Az európai munkanélküliség a kilencvenes években

A 20. század végén elemzést készítettem a címben megjelölt témáról

Tartalom

1. Kiinduló helyzetfelmérés

2. Növekedési ráta, fejlettségi szinvonal, munkanélküliségi ráta

3. A munkanélküliség “természetes rátája “

4. A gazdasági növekedés idősorai

4.1 A GDP alakulása a hetvenes években

4.2 A GDP növekedése a nyolcvanas években

4.3 A kilencvenes évek tapasztalatai

5. A munkanélküliség dinamikájának keresleti és kínálati hatótényezői

5.1 Keresleti oldal

5.2 Kínálati oldal

6. A munkanélküliségi ráta növekedési rugalmassága

7. Egy lehetséges és ajánlatos stratégia

8. Források

1. Kiinduló helyzetfelmérés

Bevezető tájékozódásra alkalmasnak látszik a tárgy mértékrendjeinek, mennyiségi viszonyainak tanulmányozása. Ehhez az EU-térség mellett két nagyobb és két közepes lélekszámú tengerentúli ország mutatóit használom fel. (USA, Kanada, Japán, Ausztrália), továbbá egyes olyan európai országokét, amelyek nem minden statisztikai megfigyelés idején voltak, (csak az utóbbi időben lettek) EU tagok. Néhány kisebb EU tag egyes időszakokra vonatkozó jelzőszámait, helykímélés okán, nem nyomtatom ki.

A munkanélküliség összetett jelenségét néhány egyszerűbb elemre törekszem visszavezetni. Ehhez meg kell vizsgálni kapcsolatát más helyzeti és folyamati ismérvekkel. A kapcsolat lehet oksági, vagy ennél gyengébb, például funkcionális jellegű és egyszerűen rendezési összefüggés, ami minden további tanulmány alapját jelenti. Ezeket az egyes országok összehasonlítása alapján próbálom elkülöníteni. Ezután kerül sor az idősorok részletesebb vizsgálatára. Az első megközelítésben inkább az idősori átlagok országok közötti összehasonlítása történik, a másodikban pedig az időszakok közötti változásokon lesz a hangsúly. Mindezt egyfajta nyelvezet interspatiális és intertemporális elemzésként különbözteti meg. Talán elegendő, ha ehelyett földrajzi egységekre , illetve történelmi időpontokra , szakaszokra vonatkozó ismérvek összevetéséről beszélünk. Jelen esetben, míg az első feladat nehezebbnek, a második fontosabbnak ígérkezik, mert ez jelenti a fejlődési tendenciák vizsgálatát.

Kezdetként a nyolcvanas évek néhány országos mérőszámáról lesz szó.

Rövidítések: angol országnevek első két betüje, ill. AUS: Ausztrália, AU: Ausztria. GE: Németország (nyugati része), B+L: Belgium és Luxemburg. Forrás: The World Competitiveness Report, IMD-World Economic Forum, 1991. A részben eltérő

statisztikai felépítések miatt fejezetrészenként homogén forrásokból állítottam össze néhány adatsort míg a készen átvett táblázatokat a Függelék tartalmazza.

1.1 Reál GDP átlagos évi növekedése, 1983-1989 (a továbbiakban: növekedési ráta)

1.2 Foglalkoztatás átlagos évi növekedése, 1981-1989, %

1.3 Munkanélküliség az aktív lakosság %-ában, 1989

Ország 1.1 1.2 1.3
AUS 4.55 2.51 6.13
AU 2.54 2.24 3.16
B+L 2.64 0.16 8.60
CA 4.41 1.59 7.54
FR 2.56 0.26 9.38
GE 2.77 1.03 5.61
GR 2.27 0.47 7.89
IR 3.42 -0.46 15.63
IT 3.09 0.06 12.09
JA 4.60 1.17 2.29
NE 2.46 -0,43 7.37
SP 3.94 1.20 17.09
SW 2.62 0.70 1.35
UK 3.35 1.23 6.17
US 3.87 1.97 5.27

Az 1.1 oszlophoz képest a 81-82 es válságévek figyelembe vétele (amit jelen forrás nem tartalmaz) alacsonyabb átlagokat eredményez, de ez láthatólag nem szüntetheti meg a nagy különbséget az 1.1 és az 1.2 dinamikái között. A foglalkoztatás növekedése ebben az adatsorban többnyire 2-3 százalékponttal elmarad a “növekedési ráta” mögött. Ezt kielégítően magyarázza az alább kimutatott termelékenységi tényező (1.10). Ami az 1.3 oszlopot illeti, ez a jelek szerint nincs pozitív korellációban az előző két vektorral. Szóródási pontjai nem “sorakoznak” össze, akár az első, akár a második oszlop számsorát tekintenénk független változónak. Tehát tovább keresendő, hogy az eligazodás jelenlegi szakaszán még kaotikus mértékhalmaz (3.1) mögött van-e rend. Ehhez strukturális elemeket is ismerni kell. Egymással részben ellentétes irányu helyzet- és folyamatjelzőkről lehet szó, amelyek nagyobb csoportokban kezelhetők. Kezdjük a képzési csoporttal:


1.4 Vállalaton belüli átképzés eredményessége, rangsorszám

1.5 Képzési költség/fő, 1988, rangsorszám, + 15 évesnél idősebb analfabéták aránya

1.6 Egyetemet végzettek aránya, 1987

Ország 1.4 1.5 1.6
AUS 11 14 +1.0 7.52
AU 6 10 +na 4.76
B+L 9 13 +na 13.24
CA 20 3 +4.0 12.15
FR 18 11 +1.0 na
GE 3 12 +na 4.52
GR 15 22 +6.8 na
IR 8 18 +na na
IT 12 17 +2.9 4.58
JA 1 9 +na 11.53
NE 7 8 + na 4.01
SP 16 19 + 4.6 3.05
SW 5 4 +na 10.86
UK 22 15 +1.0 15.75
US 17 6 +0.5 19.19

Az 1.4 mutatóban elért előkelő helyezés csak néhány országban járt együtt alacsony , vagy közepes munkanélküliséggel (JA, GE, SW, NE) . A kiugró munkanélküliségi ráták többnyire összefüggésben állnak az 1.5, 1.6 és 1.7 oszlop kiugróan kedvező vagy kedvezőtlen mutatóival, amelyek viszont az általános fejlettségi szinthez kapcsolódnak, (hajlékonyan, l. pl. a kanadai analfabéták nagy arányát.) A szigorúbb mérésekhez nagyobb adatbázisra van szükség, de itt már előtűnik némi minőségi és mennyiségi rend, amely szerint például, ha az alacsony képzettségi szintű országok GDP-je a többinél gyorsabban növekszik, akkor ez az összes munkanélküliségre ceteris paribus növelően hat az illető országcsoporton belül.

A strukturális jellemzők következő alcsoportja a nők és fiatalok helyzetével kapcsolatos.

1.7 A női munkaerő aránya a gazdaságban, %, 1989

1.8 24 évnél fiatalabb munkanélküliek aránya , %, 1988

1.9 Szolgáltatói szektor aránya a foglalkoztatottak között, %, 1988

Ország 1.7 1.8 1.9
AUS 40.20 42.63 67.80
AU 40.50 31.20 54.50
B+L 41.10 30.00 68.72
CA 43.90 29,76 69.80
FR 42.50 30.11 62.90
GE 39.30 22.70 56.10
GR 36.90 42.80 46.20
IR 30.50 38.32 56.80
IT 36.20 49.53 57.70
JA 40.10 25.09 58.00
NE 38.30 44.87 68.80
SP 33.80 42.10 53.10
SW 48.00 36.07 66.70
UK 42.00 29.43 68.00
US 44.50 36.98 70.20

A nők munkanélküliségi rátája magasabb, mint a férfiaké, ezért az utóbbi évtizedekben elért nagyobb arányuk emeli az általános munkanélküliségi mutatót is. Más típusú mutatószám a munkanélkülieken belüli arány ( az utóbbiak között jelenleg az európai régióban a férfiak vannak többségben, ami a ciklus következő szakaszában megszűnhet). Egy ilyen típusu jelzőszámot a tábla a fiatalokra nézve tüntet fel. Magas mértékét feltehetőleg elviselhetőbbé teszi, hogy a képzési lehetőségekkel is nagyobb arányban élhetnek, tehát a perspektívájuk ezért is jobb, mint az 50 éven felülieké. Végül, itt szerepel a női munkát az átlagosnál nagyobb mértékben alkalmazó szolgáltatási szféra aránya az összes foglalkoztatotton belül.

