Vatikán és Porta

Nolblog
italo|2006. máj. 7.
A huszadik század elején Magyarország területének egy részét, közvetve a Vatikán birtokolta,  jóllehet más jelleggel, mint amikor a néhai Porta helytartói uraltak bizonyos földtesteket.  Itt  keresztény központ befolyása érvényesült, nem pedig egy muzulmán  hódító hatalma.
Az újabb külső befolyást közvetítette a Vatikánnak alárendelt egyház, amely több mint fél millió hektár mezõgazdasági terület gazdája volt. Az innen származó jövedelmet használták a világnézeti hegemónia szilárdítására, a belpolitikai hatalmi pozíciók kiterjesztésére. Ezzel azt a korabeli társadalmi rendet is erõsitették, amelynek egyik legfõbb  tartóoszlopa ez a vallási intézmény volt. A jövedelemnek viszont csak egy kisebb része áramlott a világegyház központjába (szemben a török deftar-ral, amire teljes egészében igényt tartott az a birodalom. A haradzs ott is inkább helyi célokat szolgált.)

A húszas években a mamutbirtokok a fõpapi társadalmi csoportnak az akkori  jómódú ember számára is elképzelhetetlen gazdagságot biztosítottak. Az érsekségek aulája (udvartartása) például átlagosan 500 embert foglalkoztatott, akiknek nagyobb részét a hivatalos iratok szolgáknak nevezték, aminthogy azok  is voltak

A rövidség kedvéért most az érseki birtokokhoz a területükhöz tartozó székesfõkáptalanok földjét is hozzáteszem.  A püspökségi birtokokat is az adott terület káptalani földjeivel együtt említem. 1928-ban nagyságra a következõk emelkedtek ki a Püspökkari konferenciák jegyzõkönyvei szerint. (Hektárban:) Egri érsekség :72800 , Esztergomi érsekség:  29800, Gyõri püspökség: 11000, Kalocsai érsekség: 36900, Pécsi püspökség: 18000, Veszprémi püspökség: 41800.

Ezeket a birtokokat is meg kellett szerezni és gyarapítani. A szerzésvágy itt nem kapitalista jellegû. A vatikáni alárendeltségû egyház valójában inkább félfeudális birtokos volt Magyarországon. Ebben a mûfajban a legnagyobb. A kétkezi dolgozó emberek ezeken a nagybirtokokon is cseléd, sommás, részes (olykor zsellér)  státuszban voltak.

Azóta nagyot változott a helyzet. Hogy ennek képébe itt ne keverjük bele az 1945 utáni magyar torzulásokat, tekintsünk ki a világba. Amire a Porta  nem lett volna képes, a Vatikán hálózata a megelőző évszázad alatt fokozatosan egy multinacionális üzleti vállalkozást is kifejlesztett önmagában. Ott, ahol a feudális jellegû birtoklást nem lehetett megõrizni, gazdálkodásában egyfajta üzletelési és ennyiben polgári forradalmat hajtott végre.

Üzleties szellemben és az ehhez szükséges, de a  hatalmi játszmákban már régen elsajátított titoktartás mellett mûködteti kiterjedt pénzügyi érdekeltségeit, mint egykor a Szentlélek bankot, ami annak botránya kapcsán került a felszinre. Kapitalista jellegû üzleti vállalkozás volt ama ingatlanegyüttes  birtoklása és hasznosítása is, amelyen aztán egy másik – a Vatikánnal össze nem függõ – botrány előtt   túladtak. Azt az épületegyüttest Washingtonban Watergate komplexumnak nevezik.

Észak-Amerikában egyébként is sokmilliárdos ingatlantulajdonuk van, vagy részben csak volt, mert a pénzügyi csõdhelyzetek miatt a vagyon egy nagy hányadától meg kellett válniuk. Ez egy harmadik fajta botrány, helyesebben botránysorozat miatt történt. A diszkréciót természetesen itt is a végsõkig igyekeztek megõrizni. De a polgári bíróságok kolosszális mértékû kártérítéseket ítéltek meg a kiskorúak sérelmére elkövetett régebbi bûncselekmények miatt.

A Forint megszüntetése

 Nolblog
italo|2009. febr. 28.

Valutánkkal együtt meg fog szűnni még néhány hazai tünemény.

Az áruforgalom közvetítése belső fizetőeszközzel.

Az állam, a lakosság és a cégek forinthitel-felvétele.

A forinthitel és a devizahitel alternatívája.

A hazai pénzkibocsátás.

A forintinfláció.

A magyar kamatpolitika.

A külső fizetési mérleg és a belső egyensúly szembenállása.

Költségvetési hiányok manipulálása a fentiekkel.

Forintárfolyam, mint kalkulációs és spekulatív tényező.

Az árfolyamkockázat hatása a tőke mozgásaira.

 

A felsorolt tíz elemből álló komplexum működése tette lehetővé a hazai pénzügyi egyensúly tartós megbomlását. Országunk élt ezzel a negatív lehetőséggel. Ennek befellegzik a forint megszűnésével. A belső egyensúlyhiány helyett több figyelem juthat más bajaink orvoslására.

