A szellem töredékei

1. Bevezetés

 A gazdasági tanulmányokkal szimultán módon blogbejegyzésekben dolgoztam fel és helyenként kommentáltam bizonyos számú irodalmár és történeti személyiség vegyes összetételben és terjedelemben kiválasztott műveit, tetteit. Az emberi fajtermészet, a kialakult civilizáció és az évszázadok történeti következményei:   véleményeinktől, kívánságainktól független adottságok, amikbe beleszülettünk. A szellemi alkotó munka ezekbe a körülményekbe ágyazódik és hozzájárul a változásukhoz. Az alábbiak csak az írásaimban, bejegyzéseimben felhasznált, olykor az adott szerző szempontjából periférikus szöveghelyeket tartalmazzák. A legnagyobbakat is kihagytam innen, ha alkotásaikat  nem vontam be témáim kidolgozásába. Bármilyen szempontú teljességre törekedni viszont hiábavaló és  kilátástalan vállalkozás lenne. Minél több alapművet szemléznék most itt kiegészítésképp, annál nagyobb lenne az ilyen esetben is kimaradók miatti hiányérzet. Más fajta egykori szelekció is lehetséges lett volna, természetesen. Némely irányzatnak csak egy képviselőjét hoztam szóba, vagy egyet sem. További alkotásokra tesz rövid utalást a honlapon megjelent többi cikkem.  A tanulmány laza időrendet követ, de egyetlen kulturális ágazatnak sem tartalmazza a tételes  kronológiáját.

Szellemi kultúránk néhány töredékéről, speciális témáiról fogok itt beszámolni.  Nem mindhez fűztem hozzá a saját reflexióimat. Ám ismertetni sem annyit tesz, mint maradéktalanul helyeselni, kritikátlanul elfogadni. Kivételképpen tárgyalok egy-egy bölcseleti összegezést. A nagy filozófiák számos gondolatát magamba zártam, de magamat nem  zárom be bármelyikük konstrukciójába.  Még kevésbé vegyítek egymással ellentétes rendszereket, amint azt az eklektikusok teszik. Egyik bölcselőnek sem az alapkonstrukciója maradandó, hanem gondolati építőkövei, blokkjai. Ebben Nietzschével tartok. „A filozófusok tévedése. A filozófus azt hiszi, hogy filozófiájának értéke az egészben, az építményben van: az utókor ellenben a kőben találja meg, a mellyel épített és a mellyel ettől fogva még gyakran és jobbat lehet építeni: tehát abban, hogy az az épület szétrombolható és még mindig van értéke mint építő-anyagnak.” Ehhez hozzáteszem azt a bizonyára ellentétes irányú véleményemet, hogy ezt az építőanyagot nem egy újabb, zárt metafizikai rendszer megalkotására kell felhasználni.

 

2. Konfuciusz
Konfuciusz által rendezett és tanított felfogást, mint egy nagy néptömeg hagyományos  életmódjának parancskészletét a fajtermészeti elméletemhez kapcsolódó részei miatt veszem előre. Az ember mint faj felismerésének kínai útjához tartozik a két alkotó őselv kölcsönhatása, az ember és a világ összhangja, a természet tisztelete, a természetes szükségleteknek szentelt figyelem, a gyakorlatiasság. A faji kultúra része Kínában az őstisztelet, a művelt viselkedés, a szertartások, az idősek megbecsülése és nagy befolyása, a család és az állam tekintélyi felépítése. Kapcsolati etikája az apa-fiú, férj-feleség, báty-öcs, úr-szolga, továbbá a barátok közötti viszonyokat szabályozza. Normáit nem isteni kinyilatkoztatásra alapozta, de tisztelte az isteneket. A kultúrának a fajtermészeti kifejtésemben kikülönített konzerváló oldalát képviseli, ezen belül viszont az aktív cselekvést, szemben a kvietista, vagy tisztán kontemplatív elmélyülés híveivel. Tanítása az ő nagy követője, Mencius és iskolája nyomán két évezreden át ennek a hatalmas néptömegnek a korábbi múltban kialakult életmódjához igazodott és egyben formálta azt. A mester alkotása volt a hagyományok rendszerezése és józan szelektálása. „Sok mindent meghallgatni, kiválogatni belőle a jót és azt követni, sokat látni és megjegyezni.” (Beszélgetések és mondások: Lun jü, 7, 27. R. Wilhelm fordításában.) Szilárd állami fegyelem kiépítését szorgalmazza a kaotikus viszonyok ellenében, az országok között pedig a békére törekvést tartja a legjobbnak. Tanításai alapján épült ki a tartós kínai államszervezet. „Táplálék, hadsereg és a nép bizalma alkotja az állam alapját.” Esetleg le lehet mondani az első kettőről, „de sohasem a bizalomról, mert bizalom nélkül semmilyen uralom nem maradhat fenn.” (12.7.)

A világrendet örökös körforgásnak képzelte el, csakúgy, mint a következő bölcs.

3. Lao ce

Ha valaki csak a régmúltat ismeri, nem értheti a jelenlegi helyzetet és problémahalmazt, tehát a megoldási módokat és feladatokat sem. Mégsem haszontalan a kínai öreg mester útmutatása:
 
Az ôskor útját birtokolva
s a jelenkort általa megragadva
rálátni mindennek eredetére:
ez az út vezetô-fûzére.

Igen, szellemileg „meg lehet ragadni” a mai gyakorlatot a történeti elõzmények irányából, de ehhez a taohoz hozzáteszem: ha az ember arra is ügyel, hogy ne ez legyen az egyedüli, vagy a legfontosabb nézõpontja. Az igaz, hogy a jelenre a múltban is létező, “állandó”  összefüggések ugyancsak hatnak. Ez is benne van az öreg mester költészetében.

Ahol megvalósul a teljes üresség,
ott a nyugalom tisztán megmarad,
minden növekszik a maga rendjén,
az örök áramlásban körbe-halad.
Minden virul, terem,
s a kezdethez visszatér szüntelen.
A kezdethez visszatérés: a béke.
A béke: az élet visszatérte.
Az élet visszatérte: állandóság.
Az állandóság tudása: világosság.
Az állandóság nem-tudása: vakság, zűrzavar.
Aki az állandót ismeri, bölcs lesz,
aki bölcs lett, igazságos lesz,
aki igazságos lett, király lesz,
a király az eget követi,
az ég az út-at követi,
az út örökkévaló,
és minden rendjén-való.

 
Lao Ce:Tao te King (Az Út és Erény könyve) 16. Fordította: Weöres Sándor

Az öreg mester a régi rend dícséretével retrográd, fejlődés- és civilizáció ellenes érzületeket is erősítetett. Kritikájának számos eleme, például a birodalomépítés ellenzése az autarkiában érdekelt patriarchális oligarchia álláspontját támasztotta alá. De erkölcsileg indokolható szempontja volt a magán- és közéleti tülekedés elmarasztalása. Ezt az irányultságát az előmeneteli társadalom kritikájában egy bizonyos mértékben magam is átvettem.  Nagy követői, Linciusz, majd Csuangce tovább gazdagították a taoizmust.

(A későbbi nyugati, judeo-keresztény  eszmei forrású, egyenlőségre orientált, felfelé irányuló haladási sémák és az ógörög-hindu-kínai, hierarchikus szemléletű körkörösségi felfogások vitája bizonyos vonatkozásokban még hosszú ideig hatott.)

Az örökös körforgás elméletét képviselte a következő bölcs is.

4. Buddha

Egyszer így szólította meg őt Vaccshagotta remete:
– Azt az elméletet vallja-e, Gótama úr, hogy a világ örökkévaló, ez az igazság, és minden más nézet téves?
– Nem vallom azt az elméletet, Vaccsha, hogy a világ örökkévaló, ez az igazság, és minden más nézet téves.
– Tehát azt az elméletet vallja Gótama úr, hogy a világ nem örökkévaló, ez az igazság, és minden más nézet téves?
– Nem vallom azt az elméletet, Vaccsha, hogy a világ nem örökkévaló, ez az igazság, és minden más nézet téves.
– Vaccsha, az az elmélet, amely szerint a világ örökkévaló (vagy nem örökkévaló, stb.), pusztán tévhitek sűrűsége, bozótja, szemfényvesztése, zűrzavara, béklyója, és szenvedéssel, bajjal, kínnal, gyötrelemmel jár.
 
Buddha csak olyasmiről alkotott véleményt, ami a megértett, átgondolt, átérzett, általánosított emberi tapasztalatból megismerhető. Óvott az ezen a körön kívül eső ingoványos területtől, melyen járva az elme olyan bizonytalanná válik, hogy ez lelki zavarokat okoz.  Ezért a világnak valamely időpontban történt létrejötte, keletkezése sem tartozott az általa vizsgálhatónak tekintett témák közé.  Ha ezt a megállapítást fokozni lehet: még ennél is kevésbé foglalkozott azzal, hogy teremtés útján jött-e létre a mindenség.  Ezekről a kérdésekről nem állított semmit, azt sem, hogy a világ örökkévaló.
 
Bölcsen tartózkodó nézeteiből mindenki nyugodtan elfogadhatja a lelki zavarok összefüggését az említett spekulációkkal.  Az efféle témákon való rágódás a kollektív kényszerneurózis egyik jele- az egyik lélektani irányzat szerint.
Buddha többször ajánlotta a tevékenység megszüntetését. Az alábbiakból részben kitünik, hogy milyen értelemben.
 
Pótalija házigazda egyszer megkérdezte Buddhát:
– Uram, milyen formában valósul meg a tevékenység megszüntetése a nemes szerzetesrendben?
– Házigazda, nyolc szabály szolgál a nemes szerzetesrendben a tevékenység megszüntetésének megvalósítására. Mi ez a nyolc? Élet kioltásától tartózkodni. Csupán kapott dolgokat elvenni. Igaz beszédet szólni, így feladni a hazug beszédet. Jóakaratú beszédet szólni, így feladni a rosszakaratú beszédet. Mohóságtól és kapzsiságtól tartózkodni. Szitkozódástól és civakodástól tartózkodni. Haragtól és mérgelődéstől tartózkodni. Gőgtől tartózkodni. Röviden összefoglalva, nem részletezve, ez a nyolc szabály szolgál a nemes szerzetesrendben a tevékenység megszüntetésének megvalósítására, házigazda.
 
– Uram, fejtse ki részletesen  ezt a röviden összefoglalt, nem részletezett nyolc szabályt.
(A rövidség kedvéért és példaként csak az első szabály kifejtését idézem:)
– Azt mondtam, hogy élet kioltásától tartózkodni kell, így kell feladni az élet kioltását. Milyen értelemben mondtam ezt? A nemes tanítvány így gondolkozik: “Én éppen azoknak a kötöttségeknek a feloldására, megszüntetésére törekszem, amely kötöttségek kedvéért életet oltanék. Ha életet oltanék, önmagam is elítélném magamat az élet kioltásáért, és ha mások rájönnének, akik tudnának róla, megvetnének az élet kioltásáért. Testem pusztulása után, halálom után rossz út várna rám az élet kioltásáért. Mert éppen az élet kioltása jelenti a köteléket, ez jelenti az akadályt utamon. És az élet kioltásából származó gyötrelmes, pusztító indulatok nem támadnak fel abban, aki távol tartja magát az élet kioltásától.”  
Megjegyzés: a szerzetesek számára létezett egy szigorúbb, 20 tételes szabálykészlet is. Az egyszerűség kedvéért a  fentiek 8, vagy 20 parancsolatként említhetők, hozzátéve, hogy Buddha az erkölcsi normákat nem isteni kinyilatkoztatásra alapozta. A lakosság túlnyomó többsége viszont csak az Ötparancsra figyelt. Indiában, majd Kínában, Tibetben, Mongóliában százmilliók ismerték és ismerik a PANCSA SILÁT: ne ölj, ne lopj, ne hazudj, ne csald meg házastársadat, ne fogyassz bódító szereket. Más kérdés, hogy hogyan tartják be ezeket a szabályokat.

5. Mahabharata

Amikor ideje eljött, a hindu Yudhishthira király négy fivére és a feleség, Draupadi jelenlétében elvégezte a halotti szertartást, szétosztotta javait és elindult a végső útra.
„Az öt fivér, királyával, így ment ki Hásztinapurán,
Hatodik Draupadi asszony, egy kutya volt a hetedik”
 
Négy fivére és Draupadi meghalt útközben. Végül már csak a kutya követte Yudhishthirát. Ekkor odajött hozzá Indra isten és ezt mondta az elhunytakról és az élőről:
„Földi testük letették már mind,
testedben a mennybe jutni csak neked szabad.”
Yudhishthira:
Tedd akkor legalább: ezt itt, ki sorsom hű barátja volt,
felvihessem kutyám; szánom őt, Múltak és Jövők Ura!”
 
Indra:
Ma halhatatlan leszel, vár az örök üdv, a fő tökély,
hagyd hát kutyádat, ha pártolod, nem erény.
Yudhishthira:
Üdv, melynek ára szerető barátomat
balsorsra hagyni, keserítené szívem.
Indra:
Csakhogy kutyával az egekbe nem jöhetsz:
Hagyd el, cselekedj józanul, nem erény, ha pártolod.
Yudhishthira:
Bízó barátját a gonosz taszítja el,
önös üdvömért ebem sorsára nem hagyom.
„Földönfutót, ki vesztette mindenét,
hozzám menekvőt, akit űz halálveszély,
értem rajongót, remegőket – esküszöm –
el nem taszítok, ha pokolba hullok is.”
 
Indra:
Draupadit, a feleséged elhagytad,
el négy fívéred, hogy a mennybe fölkerülj.
Épp csak kutyád nem?
Yudhishthira:
„Életre, láttam, egyiket se kelthetem,
hát hagytam őket: de csupán halott poruk.

 
Oltalmat esdőt kiadatni, bántani
leghűbb barátod, papokat kifosztani,
s asszonyt megölni – ez a négy gonosz dolog;
egy gonoszabb csak: híved eltaszítani.”
____
Hallván, a Törvény fia mint felelt, az eb
(ő volt a Törvény maga) alakot cserélt,
s isten-alakban, kegyesen, magasztalón
emberek-Indrája-fiához így beszélt:
„Saját testedben érd el hát a nem-romló világokat,
az ég legfönti mesgyéit, Bháraták legdicsőbbike.”
(Mahábhárata.,17.könyv, Lakatos István fordítása.)

6. Rámájana

A Szél fia, egy pajkos és zseniális majomkölyök mangónak nézte a Napot, de nem tudta felfalni. Indra, a viharisten villámától sújtva megsérült az állán. Váju, a szélisten erre szörnyű haragra gyúlt.
 
„S szűnt mozogni a minden lény belsejében lakó király…
útját elzárta szelletnek-vizeletnek a szörnyű úr.
A földlakókra rémes kínt, fulladást mért a Szél dühe ;
mint fahasáb, egész testük merev lett és inuk szakadt.
Ekkor minden teremtett lény, ember, szörny, szellem, églakó
az Alkotó elé járult és oltalomért rimánkodott,
Összetett kézzel szóltak a püffedt gyomrú istenek:
Gyötri néped a Szél szörnyen; Gyötrelem Szűntetője, védj,
nyiss utat szeleinknek már, oltalmadért fohászkodunk.”
(Rámájana, VII.k. 35-36 fej. Lakatos István ford.)
 
A kibékülés megtörtént, újra lehetett szellenteni. A majomgyerek állán nyoma maradt a történteknek. Ezután hegesállúnak, Hanumánnak nevezték. Sok dicső tettet hajtott végre Ráma királyfi legfőbb szövetségeseként.
 
Az Ókorban nem burkolta hamis szemérem a létfontosságú élettani jelenségeket. A hindu vallásos szutrák különösen jeleskedtek a testi funkciók megjelenítésében és részletes előírásokat fejtettek ki. Amit pedig a vallás tartalmazott, arról beszélni is lehetett. A sumerekhez és az ógörögökhöz hasonlóan a gondolkodás érthetőségét úgy érték el, hogy minden fontosabb fogalmat egy isten alakjában személyesítettek meg. Váju a szél és a mindenkinek életet adó lélegzet istensége volt. Úgy tekintették, hogy ő az életfolyamatokat irányító félistenek közül a legfőbb.

7. Mózes

Vallásalapító újításait itt kevéssé részletezem,  Mózes politikai tevékenységét tekintem át. Átformálta a korabeli zsidók életviszonyait, melyekben addig még nem alakult ki a túlélésükhöz az új körülmények között szükséges törvényesség és gondolkodási rend. “Így hát, mivel a törvényhozó sem erõre, sem érvekre nem támaszkodhatik, ezért…másfajta tekintélyre kell hagyatkoznia, amely erõszak nélkül is magával ragad és rábeszélés nélkül is meggyõz. Nos hát, ez bírta rá minden idõben a nemzetek nagyjait, hogy az éghez folyamodjanak közbenjárásért, és az istenektõl származtassák bölcsességüket…” Ezzel érték el, hogy az emberek engedelmesen hordják a közüdv igáját, írja J-J.Rousseau, magyarul 1978-ban megjelent könyvében. (506-7 l.)

Mózesnek egy területhódításra készülõ nép közösségi szervezõdését kellett megalapoznia. Ráadásul olyan helyzetben, amikor a foglalásra kiszemelt körzetben több, magasabb kulturális szinvonalú, erõsebb és gazdagabb  populáció élt és  tisztelte a maga sok istenét. Ezek a népek állandóan háborúskodtak egymással. A honszerzés végrehajtásában elõnyt jelentett, ha a kánaáni területfoglalásra készülõ törzseket sikerül egységbe kovácsolni. Nem imádhatták a meghódítandó települések városi isteneit. Mózes tudtul adta, hogy neki megnyilatkozott egy felsõ hatalom, mely hajlandó szerzõdést kötni az õ népével. Ez az egyedülálló hatalom természetfeletti, tehát ember számára érthetetlen, titokzatos, ezért  is félelmetes. A csak õt tisztelõ, csak neki áldozó hívõket megsegíti, de féltékeny és  bosszúálló módon bünteti azokat, akik elfordulnak tõle. Az egységes isten eszméje fogadtatta el a törzsek összefogását és mózesi kormányzásuk kizárólagosságát. Az ezzel szembeszegülõket a vezéri kiséret és a megtért hívõk részérõl gyors és kíméletlen megtorlás sújtotta.

A pusztai vándorlás évtizedeiben felnövõ hadrafogható népességet ilyen módon lehetett rászoktatni a  katonai hódításhoz szükséges feltétlen parancskövetési magatartásra. A fiatalság nem is ismerte a régi, egyiptomi és folyamközi tapasztalatokat és úgy fogadta el a kultiváltabb életrendet, mint a kiválasztott nép számára újonnan elõírt isteni törvényeket. A Mózes-tant később, a perzsiai száműzetés idejétől fogva fokozatosan revideálták és átalakult az új körülményeknek jobban megfelelő judaizmussá.

8. Szolón
(i.e. 558) 
 
A félrevezetett nép
Hitványságtok hozta a bajt rátok, ne az istent
      vádoljátok hát mostoha sorsotokért.
Zálogot adtatok és hagytátok, hogy fölibétek
      nőjjön akárki, ezért nyögtök a szolgasoron.
Bár ha egyenként mindnyájan túltesztek a rókán,
      együttvéve a nép ostoba, gyáva tömeg.
Mind csak a nyelvet nézitek, adtok a cifra beszédre.
      Ám soha egyik sem kérdez a tettek után.
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása.)
 

Idézet Szolón másik verséből:
 
Önkényuralom
 
…A zsarnok
rabjává lesz a nép s nem veszi észre, miként.
Lassan emelkedik az, de utóbb már jaj, be nehéz őt
megfékezni; tehát éberen álljatok őrt!
 (Franyó Zoltán fordítása)

9. Xenophon

(i.e. 430-354)

Kürosz neveltetése
Kambüszész bűnökre tanítja gyermekét.
– És mi a legbiztosabb módja, hogy kedvezõ helyzetbe kerüljünk az ellenséggel szemben?
– Nagyon nehéz dolgot kérdezel, fiam. De jól jegyezd meg: álnoknak, alattomosnak, csalónak, hazugnak, tolvajnak, rablónak kell lenned, minden módon felül kell kerekedned az ellenségen, csak így kerülhetsz kedvezõ helyzetbe. …Az is elég, fiam, ha alkalmazod az embereken azokat a fogásokat, amelyeket eddig kis állatokkal szemben gondoltál ki.

– Dehát akkor miért tanítottatok… mindennek az ellenkezõjére?
– Értsd meg hát végre: barátaiddal és honfitársaiddal most is úgy kell viselkedned, ahogyan tanultad.

10. Egy korai görög szofista
A görög szofisták a kozmosz helyett az ember, a társas élet felé fordultak a polisz államok kibontakozásának időszakában. Ebben bizonyos elméleti érdemeket szereztek. A politikai karrierhez már az antik demokráciában is szónoki képességekkel kellett rendelkezni. A szofisták retorikai módszerei  akkor is lehetőséget nyújtottak mások meggyőzésére, ha egyáltalán nem volt igazuk.
 
A szónoklattant Protagorász, Gorgiász és társaik szavak hajlítgatásán alapuló vitatkozási eljárássá züllesztették. Számukra csak a verbális győzelem volt fontos, aminek elérésére minden eszközt megengedhetőnek tartottak. A szofistáknál az álbölcsességek  mellett meggondolandó érvelést is találunk. Példának okáért, egyik korai képviselőjüknél, akinek töredéke Iamblikhosz III. századi szerzőnél maradt fenn. Eszerint: „A törvényesség mind a közösség, mind az egyes ember számára a legkiválóbb, a törvénytelenség pedig a legrosszabb állapot.”

Az is a törvényességnek köszönhető, hogy az embereknek az idejüket nem kell pártharcokra pazarolniuk, hanem az élethez szükséges tevékenységek elvégzésére fordíthatják. (Most ehhez nem teszek hozzá jelen idejű tanító érvelést arról, hogy pártokra azért szükség van.)

A törvénytelenség állapotában… a szerencsétlen helyzeten meg nem lehet úrrá lenni: a bizalom és a társas együttlét hiánya miatt mindenfelé eluralkodik.
Ugyanezen okok miatt…belső polgárháború is könnyebben tör ki s ha még nem következett be, hamarosan bekövetkezik. A pártharcokban a kölcsönös ármánykodás az oka ennek: ez ugyanis a polgárokat fogékonnyá teszi arra, hogy egész életüket pártvillongásokban és egymás elleni áskálódásokban éljék le.

Idéztem:
http://asszocialok.blog.hu/2006/10/17/szofia_beszed_65125

11. Szókratész

(i.e. 469- 399)

Az új gondolati keretet alkotó tudást az európai ókor egyik legnagyobb egyénisége birtokolta és terjesztette. Õ nem egy-egy konkrét hatalmi csoport érdekében lépett fel, pénzért, mint a szofisták, hanem általános emberi érvényû tanítást közölt. A platoni Állam retrográd szellemű párbeszédeiben az egyik szereplőt is így hívták, de  a történelmi Szokratész mondanivalója ettől gyökeresen különbözött.

A platóni Kritón-alak hívebb tanúságot ad róla. Arra nevelte hallgatóit, hogy mindig a jogot kell követni. Ezt mondta: “De még a jogtalankodásra sem szabad jogtalankodással felelnünk, mivelhogy semmiképpen sem szabad jogtalankodnunk.”  Ilyen alapelveket szögeznek le az összes mai civilizált állam törvénykönyvei. Szókratész érdeme túlmegy ennek a konkrét tételnek a bizonyításán, mert magába a logikába, az azonosság törvényébe torkollik.

A szofistákkal szemben Szókratész a fogalmak tisztaságához ragaszkodott. Adott fogalomnak azonos jelentése van. (Az azonosság törvényére először Parmenidész tapintott rá.) Határozd meg pontosan, hogy mi az, amiről beszélsz. Ha ezt a szót más értelemben használod, az már egy másik fogalom lesz. Az erkölcs pedig kizárja a partnert minden áron, például váltakozó értelmű szóhasználattal legyőzni törekvő módszereket.

A fogalmakat tisztán, az értelmüknek megfelelően kell használni és ez alól nincs kibúvó. Az általánost fejezik ki. A törvény – valami általános, ha pedig általános, akkor minden esetre érvényes. Ily módon fedezte fel a logikai szükségszerűséget. Az utóbbi nem azonos az ú.n. objektív szükségszerűséggel, akár annak nála az Appollón-hitben megnyilvánuló kifejezésével. Természetfölötti elképzelései nem időtállók, de az azonosság később formalizált törvénye fennmarad, amíg a logikát használják. Saját tudásunk korlátainak felismerése szintúgy. Magatartása a pólisz érdekéból, az azt kifejező törvénytiszteletből, mai szóval az alkotmányosságból és nem csupán elvont eszmékből merítette energiáját.

Platon egyik szókrátészi párbeszéde:
SZÓKRATÉSZ. Dehát mi gondunk nekünk, derék Kritónom a tömeg véleményével? A derekak ugyanis, akikkel méltóbb törõdnünk, úgy látják majd ezeket a dolgokat, ahogyan valóban történtek.
KRITÓN. De látod, Szókratész, hogy kénytelenek vagyunk a tömeg véleményével is törõdni. Mert ami most történik, mutatja, hogy képes ám a tömeg nem is a legkisebb rosszat okozni, hanem közel a legnagyobbat, ha valakit megrágalmaznak elõtte.
SZÓKRATÉSZ. Bárcsak képes volna a tömeg, Kritónom, a legnagyobb rosszat okozni, mert akkor képes volna a legnagyobb jót is okozni, és így jól volna; de valójában nem képes egyikre sem; mert nem tud sem értelmes dolgot cselekedni, sem esztelenséget, hanem azt teszi mindig, amibe éppen botlik.
(Ezt írta meg magyarul Berzsenyi: …Nem sokaság, hanem/
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Angolul Byron: (diktatúrában) nincs nép, csak lakosság van. (A két Foscari))

http://asszociaciok.nolblog.hu/archives/2006/11/08/67976/

Későbbi ókori költõi alkotások között az istenekrõl itt következő részlet a metafizikai elképzeléseket is a helyükre teszi. Másoktól eltérően a vallást nem a félelemből eredezteti.

12. Euripidész

(i.e. 480-406)

„Azt mondja bárki, vannak égben istenek?
Nem, nem! S ha van, ki mégis erre esküszik,
az ósdi érvet csak ne zúgjon ostobán;
fürkésszetek s ne érveimnek higgyetek!
Megmondom én: a zsarnokok kiirtanak
tengersok embert, elragadva kincsüket,
s a városok vesztére törnek hitszegõk.
S akik ezt teszik, szerencsésebbek, mint akik
óráikat szelíd magányban tengetik.
Sok istenfélõ városkát is ismerek
istentelen nagyvárosok karma közt
vergõdve, mert legyõzte lándzsák erdeje.
Fohászkodjék az istenekhez, vallom én,
ki két kezével itt kenyér-keresni rest!
A tényekbõl tapasztalhatja csakhamar:
elhárítják-e végzetét az istenek.”

(Bellerophontész, TGF kiad., 1964, Kárpáty Csilla fordítása. Részlet.)

Idéztem:

http://asszocialok.blog.hu/2006/07/11/eletment_245_vers

13. Arisztotelész
(i.e 384-322)

Hatalom
 
Ha jelentéktelen emberek jelentős hatalom birtokosai, nagy károkat okozhatnak, aminthogy okoznak is. A számotadás kötelezettsége alóli felmentés és az élethossziglan tartó hivatal túl nagy kiváltság az érdemekhez képest, valamint az is veszedelmes, ha hatalmukat nem írott törvények, hanem a maguk esze szerint gyakorolják. Az, hogy a nép csendben marad, még nem jelenti, hogy a rendszer helyes. Visszásnak látszhatik az is, hogy ugyanaz a személy egyszerre több hivatalt tölthet be. Egy ember csak egy föladatot tud igazán jól elvégezni. A törvényhozónak kell ügyelnie arra, hogy miképp valósítható ez meg, és ne kívánja, hogy ugyanaz az ember fuvolázni és cipőt készíteni is tudjon.

De melyik a legjobb alkotmány és a legjobb életmód? – kérdi Arisztotelész, akinek nagy érdeme, hogy az elsőt a másodikhoz: az alaptörvényt az életviszonyokhoz köti. (Politika, 4.11.)
 
Szerinte szükségképpen a középúton járó életnek kell a legboldogabbnak lennie, amely átlagosságot minden egyes ember elérheti.”Mármost minden városállamban a lakosságnak három osztálya van: a nagyon gazdagok, a nagyon szegények és harmadsorban a középosztály. S minthogy abban állapodtunk meg, hogy a mérséklet és a középút a legjobb, nyilvánvaló, hogy a vagyoni állapotban is valamennyi közt legtöbbet ér a közepes. Az ilyen ember hallgat legkönnyebben a józan észre…” ellenben a nagyon gazdagok inkább fennhéjázóak és nagy gazságokra vetemednek, a koldusszegény, és nagyon lenézett emberek pedig kis gazembereknek csapnak föl.
 
Akik a szerencse javaiban: erőben, gazdagságban, bővelkednek, azok sem nem akarnak, sem nem tudnak engedelmeskedni ; akik viszont mindezen javakban a legnagyobb szükséget látják, nagyon is megalázkodók lesznek. „S így emezek a vezetéshez nem értenek, csak szolgai engedelmességhez, amazok pedig meghajolni nem tudnak semmiféle vezetés előtt, és csak uraskodáshoz értenek. Így jön létre az a városállam, amely szolgákból és urakból, nem pedig szabadokból áll, és amelyben az egyik irigyli, a másik pedig megveti a szomszédját. Ez viszont igen távol áll a vonzódástól, és a politikai közösségtől, pedig a közösség alapja a vonzódás…”

Arisztotelész felsorolja a polisz alkotmányok egészséges és korcs fajtáit :”Az említett alkotmányok korcs alakjai pedig: a királyságé a türannisz (zsarnokság), az arisztokráciáé az oligarchia, és a politeiáé a demokrácia.” (Politika, 3. könyv.)
Agammemnon csak a háború idején gyakorolhatott diktatórikus-tirannusi uralmat. A barbárok viszont békében is „minden zúgolódás nélkül eltűrik a deszpotikus hatalmat. Ez a királyság tehát türannoszi, és szilárdsága a hagyományon és a törvényen alapszik. S ugyanezen okból még a testőrségük is királyi, … törvényesen és alattvalóinak beleegyezésével uralkodik. Tehát ez már két formája a monarchiának; egy további pedig az, amely a régi hellének közt volt szokásos: az úgynevezett aiszümnétészek uralma. Ezt röviden úgy nevezhetjük, hogy választott türannisz, amely a barbároknál szokásostól nem abban különbözik, hogy nem törvényes, hanem csak abban, hogy nem hagyományon alapszik. (U.o.) Választott és nem választott türannisz is fajulhat tartós, a saját érdekét első helyre állító önkényuralommá. Ugyanúgy, mint a királyság, vagy az oligarchikus testületi vezetés.

A népvezérségről Arisztotelész megismétli ugyanezt. A türannosz leggyakoribb típusát úgy határozza meg, hogy az felelősség nélkül gyakorolja a hatalmat a maga érdekében. Ez nem csak egy személy lehet, hiszen létezett a harminc zsarnok uralma is. A “felelősség nélküli” teljhatalmú diktátorok a Törvény Uralma helyett zsoldos jogalkotókkal hozatnak törvényeket a maguk kényére-kedvére.
Nehéz űberelni, de neki is volt egy tanítója. Platon szerint a néptömegben van egy vezérigény. “Világos, hogy mikor türannosz nő föl, annak gyökere mindig a népvezérségben rejlik, abból sarjad ki.” A továbbiakban még tárgylandó Max Weber ugyancsak felhasználta ezt a megfigyelést a maga karizma elméletében. Eszerint a demagóg népszónok el tudja hitetni elhivatottságát a nemzet érdekének képviseletére. A náci párt későbbi sikerének ez fontos összetevője volt. A nemzetérdek vizenyős fogalma klasszikus időkben azonban nem játszott szerepet. Az ógörög gondolkodók a poliszról beszéltek.

Család

A „Politika” fő témáján kívüli rész tartalma a Hetedik könyvből

Aki ügyelni akar arra, hogy a serdülő nemzedék testileg a legegészségesebb legyen, annak először is törődnie kell a házassággal, azaz, hogy mily korban és mily egyének lépjenek egymással házastársi viszonyba. A házas együttélést maguknak a házasodóknak és ezek életkorának figyelembevétele sza­bályozza, úgy, hogy egyszerre érkezzenek el a megfelelő életkorba, és ne legyen egyenlőt­lenség képességeik közt, pl. hogy az egyik már nemzőképes, a másik fogamzásképtelen , azután figyelembe kell venni a gyermekek nemzedékváltását, mert a gyermekeknek korban nem szabad nagyon elmaradniok a szülőktől (mert így semmi hasznuk sincs egyrészt az elöregedett szülőknek a gyermeki hálából, másrészt a gyermekeknek a szülői támogatásból), de ne is legyenek túl közel azokhoz ( ilyen esetben a tisztelet is kevéssé van meg, és a vagyoni kérdésekben is sok vádaskodásnak forrása a túlságos kis korkülönbség); meg aztán fontos az, amiből kiindulva, ide jutottunk, hogy a született gyermekek testi egészsége megfelelő legyen.

Minthogy a nemzőképesség határa, általánosságban szólva, a férfiaknál legfeljebb a hetvenedik életév, az asszonyoknál pedig az ötvenedik; a házas élet kezdetének az életkor szerint visszafelé számolva ezen időpontokhoz kell alkalmazkodniuk. A fiatalok párosodása gyermeknemzés céljából káros; az élőlények minden fajában a nagyon fiatal szülők magzatai fejletlenek, és alakra is kicsinyek; tehát szükségszerűen így van ez az embereknél is. Erre bizonyság, hogy ahány államban csak szokásban van az igen fiatal legények és leányok összeházasodása, ott a testalkat mindenütt fejletlen és apró. Sőt, a szülés is jobban megviseli a fiatal nőket, és többen is halnak bele. Különben a józanság szem­pontjából is kívánatos, hogy a lányok kissé érettebb korban menjenek férjhez, mert ha fiatalon kezdik a házaséletet, féktelenebbek lesznek. De a férfiak testi szervezete is káro­sodik a fejlődésben, ha már akkor élnek nemi életet, amikor férfierejük még növekedőben van, mert ennek is van egy meghatározott időpontja, amelyen túl azután már nem növekedik. Ezért az a helyes, ha a leányok a férfiaknál nyolc-tíz évvel fiatalabb korban lépnek házasságra. Ha ugyanis ebben a korban kötnek házasságot, a testi erő is még teljes, és a nemzési képesség megszűnése szempontjából is kedvezően, egyszerre érkeznek ahhoz a bizonyos korhatárhoz; viszont a nemzedékek egy­másra következésénél, ha a gyermekáldás mindjárt a házasság első idejében megjön – az új nemzedék éppen akkor jut ereje teljességére, amikor a régibb nemzedék, melyben az életerő már kialudt, a hetvenedik életév körül lesz.

A gyermeknemzésnél maguknak a házastársaknak is figyelembe kell venniök az orvosok és a természettudósok megállapításait, mert pl. az orvosok kimerítő magyarázatot adnak a testileg alkalmas időkről. Hogy a szülők milyen testi állapota felel meg legjobban a születendő gyermek szempontjából, erről itt vázlatosan szintén megemlíthető annyi, amennyire a terjedelem lehetőséget nyújt. Tehát sem az atléták testi felépítése nem megfelelő a polgári élet vagy az egészség és a gyermeknemzés szempontjából, sem pedig az elkényeztetett és a munkától húzódozó szervezet, hanem az, amely e kettő között helyezkedik el. Legyen tehát szervezetünk munkában edzett, de ne kényszermunkában, és ne is csak egy irányúban, mint az atléták teste. Ez férfiakra és nőkre egyaránt áll. De a terhes nők is törődjenek testükkel, ne hagyják el magukat és ne táplálkozzanak túlságosan gyenge ételekkel.

Kedélyállapotuknak megfelelően – éppen ellenkezőleg, mint a testápolásban – sokkal könnyedebb életmódot kell folytatniuk: mert a magzat sok mindent vesz át az anyától, éppúgy, mint a növény a talajtól. Semmiféle korcs-szülöttet nem szükséges fölnevelni – viszont a gyermekek nagy száma miatt, egyetlen újszülöttet sem szabad elhagyni, kitenni, mert hiszen ezek úgyis határt szabnak a túlságos szaporaságnak; ha pedig valahol ennek ellenére mégis fogamzik gyermek: mielőtt érzés és élet kél benne, el kell hajtani a magzatot; hogy ez megengedhető-e vagy nem, csak az döntheti el, van-e a magzatban érzés és élet.