Az 1.2 pontra visszautalva, a termelékenységi faktorral folytatható a gondolatmenet.

1.10 Gazdasági növekedés termelékenységgel fedezett hányada

Ország Arány(%)
AUS 24
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
AU -0.25

 

+/ Megjegyzés
B+L 114
CA 38
FR 87
GE 39
GR 65
IR 119
IT 95
JA 71
NE 115
SP 59
SW 62
UK 34
US 27

+/Ausztriában a termelékenység csökkent

A fentinek az 1.2-vel való összevetése alapján olyan szóródás tapasztalható, amelyben a termelékenység alacsonyabb részarányaihoz, bizonyos elhajlások mellett, a foglalkoztatás gyorsabb ütemű növekedése tartozik.

2. Növekedési ráta, fejlettségi szinvonal, munkanélküliségi ráta

Ebben a fejezetrészben a növekedést és a munkanélküliséget az 1977-1986 -os időszak országonkénti átlagos rátái jelzik, a fejlettségi színvonal mutatói 1983-ra vonatkoznak. Forrás : IMF World Economic Outlook, Washington D.C. October 1995

és Nemzetközi Statisztikai évkönyv, KSH 1986

Az előző tábláktól eltérően Belgium külön szerepel, Luxemburg nélkül.

2.1 Növekedési és munkanélküliségi ráta

2.2 Fejlettségi szint és munkanélküliség

2.3 Növekedési és munkanélküliségi ráta kombinációja

2.1 Munkanélküliségi ráta országonként

GDP növekedési ráta 0-5% 5-8% 8%-nál magasabb
3%-nál magasabb JA 2.4   CA 9.3

IR 11.6

2-3%   US 6.2 FR 7.6

GR 6.5 UK 7.8

AUS 7.3 EU 7.8

IT 8.2
2%-nál alacsonyabb SW 2.6

AU 3.3

GE 5.8

NL 6.6

BE 9.6

SP 14.5

A cimoszlop és a cimsor által határolt 3×3 cellás téglalapon meghúzható két átló közül a bal felső – jobb alsó irányu egyenes fut keresztül azon a “normál” tartományon, amelyben a magas növekedés alacsony munkanélküliséggel jár (JA) és fordítva (BE, SP), míg a közepes növekedés közepes munkanélküliséggel jár. Az ide tartozó országoknak, köztük az EU egy részének mutatói a növekedési ráta emelkedésével csökkennek.

Ezzel szemben a bal alsó – jobb felső irányu átló alapján nem tárható fel logikai láncolat: a nagyobb munkanélküliség (CA, IR) általában nem a gyorsabb növekedés hatása. Azért “általában” nem, mert kis részben igen: a magasabb növekedési ráta, ha gyorsabb reálbérnövekedéssel jár, ösztönzi a munkapiaci kínálat kiterjedését, amit persze más tényezők rendszerint ellensúlyoznak. Kérdés marad tehát, hogy az első átló által nem érintett országokban mi a racionáléja a munkanélküliség alakulásának. Erről a 2.3 tábla ad majd bizonyos felvilágosűtást. Az is tudható, hogy az első átló sem nyujt egyedüli magyarázatot a saját tartományában, tehát ott is vannak további hatások. A strukturális tényezőről már volt szó, ezen a helyen még a fejlettségi szint szerepét is latolgatni kell . A következő tábla csak az országokat sorolja be, a számokat az előző tábla tüntette fel.

2.2 Munkanélküliségi ráta

GDP/fő, 1983, USD 5%-nál kisebb 5-9% 9%-nál nagyobb
9000-nél nagyobb JA

SW

GE AUS

US FR

NL

CA

BE

5000-9000 AU UK

IT

 
5000-nél kisebb   GR IR

SP

A táblázatból annyi direkt következtetés mindenképpen levonható, hogy a csekély munkanélküliségű országok között nem találunk szegényebbeket. Ennek fordítottja már nem igaz, nagy lehet a munkanélküliség gazdag országokban is, pl. Kanadában, Belgiumban sok az állástalan, A fejlettségi szint indirekt vonzatairól viszont részben már említés történt az 1.4, 1.5 és 1.6 adatcsoportok kapcsán. (Ehhez tartozik, hogy pl. a képzés csak célirányos szervezettségben emeli a foglalkoztatottak arányát.)

2.3

Ország Kombináció
AUS 21.17
AU 6.6
BE 11.52
CA 28.3
FR 16.72
GE 11.02
GR 4.95
IR 37.12
IT 22.14
JA 9.6
NE 10.56
SP 24.65
SW 4.2
UK 16.38
US 16.74

A két ráta lineáris kombinációja (szorzata) a GDP munkanélküliség miatti veszteségét jelenti, adott növekedés mellett, vagy azt, hogy adott munkanélküliség mellett minél nagyobb a növekedés, annál több “hiányzik” a GDP növekményéből. Ennek alapján a már tárgyalt normál átló útirányából kimaradó országok is folytonosan helyezkednek el a 2.1 értékeit keretező téglalap bal alsó sarkától kezdve, a következőképpen: 1/ alsó sor bal cella 2/ alsó sor középső cella 3/ középső sor jobb cella 4/ felső sor jobb cella. De ez még nem eléggé egyszerű megoldás, mivel két tényezőn alapul, használata nehézkes is lenne.

2.4 A kombináció egyértelmű rendje

Egyszerü algoritmust kínál egy q tört, amelynek számlálója: ( 100-u), nevezője: g és ahol:q: kvóciens, u: (unemployment rate) munkanélküliségi ráta, g: GDP növekedési ráta. Ekkor az ebben az alfejezetben vizsgált 1977-1986-os időszakra a következők a q értékek:

Ország q
AUS 320
AU 485
BE 757
CA 293
FR 420
GE 500
GR 408
IR 277
IT 340
JA 244
NE 719
SP 505
SW 574
UK 440
US 348

A (100-u), vagyis az u komplementje 100-ra a “nem munkanélküliek rátájának” nevezhető. Más mint a foglalkoztatási ráta, mivel a nemzetközi statisztika nem ehhez a 100-hoz viszonyítja a foglalkoztatást, hanem a munkaképes korúakhoz. (Ezt tudva, elfogadhatjuk egyik foglalkoztatási mérőszámnak). Mit jelent a fenti komplement és a g – növekedési ráta – hányadosa? Azt, hogy egy százaléknyi növekedésre hány százalékpont “nem munkanélküli ráta” jut. Itt tehát egy differenciálhányados és egy megoszlási hányados arányáról van szó. Közgazdasági tartalmát tekintve ez a termelékenységi dinamikához kapcsolódó mérőszámok közé tartozik. A nevezőben szereplő g növelésével csökkenő q értékekhez jutunk. Az f(g,u) funkció szóródási egyenese a független változónak tekintett g növekedésével lejt, (a deviancia nem nagyfokú).

A fenti, országnézetű vizsgálódás hatótényezőit, egy idősor-nézetű megközelítésben is figyelni kell. Ezeknek a hatótényezőknek a jelenlegi összefoglaló elmélete a munkanélküliség természetes rátájával foglalkozik. A kifejezés nem túl szerencsés, de valós problémák állnak mögötte.

