sharp turn in the economic policy of the government [ 9 ].

The quantitative stabilisation targets included a cut in the balance of payments deficit to $ US 2.5 Bn. ( by 1.5 Bn. ), a cut of the state budget deficit to HUF 200 Bn. ( by 140 Bn. ), a cut in the number of state employees by 15 %. and aimed at a 27% rate of inflation. [ 10 ] Stabilization tools included currency depreciation of 9% at once and continuing on a sliding scale (appr. 15% on a yearly base.)

A temporary 8% import tariff supplement was introduced. Car import tax increased and reserve requirements for banks were raised. Credit demand of the total public sector was to be limited to the extent that could be covered mostly by household savings.

Comparative data on 1994 and 1995 [ 12 ] showed that in result of austerity measures while in 1994 export sales reached 83% of the 1985 level, in 1995 they reached 99.3%, i.e. practically equalled the latter. But employment went on shrinking. On the base of 1990, from 1994 to 1995, consumer prices changed from 241.6 to 309.7. State deficit was reduced by about 40% in 1995. A major foreign capital influx came in December 1995. Net debt at the end of 1995 amounted to $ US 16.8 Bn. of which the state debt was only 11 Bn. [ 13 ].

In 1995 reducing the general government budget deficit was given high priority in the economic strategy of the government. A reduction in real wages (appr. 12 %) was contended by the government to have contributed into income reallocation to savings and improvement of competitiveness of Hungarian products. But the reduction of real wages was exaggerated, it hindered growth and collecting more state revenues. The ratio of net external debt to foreign currency revenues was indeed reduced. A combination of high state debt, high interest rates and inflation, as well as high taxes have depressed economic growth. It may be added, that a major decline in the public sector deficit was up to the end of 1996 hindered by growing interest liabilities of the state budget. There remained a need for substantial narrowing of state benefits. While Hungary’s GDP per capita was a fifth of the OECD average, the share of GDP it spent on welfare was 1.4 times higher [ 14 ]. Around a third of state spending was channelled through the countrywide pension and health funds and central government had to finance their deficits [ 15 ].

In 1996 the stabilisation policy was sustained, large foreign capital inflows came, but the economic growth was marginal, about 1 %. Inflation was slower than in 1995, but remained at a high, 23,6% level. The management of the pension and health care funds remained unefficient. A fundamental reform of pension system was enacted in 1997. Indicators of a substantial growth recovery in 1997 are attached to this text as a last-minute update.

A whole system of tools is necessary to apply so that economic growth gradually accelerate and reach the annual EU countries’ average. Hungarian minuses in this respect were concentrated in earlier years when changes were achieved at the expense of negative growth, increasing unemployment and monetary disequilibria. Now there exist some achievements in restructuring, stabilisation, privatization and marketisation. These factors are contributing to achieving the economic conditions for EU membership.

***

Summing up, it has to be recognised that integration is not only to provide new prospects but also require different patterns of behavior from all the business and public actors. It comprises a gradual advancement from low competitiveness and poor international performance to a developed market economy.

By way of just mentioning the following problems may be enumerated.

Full EU membership requires the adoption of some more harmonisation changes in addition to those implemented already.

The issue of preferences in agricultural market accession is very complicated. Even the possibility of social unrest is present in some regions in this sector.

Some indicators of inflation and deficit of current account exceed the EU Maastricht threshold and the three nations are not yet able to lastingly abide all these requirements.

Monetary equilibrium may be sustained neither as a simple result of decision-making, nor as a pure consequence of self-clearing market workings, but rather as a trend stemming from the interaction of business with monetary policy. Within some years the countries have to achieve full liberalization of capital movements.

4/ References

1. Commission Opinion. Reinforcing political union and preparing for enlargement. Brussels, February 1996

2. Comparaison internationale des produits intérieurs bruts en Europe 1990. Nations Unies, New York et Geneve, 1995. p 5.

3 Hungarian Rules of Law in Force (HRLF), 1992-1996

4. Monthly Bulletin of Statistics (Statisztikai Havi Közlemények.) Központi Statisztikai Hivatal. 1992.

5. National Bank of Hungary. Monthly Reports, 1992.

6. Minister of Finances. Report to the Parliament, August, 27, 1991.

7. Monthly Reports of the National Bank of Hungary ( Magyar Nemzeti Bank Havi Jelentések) 1994

8. MTI Press Release (MTI Hirek) 04/26/94 and 05/11/94

9. Government decree 1023/1995, Magyar Közlöny, 22 March 1995

10. Népszabadság, 16 March 1995

11. Napi Gazdaság, 16 March 1995

12. Monthly Bulletin of Statistics (Statisztikai Havi Közlemények) 1996/1. Központi Statisztikai Hivatal.

13. Népszabadság, March 22, 1996

14. Financial Times, March 12, 1996

15. Social and Labor Market Policies in Hungary, OECD, 1995

Pierre Bourdieu (1930 – 2002)

 Pierre Bourdieu konstruktivista strukturalizmusa

“A konstruktivista strukturalizmus megjelölésében a „strukturalizmus” kifejezés a szerzőnél azt jelenti, hogy „a társadalmi világban a nyelven, mítoszon és a többi szimbolikus rendszeren kívül léteznek olyan objektív struktúrák, amelyek az ágensek tudatától és akaratától függetlenek, ám mégis képesek az ágensek gyakorlatait és megnyilvánulásait orientálni és megszabni”. A „konstruktivista” pedig azt hivatott kifejezni, hogy „mind a habitust alkotó észlelési, gondolkodási és cselekvési sémák, mind a mezőknek és társadalmi osztályoknak nevezett társadalmi struktúrák meghatározott társadalmi genezissel rendelkeznek”

Bourdieu relacionista – felfogása szerint nem a lét határozza meg a tudatot, vagy a tudat a létet, hanem kutatásaiban e kettő egymásra hatását vizsgálja, a viszonyrendszerre, relációra helyezve a hangsúlyt. Így jut el a habitus, a szokásrendszer fogalmához:

Habitus

A habitus definíciója

A habitus latin szó sokrétű jelentéstartalommal bír Bourdieu-nél. Jelent szokást, szokásrendet, az egyéni magatartás mögött meghúzódó attitűdök összességét, ízlést, gondolkodási sémát – általában életmódként szokták fordítani. Értelmezése szerint az egyes ágensek a szocializációjuk alapján alakítanak ki a társadalom kihívásaira reagáló megküzdési stratégiákat – ezek egy részét viszont mintegy készen kapják, szokásként a szüleiktől, ezért ezek számukra objektív adottságként jelentkeznek. Az egyénnel szemben objektív struktúrák először a társadalom szokásrendszerét/ habitusát határozzák meg. E szokásrendszeren keresztül aztán kihatással vannak az egyén által szocializált habitusra, és végső soron meghatározzák az egyének cselekvéseit. Ez a meghatározási folyamat azonban nem mechanisztikus, egy struktúra számtalan egyéni, de ugyanazon habitusban gyökerező választ válthat ki. Ebből viszont az is következik, hogy az egyén nem tud teljesen improvizálni és vadonatúj magatartást létrehozni, mivel nem tudja magát teljesen függetleníteni az elsajátított habitustól. Ezért a habitus, mivel meghatározza az egyén látásmódját, segít újratermelni azokat az objektív struktúrákat is, melyek végső soron létrehozták.

A habitus működése

A szokások egy legitim magatartási repertoárt kínálnak az egyénnek, ezért a lét objektív feltételei nem determinisztikus módon de meghatározzák az egyének cselekedeteit. Hogy az adott egyén a konkrét helyzetben – Bourdieu ezt praxisnak nevezi – hogyan viselkedik, azt a gyakorlati érzéke (sens pratique) fogja eldönteni. Bourdieu egy szemléletes példával világítja meg a habitus működését. Az alsóbb társadalmi rétegbe tartozók központi értéke a férfierő, ami kifejeződik az erős italok fogyasztásában, a nőkkel szembeni megalázó bánásmódban. Ennek az az oka, hogy ez a társadalmi réteg csak fizikai erejét tudja a termelés folyamatába felhasználni, ezért ennek a fizikai erőnek különleges fontossága van a család túlélésében, ami miatt az értékrendszer is ezt emeli piedesztálra. Emiatt viszont az ilyen családban felnövekvő gyermek ilyen modellt látva maga előtt, hajlamos lesz ennek a mintának megfelelően élni, de az nincs determinálva, hogy mind így is fog viselkedni. Viszont aki a családi értékrendet követi, az nem fog tudni továbbtanulni, mivel ez a családban nem volt érték, nem volt jutalmazott magatartás. Így végső soron a családi mintát követő személy maga is fizikai munkás lesz. Ha pedig sok a fizikai munkás, akkor azok a demokratikus viszonyok között nyomást fognak gyakorolni a kormányzatra, hogy fizikai munkát igénylő munkahelyeket hozzon létre, és ne például magas képzettséget igénylőt.