Az eddig kapott külső segítség elegendő időt adhat az átmenet tevékeny előkészítésére és végrehajtására. Élnünk kell ezzel a pozitív lehetőséggel, mert élnünk kell.

A magyar nyugdíj és eü. alapok pénzforgalma áprilisban

Nolblog
italo2009. máj. 30.

A társadalombiztosítási alapok bevételei, kerekítve, egyszerűsítve:

Saját bevételek: 260 mrd .Ft. (Ebből 244 mrd. járulékokból)

Központi hozzájárulás: 60 mrd. Ft.

Számítási korrekcióm: 12 mrd. Ft.

Összesen: 332 mrd. Ft.

Kiadások, kerekítve, egyszerűsítve:

Nyugdíjak: 230 mrd. Ft

Pénzbeni ellátások 21 mrd. Ft. (gyes, gyed, táppénz)

Természetbeni ellátások: 131 mrd. Ft.(eü. ellátás, gyógyszer, stb.)

Számítási korrekcióm: 6 mrd.Ft.

Összesen: 388 mrd. Ft.

Hiány: 56 mrd. Ft.

A két “Összesen” sor felett a forrásom (PM) nem közölt néhány kisebb tételt és számítási módosítást, így csak az én apró korrekcióimmal jönnek ki a Bevételek és a Kiadások összegei.
Másik mozzanata ugyanennek a számításnak, hogy itt az áprilisban ténylegesen teljesített bevételekről és kiadásokról van szó. Ami ezen felül járna a TB-nek és amit még fizetnie kellene, az hiányzik. Vagyis az adott hónapban keletkezett rövid távú tartozások és kinnlevőségek, pl. úton lévő összegek.

Ha az általam itt követett leegyszerűsítő módon 12-vel szorozzuk meg az egyik bevételi adatot, azt kapjuk, hogy a központi költségvetésnek 720 milliárddal kellene támogatnia a tb. alapokat ebben az évben. A rendkívüli hiányokra ezen felül, esetenként külön döntésekkel nyújtanak fedezetet. Az állam központi költségvetése lényegében adókból finanszírozza ezt a nagyjából ezer milliárdos támogatást. Ez a hiánynövelő tétel akkor válna feleslegessé, ha a járulékokból a tb. kassza önfenntartó lenne, ami ma irreális feltételezés. A reális veszélyt a demográfiai és egyéb, nem döntések alapján, hanem automatikusan bekövetkező eltolódások jelentik, melyek miatt a tb. kassza egyre több támogatást igényel és irányzata szerint a központi költségvetés egyre nagyobb hányadát vonja el.

Ha a kiadási tételeket sorra megfigyeljük, kiderül, hogy a jelenleg elfogadott változások milyen módon korlátozhatják hosszabb távon a tb. alapok terhelésének emelkedését. Arra is választ ad ez, hogy a központi kormányzati költségvetésből a tb-nek juttatott támogatás dinamikája miként lassulhat. Aminek az a rendeltetése, hogy enyhítse a gazdasági szféra adóterhelését s ezzel jobb feltételeket teremtsen a vállalkozási tevékenységnek.

 Hozzászólások
(Az első nyolcat közlöm )
1. néma (látogató)  2009. 05. 30. 7:59

Akkor van egy bukfenc mert ez így “alkotmányos”!:DDD

2. Hmmmm  2009. 05. 30. 8:23

 nehéz, nagyon nehéz téma.

mert ugyan szinte azonnal megkezdődött a téeszföldek és a gyárak, vállalatok magánosítása, de a “nyugdíj- és eü. alapok”, persze beleértem a támogatási rendszert is, az nem.
a szocializmus központi leosztórendszere változatlan maradt, nagyon kicsi változtatásokkal.

ma még 10 év szolgálati idő mellett 33 %-os, és 40 év szolgálati idővel 80 %-os nyugdíjhoz lehet jutni, ami teljes egészében állami.
2013-tól (jelenlegi állás szerint) 10-ről 20 évre emelkedik és 40 év után 66%-ra csökken azok nyugdíja, akik kizárólag az állami nyugdíjpénztár felé fizettek.
tehát durván számítva 47 év ledolgozás után érhetik el a továbbdolgozási ösztönzővel a 80 százalékot.
akik viszont magánynyugdíj pénztárba is fizettek, azoknak az állami nyugdíjuk 40 év után 48,8 százalékra csökken.
2013. január 1-től.

és akkor lehet egy picit gondolkodni az euró árfolyamán, meg azon, hogy a tavalyi magánpénztári befizetéseket durva számítás szerint elvitte a válság.
mi lesz a nyugdíjasokkal az euró bevezetésével, meg egyáltalán 2013-tól, na ez még 3 és fél év zenéje.