3. A munkanélküliség természetes rátája

Fellendülés idején is van munkanélküliség. 1/ Frikciós munkanélküliség. A munkába újonnan belépőknek és az állástalanná válóknak idő kell, míg elhelyezkednek, akkor is, ha ez sikerül. A régebben szándékosan otthon maradó, majd ujra állást kereső emberekre is ez vonatkozik. Ez az a tartály, amiből gazdasági expanziók munkaerő igénye kielégíthető. 2/ Technológiai munkanélküliség. A nem elég univerzális kiképzésű munkakínálat alkalmazkodása annál kevésbé elégséges, minél gyorsabb a műszaki fejlődés. A szükségessé váló újfajta képzettség és gyakorlottság híján állás nélkül maradók elhelyezkedése beruházás- és időigényes. Mivel a gyors átalakulás a versenyhelyzet javulását eredményezi, a munkanélküliségnek ez a növekedése, megfelelő szociális környezetben, pozitív szerepet játszó folyamatok korellátuma lehet. 3/ Az egyes országokra specifikus összetételi, képzési fejleményekről már részben volt szó. Bizonyos intervallumban emelő hatása van annak is, ha kedvező a munkanélküli ellátás. Lényeges a munkapiaci szabályozottság foka és magának a munkakínálatnak (pl. térbeli) immobilitása, amelyek növelően hatnak a munkanélküliségre. A bérek színvonalának hatását nem kell eltúlozni, de pl. a minimálbér merev szabályozása csökkentheti a tanulatlan munka iránti keresletet. – A fenti három tétel a strukturális munkanélküliség fogalmában összegezhető és állítható szembe a ciklikus munkanélküliséggel. A természetes ráta ennek a strukturális munkanélküliségnek a viszonyszáma. Csak empirikusan megbecsülhető adat, amely pl. az USÁ-ban 6% alatt van (legalábbis S.Fisher – R.Dornbush: Macroeconomics, 1983 alapján) az Európai Unióban pedig, később részletezendő okok miatt ennél magasabbra tehető.

Mivel statisztikai anyaggal dolgozunk, további megfontolásra érdemes, hogy a munkanélküliséget másként mérik, mint a foglalkoztatottságot. Az előbbi mérése a nemzetközileg elfogadott gyakorlatban háztartásstatisztikai módszerekkel történik. Kevés országban szorítkoznak csak a regisztrált munkanélküliség mérésére. A legtöbb helyen az amerikai módszert követik: a reprezentatív megfigyelés során, ha egy munkaképes korú az elmúlt két hét, vagy tiz nap alatt néhányszor keresett, de nem talált munkát, munkanélkülinek számít, függetlenül attól, hogy regisztrálták-e. Az illető korcsoporti adottságán belül döntő, hogy a pénzkereset határhaszna nagyobb-e számára, mint a teljes szabadidőé , vagy általánosabb megfogalmazásban, helyzete szükségessé és lehetségessé teszi-e a munkavállalást. A csoporton belül munkát nem találókból aggregálódik a munkanélküliségi ráta. – Ezzel szemben a foglalkoztatottságot a munkaképes korcsoportokhoz viszonyítják. Rátája a növekedési potenciál egyik fontos eleme, a hosszabb távű fejlődés szemszögéből talán fontosabb, mint a munkanélküliség, a munka- (munkaerő)piacnak, a munkaerőmérlegnek azonban az utóbbi az eleme.

Mivel a munkapiaci kínálat nem azonos a demográfiai munkaerő potenciállal, van egy önálló kulcskategóriája, a labour force, a terjedő amerikai írásmód szerint: labor force. Más, mint az aktív népesség, amely az önállókat is magában foglalja. Munkavállalók a tagjai, akár van állásuk, akár munkanélküliek. Az így körülhatárolt munkapiaci kínálat nagysága a munkavállalási kedvtől is függ. Tehát a fogyasztási hajlamon és a beruházási (határ)hajlandóságon alapuló elemzés azon a ponton is kiegészítésre szorul, ahol döntő szerepet játszik a munkavállalási (határ)hajlandóság Végülis, ez határozza meg a munkakínálat expanzióit és összehúzódásait. Ma már mindenütt lemondtak a teljes foglalkoztatásról, de fontosságot tulajdonítanak ennek, mint elméleti etalonnak. A modellek nagy része a teljes foglalkoztatás melletti output helyzetétől indul el. Ismerni kell tehát azt, hogy mihez képest teljes a foglalkoztatás. A keynesi foglalkoztatási arány nem a mai statisztika foglalkoztatottsági indexe. A “teljesség” nem az összes munkaképesre vonatkozott, de a munkavállalási hajlandóság elemzése kimaradt a vizsgálatból.

Ha pedig ezt bevonjuk a gondolkodásba, akkor kiderül, hogy a teljesen, vagy részben foglalkoztatandók köre maga is flexibilis. Ez két jelentékeny bonyodalom okozója. (1) Nem csak a munka iránti keresletet meghatározó beruházási multiplikátortól, monetáris és fiskális eszközöktől, inflációtól, stb. függ , hogy mekkora a munkanélküliség aránya, hanem attól is, hogy a potenciális munkaerő mekkora része jelenik meg tényleges munkaerő-eladóként. A munkának erre a kínálatára részben közvetve, részben közvetlenül szintén hatnak az említett kategóriák. Tehát a gazdaság teljesítményét egy olyan mércéhez kellett mérni, amely mérce maga is a teljesítményt befolyásoló eszközök hatása alatt változik. (2) A munka kínálata egy sor olyan tényező hatására is változik, amelyek ugyan nem függenek a keynesi kategóriáktól, tehát az előbbi pontban említett bonyodalom nem áll fenn, viszont a gazdaságon kívüli hatásokat tartalmaznak, mivel itt nem csak egy piac egyensulyáról van szó, hanem emberekről.

Ennek a gyakorlati fontossága a következő. Tételezzük fel, hogy a gazdaság munkaerő igénye monoton módon növekvő, például évi egy százalékkal növekszik a munka iránti kereslet és a demográfiai forrás (munkaképes lakosság) is ugyanilyen arányban sokasodik. Ha most az utóbbin belül egy bizonyos időszakban a munkavállalási kedv és arány megnő és emiatt a munkakínálat évi két százalékkal lesz nagyobb, akkor a jelzett időszakban a munkanélküliségi ráta állandóan emelkedni fog. Ez nem tarthat a végtelenségig, de eltarthat több évig, amíg a működésbe lépett ellenható tényezők miatt a munkát keresők aránya alacsonyabb szintre áll vissza. Ennek is meglehet a saját ciklusa, csakhogy itt nem a konjunkturamozgás részeként végbemenő dinamikáról van szó. Mivel a “ciklikus” jelzőt , rövid említésekre célszerübb az utóbbira fenntartani, a most körvonalazott mechanizmust jobb híján “kínálati munkanélküliségnek” nevezem. A “ciklikus” munkanélküliséggel szembeállított strukturális munkanélküliségbe ezt az elemet is bele kell foglalni ( a fejezet elején említett harmadik tétel részben már tartalmazza ), de az is egy terminológiai lehetőség, hogy külön csoportban szerepeljen. Ilymódon a munkanélküliség természetes rátája a munkakínálat önálló dinamikájának hatását is tükrözi. Van-e további, nem ciklikus elem? – ez olyan kérdés, amelyre az idősorok elemzése alapján keresünk választ.

4. A gazdasági növekedés idősorai

4.1 A GDP alakulása a hetvenes években

    1. A GDP növekedése a nyolcvanas években

A fenti két alpontot ebből a bejegyzésből helykímélés végett kihagyom.

4.3 A kilencvenes évek tapasztalatai

A kiemelt négy országban 1990-ben majd 1994-ben és azóta volt tapasztalható 2%-nál nagyobb gazdasági növekedés, egyébként lassan fejlődtek, 1993-ban pedig recessziót éltek át. A régió egészében hasonló volt a helyzet, bár kivételek is akadtak, pl. Irország, amely kirobbanóan magas ütemben fejlődött. Az EU országok gazdasági növekedési sebessége ugyan közelebb került a lelassult japán ütemhez, a felgyorsult amerikai növekedéstől azonban elmarad. Az ágazatok közül érdemes egy futó pillantást vetni az iparra, amely az export és a műszaki haladás számára kulcsfontosságú és ma is a munkaerő 25-30%-át foglalkoztatja. 14 év alatt az ipari termelés átlagosan összesen mintegy 20%-al lett nagyobb a fontosabb EU országokban, persze gyártmányösszetétele sokkal magasabb színvonalat képviselt. (1994/1980-as index: Monthly Bulletin of Statistics, UN, No 5 May, 1995. Irország 250-es indexe itt is kiemelkedő) A technikai fejlődés nem tükröződött az iparban termelt GDP volumenének számottevő növekedésében.