Egyéni és osztályhabitus

Bourdieu vizsgálódásainak középpontjában annak vizsgálata áll, hogy a társadalmi csoport magatartásrendje hogyan hat az egyéni viselkedésre. Másfelől viszont kutatja azt is, hogy milyen mechanizmusoknak határozzák meg maguknak az egyes társadalmi csoportoknak a viselkedését. Alapvető értelmezési egysége ezért a társadalmi osztály. Szembeszállva azonban a marxi felfogással, Bourdieu véleménye szerint a társadalmi osztályok életmódja, habitusa (mit fogyasztanak, milyen újságot olvasnak, milyen pártpolitikai preferenciáik vannak stb. ) alapján különülnek el egymástól. Ahhoz, hogy valaki egy másik osztályba lépjen be, nem elég gazdasági tőkét felhalmoznia, hanem el is kell sajátítania az adott osztályba tartozók habitusát.

“Ha definiálni kívánjuk az osztályhabitus és az egyéni habitus közötti kapcsolatot, azt mondhatjuk, hogy az osztály- (vagy csoport-) habitus interiorizált struktúrák, közös észlelési, fogalomalkotási és cselekvési sémák szubjektív, de nem egyéni rendszerének tekinthető… Valamennyi egyéni diszpozíciós rendszer a többi strukturális variánsának tekinthető, amelyben az adott osztályon és pályaíven belüli pozíció egyedisége fejeződik ki. Az ún. „személyes” stílus, vagyis az a különös ismertetőjegy, amelyet magán hordoz egy adott habitus valamennyi terméke, legyen szó akár egy gyakorlatról vagy egy műalkotásról, sohasem más, mint egyfajta eltérés egy korszak vagy egy osztály eredeti stílusához képest. Az egyéni habitusok közötti különbségek alapelve a társadalmi pályaívek egyediségéből származik, mely pályaívekkel kronologikusan elrendeződő és egymásra visszavezethetetlen meghatározottságok sora korrelál: a habitus… egy olyan kivételes integrációt valósít meg, amelyet egy osztály valamennyi tagjának az első, statisztikailag közös tapasztalatai uralnak .”

Bourdieu szerint a habitus főbb tulajdonságai a következők:

1. Hiszterézis: Ez a habitus azon tulajdonságát jelenti, hogy nem reagál azonnal az őt létrehozó struktúrák változásaira. A habitus így akkor is fennmarad, ha kifejezetten inadaptív az aktuális környezet kihívásaival szemben. Erre a jellemvonásra leginkább a Don Quijote-jelenség a legjobb példa.

2. A habitust struktúrák hozzák létre, de mivel meghatározza a társadalmi cselekvők magatartását, és látásmódját, ezért maga is struktúráló elemmé lép elő.

3. Transzponabilitás, azaz átvihetőség. Az egyes mezőkben elsajátított magatartásformák, habitusok átkerülhetnek más területekre is.

Mező-elmélet

Kutatásainak másik fő területe az ún. mezőelmélet megalkotása volt. Véleménye szerint a modern társadalmakban a társadalom világa differenciálódik: a társadalom által mutatott cselekmények – megvalósítandó céljuk szerint – társadalmi alterek, ún. mezők köré rendeződnek (pl. a művészeti, vagy politikai mező). A mező így végső soron bizonyos társadalmi pozíciók közti viszonyok összességét jelenti. Az egyes mezők sajátos logikájuk alapján különböztethetők meg egymástól. Egy mező sajátos logikáját a mezőben folyó játszmák és érvényesíthető aduk határozzák meg. A mezőben cselekvők közötti együttműködés a cselekvőket mozgató erőforrások és aduk függvényében strukturálódik. Az erőforrásokat Bourdieu tőkének nevezi, és megkülönböztet gazdasági, kulturális, társadalmi és szimbolikus tőkéket. A mezők relatív önállóságot élveznek a társadalom egészével szemben. A mezők hierarchizáltak és a bennük tevékenykedő ágenseknek a dominanciáért folytatott versengése dinamizálja őket. Így, a marxista filozófusokhoz hasonlóan Bourdieu is nagy jelentőséget tulajdonít a társadalom életében a küzdelemnek. De ellentétben a marxistákkal, Bourdieu szerint ez a küzdelem mindenekelőtt a mezőkön belül, és a domináns és a dominált pozíciók között zajlik – nem pedig társadalmi osztályok között. Minden mező sajátos szabályokkal rendelkezik ugyan, de vannak általános szabályok is: az újak és a régiek közötti harc, mindenki elfogadja a mezőn belüli játszmákat, és mindenki a saját túlélésére törekszik. A mező végső soron az a játéktér, ahol az egyes cselekvők a saját habitusuk által vezérelve folytatják a játszmáikat.

Tőke-elmélete

Bourdieu elemzési egysége a társadalmi osztály -ezt azonban nem marxi értelemben használja. Többször bírálja a marxistákat, hogy – mechanikusan ragaszkodva “a lét határozza meg a tudatot”-elképzelésükhöz – ökonomizmusba esnek: csak a materiális tényezőkre szűkítik le a társadalom által elsajátítható értékeket, és csak a materiális tényezők mozgását vizsgálják. Tőke-elméletével ezzel szemben Bourdieu a társadalom általános közgazdaságtanát akart megalkotni. Véleménye szerint a gyakorlat általános közgazdaságtanának ezért arra kell törekednie, hogy a társadalmi rétegződést meghatározó tőkét és a profitot valamennyi megjelenési formájában megragadja és leírja azokat a törvényszerűségeket, amelyek alapján a tőke különböző fajtái (vagy ami ugyanazt eredményezi: a hatalom különböző fajtái) kölcsönösen egymásba transzformálódnak.

Tőke-definíciója

Számára a tőke vagy anyagi formában vagy inkorporált formában felhalmozott munka, emiatt a tőke elsajátításával lehetővé válik a társadalmi energia elsajátítása. Strukturalizmusa ragadható meg abban, hogy azt vallja: a tőkefelhalmozás szabályai miatt a gazdasági élet nem olyan mint a szerencsejáték, ahol bármikor bárkiből milliomos lehet, de azonnal el is veszthet mindent; a tőkefelhalmozás időbe telik, és a tőke felhalmozása és elosztási folyamatai leképezik a társadalmi világ belső struktúráit. A hagyományos tőke-fogalom, a társadalomban lévő csereviszonyokra, az árucsere viszonyaira, a profit- maximalizálásra szűkül le. Az ily módon felfogott tőke mellett azonban a társadalmi csere egyéb, önzetlen formái is léteznek – ezek jórészt azért kerülték el a társadalomtudományi elemzést, mert az uralkodó osztály privilégiumai voltak. Bourdieu megkülönböztet gazdasági, kulturális és társadalmi (kapcsolati) tőkét.

Kulturális tőke

 

A kulturális tőke háromféle formában létezhet: inkorporált (azaz az egyén által belsővé tett, elsajátított készségek formájában) / tárgyiasult formában (pl. könyvek, lexikonok) / intézményesült formában. Az inkorporált, azaz a belsővé tett kulturális tőke elsajátítási folyamat következtében lesz valaki sajátja és maga is habitussá válhatik. Az elsajátítási folyamat során a képviselet kizárt és az elsajátító a saját erőfeszítéseivel fizet a tőkejavakért. Az intézményesült kulturális tőke elsősorban a titulusokat (iskolavégzett, phd stb.) jelenti melyek kifelé jelzik azt, hogy a titulus jogosultja rendelkezik egyfajta képességgel – függetlenül az aktuális tudattartamától, tudásától. A titulusok emiatt lehetőséget nyújtanak arra, hogy hordozójukat összemérjék más titulusok hordozóival. Egyes szakmák címekhez kötése egyben megmutatja azt az átváltási árfolyamot is, amely a kulturális tőke megszerzése és e tőke munkaerőpiaci értéke között van. Ebben figyelhető meg szerinte a modern társadalom papírimádata: a szakmák betöltéséhez iskolai végzettséget igazoló papírt követel meg a legtöbb munkaadó. A munka tényleges ellátásához azonban sok esetben nincs szükség arra a képzettségre, amelynek a meglétét elvileg a bizonyítvány igazolja. A papír megkövetelése ezért elsősorban azzal magyarázható, hogy ez kvázi biztosítékot ad a munkavállalónak, hogy a munkaadó olyan társadalmi osztályból jön, amelyik képes megfizetni a nevesebb egyetemek diplomáit, illetve amelyik ugyanazokat a kulturális mintázatokat adja át a gyermekének, mint amellyel a munkaadó is rendelkezik. Azaz végső soron az osztályhabitus meglétének igazolására szolgál.