3. evianna   2009. 05. 30. 8:45

 reform volt a tb vonatkozásában már 1993-ban (önkormányzatok), csak 1998-ban szűntek meg (visszaállamosítás= 1999 óta a járulékokat az apeh szedi be)

a nagyobb baj az, hogy a tb jövedelmező része (magánpénztárak, mind eü, mind nyugdíj) viszont teljes egészében és érdemleges ellenőrzés nélkül átkerült az üzleti világba, és a bankok, biztosítók egyik üzletága lett – érdemleges állami befolyásolás vagy ellenőrzés nélkül.

hozzáteszem, hogy a sokat emlegetett demográfia helyett az egyenlegek alakulására szerintem sokkal nagyobb hatással voltak
1. az ügyeskedések (a sokat emlegetett rokkant nyugdíj, a sokkal kevésbé emlegetett “munkanélküliség helyett táppénz” konstrukció, 6 hónapig, a cégként befizetett járulékok adómentes kivétele magáncélokra, amire a járulékplafonok bevezetése előtt bőven volt lehetőség) illetve
2. a foglalkoztatás csökkenése és a minimálbéren bejelentett vállalkozók és alkalmazottak számának brutális megnövekedése.

ezeknek a lehetőségeknek a nagy részét az állam lassacskán rendre visszavágta, ami 2013 után valamennyire szépíteni fogja a képet.
ami viszont nagyon elcsúfítja majd, az a tb “piackonform” része lesz: nincs ember, aki megmondaná, milyen ellátásra számíthatnak a magánpénztári tagok.

4. Hmmmm  2009. 05. 30. 9:16

evianna.
ha reformról beszélünk, akkor 1998. január 1-el lépett hatályba, ami három pilléressé tette a nyugdíjrendszert.
ebből 2 pillér az idő rövidsége, és egyéb más okok miatt nem az elvárható szerint működik.
a további megrázkódtatást az euró bevezetése fogja okozni.
de bajok lesznek az államival is, mert egyre kevesebb pénz fog befolyni.
ennek oka lesz, hogy egyre több tanult fiatal ismeri föl, tervezhető és megvalósítható jövőjük belátható időn belül csak külföldön lehetséges.

5. italo (szerkesztő)  2009. 05. 30. 10:16

 Néma, igaz, ami igaz, az alkotmányok változása mindig késve követi a gazdasági szerkezet átalakulását, de azonos alaptörvény keretein belül is többféle ellátási gyakorlat lehetséges.
6. italo (szerkesztő)  2009. 05. 30. 10:29
 Hmmm 08:23, “ugyan szinte azonnal megkezdődött a téeszföldek és a gyárak, vállalatok magánosítása, de a “nyugdíj- és eü. alapok”, persze beleértem a támogatási rendszert is, az nem” – Ez a probléma egyik gyökere.

Ehhez kapcsolódik a másik: ha már a többség magánszektori alkalmazott, akkor az ő nyugdíjukat miért az állam fizesse? Ebből kiveszem a régi nyugdíjasokat, akik az államnak dolgoztak, vagy később is joggal így voltak kezelve. A szétválasztás nehéz, de nem lehetetlen. A nyugellátás tényleges értékvesztéséről és bizonytalanságairól is képet adtál.

7. italo (szerkesztő)  2009. 05. 30. 10:56

 Evianna: “érdemleges állami befolyásolás vagy ellenőrzés nélkül.” – Szerintem is ez a baj.

“hozzáteszem, hogy a sokat emlegetett demográfia helyett az egyenlegek alakulására szerintem sokkal nagyobb hatással voltak ” (felsoroltad a tényezőket. Mindez igaz.) – A demográfia európai problémája azonban nálunk az európainál sokkal kisebb foglalkoztatással karöltve súlyosítja a gondokat. Megjegyzem, a foglalkoztatás nem a válság miatt alacsonyabb, az volt a rendszerváltás óta. A magángazdaság nem szívta vissza az államgazdaság leépülése nyomán fölössé vált munkaerő egy részét. Ezért sem egyszerű az ellátó rendszert magánosítani, mert embertömegek pénzkereső tevékenysége jórészt nem a látható magánszférában történt. A láthatóság fokozása kulcsfeladattá nőtte ki magát. Az ügyeskedési lehetőségeket valóban vissza kellett vágni, ami, mint írod, lassacskán megtörtént. Még kell majd nyesegetni.
A magánpénztári nyugdíj is tükrözi az általános gondot, amikor azt hisszük, hogy az állam helyetti szereplő működése nem hordoz legalább annyi konfliktust, mint az államé.

8. italo (szerkesztő)  2009. 05. 30. 11:02

 Hmmm 09:16, az euró bevezetése valóban okozhat bajokat. Az árfolyam, ha ilyen marad, részben előre hozta ezeket, mivel a közös valutára való áttérés főképpen az átváltási arány miatt okozhatott volna sokkot. A sokkot már most megkaptuk és főleg az érintettek (hitelesek, magánynyugdíjasok) érzik.

Fodor korrekt felhívása és tévedése

Nolblog
italo| 2009. febr. 21.