Mind az ipar, mind a mezőgazdaság részaránya a termelésben mindenütt zsugorodott. A felszabaduló agrármunkaerő egyenlege végeredményben csak az iparon kívüli szektorokban találhatott volna elhelyezést, de az utóbbi szektorok fejlődése, bármilyen gyors is volt, ehhez nem volt elégséges. Részben innen érthető, hogy a relatíve nagy agrárnépességgel rendelkező Olaszország, Spanyolország és Írország foglalkoztatási gondjai egyáltalán nem enyhültek, inkább súlyosbodtak.

Ez az áttekintés a gazdasági fejlődés üteméről voltaképpen már a következő fejezet témájához tartozik. Viszonylag nagyobb terjedelme miatt jónak látszott előbb foglalkozni vele, hogy az alábbiakban már általánosabb módon, más mozzanatokkal együttes hatásában lehessen szemügyre venni.

5. A munkanélküliség dinamikájának keresleti és kínálati hatótényezői

A ráta dinamikájára hatnak az országkülönbségeket befolyásoló elemi kapcsolatok, de az időbeli változások vizsgálatában néhány újabb jelenség is felbukkanhat. A keresés jelenlegi szakaszában mindenekelőtt szét kell bontani a munkaerőpiac két oldalát és ezeknek az egyes faktorait. Azután lehet majd összegezni a kapott részeredményeket és a kölcsönhatásokat teljesebben kifejező funkciót találni.

A munkaerőt szakmai, képzettségi, területi, életkori és bérezési szempontok szerint igénylik, hasonló ismérvek szerinti tagozódásban (de más arányokban) kínálják. Két mátrixról és különbségükről van szó. D*-L*=U*, ahol D a kereslet, L a kínálat és U a munkanélküliség. (Részben ezek maguk is determináltak más struktúrák által. Például a D egyik mozgatóereje a gazdaság ágazatközi szerkezete, amelynek inverz mérlege behatárolja, hogy az egyes keresleti tényezőknek – beruházás, export – mekkora a halmozott munkatartalma, 1% növekedésük milyen pótlólagos munkaerő keresletet von maga után.) Az alábbiakban azonban egy-egy számmal kifejezhető, skaláris mennyiségnek tekintem a munkaerőmérleg mindkét oldalát és egyenlegét. Több alfejezet tárgyalta belső összetételük hatásait (Pl. 1.4-1.6 és 1.7-1.9) és ahol lehetséges, ez a továbbiakban is meg fog történni. Egyébként a fő kérdés itt nem a D, L, vagy különbségük nagyságára, hanem a munkanélküliségi ráta ( u ) évenkénti emelkedéseire vagy csökkenéseire, tehát (egyszerű különbségsorként értelmezett) dinamikájára ( u’ ) és ezek meghatározó tényezőire irányul. A kérdésre a választ először a kereslet oldalán keressük.

5.1 Keresleti oldal

Az eddigi mondanivalóból következő egyenlet:

d=a(b+c)+e , ahol:

d= a munkaerő keresletének növekedési rátája, a= a gazdasági növekedés létszámemeléssel fedezett hányada, b= a növekedés nem ciklikus összetevője, c= ciklikus faktor, b+c=g, vagyis a GDP évi növekedési rátája, e=gazdaságpolitikai tényező, amely az összes többit befolyásolja, de nem számszerűsíthető mozzanatokat is tartalmaz.

A munkaerő keresleti oldalának hosszabb távon kulcsfontosságú eleme a fenntartható gazdasági növekedés, amely a g elegendően magas értékében nyilvánul meg. További vizsgálódás is szükséges lesz annak megállapításához, hogy mi itt az “elegendő”, de könnyen belátható: jórészt ettől függ, hogy a munkaerő kereslete a kínálati oldal egy adott üteméhez hasonló ütemben bővül-e. (Hogy azután milyen ökonometriai arányokban kapcsolódik ehhez maga a munkanélküliségi ráta, ez már a következő, 6. fejezet témája.)

A g- vel csak mint további, (nevezetesen munkapiaci) okozatok meghatározójával kell részletesebben és számszaki értelemben foglalkoznunk, rövidebben azzal, hogy maga a g minek az okozata. Elegendő, hogy értékét jórészt meghatározza az aggregált kereslet dinamikája, amelyet az export és a beruházások azonos irányban befolyásolnak. Létezik egy oksági láncolat az

(I)export – (II)összkereslet – (III)növekedési ütem – (IV)munkaerőkereslet

között. Ha az exportpiaci részarányok , a bennük kifejeződő gazdasági versenypozíciók az EU számára nem javulnak eléggé, ez visszafoghatja a munkaerőkereslet növekedését.

A két fő termelési tényező együttes működésében a tőke tölti be a vezető szerepet, a tőke jelenik meg vásárlóként a munkapiacon, amelynek keresleti oldalát ennek a vásárlónak az aktivitása ismeretes módon meghatározza (beruházási hajlandóság, a hazai és külföldi megvalósulású beruházások viszonya, a hazai beruházásokon belül a a munkahelylétesítők aránya, a beruházások marginális hatékonysága, vagy a GDP incrementális tőkeigényessége is, amelyek itt nem részletezendők. Érdemes külön vizsgálatot lefolytatni arról, hogy az 1973-at követő évtizedes beruházás-lassulás hogyan befolyásolta az 1983-at követő évtized GDP – növekedését és munkaerő-keresleti dinamikáját). A beruházási volumen jelenleg még mindig lassú dinamikája korlátozza a munkaerő-kereslet növekedését. Ennek orvoslása, mint az egyik fő stratégiai feladat, a befejező, 7. fejezetben kap helyet.

További okozati láncolatok is léteznek, és a g a keresleti oldalt nem egyedül determinálja, a fő, de nem az egyedüli meghatározója. A fenti egyenletben az a szorzótényezőjeként szerepel, szorzatukhoz pedig még egy összeadandó (e) járul. Az eddigi gondolatmenetben valamiképpen az a-ra mennek vissza az 1.10, 2.3, 2.4 táblákon demonstrált koefficiensek.

A b -ről, mint nemciklikus alaptényezőről is szó volt már az európai fejlődés lassulásával összefüggésben. (Erről részletesebben l.: R.J. Rodrick and E.C. Prescott “Post-war U.S Business Cycles: an Empirical Investigation” Carnegie-Mellon University, Working Paper, 1980. )

A keresleti oldalon természetesen szerepet játszik az általános növekedési ráta ciklikus tényezője ( c ). A már említett 2.1%-os trendhez képest az utóbbi évtizedben van példa 4%-os és 0%-os, vagy negatív növekedésre. A g nem a teljes nagyságával, csak a c részével idéz elő ciklikus mozgásokat, ezeket is a keresleti oldalon , amit még nem bizonyítja azt, hogy a munkaerőpiac egészében mennek-e végbe ciklikus mozgások. Azt viszont máshonnan tudjuk, hogy piacgazdaságban minden árunál általában az eladás jelenti a nagyobb problémát, és az emiatt fennálló keresleti érzékenység miatt feltételezhető, hogy ennek az oldalnak a ciklusa nem marad hatástalan a piac egyensúlyára.

Az e-vel jelölt gazdaságpolitikai tényezővel kapcsolatos teendők egyik része általános, ezért itt csak a munkaerőpiaci hatásaik miatt sorolandók fel:

-A fenntartható növekedéshez meg kell oldani bizonyos antirecessziós és antiinflációs feladatokat. Jelentékeny költségvetési deficitek idején mindkét feladat a belső pénzügyi egyensúly helyreállítását feltételezi. Ez a kamatlábak csökkenése, a beruházások ösztönzése révén serkenti a növekedést, de időigényesebb, jóllehet egészségesebb módon teszi ezt, mintha nagy többletpénzeket pumpálnának a gazdaságba.