Minthogy pedig az érett kor kezdetét – hogy ti. mikor köthető házasság – a fentiek nagyjából férfira és nőre is megszabják, most meghatározható az is, hogy mennyi ideig kívánatos, hogy gyermekeket is nemzzenek. Az idősebb szülők gyermekei ugyanis, miként a nagyon fiataloké, testileg és szellemileg fejletlenek, az elöregedetteké pedig erőtlenek. Ezért vegyük irányadóul a szellemi képesség tetőpontját, ez pedig a legtöbb embernél az a kor, amelyet némely források, melyek az emberi életet 70 évvel mérik, említenek, tehát az ötven év körüli idő. Úgyhogy négy-öt évvel ezen koron túl abba kell hagyni a nemzés céljából való nemi életet; a későbbi korban csak a szokásos célból javasolt a nemi érintkezés. A más nővel vagy más férfival való nemi érintkezést illetőleg pedig általában kimondhatjuk, hogy nem becsületes dolog, ha bármiféle ürügy alatt is érintkezik a házastárs valaki mással – ha már egyszer házastárs és annak is nevezik, ha aztán valaki a gyermeknemzés évei alatt tesz ilyesmit, az még kevésbé méltó cselekedet.

Amikor a gyermek már megszületett, sokat határoz a testi erő szempontjából a táplálkozásmód. Ha megfigyeljük a többi élőlények és azon természeti néptörzsek életét, amelyek fontosnak tartják, hogy szervezetük alkalmas legyen, látjuk, hogy legjobban a bőséges tejtáplálék felel meg a testnek, továbbá, ha minél kevesebb bort élvez a gyermek, mert ez betegséget okoz. Ezenkívül annyit kell mozognia, amennyit csak egy ilyen korú gyer­meknek hasznos. Az is előnyös, ha mindjárt zsenge koruktól kezdve hozzászoktatjuk őket a hideghez: ez az egészség és az edzés szempontjából egyaránt igen hasznos. Ezért sok barbár népnél dívott az a szokás, hogy hideg folyóvízbe merítették az újszülöttet.

(Röviden a metafizikáról, ami nem tárgya ennek a feldolgozásnak. Alapvető szembeállításai: lehetőség-valóság, anyag-forma, magánvaló-járulék, létezés-lényeg, relatív-abszolút. Meghatározást ad a kategóriákról. Megteremti a logika rendszerét.)

14. Dionysos

Itt nem az istenséggel, hanem a róla alkotott modern elképzelés vizsgálatával foglalkozom. Egy legújabb kori  író romantikus korszakából való szöveg (az ő helyesírásával), de itt érzem helyénvalónak.

Apollo és Dionysos födi föl előttünk a görög világban fészkelő óriási ellentétet. Ez a két merőben különböző törekvés egy úton halad, leggyakrabban nyílt harcot vív egymással, …míg végül egy párrá szentelve bukkannak elő, s e párosításukban az attikai tragédia egyaránt dionysosi és apollói műformáját nemzik.
Az álombeli élményeknek szükségét a görögök Apollo alakjában testesítették meg: Apollo, a formateremtő erők istene, egyúttal a jósisten. Ő, aki legbensőbb tulajdonságánál fogva a “káprázatok”, a fény istensége, uralkodik a képzelet benső világának szépséges tüneményein is.
Viszont a narkotikus ital hatásától, melyet a primitív emberek és népek mind himnuszokban zengenek meg, vagy a tavasz hatalmas, az egész természetet kéjesen átható közeledtétől támadnak életre azok a dionysosi gerjedelmek, melyek fokozásával az ember szubjektivizmusa a teljes önfeledtségbe olvad át.
A dionysosi igézet nemcsak az embert fűzi össze újra az emberrel: az elidegenített, ellenséges vagy megigázott természet is újra békeünnepét üli tékozló fiával, az emberrel. Önként kínálja adományait a föld, és békülékenyen jönnek elő a sziklák és sivatagok vérengző vadjai. Virággal és koszorúkkal van telehintve Dionysos kocsija: párducok és tigrisek vannak a hámba fogva. Dalolva és táncolva nyilatkozik meg az ember, mint tagja egy felsőbbrendű közösségnek: a járást és beszédet elfeledte, s azon az úton van, hogy táncolva röpüljön a légbe. Taglejtéseiből varázslat szól. Istennek érzi magát, ő maga most oly elragadtatva és fenségesen jár, mint azelőtt az isteneket látta megjelenni álmában. A legnemesebb anyag, a legdrágább márvány, az ember formálódik és mintázódik itt, s a dionysosi világművész vésőütéseit az eleusisi misztériumok kiáltása kíséri.
A görög ember ismerte és érezte a lét gyötrelmeit és borzalmait: hogy egyáltalán viselni tudja az életet, velük szemben a ragyogó olimpusi álomvilágot kellett megteremtenie. A természet titáni hatalmaitól való szörnyű aggodalmat, a minden megismerés határán fölül könyörtelenül trónoló Moirát, az emberiség nagy barátjának, Prometheusnak keselyűjét, a bölcs Oedipus rettenetes sorsát, az Atreidák nemzetségére nehezedő átkot, mely Orestesből anyagyilkost csinál, szóval az erdei isten egész filozófiáját, a velejáró mítoszokkal egyetemben, mely a komor etruszkokat romlásba vitte – mindezt a görögök az olimpusiak ama közbenső művészi világával szakadatlanul leküzdötték, vagy legalábbis elpalástolták és leplezték. Hogy elbírják az életet, ez isteneket kellett a görögöknek teremteniök, mélységes szükségből: amely folyamatot úgy kell képzelnünk, hogy a rémségek ősi titáni istenvilágából fejlődött ki lassú átmenetek után, az apollói szépségösztön varázsától, az örömnek olimpusi istenvilága: mint ahogy rózsák hajtanak ki tüskés lombok közül…

Apollo, etikai istenség létére, övéitől mértéket kívánt, s hogy e mérték betartható legyen, önismeretet…“Titánnak” és “barbárnak” tartotta az apollói görög azt a hatást is, melyet a dionysosi szellem idéz elő: bár nem leplezhette, hogy őt magát is bensőséges rokoni kötelék fűzi ama bukott titánokhoz és herosokhoz. Sőt, ennél többet is kellett éreznie: egész élete, minden szépségével és mérsékletével, a szenvedés és megismerés rejtett szakadéka fölé épült, melyet a dionysosi szellem ismét fölfedett előtte. Mivel Apollo mégsem élhetett meg Dionysos nélkül, a “titánira” és “barbárra” végül is éppen olyan szükség volt, mint az apollóira … Az individuum, minden határt szabása és mértéké mellett, tönkrement a dionysosi mámor önfeledtségén, s elfeledte az apollói megszabásokat. A szertelenségről kiderült, hogy igazság; az ellentmondás, a fájdalomban fogant gyönyör a természet szíve szerint szólott és nyilatkozott meg. Így aztán mindenütt, ahol a dionysosi szellem befészkelte magát, megtört és megsemmisült az apollóinak ereje. …
(Részletek Nietzsche „A tragédia születése” c. művének első és második fejezetéből.)

Kínálkozó párhuzam: Gilgames és Enkidu

 

15. Marcus Tullius Cicero
(i. e. 107 – i.e.43)

A szónok
A Második könyvből

Cicero az egyes szónoki stílusok jellegét és alapvető szabályait mutatja be. ELŐSZÖR az attikai szónokét.
Ennek nyelvezete nyugodt, egyszerű, a hétköznapi beszédet mintázza, s a népies kifejezésektől távolabb áll gyakorlatban, mint megítélésben. Kötetlen ez az erőteljes beszédfajta, de mégse csapongó. Csak a választékos finomság és a jó ízlés maradjon meg beszédében, világosan és érthetően, ügyeljen arra, mi a helyénvaló.
Az egyszerű stílusú szónoki műfaj képviselője tehát, bár választékos beszédű, új szók alkotásában mégsem vakmerő; a képes értelmű kifejezésekkel mértékletesen, a régiekkel takarékosan él; s a szavak és gondolatok egyéb díszítőelemeit is csak szerényen alkalmazza.
„De az emelkedettebb és harsányabb hangot megkívánó szóismétlések is idegenek ettől az egyszerű szónoki stílustól. ..A gondolat díszítőelemei közül is csak azokat használja fel, melyek nem feltűnően csillogóak. Ne szólaltassa meg a hazát, ne idézze fel a holtakat az alvilágból, ne gyűjtsön egy kévébe mindent, hogy egyetlen körmondatba zsúfolja.”
A MÁSODIK stílusfajta gazdagabb és valamivel acélosabb, mint az imént tárgyalt egyszerű stílus. Szinte elenyészően kevés a szónoki hév. Gazdagabb, mint az előbbi magvas stílus, de a díszes, áradó szavúnál szerényebb.
A szónoki beszéd minden díszítőeleme beleillik ebbe a stílusba; legfőbb jellemvonása a kellemes hatás. … Szélesen áradó, tudós fejtegetésekbe bocsátkozhat a szónok ebben a műfajban, s a közhelyeket minden erőltetés nélkül beleszőheti beszédébe. A filozófusok iskoláiból többnyire ilyen szónokok kerülnek ki. … Ez a szofisták forrásaiból áramlott át a törvényszéki szónokokhoz teljes egészében; s minthogy az egyszerű stílus képviselői megvetették, a fennkölt stílus hívei száműzték maguktól, a most tárgyalt, középutat választók között honosodott meg.
A HARMADIK fajta szónoki stílus a pompás, a bőven áradó, méltósággal teljes, ékesszóló, a legtüzetesebb szónoki hévvel átfűtött. Ez az a beszédfajta, amelynek pompáját és gazdagságát mindenkor megcsodálták a néptömegek, és eltűrték, hogy államügyekben döntő ereje legyen. … Ez az ékesszólás az, amely megérinti a lelkek húrjait, s tetszése szerint játszik rajtuk. Hol összezúz mindent, hol belopódzik a szívekbe; újfajta vélekedés magvait hinti el, és kigyomlálja a régit…. „De a mi szónokunk, akit a többi fejedelmévé teszünk, a fennkölt, a szónoki hévtől lángoló, aki csak erre az egyre született, ha csak ebben az egyetlen műfajban műveli ki magát, ha csak ezt az egyet tanulmányozza, s a maga dúsan áradó stílusát nem vegyíti a másik kettővel, a legnagyobb mértékben megvetésre méltó. Mert az egyszerű stílus szónoka okos és világos beszédéért máris jó szónok; a középúton álló kellemes; a leggazdagabb stílusú azonban, ha sosem változtat hangnemet, szinte nem is látszik olykor épeszűnek. Mert aki semmit sem tud nyugodtan, csöndesen, megfelelő felosztással, meghatározással, világosan, kellemesen előadni – kivált, amikor egyes tárgyköröket teljes egészükben, másokat részben ilyen módon kell fejtegetni –, s lángoló szavakkal szónokol, mielőtt fokonként előkészítette volna rá hallgatóit: az ilyen őrjöngeni látszik az épeszűek között, s mintegy bortól ittasan tombolni a józanok között.”

Az Első könyv-ből

…”Bevallom: ha szónok vagyok – ha ugyan az vagyok –, vagy ha egyáltalában vagyok valami, azt nem a rétorok iskoláinak, hanem az Academia sétányainak köszönhetem. Mert sokrétű és változatos eszmecserék színterei e sétányok, melyek mindenekelőtt Plato lába nyomát őrzik; ámde Plato és más filozófusok vitái részint erősen felajzották a szónokokat, részint támogatták őket. Hiszen a szónoki szókincs egész gazdagsága s mintegy erdeje tőlük ered…”

15/a

Publius Cornelius Tacitus (i.u. ~55-120)

Cicero: „Quintus Muciusnál polgári jogot tanult, az akadémikus Philonnál, a sztoikus Diodotusnál a filozófia minden részét mélyen magába szívta; és nem elégedvén meg azokkal a tanítókkal, akiket a városban hallgathatott, Achaiát és Kisázsiát is végigjárta, hogy valamennyi művészet valamennyi változatát elsajátítsa. Így aztán – Herculesre! – Cicero könyveiben kézzelfoghatóan megmutatkozik, hogy sem a geometria sem a zene, sem az irodalomtudomány, és általában egyetlen szabadhoz illő művészet ismerete sem hiányzott belőle, megismerte mind a dialektika finomságait, mind az erkölcstan hasznosságát, mind pedig a természeti jelenségek mozgását és okait. (Tacitus: Beszélgetés a szónokokról 30. Borzsák István fordítása.)

 

16.  Sallustius

i.e. 86 – i.e. 35

Plebejusok és előkelők – egykutya. A különbség: a plebs még csak szeretné elkövetni mindazokat a hitványságokat, amelyekre a hatalmasoknak már megvan a módjuk.
Catilina összeesküvése
  {37.} S nemcsak azok vesztették el a józan eszüket, akik cinkosok voltak az összeesküvésben, hanem az egész nép helyeselte a forradalmat és Catilina vállalkozását; pontosan úgy viselkedett, ahogy az a néptömegnek általában szokása. Mert akiknek a társadalomban semmi hatalma nincs, azok irigylik a jókat, istenítik a hitványokat, gyűlölik a régit, kívánják az újat…Itt voltak először azok, akik gyalázatban, arcátlanságban mindenütt a legfeltűnőbben jártak az élen..Azután sokan emlékeztek Sulla győzelmére, amikor egyesek közkatonasorból a senatorságig emelkedtek, mások meg olyan gazdagságra tettek szert, hogy királyi jólétben és fényűzésben élték le életüket… Nem csoda hát, hogy ezek a nincstelen, elzüllött, csak reményeiknek élő emberek nem törődtek többet a hazával, mint önönmagukkal… Így hát ugyanaz a veszély fenyegette ismét a várost, mint néhány évvel azelőtt.

  {38.} Mikor ugyanis Cn. Pompeius és M. Crassus consulsága idején visszaállították a tribunusi hivatalt, fiatalok kapták meg ezt a rendkívüli hatalmat, koruknál és természetüknél fogva féktelenek, akik a senatus vádolgatásával elkezdték izgatni a népet, majd adakozással és ígérgetéssel még jobban feltüzelték, így váltak népszerűvé és tekintélyessé. A nemesség többsége teljes erővel fellépett ellenük, színleg a senatus, valójában azonban a maga hatalmának védelmében. Tudniillik, hogy az igazat röviden megmondjam, azoktól az időktől fogva bárki felkavarhatta az államot tisztes jelszavakkal; egyesek látszólag a népjogokat védelmezték, mások állítólag a senatus tekintélyét akarták minél magasabbra emelni – de a közjó álarcában ki-ki a saját hatalmáért versengett. S ebben a versengésben nem ismertek sem mértéket, sem határt; mindkét párt kegyetlenül kihasználta a győzelmet.

(Szerkesztői megjegyzésem:  a fentiek egyik rétege a zömében kis egzisztenciákból álló plebejus középosztály. Az utóbbit is gátlástalan szerzésvágy, vásári ravaszkodás, szellemi középszerűség jellemzi. A tömegember lázadása káoszt, véres felfordulást teremthet. Enélkül pedig, sikerük esetén a régi urakat majmoló rétegükből egy új privilegizált csoport uralma nőhet ki. Most már ők nyomják el a háttérbe szorított korábbi elitet. Úgy cselekszenek, mintha az állam átalakítására képesítésük lenne, de az hiányzik.)

17.  Suetonius

(70-130)

A populáris párt győzelméről.
A köztársasági Rómában évszázadok óta folyt a harc az arisztokrata szenátusi párt és a populáris párt között. Az utóbbi régebben jogos társadalmi igényeket is képviselt, késõbb az egyszemélyi diktatúrára törekvõ vezetõket segítette.
Julius Caesar ehhez a párthoz tartozott, holott maga is arisztokrata volt. Kora ifjúsága óta csak az uralkodói hatalomra vágyott. Eszközként az erõszakot, a manipulációt, a megtévesztést, a demagógiát is alkalmazta. Hagyományok nem kötötték. Sajátos politikai eszméit így fejezte ki: “A köztársaság semmi, test nélküli, tartalmatlan fogalom, puszta elnevezés.” …”A hatalmat tekergõk és orgyilkosok segítségével is megtartanám.”…Gyakran idézgette e verssorokat: “Ha már jogot tiporsz, uralmadért tegyed, De más dolgokban törvénytisztelõ maradj.”
 
“Polgárháború kellene, csak az segíthet rajtunk.” Ezt akkor mondta, amikor már nem tudott további pénzforrásokat szerezni a nép és a befolyásos emberek kegyeinek megszerzéséhez. Azért is szeretett volna mindent felforgatni és zavart kelteni, mivel alkotmányos úton nem tudta megvalósítani akarnok terveit. A szenátus nem teljesítette a kívánságait, sõt, követelték, hogy erõszakot gyakorló kísérete nélkül ténykedjen. Ekkor megindult Róma ellen, mondván: “Menjünk hát, amerre az istenek jeladása és ellenségeim igazságtalansága vezérel.”

Már korábbi konzuli ténykedése során is gátlástalanul alkalmazta a személyi támadás, a fenyegetés és az erõszak eszközeit a vele szembenállók ellen.
Uralomra jutva a legfõbb tisztségeket saját magára ruháztatta. A többi tisztség betöltésérõl is egymaga döntött. A szenátus jogkörét üressé tette, tagjait félelemben tartotta, közfelháborodást keltõen formálisan is megalázta. Uralmának és életének összeesküvés vetett véget.

Mindez olvasható Suetoniusnál, aki így summázza ezt a történetet: “Visszaélt hatalmával, nem ok nélkül gyilkolták meg.”

Ehhez hozzátehetjük, hogy abban az idõben a birodalom fennmaradása és terjeszkedése igényelte az új típusú politikai berendezkedést. Többségük vérben születik. A hatalommal rendszerint visszaélnek, a kérdés az, hogy mennyire végletesen.

 

Caligula

“A legszívesebben a cirkuszi kocsisok és gladiátorok társaságában időzött. Lovát, Incitatust szenátorrá nevezte ki, majd konzultársává is meg akarta megtenni. Azokat az óriási pénzösszegeket, melyeket Tiberius összegyűjtött és ráhagyott, esztelen pazarlással játékokra, a nép megjutalmazására és építkezésekre tékozolta el. Háromnegyed év múlva üresen állt minden pénztár. Egyszerűen úgy segített e zavarán, hogy mások vagyonát elszedte.”

“A jogtudósokról szólva pedig, minthogy tudományuk használatát meg akarta szüntetni, gyakran kérkedett azzal,hogy “Herculesre, eléri egyszer, hogy rajta kívül egyetlen jogtudós sem adhat tanácsot senkinek.”

A sarlatán vezetésű, hatalmaskodó és a saját vagyonát növelő zsarnoki rezsim veszélyt szimatolt a jogban. – A pazarló őrület manifesztálódása után is sokáig szolgai módon követték, aztán rossz vége lett.

 

 

18. Jézus

A kereszténység megalapítója szerint a szeretetnek kell vezérelnie  az emberek cselekedeteit a világon mindenütt. A kereszténység értelmezéseit számos helyen fogom idézni.

Ratzinger egykori teológus-professzor (a későbbi pápa) nézete szerint a kereszténység a sajátjától idegen alakban él, abban, amelyet a középkor hozott létre.

Várszegi Asztrik egy interjúban a többi között ismerteti a kereszténység megjelenésének társadalmi hátterét, az osztályok eltérõ helyzetét. “…Természetesen volt középosztály és voltak rabszolgák is. Elsõ olvasatban tehát nekik szól Jézus tanítása, az új rend meghirdetése: az igazságot, igazságosságot megelõzi a jóság, mely újjáteremt, helyreállítja a teremtés elveszített rendjét, biztonságát.” (NSZ, 2006. 12.23.) Ennek értelmében az igazság nem állítható be, úgy, mint egy abszolút, mindenek felett álló erkölcsi kritérium.

 A keresztény hit Pál apostol fellépése után terjedt el tömegesen, annak hatására, hogy az ő megfogalmazásaiban elfogadható lett a pogány tömegek számára. A Hegyen elhangzott tanítás páli kereszténységgé alakult, melyet a patrisztika és a korai zsinatok a körülményeknek megfelelően értelmeztek és kanonizáltak.

Itt nem számolok be azokról a viharos évszázadokról, melyek folyamán a kereszténység – közkeletű kifejezéssel – államvallás lett. Ennek során az államok létének minden következményét fel kellett dolgoznia.

 

19. Lukianosz

(125-180)

Az ókori társadalom szatirikus körképét mutatja be. 

Különösen magvas olvasmány a “Filozófusok árverése”, melyben valamennyi korabeli bölcseletet bemutat a maga gúnyoros módján. (Ikaromenipposz, Európa 1961, 101. skk. oldalak). Az égilakók és a tragédiaköltők is megkapják a magukét. (Istenek, halottak, hetérák, Európa 1958.)  Az előbbiben is megjelent:

A tragikus Zeusz
Részlet

MÓMOSZ
Halljátok hát, istenek, ami, mint mondani szokás, a szívemen fekszik. Én bizony csaknem biztosra vettem, hogy egyszer belekerülünk ebbe a kutyaszorítóba, s azt is, hogy sok efféle szofista támad majd. Hiszen mi magunk szolgáltatunk ürügyet a vakmerőségükhöz! És Themiszre mondom, nincs igazatok, ha Epikúroszra, a tanítványaira, és tanításának terjesztőire acsarkodtok azért, mert ilyen lesújtóan vélekednek rólunk! Vagy szerintetek mit kellene gondolniuk, mikor látják azt a zűrzavart, ami az életben van? Hogy a becsületes emberekkel nem törődünk, felőlünk sírba viheti őket a szegénység, a betegség és a szolgaság; a csirkefogók és gazemberek ellenben magas méltóságokat érnek el, mesés vagyonokat harácsolnak össze, és náluk derekabbaknak parancsolnak?…Ha mindezt látják, nem fogják-e szükségszerűen azt állítani rólunk, hogy egyáltalában nem is létezünk?!…
Miért bosszankodunk, hogy néhány ember nem esett a feje lágyára, és összes gyengénket ránk olvassa? Inkább örülnünk kellene, hogy akadnak még egy-ketten, akik hibáink ellenére is áldoznak nekünk!… És most felelj igaz lelkedre, Zeusz. Elvégre magunk között vagyunk… Mondd: törődtél te valaha is igazán a földi dolgokkal? megvizsgáltad te valaha, kik a derék emberek, kik a semmirekellők?… Ugye, erre egy szót sem szólsz?!

20. Augustinus

(354-430)

Magasrendű etikát hirdet, de ismeri az erkölcs változékonyságát is: „a régmúlt időkben olyasmit is szabadon tettek az igazak, amit jelenleg igazak meg nem tehetnek.” (Vallomások, 1987. 85.o.)   Alkalmazza a történeti nézőpontot. A tekintély, a társadalmi rend védelme mellett érvel. A királynak engedelmeskedni kell (87.) Ám a Civitas Terrena világánál magasabban áll a Civitas Dei világ-felettisége. Kételkedő korában úgy látta, hogy a páli tanok nincsenek összhangban „ a Törvény és a Próféták tanúságával”  a kételyt fokozatosan leküzdötte, de a nyomait nem retusálta, írásaiban benne hagyta.  Végül eljutott Ambróziusz felfogásához, ám  értelmezésének széleskörűsége, hatása és tartóssága messze meghaladta azét. Felhasználva a platonista tudósok gondolatait, az örök isteni eszmékre alapozott világban hitt. Arisztotelészt nem kedvelte, viszont jelentős emlékezés- és tanulás-lélektani felismerésekig is eljutott (288. skk.) Krisztus-képe valamiben az Istenhez, másban az emberhez hasonlít (340.) Az emberfajta viszont „kielégíthetetlenül kíváncsi, viharosan kevély és állhatatlanul csélcsap” (449.) A kíváncsiság elleni polémiája a tudományos kutatással szemben is érvelt. Vezéreszméje nem a tényszerű és logikai tudás, vagy a személyi boldogság keresése volt, mint a régi görögöké, hanem a mély érzelmekből fakadó istenhit. Kontemplatív filozófiája eszmei hivatkozási és retorikai forrást adott a középkori egyház, az európai államok, birodalmak kiépüléséhez. Ez háborúkkal járt, melyeket az ő spirituális szemlélete sem zárt ki.

Különféle műveiben érintőlegesen, de jóváhagyólag említette a jogos háborút. Ezen alapult az igazságos háború középkori értelmezése, mely szerint a háború nem szükségszerűen rossz. Nemcsak az eretnekek elleni háborúk, de az államfők által megfelelő okokból vívott hódító háborúk is igazságos háborúk, ugyanis alapvetően a békét szolgálják A 11. századtól már az ezek során elkövetett emberölésekért sem kellett a katonáknak feloldozást kérniük. Gratianus alapján és az egykorú kánonjog értelmében minden háború jogos, amelyet az állam javáért vezetnek, amely a gonosz terjedésének vet gátat, vagy amely, mint például az eretnekek elleni háború, a jót segíti. Aquinói Tamás szerint is megengedett, sőt bármilyen eszközzel vívható, amennyiben a fensőbbség parancsára vezetik, és ártatlan civilek nem esnek áldozatul.

21. Stilicho

(359-408)

A Római Birodalom összeomlásának idõszakában a pogány kultúra értékeinek és hordozóinak barbár elpusztítása ment végbe.
Theodosius (379-395) idejében masszív és erõszakos pogányüldözés kezdõdött. Felmérhetetlen értékû mûvészi alkotások, kéziratok is megsemmisültek, betiltották az olimpiai játékokat, stb. Theodosius halála után politikailag is nyugati és keleti államra oszlott fel a birodalom. Fiai követték a trónon, a nyugati résznek Honorius (395-423) lett a császára.

Ebben az idõben, a hunok támadásai miatt, más népekkel együtt a vandálok is igyekeztek bejutni a Nyugatrómai Birodalom területére. Ezt maguk a rómaiak is ösztönözték, mert gyakran alkalmazták a barbárokat külsõ ellenségeik ellen. A behívottak nagy része régebben és könnyebben tért át az új hitre, mint a régen civilizált, nagy pogány műveltségű római polgárok. A keresztény vandálok közül került ki a Nyugatrómai Birodalom hadvezére (Magister Militum), Flavius Stilicho (359-408). Utóbbi, sok társával együtt,  már niceai, vagyis ortodox hitû volt és Honorius imperátor fõminisztere lett. Barbár keresztény csapatainak élén néhány éven át sikeresen védte a birodalmat. Belül viszont kegyetlenül erõszakos eszközökkel fojtotta el a civilizált pogányok kultuszait. De 408-ban árulás gyanúja miatt kivégezték.

Rutilius Claudius Naumantius latin költõ az V. sz. elején a kíméletlen hittérítést, a pogány kultúra értékeinek elvesztését panaszolta. A szigorú központosításon alapuló császársággal ellentétes eszmék, a kötelezõ államvallásként történelmileg túlhaladott politeizmus védelmében lépett fel. ( A latin költõről verset író, annak  nevében megszólaló Szabó Lõrinc szavai ezért támadják Stilichot, a keresztények zsidó istenét és piszkos szerzeteseiket. Versében az elsõ világháború, a forradalom és ellenforradalom gyalázatos embertelenségeinek élménye is érzékelhetõ. Embergyümölcsös erdõkrõl és a butaság magvaiból kikelt néprõl ír.)

 

22. Mohamed
(571-692)

A legenda úgy szól, hogy időszámításunk szerint 610-ben, Ramadán idején Gábriel arkangyal tudatta Mohameddel az isteni kinyilatkoztatást a Hira barlangban. Valójában a próféta egész további életében, azaz még tíz esztendőn át írta a Korán szuráit (fejezeteit).

A vallásos emberek életmódját szabályozzák ezek az előírások, tilalmak, rítusok, hiedelmek, bevett szokások, büntetések, jutalmak. Személyesen pedig a mindezek betartatásával foglalkozó vallási tisztségviselők.

Az iszlám életmód öt pillére közül az első: hit abban, hogy egy az isten, Allah és Mohamed az ő hírvivője, küldötte. Az iszlám jelentése: teljes odaadás Istennek, belenyugvás az akaratába, az élet elvesztéséig terjedően. Mindig a hitmagyarázók közlik és egyben értelmezik a mindenkori jelenre vonatkozó isteni szándékokat, melyeket az igazhitű zokszó nélkül elfogad.
A második (As Salat) a napi öt imádság, amit a muszlim teljes átszellemültséggel mond a nap pontosan meghatározott és a müezzin által kihirdetett óráiban, Mekka felé fordulva és az előírt leborulásokat végezve. A harmadik (Zakat) az alamizsnálkodás. Ezt ma már nem egyénileg teljesítik, hanem az adományokat papi személyek és megbízottaik gyűjtik össze a hívőktől és jóléti és intézményi célokra fordítják. A negyedik, a Hadzs. Az igazhívő legalább egyszer az életben elzarándokol Mekkába. Az ötödik, a Ramadán-böjt (Igazi neve: As Sawn). Célja a megtisztulás. Nappal, a Hold feljövetelig tartózkodni kell ételtől, italtól, szextől, dohányzástól. Ez a családi összejövetelek, barátkozások, ünneplések időszaka. A nappali böjt végén házról házra járnak, finom ennivaló ajándékokat adva egymásnak. Például mézes süteményeket (az araboknál chebakia, kaab, elghozal. Mi inkább a török elnevezéseket ismerjük, pl. baklava.)

A Ramadán az iszlám holdnaptár kilencedik hónapja. 622 Ramadán 9-én indultak el Mohamed első tanítványai Mekkából a Yathrib oázis városába, melyet később a Városnak, vagyis Medinának neveztek el. Mohamed is oda vonult, az ő útja volt a Hidzsra. A Korán lejövetelének pontos napja a legenda szerint Ramadán 27-e, Al Kadr. Ekkor a mélyen vallásos igazhívők egész éjszaka szenvedélyesen szavalják a szurákat és átélik a lelki megtisztulást. Ez az éj számukra 1000 hónapot ér, vagyis annyit, mintha kb. 83 évig egyhuzamban imádkoztak volna. ( Korán, 97. szura). 
A 29.5 napos holdhónap végén az Aid El-Fitr ünneppel fejeződik be a Ramadán böjt.

Az iszlámban nincsen egyház. Két-három tucat fő irányzat különül el, mindegyik a maga elismert tekintélyeit, vallási vezetőit követi.

A muszlimok körében vitathatatlan tekintélyt élveznek a Korán magyarázói, értelmezői, a bírák és a hitszónokok. Számos vallási vezető nacionalista politikai célok érdekében is mozgósítja a nekik feltétlenül engedelmeskedő, életüket is feláldozni kész fanatizáltakat. A nagy tömeg hangulatát úgy alakítják, mint formázókés a viaszt. Aki viszont ebből mégis ki akarna maradni, azt megfélemlítik a fizikai erőszakot alkalmazó iszlám és egyéb elnevezésű gárdák. A gyűlölet által motivált iszlám radikálisok egy része a terror segítségével, kíméletlen eszközökkel harcol céljaiért. A fenti gondolatok fő tartalma nem erre, hanem az alapvető életviteli előírásokra irányult.

Az Allah-hitnek van egy hatodik pillére is: az imamátus. De ebben csak a síiták hisznek. Az imám a Próféta vér szerinti utódaitól származik, tévedhetetlen, a közösség Allah által sugalmazott vezetője. Most még rejtőzködik, addig is az ajatollahok képviselik.Azonban a muszlimok 85%-a szunnita, vagyis a Koránon kívül a Szunna, a Mohamed szokásait, mondásait összegyüjtő beszámolók (6 kanonikus gyüjtemény) és a hadiszok, vagyis a hagyományok alapján áll. A problémák kezelésben forrásuk a Korán és a Szunna. Ezenkívül az analógia régi ügyekkel, és az “idzsma”: a konszenzus keresése. Fontos az, hogy a szunniták fele ezeket a jogelveket ismeri el. Joguk tág teret enged a személyes érvelésnek, a helyi szokásokra hivatkozásnak. Nem merevek, az iszlám individualista irányzatát alkotják. Velük könnyebben ért szót az európai. Az az európai vendégmunkások zöme nem arab, hanem török. Az előbb említett individuális szemlélet éppen rájuk jellemző, továbbá a Balkán, Közép-Ázsia, India és Kína szunnitáira. Elméletét Abu Hanifa dolgozta ki és ezeket a rugalmasabb, világibb szunnitákat hanafitáknak nevezik.
Vannak persze a szunniták között is merev, fanatikus iskolák. Külön kell említeni egy szunnita irányzatot, amely aszketikus, bigott és könyörtelen. Ők a vahhabiták, központjuk Szaúd-Arábia.
A Maghreb országokban létezik egy nagyon szigorúan a Koránhoz és a Próféta intelmeihez ragaszkodó (malikita) irányzat. Merevségük és az itteni hatalmi harcok kiszolgáltatottabbá teszik őket a szélsőséges agitációnak. További áramlat (a szunnita irányzatú hívők egyharmada): a sáfiiták, akik Dél-Arábiában, Kelet-Afrikában és a Kaukázus környékén befolyásosak. Ők ugyan kevésbé mereven ragaszkodnak a Koránhoz, viszont az előbb említett malikitákkal együtt tagadják az ember szabadságát és úgy vélik, hogy Isten csak a kinyilatkoztatásból ismerhető meg. Egy részük szintén fanatizálható.

23. V. Celesztin
1215-1216

Az 1215-ben egy abruzzoi parasztcsaládba született Peter Angelerio ifjú korában a bencéseknél nevelkedett és huszonöt évesen Rómában pappá szentelték. De annyira távol akart maradni a világi nyüzsgéstől, hogy remeteségbe vonult. Öt évet töltött vezekléssel az abruzzoi (l’ Aquilához közeli) Sulmona város feletti Morrone hegység egyik sziklabarlangjában. A remetei életmód szöges ellentétben állott a pápai udvarban elharapózott bűnözéssel, feslett életmóddal, a később Baronius kardinális által pornokráciának nevezett jelenségekkel. „Morroni Pétert” jámborságának és tiszta erkölcsének hírére a környékről egyre nagyobb számban látogatták hívei, tanítványai, akikből egy időben morroni mozgalom alakult ki (ami más volt, mint a ma is létező maronita felekezet.) 1240-ben saját regulával rendelkező kongregációt alapított, melynek létrejöttét 1263-ban IV. Orbán pápa jóváhagyta , később azután Péter testvérnek újra kérelmezni kellett a hivatalos elismerést. Regulája a lehető legszigorúbb volt. Eszméi közel álltak az assisi Ferenc testvéréhez, akinek halála után a ferencesek egy része a lazább szabályokat követő konventualisták csoportjába tömörült. A szigorúbb erkölcsű és fegyelmű testvéreket, akiket Péter támogatott, spiritualistáknak nevezték, (Később belőlük alakult a minorita rend.)
1274-ben Lyonba kellett mennie, hogy az ottani zsinaton tartózkodó X. Gergely pápánál rendjének megerősítését eszközölje ki. Azzal kapott pápai jóváhagyást, hogy az új kongregáció a bencések egyik ágazata lesz, mint a clunyak, a ciszterciek, a kamalduliak, a trappisták, stb. A bencés regulát a „Morronita” rend a legszigorúbb módon alkalmazta.
Péterre a második évezredben a trubadúrdalok mintájára kialakított Mária kultusz mély benyomást tett. Lyonból visszafelé jövet, a továbbra is remetei egyszerűségben élő szerzetes megpihent l’Aquilában, ahol egy közeli dombon a Colle di Maggio-n (Májusdomb) töltötte az éjszakát. A legenda szerint azt álmodta, hogy Szűz Mária felszólítja, építsen templomot azon a helyen. Péter szerzetesei 1287-ben megvették a telket és egy év múlva elkezdték építeni a templomot. Rá egy évre, bár az épület még nem volt teljesen kész, megnyílt a hívek számára. A hely és a templom neve az évszázadok során Collemaggiora változott. Román és gótikus stíluselemeket foglal magába.
Az 1294-es zsinat Morroni Pétert V. Celesztin néven pápává választotta. A koronázás éppen l’Aquilában, a Collemaggioban történt. Szerzetesei ezután celesztinusoknak kezdték magukat nevezni. A templom s az ahhoz csatlakozó kolostoruk addigra már teljesen elkészült.

A rend később megszűnt, de egészen a legutóbbi időkig a Collemaggio a tőlük is eredő vallási hagyományt szolgálta. A legfontosabb helyi rítus a Celesztin által bevezetett Perdonanza intézménye volt. Évente egyszer teljes búcsú járt mindazoknak, akik a templomban fogadalmat tettek arra, hogy a megbocsátott bűnöket a következő évben nem fogják elkövetni. Szokássá vált, hogy Celesztin rítust alapító levelét egy vidám körmenet élén haladó városi szépségkirálynő vitte a levéltárból a templomba, majd az ünnepségek végeztével vissza.