A kulturális tőke vizsgálata során ugyanis Bourdieu kimutatta, hogy a francia iskolarendszer nemhogy megszünteti, hanem éppenhogy újratermeli a társadalmi különbségeket. A francia republikánus hagyományra, azaz a francia forradalom “Szabadság, Egyenlőség, Testvériség!” jelszavaira építő, a diákok másodlagos szocializációjának (a társadalmi normarendszer elsajátítása) színteréül szolgáló iskolarendszer ugyanis egyfelől olyan készségekre, képességekre – röviden: kulturális tőkére – épít, melyet a diákok a családban, azaz elsődleges szocializációjuk során sajátítanak el. Emiatt például az alacsonyabb státusú, kétkezi munkát végző szülők gyermekei számára a szülői példa nyomán elsősorban a család megélhetését biztosító férfierő és a férfias viselkedés lesz a követendő, és kiközösítik a jól tanuló diákokat a kortárscsoportokból. Bourdieu ebben a kontextusban hangsúlyozza, hogy az osztályhabitus legélesebben a nyelvhasználatban ragadható meg: a magasabb habitusúak kidolgozott nyelvi kődban beszélnek, míg az alacsonyabbakba tartozók korlátozottba. Másfelől a diákok az életben nemcsak a kulturális tőkéjük, hanem kapcsolati tőkéjüknek is köszönhetően fognak boldogulni. Ebből következően a jobb környéken lakó, emiatt jobban felszerelt, gazdag szülők gyermekei által látogatott iskolába járó gyerekek sokkal nagyobb előnyökkel lépnek be a munkaerőpiacra, mint például a vidékről érkező, és a nagyobb városokban esetleg semmilyen kapcsolattal nem rendelkező emberek.

Társadalmi tőke

Olyan erőforrásokról van szó, amelyek az egy csoporthoz való tartozáson alapulnak: a csoporthoz tartozás hitelképességet biztosít, illetve a csoport többi tagjának tudása, javai bizonyos mértékben kisugározódnak és egyben hozzáférhetőekké válnak a csoport minden tagja számára, pl. kölcsönös szívességek útján. A csoportidentitás szempontjából ezért kiemelkedő fontossággal bírnak a kapcsolatokat szentesítő ún. intézményesülési rítusok: pl valakit felvesznek egy exkluzív klubba; valaki házasságot köt. A csoportnak ezeket az intézményesülési rítusokat kontroll alatt kell tartania, mivel egy nem megfelelő személynek a csoportba engedése az egész csoport társadalmi tőkéjére kihat. Ez az oka, hogy a tradicionális társadalmakban a házasság – azaz, hogy ki kerül be a családba, nemzettségbe – soha nem az egyén döntése volt, hanem az egész közösségé, hogy elkerüljék a rangon aluli, ezért értékcsökkenéstmaguk utánvonó frigyeket. A tőke ezen formájában lehetséges a képviseleti elv: a főnemes például képviselheti az egész nemességet, vagy az egész országot; egy klánfőnök beszélhet az egész közösség nevében.

Tőkekonverzió

Bourdieu hangsúlyozza, hogy az egyes tőkefajták bizonyos feltételek megléte esetén átválthatók egymásba, azaz konverzálhatók. Ennek kapcsán a természetben érvényesülő energiamegmaradás törvénye mintájára úgy gondolja, hogy a társadalmi energia is megmarad: a látszólag felesleges energiakiadások, mint például ingyenes szívességek teljesítése a kapcsolati tőke megtartása érdekében igenis bírnak racionalitással. A kapcsolati tőke ugyanis például egy állás elnyerésénél kemény gazdasági tőkére is váltható.

Szimbolikus erőszak

Mint az látható, Bourdieu a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének folyamatában központi jelentőséget tulajdonított a kulturális és szimbolikus tényezőknek, és erősen bírálta a marxistáknak a gazdasági tényezőkre korlátozódó elképzeléseit. Bourdieu aláhúzza, hogy a domináns pozícióban lévők képessége, hogy ráerőltessék a saját kulturális és szimbolikus produktumaikat a társadalom többi részére központi szerepet játszik a hatalmi viszonyok újratermelődésében. Ezt a jelenséget szimbolikus tőkének, de gyakrabban szimbolikus erőszaknak nevezi, és kiemeli, hogy ez magába foglalja annak a képességét, hogy elfedjék a szimbolikus produktumok önkényes jellegét, és így azokat legitimnek mutatják be. A szimbolikus erőszak szélsőséges esetben oda vezethet, hogy nem is lehet társadalmi mobilitásról beszélni, hanem csak a meglévő társadalmi struktúrák reprodukciójáról.

A francia iskolarendszerről írt tanulmányában például azt állítja, hogy a francia iskolarendszerre is jellemző a szimbolikus erőszak. Azzal ugyanis, hogy nem veszi figyelembe az osztályozásnál a habitusbeli különbségeket és ezzel látszólag objektív követelményrendszert teremt végső soron elhiteti az alacsonyabb osztályba tartozókkal, hogy tényleg kevesebbet érnek, mint magasabb státusú és emiatt sikeresebb társaik. Ezáltal a francia iskolarendszer rejtett társadalmi diszkriminációt hajt végre. (Wikipedia)

Hermeneutika

HANS-GEORG GADAMER (1900-2002): IGAZSÁG ÉS MÓDSZER (1960)

Kulcsszavak: hermeneutika, nyelvfilozófia, esztétika, interpretáció*

A hermeneutika univerzális nézőpontja (részletek)

Meggondolásainkat az vezérelte, hogy a nyelv médium – közép –, melyben az Én és a világ egyesül, vagy jobban mondva, eredeti összetartozásában mutatkozik meg. Azt is kifejtettük, hogy a nyelvnek ez a spekulatív médiuma miként jelent véges történést a fogalom dialektikus közvetítésével szemben.

Valamennyi elemzett esetben, a beszélgetés, a költészet és az értelmezés nyelvében megmutatkozott a nyelv spekulatív struktúrája, az, hogy a nyelv nem valami szilárd adottság leképezése, hanem szóhoz jutás, melyben egy értelemegész szólal meg. Most felismerjük, hogy ez a beszédfordulat – magának a dolognak a tevékenységéről, az értelem megszólalásáról – univerzális-ontológiai* struktúrára utal, ti. mindannak az alapstruktúrájára, amire a megértés egyáltalán irányulhat. A megérthető lét – nyelv. A hermeneutikai jelenség itt úgyszólván saját univerzalitását vetíti vissza a megértettek létstruktúrájára, amikor ezt univerzális* értelemben nyelvként, a létezőre való saját vonatkozását pedig interpretációként határozza meg. Hiszen például nemcsak a művészet, hanem a természet nyelvéről, sőt, egyáltalán a dolgok nyelvéről is beszélünk.

Tehát teljes joggal szólhatunk hermeneutikai beszélgetésről. De akkor ebből az következik, hogy a hermeneutikai beszélgetésnek, hasonlóan az igazi beszélgetéshez, közös nyelvet kell kidolgoznia, s ennek a közös nyelvnek a kidolgozása ugyanúgy nem valamiféle eszköznek az elkészítése, mely a megértetés célját szolgálja, mint a beszélgetésben, hanem magának a megértésnek és a megértetésnek a végrehajtásával esik egybe. Ennek a „beszélgetésnek” a partnerei között is kommunikáció megy végbe, miként két személy között, s ez a kommunikáció több mint puszta alkalmazkodás. A szöveg egy dolgot szólaltat meg, de hogy ezt teszi, az végső soron az interpretáló teljesítménye. Mindkettőjüknek része van benne.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a szöveg esetében a hermeneutikai szituáció teljesen hasonló ahhoz, amely két beszélgetőpartner közt áll fenn. Hiszen az írott szövegek esetében „tartósan rögzített életmegnyilvánulásokról” van szó, melyeket meg kell érteni, s ez azt jelenti, hogy a hermeneutikai beszélgetés egyik résztvevője, a szöveg, egyáltalán csak a másik partner, az interpretátor révén jut szóhoz.

Az írott jeleket csak az interpretátor változtatja vissza értelemmé. De azáltal, hogy az interpretáló az írásjelet megértéssé változtatja vissza, maga a dolog szólal meg, amelyről a szöveg beszél. Mint a valóságos beszélgetésben, itt is a közös dolog kapcsolja össze egymással a partnereket, jelen esetben a szöveget és az interpretálót. Ahogy a tolmácsként szereplő fordító csak azáltal teszi lehetővé a beszélgetésben a kölcsönös megértést, hogy ő is részt vesz a megtárgyalt  dologban, úgy a szöveg esetében is elengedhetetlen előfeltétel, hogy az interpretátor részt vegyen a szöveg értelmében.

Tehát amit egy szöveg mond, az nem hasonlítható valamiféle rendíthetetlenül és makacsul védett állásponthoz, mely azt, aki megértésre törekszik, csupán arra az egyetlen kérdésre ösztönözné, hogy hogy lehet a másiknak ilyen abszurd véleménye. Egészen bizonyos, hogy a megértés ebben az értelemben nem „történeti megértés”, mely a szöveg keletkezését rekonstruálná. Ellenkezőleg: magát a szöveget akarjuk megérteni. Ez pedig azt jelenti, hogy az interpretáló saját gondolatai is mindig eleve benne vannak a szövegértelem újraélesztésében. Ennyiben az interpretátor saját horizontja a meghatározó, de ez sem úgy, mint valamiféle saját álláspont, amelyet megőrzünk vagy érvényesítünk, hanem inkább úgy, mint valami vélemény vagy lehetőség, melyet játékba hozunk és kockára teszünk, és segít bennünket, hogy valóban elsajátítsuk azt, amit a szövegben mondanak. Fentebb ezt horizont-összeolvadásként írtuk le. Most felismerjük, hogy ez a beszélgetés végrehajtási formája, a beszélgetésé, melyben egy dolog fejeződik ki, mely nemcsak az enyém vagy a szerzőé, hanem közös dolog.