-Ennél is fontosabb a piaci részesedések bővítése a nemzetközi versenyképesség emelésével, amit a g alakulását magában foglaló, fent említett okozati láncolat indokol. Ide tartozik az EU piacának további egységesítése, a határok átjárhatósága, az adóharmonizálás, a közlekedés és kommunikáció egységesítése és a közös pénz megteremtése. Amíg azonban az EU tagjai más, illetve belső okok miatt fejlődnek lassan, egységesebb piacuk csak egy történelmileg egyszeri fejlődési tartalékot jelent.

-A lassulás, a gyengébb versenypozíciók, a lanyha munkaerőkereslet egyik okát úgy lehet hatástalanítani, ha egységnyi GDP munkaköltsége az EU-ban lassabban emelkedik, mint a fő versenytársaknál. A termelékenység emelése, ezt elősegítve és a rentabilitást növelve, adott egyéb feltételek mellett, részben, vagy egészében ellentételezheti, és túl is kompenzálhatja saját, munkahelyeket megszüntető hatását.

-A kutatási-fejlesztési tevékenység a kulcsterülete a külső piaci részarányok fokozásának és annak is, hogy az uj technológiát megtestesítő termékek gyártása a hazai munkaerő iránti mennyiségi igényeket is növelje.

A munkapiaci keresletre közvetlenebbül ható gazdaságpolitikai tényezők:

-A munkaszerződési feltételek rugalmassága. A munkaerő elégtelen keresletének problémája nem oldható meg a bérek csökkentésével. Viszont, ha a bérnövekedés üteme ebben az esetben nem csökken, hanem esetleg még fokozódik is, ez adott egyéb feltételek mellett növelni fogja a kereslet és a kínálat közötti szakadékot. A keresletnek a kínálattól való fokozódó és tartós elmaradásához a bérdinamika lassulása kapcsolódik.

-A munkaerő keresletére erőteljesen hat a termelés szektorális összetétele, mivel az EU-ban az állások 70%-a 250 fős létszám alatti kis és középüzemekben található. Ennek ösztönzése állásteremtő hatású, amit az elmaradottabb területeken célszerű és lehetséges adókedvezményekkel preferálni. Különösen a gyorsan terebélyesedő szolgáltatási tevékenység, az idősek, fiatalok gondozása, a szabadidős igények kiszolgálása, a környezetvédelem köthet le sok új munkaerőt.

-A helyi önkormányzatok forrásainak növelése ( a központi források terhére és nem adók révén) állásteremtő szerepet is játszhat, hiszen a helyi lehetőségeket és szükségleteket ők ismerik.

-Az adókulcsok és társadalombiztosítási terhek csökkentése nemcsak a foglalkoztatási kedvet serkenti, a munkaerő keresletét növeli, de ezen keresztül kisebb kulcsokkal nagyobb állami bevételekhez vezet és több erőforrást hagy vissza felhalmozási célokra. A társadalombiztosítási feladatokat nem csak a járulékokból, hanem részben például a természetigényes tevékenység adóiból lehet fedezni.

Nemzeti feltételek is hatnak a munkapiac keresleti oldalának dinamikájára a hosszabb távú általános gazdasági dinamikával való összefüggésben. Az általános európai lassulás mellett különös tényezők fékezik a keresleti oldal relatív bővülését. Németország egyesülés utáni helyzete ismert, de említést érdemel a francia tapasztalat is. A sokáig állami szubvenciók révén kedvezményezett francia ipar szerkezeti átalakulása, a veszteséges vállalatok bezárása miatt, a munkaerő-kereslet már a hetvenes évek közepe óta egyre jobban elmarad a kínálattól. Belgiumban viszont a szomszéd országoknál lassúbb termelékenységi dinamika, a különösen kedvező munkanélküli segélyezés és a különösen merev munkapiaci feltételek mellett vezetett hasonlő folyamathoz.

5.2 Kínálati oldal

Az erről kifejtett eddigi mondanivalót megközelítően kifejezi az

l= wpr+h egyenlet, ahol:

l= munkaerőkínálat növekedési rátája

w= munkaképes lakosság növekedési rátája

p= munkavállalási hajlandóság

r= merevségi koefficiens

h= gazdasági humánstratégia

A p ről már volt szó, a 3. fejezet úgy definiálta, mint a potenciális munkavállalók és a tényleges munkaerő-eladók arányát. Statisztikai célokra alkalmas kifejezése a munkaképes korcsoportokra mutatja ki, hogy mekkora az aktívak (vagyis a foglalkoztatottak + munkanélküliek) aránya. A továbbiakban a p ezt az aktivitási mutatót jelzi. Mint a többi mérőszám, ez sem tökéletes és viták tárgya. Ebben a megközelítésben a munkanélküliségi rátát is az aktívakra kell értelmezni.

Az r azt jelöli, hogy az emberek milyen nehezen változtatnak szakmát, beosztást, területi hovatartozást, mennyire szivesen képezik magukat, stb.

Az egyenlet jobb oldalának tényezői közül csak a p függ össze bizonyos ciklikus hatásokkal. Sem a w sem pedig az r nem a konjunkturaciklussal változik, hanem az egyes országok szocio-kulturális környezetéhez tartozó meghatározói vannak. Ám rajtuk is lehet változtatni magán- állami és társadalmi eszközökkel.. Közülük az r befolyásolása gyakorolhatja a legnagyobb tartós hatást a piaci egyensulyra , mert magának a munkaerőtömegnek a minőségét változtatja meg. De a p -re is lehet hatni.

Az l , mint az előbbiek funkciója nemcsak hogy jórészt ciklusfüggetlen, hanem a másik oldaltól, a munkaerő keresletének dinamikájától sem függ. Hosszabb távon az emberi erőforrásra vonatkozó eljárás sem lehet a ciklusssal összefüggő érdekek függeléke.

A munkaerőpiaci intézményrendszert és politikát természetesen meg kell különböztetni a szociális segélyezéstől, szociálpolitikától, továbbá pl. a nyugellátástól, jóllehet ezek között vannak kölcsönhatások. A humánstratégia szélesebb körű és ezen belül emberjogi és jóléti megközelítése a tartalma az 1989-ben az EU tagok által Anglia kivételével elfogadott, majd Maastrichtben, szintén Anglia nélkül konkretizált Szociális Chartának, amely pl. “az öregeknek méltó életkörülményeket ” kíván teremteni, szorgalmazza a fizikailag korlátozott személyek társadalmi visszaintegrálódásának elősegítését, stb. Ettől eltérően a munkaerőpiacra összpontosító jelen dolgozatban nem jóléti, hanem, megszorítólag, gazdasági humánstratégiáról van szó ( h ) , mint másutt, itt is elismerve, hogy ennél jobb terminológia is létezhet.

A gazdasági humánstratégia néhány teendője:

– A képzettségi szintek (pl. az 1.4 – 1.6 táblán feltűnő) eltéréseiből adódó problémák enyhítése. A célszerű struktúrájú és a költségekkel racionális módon gazdálkodó oktatási – képzési – továbbképzési rendszer különösen a fiatalabb és a fiatal-középkorú korosztályokban segítheti elő a munkakínálat alkalmazkodását. Az oktatási programok eredményei sokszor csak közvetve, a merevség ( r ) oldása, a nagyobb flexibilitás és mobilitás formájában jelentkeznek. Ezt jól szolgálhatja a meghosszabbított tanulási idő (szakmák elsajátítása), a külföldön végzett huzamosabb gyakorlatok, a második és harmadik szakma megszerzésére indított tanfolyamok.

-A gazdasági humánstratégiának az 1.7-1.8 alatt jelzett struktúrákhoz is idomulnia kell, ide kapcsolva még pl. az 1.5 alatt említett analfabéta csoportot, továbbá általában a lesüllyedés veszélyének kitett rétegeket. A nők, szakképzetlen fiatalok és a társadalomból való kizáródás veszélyének kitett csoportok körében a legnagyobb a munkaerőkínálati többlet, tehát a képzésükre eszközölt ráfordítások jól segíthetik a foglalkoztatási problémák enyhítését. Különösen érzékeny területet jelent a hosszabb távon munkanélküliek csoportja. 1994-ben az összes állástalan közül egy éven túli munkanélküli volt FR: 35, UK: 38, NE: 50, SP: 55%. (ENSz EGB i.m. 71.l. ).