A mai emberhez hasonlóan, a hajdan élt kortársak sem kívánták követni Celesztinnek az emberi szükségleteket gúzsba kötő életfelfogását. Ő valóban teljesen jámbor, aszketikus és misztikus ember volt, és tisztán spirituális beállítottságánál fogva nem lehetett alkalmas egy állam vezetésére. A középkori feudális képződmények világi uralma az ő meggyőződésével ellentétes elveken nyugodott. Az Egyházi Állam ebben az időben már a vezető római nemesi családok és idegen dinasztiák befolyása alatt állt és a köztük folyó civakodások eszköze lett. Egy rövid ideig ő maga is különböző politikai törekvések elősegítője volt, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna. Már a megválasztása is az Orsini család és az Anjou-rokon II. Károly nápolyi király befolyására történt, akik ezzel a rivális Colonna család jelöltjeinek győzelmét akadályozták meg. Celesztin, a világtól való elvonultságában ugyan naiv maradt a politikában, de nem volt buta ember. Hamar átlátta, hogy a pápaság nem neki való. Ezért kanonizálta a pápaságról való lemondás addig ismeretlen intézményét, majd három hónappal a koronázása után élt is vele, lemondott a trónról. Dante ezt a tettét a Pokol III. énekében megfutamodásnak tartotta. A lemondás intézménye mindenesetre a kánonjog része lett.
Celesztin ellenfele, később pedig utóda, VIII. Bonifác egyáltalán nem volt szívbajos a hatalmi aspirációkat illetően. Méltatlanul börtönbe vetette Celesztint, aki 81 éves korában a fogságban halt meg. „Unam sanctam” kezdetű 1303-as enciklikájában Bonifác az összes fejedelmet a pápa fennhatósága alá rendelte volna, mondván, hogy csak az ő uralma isteni eredetű, az egész emberiség pedig a pápa alattvalója. Az a világ azonban már régen elmúlt, az európai államok nem kértek ebből az alárendeltségből. Legnagyobb ellenfele, a francia Szép Fülöp – szintén Anjou-rokon – hathatósan ellenállt az ilyen szuperbirodalmi törekvéseknek. Ennek az ellenállásnak egyik jelképes vetülete volt az, hogy a Bonifác szöges ellentétének számító V. Celesztin szentté avatását kezdeményezte, ami meg is történt V. Kelemen pápa idejében, 1313-ban. Az eltelt öt évszázadnyi idő alatt ő volt az egyedüli kanonizált pápa, de nem is volt több tiszta erkölcsű ember közöttük. Petrarca az elkülönültségről írva, egyértelmű dicsérő jelzőkkel illette ezt a köznapi fogalmak szerint is szent életű embert. – Reális uralmi lépésként a franciák a katolicizmus egész központját Avignonba telepítették. Megkezdődött a pápaság babiloni fogsága.
Celesztin nem lehetett jelentős egyházfejedelem, rövid uralma mégsem volt hatástalan történeti epizód. A korszakhoz kötött hatalmi villongásokon túlmegy az, hogy Celesztin tulajdonképpen a pápaság által kijelölt általános magatartási irányzattal szembeni katolikus ellenzék évezredes történetéhez is kapcsolódik. Ennek különböző képviselői az egyházat ténylegesen és nemcsak szavakban a hívők közösségének tekintik, melyben mindenkinek joga van a hitet értelmezni Az apostoli életmód helyreállítására törekszenek. Szegény egyházat és fizikai munkát végző papságot akarnak, elítélik az emberek közti egyenlőtlenséget. Nem kívánnak latin nyelvű misézést. Ellenzik az egyházi adót, a papi tizedet, stb. Mindezek részben utópista követelések, velük szemben a reálpolitikát az Egyház folytatta, ami nem azt jelenti, hogy az utóbbi magatartása volt az erkölcsösebb. A korabeli barbár európai nemességgel és uralkodóikkal szemben viszont, jóllehet szintén barbár hatalomszerzési és -gyakorlási módszereket alkalmazott, a maga idejében a középkori Egyház a tudást, ezen belül pedig az erkölcsről szóló általános emberi követelményt őrizte és képviselte, ha másként nem, legalább szavakban.

 

24. Carmina Burana
Részlet
KEZDŐDIK PEDIGLEN A PÉNZ SZENT EVANGÉLIUMA
SZENT MÁRKA SZERINT
(Initium sancti evangelii secundum marcas argenti)
Amaz időben így szóla a pápa a rómaiakhoz:
“Midőn eljövend az ember fia, a mi fenségünk trónusához, először ezt mondjátok neki: »Barátom, mivégre jöttél?« S ha ő, ahelyett, hogy megnyitná zsebét, kitartóan kilincsel továbbra is tinálatok: vessétek ki a külső sötétség mélyeire.”
Történt pedig, hogy egy bizonyos szegény klerikus érkezett vala a pápa úr udvarába, és imígyen kiáltozott, mondván:
“Könyörüljetek rajtam, legalább ti, pápai ajtónállók, mivel a szegénység ugyancsak megérintett engem. Szörnyű ínségben és nyomorúságban senyvedek, esdekelve kérlek titeket: szánjatok hát meg igen nagy bajomban, roppant szegénységemben.”
Azok azonban, hallván az ő siránkozásait, igen méltatlankodának és mondták vala:
“Barátom, vigyen csak végső romlásodba a te szegénységed! Távozz színünk elől, te sátán, mivel a pénz hatalma nincsen birtokodban. Bizony, bizony mondjuk neked: nem jutsz be a te Urad örömébe, míg meg nem szabadulsz utolsó filléreidtől is a mi tenyerünkben.”
Elmenvén tehát a szegény, eladá köpenyét és ingét és mindenét, amije csak volt vala, és odaadá azoknak árát a kardinálisoknak és az ajtónállóknak és a kamarásoknak. Azok azonban imígyen szóltanak:
“Sokan vagyunk, mit kezdjünk ennyivel?”
És kidobták vala őt a külső sötétség mélyeibe, és ő kimenvén keserves sírásra fakadt, és nem vala vigasztalása.
Történt pediglen ennek utána, hogy valamely gazdag klerikus érkezett vala a pápa udvarába. Ez pediglen kövér vala, hájas és terebélyes, aki viszálykodván megölte vala felebarátját. És méne az ajtónállókhoz, és adott nekik, és méne a kardinálisokhoz és adott nekik, és méne a kamarásokhoz és azoknak is adott vala. Azok azonban úgy gondolták vala, hogy még ennél is többet fognak kapni. A pápa úr pedig meghallván, hogy a kardinálisok és többi szolgái míly gazdag ajándékokat kaptak vala a klerikustól, egészen belebetegedett vala, és majdnem halálát lelte. De tüstént felgyógyult vala, minekutána a gazdag klerikus válogatott aranyakat és ezüstöket küldött néki ajándékul. Ekkor pediglen a pápa úr maga köré gyűjté a kardinálisokat és mindennemű szolgáját, és mondá nékik:
“Felebarátaim, mindig ügyeljetek arra, nehogy valaki üres szavakkal rászedjen benneteket. Ime példát adtam néktek: ahogy én cselekszem, ti is hasonlóképpen cselekedjetek.”
Fordította: Végh György

 

25. Rabelais
(~1494-1553)

A nevek modern átírását tartalmazó magyar fordítás szerinti szöveg (részlet):
Pantagruel: Octavianus Augustus egy napon bizonyos Eutűkhész nevű parasztemberrel találkozott az úton. A paraszt Victor nevű szamarát hajtotta. Miután Eutűkhész Jósorsot jelent, a császár mind a paraszt, mind a szamár nevéből arra következtetett, hogy további gazdagság, diadal és dicsőség várja.(Pantagruel, II.152.l.)
  
A nevek kombinációjából a jövő kedvező előjeleit olvasta ki. Csak találgatni lehet, hogy mit olvasott volna ki abból az együttállásból, ahol a parasztot nem Jósorsnak, hanem Balsorsnak hívják. Az előjelek megszállott keresői és magyarázói ebből akár borúlátó következtetéseket is levonhatnak.

Ellenben Augustus császár korábbi tudósítások szerint is erősen hitt abban, hogy a nevekben a sors van megírva. (Suetonius: Caesarok élete, 2.k. Augustus Octavianus, 103.l.).Actiumnál, mikor csatarendben álló hajóihoz lement, szembejött vele egy szamárhajcsár a szamarával; a hajcsár neve Eutychus (szerencse fia), a szamáré Nicon (győző) volt. Győzelme után mindkettőjük ércszobrát felállíttatta az egykori tábor helyén emelt templomban.
 

 

26.  Morus Tamás
(1478-1535)

VIII. Henrik: Tyndale helyesen írja, hogy a király hatalmának abszolútnak és korlátlannak kell lennie. Még a pápánál is abszolútabb és korlátlanabb hatalommal kell uralkodnia minden fölött. Mindenki vesse alá magát a legfőbb feljebbvaló uralmának.
 
Morus Tamás: Mély bölcsesség rejlik a hatalom korlátozásában. Az abszolút uralkodó egymaga megsemmisíthet minden ellenállót. Ám önmaga, a saját ismeretei alapján nem is ítélheti meg jól, hogy mit kellene tenni.
 
VIII.Henrik: Nem az a fontos, hogy mit kellene tenni. Az a fontos, hogy mi fog történni. Az, amit a király akar.
 
Morus Tamás: Félek az olyan fejleményektől, melyek következtében egyetlen ember önkényesen kényszert gyakorolhat gondolataim felett.
 
Thomas Cromwell ( a forradalmár Cr. egyik őse): Megingathatatlan nemzeti egységgel ajándékozzuk meg Angliát. Az angol parlamentet pedig egyre inkább a királyi akarat kinyilatkoztatásának, valamint végrehajtásának szervévé fogjuk átalakítani.

 

 

 

27. Macchiavelli
(1469 – 1527)

Niccoló mester nem a mai köztársaságok, hanem egy abszolút uralkodó számára írt kormányzási kézikönyvet. Szavait már a felvilágosult zsarnokok is bírálták – köztük Nagy Frigyes -, miközben tetteik az ő általánosításait igazolták. Az alábbi részlet az egyik legkeményebb következtetését fogalmazza meg. Ráadásul abban a fejezetben van, amely a bűnös úton szerzett fejedelemségekről szól. Óvatosan vegyük kézbe, mint a többi, négy-ötszáz éves iratot. Ne siessünk összevetni a 20-21. századi körülményekkel. Elménk gondolatokat társító munkája úgysem tőlünk függ.

„Helyesen alkalmazott kegyetlenség – ha ugyan a gonoszságot szabad valaha is helyesnek nevezni – ha egycsapásra visszük véghez, amit akarunk…de később, amikor már szükségtelenné és céltalanná vált, inkább azon igyekezzünk, hogy alattvalóink hasznára lehessünk. Helytelenül alkalmazott kegyetlenség viszont, ha kezdetben a fejedelem alig mutatja ki méregfogát, de az idő multával szigora kérlelhetetlenül fokozódik, nemhogy enyhülne.”Ezért aki hatalomra került, „alaposan gondolja meg, miféle kegyetlenkedéseket kell végrehajtania saját érdekében és mindent egycsapásra intézzen el, nehogy kénytelen legyen azokat nap-nap után megismételni. Így nem zaklatja a végletekig embereit, sőt, idővel magához is édesgetheti őket.”„A csapást egyszerre kell mérni, hogy hatása rövidebb ideig tartson, mert így kevésbé fáj.De a kegyeket aprólékosan, időről-időre adagolják, hogy az emberek tovább élvezzék áldásos hatásukat.” ( Juhász Vilmos fordítása.)  Többször is javasolja a legyőzött uralkodóházak teljes kiirtását.

Macchiavelli államrezon törvényét mindmáig a legtöbb kormányzó, vagy kormányra törekvõ erõ nyiltan, vagy hallgatólag a kiindulópontjának tekinti. Ennek értelmében  a politikát az érdek és a hatalmi törekvés mozgatja. Nem az erkölcsi ideálok, normatív mércék. A modern gondolkodók a kettõ keverékét, a hatalmi politikát eszmei célokkal, főleg azok hirdetésével társítják. A gyakorló politikusok ezeket különbözõ arányokban keverik. Sokan mûvészi fokon kendõzik el hatalmi céljaikat. Régebben vallási mezbe burkolták, késõbbi korokban a nemzet megmentõiként léptek fel, manapság inkább normatív értékek harcosaiként. Mindez beleillik a Niccolo mester által megfigyelt törvénybe. Ami közös: mélyen hallgatnak magáról a törvényrõl és a felfedezõrõl, aki fellebbentette a fátylat a magasztos célok mögött húzódó rideg érdekekrõl. Kevésbé érthetõ az elemzéssel foglalkozók hallgatása. A politológusok temérdek, többé-kevésbé intelligens kommentárt írnak, ám többnyire óvakodnak nyiltan hivatkozni Macchiavellire. Ílymódon a tudomány megalapítója kiszorult az eszmetörténetbe.Ezért is különösen örvendetes, ha egy-egy egy publicisztika teljesen nyiltan idézi a nagy leleplezõ szavait az éppen szõnyegen forgó témákról. A történéseket az európai szellemi kultúra által kidolgozott gondolati eredmények tükrében érdemes vizsgálni.

Macchiavelli jeles szépíró is volt. El lehet olvasni a Mandragórát, ez egyéni szórakozás, vagy mûvelõdés dolga. Talán még egy képzett olvasó is megelégedhet ennyivel. De aki a történelemhez akar érvényesen hozzászólni, annak számára a Fejedelem megkerülhetetlen kútforrás. Ebből fakad a  politikai realizmusnak nevezett fõ elemzési áramlat. De mindig akadtak idealisták, akik vallási vagy egyszerűen általános humánus értékeket állítottak szembe a világi, vagy egyházi hatalmi érdekkel.

 

 

28. Luther
(1483-1546)

Híres 95 tételéből két tucatnyit idézek. A 95 tézist 1517 október 31-én szögezte ki a wittenbergi vártemplom kapujára.

Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: “Térjetek meg!” – azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen (Mt 4,17).

Ezt az igét nem vonatkoztathatjuk a bűnbánat szentségi gyakorlására, azaz a bűnvallásra és a jóvátételre, ami a papok közreműködésével történik.

Bizonyosnak tűnik, hogy azt a konkolyt, hogy az egyházjog szerinti jóvátevő bűnhődést át lehet változatni purgatóriumbeli bűnhődésre, akkor hintették el, mikor a püspökök aludtak.

Természetesen az emberek legnagyobb részét becsapják, amikor nagy hanggal, minden megkülönböztetés nélkül ígérik meg nekik a bűnhődés feloldását.

Emberi balgaságot hirdetnek, amikor azt mondják, hogy mihelyt a ládába dobott pénz megcsörren, a lélek azonnal a mennybe száll.

Csak annyi bizonyos, hogy a ládában megcsörrenő pénz által nagyra nőhet a haszonlesés és a kapzsiság. Az egyház közbenjáró szolgálatának eredményessége azonban egyedül Isten jótetszésétől függ.

Örök büntetést kapnak tanítóikkal együtt, akik a búcsúcédulákkal biztonságban hiszik magukat az üdvösségük dolgában.

Nagyon kell óvakodnunk azoktól, akik azt mondják, hogy a pápának azok az elengedései (azaz búcsúi) Istennek ama fölbecsülhetetlen ajándék, amely által rendbe jön az ember dolga Istennel. Ugyanis a búcsúnak ez a kegyelme csak a bűnbánat szentségével (és) ember által kiszabott jóvátevő bűnhődésre vonatkozik.

Nem keresztyénséget prédikálnak, akik azt tanítják, hogy aki lelkeket akar kiváltani vagy gyónási kiváltságot vásárolni, annak nincs szüksége töredelemre.

Óvatosan kell az apostoli (azaz pápai) búcsút prédikálni, nehogy a nép félreértse és elébe helyezze azt a szeretet jócselekedeteinek.

Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy a pápa véleménye szerint a búcsúvásárlás semmilyen tekintetben nem állítható egy sorba az irgalmasság cselekedeteivel.

Arra kell tanítani a keresztényeket, hogy jobb dolgot tesz, aki a szegénynek ad, vagy a rászorulónak kölcsönöz, mint hogyha búcsút vásárol.

Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy a pápa, ha szükséges volna, kész lenne (ahogy illik) még Szent Péter bazilikájának eladása árán is saját pénzéből segíteni azokat, akiknek legtöbbjétől némely búcsúhirdetők kicsalják a pénzüket.

Nyilvánvaló, hogy itt nem mulandó javakról van szó, mert azokat sok egyházi szónok nem egykönnyen osztogatja, hanem inkább gyűjti.

Az egyház kincse valójában Isten dicsőségének és kegyelmének szent evangéliuma (örömhíre).
De ezt méltán igen gyűlölik, mert elsőkből utolsókká tesz.

A búcsúk kincsét viszont igen kedvelik, mert utolsókból elsőkké tesz.
Az evangélium kincse olyan háló, amellyel egykor az anyagi javak embereit halászták.

A búcsú kincse pedig olyan háló, amellyel ma az emberek anyagi javait halásszák.
A búcsú, amiről a búcsúhirdetők azt hirdetik, hogy a legnagyobb áldás, – valóban az, de a kereset szempontjából.

Őrültség azt vélni, hogy a pápai búcsúk akkorák, hogy feloldozhatják az embert, még ha valaki képtelenséget mondva – az Istenszülő (Máriát) erőszakolta volna is meg.

Ellenkezőleg azt állítjuk, hogy a pápai búcsúk a vétkesség tekintetében a búcsú alá eső legkisebb bűnöket sem vehetik el.

Továbbá: Miért nem építi föl a pápa – akinek vagyona ma felülmúlja a dúsgazdag (ókori) Crassusok kincsét is – Szent Péternek legalább azt az egy bazilikát inkább a maga pénzéből, mint szegény híveiéből?

Ha az egyszerű híveknek aggályos érveit puszta hatalommal elnyomjuk és nem értelmes megválaszolással oldjuk fel, azzal az egyházat és a pápát ellenségeik előtt nevetségessé, a keresztyéneket pedig szerencsétlenné tesszük.

 

29. Erasmus
29.1 Háború

Rotterdami Erasmus (1467. 10.28. – 1536. 07.12.) a keresztény teológia humanista megújítója „A keresztény fejedelem neveltetése” című művében a háború és a béke kérdésében is szembeszállt korábbi vallási tekintélyekkel és az ő korában érvényesnek tartott tanításaikkal.  

Az Erasmus által véghezvitt fordulat a többi között az igazságos háború fenti indoklásának teológiai cáfolata volt. Egyetlen kivételként a nyilvános rend barbár betörésekkel szembeni védelmezését említette. Felszólította a fejedelmeket, hogy még a teljesen jogos követeléseiknek se háborús eszközökkel szerezzenek érvényt. Ehhez ugyanis az uralkodónak „fel kell fogadnia a gonosztevők barbár söpredékét…lefizetett zsoldos hadseregnek, amelynél nincs megvetettebb és átkozottabb embercsorda”. (Fenti cím, Európa Kk. Bp. l987. 134.l.) Ennek érvénye az országon belül folytatott politikai háborúkra is kiterjed, akár fegyverekkel vívják azokat, akár másként. Amíg a vezetők a saját hasznukra cselekszenek, „addig a mostani bajok viharába rohanunk mindnyájan: butaságunk zászlaja alatt.” (142.l.) A háborúból háború születik, ezen az úton nem érünk el semmit (138. l.) Mindvégig az akkor politikai értelemben is keresztény jellegű Európa egysége lebegett a szeme előtt. Ezért, a hit megújítójaként is ellenezte a reformáció szakítását a római vallással. Ha megéri, elszánt ellensége lett volna későbbi vallásháborúknak, akármilyen sérelmi indokok vagy érdekek alapján kezdődtek légyen azok.
 
A maga korában annak a logikának az evangéliumi elítélésére hivatkozott, amely szerint a gonosz gonosszal szüntethető meg, azaz sértés sértéssel, seb seb által, háború háború által. Az általa véghezvitt fordulatot nem adta fel, viszont nagyon megrendítette, hogy a török megszállta Magyarországot és ebben a konkrét esetben helyeselte a török elleni háborút. Az igazságos háború általános elméletének cáfolatát nem vonta vissza. Úgy pontosította fogalmazását, hogy a háborút csak akkor szabad vállalni, ha minden próbálkozás ellenére sem lehet elkerülni. Az egyik fő feltétele az volt, hogy az ellenféllel is emberi módon kell bánni.

29.2  Balgaság

Rotterdami Erasmus munkáiból hatalmas életmű kerekedett ki. Legnépszerűbb írását:„A balgaság dicséretét” először 1509-ben hozta nyilvánosságra. A humanizmus mesterének ebből a könyvéből említek néhány részletet.
Az alábbi szemelvények és idézetek három csoportra oszthatók, aszerint, hogy témájuk (1) az emberi természet, (2) az Egyház, (3) az üzleti világ.

1. „A lélek működésének összes jelenségei szoros kapcsolatban vannak a testtel”, habár ennek a kapcsolatnak az ereje nem egyforma, vannak olyanok, melyek a többinél kevésbé kapcsolódnak a testhez. Minden emberi dolog magában hordja az ellentétét is, mint ama ókori művész szatírszobrai, melyek, felnyitva egy-egy isten képmását tartalmazták.
Aki felülről nézné az emberi zsivajgást, azt hinné, hogy legyek vagy szúnyogok nagy seregét látja, „akik egymással veszekednek és háborúskodnak; akik egymást csalják és fosztogatják..”

2. Némelyek a bölcs címére pályáznak, „holott bíborban járó majmok és oroszlánbőrbe öltözött szamarak”„A teológusokat talán tanácsosabb volna hallgatással mellőzni…s nem bántani ezt a bűzös fát…”, nehogy még a végén engem kiáltsanak ki eretneknek. Ámde ők arra büszkék, „ha minél zagyvábban beszélhetnek, s mindenféle badarságot összehordhatnak”. A szerzeteseknek rendjük szabályait egyformán be kell tartaniuk. „S ki ne látná be könnyen, hogy ez az egyformaság annyi különböző testű és szellemű egyénnél milyen messze jár az egyformaságtól?”
„Továbbá, mivel a keresztény egyházat vérrel alapították, vérrel erősítették és vérrel növelték nagyra, ők is úgy hadakoznak fegyverrel, mintha a Krisztus többé nem is oltalmazná az övéit”. Háborújuk iszonyatos, mintha nem emberek, hanem vadállatok között folyna.

3.„Ha egy kereskedő vagyont akar szerezni, ugyan csinálhat-e magának nyereséget…, ha a hazugságon rajtakapva elpirul, s ha a legcsekélyebb mértékben is számba veszi a bölcseknek a lopásra s a csalásra vonatkozó aggályait?” A Gazdagság igazgatja a halandóknak minden magán- és közös ügyét.
*
A második csoport megállapításainak szándékolt célzatairól többen vitatkoztak. Úgy gondolták, hogy mivel a szerző maga is a pápasághoz hű (csak kiemelkedően művelt) katolikus , azokat  mint téves nézeteket közölte és éppen ezen vélemények fölött ironizált. Ezért egy másik művéből a „Beszélgetésekből” is idézek egy részletet:

29.3  Beszélgetések

Fogadós:
Nézzétek a képet mellettetek bal felől: ott látjátok a rókát, amint szentbeszédet tart, de hátulról a csuklyájából liba dugja ki a nyakát. Odébb meg látjátok a farkast, amint gyóntat, de ruhája alatt kidudorodik az elrejtett bárány hátulja. Látjátok a majmot barátcsuklyában ülni a beteg mellett, egyik kezében a keresztet tartja, de másik keze már a beteg erszénye felé nyúl.
Ez ugyanaz a kritikai irányzat rendkívül szemléletes és gúnyos formában. Erasmus nemcsak keresztény tudós, az Újszövetség filológiailag pontos szövegének helyreállítója volt, hanem a visszaéléseket kérlelhetetlenül ostorozó humanista szellem legnagyobb alakja is. Ezért követte, a többi között, Janus Pannonius az ő bölcseleti hagyományát.
 
Ataraxia
 

Csak a különös felkapottsággal szokott együtt járni az irigység, a középszerűt nem fenyegeti. És én mindig arra törekedtem, ne kerüljek előtérbe, mások elé. A lehetőségekhez képest igyekeztem megvalósítani azt, amit nyugodt életnek (ataraxia) neveznek. Zavaros eszmecserékbe nem bonyolódtam, s főként azoktól óvakodtam, amelyek sok ember sértődése nélkül nem voltak lezárhatók. Ha tehát valamelyik barátomnak morális, vagy gondolati támogatásra van szüksége, úgy segítek neki, hogy közben senkit nem teszek ellenségemmé. Ha mégis valamiből ellenségeskedés támad, úgy simítom el, hogy tisztázom magam, szívélyesen szólok, vagy úgy teszek, mintha észre sem venném, s megvárom, amíg megszűnik. A vitáktól mindig távol tartom magam, ha mégis sor kerül rá, inkább jó pontot veszítek el, mint barátot. Egyébként senkit meg nem sértek, mindenkinek kedvében járok, mindenkivel nyájasan beszélek. Senki véleményével nem szállok szembe, senki véleményét nem becsülöm le, senkivel szemben nem vagyok gőgös. Úgy gondolom, hadd írjon mindenki a maga ízlése szerint. Amit a legnagyobb titokban akarok tartani, senkivel sem osztom meg. Mások titkai után nem kutatok, s ha véletlenül megtudtam valamit, nem fecsegem ki. Jelenlevőkről hallgatok, vagy barátságosan, szívélyesen beszélek. Az emberek közötti ellentétek nagy része onnan ered, hogy nem vigyáznak a nyelvükre. Mások viszályát nem szítom és nem táplálom, ellenkezőleg, ha alkalmam van rá, elsimítani vagy csökkenteni igyekszem. Ilyen módon mind ez ideig elkerültem azt, hogy társaim meggyűlöljenek, s megtartottam becsülésüket.
http://asszocialok.blog.hu/2009/06/02/egy_blogger_vallomasa_37815

 

 

30. Montaigne

(1533-1592)

Egyike az első közérdekű személyes naplóíróknak. Ezzel műfajt teremtett.
 
Michel de Montaigne: Esszék, 1580. Kairosz, 1996. Oláh Tibor fordítása.  A szerző három kötetes naplójából a fenti kiadás a leginkább jellegzetes szemelvényeket közli.
 
A szerző mindig más és más okból tanult, de “sose valami haszonért”. (203.) “Ezer bizonytalanság és esetlegesség van bennem.” – írja (166. ), de ezzel együtt harmóniát tud teremteni önmagában. Annál is inkább, mivel ” Végeredményben semmi állandó nincsen, sem bennünk, sem a dolgokban…” (uo.)
 
Megvallja:”egyedül az önismeret tudománya érdekel” (153. ), tehát az önvizsgálat, “önmagam ismeretét szeretném elmélyíteni általuk” (151.)  Részben a mai blogolásnak is ez ad értelmet. Az önreflexióra törekvés azonban a szerzőnél nem kizárólagos, hiszen kiegészíti az önmegismertetés vágya is. ( 39.)  Szintúgy a mai blogger: magát is megfogalmazza és egyben mások felé kitárja azt, amit jónak lát. De Montaigne a mai bloggerre ugyancsak jellemző önfeledt véleményalkotást is értően írja le: “állításaimért vajmi nehezen vállalhatnék felelősséget mások előtt, mikor önmagam előtt sem vállalok; sőt: nem is vagyok elégedett velük.” (151.) 
 
Az egyéni naplójellemzésből egyetemes érvényű következtetéshez is eljut: “a tudatlanság beismerése az emberi judícium egyik legszebb, legmegbízhatóbb tanújele.(153.) Minden tanulás, szakmai megismerés, tudomány itt kezdődik, tehetjük hozzá. De a szerzőnek semmi kedve sincs ezekbe beleásni magát. Az egészséges lelkülettel ez az elmélyülés teljes mértékben összeegyeztethető lenne, de ugyanígy a tőlük való tartózkodás is.  “Különösebben nem töröm magam semmiért, még a tudományért sem, bármilyen értékes” (Uo.) “Fenemód szeretnék mélyebben belelátni a dolgokba, de nem vagyok hajlandó megadni az árat.” (Uo.) Okosan laza ember, aki erőltetés nélkül él és alkot. Könnyedén, mérsékelten, kényelmesen. Író, műfajteremtő, nem tudományt művel. Elismeri a tudomány szerepét, csak azt ellenzi, hogy az ifjakkal felesleges ismereteket magoltassanak be. Alapos tanulmányban előremutató pedagógiai elveket dolgoz ki.
  
Egyébként pedig szórakozásból írja önreflexióit, melyekből mégis, vagy éppen ezért temérdek hasznos gondolatot és tanulságot merít az emberiség immár több mint négy évszázada. Mert azzal szórakozik, hogy gazdag személyes tudását és találó felismeréseit minél jobban próbálja megfogalmazni.
 
Többet olvas, mint az ő korában bárki, de nem könyvmoly. Örül az életnek, a létezésnek. “tudni vélem, mi az élet, az öröm és az élvezet.” (154. és 160.) Legnagyobb és legdicsőbb remekművünk a helyes élet. A mindennapi ember számára ez egyetemes érvényű és magától értetődő. A Kairosz kiadásban ez ilyen fordítás keretében olvasható:
 
„A lélek nagysága nem annyira a felfelé kapaszkodásban és az előrenyomulásban van, mint abban, hogy körül tudja határolni és el tudja rendezni önmagát. Minden nagy lesz őelőtte, ami elegendő, és azzal mutatja meg az emelkedettséget, hogy jobban szereti a középszert, mint a kiemelkedőt. Semmi sincs olyan szép és jogos, mint jól és helyesen játszani az ember szerepét; az a legnagyobb tudomány, ha valaki jól és természetesen tudja élni ezt az életet, és betegségeink közül az a legvadabb, ha megvetjük létezésünket.” (259.)

 

 

 

31. Shakespeare
(1564-1616)

66. szonett

Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál:
Az érdem itt koldusnak született
És hitvány Semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet
És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés
És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a jó.
Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!
(Szabó Lőrinc)

 

 

32.  Comenius

Komenský, Jan Amos, Comenius (1592-1670): A világ útvesztője és a szív paradicsoma

A modern pedagógia egyik megalapozója. Itt egy fikciós történetét idézem.

A régimódi tanárember furcsállotta egy általa addig nem ismert világban szerzett szerzett tapasztalatait, és ezekről valahogy úgy, vagy majdnem úgy tudósított, amiképpen ez az alábbiakban írva vagyon.

Kísérőm bevezetett a közös térre. Itt mint valami tükörben láthatod, mondotta, hogy milyen valójában az emberi faj. – Az itteniek különös nyüzsgése azonban olyan volt, mint amikor a méhek rajzanak, sőt, még annál is különösebb. – Néhányan egyedül mutatkoztak, mások kisebb-nagyobb csoportokba verődtek. Mindenféle handabandákat csináltak. – Észrevettem, hogy akik csoportosan jönnek-mennek, álarcot viselnek, de nyomban leveszik, mihelyt elmennek onnan és egyedül vannak, vagy magukhoz hasonlók közé kerülnek. Kérdésemre azt a választ kaptam, hogy ez csak az ember természetes óvatossága, hogy ne fedje fel mindenkinek, mit rejt magában. Ha egyedül van, lehet olyan, amilyen, mások között azonban illő módon kell mutatkozni.
 
Ahogy figyelem őket, úgy látom, hogy közöttük torz vonásúak is akadnak. De milyen ügyesen bánnak az álarccal, mily könnyedén emelik le és helyezik vissza a pillanatnyi szükség szerint! – Többnyire semmit sem értenek abból, amit a másik mond. Mintha nem egy nyelvűek lennének. Nem is válaszolnak egymás szavaira, hanem másról beszélnek és mindegyik másként. Egy-egy csoportban mindenki a magáét mondja, senki sem hallgat a másikra, ehelyett gyakran veszekedés keletkezik. Csak nem a Bábel tornyához keveredtem? Szemembe ötlött a vakság és dőreség is. Nem hallgattak a tényleges életben leselkedő veszélyekre utaló figyelmeztetésekre, sokan meg is szenvedtek, de mindenki a maga badarságaival és handabandáival törődött.
 
Mindnyájan foglalatoskodtak valamivel, ám ezeket a munkákat haszontalannak láttam. Némelyek például szemetet szedtek, amit aztán kiosztottak egymás közt. Többen földet emeltek ki és másutt egy gödörbe temették, sőt, olyanok is akadtak, akik a saját árnyékukkal játszadoztak, azt kergették, fogdosták. Mindezt méltatlannak láttam isteni hasonlatosságra teremtett lényekhez, de kérdésemre kísérőm azt válaszolta, hogy nem a mennyben vannak, hanem itt a földön és földi dolgokkal kell foglalkozniuk. Nem nyugtatott meg, mert azt is láttam, hogy mihelyst valamelyikük értelmes földi dolgot hozott létre, tüstént ott termettek mások és lerombolták azt. – Mintha számosan közülük gólyalábat viseltek volna, hogy fölülről nézhessenek le másokra, többeknek meg állandóan tükör volt a kezében, hogy minden oldalról csodálhassák magukat. A visszásságokat szóvá tettem, de azt a választ kaptam, hogy nem kell miattuk izgulni, törődjön mindenki a maga dolgával és érezze jól magát, amíg tudja. Ezen elgondolkodtam és egy időre visszanyertem lelki egyensúlyomat.

 

 

33. Pascal
(1623-1662)

33.1 Udvaronctól ne várj igazságot
 
„…Milyen igazságtalan és oktalan az emberi szív! Rossznak tartja, hogy arra van kötelezve egy emberrel szemben, ami igazság szerint tulajdonképpen mindenkivel szemben kötelessége lenne! Mert helyes dolog- e, hogy megcsaljuk ôket? Ennek az igazságtól való irtózásnak különbözô fokozatai vannak; de annyit elmondhatunk, hogy bizonyos fokig mindenkiben megvan, mert elválaszthatatlan önszeretetünktôl. …  
 Ebbôl következik az, hogy ha valakinek érdekében áll szeretetünk elnyerése, óvakodik olyan szolgálatot tenni nekünk, amelyrôl tudja, hogy kellemetlennek találjuk; úgy bánik velünk, ahogyan mi kívánjuk: gyűlöljük az igazságot — eltitkolja elôlünk; hízelgést várunk — hízeleg; jólesik, ha áltatnak — áltat bennünket. Ezért a szerencse minden lépcsôfoka, amelyen magasabbra emelkedünk a társadalomban, egyre inkább eltávolít bennünket az igazságtól, az emberek ugyanis jobban félnek megbántani azokat, akiknek a vonzalma hasznosabb, a gyűlölete veszélyesebb számukra.    
Egy fejedelem egész Európa nevetségének tárgya lehet anélkül, hogy sejtelme lenne róla. Ezen én nem csodálkozom: az igazság feltárása ugyanis azoknak használ, akiknek megmondjuk, de azoknak, akik kimondják, kárára van, mert meggyűlöltetik magukat. Márpedig a fejedelmek környezete többre tartja saját érdekeit, mint a szolgált uralkodóét; ezért eszük ágában sincs úgy válni hasznára uruknak, hogy ezzel maguknak ártsanak.” (Blaise Pascal: Gondolatok, Budapest, 1983. 100.szöveg) Forrás:

http://asszocialok.blog.hu/2011/09/07/udvaronctol_ne_varj_igazsagot

33.2  A tudás két véglete
A rivaldafényben ágálók nagy része negyed- vagy féltudást hordoz és dönt olyasmiről, amihez egész tudás kell. A Pascal-szemlét ki lehet kerekíteni és be lehet fejezni azzal, amit ez a szerző a tudás végleteiről  állapított meg.

(327). „… Az emberek általában helyesen ítélik meg a dolgokat, mert ôk
 abban a természetes tudatlanságban leledzenek, amely igazi állapotunk.
A tudásnak két  véglete van, s ez a kettô összeér. Az egyik a tiszta,
természetes tudatlanság, ebbe születünk bele mindannyian. A másik az a
 véglet, amelyhez a nagy szellemek jutnak el,  miután végigtanulmányozzák
mindazt, amit csak tudni lehet, s rádöbbennek, hogy semmit sem tudnak,
hogy ugyanabba a tudatlanságba jutottak el, amelybôl elindultak;  csakhogy
ez már önmagát ismerô, tudós tudatlanság. A két véglet között vannak azok,
akik kiemelkedtek ugyan a természetes tudatlanságból, de a másikhoz nem
tudván eljutni, szereztek maguknak valami kis nagyképű, tudományos mázt,
és adják a mindentudót. Ezek zavarják össze embertársaikat, és ítélnek
rosszul mindenrôl.”

Annyit tennék hozzá mindehhez, hogy a tudás mindig konkrét, egy adott terepre érvényes.  Az arra a területre vonatkozóan elérhető valamennyi lényeges  — elméleti és gyakorlati – naprakész információ birtokosai a profik. A kiemelkedő szakértők ajánlására  hozott döntések szolgálják a döntésekben érintettek érdekeit. A profik is szoktak tévedni.  De ez nem igazolja az amatőr, kontár megítéléseken és ötleteken alapuló elhatározásokat.  A féltudás nem tudás.
Forrás:
http://asszocialok.blog.hu/2011/09/10/a_tudas_ket_veglete

 

34. John Milton
(1608-1674)

(„Milton, az angol forradalom tükre” Gondolat, 1975.)

(A kormányzásról)

„A mai politikus azt tekinti mesterműnek, hogyan alakítsa, formálja a nép szenvedését és elnyomatását annak a lábnak hosszához, amely a nyakára hág; hogyan öltheti magára a fosztogatás a közjó tiszta, becsületes szándékainak álruháját; hogyan lehet a gyarló törvényt a vágyak meg az önkény gyámkodása és ellenőrzése alá helyezni.” (20-21. o.)

Areopagitica. Részletek

„Ha az a szándékunk, hogy a jobb erkölcsiség érdekében ellenőrizzük a sajtót, akkor ellenőriznünk kellene minden szórakozást és időtöltést, mindent, ami az embernek gyönyörüséget okoz.” (76.)

„Minden szabadságjog közt elsőnek azt a szabadságot adjátok meg nekem, hogy tudásra szert tehessek, beszélhessek, és lelkiismeretem szava szerint szabadon vitatkozhassam…” (85.)

 

35. Spinoza

(1632-1677)

Az alapművek központi nézeteiről itt nem számolok be, csak az alábbi megállapításait idézem.