A beszélgetés nyelviségének minden megértés szempontjából rendszertani jelentősége van, melynek előfeltételét a német romantika teremtette meg. Megtanultuk tıle, hogy a megértés és az értelmezés végsősoron ugyanaz. Mint láttuk, az interpretáció fogalma, melynek a 18. században pedagógiai jelentősége volt, csak ennek a felismerésnek a következtében lépett előre, s foglalta el rendszertani helyét. Ezt a helyet az a kulcspozíció jellemzi, melyet a nyelv problémája vívott ki magának egyáltalán a filozófiai kérdésfeltevés szempontjából.

A romantika óta már nem képzelhetjük úgy a dolgot, hogy az értelmező fogalmak kívülről csatlakoznak a megértéshez, hogy a mindenkori igényeknek megfelelően vesszük elő őket valamiféle nyelvi raktárból, ahol készen állnak, ha erre szükség van a megértés közvetlenségéhez. Ellenkezőleg: a nyelv az az egyetemes közeg, amelyben maga a megértés történik. A megértés végrehajtási formája az értelmezés. Ezzel a megállapítással nem azt akarjuk mondani, hogy nem létezik a kifejezés sajátos problémája. A szöveg nyelve és az értelmező nyelve közti különbség, vagy az a szakadék, amely a fordítót az eredetitől elválasztja, egyáltalán nem másodlagos kérdés. Ellenkezőleg, a nyelvi kifejezés problémái már magának a megértésnek a problémái. Minden megértés értelmezés, és minden értelmezés egy nyelv közegében bontakozik ki, mely a tárgyat akarja megszólaltatni, s ugyanakkor mégis az értelmező saját nyelve.

Így tehát kiderül, hogy a hermeneutikai probléma egyik különös esete a gondolkodás és a nyelv általános viszonyának, melynek rejtélyes bensőségességét épp az okozza, hogy a nyelv benne rejlik a gondolkodásban. A beszélgetéshez hasonlóan az értelmezés is a kérdés és a válasz dialektikájába zárt kör.

A nyelv közegében igazi történeti életviszonyulás megy végbe, s így ezt szövegek értelmezése esetén is beszélgetésnek nevezhetjük. A megértés nyelvisége a hatástörténeti tudat konkréciója.

Szeptemberi tanulókör, 2016

(A vitaanyag szövege fordított időrendben:)

Re:
“Erika Sass‎
to
Földes Földes
September 11 at 7:54pm ·

Az általam hiányolt lépés egyik felét többé-kevésbé megtetted:
https://foldeskaroly.wordpress.com/…/europai-munkanelkulis…/
Egyik felét, mert a jelenig nem hoztad végig.”

Arra a szerzői jogú tanulmányra a megbízás a nyolcvanas-kilencvenes évekre szólt. Erre az időszakra vonatkoztak az inflációs idősorokból levont következtetéseim is. – Az utóbbi másfél évtizedre azonban ellenkező veszélyekkel terhes a makrogazdaság: dezinfláció, munkaerőhiány. Az utóbbi főleg Németországban. Az ottani Homo Economicus a megoldást egyszerűnek képzelte a szírekkel.

 

Boglár Széna: Egyetértek ezzel és a korábbi kommentekben adott részletező szempontjaitokkal. Ezért a Kühnhardt-idézeteket is kikerekítem az uniós politika néhány alaphibáját regisztráló megállapításával.
Európa újraegyesítése miatt érzett eufória nagyobb hangsúlyt kapott, mint annak felismerése, hogy igen különböző pszichológiai alkatoknak kell majd együttműködniük. …A 2004-ben csatlakozott országok számára …az újraegyesítéssel a legtöbb ember kimondatlanul is azt várta,…

 Mimi Németh: Igen.A “visszaköszönés” egy kisebb része:

A Dr. Ludger Kühnhardt a bonni Európai Integrációs Tanulmányok Központjának igazgatója által adott interjú (VH 09.24) szerint:
Európa ma hatalmas bizalmi válsággal küszködik. Ez nem arról szól, hogy egy ország az összes többivel szembemegy, vagy fordítva, mindenki egy állam ellen van.
…ezért próbálom egy kicsit tágabb kontextusba helyezni a problémát.
Nemcsak Magyarországról …van itt szó. Hanem a vezető szerep értelmezéséről…

Boglár Széna Na ez az: munkaerőhiány. Egyedüli szempontnak tekintve, ez motiválta az invázió korlátlan engedését. mintha a “Humán szakmák…” fejlécében is szereplő szociológia nem is létezne.

Like · Reply · 1 hr

Földes Földes

Boglár Széna‎ to Földes Földes

1 hr ·

Ha már szónál vagyok, a mostani Tanulókört is elhelyezhetnéd a “Humán szakmák” vidám mauzóleumában.

Boglár Széna‎ to Földes Földes

1 hr ·

Földes Földes: Kommentben is megírtam: “Na ez az: munkaerőhiány. Egyedüli szempontnak tekintve, ez motiválta az invázió korlátlan engedését. mintha a “Humán szakmák…” fejlécében is szereplő szociológia nem is létezne.”

 

Ferenc Kalas‎ to Földes Földes

6 hrs ·

Ugyanide vág: “Ez jóval túlmutat a mostani kormányon vagy a Magyarországról aktuálisan szóló vitákon…

 

Ferenc Kalas‎ to Földes Földes

6 hrs ·

“egy kicsit tágabb kontextusba helyezni a problémát”
Nyilván ebben a mondatban is visszaköszön a saját megközelítésed, azért ragadtad ki a többi szövegből. Az idézetben szereplő udvarias “kicsit” legyengíti a módszer alapelvét, amely elutasítja az ország-glóbusz fogalmát.

Erika Sass‎ to Földes Földes

September 22 at 6:50pm ·

Társadalom-tudomány-üzlet

A citációs index lett az abszolút mérce. Persze az sem mindegy, hol jelenik meg a cikk. Amelyik elismertebb, impaktfaktoros folyóiratban, az sokkal többet ér…A minőség, az idézettség és a kiváló teljesítményt igazoló impaktfaktor megsokszorozódik, ha a mechanizmust nem különálló személyek, hanem…

talon.blog.hu

Ferenc Kalas‎ to Földes Földes

September 21 at 7:03pm ·

Erika Sass: Igen, örömmel láttam magam is. Ehhez képest az általatok itt is emlegetett politikai lúzerek és szélhámos kutatási menedzserek nem érdemelnek több szót.

 

Károly Nagy‎ to Földes Földes

September 19 at 11:05am ·

János Smirg Nem kötöm irányzathoz, vagy egy szervezethez. Főleg publicisták, filozófusok, közgazdák, kutatók egy része a tömegpolitizálásban impotens volt. Ahol hangadók lettek, a közéleti formációjuk is eunochoid magatartást vett fel. Erőcsoportból erőtlen csoporttá vált.

János Smirg‎ to Földes Földes

September 19 at 8:01am ·

Károly Nagy: Állandóan piszkálod azokat, akiket a politika eunuchjainak tekintesz. Finomabban közéleti botfülűeknek nevezhetők. Ez nem köthető egy (két) irányzathoz és a mai ellenzék sem volt mindig ilyen. A szánalmas az, amikor a botfülű zenekar (=vezető csoport) mindenáron zenélni akar.

 

Károly Nagy‎ to Földes Földes

September 18 at 9:04pm ·

Idéztem Fetser szimptomatikus közlését:

Közéletileg tehetségtelenek

A politikai mozgáskorlátozottak korábbi sikere.”A 2006-os parlamenti választást nemcsak Gyurcsány kampányával, hanem az MSZP-n belül akkor még népes és erős önkormányzati csoport hihetetlenül…

nagykarolyblog.wordpress.com

Erika Sass‎ to Földes Földes

September 17 at 3:39pm ·

Ferenc Kalas: úgy látom, már reagálaz előző linkedre:”A bolygónk állapot-változásaival foglalkozó kutatások az érdeklődési és fontossági skálám első sorába tartoznak.” http://ismeretvadasz.blog.hu/…/az_utobbi_het_nehany_dialogu…

Ferenc Kalas‎ to Földes Földes

September 17 at 1:45pm ·

Közben felraktam egy még fontosabb linket a megzavart részecskékről

Entangled Particles Reveal Even Spookier Action Than Thought

This finding comes from a close look at quantum entanglement, in which two particles that are “entangled” affect each other even when separated by a…

yahoo.com

Ferenc Kalas‎ to Földes Földes

September 15 at 6:54pm ·

Erika Sass: Az én linkemre viszont nem reagált, holott az italo romano blogján mint dialógust szerepeltette. Pedig a téma messze meghatározóbb sok egyébnél.

 

Erika Sass‎ to Földes Földes

September 11 at 7:54pm ·

Az általam hiányolt lépés egyik felét többé-kevésbé megtetted:
https://foldeskaroly.wordpress.com/…/europai-munkanelkulis…/
Egyik felét, mert a jelenig nem hoztad végig.