A már kizáródott rétegekből, különösen az idősebb korosztályoknak gyakorlatilag nem sok lehetőségük van arra, hogy ujra megjelenjenek a munkaerőpiacon, mint reális eséllyel rendelkező eladók. Ők a munkaerőpiacről átkerülnek a szociális segélyezés szférájába. Minél nagyobb az arányuk, annál nagyobb a társadalom reális vesztesége (mert már sohasem fognak jövedelmet termelni) és a pénzügyi terhe (mert ellátásokban részesülnek.) Ezért végeredményben a pszichiátriai, antialkoholista és drogellenes programok a gazdasági humánstratégiához is szervesen kapcsolódnak. Még szorosabban ide tartozik az egészségvédelemnek az a területe, amely a megelőzést szolgálja. Ha a keresleti oldalt szemlélve megállapítható volt, hogy azt az általános növekedési dinamika jelentős mértékben meghatározza, akkor a kínálati oldal esetében egy fordított összefüggés bukkan fel. Az ebben a bekezdésben említett veszteség hosszabb távon visszafoghatja a GDP növekedési ütemét. Ezzel pedig önmagát erősítő negatív tendencia lép működésbe.

-Más szempontból viszont magának az állami magatartásnak kell lehetővé tennie, hogy a kínálati oldal növekedését az érdekeltek önkéntesen és racionális módon visszafogják. Ha az emberek saját maguk kívánják, minél szabadabban választhassák a kizárólagos (nem egy másik állás melletti) részfoglalkoztatást, rövidebb munkahetet, a foglalkoztatás ideiglenes szüneteltetését, korai nyugdíjba vonulást, ha ezek előnyei számukra kompenzálják a velük együtt járó alacsonyabb jövedelmi színvonalat. Ilyen módon, tehát a p társadalmilag és egyénileg elfogadható korlátozásának révén is elő lehet mozdítani az egyensúly megteremtését. Az ellentmondás aközött, hogy az előző bekezdés a munkaerő eladók számának csökkenése miatti veszteségről beszél, itt pedig szintén az eladók számának csökkenését szorgalmazzuk, olyan módon oldódik meg, hogy ebben az utóbbi esetben a munkaadók, a munkavállalók és az állam szempontjából egyaránt hatékonyabb foglalkoztatási arányokról van szó, ami végeredményben inkább növeli a társadalom összes erőforrását.

– A technológiai, munkahelyi, települési és közlekedési rendszerek megváltozása kulturális és civilizációs átalakulással jár együtt. Míg az utóbbi évszázadban fiatal korban az emberek tanultak, egy részük ezt magasabb szinten folytatta, majd a módszeres tanulást befejezve elhelyezkedtek és gyakorlatot szereztek egy, vagy néhány szakmában, az információs társadalomban szakmák százai szünnek meg rövid idő alatt és helyüket nem a régi értelemben vett más szakmák foglalják el. Az ehhez való alkalmazkodáshoz nem elég, hogy az emberek fiatal korban ismerik meg a számítástechnikát, de még az sem elegendő, ha univerzális, sokhelyütt hasznosítható ismereteket és készségeket szereznek, mert arra kell szocializálódniuk, hogy egész életükben tanulniuk kell. Az ezzel kapcsolatos oktatás-szerveződési feladatok kezelése a gazdasági növekedés hosszú távú feltétele.

Az itt feldolgozott tényanyag nem elegendő olyan kategóriák tisztázásához, mint a szociális piacgazdaság, jóléti állam, jóléti társadalom és az ezekkel jelölt gazdaságfilozófia. A humánstratégia hatóköréről, az állam szerepvállalásáról ( a munkaerőpiaci egyensúlyról a harmadik fejezetben leírtakat is figyelembe véve) tehető egy általánosabb megállapítás. Míg az ötvenes évektől a hetvenes évek közepéig a nyugateurópai országok növekedése megelőzte az USÁ-ét, azóta tartósan fordított a helyzet. A humán gondoskodás feladatait az állam Európában régebben, azaz az USÁ-énál gyorsabb fejlődés időszakában is nagyobb mértékben vállalta magára, mint az USÁ-ban. Ezzel együtt, (akkor) nagyobb sikerrel tartotta egyensúlyban a munkaerő keresletét és kínálatát. Ezért nem helyes a mai növekedési és foglakoztatási bajok okának egyszerűen az itteni államok másoknál nagyobb jóléti szerepvállalását tekinteni. Racionalizálásra ellenben nagy szükség van, egyebek között avégett, hogy egységnyi termékre jutó közterheket csökkenteni és az áruk versenyképességét ezen az úton is növelni lehessen. Azért is szükség van rá, nehogy laza gyakorlatával a ténylegesen indokolt szükségletek helyett munkakerülők, köztük italozó, vagy kábítószeres csoportok henye életmódját finanszírozza. Tehát az állam humánstratégiai kiadásainak aránya csökkenhet, ha Európában magasabb szintű is marad az amerikainál.

6. A munkanélküliségi ráta növekedési rugalmassága

A kereslet és a kínálat külön áttekintése után valamivel több lehetőség kínálkozik a munkanélküliségi ráta dinamikájának oknyomozó vizsgálatára. Az eddigi mondanivaló ( 5.1 és 5.2 pont) szerint a munkaerő keresletének növekedési rátája: d=a(b+c)+e,

a munkaerő kínálatának növekedési rátája pedig l= wpr+h.

A munkanélküliségi ráta dinamikája még az idődimenziótól és néhány további fejleménytől is függ. De a keresleti és kínálati növekedési rátákkal való összefüggését tekintve felírható egy keretformula:

u’=f(d/l), ahol az eddigiek alapján d/l= [a(b+c)+e]/ (wpr+h) , f=funkció

A ráta dinamikája a d/l tört funkciója. A rátadinamika, mint különbségsorozat, nem pontosan azonos magával a törttel, amely ráadásul nem számszerűsíthető elemeket is tartalmaz, ezért nem nevezzük algoritmusnak.

Az egyszerű összetevő elemek létezése nem a munkanélküliségi rátadinamika komplexitása ellen szól, mivel éppen az utóbbi miatt kellett a lehetőség szerint szétválogatni az egyes komponenseket. Ezt teljesítve jobban lehet tudni, hogy milyen folyamatok vannak a ráta dinamikájának hátterében. Nézzük át először az u-val kapcsolatos empirikus tényeket az egyes országok 35 évre vonatkozó idősoraiból kiindulva. (“Comparative Civilian Labor Force Statistics” , U.S. Department of Labor Statistics, August, 1994)

A részletes és terjedelmes anyag dióhéjban összefoglalható a mai EU már említett négy főbb országára az ENSz EGB által számított átlagráta változásainak formájában. A teljes EU-ra vonatkozó átlag ehhez közeli értékeket mutat.

E ráta hosszú távu idősoraiból leolvasható, hogy 1980 előtt a munkanélküliek aránya nem haladta meg a 6%-ot, többhelyütt pedig ennél is lényegesen kisebb volt, pl. az 1975-79- es években a német és az olasz átlag egyaránt 3.6%-ot tett ki. Ezután a 4 nagyobb ország (az előbbi kettő, és Franciaország, Anglia) együttes átlagos rátája folyamatosan emelkedni kezdett és 1983-tól beállt egy 9.5% körüli értékre, amelytől nem tágított öt évig. Majd a gazdasági növekedés maximumpontján, 1988-ban és a következő két évben lassan alább adta és 1990 ben már 7.6%-os volt. Az 1991-es recesszió évében és utána viszont rendre 7.9, 8.6, 9.6, 10 és 11%-os szintet ért el, tehát lassan emelkedve meghaladta az 1983 utáni ötéves értéket. A mai, kb 11% a francia és olasz 12%, az angol 8% és a német 7% alatti arányból tevődik össze. (Erről tájékoztat: ” A munkanélküliek száma és az aktív népességhez viszonyított aránya havonta”, KSH Online, 1996 október) A kisebb tagországok rátái is hasonló adatok körül oszcillálnak, három jelentős kivétellel: Belgiumé 14%, Irországé 15%, Spanyolországé pedig 23% körül. A nemzeti különbségek okairől már szó esett, most csak az időbeli változásokra kell figyelni. Az EU túlnyomó részében a munkanélküliségi ráta már túllépett a maximumponton és 1996 őszétől kezdve, van ahol korábban, csökkenni kezdett.