Spinoza a jóságot az emberi jólét elõmozdításának mércéjén itéli meg. Ez az õ számára fontosabb az igazságnál. Mit tart az igéretek teljesítésérõl?
“…sem az ész, sem a szentírás nem tanítja, hogy valamely igéretet minden esetben meg kell tartani.” “…Éppígy a legfõbb hatalom is köteles megszegni szavát, ha olyasvalamit igért másnak, amirõl utóbb az idõ vagy az ész kiderítette vagy látszólag kiderítette, hogy kárára van az alattvalók közös jólétének.” (Politikai Tanulmány, III.17.§) Ez az állami élet céljából is következik: “ez ugyanis nem más, mint a béke és az élet biztonsága.” (P.T., V. 2.§) . A 17. századi bölcselõ írásából azonban a másik oldal is megkaphatja a magáét:

“A polgárok elõtt mindent titokban intézni, s mégis azt várni, hogy ne ítélkezzenek rólunk hamisan, s ne értelmezzenek mindent kedvezõtlenül, a legnagyobb oktalanság.” (P.T. VII. 27. §)

Annak idején Spinozát hitközsége kiátkozta.

 

36. Meslier
1664-1729

Jean Meslier  abbé végrendeletében minden visszásságot és bajt egy-szempontú módon a vallásra vezetett vissza. Főbb megállapításai az alábbi csoportokba foglalhatók.
Erkölcs:
Az erkölcsnek és az erénynek egyáltalán nincs szüksége a vallásra
Isten létének feltételezése nem szükséges az erkölcs szempontjából
Az emberi természet nem elfajult; a neki ellentmondó erkölcs nem embernek való
Az ateistában több a lelkiismeret, több az indíték a jó cselekedetre, mint a vakbuzgó hívőben
Politika:
A kereszténység csak a zsarnokság révén terjedt el, melynek, mint minden vallás, a legerősebb támasza
A vallás és a politika összekapcsolása végzetes következményekkel jár mind a népekre, mind a királyokra nézve
Vallástörténet:
A történelem arra tanít bennünket, hogy minden vallást – a nemzetek tudatlanságát kihasználva – olyan emberek alapítottak, akik arcátlanul az istenség küldötteinek mondták magukat.
Minden régi és új vallás egymástól kölcsönözte elvont álmodozásait és nevetséges szertartásait
Gondolatszabadság:
Néhány régi és modern filozófusnak volt bátorsága, hogy a józan észt és a tapasztalatot válassza vezetőjéül, s lerázza magáról a babona láncait. Leukipposz, Démokritosz, Epikurosz, Sztratón, és még egy-két görög le merte tépni a balítéletek vastag fátylát, és meg merte sza­badítani a filozófiát a teológia béklyóitól. … A modernek közül Hobbes, Spinoza, Bayle és mások Epikurosz nyom­dokain haladtak; de tanításuknak igen kevés híve akadt abban a világban, amely még sokkal jobban át volt itatva a mesékkel, semhogy az értelem szavára hallgatott volna.

 

 

37. A. Pope
1688-1744

Essay on Man.
A sorozat régies magyarítása “Az embernek próbája” címet viselte. Most az alábbi technikai fordítást készítettem.

123. Self-Knowledge
Ismerd meg Magad, Istent fürkészni ne merd,
Az emberiségnek megfelelõ tanulmány az Ember,
Kit e közbülsõ félszigetre raktak,
Sötéten bölcs és durván nagyszerû lényként;
Többet tud annál, hogy szkeptikus lehessen,
Büszke sztoikusnak meg nagyonis gyenge,
Középen csüng; cselekvés és restség közt ingadozva,
Kétely gyötri, hogy istennek vagy állatnak vélje magát,
Testét, vagy lelkét tegye az elsõ helyre;
Csak meghalni született, csak azért okoskodik, hogy tévedjen;
Ilyen értelemmel megáldva egyképp tudatlan marad,
Akár túl sokat tépelõdik, akár túl keveset;
Eszméi és szenvedélyei zavaros káoszában;
Akár megtévesztett, akár felvilágosult önmagában véve;
Félig emelkedésre, félig zuhanásra van teremtve;
Mindennek ura és mégis, mindenek prédája;
Az igazság egyedüli bírája, végtelen tévelygésbe taszítva,
A világ dicsõsége, tréfája és rejtélye!

Menj,tanítsd az Örök Bölcsességet:hogyan kell kormányozni- Azután, bolondok módjára süllyedj vissza önmagadba.

 

 

38. Voltaire
(1694-1778)

Emberismereti tanulmánya szellemes, szórakoztató és zömében ma is érvényes. Lehet, hogy a címe ijesztő: „Metafizikai értekezés” (1739), a mondanivalója viszont annál lebilincselőbb. Minthogy értekező prózában megírt logikai gondolatmenetről van szó, a tartalmának igaz vagy hamis voltáról lehet véleményt alkotni.
 
Az ötven könyvoldalnyi szöveget az alábbi két rövid bekezdésben foglalom össze. Csak az erényről és bűnről, az erkölcs változékony és állandó elemeiről kifejtett nézetét szemlézem, mert ez jól érzékelteti az egész tanulmány mondanivalóját.

 
Minden országban az számít erénynek és bűnnek, erkölcsi jónak és rossznak, ami hasznos, illetve ami ártalmas az illető társadalomra nézve. Az erkölcsi jó és rossz egyedüli mértéke a társadalom java. Az igazságosságról és igazságtalanságról alkotott fogalmainkat is ehhez kell igazítani. Önmagában nincs erény, sem bűn. Csak hozzánk viszonyítva léteznek. Egyáltalán nincs jó önmagában, az embertől függetlenül.
 
Ugyan az erkölcsi megítélések korszakonként, nagyobb régiónként, de még országonként is különbözhetnek, mégis csak vannak általános normák, melyeknek az emberek a világon mindenütt meg kell feleljenek. Az embernek a társas együttélést lehetővé tévő adottságai ezek: az ész, az önszeretet, a fajtársak iránti jóindulat, a szükségletek, a szenvedélyek. Az embernek, mint társas lénynek a létezése olyan tulajdonságainkat is feltételezi, mint az uralomvágy, kevélység, kapzsiság, irigység, önzés.

 

 

39. Montesquieu
(1689-1755)

Az alkotmányos hatalommegosztás elveit dolgozta ki fő művében, melyet itt nem ismertetek. Inkább a Perzsa Levelekből idézek (1986. magyar nyelvű kiadás):

Az érdeknél nincs hatalmasabb fejedelme a világnak. ( 175.o.)
Isten nem változtathatja meg a dolgok lényegét (120)
Minden vallásban vannak a társadalomra nézve hasznos parancsolatok. Mi ösztönöz jobban a megtartásukra, mint a vallások sokfélesége? (142)
Semmiféle korlátlan hatalom nem lehet jogos, mert nem lehet jogos eredetű (170)
A legnagyobb emberek feje is beszűkül, ha együvé toborzódnak, s minél több valahol a bölcs, annál kevesebb a bölcsesség. (179)
Az úgynevezett okos emberrel általában sok baj van a társasági életben.- A világ rokonszenve általában a középszerű ember mellett van. (251)
Mire jó egy államban a sok gyerek, ha nyomorban sínylődik? (202)
A Koránban számos kisszerű dolog van. Sokszor csak a stílus isteni, az eszmék nagyonis emberiek. (160)
Vallásunk szeretetéhez és megtartásához korántsem szükséges, hogy azokat, akik nem tartják meg, gyűlöljük és üldözzük (99)

 

40. Diderot (1713-1784)

40.1 Mangogul álma, avagy utazás a feltevések birodalmába. (Fecsegő csecsebecsék.) Részlet.
Csodaszörny madár röpíti álmában Mangogult, Kongó uralkodóját egy hatalmas épülethez, amely a semmiből kinőve a végtelen űrben lebeg. Az épület oszlopcsarnokában Mangogul felfúvódott és ösztövér aggastyánokat lát, csaknem valamennyi nyomorék. A legcsekélyebb légáramlástól elzuhantak, és addig kuporogtak a földön, míg valamelyik újonnan érkezőnek kedve nem szottyant fölsegíteni őket. Tű hegyén álló szószéken összeaszott aggastyán szalmaszállal buborékokat fújt, és a körülötte szorongók megkísérelték a buborékokat a fellegekig hajtani.
…A távolban egy gyermeket pillantottam meg, aki lassú, de biztos lépésekkel felénk tartott. Kicsi volt a feje, törékeny a teste, karja gyenge, lába rövid; de ahogy közeledett, egyre erősödtek-növekedtek a tagjai. E folytonos növekedés során száz különböző alakot öltött: láttam, amint hosszú távcsövet szegez az égre, ingával a kezében méri a tárgyak szabadesését, higannyal telt cső segítségével meghatározza a levegő nyomását, és prizmát tartva szétbontja a fénysugarat. Ekkorra már óriássá nőtt; feje a csillagokat súrolta, lába elveszett a mélységben, két karja pedig egyik pólustól a másikig ért. Jobb kezében fáklyát lobogtatott, melynek fénye messze szétáradt a levegőben, megvilágította a vizek mélyét, és behatolt a föld méhébe.
“Ki ez a hatalmas alak, aki felénk tart?” – kérdeztem Platóntól.
“Ismerje meg – válaszolta -; ez maga a Tapasztalat.”
Alighogy kimondta ezt a rövid választ, láttam, hogy a Tapasztalat a közelünkbe ér, a feltevések templomának oszlopai meginognak, boltívei leomlanak, és a padozat megnyílik a lábunk alatt.
“Meneküljünk! – mondta Platón. – Meneküljünk; már csak pillanatokig áll az épület.”
E szavakkal távozott, és én követtem. Az óriás odaért, rávágott az oszlopcsarnokra, az hatalmas robajjal összeomlott, én pedig felébredtem.

40.2 Az apáca (1760)
Részlet
( A zárda főnökasszonya meg akarta rontani az ártatlan lányt. Gyóntatójának szavai:)
Kedves gyermekem, adjon Istennek hálát, hogy eddig megőrizte! Nem akarom világosabban magyarázni, mert akkor bűntársává lennék méltatlan főnökasszonyának, és a szám mérges leheletével akaratlanul elhervasztanám azt a gyöngéd vigaszt, amelyet az ön korában megőrizni csak Isten különös kegyelméből lehet. Parancsolom, hogy kerülje főnökasszonyát. Utasítsa el erélyesen gyöngédségét, soha egyedül be ne lépjen hozzá, és zárja be előle ajtaját, főként éjjel, vagy hagyja el ágyát, ha mégis belépne. Szaladjon ki a folyosóra, kiáltson segítségért, ha kell, fusson mezítelenül az oltárig, és verje fel a házat kiáltásával, megtéve mindent, amit Isten iránti szeretete, a bűntől való félelem, hivatásának szentsége s lelki üdve sugall, mintha csak maga a Sátán jelennék meg és üldözné! Igen, gyermekem, a Sátán! Sajnos, ilyennek kell festenem a főnöknőjét, aki a bűn fertőjében él, és önt is magával akarja rántani. És talán már ott is lenne vele együtt, ha ártatlansága nem rémítette volna meg, és meg nem akadályozta volna.
Műve az Enciklopédia szerkesztése és részben írása a kultúrtörténet legnagyobb horderejú eseményei közé tartozik.

 

 

41.  Holbach
(1723-1789)

„A természet rendszere” c. művében Paul Henry Thierry d’ Holbach módszeresen kifejtette a világ értelmezését. A forradalmak ellenzőjeként félelmetes megrázkódtatásokról írt, melyek néha megmozgatják a társadalmakat és gyakorta képesek birodalmakat felborítani. Irtózott a véres erőszaktól és nem kellett megélnie, hogy az általa kívánatosnak tartott társadalmi átalakulás terrorrá torzult.
 
Egyébiránt az Enciklopédia mechanikus materialista szerzőjeként ama köztudott tényből indult ki, hogy minden ok okozatot idéz elő; okozat nem lehetséges ok nélkül. Minden hatást valamely többé-kevésbé észlelhető mozgás követ. „De – kérdezhetné valaki – honnan nyerte a természet a maga mozgását? Önön magától – feleljük erre, mert a természet az a nagy mindenség, amin kívül semmi sem létezhet. Azt feleljük, hogy a mozgás olyan létezési mód, amely szükségképpen folyik az anyag lényegéből; hogy az anyag saját energiája által mozog; hogy az anyag mozgását a benne lévő erők okozzák.”

Korunk tudománya az anyagnál általánosabbnak tekinti az  energiát és ennyiben is meghaladja a mai szemmel kezdetlegesebb természetkutatói nézeteket átvevő Holbachot. Az utóbbi érdeme viszont, hogy szellemileg megvédte a tapasztalatokon alapuló, szabad, tényfeltáró kutatás szerepét a korabeli monarchikus önkényuralom és gyűlölt egyházi szellemi és fizikai terror feltételei között. Az utóbbi erkölcstelenségeinek  kritikáját adta Meslier abbét követő műveiben. Megerősítette az utóbbi nézetét arról, hogy erkölcs és vallás nem jár együtt. Ezzel azonban nem tudta megdönteni a vallásos érzületet, természetesen.

Kevesen jutnak el a bölcseleti általánosítás szintjére, hogy ateizmusukat meg is alapozzák. Holbach az utóbbiak közé tartozott, csakúgy, mint szellemi elődei, Epikurosz és Lucretius. Később olyan gondolkodók folytatták ezt az eszmei vonalat, mint Schopenhauer, Nietzsche és Sartre. Holbach bölcselete ez utóbbiakhoz képest is kevésbé árnyalt, merev, mechanikus.
 
„A szükségszerűség a csalhatatlan és állandó kapocs az okok és okozataik között.”, mondja, ami rendben is volna, ha hozzátenné, hogy minden jelenség csak ebből a szempontból szükségszerű. Megállapítja: „Gondolkodásmódunkat szükségképpen létezési módunk határozza meg.” De szerinte ez teljesen a természetes szervezetünktől függ. Mechanikus anyagelvűséget hirdet. Gépszerű emberfogalma primitív.

„Az ember sem más, mint olyan egész, amely bizonyos anyagok kombinációjából tevődik össze, az illető anyagok tulajdonságai szerint; e berendezést szervezetnek hívjuk, s ennek lényege az érzékelés, gondolkodás, cselekvés, vagy egy szóval: egy olyan sajátos mozgási mód, amely megkülönbözteti a többi létezőtől.” Úgy látszik, tagadja a pszichikum, az emberi lélek önálló szerepét.
 
Az embert gépezetnek tekinti, az akarat szerepét kikapcsolja. Csak részben igaz amit mond, hogy ..”lelkünk korántsem ura a benne keletkező mozgásoknak” jóllehet helyesen hivatkozik arra, hogy a szenvedélyben szünetel a megfontolás. Az észre hallgatni ilyenkor éppoly lehetetlen, mint a felindulásban vagy a részegségben.
Holbach elfogadhatóan bírálja a filozófusoknak az ember szabadságára vonatkozó tévedéseit, melyek onnan erednek, hogy az akaratot tekintették cselekedetei első mozgatójának s mivel nem következtettek távolabbra vissza, nem vették észre azokat az embertől független, sokszoros és bonyolult okokat; amelyek magát ezt az akaratot is mozgásba hozzák. De következtetése abszurd: „Egyszóval: az emberek cselekedetei sohasem szabadok.”
 

42. Rousseau

Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) öt különböző, sőt részben egymással ellentétes, de mégis összekapcsolódó világlátást propagált élete folyamán. A ragyogó tollú író műveiért a maga korában olvasók tízezrei lelkesedtek. Éles szemű megfigyeléseit ma is hasznosíthatjuk. Hatása volt Goethére, Schillerre, Burnsre, Byronra, Shelleyre, Puskinra, Tolsztojra. Most a fő gondolati törekvéseit és irányváltásait követem nyomon.
 
42.1 A dijoni akadémián díjat nyert Értekezése szerint az emberi haladás, a tudományok és a művészetek újraéledése rontott az erkölcsökön. A vita hatására elismerte, hogy ebben nem maga a tudomány és a művészet a ludas. Csak a haladás és az erény összeegyeztethetetlen, a szellemi alkotás pedig mint a haladás mozzanata kerül ellentétbe az erkölccsel. Ennyiben a maradiságot dicsőíti. A tisztesség a tudatlanság gyermeke. Az őskori romlatlan vadember nem ismert erkölcsöt, morális bűnöket sem követhetett el. Persze Rousseau-nak fogalma sem lehetett a tényleges őskori körülményekről. Az ember természetes feltételek közötti eredendő jóságát magasztalta a romantika előfutáraként. A rendi viselkedési kötöttségekkel szemben a természetes érzelmeket felszabadító szentimentalizmus megalapítója volt. Szép és őszinte szerelmi regénye az Új Héloi˙se, melynek főhőse plebejus származék, egy természeti és társadalmi keretbe foglalt életkép, hosszú évtizedekre irányt szabott a regény fejlődésének.
 
42.2  Második Értekezésében látszólag már felhagy a természetes állapotok idealizálásával. Ennek és Politikai Gazdaságtanának témája az emberek közötti társadalmi egyenlőtlenség. Akkoriban az utóbbit és okát, a magántulajdont tartotta a legfőbb rossznak, az ember megrontójának. A magánbirtok hagyományozott egyenlőtlensége, a feudális földtulajdon, a nemzetségi származásra és öntudatra, az ősi jussra hivatkozóan örökölt előnyök, az akármilyen szerződésekre, pergamenekre és egyéb okiratokra alapozott privilégiumok kérlelhetetlen ellenségeként a forradalmi felvilágosítókkal vállvetve harcol a rendiség ellen. Úgyszintén keményen bírálja a piacot, más szóval a kifejlődő kapitalizmust, ahol a társulás, az állam a gazdagok érdekét szolgálja. Az ember nem születik rossznak, mint Hobbes gondolta de nem is a bibliai eredeti bűnben él, véli a Legfelsőbb Lényt tisztelő, istenhívő Rousseau. Társadalmi körülményei rontották meg. Változtassátok meg a körülményeket, hogy jobbá tegyétek az embert – mondja. (Később jut el oda, hogy előbb az embert akarja megváltoztatni neveléssel, ami aztán elvezetne a társadalom átalakulásához.(Émile.)) Az egalitárius pátosz, a nivelláló törekvés, a magántulajdon, a pénzuralom kritikája, az alakulat mással való felváltása – mindez valamilyen kommunizmus elméleti előfutárának eszmetárába illik. Azonban inkább a rendiséggel szemben kibontakozó polgári kis egzisztenciáknak, az akkori genfi patriarkális kisbirtokosoknak a demokratikus egyenlőségi utópiáján alapul. Az utópikus szocializmus mindenesetre sokat merített belőle. A párizsi kispolgár is felkapta és kedvtelve ismételgette. Az egyenlőségi frazeológia egy ponton a szabadság ellen fordulhat és kerékkötője lehet a polgári fejlődésnek. Az egalitarizmus viszont arra is alkalmas, hogy a régebben soha nem létezett, és éppen a Rousseau korában születő nemzeti öntudat közösségébe jelképesen az egész népet bevonja.
 
42.3 További műveiben a nacionalizmus egyik képviselőjeként lép fel. Herder haladó nacionalizmusa tőle veszi alapeszméit és megindítja a népdalok, népköltészet kultuszát, a nemzetek saját történelmének megismerését. (Ismerethiánya miatt ebből a magyarok sajnos kimaradtak.) Rousseau viszont még a természeti népeket tartja követendő példának. Ideálja a pogány törzsi vallás és Mózes teokráciája, melynek célja a választott nép keveredésének megakadályozása más népekkel, speciális rítusok és ceremóniák alkalmazásával.
  
A természeti népeknél az a természetes, hogy „az idegen és az ellenség szavak szinonimák”, s ez a természeti norma a kultúrnemzetek számára is, amennyiben a kulturális identitásőrzést tekintik az első morális parancsolatnak, és a kultúrák keveredését a főbűnnek. „Minden, ami megkönnyíti a különböző népek közti kapcsolattartást, csak a bűnöket, sohasem az erényeket közvetíti az egyik néptől a másikig, s minden nemzetnél megrontja az erkölcsöket, melyek a régi szokások tiszteletén alapszanak”.
 
Érdemes megjegyezni, hogy a nemzetet adott, illetve kinevelendő, megőrzendő kulturális közösségnek tartja és eszébe sem jut a vérségi leszármazást, a biológiai átöröklést belevonni a nemzetfogalomba.
 
1770-ben a Lengyelország kormányzatáról szóló gondolataiban a lengyelség megmaradásának garanciája az, hogy „húszéves korára egy lengyel többé nem lehet ember, mert teljes egészében lengyelnek kell lennie”, és ez olyan módon érhető el, hogy a saját nemzeti tradíciók minden megítélése vagy akár csak morális mérlegelése eredendő bűnnek számít – ahogy a más kultúrák puszta megítélése is: „Fent kell tartani és vissza kell állítani a régi szokásokat, és megfelelő új szokásokat kell kialakítani, melyek kizárólagosan lengyelek. Ezek a szokások, legyenek bár morálisan közömbösek, vagy akár rosszak is erkölcsi szempontból, mindig azzal az előnnyel járnak, hogy a lengyelekben ébren tartják a hazaszeretet szenvedélyét és természetes viszolygást váltanak ki belőlük az idegenekkel való keveredés iránt.” Az akár irracionális szokások szakrális tisztelete, a törzsi típusú zárt társadalom elszigetelő kultusza, ez a retrográd utópia már átvezet a totális társadalom szellemi forrásához.
 
 
42.4  Társadalmi Szerződése (1762) nagyszabású alkotmánytervezet. „Az ember szabadnak született és mindenütt láncokat visel.” – ez a szép és erőteljes nyitó mondata egyértelműen a szabadságelvű átalakulás igényét fejezi ki. Az erőszak nem teremt jogot, a hatalom csak megállapodáson alapulhat, írja Montesquieu-vel összhangban. Ezzel a megállapodással, mint már Locke is kimutatta, az ember természeti állapotból polgári állapotba kerül. Az ösztön helyébe morális mozgatók lépnek. Aki viszont lemond szabadságáról, ember voltáról mond le. Ennek megfelelően kell megtalálni a társulás legjobb formáját.
 
 
Ebben a fő művében mindazonáltal a kényszerítés ugyanúgy benne van, mint a felszabadult működés. A népről ezt írja:„Kényszeríteni kell őket, hogy szabadok legyenek”. Ezt az elvet Rousseau ugyan kis, zárt közösségekre kívánta alkalmazni, de veszélyességén ez mit sem változtat.
 
 
Kidolgozza az Általános Akarat teóriáját. Ez még veszélyesebb. A diktatúra elméleti alapvetése, mely szerint a tudatosan közösséget alkotó emberek egységes akarata a közjóra irányul. Végletesen leegyszerűsített programja megvalósítja „a béke, összefogás, egyenlőség” rendszerét. Ellensége a “politikai szőrszálhasogatásnak”. Mindez a közéleti viták, a parlamentarizmus ellen irányul. Az Általános Akarat elpusztíthatatlan. Nem a többség akaratát jelenti, hanem az állítólagos közérdeket, melyet az állam vezetői a nép ellenében is jogi keretbe foglalnak és megvalósítanak. „ Aki a jogra támad, ellenség, haljon meg.” (Értekezések, 498-499. old.) Ebben a kálvini kérlelhetetlenség hatása is tetten érhető. De alaptörekvése, a diktatúra elkerülése arra irányul, hogy kizárja az önkényuralom bármely formáját. Emiatt elméletét kettősség jellemzi, mely a többség és az általa felhatalmazottak zsarnokságát csak mint az egyik rejtett lehetőséget tartalmazza.
 
42.5  Ötödik Rousseau-nak nevezhető az ő legjobb tanítványa, aki megszüntette ezt a kettősséget. Nézetei csíraformában a tanítónál is fellelhetők. Maga Rousseau, ha le is írt szabadságellenes eszméket, mint eredeti gondolkodó, bizonyára visszariadt volna attól, hogy egyoldalúan az abszurdumig, a humánum megcsúfolásáig vigye őket. Nem így Robespierre, a megvesztegethetetlen „tisztaszívű” tömeggyilkos. Betéve tudta Rousseau tanait, minden véres tettében a Legfelsőbb Lényre, az Általános Akaratra hivatkozott, mondván, hogy ennek, Rousseau néhány más hívével együtt ő a legjobb ismerője. A feluszított plebejus nacionalista kis egzisztenciák erőfölényük és a korlátlan hatalmi tekintély alapján véres terrort valósítottak meg. Jellemző, hogy a minden korlátlan tekintélyt, tehát a tömegek tekintélyét is bíráló Voltaire követői ezt határozottan elítélték. Örülhettek is, ha ép bőrrel megúszták a Nagy Terror időszakát.

A fentieket tartalmazó blogbejegyzés vitája: https://foldeskaroly.wordpress.com/2016/03/17/tarsalgas-ot-rousseau-rol-2010-ben/ 

A francia forradalomról készített beszámolóm  itt olvasható: https://foldeskaroly.wordpress.com/2016/03/21/a-francia-forradalom/

 

43. Thomas Paine

(1737-1809)

Némelyek komoly képpel hirdetik, hogy ha valamikor régen elfogadtak valamely uralmi koncepciót, akkor azt már nem lehet hatálytalanítani, kötelezi tehát a mai nemzedéket is. Az amerikai függetlenségi háború egyik legnagyobb alakja, T. Paine megsemmisítő kritikát gyakorolt E. Burke hasonló elképzelései fölött. „Mivel bizonyítja Burke úr, hogy bármilyen emberi hatalomnak joga van mindörökre meghatározni az utókor sorsát?” Burke ezt semmivel nem bizonyította. Ezzel szemben Paine rámutatott arra, hogy ha egy régen kihalt nemzedék törvényei esetenként később is érvényben maradnak, „ez a folytonosság az élők jóváhagyásával történik.” Nem vonták vissza, de nem azért, mert nem lehet visszavonni, hanem, mert úgy határoztak, hogy továbbra is tudják használni.
Minden törvény, mely saját halhatatlanságának feltételezésén alapul, eleve semmissé válik, mivel ilyen alap nem létezik. „A halhatatlan hatalom nem emberi jog és ezért nem lehet a parlament joga.” Az ilyen hatalmat feltételező törvények nem egyebek puszta szóvirágnál. „A világban a viszonyok állandóan változnak és az emberek véleménye is változik. És mivel a kormányzat az élőkért és nem a holtakért van, csak az élőknek van joguk beleszólni.” Burke dohos iratokat keres elő annak bizonyítására, hogy az élők jogai elvesztek, mivel azok, akik már nem élnek, mindörökre lemondtak róluk. Ezek a dokumentumok azonban érvénytelenek, mivel önkényesen jogot formálnak a mindenkori utókor feletti hatalomra. Mint az úgynevezett szentkorona-tan, semmisnek tekintendők és az ezekből kiinduló következtetések és hangzatos jelszavak is érvénytelenek. – Paine a forradalom korai szakaszának védelmében írt, de elítélte a későbbi terrort. Annak megsejtésében viszont Burke  éleslátóbbnak bizonyult.

 

 

44. Gracchus Babeuf
(1760-1797)

Szónoklat a bíróság előtt
Az új rendszerben a kivételezett kaszt gyalázatos pénzügyi mûveleteket folytat. Rendnek nevezik, hogy minden elõny ennek a gazdag és hatalmas kisebbségnek a kezében összpontosul. Mindazt, ami ahhoz szükséges, hogy megtörjük a haza ellenségeinek ellenállását,rendetlenségnek, banditizmusnak minõsítik. Álnok személyek, akiket az alja-árulók csoportja segít, keresztezik utunkat. Az igazi népet elnémítja, kiéhezteti és tönkreteszi a csalók és üzérkedõk hada. Koldus, söpredék, csõcselék lesz a neve. Uralkodó köreink tulajdonképpen a külföldi hatalmak csatlósai. A kormány és az a romlott kaszt, melynek az képviselõje, elvesztették szégyenérzetüket. Gaztetteik mértéke olyan csúcsot ért el, olyan nyilvánvaló, hogy a nép elvesztette hosszan tartó türelmét és már hiszékenysége sem tart sokáig! A nép olyan szerencsétlen, hogy megtámadná az elnyomó és üzérkedõ kasztot.
 
Az igazi köztársaság más, mint ez, amely állandóan tovább rontja az amúgy is rossz helyzetet. Meg kell kísérelni kijutni az erkölcstelenségbõl. A közvélemény hangja nyilvánvaló. Mit mond a közvélemény? Támogat minket. De mi a törvényes hatalom? Csak az a hatalom törvényes, amely a népszuverenitás igazi elve alapján áll, ennek alapján kormányoz. A most létezõ hatalom nem rendelkezik azzal a teljes törvényességgel, amelyre egy szabad nép kormányának szüksége van.
Már nincs sajtószabadság; nincs gyülekezési szabadság; nincs meg a népi tiltakozás joga.Van egy nagy hatáskörrel rendelkezõ végrehajtó hatalom, amelyet nem a nép nevezett ki. Az alkotmánnyal  ellentétes módon elhanyagolják a népjólétet, a közoktatást.  
Következtetés: „Ezért új forradalmat kell kezdenünk, amely az utolsó lesz, s célja, hogy a rosszat jóra változtassa.”
*
(A szónok Rousseau követője volt, szerény tudományos ismeretekkel. A kapitalizmus egy sor tényleges negatívumát indokoltan támadta, viszont „Egyenlők összeesküvése” elnevezéssel a társadalmi rendszer és a fennálló alkotmány erõszakos megváltoztatására irányuló kísérletet tett. A Direktórium idején pörbe fogták, halálra ítélték és 1797 május 27-én kivégezték. A csekély tudással antikapitalista erõszakra bujtogatók – köztük baloldaliak és jobboldaliak – egyik elõharcosuknak tekinthetik a korai kommunista Francois-Noel Babeuföt. A radikális népszónoki retorika azóta is az ő fogalmazási paneljeiből építkezik, habár a forradalomra való nyílt felhívástól általában óvakodik. ) 

 

 

45. Goethe
(1749-1832)

45.1 Wilhelm Meisterről

Wilhelm Meister tanulóévei  I.
Ennek a világnak szövedéke kényszerűségből és véletlenből való; az ember esze a kettő közé áll és tud uralkodni rajtuk; azt, ami kényszerű, úgy tekinti, mint létének alapját; a véletlent tudja irányítani, vezetni és kihasználni. Jaj annak, aki a véletlennek valami ész-félét tulajdonít. Wilhelm Meister tanulóéveinek idején találkozott ezzel a szentenciával. Egyebek között még az alábbi  megfontolások vetődtek fel nyugtalan, igazságkereső társalgásainak menetében.
 
Engem csak az az ember örvendeztet meg,aki tudja, mi használ neki és másoknak, s azon dolgozik, hogy saját kénye-kedvét korlátozza. Mindenkinek kezében van saját szerencséje, mint a művésznek a nyers anyag, melyet alakká akar átváltoztatni. De ezzel a művészettel is úgy áll a dolog, mint a többivel; csak a hozzávaló képesség születik velünk, de meg kell tanulni és gondosan gyakorolni.
 
Azonban a sors a véletlen útján működik s az fölötte ügyetlen egy szerv. Mert ritkán látszik úgy, mintha pontosan és tisztán azt hajtaná végre, amit a sors elhatározott. A legtöbb dolog, ami a világon történt, igazolja vélekedésemet. Nem vall-e sok esemény kezdetben valami nagy értelemre és nem végződik-e a legtöbb esetben valami együgyűséggel.
 
Minden jó társaság csak bizonyos feltételek között létezhet. Bizonyos modort, bizonyos szólásokat, tárgyakat és viselkedésmódot ki kell zárni. Az ember nem lesz szegényebb, ha összevonja a háztartását.

Mint lelkész, nem akarok sokat beszélni neki, de hamarosan meg kell éreznie: minden kételyt csak tevékenységgel lehet elmulasztani.
 
Az emberre nézve csak az az egy szerencsétlenség, ha valami olyan eszme rögződik meg benne, amelynek nincs hatása a tevékeny életre, vagy éppen elvonja őt a tevékeny élettől.
 
Az embernek, azt hiszem, legnagyobb érdeme, ha, amennyire lehet, maga parancsol a körülményeknek és nem engedi, hogy azok a kelleténél jobban parancsoljanak neki.
 
Egy szép hívő lélek vallomásai is gazdagították Meistert.  A hölgy szerint: „Az ember korlátozott helyzetre született; egyszerű, közeli, határozott célokat át tud látni…de mihelyt tágabb területre jut, sem azt nem tudja, mit akar, sem azt, hogy mit kell tennie.
 
A művelt emberek között kevés komolyságot lehet találni; úgy élnek, ahogy az ember egy csomó újságot olvas el: hogy hamarosan elkészüljön vele. Rómában egy fiatal angol elégedetten mondta a társaságnak, hogy ma hat templomot és két képtárt rázott le a nyakáról. „Sok mindenfélét akarnak tudni és ismerni, főképpen azt, amihez legkevesebb közük van”.

Csak a művészet története adhat fogalmat nekünk egy műalkotás értékéről és érdemeiről, folytatta a vallásos hölgy. Erre a szerző párhuzamot vont művészet s erkölcs fejlődése között. – „Tökéletesen igaza van, s ebből láthatjuk, hogy rosszul teszi az ember, ha csak a magába zárt erkölcsi fejlődéssel törődik; sőt, akinek szelleme valami magasabb erkölcsi kultúrára törekszik, annak minden oka megvan arra, hogy finomabb érzékiségét is kifejlessze…”
 

Wilhelm Meister tanulóévei II.

Sohasem tapasztalhatja az ember elég korán, hogy mennyire nélkülözhető a világon. Pedig az eltűnésünkkel támadt rést oly gyorsan betömik, hogy alig is lehet észrevenni. Ott, ahol vagy, ahol megmaradsz, tedd, amit tudsz, légy tevékeny és szeretetreméltó, s élvezd azt, hogy jelen vagy.
 
Vannak az életnek olyan pillanatai, mikor az események a szövőszék vetélőjéhez hasonlóan ide-oda mozognak és feltarthatatlanul befejeznek egy szövedéket, melyet többé vagy kevésbé magunk kezdtünk készíteni.
 
Következik Meister Vilmos felszabadító levele művészi tanuló éveinek végén, hátralevő életére szóló megfontolásokkal.
 
A művészet hosszú, az élet rövid, az ítélet nehéz, az alkalom múló. Cselekedni könnyű, gondolkozni nehéz; a gondolat szerinti cselekedet kényelmetlen. Minden kezdet derűs, a küszöb a várakozás helye. A gyermek csodálkozik, a benyomás meghatározza útját; játszva tanul, a komolyság meglepi. Az utánzás velünk született, az utánzásra méltót nem könnyű felismerni. Ritkán találjuk meg, ami kitűnő, még ritkábban becsüljük. A magasság izgat bennünket, nem a lépcső fokai; szemünk a csúcson, járni a síkon szeretünk. Senki sem tudja, mit tesz, mikor helyesen cselekszik; de a helytelennek mindig tudatában vagyunk.

(A fenti részlet általános életbölcsességként is felfogható, mert kihagytam belőle, s most külön írom le azt, ami közvetlenül a művészetre vonatkozik, és szerintem a többi kreatív tevékenységre is.)

A művészetnek csak egy részét lehet megtanítani, a művésznek az egészre van szüksége. Aki félig ismeri, mindig tévelyeg és sokat beszél; aki az egészet bírja, csak tenni szeret és ritkán vagy későn beszél. Amazoknak nincsenek titkaik és nincsen erejük; tanításuk, mint a sült kenyér, ízletes és jóllakat egy napig; de lisztet nem lehet vetni s a vetőmagot nem szabad megőrölni. Jó a szó, de nem a legjobb. A legjobbat szó meg nem érteti. Legfőbb a szellem, amelyben cselekszünk. Aki csak jelekkel működik, az vaskalapos, színlelő vagy kontár. Sokan vannak ilyenek s jól érzik magukat együtt. Az igazi művész tanítása feltárja az értelmet; mert ahol a szavak hiányzanak, beszél a tett. Az igazi tanuló megtanulja az ismeretesből kifejteni az ismeretlent és közeledik a mesterhez. 
 
(Goethe egyik alakja, Jarno, jóakaratú kíméletlenséggel és becsületes őszinteséggel eltanácsolja Vilmost a színészi pályától.) – Akárhol találkoztam is önnel, mindig megmondtam a tiszta igazságot. – Nem nagyon kímélt engem, – mondta Vilmos, – s úgy látszik, hű maradt az elveihez. – Hát mi kímélni való van azon, – felelte Jarno, – ha egy sok képességgel rendelkező fiatalember egészen helytelen irányba tér? Jarno ezután feltárja Vilmos előtt a színművészet egyik titkát. Ma ezt már tanítják.)
 
Aki csak önmagát tudja játszani, nem színész. Aki nem tud értelemre és alakra sok alakká átváltozni, nem érdemli meg ezt a nevet. Ön igen jól játszotta Hamletet és néhány más szerepet, amelyekben hasznát vette saját jellemének, alakjának és pillanatnyi hangulatának. Hát ez jó volna műkedvelő színpadon…Óvakodni kell egy olyan tehetségtől, amelynek tökéletes gyakorlására nincs reményünk. Bármily sokra viszi is magát benne az ember, végül, mikor tisztába jő egy mester érdemével, fájdalmasan fogja siratni az elvesztegetett időt és erőt, amit ilyen kontárságra fordít. (A szöveg Benedek Marcell fordítása.)