LikeComments

Földes Földes

Ferenc Kalas‎ to Földes Földes

September 9 at 9:55pm ·

A tenth of the world’s wilderness lost since the 1990s, study finds

Researchers reporting in the journal Current Biology show catastrophic declines in wilderness areas around the world over the last 20 years. They…

phys.org

Like

Erika Sass‎ to Földes Földes

September 8 at 12:06pm ·

Rendben, hogy az inflációs kutatásod ott van az iratok vidám mauzóleumában. De hol van a másik két makrotéma (growth, unemployment)?

Boglár Széna‎ to Földes Földes

September 7 at 6:49pm ·

Először én ismertettem a költőnő helyénvaló ítéletét:http://moreszkhu.blog.hu/2016/…/27/ellenszenves_gog_es_undor

Szerkesztés:helyeslem, ha a magyar szövegeket saját anyanyelvünkön kommentezzük és az angolokat sem muszáj angolul, csak ha így kényelmesebb.

Ellenszenves gőg és undor

Jól jellemzi Erdős Virág, hogy egy csoportosulás azoktól viszolyog, akiket kezdettől fogva maga hagyott a szarban. (NSZ. aug 27.) Ellenszenves a gőgjük, az undoruk ezek iránt. Nem törődnek az emberekkel, ezért lettek erőtlenek. Az ilyen politikai tehetetlenek bizonyítványa:…

moreszkhu.blog.hu

Like

Comments

Földes Földes

János Smirg‎ to Földes Földes

September 7 at 5:25pm ·

http://foldszint2.blog.hu/…/…/az_erdos-interju_tovabbi_resze
Károly Nagy: témádról szól!

Az Erdős-interjú további része

Mivel fontosnak tartom, kiegészítem az Erdős Virág-interjúból vett idézetet. „Odáig mindannyian­ eljutunk, hogy a szeretetlenség, a frusztráció és a tehetetlenség érzése természetes módon válthat ki kontrollálatlan dühöt és agresszív viselkedést bárkiből, de ha társadalmi méretekben történik,…

foldszint2.blog.hu

Like

Földes Földes

Boglár Széna: jó (Boglár javasolta, hogy lehessen magyarul és angolul hozzászólni.)

Mentés

My opinion in 1991

In Central and Eastern Europe several types of changes are going on. Systemic changes represent one type. Under the heading of another type is a secular evolutionary process of modernization… Some Weberian secularisation aspects of modernisation were even forcefully promoted. But the Luhmanian requirement regarding the economy as a functionally autonomous social subsystem was not lived up to.
The third type of change is connected with achieving high technological standards, developing postindustrial features of a modern society based on information…
A fourth type is represented by the swift restructuring of the whole world: the international aspect which, in the highly sensitive European space comprises many new security problems. … The fifth type of change is the worsening standard of life that is not unnaturely a most sensitive and dangerous issue.
These processes interact. They have prompt, short run and long-range sequential layers which also intermingle. These inter-temporal, inter-spatial, and inter-dimensional cross-relations are not to be forgotten when one thinks of the specifics of each process…
By social transformation we mean an extremal in its complexity historic matrix. From this angle the systemic change proper is but a part of a whole and, consequently, should not substitute for the whole.
 

Marcuse fő művének első fejezete

Herbert Marcuse (1898-1978)

Marcuse fő művének első fejezete

Forrás, oldalszámok eredete:  Az egydimenziós ember. (Ford. Józsa Péter) Kossuth, Bp., 1990.

1. (fejezetsorszám) : A szabályozás új formái

A fejlett ipari társadalomban a technikai haladás jeleként kényelmes, súrlódásmentes, józan és demokratikus szabadságnélküliség uralkodik. Csakugyan, mi is lehetne ésszerűbb, mint az individualitás elfojtása a társadalmilag szükséges, ámde gyötrelmes munkák gépesítése során; mint az egyéni vállalkozások hatékonyabb, termelékenyebb részvénytársaságokba való központosítása; mint az egyenlőtlen föltételekkel induló gazdasági szubjektumok szabad versenyének szabályozása; mint azoknak a kiváltsá-goknak és nemzeti felségjogoknak a megnyirbálása, amelyek gátolják az erőforrásoknemzetközi megszervezését? Hogy ezzel a technikai renddel politikai és szellemi koorináció is együtt jár, az, meglehet, sajnálatos, mégis sokat ígérő fejlemény. (23)

A gondolat-, szólás- és lelkiismereti szabadság lényegében kritikai eszmék voltak abból a célból, hogy egy elavult anyagi és szellemi kultúrát egy termelékenyebbel és észszerűbbel váltsanak föl. Ezek a jogok és szabadságok, mihelyt intézményesültek, osztoztak annak a társadalomnak a sorsában, amelynek szerves alkotórészévé lettek. A megvalósulás fölszámolja önnön előfeltételeit. (23)

A gondolkodás függetlensége, az autonómia, a politikai ellenzékiség joga egyre inkább elveszíti alapvető kritikai funkcióját egy olyan társadalomban, amely láthatólag egyre inkább képes az egyének szükségleteinek kielégítésére annak révén, hogy megszerveződik. Egy ilyen társadalom joggal megkövetelheti, hogy elveit és intézményeit elfogadják. — Ha az egyén többé nem kényszerülne arra, hogy szabad gazdasági szubjektumként jelenjen meg a piacon, akkor a szabadság eme fajtájának eltűnése a civilizáció egyik legnagyobb vívmánya lenne. A gépesítés és szabványosítás technikai folyamatai egyéni energiát szabadíthatnának föl a szabadság egy ma még föltérképezhetetlen, a szükségszerűségen túl fekvő birodalma számára. Átalakulhatna maga az emberi létezés belső struktúrája: az egyénnek szabadságában állna, hogy autonómiát gyakoroljon egy olyan élet fölött, amely a sajátja lenne. (24)

A fejlett ipari civilizáció lehetőségein belüli cél ez, a technikai racionalitás „végpontja”. A valóságban azonban épp ellenkező tendencia érvényesül: az apparátus önnön védelmének és terjeszkedésének gazdasági és politikai igájába hajtja mind a munkaidőt, mind a szabadidőt, mind az anyagi, mind a szellemi kultúrát. A mai ipari társadalom, annak következtében, ahogyan technikai bázisát megszervezte, a totalitarizmus felé tart. Nemcsak egy sajátos kormányforma vagy párturalom eredményezhet totalitarizmust, hanem egy sajátos termelési és elosztási rendszer is, amely minden további nélkül összeférhet a pártok, újságok, „ellensúlyozó hatalmak” stb. „pluralizmusával”. (25)

A mai civilizáció elérte azt a fokot, ahol a „szabad társadalom” már nem definiálható adekvát módon a gazdasági, politikai és szellemi szabadság hagyományos kifejezéseivel. Az újfajta módok csak negatív kifejezésekkel jelölhetők: a gazdasági szabadság a gazdaságtól, a gazdasági erők és viszonyok uralmától való szabadságot jelentené; szabadságot a létért való mindennapos harctól. A politikai szabadság az egyén megszabadulását jelentené a politikától, amely fölött nem gyakorolhatnak hatékony ellenőrzést. A szellemi szabadság az egyéni gondolkodás helyreállítását jelentené, amelyet most elnyel a tömegkommunikáció és az indoktrináció; a „közvélemény” kiküszöbölését annak előállítóival egyetemben. (26)

A biológiai szintet meghaladó emberi szükségletek intenzitása, kielégítése, sőt jellege is mindenkor prekondicionált volt. Az, hogy valaminek megtevése vagy elmulasztása, lvezése vagy elpusztítása, birtoklása vagy elutasítása szükségletként rögződik-e vagy sem, attól függ, hogy az uralkodó társadalmi intézmények és érdekek szempontjából kívánatosnak és szükségesnek tekinthetők-e vagy sem. Ebben az értelemben az emberi szükségletek történelmi szükségletek, s amennyiben a társadalom az egyén represszív fejlődését követeli meg, maguk az egyén szükségletei és kielégítésük igénye is erővel érvényre jutó kritikai standardoknak van kitéve. (26-7)

„Hamisak” azok a szükségletek, amelyeket az egyénre a repressziójában való részleges ársadalmi érdekeltség kényszerít rá: azok a szükségletek, amelyek állandósítják a gürcölést, az agresszivitást, a nyomort és az igazságtalanságot. Kielégítésük lehet fölöttébb örömteli az egyén számára, ám ez a boldogság nem olyan állapot, amelyet fönntartani és védelmezni kellene, ha arra szolgál, hogy meggátolja (mind önmagában mind másban) ama képesség kifejlődését, hogy fölismerjék az Egész beteg voltát. Ez eufória a boldogtalanságban. A hamis szükségletek közé tartozik a legtöbb uralkodó szükséglet, amely arra irányul, hogy az emberek a reklámmal összhangban lazítsanak, szórakozzanak, viselkedjenek és fogyasszanak hogy azt szeressék és azt utálják, amit mások szeretnek és utálnak. E szükségletek kifejlődése és kielégítése mindig heteronóm. (27)

A represszív szükségletek túlsúlya befejezett tény, amelyet az emberek tudatlanul és megverten elfogadnak, ámde olyan tény, amelyet meg nem történtté kell tenni…

Egyedül azoknak a szükségleteknek van korlátlan jogalapjuk a kielégítésre, amelyek létfontosságúak. (27-8)

A szükségletek és kielégülésük fennálló univerzuma olyan tény, amelyet kérdésessé kell tenni az igazság és hamisság szempontjából. Arra kérdésre, hogy melyek az igaz és melyek a hamis szükségletek, végső fokon maguknak az egyéneknek kell válaszolniuk — de csak végső fokon; ha és amennyiben szabadok arra, hogy saját válaszukat adják. Amíg visszatartják őket attól, hogy autonómak legyenek, amíg (egészen ösztöneikig lehatoló módon) beprogramozzák és manipulálják őket, addig e kérdésre adott válaszuk nem fogadható el sajátjukként. Minél racionálisabbá, termelékenyebbé, technikaibbá lesz a társadalom represszív adminisztrálása, annál kevésbé képzelhető el annak az útja és módja, hogy az adminisztrált egyének meg tudják törni szolgaságukat, hogy fölszabadíthassák önmagukat. Minden fölszabadulás a szolgaság tudatától függ, s ennek a tudatnak a kialakulását lépten-nyomon gátolja azoknak a szükségeteknek és kielégüléseknek az uralma, amelyek igen nagy mértékben az egyén sajátjaivá váltak.