A munkanélküliségi ráta idősorait a 4. fejezetben részletezett GDP növekedési idősorokkal összevetve feltűnik az az ökonometriai szabályszerűség, hogy mennyiségileg is körülhatárolt nemlineáris kapcsolat van a g és az u empirikus idősorai között. Ehhez indokolt hozzátenni, hogy ez a kapcsolat ugyan időben és térben változik, de bizonyos intervallumon belül mégis tapasztalati állandóként viselkedő konkrét százalékos viszonyokban fejeződik ki. Az összefüggés jó megközelítése a munkanélküliségi ráta GDP- növekedési rugalmassága kifejezés. Pontosabban a ráta dinamikájának a g -vel való kapcsolatáról van szó, amelyben a g számottevő emelkedésével valamilyen módon és valamikor az u csökkenése jár együtt és fordítva. Milyen módon és mikor? Ennek a kvantifikált megfogalmazása közül a három újabb keletű a következő:

1/ Dornbushéké. A hetvenes és nyolcvanas évekre vonatkozólag évi 3% GDP növekedés mellett a munkanélküliségi ráta változatlan. A 3% on felül a g minden 2%-pontnyi emelkedésével a munkanélküliségi ráta 1 százalékponttal csökken. A 3%-os gazdasági növekedéstől lefelé haladva, minden 2%-pontnyi csökkenéssel az u 1 százalékponttal emelkedik. Mindezt az Okun-törvény alapján, újabb adatok felhasználásával írják le. (Fisher-Dornbush, op.cit., 272 l.) A fentiek szerint tehát, ha g=3, akkor az u változatlan (u’=0 ). Ha g=5, akkor u’=-1, ha g=1, akkor u’=1, stb. Ujra megemlítem, hogy az u’ egyszerű különbségként értelmezendő két időszak u értékei között.

2/A mai EU tapasztalatok szerint nem 3%, hanem csak 2.5% évi növekedés kell ahhoz, hogy a munkanélküliségi ráta változatlan maradjon. Azzal is számoltak, hogy ezen felül 1:1 arány érvényesül, tehát például az évi 3%-os növekedés hat év alatt 11%-pontról 8%-pontra csökkentheti a munkanélküliségi rátát. ( “Creating Jobs” ECSC-EC-EAEC, Brussels-Luxemburg, 1995 alapján számítva. Egy ilyen ütemet persze nem tekinthettek elégségesnek, mivel az EU-ban mintegy 18 millió állástalan volt, a fiatalabb korosztályoknak pedig a nyolcvan százaléka volt munka nélkül. (u.o.))

3/ Az ENSz EGB először a foglakoztatás növekedési ütemét veti össze a g-vel. Változatlan foglalkoztatáshoz Ny.-Európában 1980 és 1994 között 1.7-es g értékre volt szükség, a nemzeti adatok: angol:1.9, francia:1.7, olasz: 1.5, német: 1.1. Az USA adata 0.1 volt. Ennél nagyobb a munkanélküliségi ráta stabilizálásának küszöbértéke: Nyugat Európában 2.5-3%. Az u érezhető csökkenéséhez tartósan 3.5%-ot meghaladó g-re van szükség. (ENSz EGB, i.m.)

Ez az eltérés éppen azért áll elő, mert, amint ez az előző fejtegetésekből is látható,

a g – vel fennálló összefüggés nem az egyedüli meghatározója az u’ alakulásának.

Az ennek a fejezetnek az elején idézettek szerint a ráta öt évig változatlan volt és ez az előzőekben idézett növekedési adatok alapján főleg akkor történt így, amikor a g a három százalék alatt maradt. A magyarázata ennek az, hogy a gazdasági növekedésnek először az újonnan munkába állóknak a munkából kikerülők feletti többletét ( w tényező eleme), a működő vállalatoktól az év folyamán elbocsátott munkaerőt ( a tényezővel függ össze ) kell felszívnia és el kell érnie a nagyobb, átlagosnál munkaigényesebb ágazatokat ahhoz, hogy pótlólagos (nettó) munkaerőkeresletet támasszon a kínálattal szemben. Csak maga az említett w elem, vagyis a munkaerő kínálatának nagysága évente 0.6%- al növekszik. (U.o.)

A felsoroltak alapján kikülöníthető a munkanélküliségi ráta nem növekedésfüggő meghatározóinak heterogén csoportja is. Nélkülük a ráta csökkenése akár lineárisan követhetné a gazdasági növekedés gyorsulását, bár létezésük nem teszi semmissé növekedés és munkanélküliség összefüggését. A nem növekedésfüggő tényezőkhöz sorolható általában az a (létszámemeléssel fedezett hányad), jóllehet, pontosabb definiálás esetén kiviláglik, hogy ez részben maga is negatívan korellál a növekedéssel, ha ennek magasabb rátája a termelékenység addiginál gyorsabb emelkedésének, a méretökonómiai hatásoknak köszönhető. Az említett heterogén csoportba sorolható a munkapiaci intézményrendszer és szociálpolitika által nyújtott kedvezmények eltúlzott, vagyis ésszerűtlen szerkezetű bővítése, amely akár 2-5%-kal emelheti a munkanélküliségi rátát , tehát saját céljával ellentétes, kontraproduktív hatásu.

Mindenesetre az első fejezetben található 1.3 oszlop nem kaotikus az 1.1 oszlophoz képest, hanem egy bizonyos rendezettségi viszonyban áll vele. Mint a többi típusú társadalmi rendezettség, ez sem kizárólagos, mechanikus, abszolút érvényű. Ráadásul a rugalmassági jelzőszám nem is az egyedüli mértéke ennek a rendezettségnek. A 2.4 alatt és a többi részben tárgyalt egyéb mérőszámokkkal kombináltan lehet alkalmazni. Még fontosabb, hogy az u’ összes komponenseire kiterjedő magán-, állami és társadalmi tevékenységgel lehet csak jelentékeny mértékben enyhíteni a foglalkoztatási gondokon. Példával élve, egy összhangzatban minden szólamnak megvan a maga helye. Ellenben vezérmotívum is létezik, ami a jelen esetben nem más, mint a gazdasági növekedési ráta.

Amíg ez a növekedési ráta társadalmilag elfogadható szintű foglalkoztatottságot biztosít, addig a gazdasági egyensúly fenntartásában eléggé eredményes lehet a piaci önvezérlés, amikor pedig a munkanélküliség tartósan magas szintű és emelkedő tendenciájú, akkor nagyobb szerephez jut a makroökonómiai stratégia, amely a maga (monetáris törvényszerűségek és racionális várakozások által korlátozott hatókörén belül) hozzájárulhat a munkanélküliség csökkentéséhez.

7. Egy lehetséges és ajánlatos stratégia

Ha a munkanélküliségi ráta egyáltalán nem reagálna egy érezhető, küszöbön felüli fellendülésre, akkor ez az EU munkaerő-piaci fejlődésének teljesen pesszimista prognózisát tenné indokolttá. De a tapasztalatok szerint – reagál. Csakhogy ez a reakció is elnyújtva jelentkezik, több éves lassú változás formájában. A pesszimista szcenárió, mint egyik lehetőség, így magára a növekedési ütemre szorítkozik: témánk szempontjából nem lehet teljesen kizárni, hogy ez az ütem hosszabb távon a küszöbérték körül, vagy az alatt marad és a munkanélküliség rátája ezért nem változik érdemlegesen. A megvizsgált statisztikák és az említett szabályszerűségek alapján azonban megalapozottan állítható, hogy küszöb feletti gazdasági növekedés esetén a munkanélküliség rátájának fokozatosan süllyednie kell.