45.2  Faust

Dante, Goethe és Madách fő művén kívül kevés világkölteményre van példa az irodalomban, amely képet ad a történelem irányáról, az ember lényegéről és küldetéséről. Ma már nem is lehet ilyen módon írni, de a már megírt világkölteményeket lehet olvasni. Még megújulhatnak a beléjük foglalt igazságok, melyeket a divatok változása közben mindig újraszül a humánum. 

A goethei mű egyik sajátsága az irónia. Már önmagában az is ironikus, hogy Faustnak Mefisztó a vezetője. Az orientáló eszme nem az erény, hanem a puszta értelem vagy tudásvágy, végül az ezekben rejlő tagadás, ami a cselekvés elengedhetetlen része. Nélküle nincs tett, nincs haladás, jó sincs. Mefisztó nem az elvont Rossz képviselője, hanem Faust lelkének egyik fele, a tudásra, tettre, változtatásra törekvő személyiség. 

Goethe Faustjának I. része 1808-ban jelent meg.
FAUST

Kicsoda vagy tehát?

MEFISZTÓ
Az erõ része, mely
örökké rosszra tör, s örökké jót mível.

FAUST
Mit értsek voltaképp rejtvényeden?

MEFISZTÓ
A tagadás a lényegem!
És joggal az, mert minden születõ:
elpusztulást érdemelõ;
inkább ne jönne létre semmi.
Mit Bûnnek szoktatok nevezni,
Romlásnak, Rossznak röviden,
az hát sajátos elemem.

FAUST
Már ismerem gyönyörû tiszted!
Mivel nagyban nem semmisíthetsz,
most már kicsinyben míveled.

MEFISZTÓ
És persze sokra ezzel sem megyek.
Mi elszakadt a semmitõl,
a valami, ellenszegül:
az irdatlan világ, s hiába,
még nem léphettem a nyakára,
hiába tûz, földrengés, vihar, ár;
megnyugszik végül tenger és határ!
Az átkozott állat- meg emberfaj pedig
teljességgel elveszthetetlen.
Pedig már mennyit eltemettem!
S mégis minduntalan örök, új vér kering.
Ez így halad, s engem megöl a mérgem!
Földön-vizen, levegõégben
ezer mag játszik ki velem,
sziken, havon, hõben csirát ont!
Ha nem tartottam volna meg a lángot,
nem volna semmi fegyverem.

A Faust Második Részéből:

Okosság:

Félelem s  Remény, az ember
két nagy ellensége láncon;
el az útból! félni nem kell,
ügyelek: egyik se ártson.

 

45.3

Tonio Kröger:
„Mert végre is, van-e szánalmasabb látvány, mint az Élet, ha a Művészettel kísérletezik? Mi, művészek, senkit sem vetünk meg olyan mélyen, mint a műkedvelőt, mint az Élet emberét, aki azt hiszi, hogy ráadásul, ha úgy adódik, művész is lehet. … Egyszerre csak (ez megesett velem) föláll egy katonatiszt, egy hadnagy, csinos és délceg ember, feláll, és félreérthetetlen szavakkal engedélyt kér, hogy fölolvashassa saját szerzeményű versét. A társaság meghökkent mosollyal megadja az engedélyt, és ő, bejelentett szándékához híven, egy darab papírról, melyet addig dolmánya belső zsebében őrzött, felolvassa valamilyen művét… Nos, jön az, aminek jönni kell: megnyúlt arcok, nagy hallgatás, némi mesterkélt tetszés és mélységes lehangoltság körös-körül. Ő tehetett róla! Ott állt, és nagy zavarban vezekelt azért a tévedésért, hogy azt hitte: lehet egy levélkét, egyetlenegyet, tépni a Művészet babérfájáról anélkül, hogy az ember az életével ne fizessen érte.”

(A comment in English:) As Erich Heller —who knew Thomas Mann personally— observed, Tonio Kröger’s theme is that of the “artist as an exile from reality” Yet it was also Erich Heller who, earlier, in his own youth, had diagnosed the main theme of Tonio Kröger to be the infatuation and entanglements of a passionate heart, destined to give shape to, intellectualize, its feelings in artistic terms.

 

46. Hörderlin
(1770-1843)

A Párkákhoz

Csak egy nyarat még, óh, ti hatalmasok,
s egy őszt az érett dalra, hogy a szívem
az édes játékkal betelve,
kész legyen az örök elmúlásra!
Ha, míg élt, meg nem kapta igaz jogát,
a léleknek csak kín és dac sz Orkusz is;
de hogyha megyszer, ami fontos,
ha sikerült, ami szent, a versem:

üdvözlégy akkor, Csend, örök Árnyvilág!
Megnyugszom, még ha nem követ is zeném
a föld alá; úgy éltem egyszer
mint az olymposziak…s mi kell több?

Szabó Lőrinc fordítása

 

 

47. Shelley
(1792-1822)

Ramszesz
Trónneve  a Ré istenen kívül a sorsisten Maat-ra utal (User-maat-re). Ennek rontott görögös formája:  Ozymandiás. Gigantikus szobrának romokban heverő  maradványairól írta ezzel a címmel Shelley: 
Egy messzi vándor jött, ki ős romok
Felől regélt: A pusztán szörnyü két
Nagy csonka láb áll. Arrább lágy homok
Lep egy kőarcot. Homloka setét.
A vont ajk vén parancsszóktól konok
S vad szenvedélye még kivésve ég
A hűs kövön, bár, mely véste, a kéz,
S a szív, hol dúlt e dölyf, temetve rég.
A talpkövön kevély igék sora:
„Király légy bár, jöjj, és reszketve nézz:
nevem Ozymandiás, urak ura.”
Más semmi jel. A roppant rom körül
Határtalan szélesre s hosszura
A holt homoksík némán szétterül.  
(Tóth Árpád fordítása.)

Mab királynő (részlet)

A természettől az uralkodó, nem annak emberlénye idegen;
Az alattvalót és nem az állampolgárt utasítja el; mert a királyok
És alattvalóik ellenségek, örökösen játsszák egymásnak
Kölcsönösen kárt okozó vesztes játszmáikat,
Melyek tétje bűn és nyomor. Az erényes lelkű
Ember nem parancsol, és nem engedelmeskedik.

A hatalom, mint egy pusztító pestis,
Amit csak megérint, beszennyezi; és az engedelmesség,
Melyből hiányzik minden szellem, erény, szabadság, igazság,
Mindenkit rabbá tesz, az embervázból pedig

Mechanikus automatát formál.

(Nyersfordításom)

 

48. Schopenhauer
(1788-1860)

„A világ mint akarat és képzet” 1859-es harmadik kiadását a szerző maga rendezte sajtó alá. Számos bővítéssel és kiegészítéssel látta el, megadta a gondolati építmény befejezett művészi formáját. Műve fél évszázadon át uralta Európa szellemi életét. A legnagyobbak tanultak tőle. Magyarul Tandori Dezső és Tandori Ágnes tolmácsolják szavait, az antik szövegeket pedig Tar Ibolya.(Európa Könyvkiadó, 1991.)
 
A különc és mizantróp szerző az emberiség ötven legnagyobb filozófusa közé tartozik, de egyik bölcselőnek sem az alaprendszere maradandó, hanem gondolati építőkövei, blokkjai. Schopenhauer alaprendszere néhány sorban leírható.
 
Számomra a világ csak képzeteimben létezik, mondja a szerző. Képzeteim (Vorstellung, representation) azonban valamit képviselnek. Számukra a legközelebbi adottság a saját testem, de minden más is csak bennük észlelhető. Mi az a „valami”, amit felfogok, ami a kődarabban, a távoli csillagokban, a növényekben, az állatokban s az emberben közös? Az akarat, mondja ő és ezzel egy tisztán emberi, lelki mozzanatot tesz meg a világegyetem tulajdonságává. Erre azért van szüksége, mert ebbe fogódzkodva tud aztán visszajutni az emberélet legfontosabb problémáihoz. De ha akarat helyett energiát mondana, azt akár el is fogadhatnánk, mint a képzeteinken kívüli adottságok közös gyűjtőfogalmát. Erre utal, hogy az akaratot ő maga is mint sötét törekvést határozza meg. Az akaratnak, tehát a világnak nincs oka. Az ember a képzeteiben tudatára ébredhet a világot és benne a saját testét mozgató ösztönös akaratnak, egyéni akaratot állíthat szembe vele és le is győzheti..
 
Maradandó gondolati blokkjai, vagy alrendszerei: antropológia, mélylélektan (az ösztönéleti mozgatóerők felismerése) művészetelmélet, (különösen zeneelmélet és irodalomesztétika), zsenielmélet, vallástörténet, etika. Kritikailag továbbgondolta Platon és Kant filozófiáját. Elévülhetetlen érdeme, hogy belevitte a szellemi köztudatba a kelet-ázsiai bölcselet eredményeit. Magasrendű etikát keresett és talált az utóbbiban, csakúgy, mint egyes keresztény moralistáknál, miközben ateista volt, mert akaraton és képzeten kívül nem ismert el mást, tehát teremtő isteni hatalmat sem. Az ószövetségi felfogást és előírásokat elvetette. Néhány jelentős eretnek szerzőt népszerűsített. Embertársaink segítését elsőrendű morális értéknek tartotta. Megcáfolta, hogy az erkölcsiség a teista vallásos hit szinonimája. „ A papoknak az ilyen fogalomtévesztések üdvösek, és csak ezeknek következményeképpen jöhetett létre az olyan iszonyatos rémség, mint a fanatizmus…” (475.o.)
 
A testi, biológiai létezést középpontba állító bölcseletét és annak mások által művelt változatait életfilozófiának nevezik. Párhuzamosan fejlődött ki az egzisztencialista irányzattal, melynek Kirkegaard volt az őse.
 
Schopenhauer „akaratát” nem a ráció irányítja, ezért rendszerét irracionalistának is nevezik. Nem alaptalanul, de az is igaz, hogy valójában a mélytudat szerepére hívja fel a figyelmet. Másik jellemzője a pesszimista perspektíva, amit az emberiség az eltelt másfél évszázadban szorgosan igazolni igyekezett. Az egyén önmegváltását Buddha nyomdokait követve tanácsolja. Szerinte is lemondás révén szabadulhatunk meg a nyomortól, a szenvedéstől, a haláltól való félelemtől. Elméletének szépségét mások mellett Thomas Mann is elismerte, mondván, hogy humánus tiszteletet fejez ki az ember küldetésével szemben, amely minden mizantrópiáját felülírja.
 
Itt átveszem a Stanford-enciklopédia felsorolását a szerző szellemi hatását valamilyen formában átvevő és közvetítő alkotókról. Kire hatott a szépirodalomban: Charles Baudelaire, Samuel Beckett, Jorge Luis Borges, Jacob Burckhardt, Joseph Conrad, Thomas Mann, Guy de Maupassant, Robert Musil, Edgar Allan Poe, Marcel Proust, August Strindberg, Leo Tolstoy, Ivan Turgenev, Emile Zola, stb.
A filozófiában: Henri Bergson, Eduard von Hartmann, Friedrich Nietzsche. A zenében:Johannes Brahms, Antonín Dvorák, Gustav Mahler, Sergei Prokofiev, Nikolay Rimsky-Korsakoff, Arnold Schönberg, Richard Wagner.
A ösztönéleti mozgatók felismerésében sokat megsejtett a freudizmusból, irracionális tendenciáival megelőlegezte a dadaizmus és a szürrealizmust.
Nietzsche véleménye:
 (Részletek „A tragédia születése” c. művének első és második fejezetéből.)
… A filozófusember még azt is érzi, hogy e valóság alatt is, melyben élünk és vagyunk, rejtőzik egy másik, egészen másfajta valóság, s hogy ilyenformán amaz szintén csalt látszat; és SCHOPENHAUER épp azt az adományt nevezi a filozófiai képesség ismertető jelének, hogy valaki az embereket s minden dolgot időközönként káprázatok és álomképek gyanánt látja. Mint ahogy a filozófus a lét valóságához, úgy viszonylik a művészi hajlamú ember az álomnak valóságához; beléje néz tüzetesen és örömest: mert a képekből sejti meg az életet, rajtuk képezi ki magát az életre. Nemcsak a kellemes és vonzó képek azok, melyek benne megértésre találnak: a komor, a borús, a szomorú, a sötét dolgok, a hirtelen akadályok, a sors csúfotűzései, a szorongó várakozások, szóval az élet egész “isteni komédiája” az Infernóval egyetemben elvonul előtte, nem mint puszta árnyak játéka – mert ő maga is együtt él és szenved a jelenetekkel -, s mégis nem egészen úgy, hogy a dolgok tüneményvoltát legalább sejtve ne érezze…
S így szólhatna Apollóról, excentrikus értelemben véve, az, amit Schopenhauer mond a Maja fátylával borított emberről: “Mint a tobzódó végtelen tengeren, mely üvöltve torlasztja és mossa el a hullámhegyeket, egy puszta csolnakon ül a halász, a gyönge alkotmányra bízva életét; úgy ül nyugodtan, a gyötrelmek világának közepette, az egyes ember, a princípium individuationisra bízva magát.” Igen; azt lehetne mondani, hogy az ebbe a princípiumba vetett rendületlen bizalomnak s a vele áthatott ember nyugodt biztosságának Apollo a legfenségesebb kifejezése, sőt Apollóban láthatnók magát a princípium individuationis gyönyörű istenségét, kinek mozdulataiból és pillantásaiból az illúziók világának egész öröme és bölcsessége szól hozzánk, szépségével egyetemben.

 

 

49. IX. Pius
(1792-1878)

1864-ben az olaszok megegyeztek a franciákkal arról, hogy az utóbbiak kivonulnak a pápai állam területérõl, amely ezután Rómára és annak közvetlen környékére szorult vissza. Abszolút világi hatalmának közelgõ teljes elvesztését IX. Pius a vallást fenyegetõ veszélyként próbálta beállítani. Decemberben kiadta a “Quanta Cura” enciklikát, amelyben szembeszállt a szólás és a vallás szabadságával, az állam és az egyház szétválasztásával. Offenzív hitterjesztõ kampányának témáit az enciklikához kiadott Syllabus Errorum-ban részletezte.Ebben ijesztõ számú, mégpedig nyolcvan féle károsnak tartott nézetet sorolt fel.  Pontokba szedve  ítélte el a különbözõ “eltévelyedéseket”. Közülük az elsõ 18 pont fõként  filozófiai jellegû izmusokkal foglalkozott. Világnézeti szemszögből veszélyesnek tartotta, érthetõ módon, a panteizmus, a naturalizmus, a racionalizmus áramlatait, kevésbé érthetõ módon magát a vallási türelmességet.   Szerinte az emberi értelem nem lehet a tudás elérésének legfõbb eszköze, nem döntheti el, mi az igaz és mi a hamis, mi a jó és mi a rossz.
Jellemzõ, hogy milyen témákat hozott össze egy fejezetbe  (19.-38. pont). Mintegy másfél évtizeddel a Kommunista Kiáltvány után nem volt meglepõ, hogy harcot hirdetett ellene. Nem mindegy azonban, hogy valaki feudális, vagy demokratikus polgári nézõpontból bírálja a kommunizmust. Az ezzel szinte azonosan kezelt szocializmust és  liberalizmust is le akarta küzdeni. De ugyanitt és hasonló módon ítélte el a titkos társaságokat,a biblia- társaságokat, a különbözõ papi szervezõdéseket.  A civil társadalom és az egyház viszonyát taglalva, az 56.-64. pontokban a természetes és a keresztény etikát állította szembe. Külön rész foglalkozott a házassággal (65.-74.) Részletezte a szuverén pápai hatalom kérdését(75.-76.), majd a liberalizmus kritikáját (77.-80.) Nem elégedett meg a más nézetûek meggyõzésével: államhatalmi eszközökre volt szüksége. Ezért próbálta védeni a pápa világi uralmát az Egyházi Állam területén. Tagadta, hogy a protestantizmus is igazi keresztény vallás. Ennek értelmében az államban csak a katolikus vallás gyakorolható és nem tûrhetõ meg semmilyen egyéb kultusz. Mivel hibás és elítélendõ nézet az állam és az egyház szétválasztása,  a vallásszabadság elve, ha valaki egy katolikus országban él, ne gyakorolhasson más vallást.

A demokratikus, liberális országok közvéleménye viszolygott a fentiektõl. A protestáns országok elitélték, de sok hívõ katolikus is a pápával ellentétes módon gondolkozott.  A katolikus Franciaország az elsõ idõben egyenesen betiltotta az enciklika, mint alkotmányellenes iromány templomi terjesztését. Gladstone még késõbb, 1874-ben is felháborodva emlegette. A legtöbb vitát a 80. pont váltotta ki. Eszerint a pápa nem békülhet meg a haladással, a liberalizmussal és a modern kultúrával. A vatikáni magyarázat úgy szólt, hogy, mint azt egy elõzõ dokumentum részletezte, a harcos ellenzés csak a nem keresztény jellegû modernitásra érvényes.  Szerénységem a maga részérõl komolyan figyelembe veszi ezt az utóbbi érvelést. Az enciklika tartalma, ezzel együtt is, sõt, ezért még inkább jellegzetes.
Mindez erõteljesen befolyásolta az elsõ vatikáni zsinat (1869-1870) menetét. Nem a zsinat hitelvi döntéseire, például Mária szeplõtelen fogantatásának dogmájára gondolok, hanem a zsinat általános társadalmi, politikai hangszerelésére. És a hitelvi csalhatatlanság elfogadására, ami megnövelte a pápa hatalmát. De csak az egyházon belül. Külsõ politikai tekintélye ettõl egy szemernyivel sem lett nagyobb. Némely álláspont szerint az dogmatikai merevedéssel éppen a hatalmának gyengülését kompenzálta, legalább eszmeileg. Néhány hónap múlva elvesztette egész maradék uralmi területét. Róma olasz szuverenitás alá került és az egyesített ország fõvárosa lett.Az elsõ vatikáni zsinat óta sok víz folyt le a Teverén. Egy idő után az állásfoglalásaikban, különösen pedig az egy évszázaddal késõbbi, második vatikáni zsinat határozataiban már más koncepciók jutottak érvényre. A világegyház római központi és országos szintû vezetõ képviselõi között most egyaránt megtalálhatók azok, akik inkább az elsõ, és azok is, akik inkább a második vatikáni zsinat szellemét képviselik.

 

 

50. Dickens
(1812-1870)

A Pickwick Klub

Slurk és Pott

Szereplők: Pott úr, a „Közlöny” c. napilap szerkesztője és Slurk úr, aki a rivális „Függetlenséget” jegyzi . A két újságíró ugyanabban a kávézóban töltötte az időt. Mindkettő a másik lapját olvasta. Röpködtek egymás felé a beszólások: – hihetetlen,  – a nyomorult, – felháborító,  – hazug maszlag, – mocsok, – szenny, – posvány,  – trágyalé… és más hasonlók.
 
Slurk átadta az újságot egy másik vendégnek, fennhangon kommentálva.
 
–  Ha keresztül tud gázolni ezen a néhány zagyva, értelmetlen, hamis, hazug, képmutató és dagályos mondaton, talán meglesz belőle az a haszna, hogy nevethet ennek a műveletlen, írástudatlan fecsegőnek a stílusán.
 
Pott nem maradt adósa.
 
– Olyan embernek tekintlek, aki gyalázatos, szégyenletes és megvetésre méltó közszereplésével kizárta magát a társadalomból. Az én szememben, egyénileg és politikai felfogásod szerint is nem vagy egyéb, mint egy igazi ocsmány csúszó-mászó.
 
Erre a Függetlenség szerkesztője felkapta nehéz táskáját és nagy lendülettel fejbevágta vele a Közlöny szerkesztőjét. Az meg a keze ügyébe került botfélével indult csatába.  Szerencsére odajött az egyik ismerős vendég  izmos alkalmazottja. Az éppen nála levő üres zsákot ráhúzta Pott fejére és vállára és jól megmarkolta a nyakát.
 
–  Vegyék el azt a táskát attól a másik őrülttől –  szólt oda a többieknek. –  Tegye le azt a táskát, maga kis nyomorult, mert különben belepréselem !
 
A táskát elvették.
 
Most pedig menjenek szépen aludni, ha nem akarják, hogy mind a kettejüket bedugjam ebbe a zsákba és bekössem a zsák száját, hogy aztán ott marakodhassanak tovább; mert ez lesz a vége, ha ilyen bolondul viselkednek.
51. Kierkegaard

Søren Kierkegaard (1813 – 1855):  „Vagy-vagy”
Valami csodálatos dolog történt velem. A hetedik mennyországban éreztem magam. Ott ült az istenek gyülekezete. Különös kegy folytán elmondhattam egy kívánságomat. ,,Szeretnél – mondta Merkur -, szeretnél fiatal lenni vagy szép, hatalmas vagy hosszú életű, akarod-e a legszebb lányt vagy valami mást abból a sok csodából, melyet a kincseskamrában őrzünk, válassz hát, de csak egy dolgot.” Egy pillanatra zavarba jöttem, s aztán így szóltam az istenekhez: Tisztelt kortársak, azt az egy dolgot választom, hogy mindig velem legyen a nevetés. Egyetlen isten sem szólt semmit, hanem mindnyájan nevetni kezdtek. Ebből már tudtam, hogy kérésem teljesül, és úgy találtam, hogy az istenek megfelelő módon tudják kifejezni magukat; hiszen nem lett volna illő, ha komoly hangon így válaszolnak: legyen akaratod szerint.
(Osiris-Századvég 1994)

 

 

52. Dosztojevszkij

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821-1881)

Egyik fő alakja, Tyihon szerzetes (Ördögök, 517.old.) Sztavrogin kérdésére válaszolva mondja: „ a teljes istentagadás tiszteletreméltóbb a világi közönynél.”…”Aki teljesen ateista, az a legteljesebb hithez vezetõ lépcsõ utolsó elõtti fokán áll (aztán vagy túllép rajta, vagy nem), de a közönyösnek nincs semmilyen hite, legfeljebb a gyarló félelme…” Nem az ateizmusra összpontosítja a tüzet, hanem a közönyre. Legalábbis ebben az egy kérdésben a később Camus által újrafogalmazott értékrendhez áll közel.

Ratzinger egykori teológus-professzor (a későbbi pápa) nézete szerint a kereszténység a sajátjától idegen alakban él, abban, amelyet a középkor hozott létre. Az õ véleményén messze túlterjed Sztavrogin azon megállapítása, hogy “a katolicizmus, mivel kihirdette az egész világnak, hogy földi birodalom nélkül nem tudja megállni a helyét a földön, éppen ezzel az antikrisztus uralmát kiáltotta ki, és ezáltal tönkretette az egész nyugati világot.” (302 old.)

Az író, F.M. hõsei persze elitélik a protestantizmust is, amiatt, hogy az szintén intézményes és hierarchikus egyházzá változott.

Elképzelt 19. századi értelmiségi összejövetelének szónoka a jövendõ társadalom szociális berendezkedésérõl beszélt. Az új elmélet megalkotása közben logikai nehézségekbe ütköztem – vallotta meg, “és végkövetkeztetésem szöges ellentétben áll azzal az eredeti gondolattal, amelybõl kiindulok. Bár a korlátlan szabadságból indulok ki, a végén a korlátlan zsarnoksághoz jutok el.”(Ördögök, 483-485. l.)

Dióhéjban: arról volt szó, hogy az emberiséget két egyenlõtlen részre kell osztani. “Egytized része személyes szabadságot kap és korlátlan jogot, hogy rendelkezzék a többi kilenctizeddel. Azok pedig szükségképpen elvesztik személyiségüket, és valamiféle nyájjá változnak…” Fokozatosan, egész nemzedékek átnevelése, sorozatos újjászületésük után “elérik az õseredeti ártatlanságot, amolyan õsi paradicsomot, bár különben ezek dolgozni fognak.”  

A mai politikatan szerint nincs zsarnokság, amíg az emberek szabadon választhatják meg vezetõiket. Akkor sincs, ha ezt a tömegkultúra általános és a média közvetlen befolyására teszik. Mindez belefér a demokrácia kereteibe. Az író ennél mélyebb összefüggéseket sejtett meg.

 

 

53. Lev Tolsztoj
(1828-1910)

Iván Iljics halála
A majdnem halott megnyugszik, amint megsajnálja az élőket.
Lelke mélyén tudta, hogy haldoklik, de nemcsak hogy nem szokott hozzá a gondolathoz: egyszerűen nem értette, nem volt képes felfogni, hogy ez lehetséges.

A szillogizmus példáját, melyet Kiesewetter Logiká-jában tanult: Kaj ember, az ember halandó, tehát Kaj halandó – világéletében csupán Kajra nézve tekintette érvényesnek, és semmiképp sem önmagára nézve. Ott egy Kaj nevű emberről volt szó, általában az emberről, és ebben a vonatkozásban a tétel helyes és igaz volt; de ő nem Kaj, és nem általában ember, hanem mindig egészen más volt, alapvetően különbözött mindenki mástól; ő Ványa volt mamával, papával, Mityával és Vologyával, sok-sok játékkal, kocsissal, dadussal, később Katyenkával, a gyermekkor, serdülőkor, ifjúkor minden örömével és bánatával, lelkesedésével.

“Kaj valóban halandó, neki valóban meg kell halnia, de én, Ványa, Ivan Iljics, az érzéseimmel, gondolataimmal – én egészen más eset vagyok. Az nem lehet, hogy nekem is meg kelljen halnom. Ez túlságosan borzalmas lenne.”

Így érezte Ivan Iljics.

… “Ellenszegülni nem lehet – gondolta. – De legalább megérteném, hogy mire való? De megérteni sem lehet. Meg lehetne magyarázni, ha azt mondanám, hogy nem úgy éltem, ahogy kellett. De ezt lehetetlenség elismerni!”

(Végül mégiscsak elismerte:)

“Igen, mindez nem az volt, ami kellett – gondolta -, de nem baj. Meg lehet tenni azt is, ami kell. Mi az, ami kell?” – kérdezte, és hirtelen elcsendesedett.

Ez a harmadik nap végén történt, egy órával a halála előtt. Ugyanakkor a kis gimnazista halkan belopózott apjához, és megállt az ágya mellett. A haldokló kétségbeesetten üvöltött, és karjaival hadonászott. Keze véletlenül a kis gimnazista fejére hullott. A kis gimnazista megragadta, ajkához szorította, és sírva fakadt.

Ivan Iljics pedig ugyanakkor nagyot zuhant, meglátta a fényt, és megvilágosodott előtte, hogy élete nem az volt, aminek lennie kellett volna, de ezt még helyre lehet hozni. Azt kérdezte magától, mi az, ami kell, és feszülten figyelt magában a válaszra. Ekkor megérezte, hogy valaki csókolgatja a kezét. Kinyitotta a szemét, és megpillantotta fiát. Megesett a szíve rajta. Akkor odalépett a felesége. Ránézett. Az asszony nyitott szájjal, kétségbeesett arccal bámult rá, orrán, orcáján le nem törölt könnyek ültek. Őt is megsajnálta.

“Igen, kínzom őket – gondolta. – Sajnálnak engem, de megkönnyebbülnek, ha már nem leszek.” Meg akarta mondani, de nem volt hozzá ereje. “Egyébként minek beszélni, cselekedni kell” – gondolta. Szemével intett a feleségének, fiára mutatott, és így szólt:

– Vidd ki… sajnálom… téged is… – Még azt akarta hozzátenni: “bocsáss meg”, de ehelyett azt mondta: – Bocsáss el! – és nem lévén már ereje, hogy kijavítsa, csak legyintett, abban a tudatban, hogy akinek meg kell értenie, úgyis megérti.

És egyszerre megvilágosodott előtte, hogy mi volt az, ami eddig kínozta és érthetetlen volt, s ami most egyszerre érthető volt, és kétfelől, tízfelől, mindenfelől tódult tudatába. Sajnálja őket, úgy kell intézni, hogy nekik ne fájjon. Meg kell szabadítani őket, s magának is meg kell szabadulnia ezektől a szenvedésektől. “Milyen szép és milyen egyszerű – gondolta. – Hát a fájdalom? – kérdezte. – Hová lett? Hol vagy, te fájdalom?”

Feszülten figyelt.

“Igen, itt van. Nem bánom, hadd legyen. A fájdalom.”

“Hát a halál? Hol van ő?”

Kereste régi, megszokott halálfélelmét, és nem lelte sehol. Hová lett? Miféle halál? Nem volt sehol a félelem, mert a halál sem volt sehol.

A halál helyett világosság volt.

– Hát ez az! – szólt váratlanul, fennhangon. – Milyen boldogság!

Az ő számára mindez egy másodperc alatt ment végbe, és ennek a másodpercnek a tartalma már nem változott. A körülötte levők számára azonban haláltusája még két óra hosszat folytatódott. Mellében valami zakatolt; elcsigázott teste rázkódott, remegett. Azután egyre ritkult a hörgés meg a zakatolás.

– Vége – mondotta valaki fölötte.

Ivan Iljics meghallotta a szót, és elismételte a lelkében. “Vége a halálnak – mondta magának. – Nincs többé.”

Beszívta a levegőt, a sóhajtás közepén elakadt, kinyújtózott és meghalt.
 
(Szemelvények Szőllősy Klára fordításából.)

(V.ö. a későbbi du Gard hőssel, akinek haldoklásában az abbé  Buddha szavainak katolikusnak nevezett tartalmával nyújt vigaszt.)

 

 

54. Thackeray
(1811-1863)

 
A közéleti szereplők egy típusa feltűnően hasonlít egy bizonyos Osborne úrhoz
„Szentül hitt abban, hogy minden, amit tesz, helyes…” Hiszen:  „Mindig szilárdnak lenni a maga igazában, mindig elõretörni, sohasem kételkedni – nem ezek azok a nagy képességek, amelyekkel a butaság megszerzi vezetõ szerepét a világban?”  (Thackeray: Hiúság vására)

Thackerayt száz év után is olvasták, a mai funkcionáriusokra már tíz év múlva sem fognak emlékezni. A fent idézett csak egy volt a könyv számtalan, megdöbbentően pontos diagnosztikai  megfigyelése közül. Ízelítőnek tekinthető. A könyvrõl, annak újabb megjelenése kapcsán jegyezte meg G. István László költõ, hogy egy kiábrándult társadalom kiábrándító kórképérõl mutat be szatirikus produkciót, a vásári mutatványok  komolytalan módján. „A könyv mégis ettõl a komolytalanságtól, az öngyûlölet felszabadító humorától lesz hideglelõsen komoly.” A posztmodern illúzióvesztés elõképét is felismerhetjük benne, a kiábrándító társadalomrajzból magunkon is röhögve okulhatunk. A karrier, az érdek, a torzult emberi viszonylatok  a patetikus látszatoktól megfosztva tárulkoznak fel.

Jogos észrevétel, hogy az író kisebb-nagyobb kollektív önutálatra buzdítja a XIX. század elsõ felében Angliában befolyásos és a befolyást vagy legalább annak látszatát megszerezni akaró rétegeket. Lehet, hogy a XXI. században erre  nincs szükség. Vagy talán mégis szükség van rá?

 

 

55. Nietzsche
(1844-1900)

55.1 Gondolatok az erkölcsi előítéletekről

A fenti cím Nietzsche Hajnalpír (Auróra) c. művének alcíme.
Mindjárt bevezetőben megjegyzi, hogy “…a természet és a történelem gyökeres erkölcstelensége “… láttán Kant pesszimista volt.
 
„…az erkölcs a cselekvés és értékelés hagyományos módja.” A régi tapasztalatokon alapul. Az erkölcsi érzék (erkölcsiség): ennek vitathatatlansága. Ellene működik annak, hogy új tapasztalatok alapján helyesbítsük az erkölcsöt, új, jobb erkölcsöt teremtsünk: az erkölcsiség elbutít. Az erkölcsi magatartás, mint alkalmazkodás, mondja, az állatoknál is megvan. Az erkölcs tehát az ösztönökből ered.
 
“Szomorú: de a tudományosan gondolkodó embernek egyelőre gyanakodnia kell minden magasabb rendű érzésre , annyi tébollyal és esztelenséggel vegyülnek össze.” Az ösztönnek nincs erkölcsi jellege és neve, de társadalmi. erkölcsi tulajdonság képét veszi fel. (Pl. irigység, remény, harag.) A zsidók Jehovát a haragos prófétákról mintázták.
 
“Az egész tudomány: “Ismerd meg önmagad”” . “Csak minden dolgok megismerésének végén ismeri majd meg az ember önmagát.” Mert a dolgok csupán az ember határai.
Az új alapérzés: végleges múlandóságunk tudata. Régen az alapérzés isteni eredetünkre ment vissza. Most az eredetünk táján ott vicsorog a majom. Ezért inkább a jövőhöz fordulunk: az, amerre megyünk, bizonyítaná az isten-rokonságot. Ám nem emelkedhetünk ebbe a magasabb rendbe, az isten-rokonságba.
 
A szellemi, erkölcsi, vallási, művészi mámorban élők – rajongó kótyagosok. Az ilyen álmodozók, félbolondok,géniuszok – többet árthatnak, mint a gonosztevők.
 
Paulus üldözte a törvényt, Krisztust, majd rájött, esztelenség üldözni hiszen csakis “benne és nem másban kaphatom és tarthatom meg a törvény megsemmisítőjét .” A kereszténységnek sikerül Eroszból és Afroditéből gonoszt teremteni, pedig ezek nagy, eszményszülő hatalmak. S miért kell gonosznak tekinteni azt, amit csak kordában kell tartani? “Nem az alantas lelkek szokása -e, hogy ellenségüket mindig gonosznak vélik?!” A nemzést a rossz lelkiismerettel kapcsolják össze; “erósz az ördög” lassanként érdekesebb lett az emberek számára minden angyalnál és szentnél, hála az egyház sugdolózásának és titkolózásának minden erotikát illetően. Ezért a szerelmi történet lett az egyedüli érdekesség, egész költészetünkben és gondolati rendszerünkben túlteng – az ókorhoz képest érthetetlenül túlzó mértékben. Egykor majd nevetni fognak ezen.
 
Nem kellenek papok. Buddha az önmegváltás vallásának tanítója volt. “milyen messze van még Európa a kultúrának ettől a fokától!”
 
Kerülni kell sok erkölcstelennek nevezett tettet, pártolni kell sokat, amit erkölcsösnek neveznek, de más okból. Újra kell tanulnunk érzéseinket, a tekintélyi erkölcsöt pedig tagadni. “Az egyénnek, ha boldog akar lenni, ne adjunk semmiféle előírást a boldogsághoz vezető útról: mert az egyéni boldogság saját, mindenki másnak ismeretlen törvényekből fakad, külső előírások csak gátolhatják, akadályozhatják”
 
” Kötelességeink – ezek a mások ránk vonatkozó jogai.” “Tisztelet, becsület a véleményeiteknek. De kis, szabálytalan cselekedetek többet érnek!” Káros, ha ateista keresztelteti gyerekét, pacifista katonánk megy, eszes ember igazolja az esztelen hagyományt. A halottélesztgetők túlértékelik a múlt egy darabját, fel akarják támasztani azt.
 
Az iskolák öntik belénk a klasszikus és egzakt tudást, pedig az étel csak annak való, aki éhezik rá. “Legbiztosabban azzal ronthatunk el egy ifjút, ha arra oktatjuk, hogy többre becsülje a vele egyformán gondolkodót a másképp gondolkodónál.”
Forrás: Friedrich Nietzsche válogatott írásai, Gondolat Kiadó 1972. 45-145.l.

55.2 A vidám tudomány

A többé-kevésbe elkülöníthető témákat zárójeles alcímekkel választottam szét. A gondolatsorok számos esetben átlapolódnak, más fogalmazásban kerülnek elő, olykor pedig megismétlik az Auróra már idézett helyeit.
 
(Készen kapott hit)
Önmagunkon nevetni ahogyan nevetni kellene ahhoz, hogy a teljes igazságból kiindulva nevessünk, ehhez idáig a legjobbakban sem volt elég igazságérzék…
A legtöbben nem tartják megvetendőnek, hogy készen kapott hit szerint éljenek. Nincs bennük meg az utánanézés vágya, a bizonyosság vágya, észellenes gyűlöletükben nem kérdeznek.  A dolgok összeférhetetlen összhangjának közepén állni „és nem kérdezni, nem remegni a kérdezés vágyától és gyönyörétől… ez az, amit megvetendőnek érzek.”
 
(Élvezet és kellemetlenség)
Az ösztönök létfenntartó kötelessége erősebb, mint a tudat tévedései. „ Mi lenne, ha élvezet és kellemetlenség úgy össze volna egyetlen kötéllel bogozva, hogy aki a lehető legtöbbet akarja k az egyikből, annak a lehető legtöbb kellene jusson a másikból és ha meg akarja tanulni az “egekig csapó ujjongást”, fel kellene készülnie a „halálos szomorúságra” is ? ” A sztoikusok: kevés élvezethez kevés kellemetlenséget viselnek el. A fájdalomérzéssel az örömérzést is csökkentitek.
 