(Frissítve)

Sehová nem vezet, ha azt szajkózzuk, mi megmondtuk. Ne keressünk bűnbakot – mondta Fodor Gábor. A 2001- 2006 közötti hibás gazdaságpolitika juttatta Magyarországot a tönk szélére. Ebben – tette hozzá – az SZDSZ-nek is szerepe volt.”. http://nol.hu/lap/gazdasag/lap-20090220-20090220-42

Nem szorul magyarázatra, hogy miért becsületes megközelítés az, amit Fodor szorgalmaz. Kritikám a periodizálásra vonatkozik. Nem volt 2001-2006 évi gazdaságpolitika. A hibás irányzat a 2004 közepén záruló időszakhoz köthető. Ebben a blogban tucatnyi számszaki elemzést mutattam be. Azok tanulsága egyértelmű.
Az első deficitcsúcsot a lakáskedvezmények és néhány, az akkori polgári kormány által hozott egyéb intézkedés okozta. 2002-re ért be, a GDP több mint 9 %-án tetőzött. A Medgyessy kormány programjaira sem lett volna szabad annyit rááldozni, mint amennyibe kerültek. Egyenként nézve a két kormány által eszközölt ráfordítások céljait, ezek értelmesek voltak. Együtt teljesítve tűrhetetlenül magas államháztartási deficitet kreáltak. Ha 2002 előtt a kedvezményes lakáshitelezésre, 2002 után pedig a közalkalmazottakra, a nyugdíjasokra és az autópályákra fele annyi plusz pénzt költöttek volna, együttes összegüket elbírta volna az ország. Zömében a két kormány, Orbán és Medgyessy túlköltekezésének kumulatív eredménye a mai adósságállomány.

A deficit vonatát az új kormány már 2005-ben próbálta fékezni. De száguldó vonatnak nagy a féktávolsága., A második deficitcsúcs már a fékezés megkezdése után, 2006-ra ért be. Azért, mert még a Medgyessy kormány idején az autópálya építést költségvetésen kívül akarták elszámoltatni az Unióval, ahol azonban végül is nem fogadták el az elszámolási metodikát. Ekkor s ettől nőtt újra  a hiány.

Meg kellett húzni a vészféket.

Amit egyébként túl gyakran húzogatnak.

Zuschlagfürdő

 Nolblog
italo|2007. szept. 21.
(Frissítve)

A címmel azt akartam kifejezni, hogy ez a nem nagy horderejûnek látszó ügy alkalmat kínálhat a szocialistáknak saját helyzetük tisztázására. A bírósági eljárásról nincs mit mondanom.

A rendszerváltás után  egy kis létszámú, de a közéletben tevékeny réteg csatlakozott az akkor törpe pártnak tekintett  MSzP-hez. A korábban nagyrészt pártonkívüli aktivisták zöme vélhetően nem elõmeneteli megfontolásokból támogatta az akkoriban üldözött vadnak számító politikai formációt. Közülük került ki a pártgépezet derékhada. A lokális közösségekbe jól beágyazódott, tekintélyes emberek hordozták a szavazási kampányok fõ terheit. Saját felsõ vezetésük ügyes taktikai lépései és ellenfeleik súlyos kommunikációs hibái mellett a gyõzelmekben ennek a középgárdának is nagy szerepe volt.

Felsõ vezetésük ebbõl az intenzív helyi kapcsolatokat ápoló pártgépezetnek a soraiból rekrutálódott. Kisebb közösségekben szót tudtak érteni az emberekkel, akik részben a még mindig eléggé népszerû kádárizmus képviselõit látták bennük. Egy-két kivétellel valamennyien közepes mûveltségû pragmatikus politikusok voltak. Jó szónok alig akadt közöttük, mégis két választást tudtak megnyerni. A gyõztesekhez jónéhány morálisan kétes és felelõtlen elem is csatlakozott. A párt közben fokozatosan nomenklatúrásodni kezdett, mivel sok megszerezhetõ pozicióhoz jutott. Funkcionárius rétege számára érthetetlen volt a tevékenység elméleti átgondolásának igénye. Átfogó politikai koncepcióval nem rendelkeztek. A saját holdudvarukhoz tartozó brilliáns értelmiségieket nem vonták be a stratégiai döntésekbe. Nem képeztek belõlük olyan morális ellensúlyt, amely szembe tudott volna szállni a bürokratizálódás folyamatával. A következõ választás elvesztése bizonyosnak látszott.

A vezetés megújításának égetõ szükséglete az elõzõ évtizedben eluralkodott fantáziahiány és gondolattalanság következménye volt. Amikor egy valamivel dinamikusabb  elképzelés alapján  éjt nappallá téve dolgoztak a sikerért, megnyerték a harmadik választási hadjáratot is.  A hibák nyílt feltárását esztelenség letiltani azzal az ismerõs, sőt, hirhedt érveléssel, hogy azt kihasználja az ellenség. Az „ellenségnek” az a dolga, hogy mindent kihasználjon, neked pedig az a dolgod, hogy javítsd ki a hibáidat. A fentiekbõl viszont az derül ki, hogy nem csak hibákról van szó, hanem az MSzP belsõ struktúrális fogyatékosságairól, melyek az utóbbi tizenhét évben halmozódtak fel. Az átalakulás követelését nem lehet elütni azzal, hogy másutt is nagy bajok vannak.