A fejlett ipari társadalom hatékonyan elfojtja azokat a szükségleteket amelyek fölszabadulást követelnek. A benne működő társadalmi kontrollok kikényszerítik a haszontalan dolgok termelésének és fogyasztásának túlburjánzó szükségletét; az eltompító munka szükségletét, ahol az már igazából nem szükséges; a kikapcsolódás olyan fajtáinak szükségletét, amelyek enyhítik és meghosszabbítják ezt az eltompultságot; az olyan álszabadságok védelmezésének szükségletét, mint amilyen a szabad verseny előírt árak mellett, az önmagát cenzúrázó szabad sajtó, a szabad választás egyenértékű márkák és kacatok között. (28-9)

A represszív Egész uralma alatt a szabadság az uralom hathatós eszközévé tehető. Az emberi szabadság fokának meghatározása szempontjából nem az a döntő, hogy az gyén milyen tág keretek között választ, hanem hogy miből választ és mit választ. A szabad választás kritériuma sohasem lehet abszolút, de nem is teljesen viszonylagos. Az urak szabad megválasztása nem küszöböli ki az urakat vagy szolgákat, A javak és szolgáltatások gazdag sokfélesége közötti szabad választás nem jelent szabadságot, ha ezek a javak és szolgáltatások a gürcöléssel és szorongással teli élet fölötti társadalmi kontrollokat — vagyis az elidegenülést — tartják fönn. S ha az egyén spontán módon újratermeli a rákényszerített szükségleteket, ez nem hoz létre autonómiát, csupán a szabályozások hatékonyságáról tanúskodik. (30)

A kondicionálás nem a rádió és televízió tömeggyártásával és ellenőrzésük centralizálásával veszi kezdetét. Az emberek ebbe a stádiumba már mint régóta kondicionált befogadók lépnek; a döntő különbség az adott és a lehetséges közötti, a kielégített és kielégítetlen szükségletek közötti ellentét elsimításában áll. Itt lepleződik le az osztálykülönbségek úgymond kiegyenlítődésének ideológiai funkciója. Ha a munkás és főnöke ugyanazt a televíziós műsort élvezi és ugyanazokra az üdülőhelyekre jár, ha a gépírónő ugyanolyan vonzóan van kikészítve, mint munkáltatójának leánya, ha mindnyájan ugyanazt az újságot olvassák, akkor ez a hasonulás nem az osztályok megszűntét jelzi, hanem azt, hogy milyen mértékben részesedik az alávetett lakosság ama szükségletekből és kielégülésekből, amelyek a Fennálló fönntartását szolgálják.(30)

Lehet-e igazából különbséget tenni a tömegkommunikációs médiák mint a tájékoztatás és szórakoztatás eszközei, illetve mint manipuláció és indoktrináció közvetítői között? A gépkocsi mint terhes, illetve mint kényelmet nyújtó holmi között? A funkcionális építészet borzalma, illetve komfortja között? (31)

Itt ismét a fejlett ipari társadalom egyik legnyugtalanítóbb aspektusával: irracionalitásának racionális jellegével találkozunk. Termelékenysége és hatékonysága; az a képessége, hogy növelje és kiterjessze a kényelmet, szükségletté változtassa a pazarlást és építéssé a rombolást; az ahogyan ez a civilizáció a tárgyak világát az emberi elme és test meghosszabbításává változtatja — mindez magát az elidegenülés fogalmát teszi kérdésessé. Az emberek önmagukat ismerik föl árucikkeikben; lelküket kocsijukban, rádiójukban, mobiltelefonjukban találják meg. A mechanizmus maga változott meg, amely az egyént társadalmához köti; s a társadalmi szabályozást azokaz új szükségletek biztosítják, amelyeket  maga ez a szabályozás termel ki. (31)

A társadalmi kontroll uralkodó formái új értelemben technikaiak. De a jelen szakaszban a technikai kontrollok úgy jelennek meg, mint magának az Észnek a megtestesülése valamennyi társadalmi csoport és érdek szolgálatában — olyannyira, hogy minden szembeszegülés irracionálisnak és minden ellenállás lehetetlennek tűnik. (31)

De a „belsővé válás” pontatlanul írja le azt a módot, ahogyan az egyén magától újratermeli és állandósítja a társadalom által gyakorolt külső szabályozást. A „belsővé tétel” spontán folyamat, amelynek során az Én a „külsőt” „belsővé” transzponálja. Ez tehát föltételezi egy a külső körülményektől különböző vagy akár azokkal ellentétes belső dimenzió meglétét — a közvéleménytől és a közviselkedéstől elkülönülő individuális tudatot. Itt a „belső szabadság” azt a privát teret jelöli, amelyben az ember „önmagává” lehet és az is maradhat. (32)

Napjaink technikai valósága rátör erre a privát térre és megnyirbálja, a teljes individuumra tart igényt. A „belsővé tétel” sokágú folyamatai szinte gépies reakciókká csontosodtak. Az eredmény nem alkalmazkodás, hanem mimézis: az egyén közvetlen azonosulása az ő társadalmával és ezáltal a társadalommal mint egésszel. Ez az új „közvetlenség” azonban egy körmönfont, tudományos igazgatás és szervezés terméke.

E folyamat megnyirbálja az elme „belső” dimenzióját, amelyben gyökeret verhetne a status quo-val szembeni ellenállás, mert ebben a dimenzióban székel a negatív, tagadó gondolkodás ereje, az Ész kritikai ereje. Ám a haladás hatására az Ész kész behódolni az élettények, illetve ama dinamikus képesség előtt, mely egyazon életmód mind nagyobb számú és méretű tényeit produkálja. A rendszer hathatósága képtelenné teszi az egyéneket arra, hogy fölismerjék: egyetlen olyan tény sincs benne, amely ne az Egész represszív hatalmát közvetítené. Ha az egyének önmagukat találják meg a dolgokban, amelyek életüket alakítják, ez nem azért van, mintha ők szabnának törvényt a dolgoknak, hanem mert elfogadják a dolgok törvényét — nem a fizika, hanem társadalmuk törvényét. (32-3)

Amint az egyének azonosulnak a rájuk kényszerített létezéssel, úgy tűnik, kérdésessé válik az „elidegenülés” fogalma. Valójában azonban az elidegenülés egy előrehaladottabb foka jön létre, ahol az teljesen objektívvé válik; az elidegenült szubjektumot fölszippantja elidegenült létezése. Csupán egyetlen dimenzió létezik, s az van jelen mindenütt és minden formában. A haladás vívmányainak ítélőszéke előtt racionalitásuk „hamis tudata” lesz az egyetlen lehetséges igaz tudattá. (33)

Az ideológia magában a termelési folyamatban rejlik: a termelőapparátus, valamint az általa előállított javak és szolgáltatások a társadalmi rendszer egészét „adják el” az embereknek, illetve kényszerítik rájuk. A termékek beprogramozzák és manipulálják őket; egy olyan hamis tudat kialakítását segítik elő, amely immunis önnön hamisságával szemben. A termékek által hordozott indoktrináció nyilvánvaló volta elvész; életmóddá válik. Méghozzá jó — a korábbinál sokkalta jobb életmóddá, és mint jó életmód ellentmond a minőségi változásnak. Így jönnek létre az egydimenziós gondolkodás és viselkedés sémái, amelyben a beszéd és cselekvés fennálló univerzumát tartalmilag transzcendáló eszméket, törekvéseket és célokat vagy elutasítják, vagy ezen univerzum kifejezésmódjává fokozzák le, s az adott rendszer racionalitásával definiálják újra. (34)