Mi mindent neveznek szeretetnek, teszi fel a kérdést Nietzsche. A birtoklás és élvezetvágy legkülönfélébb így leplezett formáit sorolja fel. A nemek közti szerelem vad birtoklásvágyát „ annyira dicsőítették és istenítették minden korban,,…ebből az érzésből vették a szeretet fogalmát, mint az egoizmus ellentétét, holott ez talán a legnaivabb kifejeződése az egoizmusnak.” Mert “a szerelmesnek minden más úgyszólván közömbös, halvány, érdektelen, és kész minden áldozatot meghozni, minden rendet megzavarni, minden érdeket háttérbe szorítani szerelméért…”
 
(Vallási és erkölcsi szokások)
” az okokat és szándékokat mindig csak akkor hazudják utólag hozzá a szokáshoz, ha egyesek vitatni kezdik a szokást, és az okok és szándékok felől érdeklődnek . Ebben rejlik minden idők konzervatívjainak nagy becstelensége – ők a hozzáhazudók.” ( Mert nem akarják bevallani, hogy csak hozzászoktak a régi normákhoz és azért nem akarnak változtatni rajtuk.) – Az erkölcsösség – nyájösztön, félelem az elhagyatottságtól.
Eltitkolja maga előtt a bőr alatti ember tudását, hogy a lelken és formán kívül más is van: a fiziológia (a szerelmesnek az effajta erkölcsösség ma is idegen.) A vallásoknak ugyanígy idegen a természettörvény – tudósok beavatkozása a ő területükre, azzal, ami nem vezethető vissza erkölcsi és önkényes cselekedetekre.
 
(Ritmus, költészet)
A ritmus segített megőrizni az emlékezni valót. Az isteneket is ritmusokkal szelídítették, először a vad orgiáig fokozva a szenvedélyeket, majd a megnyugvásig eljutva. A melódia eredete, a Mélosz a szó töve szerint csillapítószert jelent. A ritmus mágikus hatalmat gyakorol. Hasznos is: a munkát segíti mágikusan, előkészíti a jövőt, egy istent kényszerít arra, hogy megjelenjen. Felszabadít a félelem, bosszúszomj, rögeszme mértéktelenségétől. A vers révén az ember csaknem istenné vált. A művészek csak hírnökök és futárok, az igazi becslők a gazdagok és tétlenek.
 
A barbár követők nem Schopenhauer értékeit veszik át, hanem misztikus tévedéseit az akaratról. Wagner Sch. párja akar lenni és lemond arról a magasabb rendű követelményről, hogy az emberi megismerés és tudomány párja legyen. De:
“Végtére is, oly kevéssé fontos egy művész filozófiája, ha az éppen csak utólagos filozofálás és művészetében nem tesz kárt.” A művész alkalmi és hozzá nem illő maskarája miatt ne haragudjunk rá. Maradjunk hívek Wagnerhez abban, ami benne igaz és eredeti – kiváltképp úgy, hogy magunkhoz maradunk hívek abban, ami igaz és eredeti bennünk.
 
(A valótlan kultusza és a szükséges bohóckodás)
A művészet a valótlan kultusza, mely segít elviselni a valótlanságot és hazugságot. „esztétikai jelenségként még mindig elviselhető számunkra a lét….” ” időnként meg kell pihenni önmagunktól, úgy hogy távolról és föntről nézünk magunkra….hébe-hóba örülnünk kell balgaságunknak, hogy tovább örvendezhessünk bölcsességünkön.”
 
(Felismerni a megismerő szenvedélyünkben bujkáló hőst és bolondot.) Végső soron nehézkes és komoly emberek vagyunk, ” inkább súlyok, mint emberek, semmi sem tesz olyan jót nekünk, mint a csörgősipka … szükségünk van minden pajkos, lebegő, táncos, csúfolódó, gyermeki és boldog, művészetre, hogy el ne veszítsük azt a dolgok fölötti szabadságot , amit eszményünk követel tőlünk.”
A logika a logikátlanból, az ösztönből származott, mert számtalan lény pusztult el, aki nem tudott alkalmazkodni, vagy nem eléggé tudott. Minden kétkedő hajlam veszélyezteti az életet, mely tele van logikátlansággal.
 
(Az erkölcsiség – nyájösztön)
“Ahol erkölcsre bukkanunk,ott az emberi ösztönök és cselekedetek értékelésére és rangsorolására találunk. Ezek az értékelések és rangsorolások mindig egy közösség és nyáj szükségleteinek a kifejezői: ami neki elsősorban – és másod- és harmadsorban is – a hasznára van,az egyúttal az egyedek legfőbb értékmérője is.” “Az erkölccsel szoktatják hozzá az egyént, hogy egy nyáj funkciójává legyen és csak funkcióként tulajdonítson értéket magának.” “Az erkölcsiség: nyájösztön az egyénben”. Nagyon különböző feltételei vannak a közösségek létfenntartásának, mások és mások az erkölcsök és a jövőben is sokat fognak változni.”a vallásos ember minden vallásban kivétel…”
 
(Istenfogalom)
Az imádságot olyanoknak találták ki akiknek nincs saját gondolatuk, lelki emelkedettségük Nyugton vannak a ceremónián. “”Maga Isten sem létezhet bölcs emberek nélkül” mondotta Luther és jogosan; de “Isten még kevésbé létezhet balga emberek nélkül” – ezt már nem mondta a derék Luther! –  Isten, ha bíró, nem lehet a szeretet tárgya. – Ha fenyeget, ha megbosszul – mindez nagyon keleti: ez már elégséges kritikája az egész kereszténységnek.” “Buddha azt mondja: ne hízelegj a jótevődnek” – Mondjuk el ezt egy keresztyén templomban s rögtön megtisztítja a levegőt minden keresztyéniségtől.”
Ami az őskorban egy másik világ föltételezéséhez vezetett, “az nem ösztön volt és igény hanem bizonyos természeti folyamatok téves értelmezése, az intellektus zavara.”
“Boldoggá tesz, ha látom,hogy az emberek egyáltalán nem akarnak a halál-gondolatról gondolkozni! Szeretnék valamivel hozzájárulni ahhoz,hogy még százszor gondolkodásra-méltóbbá tegyem számukra az élet-gondolatot.”
 
(A megismerés hősiessége)
Harciasabb kor kezdődik, amely “hadat visel a gondolatokért és következményeikért.”hősiességet visz a megismerésbe. Veszélyesen élni – ebben a dimenzióban léteznek az új kort előkészítő emberek. Némán, magányosan elszántan, láthatatlan tevékenységben elégedettnek és állhatatosnak lenni, azt keresni a civil és nagyvárosi kultúrában, amit le kell győzni benne. Magatartásuk velejárói: derű, türelem, egyszerűség, nagy hiúságok megvetése ,, győztes nagylelkűsége, legyőzöttek kis hiúságainak elnézése, “emberek, akik élesen és szabadon ítélnek minden győztes felett, és így ítélik meg a véletlen szerepét is minden győzelemben és dicsőségben…” Jártasak a parancsolásban és az engedelmeskedésben. ” Éljetek harcban a magatokfajtával és önmagatokkal is. Legyetek rablók és hódítók, amíg uralkodók és birtoklók nem lehettek, ti megismerők!”
 
(Mint egy tóba…)
“talán attól emelkedik majd egyre magasabbra az ember, amikor már nem folyik bele egy istenbe.” Viszolygok azoktól az emberektől, akikben minden természetes hajlam tüstént betegséggé válik, valami torzzá vagy épp gyalázatossá – ezek bírtak rá minket arra a nézetre, hogy az ember hajlamai és ösztönei gonoszak; ők az okai, hogy annyira igaztalanok vagyunk természetünkkel és mindenféle természettel szemben!”
 
(Magas fokú kultúra)
“Ma már mindenki tudja, hogy az ellentmondás elviselésének képessége magas fokú kultúra jele”.A felsőbbrendű ember maga idézi elő, mert így útbaigazítást kaphat saját rejtett igazságtalanságáról. “de az ellentmondani-tudás, a megszokott, a hagyományos, a megszentelt dolgok ellenzésében kivívott jó lelkiismeret – több mindkettőnél….” Ez a felszabadult szellem legmerészebb lépése. – “Az élet a megismerés eszköze” – ezzel az alapelvvel szívünkben nemcsak bátran, hanem még vidáman is élhetünk és vidáman nevethetünk! És ugyan ki tudna jól nevetni és élni, ha előbb nem értett volna jól a harchoz és a győzelemhez?”- Nagy kárt okozott a butaságnak Szokratész , azt követelve, hogy ne mások nézeteihez igazodjunk. Annak a megismerő lénynek az élménye, aki “az emberiség történetét összességében saját történeteként tudja átélni”- mindent érzést megér.
 
(A szabad szellem)
“Amikor egy ember arra az alapmeggyőződésre jut, hogy neki parancsoló kell , hívő lesz belőle; fordítva viszont, elképzelhető volna az önrendelkezés öröme és ereje, az akarat szabadsága amikor a szellem búcsút mond minden hitnek, ,minden bizonyosság-vágynak, mert jártas abban, hogy könnyű köteleken és lehetőségeken tartsa fenn magát, és még a mélységek szélén is táncoljon. Az ilyen szellem volna a par excellence szabad szellem.”
 
(Pusztitás és alkotás)
A pusztitás lehet az újat alkotás mozzanata és anarchikus. mindent tagadás, az alkotás lehet goethei, segítő, emberséges és lehet a saját énjét ráerőszakoló schopenhaueri, wagneri.
“Nem vagyunk emberbarátok; sohasem merészelnénk megengedni magunknak, hogy az “emberiség iránti szeretetünkről” beszéljünk. Ez francia divat… Nem , mi nem szeretjük az emberiséget; másrészt viszont korántsem vagyunk eléggé “németek” ahhoz, hogy a nacionalizmus és fajgyűlölet szószólói legyünk…” Ámde amikor új rendszerek szükségességéről gondolkozunk, egy új rabszolgaságéról is – „mert az “ember”-faj minden erősödéséhez és emelkedéséhez újfajta rabszolgává válás is tartozik – igaz?” (Nietzsche egyfajta platoni rabszolga államban gondolkodik, tehát nem konzervatív, nem liberális, sem nem szocialista) “egyáltalán nem tartjuk kívánatosnak, hogy a földön az igazságosság és a szabadság birodalmát alapítsák meg (mert az minden körülmények közt a legmélyebbre süllyedő középszerűség és elkínaiasodás birodalma lenne)”… (Nietzsche arisztokratizmusa itt és a továbbiakban teljesen nyiltan fejeződik ki. A kasztrendszer, a felsőbbrendű ember, ugyanannak örök visszatérése – zavaros és hibás eszméi, melyek forradalmi formában a legmélyebb konzervativizmust hozzák vissza.)
Forrás: Fr.Nietzsche Válogatott írásai Gondolat Kiadó, 1972 ford: Szabó Ede. Európáról és a nemzetállamokról szóló kritikája: fenti mű 215-216 l.

55.3 Túl jón és rosszon. Egy jövendő filozófia előjátéka

(A téves ítélet)
Az új filozófiai nyelv ezt önmagában nem kifogásolja. A kérdés az, mennyiben fajfenntartó, netán fajtenyésztő. Ha igen – szükségesnek ismerjük el. „ha lemondanánk a téves ítéletekről, az életről mondanánk le, az életet tagadnánk.” Ha a valótlanságot – egyébként veszélyes módon – életfeltételként ismerjük el…”már ezzel is túllépünk jón és rosszon.” Régen („a morál előtti korszakban”) a következmény szerint ítéltek a tettről, később az eredet szerint. Ezt a szándékkal azonosították. Ez morális ítélet volt, azonban már minden tettet valamilyen szándékból eredeztettek. Pedig: “egy cselekedet döntő értéke épp abban van, ami nem szándékos benne” , ami a morálon kívül esik. Ehhez képest a szándék a felszínhez tartozik.
 
(A vallásos kegyetlenség sokfokú létrája)
A fokok közül három a legfontosabb: 1.hajdan istennek embereket áldoztak, köztük elsőszülötteiket, 2. később az ember a természetét – áldozta fel aszkétizmus keretében; 3.Mit lehet még? Feláldozni minden vigasztaló, szent, gyógyító dolgot, üdvösségbe vetett hitet. Nem kellene magát Istent is feláldozni a Semmiért?
 
(Aforizmák és közjátékok)
“Amit egy kor rossznak érez, az rendszerint korszerűtlen utórezgése annak, amit hajdan jónak éreztek – egy régebbi eszmény atavizmusa”
 
“Az ellenvetés, a kitérés, a vidám bizalmatlanság, a csúfolódó kedv az egészség jele: minden, ami feltétlen, a patológiába tartozik.”
 
“A kereszténység mérget itatott Erósszal – ez ugyan nem halt bele, de bűnné korcsosult.”
 
(Az erkölcs természetrajzához.)
– A sok erkölcsi indoklás helyett az erkölcsök típustanát kell megalkotni. A moralisták felszínesen ismerték “az erkölcsi tényeket,mintegy környezetük, osztályuk, egyházuk, korszellemük, éghajlatuk és földsávjuk erkölcsiségeként…” Téjékozatlanok a népek múltjáról, a korokról. Általános etikájuk csak az uralkodó erkölcsbe vetett hit tudományos formulája. Minden morál zsarnokság a természettel és az ésszel szemben
 
Alkotás közben a művész nem engedi el magát: rendez, komponál, alakít, “szigorúan és finoman engedelmeskedik épp ilyenkor ezerféle… törvénynek…” A lényeg az, hogy hosszas és egy irányban történő engedelmesség legyen . Akár az egyházi, vagy udvari elvárásnak. Mindez kellett ahhoz, hogy kitenyésztődjék az európai szellem ereje! – Adott dolgot voltak kötelesek igazolni, bizonyítani isten dicsőségét, stb. Ez a zsarnokság, ez az önkény, ez a szigorú és lenyűgöző ostobaság nevelte ki a szellemet” A rabszolgaság itt is nélkülözhetetlen a fegyelmezéshez. Az emberiségnek sokáig engedelmeskednie kell valakinek, valaminek, különben tönkremegy.
 
Amíg az erkölcs csupán nyájhasznosság, addig semmiféle felebaráti szeretet erkölcse nem létezhetik, csak ami a közösségnek hasznos. A rómaiaknál is a virtus, a köz védelme de nem az irgalmas cselekedet volt az erkölcs. Bizonyos veszélyes ösztönöket, mint a vakmerőség, vállalkozókedv, alattomosság, rablóvágy, amennyiben közhasznuk volt, tiszteltek. Később ezek veszélyeztetni kezdték a közérdeket. Most már a magasrendű, független szellemiséget, nagyfokú értelmi képességet, a különállás akarását is veszélynek fogják érezni.
 
(Mi tudósok.)
A filozófusok mások, mint a tudósok. Azok gyűjtik az anyagot, szolgák. A filozófus parancsol: így legyen. A filozófiának mindennek kell lennie, magasból kell néznie a világra. Tudja, hogy csaknem az egész magasrendű kultúra a kegyetlenség átszellemítése.
 
(Népek és hazák.)
Az óvatosak és a politizáló körök elutasítják az antiszemitizmust de ” óvatosságuk és politikájuk nem ez ellen az érzésfajta ellen irányul, hanem csupán veszélyes mértéktelensége ellen, kivált e féktelen érzés otromba és szégyenletes kifejezése ellen…” …”hasznos és helyénvaló volna kiutasítani az országból az antiszemita szájtépőket.”
“Európa egységes akar lenni” Ezt fejti ki. Goethe, Beethoven, Stendhal, Heine, Schopenhauer, még Wagner is, sőt, Napoleon is.
 
(Mi az előkelő?)
” Az előkelő kaszt kezdetben mindig a barbárok kasztja volt”… ők voltak a teljesebb emberek, lelki erejük miatt és ez mindig azt jelentette: ők voltak a teljesebb bestiák. Távolságtartás jellemezte urak és parancsolók viszonyát. Az arisztokratikus társadalom a feltétele a felsőbbrendű kultúrának. Úgy jött létre, hogy ragadozó emberek, még töretlen akaraterő és hatalomvágy birtokában, rávetették magukat gyengébb, kifinomultabb, békésebb, talán kereskedő, vagy állattenyésztő fajtákra, vagy ősi elpuhult kultúrákra.
(Válogatott írásai, 1972. 299-333. l.)

55.4  A tragédia születése
Az általam kivonatolt első két fejezet (idéztem a Schopenhauerről szóló részben) tartalmazza az új esztétikai bölcselet alapvetését. Fő irányzata ennyiből is megérthető. A teória részleteit a szerző a könyv első tizenöt fejezetében világítja meg. Ebből született később, a többi között, Jaspers egzisztencialista rendszere és Sartre-é, aki a „La nausée” (Undor) c. filozófiai regényének fő eszméit a hetedik fejezetből vette. Nietzsche jó három évtizeddel a modern mélylélektan előtt rájött a tudattalan szerepére. Az ebben a könyvében szóba hozott két alapelv még egyenrangú, egymást kiegészítő módon működik. Ez még a klasszika filológián alapuló esztétikai bölcselet. Életfilozófiává akkor alakul át, amikor a szerző a dionyzoszi principium elsőbbségét, a biológia hatóerők uralmát kezdi hirdetni.

 

55.5  “Bálványok alkonya” Judy Foldes ismertetése

A mű, erõsen lerövidítve már régen megjelent magyarul. (In: Friedrich Nietzsche Válogatott Írásai, Gondolat Kiadó, 1972., 372. skk. Judy Foldes angol nyelvû tanulmánya ismertette a szövegnek a fenti könyvbõl kihagyott részeit is.)

Mindenki ismeri az érzéki csalódások fogalmát, de Nietzsche elveti azt a fajta nyugati gondolkodási irányt, amely szerint az érzetek általában is megcsalnak minket az igazi világ természetérõl. Azzal, hogy az Ész felosztja a világot egy változatlan igazira és egy látszólagosra, eltorzítja az emberi tapasztalás lényegét. Amennyiben az érzékek a keletkezést, az elmúlást és a változást tanúsítják, egyáltalán nem csalnak meg minket.

Mindez a mélyebb nietzschei morálkritika területébe torkollik. A változatlan életeszmények igéretével az említett fajta  nyugati gondolkodás egy mindenható és teremtõ istenségben való hitre bátorítja az embert. Ezzel az emberi megértést a visszájára fordítja, pedig nem az isten teremtette az embert, hanem az ember teremtett istenfogalmat, hogy alátámassza, megerõsítse és örökössé tegye  a maga legfelsõbb értékeit, melyek csak emberi alkotások.

Mindebbõl következik a hibás gondolkodás négy alapesete, melyek  közül Nietzsche az ok és az okozat  felcserélését tartja a leginkább veszélyesnek. A papok isteni eredetûnek állítják be a boldog élet feltételét jelentõ erkölcsi normákat. Isten az ok, az emberi boldogság a következmény. Ezzel szemben magában az emberben van az erkölcs igazi forrása.

A második hiba a hamis okozati összefüggések keresése és megtalálása. Az emberek hajlamosak arra, hogy kitalált okokkal magyarázzák cselekedeteiket, az utóbbiakat  kondicionáló összetett és szerteágazó körülmények felismerése helyett. Különösen, amikor az akarat, az ego és a szellem hatására hivatkoznak, gyakran csak a saját szubjektivitásukat vetítik ki a környezõ világra. Nem a realitást, hanem az istennek nevezett szellemet kiáltják ki oknak, például a realitás okának. Az öngyilkos merénylõk ugyancsak isteni sugallatra a tetteiket kondicionáló környezet helyett.

Nietzsche szerint a harmadik hiba a hiányzó ismeretek miatt elképzelt okokban rejlik. A tudáshiány okozta bizonytalanságból az emberek úgy próbálnak szabadulni, hogy emlékezetükbõl elõhívnak valamit, ami analógnak látszik és alkalmazható az eddig nem tapasztalt helyzetre. Nem akarják, hogy az utóbbi megrendítse addigi hiedelmeiket, inkább a hiedelmeket húzzák rá az új valóságra.

Nietzsche szerint a negyedik hiba a szabad akarat feltételezése. Azért találták ki, hogy a bûntudat képzetét meghonosítsák. Képzetet, mellyel kontroll alatt és szellemi alávetettségben lehet tartani sok embert, felelõssé és büntethetõvé téve õket tetteikért.

Megjegyzem, hogy. Nietzsche morálkritikai elméleteit, mint ismeretes, többféle kétértelmûség jellemzi. Az erkölcs egy hosszú történelmi korszakra jellemzõ formájának bírálata úgy is értelmezhetõ, hogy általában elveti az erkölcsöt. De azt is kimondta, hogy a természetellenes erkölcsöt veti el. “Az erkölcs minden természetességén, vagyis minden egészséges erkölcsön az életösztön uralkodik…”- tette hozzá. (I.m.375.l.)

*

Az erkölcs, a filozófia, a vallás, mindenféle önálló és önmagában véve szép és jó eszmei tartalom végső soron, akár anélkül, hogy ezzel kidolgozóik és befogadóik tisztában lennének, viszonyulást jelent a dolgok  állapotához, annak fenntartásához, vagy pedig elvetéséhez egy újabb állapot elérése  érdekében. (Értelmezésem szerint tehát egy  uralomra jutó új erő érdekében is.) Lényegüket ebből a szempontból tekintve, az nem más, mint a hatalom akarása – ebben összegezhető Nietzsche ideológia-kritikája, amit a saját eszméinek felülvizsgálatára is alkalmazni lehet. Szép verseiben ezt nyíltan ki is mondja.

 

55/a  Dilthey (1833-1911)

Wilhelm Dilthey: A hermeneutika keletkezése

„Az egyes személyeknek, sőt egyáltalában az egyedi emberi létezés nagy formáinak tudományos megismerésére vonatkozó kérdés vetődik fel számunkra. Lehetséges-e egy ilyen megismerés, és milyen eszközeink vannak elérésére?”
„Cselekvésünk mindenütt előfeltételezi más személyek megértését… az egész filológiai és történelmi tudomány azon az előföltevésen alapul, hogy az egyedi ezen utólagos megértése objektivitássá emelhető. Az erre épített történeti tudat teszi lehetővé a modern ember számára, hogy az emberiség egész múltját önmagában jelenvalóvá tegye.” „És ha a rendszeres szellemtudományok az egyedi ezen objektív felfogásából általános törvényszerű viszonyokat és átfogó összefüggéseket vezetnek le, úgy mégis a megértés és értelmezés folyamatai maradnak számukra is az alap. Ennélfogva ezek a tudományok, éppúgy, mint a történelem, biztosságuk tekintetében attól függenek, hogy általános-érvényűségre emelhető-e az egyedi megértése. Így a szellemtudományok kapujában egy olyan probléma vetődik fel számunkra, amely e tudományoknak minden természet megismeréssel szemben sajátjuk.”

„A szellemtudományoknak alkalmasint minden természet megismeréssel szemben megvan az az előnyük, hogy tárgyuk nem az érzékekben adott jelenség, nem egy valóságos puszta visszfénye egy tudatban, hanem közvetlen belső valóság maga, mégpedig mint belülről megélt összefüggés az. „… az a belső tapasztalat, melyben saját állapotaimnak tudatára ébredek, önmagában véve mégsem képes soha tudatosítani saját individualitásomat. Csak énemnek másokkal való összehasonlításában tapasztalom a bennem lévő individuálisat; csak ekkor válik számomra tudatossá, ami saját meglétemben másoktól eltér..”

„Miképpen tehet mármost egy individuálisan megalkotott tudat ilyen utánképzés által objektív ismeretté egy idegen és egészen más természetű individualitást?”
„A folyamatot, melynek során kívülről, érzékileg adott jelekből egy belül lévőt ismerünk meg, megértésnek nevezzük. Ez a nyelvhasználat; és egy szilárd pszichológiai terminológia csak akkor jöhet létre, ha minden író egyformán tartja magát valamennyi már szilárdan megalkotott, világosan és használhatóan körülhatárolt kifejezéshez.” „Tehát azt a folyamatot nevezzük megértésnek, melyben érzékileg adott jelekből megismerünk egy pszichikait, melynek e jelek megnyilvánulásai.”
„A megértés folyamatának pedig mindenütt közös jegyekkel kell rendelkeznie. Ezen alapvonásai tekintetében a megértés egyféle.”
„A megértésnek különböző fokai vannak. … Ám a legfeszültebb figyelem is csak akkor képes az objektivitás ellenőrizhető fokát elérő módszeres folyamattá válni, ha az életmegnyilvánulás rögzített, és így mindig újra visszatérhetünk hozzá. Tartósan rögzített életmegnyilvánulások ilyen módszeres megértését nevezzük értelmezésnek vagy interpretációnak.”
„… az emberi benső egyedül a nyelvben találja meg teljes, kimerítő és objektíve érthető kifejezését. Ezért van a megértés művészetének középpontja az emberi lét írásos maradványainak értelmezésében vagy interpretációjában.”

„A hermeneutika az írásos emlékeket értelmező művészet tana.”
„Amennyiben ez az általános érvényű értelmezés lehetőségét a megértés elemzéséből határozza meg, annyiban végül annak az egész általános problémának megoldásáig hatol, mellyel e fejtegetés indult; a belső tapasztalat elemzése mellé csatlakozik a megértés elemzése is, és a kettő együtt nyújt a szellemtudományok számára bizonyítékot a bennük megvalósuló általános érvényű megismerés lehetőségéről és határairól, amennyiben az ilyen megismerés attól függ, hogy a pszichikus tények eredetileg mi módon adottak számunkra.”

1.
A görögöknél megjelenik a filológia, mint a művészek írásainak szövegismertetése. Hermeneutikai irányzatok: 1. pergamoni filológia; 2. alexandriai iskola.
2.
„A zsidókkal szemben az egyház rászorult az allegorikus magyarázatra, hogy bevigye a logoszteológiát az Ótestamentumba; a gnosztikusokkal szemben viszont védekeznie kellett az allegorikus módszer túlságosan messzire menő alkalmazása ellen.” „Az antiochiai iskola csak grammatikai-történeti alaptételek szerint magyarázta szövegeit.”
3.
„Az interpretáció és az interpretáció szabályainak megadása a reneszánsz óta új szakaszba lépett.” „Az interpretáció tehát itt még inkább, mint valaha Rómában, azt jelentette, hogy grammatikai, tárgyi és történeti tanulmányok segítségével belehelyezkednek egy idegen lelki életbe.” „Ebben két különböző áramlat alakult ki: a klasszikus és a bibliai írások jelentették ugyanis azt a két nagy erőt, melyet elsajátítani igyekeztek. A klasszika-filológiai szabályadás ars criticának nevezte magát.” „A hermeneutika végső megalkotása azonban a bibliai interpretációnak köszönhető.” (Flavius Clavisa 1567-ből)
„Ebben kapcsolták össze először egyetlen tanépítménnyé az interpretáció addig megtalált szabályainak foglalatát, mégpedig ama posztulátum segítségével, mely szerint az ezen szabályoknak megfelelő tudományszerű eljárásnak általános érvényű megértést kell elérhetővé tennie.”

Legkézenfekvőbb értelmezési elv: a grammatikai interpretáció. „Flavius azonban emellett először az értelmezés pszichológiai vagy technikai elvének jelentőségét ragadja meg, mely elv szerint az egyes helyet az egész mű szándékából és kompozíciójából kell interpretálni. És először ő használja fel e technikai interpretációhoz módszeresen a retorika ismereteit egy irodalmi produktum belső összefüggéséről, kompozíciójáról és hatóerővel rendelkező elemeiről.”
„Műve (Flaviusé) formális hiányosságait Baumgarten hermeneutikája haladta meg. Ebben viszont egyúttal egy második nagy teológiai-hermeneutikai mozgalom jutott érvényre.” „Ezeknek az egzegétáknak a keze között egy korszak minden írásának kompozíciója és gondolati szövedéke ugyanazon szálakká bomlik szét: a képzetek lokálisan és temporálisan feltételezett körére. E pragmatikus történelemfelfogás szerint a vallásosan és morálisan egyforma emberi természet csak kívülről, lokálisan és temporálisan korlátozott. Az emberi természet nem történelmi.”
„Eddig egymás mellett haladt klasszikus és bibliai hermeneutika. Vajon nem kellett-e mindkettőt egy általános hermeneutika alkalmazásaiként felfogni? A wolfiánus Meier tette meg ezt a lépést.” „Tudományának fogalmát valóban a lehető legáltalánosabban fogta föl: az általános hermeneutikának azokat a szabályokat kell felvázolnia, melyek a jelek mindenféle értelmezésénél megfigyelhetők.”
4.
„Addig a hermeneutika legjobb esetben szabályok épülete volt, melynek részeit, az egyes szabályokat egy általános érvényű interpretáció célja tartott össze. A funkciókat, melyek az interpretáció e folyamatában együttműködnek, grammatikai, történeti, esztétikai-retorikai és tárgyi értelmezésekként különítette el. Sok évszázad filológiai virtuozitásából pedig tudatosította azokat a szabályokat, melyek szerint e funkcióknak működniük kell. E szabályok mögé, a megértés elemzésére tehát magának ennek a célcselekvésnek megismerésére ment mármost vissza Schleiermacher, és ebből a megismerésből vezette le az általános érvényű értelmezésnek, segédeszközeinek, határainak és szabályainak lehetőségét. Ám a megértést mint utánképzést, utánkonstruálást, csak az irodalmi produkció folyamatához fűződő eleven viszonyában tudta elemezni. Az életerős irodalmi művet létrehozó alkotó folyamatnak eleven szemléletében ismerte fel ama másik folyamat megismerésének feltételét, amely írásjelekből egy mű egészét, ebből pedig szerzőjének szándékát és szellemiségét megérti.”
„Megértés és interpretáció így magában az életben mindig élénkek és tevékenyek, kiteljesedésüket az életerős műveknek és azok szerzőjük szellemében meglévő összefüggésének módszeres értelmezésében érik el. Ez volt az új szemlélet, abban a különös formában, melyet Schleiermacher szellemében öltött magára.”
„A német szellem Schillerben, Wilhelm von Humboldtban, a Schlegel fivérekben éppen most fordult a költői produkciótól a történelmi világ utólagos megértése felé.”
„Itt jut érvényre minden értelmező művészet központi nehézsége. Az egyes szavakból és azok kapcsolataiból a mű egészét kell megérteni, ámde az egyes megértése már előfeltételezi az egész teljes megértését. Ez a kör megismétlődik az egyes műnek szerzője szellemiségéhez és fejlődéséhez való viszonyában, és ugyanígy visszatér ennek az egyes műnek irodalmi műfajához való viszonyában.” „Elméletileg itt minden értelmezés határaiba ütközünk, az értelmezés mindig csak bizonyos fokig hajtja végre feladatát: így minden megértés mindig csak relatív marad, és soha nem zárható le. Individuum est ineffabile (’Az individuum kimondhatatlan.’)”

„Maga az értelmezés folyamata azonban csak ama két oldallá engedheti magát felbontani, melyet egy szellemi alkotásnak nyelvi jelekből történő megismerése tartalmaz. A grammatikai értelmezés kapcsolatról kapcsolatra halad a szövegben, mígnem eljut a mű egészében lévő legmagasabb szintű kapcsolódásokig. A pszichológiai értelmezés a belső alkotó folyamatba való belehelyezkedésből indul ki, és a mű külső és belső formája felé halad előre, innen viszont tovább megy a művek szerzőjük szellemiségében és fejlődésében lévő egységének megragadásához.”
5.
„A megértés csak nyelvi emlékekkel szemben válik olyan értelmezéssé, mely eléri az általános érvényűséget.” „A hermeneutikának elméletileg meg kell alapoznia az interpretáció azon általános érvényűségét a romantikus önkénynek és a szkeptikus szubjektivitásnak a történelem területére való állandó betörésével szemben, melyen a történelem minden bizonyossága nyugszik.”

 

55/b 

Wilhelm Dilthey: A történelmi világ felépítése a szellemtudományokban
(Tartalom:

Első szakasz: A szellemtudományon lényegének megismerése és a természettudományoktól való elhatárolásukra irányuló kísérlet.

Második szakasz: A szellemtudományok struktúrája

Első fejezet: Az élet és a szellemtudományok
Második fejezet: Azok az eljárásmódok, melyekben a szellemi világ adva van
Harmadik fejezet: Az élet objektivációja )

*
Első szakasz: a szellemtudományon lényegének megismerése és a természettudományoktól való elhatárolásukra irányuló kísérlet.

1.
„A természettudományok mellett természet adta módon magának az életnek a feladataiból kifejlődött egy másik csoportja az ismereteknek, melyek a tárgy közössége folytán kapcsolódnak egymáshoz.” „Mindezen tudományok ugyanarra a nagy tényre vonatkoznak: az emberi nemre. Leírnak és elbeszélnek, ítélnek, valamint fogalmakat és elméleteket alkotnak e tényre vonatkozólag.”
„Amit fizikaiként és pszichikaiként el szoktak választani, az e tényben elkülönítetlenül van benne. E kettő eleven összefüggését tartalmazza.”
„Ez természetesen nem zárja ki, hogy a szellemtudományok – ahol céljaik megkövetelik – felhasználják a fizikai és a pszichikai megkülönböztetését. Csakhogy mindig tudatában kell lenniük annak, hogy ekkor absztrakciókkal s nem entitásokkal dolgoznak, és hogy az absztrakciók csak ama szempont korlátai között érvényesek, mely szempontból felvázolták őket.”

„A legközvetlenebbül adottak az élmények.” „Nem tudnám megmondani, milyen kifogást lehetne az ellen felhozni, ha az embereknél absztrakció segítségével elkülönítjük az életmeneten belüli élmények ezen összefüggését, és mint pszichikait, az ítéletek és a teoretikus fejtegetések logikai szubjektumává tesszük E fogalom kialakítását igazolja az, hogy a benne logikai szubjektumként különválasztott lehetővé tesz olyan ítéleteket és elméleteket, melyek a szellemtudományokban szükségesek. Éppily legitim a fizikai fogalma. Az élményben benyomások, impressziók, képek lépnek föl. Amit pedig praktikus célokból ezeknek tulajdonítunk, aminek tételezése által az impressziók megalkothatók, azok fizikai tárgyak. Mindkét fogalom csak akkor alkalmazható, ha az alkalmazáskor tudatában vagyunk annak, hogy ezek csak az ember tényéből absztraháltuk – nem teljes valóságokat jelölnek, hanem csak legitim módon képeznek absztrakciót”
„Ezek azonban mindig ugyanarra a tényre vonatkoznak: az emberiségre vagy az emberi-társadalmi-történelmi valóságra. És csak így keletkezik az a lehetőség, hogy e tudománycsoportot ugyanarra a tényre: az emberiségre való közös vonatkozásuk révén határozzuk meg és határoljuk el a természettudományoktól.”
2.
„A viszony azon fajtáját kell felkutatnunk, mely a szellemtudományokban az emberiség tényállásához fűződik. Csak így állapítható meg pontosan a szellemtudományok tárgya.” „Az általunk tárgyalt tudománycsoport természetében azonban olyan törekvés rejlik – és ez e tudományok előrehaladása során mind erősebben kifejlődik –, amely a folyamatok fizikai oldalát a feltételek, a megértési eszközök puszta szerepére szorítja vissza.” („Egy modern háború folyamata éppúgy tartalmazza a puskapor kémiai hatását, mint a puskaporfüstben álló katonák morális tulajdonságát.”) „Az általunk tárgyalt tudománycsoport természetében azonban olyan törekvés rejlik – és ez e tudományok előrehaladása során mind erősebben kifejlődik –, amely a folyamatok fizikai oldalát a feltételek, a megértési eszközök puszta szerepére szorítja vissza. Ez az öneszmélésre irányul, ez a megértésnek kívülről befelé irányuló menete.” A történelemben „azonban túlnyomóan az kavar fel bennünket, ami az érzékek számára hozzáférhetetlen, csak megélhető, amiből a külső folyamatok keletkeztek, ami e folyamatokban immanens, és amire ezek visszahatnak; és ez a tendencia nem kívülről az élet felé forduló szemléletmódon alapul: magában az életben van megalapozva. Mert az a megélhető foglalja magában az élet valamennyi értékét, e körül zajlik a történelem minden külső lárma.”
A tudományos munkában két nagy tendencia van: 1. „Az ember azt látja, hogy a természet határozza őt meg. A természet átfogja a gyér, itt-ott fellépő pszichikus folyamatokat. Így tekintve ezek a fizikai világ nagy textúrájában lévő interpolációknak tűnnek. Egyúttal az ily módon a térbeli kiterjedésen nyugvó világelképzelés az egyformaságokról szóló valamennyi ismeret eredeti fészke, és kezdettől rá vagyunk utalva arra, hogy ezekkel az egyformaságokkal számoljunk. E fizikai világot törvényeinek tanulmányozása által kerítjük hatalmunkba.” … „Mindezen mozzanatok együttműködnek abban, hogy az ember önmagát kiiktassa, és így eljusson oda, hogy benyomásaiból e nagyszabású tárgyat, a természetet mint törvények szerinti rendet alkossa meg. Ez lesz azután az ember számára a valóság centrumává.”