Fedezetlen költekezés

Nolblog
Italo| 2008. okt. 30.
(Frissítve)

A július 22-én megkezdett kisebb sorozatban négy jegyzetben mutattam ki a Medgyessy kormányzat (2002-2004) által okozott katasztrofális méretű egyensúlyvesztés hatásait. Az első Gyurcsány-kormány (2004-2006) sem fékezte meg lényegesen a hiány növekedését.
Az évközi váltást követően azonnal nem is fékezhette meg, de később igen. Az új kormányfő nem rendelkezett komoly gazdaságpolitikai vezetői tapasztalattal. Az új főnöknek és tanácsadóinak több hét, akár hónap kellett az újonnan kapott – addig előlük is elzárt – információk feldolgozásához, a helyzet részleges megértéséhez.

A fő dolog azonban nem is ez, hanem az, (1) hogy az elődök által hozott intézkedések automatizmusokká váltak, tovább görögtek és egyre nagyobb egyensúlyhiányt okoztak (2) a lakosság megszokta és szerzett jogokként kezelte azokat (3) Időben először 2005 elején lehetett volna visszafogni a gyeplőt, amihez mindenekelőtt a nagyobbik kormánypártnak Horn idejéből megmaradt, makrogazdaságban alulképzett vezetőit kellett volna megnyerni. Az új miniszterelnök sem látta át a fenyegetés teljes mértékét. A szakértői időközben már tanultak az előd makroökonómiai baklövéseiből, kollégái viszont alig. (4) Együttesüké a fő felelősség, de a kisebbik kormánypárt sem hatott oda, hogy az egyensúlyhiányt csökkentsék, részben pedig maga is hozzájárult annak növeléséhez. (5) Az érdekképviseletek és pártos kijárók lélektani nyomása változatlanul erőteljes volt. Ilyen topogós szituációban telt  el az egész esztendő, és közeledett, azután pedig eljött a választás éve. (6) Felerősödött az a “párthangulat”, hogy mindennél fontosabb a választások megnyerése. Úgy tettek, mintha a 2002-es program tartható lett volna. A kormányfő mint pártember működött, ennek a szakmaiatlan áramlatnak az uszályában, ami természetesen nem volt a  sorstól elrendelt tevékenységi mód. Másként is cselekedhetett volna.

Ebben az írásban a 2006-os választások előtt is  turbulens közéleti folyamatokat nem említettem, holott azok is nyilvánvalóan hatottak a makroökonómiai döntésekre, vagy azok elmulasztására.

November 17-i bejegyzésemben ehhez hozzátettem:

2006-ról 2007-re erőteljesen csökkent  a kormányzati szektor GDP-arányos deficitje.

Lényegében megállt a kormányzati szektor GDP százalékában kifejezett eladósodásának növekedése.

SOTU 2016

SOTU 2016
Italo| 2016. jan. 13.

{Szokásomhoz híven, részleteket közlök az amerikai elnöknek az Unió helyzetét értékelő beszédéből. A jövőre vonatkozóan négy feladatot tekintett át, ezekből  most hármat idézek. (A negyedik az amerikai belpolitikát érinti, habár számos megállapítása a mi fülünknek is ismerősen cseng.)}