Ennek egyik alapja a totális empirizmus a fogalmak kezelése terén; a fogalmak jelentését a partikuláris műveletek és viselkedés reprezentálására korlátozzák (= nominalizmus, operacionalizmus): „Általában valamely fogalmon semmi mást nem értünk,mint egy műveletsort; a fogalom ugyanazt jelenti, mint a megfelelő műveletsor.”Csakhogy az operacionális nézőpont elfogadása sokkal többet jelent, mint puszta korlátozását annak, amit „fogalmon” értünk: összes gondolkodási szokásaink messzemenő megváltozása rejlik abban, hogy a jövőbben nem leszünk hajlandók gondolkodásunk eszközeiként olyan fogalmakat használni, amelyekről nem tudunk adekvát képet adni műveleti terminusokban. (34-5)

A legsúlyosabb kellemetlenséget okozó fogalmak jelentős részét azon az alapon „küszöbölik ki”, hogy nem lehet róluk adekvát képet adni műveleti, illetve viselkedési terminusokban. Így a radikális empirista támadás szolgáltatja a módszertani igazolást a szellem degradálásához — a pozitivizmushoz, amely megtagadja az Ész transzcendáló elemeit (lásd 7. 8. fejezet). (35)

Ennek az egydimenziós valóságnak az uralma nem azt jelenti, hogy a materializmus uralkodik és a szellemnek vége. Ellenkezőleg, van mindenféle „Imádkozzunk együtt a héten!”; „Miért nem próbálkozok meg Istennel is?”, vagy zen-buddhizmus, egzisztencializmus stb. Ám az effajta tiltakozás és transzcendencia már nem áll ellentétben a status quo-val, már nem negatív; inkább a gyakorlati behaviorizmus szertartásos velejárója,ártalmatlan tagadása, s a status quo, egészséges étrendjének szerves részeként, hamar meg is emészti mindet. (35-6)

A politikacsinálók és tömegtájékoztatásbeli szállítóik módszeresen előmozdítják az egydimenziós gondolkodást. Beszéduniverzumuk tele van önmagukat igazoló hipotézisekkel, amelyek, szakadatlanul és monopolisztikusan ismételgetve, hipnotikus definíciókká vagy utasításokká válnak. Így például „szabadok” azok az intézmények, amelyek a Szabad Világ országaiban működnek (illetve amelyeket innen működtetnek); a szabadság minden más transzcendáló módja definíció szerint vagy anarchizmus, kommunizmus vagy propaganda. (36)

A gondolkodás ilyetén korlátozása nem új keletű. A fölívelő modern racionalizmusban — spekulatív és empirista formájában egyaránt — feltűnő ellentét mutatkozik egyfelől a tudományos és filozófiai módszer szélsőséges, kritikai radikalizmusa, másfelől a fennálló és működő társadalmi intézményekkel szembeni magatartás kritikátlan kvietizmusa között. Descartes ego cogitans-a érintetlenül hagyta a „nyilvánosság nagy testületeit”, Hobbes pedig azon a nézeten volt, hogy „a jelenvalót mindig előnyben részesíteni, fenntartani és a legjobbnak tekinteni szükséges”. Kant egyetértett Lockekal abban, hogy a forradalom akkor igazolható, ha és amikor már sikerült megszerveznie az Egészt és megakadályoznia az összeomlást. — Ezeknek a készségesen alkalmazkodó észfogalmaknak azonban eddig mindenkor ellentmondott a nyilvánvaló nyomor. A társadalmi viszonyok olyanok voltak, hogy létezett egy privát, ugyanakkor politikai dimenzió, ahol az elkülönülés hatékony ellenállássá fejlődhetett, próbára téve erejét és céljainak érvényességét. (37)

Ahogyan a társadalom fokozatosan lezárja ezt a dimenziót, a gondolkodás önkorlátozása nagyobb jelentőségre tesz szert. A társadalom kizárja az ellenzéki cselekvés és magatartás egy egész típusát, miáltal az ezekkel kapcsolatos fogalmak illuzórikussá vagy értelmetlenné lesznek. Az operacionális és behaviorisztikus nézőpont (mely nagyjából gondolkodási „szokásként” érvényesül) válik a beszéd és a cselekvés, a szükségletek és a törekvések fennálló univerzumának nézőpontjává. „Az Ész csele”, mint oly sokszor, a meglevő hatalmaknak dolgozik. Az operacionális és behaviorisztikus fogalmakhoz való ragaszkodás elgáncsolja azokat az erőfeszítéseket, amelyek a gondolkodást és a viselkedést akarnák szabaddá tenni az adott valóságtól az elfojtott alternatívák számára. (37-8)

A haladás nem semleges fogalom: az irányok és célok mindig kritika tárgyai. A fejlett ipari társadalom közeledik ahhoz a stádiumhoz, ahol a további haladás megkövetelné, hogy gyökeresen megváltozzék a haladás uralkodó iránya és szervezete. Innentől kezdve a technika transzcendálhatná a szükségszerűség birodalmát, és a technikai képességek szabad játékává válhatna a természet és társadalom pacifikálásáért vívott harcban. (38)

A létezés „pacifikálása” kifejezés az embernek az emberrel és a természettel folytatott harcának olyan fejlettségét jelenti, ahol a versengő szükségleteket, óhajokat és törekvéseket többé nem az uralomhoz és ínséghez fűződő öröklött érdekek szervezik meg, állandósítva e harc pusztító formáit. (38)

Csakhogy a tudomány és technika teljesítménye által megerősítve, fokozódó termelékenysége által igazoltan a status quo ellene szegül bármiféle transzcendenciának, elzárkózik a létezés pacifikálásának alternatívájától. Az elméleti és gyakorlati operacionalizmus a féken tartás elméletévé és gyakorlatává válik. E társadalom, szembeszökő dinamikájának felszíne alatt, keresztül-kasul statikus életrendszer; a maga elnyomó termelékenysége és előnyös összhangteremtése révén működteti önmagát. (39)

Az ipari társadalom két vonása: törekvés a technikai racionalitásra és az a tendencia, hogy ezt a célt a fennálló intézmények keretei között tartsák. Ebben van e civilizáció belső ellentmondása: a racionalitásban rejlő irracionális elem. A harc eszköze ugyanis nem ugyanaz, mint a békéé. A technikát és tudományt elsajátító ipari társadalom az ember és természet fölötti egyre hatékonyabb uralomra, erőforrásainak kiaknázására szerveződik. Ez akkor válik irracionálissá, amikor ezen erőfeszítések sikere új dimenziókat nyit az ember megvalósulása számára, de azokat a dimenziókat egyszersmind el is zárja, amennyiben ugyanazon eszközökkel kíván élni a pacifikálásra, mint amelyeket a természet meghódítására alkalmazott. Azok az intézmények, amelyek a létezésért való harcot szolgálták, nem szolgálhatják a létezés pacifikálását. Az élet mint cél minőségileg különbözik az élettől mint eszköztől. (39)

A minőségi változás magában foglalja annak a technikai bázisnak a megváltozását is, amelyen ez a társadalom nyugszik. Az iparosítás technikái politikai technikák; mint ilyenek,eleve dönte-nek az Ész és Szabadság felől. — Minthogy azonban minden szabadság az idegen szükségszerűség legyőzésétől függ, a szabadság megvalósulása e legyőzés technikáinak függvénye. A legmagasabb munkatermelékenység is fölhasználható a munka örökössé tételére, s a leghatékonyabb iparosítás is szolgálhatja a szükségletek korlátozását és manipulálását. — A technikai racionalitás azzal árulja el politikai jellegét, hogy a hatékonyabb uralom nagyszabású hordozójává lesz, s egy valóban totalitárius univerzumot hoz létre, amelyben a társadalmat és a természetet, az elmét és a testet egyaránt a permanens mozgósítás állapotában tartják ezen univerzum védelmére. (40)

Baudrillard: Radical Thought (3)

Baudrillard: Radical Thought (3)

(continued)

More subtly, reality also gets its revenge from those who challenge it by, paradoxically, proving that they are right. Whenever any risky idea, any cynical or critical hypothesis proves to be right, it in fact turns out to be a dirty trick. You are fooled and disarmed. Your arguments are lamentably confirmed by a reality without scruples.

So, you may posit the idea of a simulacrum, and yet, secretly, not believe in it, hoping that the real will avenge itself. The theory is then not necessarily convinced of its own validity. Unfortunately, only those who are reality fanatics react negatively. Reality does not seem to be willing to deny itself, far from it: all simulacra wander freely. Reality today is nothing more than the apocalypse of simulation. Consequently, the reality supporters (who defend reality as if it was a moral value or a virtue) play, so to speak, the part of those who once were called the fanatics of the Apocalypse.

The idea of simulacrum was a conceptual weapon against reality, but it has been stolen. Not that it has been pillaged, vulgarized, or has become common-place17 (which is true but has no consequence), but because simulacra have been absorbed by reality which has swallowed them and which, from now on, is clad with all the rhetoric of simulation. And to cap it all, simulacra have become reality! Today, simulacra guarantee the continuation of the real. The simulacrum now hides, not the truth, but the fact that there is none, that is to say, the continuation of Nothingness.