„Ám ugyanez az ember azután visszafordul a természettől az élethez, önmagához. Az ember e visszatérése az élménybe, melyen keresztül a természet egyedül létezik számára, az életbe, melyben jelentés, érték és cél egyedül föllép, ez a másik nagy törekvés, mely a tudományos munkát meghatározza. Kialakul egy második centrum. Minden, ami az emberiséggel történik, amit megteremt és amit cselekszik, a célrendszerek, melyekben kiéli magát, a társadalom külső szervezetei, melyekké az egyes emberek benn összekapcsolódnak – mindez mármost itt lesz egységgé. Az emberi történelemben érzékileg adottól a megértés itt visszamegy arra, ami soha nem jut az érzékekbe, ám e külsőben mégis hat és kifejeződik.
„A történelem megmutatja, hogy az emberre vonatkozó tudományok állandóan közelednek ama távolabbi cél felé, melyet az embernek önmagáról való elmélkedése jelent.
„Ezen a ponton tárul föl számunkra a külső és belső fogalompár értelme és az, hogy milyen jogon alkalmazzuk e fogalmakat. Azt a viszonyt jelölik, mely a megértésben áll fönn az élet külső érzéki jelensége és aközött, ami azt létrehozta, ami benne megnyilvánul.”

3.
„Először is elkülönítettük az emberiséget a hozzá legközelebb álló organikus természettől és tovább lefelé az anorganikustól… Az emberiséget mint azt a fokot lehetett elválasztani az állati lét fokától, melyen fogalom, értékfelbecsülés, célok realizálása, felelősség, az élet jelentőségének tudata fellép. A legáltalánosabb tulajdonságát mármost, mely tudománycsoportunkban közös, abban határozzuk meg, hogy egyformán az emberekre, az emberiségre vonatkoznak.”

„Továbbá arról van szó, hogy ezt a belsőt meghatározzuk. Van itt egy szokásos tévedés, miszerint e belső oldalról való tudásunk számára a pszichikus életfolyamatok, a pszichológiát kell felhasználni.” Példák jog és esztétika – nem a pszichikust, hanem a szellemit értjük meg (saját). „Itt egy szellemi összefüggés realizálódott, amely belép az érzéki világba, és amelyet mi az innen visszafelé vezető út során értünk meg.”
„A természettudományok tárgya sem a benyomásokban van, ahogyan azok az élményekben fellépnek, hanem azokban az objektumokban, melyeket a megismerés teremt, hogy e benyomásokat önmaga számára megkonstruálhatókká tegye. A tárgyat mint itt, mind ott maguknak a tényállásoknak a törvényéből alkotják meg.” „Különbségük abban a tendenciában rejlik, melyben tárgyukat kialakítják. Abban az eljárásban rejlik, mely ama csoportokat konstituálja. Ott szellemi objektum keletkezik a megértésben, itt a fizikai tárgy megismerésében.”

4.
„Hogy mik voltunk egykoron, miként fejlődtünk és hogyan lettünk azzá, amik vagyunk, azt abból tudjuk meg, hogy miként cselekedtünk, milyen életterveket szőttünk egykoron, mennyire voltunk hatékonyak valamely hivatásban, régi, nyoma veszett levelekből, régmúlt napokban rólunk kimondott ítéletekből veszünk erről tudomást. Röviden, az ember a megértés folyamata révén jön tisztába önmagával a maga mélységében, és másfelől magunkat és másokat annyiban értjük meg, amennyiben megélt életünket átvisszük a saját és idegen élet mindenféle megnyilvánulásába. Így mindenütt a megélés, kifejezés és megértés összefüggése a tulajdonképpeni eljárás, mely által az emberiség mint szellemtudományos tárgy jelen van számunkra. A szellemtudományok így élet, kifejezés és megértés ezen összefüggésében megalapozottak.” „Egy tudomány csak akkor tartozik a szellemtudományokhoz, ha tárgya számunkra az élet, kifejezés és megértés összefüggésében megalapozott magatartáson keresztül lesz hozzáférhető.”
„Így mindenekelőtt és mindenekfölött az a törekvés, hogy az emberiségről, az általa realizált objektív szellemről visszamenjünk az alkotóra, az értékelőre, cselekvőre, a magát objektiválóra, az e törekvésből adódó konzekvenciákkal együtt feljogosít bennünket arra, hogy a tudományokat, melyekben e törekvés kifejezésre jut, szellemtudományoknak nevezzük.”

Általános tételek a szellemtudományok összefüggéséről:
„Három különböző feladatot kell a szellemtudományok alapvetésének megoldania. Meghatározza amaz összefüggés általános jellegét, melyben az adott álapján e területen általános érvényű tudás keletkezik. A szellemtudományok általános logikai struktúrájáról van itt szó. Azután pedig az egyes területeken keresztül meg kell világítani, hogyan megy végbe a szellemi világ felépítése a szellemtudományokban e tudományok teljesítményeinek egymásba kapcsolódása által. Ez a második feladat, és megoldása során azután a szellemtudományok eljárásából való absztrakció révén e tudományok módszertana maga lépésről lépésre ki fog tűnni. Végül kérdéses, hogy mi a szellemtudományok e teljesítményeinek ismeretértéke, és milyen mértékben lehetséges együttműködésük által objektív szellemtudományos tudás.”
„A kiindulópont a tárgyias felfogás struktúratana általában.” „Ugyanazok a gondolkodási formák és a gondolati teljesítmények ugyanazon osztályai teszik lehetővé a természettudományokban és a szellemtudományokban a tudományos összefüggést. Ebből az alapból kiindulva megoldásukhoz azután ama gondolkodási formák és gondolati teljesítmények alkalmazása során a szellemtudományok különös feladataiból és különös feltételei között létrejönnek e tudományok specifikus módszerei.”
*

Második szakasz: A szellemtudományok struktúrája
„A gondolkodási formák és az általános gondolati teljesítmények alapján különös feladatok jutnak itt érvényre, és megoldásukat sajátos módszereik egymásba kapcsolódásában találják meg.”
„Ezen eljárási módok kialakításában a szellemtudományokat mindenütt a természettudományok befolyásolják.”

Első fejezet: Az élet és a szellemtudományok
„Pszichikus életegységen a társadalmi-történelmi világ alkotórészeit értem. Pszichikus struktúrának azt az összefüggést nevezem, melyben a pszichikus életegységekben a különböző teljesítmények egymással összekapcsolódnak.”

1. Az élet
„A szellemtudományok, élmény, kifejezés és megértés viszonyán nyugszanak.”
„Annak foglalata, ami számunkra a megélésben és a megértésben feltárul, az élet mint az emberi nemet átfogó összefüggés.” …” a tényt fogjuk föl a maga nyers állapotában.”
„Ott azután, ahol az élet mint az emberi világra jellemző tényállás kerül velünk szembe, rátalálunk az életnek az egyedi életegységekre vonatkozó sajátos meghatározásaira, az életvonatkozásokra, a dolgokkal és emberekkel kapcsolatos állásfoglalásra, magatartásra és tevékenykedésre, valamint az ezáltal okozott szenvedésre.” „Egyáltalán nincs olyan ember vagy dolog, mely csak tárgy volna számomra, és ne tartalmazna nyomást vagy előmozdítást, ne tartalmazná egy törekvés célját vagy az akarat megkötését, ne volna fontos, ne követelné, hogy legyek tekintettel rá, és ne foglalna magában belső közelséget vagy ellenállást, távolságot és idegenséget.” „És azoknak a predikátumoknak, melyeket a dolgok így csak a velem való életvonatkozásban kapnak meg, megfelel az állapotoknak ebből az életvonatkozásból származó váltakozása bennem magamban. Az élet hátteréből azután előlép a tárgyias felfogás, az értékadás, a céltételezés, mint a magatartás egy-egy típusa, számtalan elmosódó, egymásba átmenő árnyalat. Ezek az élet folyamán belső összefüggésekké kapcsolódnak, melyek minden tevékenykedést és fejlődést átfognak és meghatároznak.”

2. Az élettapasztalat
„A tárgyias felfogás időben játszódik le, és így már emlék utánképeket tartalmaz. Ahogy az idő továbbhaladtával a megélt állandóan sokasodik, és mind távolabbra kerül, kialakul a saját életünk menetére való emlékezés. Éppígy alakulnak ki más személyek megértéséből állapotaik emlékképei és a különböző szituációk létezésével kapcsolatos képek.” „Az így összejövő dolgok általánosításából képződik az individuum élettapasztalata.”
„Általános élettapasztalaton azokat a tételeket értem, melyek személyek valamilyen összetartozó körében alakulnak ki, és e személyek számára közösek.” „Ezen általános élettapasztalat bizonyossága abban az arányban nagyobb a személyesnél, ahogyan benne az individuális szempontok kölcsönösen kiegyenlítődnek, és növekszik azon esetek száma, melyek az indukcióhoz alapul szolgálnak. Másfelől ebben az általános tapasztalatban még erősebben érvényre jut az ellenőrizhetetlenség e tapasztalat életéről szerzett tudásnak keletkezésével kapcsolatban, mint az individuális tapasztalatban.”

3. Ideális egységek mint az élet és az élettapasztalat hordozói
„Egyúttal azonban minden egyes individuum olyan összefüggések kereszteződési pontjai, melyek átmennek az individuumokon, fennállnak bennük, de túlnyúlnak életükön, és amelyeknek a bennük realizálódó tartalom, érték, cél révén önálló létük és saját fejlődésük van. Így ezek ideális természetű szubjektumok.”
„Elértük azt a pontot, ahol társadalom és történelem feltárul előttünk. Mindazonáltal téves volna, ha a történelmet az emberek közös célokra irányuló együttműködésére korlátoznánk. Az egyes ember a maga önmagán nyugvó individuális létében történelmi lény. Meghatározza az idő vonalán elfoglalt helyzete, térbeli helye, a kultúrrendszerek és a közösségek együttműködésében elfoglalt helyzete. A történésznek ennélfogva meg kell értenie az individuumok egész életét, ahogyan az egy meghatározott időben egy meghatározott helyen megnyilvánul.”

4. A szellemtudományok kibontakozása az egyesek és a közösségek életéből
„Élet, élettapasztalat és szellemtudományok ily módon állandóan belső összefüggésben és kölcsönös érintkezésben állnak.”
„… itt (a szellemtudományokban) pedig fennmarad valamiféle összefüggés élet és tudomány között, melynek megfelelően az élet gondolatalkotó munkája a tudományos alkotás alapja marad.”

5. A szellemtudományok összefüggése az élettel és általánosérvényűségük feladata
„Így alkotja az életből való kiindulás és az élettel való tartós összefüggés az első alapvonást a szellemtudományok struktúrájában; hiszen e tudományok a megélésen, megértésen és élettapasztalaton nyugszanak.” „Ahhoz, hogy legyenek szellemtudományok a tudomány szigorú értelmében, mind tudatosabban és mindinkább kritikaian kell kitűzniük maguk elé e célt.”
„E két törekvés összetűzésén nyugszik azoknak a tudományos ellentéteknek a nagy része, melyek az utóbbi időben a szellemtudományok logikájában érvényre jutottak.”
„A viszály feloldásának elvét ezekben a tudományokban a történelmi világnak mint egy olyan hatásösszefüggésnek megértésében látom, mely önközpontú, amennyiben minden egyes benne foglalat hatásösszefüggésnek értékek tételezése és értékek realizálása által önmagában van a középpontja, strukturálisan azonban mindegyik egy egészhez kapcsolt, melyben az egyes részek jelentőségéből a társadalmi-történelmi világ összefüggésének értelme fakad: így hát kizárólag e strukturális összefüggésben kell megalapozottnak lennie minden értékítéletnek és céltételezésnek, mely belenyúlik a jövőbe.”

Második fejezet: Azok az eljárásmódok, melyekben a szellemi világ adva van

1. Az élményekből kiinduló reprezentációk vonala
„Egy élmény tudata és minősége, számomra-való-megléte és ami benne számomra van, az egy: az élmény nem objektumként áll szemben azzal, aki felfogja, hanem megléte számomra nem különbözik attól, ami benne számomra van. Itt nincsenek különböző térbeli helyek, melyekből az, ami benne van, látható volna. És különböző nézőpontok, melyekből felfognánk, csak utólag, a reflexió által keletkezhetnek, és mahát az élményt a maga élményjellegében nem érintik.” „Mindaz, ami miatta, amitől és amire, a megéltnek az emlékezetben lévőre és éppúgy a jövőbelire való mindezen vonatkozásai, mindez továbbvon engem visszafelé és előre. Hogy ebben a sorban engem továbbvonjon valami, az az átélés által igényelt mindig új tagok követelményén nyugszik. Itt az élmény érzésbeli hatalmából ehhez járuló érdeklődés is közreműködhet.” „Így keletkezik ebben a folyamatban ama időbeli pszichikus összefüggésnek szemlélete, mely az életfolyamatot alkotja. Ebben az életfolyamatban minden egyedi élmény egy egészre vonatkozik.”
„Az életfolyamat szemléletét konstituáló alkotórészek, szabályszerűségek, vonatkozások valamennyien magában az életen vannak benne; az életfolyamatról való tudást ugyanolyan realitásjelleg illeti meg, mint amilyen az élményről való tudást megilleti.”

2. A kölcsönös függőség viszonya a megértésben
„Ha így az életvalóságot az élményekben, vonatkozásainak sokféleségében tapasztaljuk, akkor – így tekintve – mégis mindig csak valami szingulárisnak, saját életünknek tűnik az, amiről az élményekben tudunk.” „Csak a megértés függeszti fel az individuális élmény korlátozottságát, ahogyan másfelől azután újra az élettapasztalat jellegét kölcsönzi a személyes élményeknek. Ahogyan több emberre, szellemi alkotásra és közösségre kiterjed, úgy tágítja ki az egyedi élet a horizontját és teszi szabaddá a szellemtudományokban a közösön keresztül az általánoshoz vezető utat.”

„A kölcsönös megértés biztosít bennünket az individuumok között meglévő közösség felől.” „Ez a közösség az ész egyöntetűségében, az érzelmi életben lévő szimpátiában, a kötelességben és a jogban lévő ama kölcsönös kötöttségben nyilvánul meg, amelyet a Legyen tudata kísér.”
„A megértés elemzéséből azonban egy második alapviszony adódik, amely meghatározó a szellemtudományos összefüggés struktúrája számára. Láttuk, miként nyugszanak a szellemtudományos igazságok a megélésen és megértésen: másfelől azonban a megértés szellemtudományos igazságok felhasználását előfeltételezi.” „A módszeres bizonyosság foka a megértésben attól függ, mennyire kifejtettek azok az általános igazságok, melyek e viszonyt megalapozzák.”
„Példánk így megvilágítja számunkra a megértésben nyugvó kettős relációt. A megértés megélést előfeltételez, és az élmény csak azáltal lesz élettapasztalattá, hogy a megértés átvezet a megélés szűk és szubjektív voltából az egész és az általános régiójába. Továbbá, az egyes személyiség megértése ahhoz, hogy teljes legyen, megköveteli a rendszeres tudást, ahogyan másfelől a rendszeres tudás megint az egyes életegység eleven megragadásától függ. …. a szellemtudományokban a megértés folyamatától kezdve mindent a kölcsönös függőség viszonya határoz.”
„Magának a történeti kritikának nagy korszakalkotó teljesítményeit tekintve nemcsak a módszer formális fejlődése volt a feltétele, hanem mindenkor függött a szisztematikus összefüggések mélyebb megragadásától, a grammatika előrelépéseitől, a beszéd összefüggésének tanulmányozásától, ahogyan az először a retorikában kialakult…”

3. Az életmegnyilvánulások fokozatos felderítése a két tudomány állandó kölcsönhatásán keresztül
„Így megélés és megértés alapviszonyaként a kölcsönös feltételezettség viszonya adódik számunkra. Közelebbről ez úgy határozható meg, mint a fokozatos felderítés viszonya az igazságok két osztályának állandó kölcsönhatása.” „A megértés egyre bővíti a történeti tudás terjedelmét, azáltal, hogy intenzívebben használja a forrásokat, behatol az eddig meg nem értett múltba.” „A szellemi világ megértése minden fokon valami egységes – homogén, a szellemi világ koncepciójától egészen a kritikai és az egyes vizsgálódás módszeréig.”
„Megélés, utánélés és általános igazságok a megértés alapteljesítményétől kezdve összekapcsolódnak. A fogalomképzés nem a tárgyias felfogáson túl fellépő normákon vagy értékeken alapul, hanem abból a minden fogalmi gondolkodást uraló vonásból alakul ki, hogy a szilárdat, a tartósat kiemeljük a folyamat sodrából. A módszer ily módon kér irányban mozog. Amikor az egyedire irányul, a résztől halad az egész felé és attól vissza a részhez, amikor pedig az általánosra irányul, ugyanez a kölcsönhatás az általános és az egyedi között áll fenn.”
Harmadik fejezet: Az élet objektivációja

1.
„Ha a megértés valamennyi teljesítményének összegét ragadjuk meg, akkor az élmény szubjektivitásával szemben az élet objektiválódása tárul föl benne. Az élmény mellett az élet objektivitásának, különféle strukturális összefüggésekben megnyilvánuló külsővé válásának szemlélete lesz a szellemtudományok alapjává.” „Ezen objektív szellem birodalmában minden egyes életmegnyilvánulás valami közöset reprezentál.” „… az egyes mindig a közös mivolt szférában éli meg, gondolja és cselekszi, és csak egy ilyenben érti meg a dolgokat.”
„A megértésben az élet objektivációjának egy további tulajdonsága érvényesül, mely mind a rokonság szerinti tagolódás, mind az általánosítás irányát meghatározza. Az élet objektivációja tagolt rendszerek sokféleségét foglalja magában.”
„Csak az élet objektivációjának eszméje enged bepillantást a történelem lényegébe.”
„Összefoglalom az eredményt. A szellemtudományok mint átfogó adottságukkal rendelkeznek az élet objektivációjával. Amennyiben azonban az élet objektivációja mármost számunkra megértetté válik, mint ilyen, mindenütt tartalmazza a külsőnek a belsőhöz fűződő viszonyát.” Eszerint ez az objektiváció a megértésben mindenütt a megélésre vonatkozik, melyben az életegység számára saját tartalma feltárul, és minden másnak a tartalmát magyarázni engedi.”
„És itt teljesedik ki a szellemtudományok fogalma. Addig terjed, ameddig a megértés, a megértés egységes tárgya pedig az élet objektivációjában van. Így a szellemtudomány fogalmát a jelenségek azon terjedelmének megfelelően, amely hozzátartozik, az életnek a külső világban lévő objektivációja határozza meg. Csak amit a szellem teremtett, azt érti meg. A természet, mely a természettudomány tárgya, a szellem működésétől függetlenül létrehozott valóságot fogja át. Mindaz, amire az ember tevékenykedvén bélyegét rányomta, a szellemtudományok tárgyát képezi.”
„Most az mondhatjuk, hogy mindaz, amiben a szellem objektiválódott, a szellemtudományok körébe tartozik.”

2.
„Az élet ezen objektivációját eddig az objektív szellem névvel is megjelöltem.” De más értelme van mint Hegelnél.
„Hegel rendszerében a szó egy fokot jelöl a szellem fejlődésében.” „Az objektív szellem fogalmának tehát néha a szellem fejlődésének ideális konstrukciójában van meg a helye, mely konstrukciónak ugyan történeti valósága, valamint az abban lakozó vonatkozás a reális alapjai, és ezeket spekulatíve megragadhatóvá akarja tenni, éppen ezért azonban maga mögött hagyja az időbeli, empirikus, történeti vonatkozásokat.”
„Az előfeltevések azonban, melyekre Hegel e fogalmat építette, ma már nem tarthatók. A közösségeket az általános ésszerű akaratból konstruálta. Ma az élet realitásából kell kiindulnunk; az életben a lelki összefüggés totalitása hat. Hegel metafizikailag konstruál; mi az adottat elemezzük.” Az ember nagyrészt a sötét ösztönök hatalma alatt áll. „Így mi nem vagyunk képesek az objektív szellemet az észből megérteni, hanem vissza kell mennünk az életegységeknek a közösségekben folytatódó struktúra-összefüggésére.”
„Egy végső ponton elválik az objektív szellem itt kifejtett fogalma Hegel fogalmától. Amennyiben a hegeli általános ész helyére az élet a maga totalitásában, az élmény, megértés, történeti életösszefüggés s benne az irracionális hatalma lép, az a probléma keletkezik, hogy miként lehetséges a szellemtudomány. … Ma azonban arról van szó, hogy megfordítva, a történelmi életmegnyilvánulásokban mint a történeti tudás igazi alapjában adottat ismerjük el, és módszert találjunk ama kérdés megválaszolására, hogy miként lehetséges ezen adott alapján általános érvényű tudás a történelmi világról.”

 

55/c Mikszáth Kálmán

(1847-1910)

A Sipsirica

(Jelenet a könyvből. Egy blogbejegyzésben idéztem 2009.05.27. -én Italo Romano nicknéven.)


(
Cselekvő személyek: Wildungen báró, Salitius tiszteletes, Druzsba tanár, Vőneki pénztáros.)
…Hát iszen koccintgattak is eleget, sőt idősb Wildungen úr egy tósztot is mondott Zsám új birtokosára, a budai gimnáziumra és annak egyik jelenlevő képviselőjére, kifejtvén beszédében, hogy a magyar nem boldog és hogy Tisza Kálmán nem igaz hazafi és nem igazi liberális ember.
-Sohase ejtette el a liberálizmus zászlóját! – pattant fel Salitius.
-De sokszor használta arra, hogy letörülje vele az antiliberálisok könnyeit! – mennydörögte idősb Wildungen.
Druzsba úr, meghatva a tószt által, könnyekre fakadt…
Aztán felállt és viszonzásul a ház urára köszöntvén poharát, ékes szavakban ecsetelte azokat a sebeket, melyekből a haza teste vérzik, a nemzetiségi mozgalmakat, a szoldateszka túlkapásait, a zsidók izmosodását. Mikor Türr Pista a lakodalmát tartotta Párizsban egy Bonaparte leánnyal, a lakomán jelen volt egy előkelő zsidó bankár is s az asztalnál arról beszéltek, hogy el kellene bánni a zsidókkal, mire megszólalt a bankár, aki igen szellemes ember vala: „Siessenek, uraim, ha minket fel akarnak akasztani, mert ha sokáig halogatják, nem marad kötélre való pénzük.” Egyszóval, sietni kellene, de a kormány velök tart. Hisz újabban már a szent koronát is úgy ábrázolják, hogy pájeszek lógnak le róla. Valami láncféle kétoldalt… Majd végigment Druzsba úr az összes kormányzati hibákon s eljutván az államadósságok milliárdjaihoz, egy mély elmére valló fordulattal ebből meríti a reményt jövendő fennmaradásunkra nézve, mivel – úgymond – a hitelezők nem hagyják megsemmisülni az országot, nehogy a pénzük odavesszen.
Vőneki fölrezzent bóbiskolásából s keserű hangon morgott közbe (csak ez az egyetlen politikai közbeszólása volt):
– Nem kellett volna megölni Kuthen királyt.
A jó öreg kun még ott tartott a gravamenekben, hogy a magyarok gonoszul bántak el a kun királlyal.

56. John Galsworthy
(1867-1933)

A 70 éves Sir Timothy Fanfield valamikor a gárdalovasságnál szolgált. 
Sir Timothy mindent nagyon egyszerûen fogott fel.
A szénsztrájk hírét véve így szólt: “beléjük kellene lövetni.”
Hát a bányatulajdonosok?- Azoknak a vezetõit is agyonlövetném.
Mint a legtöbb együgyű ember, szerfölött okosnak képzelte magát. Vendégségben járva észrevett egy képet:- Családi kép?- kérdezte.
Nem – mondta a házigazda – Egy Goya. Affene! Gójnak nevezik a zsidók a keresztényeket. Szóval, ez keresztény nõt ábrázol? Nem, uram. Goya, ez egy spanyol festõ neve.- Fogalmam sem volt róla, hogy Murillón és Velazquezen kívül más spanyol festõ is létezik. De azokhoz hasonló aztán nem is létezik manapság. Ezeket a modern festõket, tudja, kínpadra kéne feszíteni.(J.Galsworthy: Modern komédia, 1970, 196.l.)
Ebből is kiviláglik, hogy milyen buta emberről van szó.  Sir Timothy a gój kifejezést távolságot tartóan említette, amire  jó oka volt. Tartózkodott azonban a keresztényeket nem a saját maguk által használt névvel illetőkkel szembeni gyilkos gúnyolódástól is. Az általa gyakorolt kaszárnyai humornál alább valónak tarthatta volna, hogy gój lovasok néven mutassa be magát és társait. Ennél még neki is több esze volt. 

 

 

57. Anatole France
(1844-1924)

Kedvenc abbénk, Coignard tudatában feléledt egy ókori mese a régi perzsa uralkodóról. A nagykirály meg akarta ismerni az emberek egész történelmét és parancsba adta tudósainak, hogy állítsák azt össze. Húsz év múlva hoztak neki hatezer kötetet. Csináljanak belőle kivonatot, követelte. Még húsz évvel később hoztak ezerötszáz kötetet, de azt is soknak találta. Eltelt újabb tíz év, akkor már ötszáz kötettel jöttek vissza. Megint elküldte őket. Öt év múltán megjelent egy rozoga aggastyán tudós egy kötettel. A már haldokló király kedvéért három szóban elbeszélte az emberek történetét: „Születtek, szenvedtek, meghaltak.”
 
Nyolc évtizeddel Coignard alakjának megteremtése előtt Tiborc a szegények képviseletében mondta ki ezt a gondolatot.
„… a természet a szegényt
maga arra szánta, hogy szülessen, éljen,
dolgozzon, éhezzen, sanyarogjon és –
meghaljon…”
 
Súlyos és kemény szavak egy feszes drámai műben. Coignard általánosabb érvénnyel fogalmaz. „Igazából tulajdona nincs senkinek, csak a puszta élete.” Magát az embert bírálja „gyengéd lenézéssel.” Nem is azonos fejlettségi szintű országokban éltek és mégis, Francenak szintén századokkal korábbi, premodern környezetbe kellett helyeznie szókimondó hősét.
 
Coignard, mint értelmiségi hős szembeszáll a felfordulást szítókkal, ő sem forradalmár. Ő már nem a hűséget, hanem a tapasztalat bölcsességét szegezi szembe az önző érdekhajszában fogant gyökeres átalakításokkal.
 
„Csak sajnálom, hogy olyan ember, mint ön, azzal foglalkozik, hogy megváltoztassa a kormányzás formáját.. Gondolja meg…, hogy azok a hirtelen állami változtatások, melyeket ön tervez, egyszerűen embercserélések és hogy az emberek, ha tömegben tekintjük őket, mind egyformák, egyaránt középszerűek, úgy a rosszban, mint a jóban, vagyis, ha az ember két-háromszáz minisztert, tartományi kormányzót, ügyészt…kicserél két-háromszáz mással, ez annyi, mint nem tenni semmit és az egész változás csak az, hogy Jánosnak meg Mihálynak Péter meg Balázs kerül a helyébe.” Az emberek helyzete ettől nem fog megváltozni.
 
A fenti bekezdés éppen egy bizonyos gyűlöletszító Rockstrong úrral vitatkozik, akinek a szemére veti: „A hírlapírói foglalkozás a legteljesebb tökéletességre fejlesztette elméjének részrehajló voltát..a gyűlölet és a visszavonás géniuszától vezetteti magát, ami önt egy polgárosult országban nagyon kényelmetlen emberré teszi.”
 
Az író később, szociális és közéleti fordulata után az abbé véleményeinél sokkal szélesebb és más alapon fejti ki az átfogó társadalomkritikát. De maradjunk a korabeli művelt közönség kedvencénél, Coignardnál, aki tanítványához fordulva határozottan fogalmazza meg a maga mértéktartónak szánt álláspontját
 
Végeredményben, fiam, Nyársforgató a törvények nem annyira önmaguknál fogva, mint inkább aszerint jók vagy rosszak, ahogy alkalmazásra kerülnek…”A szokásoknak nagyobb az erejük, mint a törvényeknek. A kíméletes viselkedés, az emberek megszelídülése: ez az egyetlen ésszerű gyógyszer, amivel a törvényes barbárság orvosolható. Mert a törvényeket törvényekkel javítani:az nagyon hosszú s bizonytalan út. Csak évszázadok rombolják le a századok művét.”
 
Ebben a megfogalmazásban is sok igazság van, van benne írói túlzás is. Hogy melyikből mennyi, az gondolkodás útján dönthető el. Ezen az úton járva az abbé ironikus búcsúja még sokáig fülünkbe cseng. „A gondolkozás nagy fogyatkozás, Isten mentsen meg tőle, fiam, Nyársforgató, mint ahogy megóvta legnagyobb szentjeit. Reszketve vedd figyelembe, fiam, hogy a Genezis kígyója a legrégibb bölcselő és egyszersmind örökös fejedelme a filozófusoknak.”
 
Ha a kígyó helyére Mefisztót tesszük, akkor az utolsó mondatban a német költőfejedelem eszméjét ismerhetjük fel. Ha pedig Lucifert, akkor Madách Imrének az előbbivel rokon eszméjét. Coignard könnyedebbnek látszó epikureus csevegését is az igényes bölcseleti általánosítás jellemzi.

„A vörös liliom”

Dechartre is csodálta a XV. század művészetét…
„Tudatlan és faragatlan emberek voltak. Kevés könyvet olvastak, és kevés világot láttak. A Firenzét környező halmok a testi és a lelki látókörüknek egyaránt határt szabtak. Nem ismertek mást, mint saját városukat, a szentírást és az ókori szobrászat néhány töredékét, amelyeket szeretettel tanulmányoztak és becéztek.
– Úgy van, ahogy mondja – jegyezte meg Arrighi tanár. Másra nem volt gondjuk, mint hogy mentől tökéletesebb eljárásokat alkalmazzanak. Egész figyelmüket lekötötte a kérdés: hogyan kell kikeverni az alapszínt, s hogyan kell jól megtörni a festékanyagokat. Óriási tekintélyt szerzett az, aki rájött, hogy ha a deszkára vásznat feszítünk, akkor nem repedezik meg a fával együtt a festmény. Mindegyik mesternek voltak saját recipéi és formulái, amelyeket gondosan titkolt.”

A mesterségbeli tudás a művészetben is alapfeltétel. Arról, amivel a művész több a mesterembernél, itt nincs szó.

 
Anatole France életművének – ha a terjedelmet nézzük – mindez csak néhány százalékát teszi ki. 1921-ben Nobel díjat kapott, 1924-ben meghalt. Akkor már nem lehetett úgy írni, ahogyan ő alkotott. Mégsem érdemelte meg szürrealista ellenfelei, köztük nagy írók, művészek méltatlan, halottgyalázó támadásait. Az ellenfelek egy része később anarchista, kommunista, vagy fasiszta lett. Egy Coignard abbé soha nem csatlakozott volna egyetlen ilyen kultuszhoz sem. Megalkotója a világháború öldökléseinek hatása alatt szembeszállt az igazságtalan világrenddel. Ellenezte a „hazafias” háborút, később pedig támadta a versaillesi békét és annak részét, a trianoni békediktátumot.  
http://asszocialok.blog.hu/2010/04/02/coignard_es_tiborc

 

 

58. Max Weber
(1864-1920)

A politikai intézményt “államnak nevezzük,ha…eredményesen alkalmazza a legitim fizikai kényszer monopóliumát.” (Max Weber: „Gazdaság és társadalom” 78.o.)
Az erőszak – “jellegzetes eszköze a vezetésnek: mindenütt ez az ultima ratio, ha az egyéb eszközök csődöt mondanak.” (U.o.) Normál esetben ez nem fizikai kényszer formájában történik. Weber fogalmazásában politikain értik mindazt, aminek “az államon belüli uralmi viszonyokhoz köze van,  olyasmit tehát, ami előidézheti, megakadályozhatja, vagy elősegítheti, hogy e viszonyok fennmaradjanak, eltolódjanak, vagy összeomoljanak…” Manapság az államon kívüli, de pártközeli nagytőkés, vagyis üzleti, piaci erőtényezők és társadalmi szervezetek is ilyen szerepet töltenek be.

A viszonylag széles körű vezetői elfogadottság, legitimáció egyik formája:
„A próféta, a hadvezér, a nagy egyházi vagy parlamenti demagóg karizmája iránti odaadás azt jelenti, hogy ő személy szerint az emberek ”hivatott” vezetőjének számít, hogy nem szokásból vagy előírásból engedelmeskednek neki, hanem, mert hisznek benne.” („A politika mint hivatás” 1989. 9.o.) Régen ilyen volt a mágus, a próféta, másfelől a hadvezér, a bandavezér, a zsoldosvezér. A bennünket közelebbről érdeklő megtestesítője „előbb a szabad „demagóg”, aki a csak Nyugaton, elsősorban a földközi-tengeri kultúrában ismert városállam talaján lépett fel, majd a parlamenti „pártvezér”, akinek alakja szintén a csak Nyugaton otthonos alkotmányos állam talajából nőtt ki. (U.o.)

A népvezérségből kinövő modern diktatúrák idejét Weber nem élte meg, azokat Hayek elemezte.

 

Friedrich von Hayek

(1899-1992)

„Lehetnek egy kormányzat cselekedetei legálisak a szó jogi értelmében úgy, hogy eközben még sincsenek összhangban a Törvény Uralmával… A Törvény Uralma korlátokat állít maga a törvényhozás elé is, ezzel próbálván megakadályozni az önkényes kényszerítő hatalomgyakorlást.”
Az emberi jogok metafizikai eszményének elvetésével együtt jár „egy racionalizált világ víziója, ahol csak kötelességek léteznek. A kormány hatalma nem korlátozható, még az egyéni jogok által sem. Ez a Törvény Uralmának elvetése, amely diktatúrához vezet.”
“Ahhoz, hogy kialakítsanak egy totalitárius rendszert, a vezetőnek először egy csoportot kell maga köré gyűjtenie, amelynek a tagjai önként alávetik magukat a totalitárius fegyelemnek…A magas intelligenciával rendelkező, önálló egyének nézetei és ízlése differenciált – a legnagyobb csoportosulás, ahol nagyszámú értékbeli hasonlóságok jönnek létre, a primitívebb, alacsonyabb mércével mérő emberek közt található. A diktátor azonban hívei számbeli növelésére kényszerül. Ezért el kell csábítania azokat az engedelmes és becsapható embereket, akik híján vannak önálló meggyőződéseknek, akik készek elfogadni értékrendszereket. A harmadik mozzanat a demagóg azon törekvése, hogy a megszerzett tömegeket egységbe kovácsolja, például egy ellenségkép felvázolásával.”

Forrás: Friedrich A. Hayek: Út a szolgasághoz  (The Road to Serfdom)  Fordította: Mezei György Iván KJK, 1991

 

 

59. Guillaume Apollinaire
(1880-1918)

“A csalatkozhatatlanság” Novella. Ford.: Réz Pál.

Delhonneau abbé a makacsságukról ismert kelták leszármazottja volt. A francia pap audienciát kért a római pápától. Arra a bizonyosságra jutottam, vallotta meg, “hogy dogmáink nem isteni eredetûek…Egyetlen ága sincs a tudománynak, amely kétségtelen tényekkel ellent ne mondana a vallás úgynevezett igazságainak.”

Mire a pápa azt felelte, hogy minden pap ismeri ezeket a kételyeket. Vonuljon félre egy idõre és majd visszanyeri hitét. Delhonneaut viszont az a kijelentés ragadta meg, hogy a pápa is ismeri ezeket a kételyeket. “Vallja be, Szentatyám, hogy a tiara, mely homlokát ékíti, szentelt hazugságoktól súlyos! A pápai hatalom valóságos terhe a félelem, a rettegés attól, hogy a szentatya évszázados hazugságok segítségével uralkodik…”

Amikor a pápa megkérdezte az abbét, hogy mindezzel hová akar kilyukadni, látogatója a pápai csalatkozhatatlanságra hivatkozott. Amit hitbéli dolgokban a szentatya kijelent, azt minden hívõ köteles elfogadni. “Hirdesse ki, hogy a katolicizmus praktikái babonás jellegûek! Nyilatkoztassa ki, hogy vége az Egyház évezredes diadalmas szerepének! Emelje dogmává mindezeket az igazságokat, s akkor elnyeri az emberiség háláját! Méltóképpen száll le a trónusról, amelyen a tévedés hatalmával uralkodott, s amely trónt ezentúl senki sem foglalhatja el jogosan és törvényesen, ha a Szentatya kijelentette, hogy örökre üresen kell maradnia!”

A pápa felállt és szó nélkül távozott. “Nem sokkal késõbb a pápai kúria új püspökséget alapított Fontainebleauban, és fontainebleau-i püspökké Delhonneau abbét nevezte ki.”
(Az abbé vallomása ennek nem állott az útjában. A püspökök nagy többsége már régen elveszítette hitét a vallási dogmák isteni eredetében, a katolicizmus babonás praktikáiban. Az õ gondolataikat is áthatotta ezek tagadása, de õk magukban tartották felismeréseiket. Csakúgy, mint a pápa. )

 

 

60. Edgar Lee Masters
(1869-1950)

Szatírikus sirfelirataiból.

Whedon szerkesztő
Lásd meg minden kérdésnek minden oldalát;
állj oda mindenhová, légy mindenféle, semmi se túl sokáig;
forgasd az igazságot, míg nem lesz célirányos,
használd az emberiség nagy családjának lelki életét
ködösítésre, melléírásra;
álarcot hordj, mint a görög színészek
– nyolcoldalas lapod – mögötte el lehet nyüzsögni,
öklömnyi betükkel megafonba bőgni:
“Nesze nektek egy óriás” –
így lehetsz besurranó tolvaj,
aki megszívta magát a rejtőzködő lélek
névtelen szövegeivel. És közben
kaparj a botrányra jópénzért ganajt…
(Fordította: Gergely Ágnes.)