*

So let’s talk about the future, and four big questions that we as a country have to answer — regardless of who the next President is, or who controls the next Congress.
First, how do we give everyone a fair shot at opportunity and security in this new economy?
Second, how do we make technology work for us, and not against us — especially when it comes to solving urgent challenges like climate change?
Third, how do we keep America safe and lead the world without becoming its policeman?
And finally, how can we make our politics reflect what’s best in us, and not what’s worst?
I. (Saját számozás)
Let me start with the economy, and a basic fact: the United States of America, right now, has the strongest, most durable economy in the world. We’re in the middle of the longest streak of private-sector job creation in history. More than 14 million new jobs; the strongest two years of job growth since the ’90s; an unemployment rate cut in half. Our auto industry just had its best year ever. Manufacturing has created nearly 900,000 new jobs in the past six years. And we’ve done all this while cutting our deficits by almost three-quarters.
Anyone claiming that America’s economy is in decline is peddling fiction. What is true — and the reason that a lot of Americans feel anxious — is that the economy has been changing in profound ways, changes that started long before the Great Recession hit and haven’t let up. Today, technology doesn’t just replace jobs on the assembly line, but any job where work can be automated. Companies in a global economy can locate anywhere, and face tougher competition. As a result, workers have less leverage for a raise. Companies have less loyalty to their communities. And more and more wealth and income is concentrated at the very top.
All these trends have squeezed workers, even when they have jobs; even when the economy is growing. It’s made it harder for a hardworking family to pull itself out of poverty, harder for young people to start on their careers, and tougher for workers to retire when they want to. And although none of these trends are unique to America, they do offend our uniquely American belief that everybody who works hard should get a fair shot.
For the past seven years, our goal has been a growing economy that works better for everybody. We’ve made progress. But we need to make more. And despite all the political arguments we’ve had these past few years, there are some areas where Americans broadly agree.
We agree that real opportunity requires every American to get the education and training they need to land a good-paying job. The bipartisan reform of No Child Left Behind was an important start, and together, we’ve increased early childhood education, lifted high school graduation rates to new highs, and boosted graduates in fields like engineering. In the coming years, we should build on that progress, by providing Pre-K for all, offering every student the hands-on computer science and math classes that make them job-ready on day one, and we should recruit and support more great teachers for our kids.
And we have to make college affordable for every American. Because no hardworking student should be stuck in the red. We’ve already reduced student loan payments to ten percent of a borrower’s income. Now, we’ve actually got to cut the cost of college. Providing two years of community college at no cost for every responsible student is one of the best ways to do that, and I’m going to keep fighting to get that started this year.
Of course, a great education isn’t all we need in this new economy. We also need benefits and protections that provide a basic measure of security. After all, it’s not much of a stretch to say that some of the only people in America who are going to work the same job, in the same place, with a health and retirement package, for 30 years, are sitting in this chamber. For everyone else, especially folks in their forties and fifties, saving for retirement or bouncing back from job loss has gotten a lot tougher. Americans understand that at some point in their careers, they may have to retool and retrain. But they shouldn’t lose what they’ve already worked so hard to build.
That’s why Social Security and Medicare are more important than ever; we shouldn’t weaken them, we should strengthen them. And for Americans short of retirement, basic benefits should be just as mobile as everything else is today. That’s what the Affordable Care Act is all about. It’s about filling the gaps in employer-based care so that when we lose a job, or go back to school, or start that new business, we’ll still have coverage. Nearly eighteen million have gained coverage so far. Health care inflation has slowed. And our businesses have created jobs every single month since it became law.
Now, I’m guessing we won’t agree on health care anytime soon. But there should be other ways both parties can improve economic security. Say a hardworking American loses his job — we shouldn’t just make sure he can get unemployment insurance; we should make sure that program encourages him to retrain for a business that’s ready to hire him. If that new job doesn’t pay as much, there should be a system of wage insurance in place so that he can still pay his bills. And even if he’s going from job to job, he should still be able to save for retirement and take his savings with him. That’s the way we make the new economy work better for everyone.
I also know Speaker Ryan has talked about his interest in tackling poverty. America is about giving everybody willing to work a hand up, and I’d welcome a serious discussion about strategies we can all support, like expanding tax cuts for low-income workers without kids.
But there are other areas where it’s been more difficult to find agreement over the last seven years — namely what role the government should play in making sure the system’s not rigged in favor of the wealthiest and biggest corporations. And here, the American people have a choice to make.
I believe a thriving private sector is the lifeblood of our economy. I think there are outdated regulations that need to be changed, and there’s red tape that needs to be cut. But after years of record corporate profits, working families won’t get more opportunity or bigger paychecks by letting big banks or big oil or hedge funds make their own rules at the expense of everyone else; or by allowing attacks on collective bargaining to go unanswered. Food Stamp recipients didn’t cause the financial crisis; recklessness on Wall Street did. Immigrants aren’t the reason wages haven’t gone up enough; those decisions are made in the boardrooms that too often put quarterly earnings over long-term returns. It’s sure not the average family watching tonight that avoids paying taxes through offshore accounts. In this new economy, workers and start-ups and small businesses need more of a voice, not less. The rules should work for them. And this year I plan to lift up the many businesses who’ve figured out that doing right by their workers ends up being good for their shareholders, their customers, and their communities, so that we can spread those best practices across America.
II.
In fact, many of our best corporate citizens are also our most creative. This brings me to the second big question we have to answer as a country: how do we reignite that spirit of innovation to meet our biggest challenges?
Sixty years ago, when the Russians beat us into space, we didn’t deny Sputnik was up there. We didn’t argue about the science, or shrink our research and development budget. We built a space program almost overnight, and twelve years later, we were walking on the moon.
That spirit of discovery is in our DNA. We’re Thomas Edison and the Wright Brothers and George Washington Carver. We’re Grace Hopper and Katherine Johnson and Sally Ride. We’re every immigrant and entrepreneur from Boston to Austin to Silicon Valley racing to shape a better world. And over the past seven years, we’ve nurtured that spirit.
We’ve protected an open internet, and taken bold new steps to get more students and low-income Americans online. We’ve launched next-generation manufacturing hubs, and online tools that give an entrepreneur everything he or she needs to start a business in a single day.
But we can do so much more. Last year, Vice President Biden said that with a new moonshot, America can cure cancer. Last month, he worked with this Congress to give scientists at the National Institutes of Health the strongest resources they’ve had in over a decade. Tonight, I’m announcing a new national effort to get it done. And because he’s gone to the mat for all of us, on so many issues over the past forty years, I’m putting Joe in charge of Mission Control. For the loved ones we’ve all lost, for the family we can still save, let’s make America the country that cures cancer once and for all.
Medical research is critical. We need the same level of commitment when it comes to developing clean energy sources.
Look, if anybody still wants to dispute the science around climate change, have at it. You’ll be pretty lonely, because you’ll be debating our military, most of America’s business leaders, the majority of the American people, almost the entire scientific community, and 200 nations around the world who agree it’s a problem and intend to solve it.
But even if the planet wasn’t at stake; even if 2014 wasn’t the warmest year on record — until 2015 turned out even hotter — why would we want to pass up the chance for American businesses to produce and sell the energy of the future?
Seven years ago, we made the single biggest investment in clean energy in our history. Here are the results. In fields from Iowa to Texas, wind power is now cheaper than dirtier, conventional power. On rooftops from Arizona to New York, solar is saving Americans tens of millions of dollars a year on their energy bills, and employs more Americans than coal — in jobs that pay better than average. We’re taking steps to give homeowners the freedom to generate and store their own energy — something environmentalists and Tea Partiers have teamed up to support. Meanwhile, we’ve cut our imports of foreign oil by nearly sixty percent, and cut carbon pollution more than any other country on Earth.
Gas under two bucks a gallon ain’t bad, either.
Now we’ve got to accelerate the transition away from dirty energy. Rather than subsidize the past, we should invest in the future — especially in communities that rely on fossil fuels. That’s why I’m going to push to change the way we manage our oil and coal resources, so that they better reflect the costs they impose on taxpayers and our planet. That way, we put money back into those communities and put tens of thousands of Americans to work building a 21st century transportation system.
None of this will happen overnight, and yes, there are plenty of entrenched interests who want to protect the status quo. But the jobs we’ll create, the money we’ll save, and the planet we’ll preserve — that’s the kind of future our kids and grandkids deserve.
III.
Climate change is just one of many issues where our security is linked to the rest of the world. And that’s why the third big question we have to answer is how to keep America safe and strong without either isolating ourselves or trying to nation-build everywhere there’s a problem.
I told you earlier all the talk of America’s economic decline is political hot air. Well, so is all the rhetoric you hear about our enemies getting stronger and America getting weaker. The United States of America is the most powerful nation on Earth. Period. It’s not even close. We spend more on our military than the next eight nations combined. Our troops are the finest fighting force in the history of the world. No nation dares to attack us or our allies because they know that’s the path to ruin. Surveys show our standing around the world is higher than when I was elected to this office, and when it comes to every important international issue, people of the world do not look to Beijing or Moscow to lead — they call us.
As someone who begins every day with an intelligence briefing, I know this is a dangerous time. But that’s not because of diminished American strength or some looming superpower. In today’s world, we’re threatened less by evil empires and more by failing states. The Middle East is going through a transformation that will play out for a generation, rooted in conflicts that date back millennia. Economic headwinds blow from a Chinese economy in transition. Even as their economy contracts, Russia is pouring resources to prop up Ukraine and Syria — states they see slipping away from their orbit. And the international system we built after World War II is now struggling to keep pace with this new reality.
It’s up to us to help remake that system. And that means we have to set priorities.
Priority number one is protecting the American people and going after terrorist networks. Both al Qaeda and now ISIL pose a direct threat to our people, because in today’s world, even a handful of terrorists who place no value on human life, including their own, can do a lot of damage. They use the Internet to poison the minds of individuals inside our country; they undermine our allies.
But as we focus on destroying ISIL, over-the-top claims that this is World War III just play into their hands. Masses of fighters on the back of pickup trucks and twisted souls plotting in apartments or garages pose an enormous danger to civilians and must be stopped. But they do not threaten our national existence. That’s the story ISIL wants to tell; that’s the kind of propaganda they use to recruit. We don’t need to build them up to show that we’re serious, nor do we need to push away vital allies in this fight by echoing the lie that ISIL is representative of one of the world’s largest religions. We just need to call them what they are — killers and fanatics who have to be rooted out, hunted down, and destroyed…