Ezt bizonyítja, hogy a munkanélküliségi ráta ( u ) érzékeli a növekedési ráta (g ) iránytangense előjelének megváltozását is egy bizonyos időbeli késedelemmel. Görbéjének előjelváltó fordulópontjai tompább szögűek. Ez azt jelenti, hogy részben az u is ciklusfüggő, csak egy-egy 4-5 éves konjunkturaciklus a ráta több éves periodicitását eredményezi. Ide tartozik még az a tapasztalat, hogy kumulatív hatás érvényesül: több évi, küszöb feletti növekedés szükséges a munkanélküliség enyhítéséhez.

Másként kifejezve, egy-egy évi munkanélküliségi ráta-csökkenésben a megelőzően több éven keresztül folytatódó, küszöb feletti gazdasági expanzió hatása időben koncentrált módon nyilvánul meg. Az ötvenes-hatvanas években, amikor kevés volt a munkanélküli, ez fordítva is érvényesült: több évi gazdasági visszaesés kellett ahhoz, hogy a ráta emelkedjék. A munkaerőpiac mai feszült állapotában a jelek szerint ehhez elegendő egy évi visszaesés a küszöbérték alá. De a gazdasági teljesítmény változását leiró görbéhez képest a ráta görbéje a mai helyzetben is tompított, időben sokkal kisebb változásokat, nagyobb állandóságot mutat. Drámai gazdasági visszaesések idején azonban a munkanélküliség ugyanolyan, vagy még nagyobb ütemben növekedhet, mint amilyen ütemben csökken a termelés.

A magas u értékekkel rendelkező országok stabilabb fejlődése, feltéve, hogy a növekedés a küszöbértéket meghaladja, végeredményben az egész régióban a munkaerőpiac kiegyensulyozottabb állapotát fogja eredményezni.

Mi a reális célkitűzés az u vonatkozásában? Biztosan nem reális azt várni, hogy belátható időn belül visszaáll a hatvanas évek szintjére. Indokolt azonban feltételezni, hogy elérhető a hetvenes évek végének 6% körüli munkanélküliségi aránya, ami már nem sokkal haladja meg azokat a tételeket, amelyeket a már említett terminológia a “természetes ráta” fogalma alá sorol. (M. Friedman: “Infláció, munkanélküliség, monetarizmus”, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1986 ) Ez az a szint, amelynek kezeléséhez az EU országok kialakították a közgondolkodás által elfogadott és eléggé hatásos rendszert. Ilyen szint mellett a kisebb-nagyobb válságok és feszültségek nem vezettek nagyobb szövődményekhez, veszélyesebb társadalmi szituációkhoz. Más oldalról ez a kezelési rendszer a gazdasági hatékonyság emeléséhez is hozzájárult: az adott időben feleslegessé vált munkaerőt felfogta, ezzel lehetővé tette a termelésben maradó munkaerő hatékonyabb foglalkoztatását. Az így gyorsabban növekvő nemzetgazdasági forrásokból elegendő jutott munkanélküli segélyekre és szociális támogatásokra is, közben pedig nagy lépésekkel modernizálták a termelési struktúrát és technológiát. Egy ilyen, korlátozott munkanélküliség összeegyeztethető volt a hatékony gazdasági fejlődéssel. Ez a gyakorlat sikeresebbnek bizonyult a munkaerőhiányt kreáló túlfoglalkoztatás nem hatékony gyakorlatánál. Ami nem jelenti azt, hogy a piacgazdaság az elképzelhető világok legjobbikát valósította volna meg éppen a foglalkoztatás szférájában.

A jelenlegi magas arányú munkanélküliség már nem menedzselhető az említett időszakban tapasztalt módon, sőt alapproblémák, pl. fiatal korosztályok elhelyezkedése tekintetében egyáltalán nem menedzselhető. Szociális degradációt okozó következményei egyre érezhetőbbek. Nem mozgatórugója a hatékony és gyors gazdasági fejlődésnek és egyre inkább annak kerékkötőjévé válik. Párhuzamba állítható a rohamos inflációval, amelynek egészen mások a hatásai, mint a kúszó inflációé.

Ezért egy realista középtávú stratégiának a céljai közé kell fogadnia a ráta korlátozását a szóbanforgó mértékre. Ehhez, mint az a 6. fejezetből látható, tartósan 3.5% feletti gazdasági növekedés alapján lehet eljutni. A növekedési ráta azonban nem szerepel a jelenleg érinthetetlen maastrichti kritériumok között. Tehát, annak ellenére, hogy a kormányok szinte hetenként rituálisan ismétlődő nyilatkozatokat tesznek arról, hogy csökkenteni kell a munkanélküliségi rátát, az európai monetáris rendszerhez való versenyfutásban érvényesülő tényleges prioritások közül hiányzik ennek alapfeltétele. Arra számítanak, hogy majd a maastrichti követelmények teljesítése fogja elősegíteni a növekedés gyorsulását.

Az 5.1 fejezetrészben említettem, hogy ez időigényes folyamat. Persze nem azon múlik a dolog, hogy valahonnan ismerősen hangzó módon “a tervfeladatok közé bevegyék a termelésnövelést”. Ehelyett elemezni kell a ténylegesen már több éve igen alacsonyak inflációs rátákat, amelyek elérése egyébként az EU nagy sikerének könyvelhető el. Ilyen helyzetben fel kell tenni a kérdést, hogy egy célratörő, kisebb volumenű, de multiplikátor hatásait tekintve már jelentős beruházás-ösztönző csomag veszélyeztetné-e a stabilitást. Nemleges válasz esetén pedig hozzá kellene látni ennek kidolgozásához és megvalósításához, akkor is, ha eközben az inflációs ráta esetleg, de nem feltétlenül, elérné a maximum 5%-ot. Nem az infláció csökkentené a munkanélküliséget, hanem a beruházási aktivitás, amelynek kísérőjelensége lehetne egy szigorún korlátok között tartott árszinvonal-emelkedés. Minden a mértéken múlik, a korlátokat pedig a jegybankok a jelek szerint (a kúszó infláció tartományában ) fel tudják állítani és meg is tudják védeni. A szóbanforgó stratégiai lépéshez valamelyest, például másfél-két százalékponttal emelni kellene a maastrichti inflációs plafont.

Néhány egyéb gazdaságpolitikai tennivalót az előző fejezetek soroltak fel. Az idézett forrásokon kívül  alább csak a legfontosabbakat említem meg.

8. Források

A bruttó hazai termék (GDP) indexe, KSH Online, 1996 december

A munkanélküliek száma és az aktív népességhez viszonyított aránya havonta, KSH Online, 1996 október

Building the Social Dimension, ECSC-EC-EAEC, Brussels – Luxembourg, 1993

Comparative Civilian Labor Force Statistics, U.S. Department of Labor

Statistics, August, 1994

Creating Jobs, ECSC-EC-EAEC, Brussels-Luxembourg, 1995

ENSz-EGB 1994-1995 évi jelentése, New-York – Genf, 1995

S.Fisher – R.Dornbush: Introduction to Macroeconomics, McGraw Hill Book Company, 1983

M. Friedman: “Infláció, munkanélküliség, monetarizmus”, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1986

IMF World Economic Outlook, Washington, D.C., October 1995

J.M. Keynes : “A foglalkoztatottság, a kamat és a pénz általános elmélete” Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1965

A. Lindbeck: The Swedish Experience, OECD Conference Paper, Paris, 1990

Monthly Bulletin of Statistics, UN, No 5 May, 1995.

Nemzetközi Statisztikai Évkönyv, KSH, 1986

R.J. Rodrick and E.C. Prescott “Post-war U.S Business Cycles: an Empirical Investigation” Carnegie-Mellon University, Working Paper, 1980.

The World Competitiveness Report, IMD-World Economic Forum, 1991

Advertisements

One thought on “Az európai munkanélküliség a kilencvenes években

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s