This is the very paradox of any thought that reveals the falsehood of the real: when reality steals your concept and realizes (fulfills) it, and by the same token flies away from any criticism. Events, deprived of any direction, steal any possible meaning.18 They adapt to the most fantastic hypotheses like natural species and viruses adapt to the most hostile environments. They show an extraordinary mimetic capacity. There has been a reversal here too: it is no longer theories that have to adapt to events, but events that adapt to theories. In any case, they mystify us because a theory that realizes itself 19 is no longer a theory. A realized hypothesis is no longer a hypothesis. It is terrifying to see a hypothesis be realized like this. It is terrifying to suddenly see the idea coincide with reality. This is the agony of the concept. The epiphany of the real is the twilight of the concept.

We have lost the advance that ideas had on the world, that distance that makes an idea stay an idea. Thought must anticipate, be exceptional, and in the margin – the projected shadow of the future events. Yet, today, we are lagging behind the events. They may sometimes give the impression that they regress, that they are not what they should be. In fact, they have passed over us for a long time. The simulated disorder of things has gone faster than us. The effect of reality has disappeared behind the acceleration of things – an anamorphosis of speed. What happens to the heterogeneity of thought in a world that has been converted to the craziest hypotheses and to an artificial delirium? In their accelerated occurrence, the events have in a sense swallowed their own interpretation. Things have been cleansed of their own meaning. And consequently, they are like black holes and can no longer reflect. They are what they are, never too late for their occurrence, but always beyond their meaning. What is late rather is the interpretation of things. Interpretation is then merely a retro figure for an unpredictable event.

What to do then? What is there to do when suddenly everything fits the ironic, critical, alternative, and catastrophic model that you suggested (everything fits the model you gave beyond any hopes you had because, in a sense, you never believed it could go that far, otherwise you would never have been able to create it)? Well!… It’s heaven! We are beyond doomsday, in the realm of immortality. All there is to do is survive. For, then, at this point, the irony, the challenge, the anticipation, and the evil are terminated, just as hope inexorably dies in front of the gates of hell. In fact, hell starts here. Hell as an inferno characterized by the unconditional realization of all ideas: an inferno of reality. We then understand (see Adorno) that concepts prefer to commit suicide rather than come to that point.

Something else has been stolen from us: indifference. The power of indifference, which is the quality of the mind, as opposed to the play of differences, which is the characteristic of the world. But indifference has been taken away from us by a world that has become indifferent. Similarly, the eccentricity of thinking has been taken away by an eccentric world. When things and events refer to one another and to their non-differentiated concept, the equivalence of the world joins and erases the indifference of thinking. Boredom emerges. No more confrontations, no more stakes. Just a parting of dead waters.

How beautiful indifference was in a world that was not indifferent! In a world that was different, convulsive and contradictory, with stakes and passions. Back then, the indifference of the mind could turn into a stake or a passion, in total opposition to the world. It could anticipate the indifferent future of the world and turn this indifference into an event. Today, it is difficult to be more apathetic and more indifferent than the facts themselves. The world in which we operate today is apathetic, indifferent to its own life, without passion, and deadly boring. There is no point in being dispassionate in a world without passions. Being dis-invested in a world without investment makes no sense. That’s how we have become orphans.

Our point is not to defend radical thought. Any idea that can be defended is presumed guilty. Any idea that does not sustain its own defense deserves to perish. But we have to fight against charges of unreality, lack of responsibility, nihilism, and despair. Radical thought is never depressing. This would be a complete misunderstanding. A moralizing and ideological critique, obsessed by meaning and content, obsessed by a political finality of discourse, never takes into account writing, the act of writing, the poetic, ironic, and allusive form of language, the play with meaning. This critique does not see that the resolution of meaning is right here, in the form itself, in the formal materiality of an expression. As for meaning, it is always unfortunate. Analysis is by its very definition unfortunate since it is born out of a critical disillusion. But language on the contrary is fortunate (happy), even when it designates a world with no illusion, with no hope. This would in fact be here the very definition of radical thought: an intelligence without hope, but a fortunate and happy form. Critics, always being unfortunate (unhappy) in their nature, choose the realm of ideas as their battle field. They do not see that if discourse always tends to produce meaning, language and writing on the contrary are always a matter of illusion. Language and writing are the living illusion of meaning, the resolution of the misfortune of meaning operated through the good fortune of language. This is the only political or transpolitical act that a writer can accomplish.

Everyone has ideas, even more than they need. What matters is the poetic singularity of analysis. Only this witz, this spirituality of language, can justify writing. Not a miserable critical objectivity of ideas. There will never be a solution to the contradiction of ideas, except inside language itself, in the energy and fortune (happiness) of language. So the loneliness and sadness in Edward Hopper’s paintings are transfigured by the timeless quality of light, a light which comes from some place else and gives to the whole picture a totally non-figurative meaning, an intensity which renders loneliness unreal. Hopper says: “I do not paint sadness or loneliness; I only seek to paint light on this wall.”

In any case, it is better to have a despairing analysis in a happy language than an optimistic analysis in despairingly boring and demoralizingly plain language. Which is too often the case. The formal boredom that is secreted by an idealist thought on values, or by a goal-oriented20 thought on culture, is the secret sign of despair for this thought – not despair with the world, but despair toward its own discourse. This is where the real depressing thought emerges. It emerges with those people who only talk about a transcendence21 or a transformation of the world, while they are totally unable to transfigure their own language.

Radical thought is in no way different from radical usage of language. This thought is therefore alien to any resolution of the world which would take the direction22 of an objective reality and of its deciphering. Radical thought does not decipher. It anathematizes and “anagramatizes” concepts and ideas, exactly what poetic language does with words. Through its reversible chaining, it simultaneously gives an account of meaning and of its fundamental illusion. Language gives an account of the very illusion of language as a definite23 stratagem and through that notes the illusion of the world as an infinite trap, as a seduction of the mind, as a stealing away of all mental capacities. While being a transporter of meaning, language is at the same time a supra-conductor of illusion and of the absence of meaning24. Language is only signification’s unintentional accomplice. By its very force, it calls for the spiritual imagination of sounds and rhythms, for the dispersion of meaning in the event of language, similar to the role of the muscles in dance, similar to the role of reproduction in erotic games.

Such a passion for the artificial, a passion for illusion, is the same thing as the seductive joy (jouissance25) to undo a too perfect constellation of meaning. It is also a joy (jouissance) to render transparent the imposture of the world, that is to say the enigmatic function of the world, and its mystification which supposedly is its secret. Doing this while perhaps rendering its imposture transparent: deceiving rather than validating meaning.26 This passion “wins”27 in the free and spiritual usage of language, in the spiritual game of writing. And it only disappears when language is used for a limited finality, its most common usage perhaps, that of communication. No matter what, if language wants to “speak the language” of illusion, it must become a seduction. As for “speaking the language” of the real, it would not know how to do it (properly speaking) because language is never real. Whenever it appears to be able to designate things, it actually does so by following unreal, elliptic, and ironic paths. Objectivity and truth are metaphoric in language. Too bad for the apodicticians or the apodidacticians! This is how language is, even unconsciously, the carrier of radical thought, because it always starts from itself, as a trait d’esprit vis-a-vis the world, as an ellipse and a source of pleasure. Even the confusion of languages in the Tower of Babel, a powerful mechanism of illusion for the human race, a source of non-communication and an end to the possibility of a universal language, will have appeared, finally, not as a divine punishment but as a gift from God.

Ciphering, not deciphering. Operating illusions. Being illusion28 to be event. Turning into an enigma what is clear. Making unintelligible what is far too intelligible. Rendering unreadable the event itself. Working all the events to make them unintelligible. Accentuating the fake transparency of the world to spread a terroristic confusion, to spread the germs or viruses of a radical illusion, that is to say operating a radical disillusion of the real. A viral and deleterious thought, which corrupts meaning, and is the accomplice of an erotic perception of reality’s trouble.

Erasing in oneself any remaining trace of the intellectual plot. Stealing the “reality file” to erase its conclusions. But, in fact, it is reality itself which foments its own contradiction, its own denial, its own loss through our lack of reality. Hence, the internal feeling that all this affair – the world, thought, and language – has emerged from some place else and could disappear as if by magic. The world does not seek to have more existence, nor does it seek to persist in its existence. On the contrary, it is looking for the most spiritual way to escape reality. Through thought, the world is looking for what could lead to its own loss.

The absolute rule, that of symbolic exchange, is to return what you received. Never less, but always more. The absolute rule of thought is to return the world as we received it: unintelligible. And if it is possible, to return it a little bit more unintelligible. A little bit more enigmatic.


Notes

17. The term used in French, lieu commun, gives the idea of place (literally, a common place), but also signifies “banality”.

18. Baudrillard here plays on the term sens which, in French, means “direction” or “meaning” (it can also mean “sense”). Teh terms “direction” and “meaning” are interchangable in this sentence and can be conbined any way the reader prefers.

19. Or “fulfills itself.”

20. Voluntariste in French.

21. Depassement.

22. or the meaning.

23. definitif.

24. non-sens

25. joie

26. imposteur, et non composteur de sens.

27. L’emporte in French means either “winning” or “carrying away with oneself.” La passion l’emporte can thus signify the success of this passion over meaning or the fact that this passion has grabbed meaning and takes it away with itself.

28. Faire illusion is also a French expression which means “conveying unfulfilled hopes or promises,”