Plafon

Az USA kongresszus két házának költségvetési bizottságai megállapodtak a következő két pénzügyi év szövetségi kiadásainak felső határáról. Ott a pénzügyi év október 1-től a következő szeptember 30-ig tart. Mindig a befejezés éve szerint sorszámozzák, tehát például a jelenlegi a 2014-es fiskális év. 2015. október 1-től 1012 milliárd dollárt költhetnek el a honatyák-anyák, 2016 október 1-től pedig 2014 milliárd dollárt.

A folyó évihez képest ez összesen 63 milliárd dollár többletet jelent, amiből az első évi a nagyobb: 45 milliárd.

A költségvetési bizottságok után a Kongresszusnak is jóvá kell hagynia a számokat.

A megegyezés nem érinti a szövetségi államadósság-plafont, melyet várhatóan jövő március és június között érnek el.

Egyetlen mondat

 italo|2010. máj. 9

Bevallom, nem érint közelről az előző kormányzati korszak politikai célzatú értékelése és az ellenzéki stratégia kimunkálása. Azt sem találgatom, hogy az MSZP kongresszusán milyen kiegyezésre lesz lehetőség. Végképp nem érdekel, hogy valamely cikk szerzője a nagyobb, látható lobbik közül melyiket támogatja.

Értékeim rangsorában az egyik első helyet foglalja el a múlt és jelen helyzetek valósághű leírása. Ezzel a követelménnyel szöges ellentétben áll az alábbi állítás:

Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idején a legtöbb makrogazdasági gazdasági mutatót tekintve Magyarország jelentősen rontott korábbi pozícióján.” (Wéber Attila: Váltás, történelmi léptékben? Népszabadság, 2010. május 8.)

Ez nem igaz. A másfél éven át ebben a blogban feldolgozott adatok ennek az ellenkezőjét bizonyítják. Kiterjednek-e az előző kormányzati időszak egyéb, vagy általános teljesítményére? Nem, nem terjednek ki. Minden folyamatot a maga érdeme szerint kell megítélni.

Vonatkozik-e a fenti állítás elutasítása a hivatkozott cikk egyéb mondanivalójára? Természetesen nem cáfolja, mint ahogyan nem is támasztja alá a cikk többi megállapítását.

Egyetlen mondatról írtam, amely nem felel meg a valóságnak.

 

*

MÁS:

 Ajánlott irodalomitalo|2010. aug. 9.
Aki teheti, olvassa el Tóth Levente cikkét a bankkonszolidációról.

http://href.hu/x/cxlp

Udvarias társalgási modorban neveztem ajánlott irodalomnak.

Politikával foglalkozóknak, oktatási szóhasználattal: kötelező irodalomnak tekintem.

Aki nem olvassa, vagy nem akarja megérteni, ne politizáljon.

 

A pénzügyi felügyelet szigorítása (2010)

 Gatyába rázzák a biztosítókat
italo|2010. márc. 22.
Hasonló szófordulatot alkalmaztam a Wall Street megregulázásáról írt jegyzet címében. Az amerikai egészségügyi reform most a biztosító társaságok számára állít fel terelő korlátokat. A reform általános leírása a NOL-on megtalálható. (http://href.hu/x/buwuÚjraelosztást jelent a szegényebb rétegek javára, kedvez az átlagos jövedelműeknek.  Szociális kiigazító, stabilizáló hatásánál fogva az Amerikai Egyesült Államok több évtizedes távlatban legnagyobb horderejű belpolitikai eseményéről van szó. Csak a gazdaság gépezetét érintő néhány változtatást hozok szóba.

A harminckét millió új biztosított bevonása már a tömeghatásánál fogva is átrendezi az üzleti életet. Megnöveli a gyógyítás iránti keresletet, akár járóbeteg, vagy kórházi ellátásra, akár gyógyszerfogyasztásra irányul. Az egészségbiztosítás kötelező lesz, amint már régen az sok európai országban. Nem véletlen, hogy az amerikai egészségügyi vállalkozások és a gyógyszergyárak aktívan támogatták a reformot.

Az ellátási tevékenység növekményét a biztosítók fedezik, akár a kockázati közösségeiktől beszedett díjbevételből, akár szövetségi, vagy államonkénti pénzügyi támogatásokból. Kockázatuk és várható jövedelmezőségük bizonytalanabbá válik. Az sem véletlen tehát, hogy ennek a piacnak a hangadói a reform ellen foglaltak állást. Márpedig ők birtokolják az amerikai tőketulajdon jelentékeny részét, amivel arányos, igaz, rejtett, politikai befolyásuk is van

Az új feltételek között pedig nem csemegézhetnek a biztosítani kívánók között, aszerint, hogy melyik az egészségesebb, (akinek várhatóan kevesebb gyógyítási ráfordítását kell majd finanszírozni, mint a beteg, koros ügyfeleknek). Mindenki egyformán „tőzsdeszerűen” hozzáférhető biztosítási egységeket tud majd vásárolni és az egyenlőség betartását szövetségi ügynökségek fogják ellenőrizni. A prémium szolgáltatásokat nyújtó emelt díjas Medicare biztosítások külön állami támogatása viszont megszűnik.  Mindez csak 2014- ben valósul meg teljes körűen, kellő felkészülési idő marad arra, hogy alkalmazkodjanak az új rendszerhez.

Az új rendszer állampénzügyi kihatásai messze meghaladják a biztosítási piac területét. Annyit tudni lehet, hogy rövid távon növelik a deficitet, amivel szemben áll az várakozás, hogy hosszabb távon a költségvetés egyensúlya szempontjából is kifizetődnek. És ha mégsem? A világcsendőri szerep megszűnése, a túl ambiciózus fegyverkezési és űrkutatási versengés visszafogása száz- és ezer milliárdokat takaríthat meg, melyekből bőven fedezni lehet az amerikai lakosság elemi egészségügyi ellátásának javítását.

*

 Meglett a 60 voks!italo|2010. júl. 17.
Az utóbbi hetek bizonytalanságai ellenére az USA szenátusában sikerült megőrizni a pénzügyi felügyelet szigorításához szükséges három republikánus szavazatot, ezzel a 60-as elfogadási küszöbérték teljesült. (A közvetlen előzményeket legutóbb három bejegyzésben kommentáltam.) Végül csütörtökön a washingtoni szenátus 60-39 arányban jóváhagyta a pénzügyi reformcsomagot. A demokraták a mélyreható egészségügyi reform után elfogadtatták az átfogó pénzügyi reformot is.

A bankszektor működésének megszigorítása, a Wall Street-i szabályozás átfogó reformja nagyobb pénzügyi biztonságot fog hozni Amerikának. És a világnak, mert az eddigi gáttalan szabadosság a bankokon kívül az állampénzügyekre is súlyos veszélyt jelentett. A pénzbőség, a könnyű kölcsönszerzés lehetősége annak idején nyakló nélküli költekezésre sarkallta a választók kegyeiért versengő politikai erőket Magyarországon is.

A csomag új fogyasztóvédelmi intézkedéseket tartalmaz, megkönnyíti a rendszer egészét veszélyeztető cégek felszámolását, a kockázatos pénzügyi műveleteket pedig korlátozza.

*