 

 

61.  Maugham
(1874-1965)

W. Sommerset Maugham „Örök szolgaság” c. regényének hőse rájön arra, hogy az életnek nincs értelme. „Az életnek semmi értelme sincs és az ember, azáltal, hogy él, semmiféle célt nem szolgál.” (Bárd F. és F. kiadása I.239.o.) És mégis, vagy talán éppen ezért szabadsága van. A könyv legfőbb optimista megállapítása szerint az ember maga választhatja ki azt a mintát, mely szerint megszövi művét, a saját életét. Az eredeti szövegből idézve:

“In the vast warp of life (a river arising from no spring and flowing endlessly to no sea), with the background to his fancies that there was no meaning and that nothing was important, a man might get a personal satisfaction in selecting the various strands that worked out the pattern. There was one pattern, the most obvious, perfect, and beautiful, in which a man was born, grew to manhood, married, produced children, toiled for his bread, and died…”(Maugham: Of Human Bondage)

„Ráeszmélt, hogy egész életében mások eszményeit követte, melyeket szavaikkal vagy írásaikkal ültettek el a lelkében, ahelyett, hogy a maga szíve vágyára hallgatott volna. Életpályáját mindig az irányította, hogy mit kellene tennie, nem pedig az, amit teljes szívéből szeretett volna megtenni. Mindig a jövőben élt, és a jelen állandóan kicsúszott a markából. Az eszményei? Arra a vágyára gondolt, hogy az élet ezernyi, semmitmondó tényéből bonyolult és gyönyörű mintát szőjön. De hiszen láthatta, hogy a legegyszerűbb rajz egyszersmind a legtökéletesebb is: amikor az ember születik, dolgozik, megházasodik, gyermekeket hív életre, és meghal! Meglehet, hogy aki megadja magát a boldogságnak, vereségbe nyugszik bele. De ez a vereség bizony sok győzelemmel fölér.” (314.o.)

A könyv egy mellékalakja a vallásos nevelés utilitárius jelentőségét is kifejti. “Az ember felszívja az erkölcsöt, mert együtt jár a vallással, később elveszti a vallásos érzületet, de az erkölcs megmarad.” (157. o.) Így könnyebben válik belőle jó ember, mintha az erkölcsöt Herbert Spencertől tanulná.

 

 

62. Thomas Mann

(1875-1955)

Varázshegy. Részlet

Egy davosi beteg azon gondolkodott, hogy a világ megértését miben segítheti a hajdani és a mai történések közti összefüggés felismerése.
“A MOST nem AKKOR, az ITT nem OTT, mert a kettő között mozgás van.” De ez a mozgás körben jár és önmagában záródik, szinte mozdulatlanságnak is nevezhető; “mert  az AKKOR állandóan megismétlődik a MOSTban, az OTT az ITTben.”

Ez  csak az egyetemes körforgás korábbról ismert álláspontja lenne, de itt se fogadjuk el kritika nélkül. Ami a mozgást illeti, van benne körbenjárás, de mindig produkál minõségileg új fejleményeket is. A „mostban” nem az „akkor” ismétlõdik, hanem az a közös emberi fajtermészeti tartalom, ami a múltra és a jelenre egyaránt érvényes. És a nálunk (itt) történõk sem egyszerûen egy másik ország, földrész (ott) eseményeit másolják. Annyi igaz, hogy mindezekre a mozgásokra egyetemes, mindenütt létező összefüggések is hatnak. Ez a tematika visszavezet az oldal elején tárgyalt taoizmushoz, illetve a nyugati, judeo-keresztény  eszmei forrású, egyenlőségre orientált felfelé haladási sémák és az ógörög-hindu-kínai, hierarchikus szemléletű körkörösségi felfogások ott is említett  vitájához.

Feltételezem, hogy az olvasott európai ismeri Mann többi műveit is. Ám a fenti Schopenhauer- és Tolsztoj- fejezethez kapcsolódása miatt utalok Nobel-díjas regényére, melynek fő hőse a híres metafizikai rendszer és abban a lehető legrosszabbnak jellemzett világunk megismerése után lelkileg eltávolodott a mindennapi taposó malomtól. Ezt azonban nem tudta fenntartani. „Így történt aztán, hogy Thomas Buddenbrook, aki vágyakozva nyújtotta ki kezét a a fennkölt, végső igazságok után, lankadtan hanyatlott vissza ama fogalmakhoz és képekhez, amelyeknek hívő alkalmazására gyermekkorban rászoktatták.” (1981, 583.o.) A krisztológiáról van szó. „Felidézte ezt az egész, kissé homályos és kissé képtelen históriát, amelyhez azonban nem kellett értelem, csupán engedelmes hit, s amely megállapodott, gyermekes szavakban késznél leszen, amikor a végső gyötrelmek elkövetkeznek…” (583-584.o.)

Mann másoknál korábban ismerte fel azt, hogy a nemzeti érzület primitív fajtája barbár tömeggé válást okoz. Thomas Mann 1930 októberében olvasta fel „Német Felszólamlás”-át. A nemzetiszocializmust „az excentrikus barbárság és a primitív-tömegdemokratikus vásári durvaság óriáshullámának” nevezte: „tömeges görcsbeesés, bódécsörgettyűzés, hallelúja és monoton slágerszavak dervisszerű ismétlése, míg mindenkinek habzani nem kezd a szája.” A primitív, tisztavérű, egyszerű szívű és értelmű, sarokösszecsapó, kékszeműen engedelmeskedő és stramm naivság eszményét teljes nemzeti szimplicitásnak nevezte.

Tonio Kröger

„Az ember tavasszal nehezen dolgozik, az ám! De miért! Mert az ember ilyenkor érez. És mert kontár az, aki azt hiszi, hogy az alkotó művésznek szabad éreznie. Minden valódi és őszinte művész mosolyog ennek a csacsi tévedésnek a gyerekességén… talán mélabúsan, de mosolyog. Mert az, amit mondunk, sohasem szabad, hogy fődolog legyen, hanem csak önmagában véve közömbös anyag, amelyből játszi és hanyag fölénnyel kell létrejönnie az esztétikai képződménynek.”

“Emberfölötti és embertelen lényekké kell változnunk, hogy az emberiséghez csak furcsán távoli és közömbös viszonyban állunk, csak akkor leszünk képesek és egyáltalán hajlamosak arra, hogy az érzést megjátsszuk, érzéssel játszani, egy érzést hatásosan és ízlésesen ábrázolni tudjunk. A stílus, a forma, a kifejezés képessége már eleve feltételezi ezt a hűvös, válogatós viszonyt az emberihez, mi több, föltételez egy bizonyos emberi elszegényedést és elsatnyulást.”

(megjegyzem, hogy a politikus is az érzelmeken játszik, még hidegebb emberidegenséggel, amint az fentebb olvasható a Machiavelli-fejezetben. A sikeres politikus még inkább elsatnyul emberileg de jól tudja manipulálni a többieket. Mann már Cipollával demonstrálta a tömegekre hatás démonikus módját.)

 

63. Musil
(1880-1942)
Nincs egyetlen jelentékeny gondolat sem, amelyet az ostobaság felhasználni ne tudna, olvashatjuk a tulajdonságok nélküli embert ábrázoló könyvben.
A nagyobb eszmeáramlatokat rendre eltorzítják azok állítólagos megvalósítói. A jobbító törekvések hívei pedig arra hivatkoznak, hogy vissza kell térni az eredeti értékekhez. Egy igazi szocializmushoz, valláshoz, liberalizmushoz, és így tovább.

Musil szerint az igazi hit, erkölcs, filozófia sohasem létezett “és mégis milyen iszonyúan átalakították a világot az érettük kirobbant háborúk, gyûlölködések és hitványságok.” “Sem én, sem más nem tudja, hogy mi az igazi ez meg az, biztosíthatom azonban, hogy megvalósításuk folyamatban van.”
Musil mutat rá arra, hogy “valahányszor megvalósítunk valamicskét egy eszmébõl…a többit, a zömét bevégezetlenül hagyjuk.” (A tulajdonságok nélküli ember, I. 75.l.) A jobbító tevékenység mindig valami végsõ megoldást akar elérni, csakhogy valami közepességig elvergõdjön. (689.l.) Ennek szemrehányó szinezete van.

Én viszont nagyra tartom azt a közepességet, amit a zéróról kiindulva érnek el. Egy teher elvontatásának is a legnehezebb szakasza az elsõ néhány centiméter, amikor a helyzeti ellenállást kell legyõzni. Lehet, hogy a “legjobb” megoldások elérését kell célul kitûzni, ahhoz, hogy a második (harmadik, stb.) legjobb bejöjjön, vagy egyáltalán valami javuljon.

Musil felismeri, hogy minden elõrehaladás egyszersmind visszalépéseket is tartalmaz, de szerinte mégis van értelme az elõre tett lépéseknek. Megfelelõen visszafogott dícséretet mond tehát a kisebb-nagyobb elmarasztalás után.

 

 

 

64. Roger Martin Du Gard
(1881-1958)

A haldokló Thibault. a fiának mondja: „mindig büszke voltam arra, hogy a jómódú osztályhoz tartozom, amelyre a vallás és a haza mindig…” (számíthat). Az ő világában a magasabb társadalmi státuszhoz tartozik a nemzeti és keresztény elkötelezettség. „Valóban, kedvesem, ha azt akarjuk, hogy a társadalom szövetének őssejtje a család maradjon, akkor szükséges…hogy a család alkossa azt a plebejus arisztokráciát, amelyből a jövőben a kiválasztottak kerülnek ki.” (A Thibault család 1973. I.522.o.) „Felelj: nem mi vagyunk-e az a tengely, amely körül…a mai polgári állam forog?”…Egyszóval: vallásos buzgóság! Szilárdabb hit, komolyabb gyakorlása a vallásnak!.” (523.o.)

Nem sokkal később kiderül, hogy milyen is valójában a „plebejus arisztokrácia” erkölcsi természete. A haldokló bevallja magának: minden érzése aljas volt. „Valójában mindent föláldozott az emberek becsülésének….Önzés, hiúság! A gazdagság, a parancsolás vágya! A jótékonyság mutogatása, hogy megbecsüljék, hogy szerepet játszhassék! Tisztátalanság, álnokság, hazugság, hazugság!” (622-623. o.). Eszeveszett halálfélelmét nem tudja enyhíteni a szeretetre hivatkozás. A számára lelki vigaszt nyújtó abbé végül a kereszténységnek a hinduizmus és Buddha tanaival analóg kijelentéseivel nyugtatja meg. Az élet szenvedéssel teli. „Képzelt, izgalmak, gyönge örömök, a boldogság szomjúhozása, mely hiába újul meg, és sohasem csillapodhatik!…Van ebben bármi is, ami megérdemli, hogy sajnáljuk?…Ó, ismerjük el: jótétemény, hogy a test veszendő.” (625.o.)

Halála után előkerült naplójában írta: “Vajon nem azért ad-e nekünk biztonságot az, hogy kereszténynek nevezzük magunkat, mert Krisztus egyháza egyben világi hatalom is ?” (688) A kérdésben benne van a válasz:  a felekezeti identitásba merevedés világi  funkciót tölt be.  A főhős önmagára szabott merevsége “embertelenségben végződött.” (689.o.)

 

 

65. Capek
(1890-1938)

Még ha műved belőled származik is, olyan zártnak kell lennie, hogy már semmi másra ne legyen benne hely, még a te számodra sem; az egyéniséged számára sem, becsvágyad számára sem, semmi számára abból, amiben éned önmagát megtalálja és kedvét leli. A megalkotott műnek nem benne, hanem önmagában kell megtalálnia tengelyét.
 
Ne higgye senki, hogy a művészet a jó és a rossz felett áll. Ellenkezőleg, a művészetben jobban megfér egymás mellett a legfennköltebb erény és a legfertelmesebb alávalóság és bűnös szenvedély, mint bármely más tevékenységben. Nem az a te dolgod, hogy a művészet útján megnyilatkozz, hanem, hogy általa megtisztulj, hogy elkülönülj önmagadtól; nem magadból merítesz az alkotáshoz, hanem felül akarod múlni magad az alkotásban; rendkívüli módon és türelmesen törekszel arra, hogy jobban láss és hallj, világosabban érts, több szeretet legyen benned és mélyebb ismeret, mint amilyennel hozzáfogtál művedhez. (“Foltyn zeneszerző élete és munkássága”)
 

 

 

66.  Bulgakov
(1891 – 1940)

Mihail Afanaszjevics Bulgakov fő művének 24. fejezetéből

Woland gúnyosan elmosolyodott:
– Tekintettel arra, hogy ki kell zárnunk annak a lehetőségét, hogy az a szamár Frida megvesztegette volna magát… igazán nem tudom, mitévő legyek. Az egyetlen megoldás talán, hogy rongyokat szerezzünk, és gondosan betömködjük hálószobám minden hasadékát.
– Miről beszél, Messire? – kérdezte Margarita, aki hüledezve hallgatta e csakugyan érthetetlen szavakat.

Az irgalmasságról beszélek – magyarázta Woland, és villogó szemét egy pillanatra sem vette le Margaritáról. – Az irgalmasság néha álnokul, váratlanul behatol a legkisebb résen is. Azért említettem a rongyokat…
*
A zsarnoki rezsimek hatásosan szigetelték el magukat ettől az érzéstől. Más rendszerekben akár gyakran is megnyílvánulhat. Irgalmas beszédeknek egyik hatalmi szervezet és intézményes vallás sincs híján. A gazdasági, társadalmi gépezet a maga erőviszonyait azonban ott is könyörtelenül érvényesíti. A természeti világ pedig teljesen közömbös az embersors iránt.

 

 

67. Kosztolányi
(1895-1936)

Beszéd a parlament előtti téren

Esti Kornél egy “becsületes városba” tévedt, amelynek lakói mindig őszintén kimondták, hogy mi mozgatja őket, sőt, a valóságosnál még egy kicsit sötétebbre is festették a helyzetet.
Az üzletek cégtábláin ilyesmit lehetett olvasni: “Lábrontó cipök. Tyúkszem, tályog szavatolva…Drága és rossz ruhák…Ehetetlen ételek, ihatatlan italok…”Éjszaka neonbetük hirdették: “lopunk, csalunk, rablunk…”, ami egy bank fényreklámja volt. –

“A parlament előtti téren több ezernyi főből álló tömegnek szónokolt valaki:
– Elég, ha egy pillantást vettek szűk homlokomra, állati kapzsiságtól eltorzult arcomra, s azonnal láthatjátok, kivel van dolgotok. Semmiféle mesterséghez, tudományhoz nem értek, a világon semmire se vagyok alkalmas, legföljebb arra, hogy az élet értelmét magyarázzam nektek s vezesselek benneteteket a cél felé. Hogy mi ez a cél, azt is elárulom. Egy-kettőre meg akarok gazdagodni, pénzt harácsolni, hogy minél több legyen nekem, s minél kevesebb nektek. Ezért titeket még inkább el kell majd butítanom….Ellenjelöltemet mindnyájan ismeritek… Van ebben a városban olyan valaki, aki melléje áll?
–  Senki! ordított a tömeg, mint egy ember.
– Nincs senki – és fenyegető öklök emelkedtek a levegőbe…”
Forrás: Kosztolányi Dezső: Esti Kornél.

 

 

58. Ortega
(1883-1955)

José Ortega y Gasset 1929-ben írt tanulmányával egyszerű módon, vagyis műközpontúan foglalkozom, csupán kisebb megjegyzéseket fűzök hozzá. Technikai okokból innen idézem: A tömegek lázadása. Budapest, 1938. Kir. magy. egyetemi nyomda. Ford.: Puskás Lajos.   
Az első fejezetekből csak a tömegember fogalmát említem. Ez Ortega számára egy történet-elméleti műszó. Nem a tucatembert, nem a csőcseléket jelenti, nincs köze valamely társadalmi réteghez. A jelzett típus két infantilis vonása: a vágyak korlátlan mohósága és tökéletes hálátlanság ezek kielégitôi iránt. Az utóbbiak sajátítják el kreatívan és terjesztik a műveltség vívmányait. A tömegember lázadása nem a felsőbb életformák elérésére irányul, hanem saját inkompetens cselekvési módjának fölényére, uralmára. Ahogyan másutt: „A történelem, mint rendszer” c. munkában fogalmazott: „the pathological striving of the unqualified to act as if they were qualified.” . Úgy cselekedni, mintha képesítésük lenne… (Természetesen, mindig a cselekvés távlata, kiterjedése, a változtatások mélysége és mértéke szabja meg azt, hogy milyen szintű és szerkezetű áttekintő képességre lenne hozzájuk szükség. Az újjászervező kormányzáshoz szükséges kompetencia a megcélzott változások mélységétől és terjedelmétől is függ.)

A tömegember minden társadalmi osztályban, rétegben, képzettségi szinten, párttestületben, állami rangban megtalálható. Különbözik a minőségi kisebbségtől, amely kellő ismereti kompetenciával és kultúrával ítélkezik, tűz ki célokat és követi azokat. Németh L. és Márai S. tanult Ortega erre vonatkozó fejtegetéseiből.
 
A mű közepétől kezdem és csak néhány kiválasztott fejezet fontosabb gondolatait veszem sorra.   
VI. Nemes élet és közönséges élet, avagy erô és gyengeség.  
 
A tömeg, ellátva a civilizációs vívmányokkal, magába zárult, képtelen arra, hogy odafigyeljen bárkire, vagy bármire. (73) A tömegember rosszul fog kormányozni, mert sejtelme sincs a civilizáció alapelveirôl. Nem csupán politikai korlátoltsága az akadály: “… a politikai butaság nem is volna annyira súlyos dolog, ha nem valami mélyebb és döntôbb szellemi tudatlanságból származnék.” (75) 
 A tömegembernek” semmire sincs szüksége, ami saját magán kivül esik”.(77) Nem azt hiszi, hogy ô kiváló, hanem a közönségességet mint jogot viszi végig. A tömegember nem ostoba. Vannak ideái is,de csak látszólag, mert : “Az idea az igazságért folytatott sakkjátszma.” (80) Szabályai vannak, normái, ezek a kultúra alapelvei. “Nem is lényeges, hogy milyenek. Szabályok nélkül, amelyekre mindenki hivatkozhat, nincs kultúra.” (80 ) Ezek végsô szellemi elvek, amelyeken a vita épülhet. Aki vitában nem akar az igazsághoz folyamodni, szellemileg barbár, ” A barbárság a normák és minden lehetséges hivatkozás semmibevétele.” (81, 21 lj.)
 
Az (egykorú) direkt forradalmi akciók szindikalizmusában és a fasizmusban olyan embertípus jelentkezik, aki nem keresi az alapelveket, igazságot, hanem kierôszakolja a saját felfogását. Vannak “ideái” de hiszen egy idea birtoka azt jelenti, hogy alapját is magunkénak valljuk, hiszünk a rációban. Ahol vége van a vitának, “lemondanak a kulturális együttélésrôl, amely normák- alatti együttélés és egy barbár közösségbe térnek vissza” (83) Az erôszakot prima rációvá akarják tenni, bár a hatalomban ez ultima ráció. A cselekvés közvetett módozatait és a célok elérésének körülményeit nem veszik figyelembe. Köztük ilyeneket: normák, igazságosság, kiegyenlítő szokások, udvariasság. “az ember oly mértékben barbár és műveletlen, amennyire nincs tekintettel másokra.” (85) (Hozzáteszem, hogy mindez a konzervatív tisztesség fogalmaival is ütközik.) A liberalizmus viszont a legmagasabb rendű nagylelkűség: “az a jogelv, hogy a többség a kisebbségnek teret hagy” (85/86) még tulajdon kárára is. 

IX. Primitívség és technika 
 
  A világ civilizált, de embere nem az. “Nem hiszek a történelem teljes meghatározottságában.” (87) Minden történelmi pillanat az elôzôvel szemben viszonylag meghatározatlan. “A tömegek lázadása új és páratlan emberi berendezkedéshez v e z e t h e t, de ugyanígy lehetséges az emberi élet tönkrejutása is. Nincs értelme a haladás tagadásának, de helyre kell igazítani azt  a felfogást, amely ezt a haladást biztosra veszi.”… “A történelemben minden, minden lehetséges, – a diadalmas és határtalan haladás éppúgy, mint a szakaszonkénti visszaesés.” (88)   
 
X. Primitívség és történelem.  
 
A bolsevizmus és a fasizmus idôellenes mivolta miatt, ahogyan az igazságát tálalja, a teljes visszakanyarodás világos példája. Ezek tömegmozgalmak, történelmi tudat nélkül, régi tapasztalatok felhasználása nélkül.(104) Nem emésztették meg a múltat. A bolsevizmus a régi forradalmak egyetlen baklövését sem küszöbölte ki, felfalja saját gyermekeit, mértékletesen. kezdôdik, túlzásokban folytatódik, hamar restaurációvá válik,stb. “Mindkettô- a bolsevizmus és a fasizmus- álpirkadat; nem a holnap, hanem egy archaikus, már egyszer- másszor volt nap hajnalát idézi; primitívség.” (106)  
 
Túl kell jutni a 19. sz. liberalizmusán. De a fasizmus erre nem alkalmas. 
 
A liberalizmus gyôzelme elôtt lehetett valaki liberális, vagy antiliberális. “De amikor a liberalizmus. már egy ízben gyôzedelmeskedett, meg fogja még sokszor ismételni a gyôzelmét, vagy pedig minden – liberalizmus és antiliberalizmus.- Európa pusztulásával végzôdik.” (106) (Itt a szerző alapstruktúrákról beszél, tehát nem valamelyik liberális mozgalom programját népszerűsíti.)   
Először ebben a könyvben szerepel a liberális demokrácia komparatív fölényéről szóló gondolat, melyet később Churchill aforisztikus formában fejezett ki.
„Igen egyszerű volna, ha egy könnyed nem-mel megsemmisithetnénk a múltat. De a múlt, lényegében   r e v e n a n t. Ha elhajítják, visszatér, óhatatlanul visszatér” (107) Megvan a maga igaza, ha nem adjuk meg neki, visszatér és ott is követeli, ahol nincs neki. A liberális múltra is érvényes ez. Európának meg kell őriznie esszenciális liberalizmusát. Ez a 19. századi liberalizmus felülmúlásának feltétele. Mert: „nem volt övé a teljes igazság és ahol tévedett, ott el kell vetnünk.” (107) 
“A tárgy, amelyeken e lapokon szó van, politikailag semleges, mert sokkal mélyebb, mint a politika és a politika egyenetlenségei.” (108)  
 …
XIII.A szaktudományi barbarizmus.
 
 A tudomány nagyrészt középszerű emberek révén jutott elôre. A kutatási feladatok feloszthatók. A történelemben példátlan tipus jött létre, a szaktudós. “Nem bölcs, mert ami nem tartozik a szaktudományához, azt egyáltalán nem ismeri; de nem is tudatlan, mert hiszen” tudományos ember”, és a mindenségbôl a maga kis zugocskáját nagyonis jól ismeri. Tudós tudatlannak nevezhetjük…” A tudományon kívül is úgy viselkedik, mintha ott is tudna. Önhitten, kétely nélkül hangoztatja nézeteit ott is. Tömegember módjára viselkedik. Pedig kvalifikált emberként a tömegember ellentéte, de a tömegember benne éri el legnagyobb fokát. 
 
 
(Hozzáteszem, hogy nemcsak a szaktudósok, hanem a képzetlen emberek egy része is szereti vélt jólértesültségét fitogtatni. Ennél veszélyesebb valamely  állami vezető magatartása, akit csak a hatalom „jogosít fel” arra, hogy ellentmondást nem tűrő véleményeket hangoztasson arról, amit csak felületesen ismer. Még nagyobb veszély, hogy míg a szaktudós csak a technével, a hogyannal foglalkozik, a politikus a teloszt, a társadalmi célt akarja meghatározni, általában kellő pallérozottság, az emberi műveltség legszélesebb körű elsajátítása és megértése nélkül. Pedig tudnia kellene összefoglalni, integrálni és alkalmazni a jó minőségű humán és szakmai eredményeket. Nagyobb horderejű változtatások irányvonalait nem a konkrét tárgyban tudatlanok eszméire, hanem a nagyobb érdekelt csoportok és  a szakértők konzultációira lehet alapozni.)
   
Ortega másutt arra utal, hogy magát a kutatómunkát sem csak szakbarbárok végzik.Az ember borzad a bonyolult valóságtól, tudományos leegyszerűsítésekkel is elsáncolja magát. (181) Tudományos gondolataink annyira értékesek, amennyire egy kérdés elôtt elveszettnek érezzük magunkat…Ilyenkor az átvett sémák nem segítenek, kemény töprengésekre, invencióra van szükség. Új igazságokhoz felvérzett kézzel jutsz, az elôzôket lerombolva.
A legnagyobb veszedelem, az állam:   
“Amikor a tömeg magától cselekszik, ezt csak egy módon teszi,mert más nem áll a rendelkezésére: lincsel.” (132) Amerika a maga módján a tömegek paradicsoma. A nemesség alkotta meg a középkori államot, nélküle ma nem léteznének Európa nemzetei. Bátorság, uralkodni tudás, felelôsség” jellemezte. De a szív mindezen erényei mellett a nemességnek hiányzott, mindig hiányzott a feje. Másféle volt a lelki berendezkedése. Értelmében korlátolt, szentimentális és ösztönös volt; röviden: “irracionális”(134).
  
A tömegember viszont nem tudja, hogy az állam is emberi alkotás és követeli, hogy a problémákat az oldja meg neki. A legnagyobb veszedelem a spontaneitás elnyelése az állam által (137). Az etatizmus a legmagasabb forma, amelyben tömegemberek kezébe jutnak a hatalom eszközei. Ők azután a közemberi tömeg érzelmeit is gyújtogatják, minden másra való tekintet nélkül.) 
 
XIV. Ki uralkodik a világon ? 

Az uralom nem erőszak, hanem “a tekintély természetes gyakorlása. “Az állam végre is a vélemények állása: egyensúlyi helyzet, status, statika.” (146) Az első állam az egyház volt, a politikai hatalom tőle tanulta el, hogy ö sincs szellemi hatalom híján.- Az emberekbe kívülrôl kell bevinni a véleményt. “Ezért kell a szellemnek,- legyen ilyen, vagy olyan,- kezében tartania és gyakorolnia a hatalmat, hogy az a népréteg, amelyik nem vélekedik, – és ez a többség,- vélekedjék. Vélemények híján az emberi együttélés a káosz lenne; sôt még ennél is kevesebb:a történelmi semmi.” (147/148.)   

Nyugat-Európa alkotott egy normarendszert, amelynek erejét és termékenységét századok igazolták. Csak jobb múlhatja felül, míg most jobb  nélkül akarják elvetni.  
(Értelmezésem szerint ez a normarendszer a tartalma az európai alkotmányok „nem kontroverz” – vitathatatlan – részének, mely minden időbeli változtatás és nemzeti különbözőség ellenére tartósan létezik. Több államban formálisan is megtiltják azt, hogy az alkotmánymódosítások erre a részre is kiterjedjenek.)
 
„Az európai nemzetek tényleges dekadenciája, vajon nem volt-e a p r i o r i szükséges ahhoz, hogy egy napon létrejöhessenek az Európai Egyesült Államok, ahol az európai sokszerűség a forma egységében oldódnék fel?” (160)  Európa egészében nincs hanyatlás. A hanyatlási érzés forrása: az európai ember a nemzetállam határaiba ütközik. “Európa kis nemzetek szövedéke gyanánt jött létre. Bizonyos értelemben a nemzeti gondolat és a nemzeti érzés volt a legjellemzôbb felfedezése. És most arra kényszerül, hogy túljusson önmagán” (172)
 
Az állam nem természetes képzôdmény. Kiszabadulást jelent a vérségi kötelékböl. “És aki vért mond, mondhatna éppen valami más természeti adottságot is: például a nyelvet. Eredetileg az állam fajok és nyelvek keveréke. Bizonyos természeti közösségen való túljutás. Kevert vérű és soknyelvű.”(177)
 
Nem az etnikum teremtett államot, hanem az állami keret hozta létre a nyelvi közösséget, a régebbi politikai egyesítés nyomán. Az állam mindig a nagy tolmács volt. A közös európai alapból származó elemek miatt az egyneműség nagyobb, mint a nemzeti különbségnek. Sok dolgot nemzetinek hisznek, ami nem az, hanem közös. “A világ ma súlyos erkölcsi válságban sínylôdik, mely egyéb jelenségek mellett a tömegek lázadásában is megnyilvánul, de a gyökere Európa válsága… Európa nem biztos abban, hogy uralkodik… A történelmi szuverenitás széttört.” (209) 

Nagy, egységesítô feladat áll tehát Európa népei elôtt. Országaikat az első világháború lángba borította, írta a szerző 1929-ben. “De minden nacionalizmus zsákutca…A nacionalizmus mindig valamely, a nemzetalkotó elvvel ellenkezô irányú impulzus. Kizáró jellegű, míg a nemzetet alkotó elv bezáró természetű.” (212) 
 
Az ő idejében a (kevéssé tájékozott) európai polgárt még fellelkesíthette a bolsevizmus, amely Oroszországban azért gyôzhetett, mert „nem volt benne polgárság”. “Ez elég lehet ahhoz a végérvényes meggyôzôdésünkhöz, hogy Marx szocializmusa és a bolsevizmus két, egymással közöset alig tartalmazó történelmi jelenség.” (214, 64.lj.) A fasizmus kispolgári mozgalma viszont békeidőben is sokkal erôszakosabban jelentkezett, mint a hagyományos munkásmozgalom. 
 
E lapokon a szerző az európai ember bizonyos típusának a pszichogramját vázolta, magatartását a civilizációval szemben, amit nem lehet keverni azzal az általa itt nem részletezett „ nagy kérdéssel, milyen fogyatékosságokban szenved a modern európai kultúra. Mert világos, hogy végsô soron ez a ma uralkodó új embertípus ezekbôl a fogyatékosságokból származik.” (220) 
 
Európa, mint egyetlen nagy nemzeti állam megteremtésében látja az egyetlen teljesítményt, mely a Nyugat versenyképességét és új morálját tartósan megalapozza.
 
Végezetül ide másolom a Wikipédia rövid jellemzését az ortegai tömegemberről. Tömegember az, akiből hiányzik az önmagába mélyedés és az önálló gondolkodás képessége, akit csak a külső valóság határoz meg. A minőségi kisebbséghez pedig azok tartoznak, akik nem „sodródnak”, nem a közvélemény diktátumának engedelmeskednek, hanem önmagukba mélyedve gondolkodnak, s akik nem a „pénzkeresés, a csillogás, esetleg a kollektivitás viharos tengerén való fennmaradás végett” értelmiségiek. A tömegek lázadása – legmélyebb lényegét tekintve – nem más, mint a műveletlenség, a bárdolatlanság és primitivitás uralomra kerülése.

(A művel foglalkozó, fent megismételt tanulmányom vitája: https://foldeskaroly.wordpress.com/2016/03/16/a-tomegek-lazadasa-vitaja-2012-ben/

68/a

C.G. Jung (1875-1961)

Részletek a Wikipédiából

(Analitikus pszichológia)

… Orvosi vizsgái elvégzése után Eugen Bleuler asszisztense lett a burghölzi pszichiátriai kórházban, Zürichben. (Eugen Bleuler (1857-1939) együtt tanult Charcot-val és a skizofrénia szakértőjeként volt ismert.) Bleuler révén az 1900-as évek elejére a Burghölzli kiemelkedő kutatóközponttá vált, külföldről is érkeztek orvosok hogy láthassák a pszichés betegségek kezelésének és diagnózisának legújabb eredményeit.

1902-ben eltöltött egy szemesztert a Salpetriere pszichiátriai központban, ahol Pierre Janet pszichopatológiai előadásait hallgatta. 1903-ban elvette feleségül Emma Rauschenbachot, akitől öt gyereke született. 1905-ben a Zürichi Egyetemen kinevezték pszichiátriai orvosprofesszorrá. Nem sokkal azután, hogy Bleulerhez szegődött, felkérték, hogy tartson előadást munkatársainak Freud Álomfejtés című művéről. Jung Bleuler kérésére szóasszociációs vizsgálatokat végzett. Ez a vizsgálat úgy folyt le, hogy megkérte a kísérleti személyeket, hogy a bemutatott szavakra az első eszükbe jutó szóval reagáljanak. Jung leírta a válaszukat, valamint a válaszadásig eltelt időt (ez a latenciaidő). Jung szerint ha valaki az átlagosnál lassabban ad választ egy szónál, akkor az különleges jelentőséggel bír az egyén számára és az az elfojtás által a tudattalanban tartózkodik, ezek a komplexusok. A szóasszociációs vizsgálatok eredményei egyértelműen beleillettek Freud elméletébe, ami nagy dilemma elé állította Jungot. Felvállalja, hogy freudi analitikusként kockára tegye akadémiai karrierjét (Freud ugyanis nem volt elismert akadémikusi körökben), vagy Freudra való hivatkozás nélkül jelentesse meg az eredményeit? Az előbbi mellett döntött, nyíltan kiállt Freud mellett. 1906-ban Freud és Jung levelezni kezdtek, ami 1913-ig tartott. 1907-ben személyesen is találkoztak, és annyira jól kijöttek egymással hogy akkor 13 órán át folyamatosan beszélgettek, bár céljaik eltérőek voltak. Freud a pszichoanalízis nem zsidó terjesztőjét látta Jungban, míg Jung apafiguraként tekintett Freudra, de nem értett egyet vele a szexualitás hangsúlyozásában, és később ez vezetett barátságuk felbomlásához is. Igyekezett a freudi libidó fogalmának kiterjesztésére, hogy az egy általános lelki energiát jelentsen és ne csupán a szexuális hajtóerők gyűjtőneve legyen. Nála a libidó a szexuális energián túl magába foglalta az agressziót, a szerzési késztetést, a szellemi erőfeszítést és a kíváncsiságot is. 1909-ben elhagyta a burghölzi pszichiátriai kórházat, mivel magánpraxisa szépen növekedett. Páciensei klasszikus elmebetegek, azaz pszichotikusak voltak. (Freud nem vizsgált ilyen súlyos eseteket, ő csak neurózisokkal foglalkozott.) Jung 1912-ben egy amerikai előadókörúton olyan előadást tartott, amelyben már mellőzte a gyermekkori szexualitást (az Ödipusz-komplexust) és a freudi értelemben vett libidót, de újradefiniálta annak fogalmát.

Pszichológiai típusok

Ha a libidó kívülről irányított, akkor extroverzióról, ha belülről, akkor introverzióról beszélünk. Ezek általános beállítottsági típusok, amelyekkel születésünktől fogva rendelkezünk, így lényegében megváltoztathatatlanok. Az introvertrált személyiség a belső, szubjektív ideák alapján alakul ki, míg az extrovertrált az objektív világ, tárgyak és emberek hatása alatt áll. Az introvertrált önállóságra törekszik, míg az extrovertráltnak szüksége van másokra. Mindkét típus jelen van minden emberben, de általában csak az egyik dominál. Van egy tanmese róluk: az introvertrált és az extrovertrált sétálni mennek. Találnak egy kastélyt. Extrovertrált: – Menjünk be, nézzük meg mi van itt! Introvertrált: – Nem hiszem, hogy be szabad mennünk ide, veszélyes is lehet. Végül bemennek. Az extrovertrált felderíti a terepet, bejárja az egész kastélyt. Az introvertrált megáll egy könyvekkel teli szobában és elkezd olvasni. Extrovertrált: – Menjünk haza, nincs itt semmi érdekes, csak pár poros könyv! Introvertrált: – Maradjunk még, ezek a könyvek nagyon érdekesek és milyen régiek! A történet vége csattanós, bár nem valóságszerű: az introvertráltból extrovertrált és az extrovertráltból introvertrált lesz.

A tudat és a tudattalan kiegészítik egymást, így ha a tudat introvertrált, a tudattalan extrovertrált és fordítva. A beállítottsági típusokon belül négyféle pszichológiai funkció létezik az ektopszichés funkciók (azaz a környezethez való alkalmazkodás) alapján: 1, a racionális típuson belül gondolkodó vagy érző, 2, az irracionális típuson belül: az érzékelő vagy intuitív. Az egyes funkciók dominanciája elnyomja a többit, ezáltal azok a tudattalanban fognak munkálkodni. A következő típusok léteznek: extrovertrált gondolkodó, extrovertrált érző, extrovertrált érzékelő, extrovertrált intuitív, introvertrált gondolkodó, introvertrált érző, introvertrált érzékelő, introvertrált intuitív. A személyiség fejlődése magával hozhatja a tudattalan funkciók kiteljesedését is. A legfőbb ellentét az alcsoportokon belül mutatható ki, például ha a gondolkodás a fejlettebb, akkor az érzelmek gyengébbek. A főfunkció a tudat működését határozza meg. A segédfunkció kiegészíti a főfunkciót az ellentétes alcsoportból, – ha a főfunkció racionális akkor a segédfunkció irracionális. Az inferioris funkciók a tudattalan működését jellemzik. Lássuk például az extrovertrált gondolkodót, ez esetben a tudat beállítódása (főfunkció): extrovertrált gondolkodó, tudattalan (inferioris funkció): introvertrált érző, segédfunkció: érzékelés vagy intuíció.

A pszichikum önszabályozó rendszer, az ellentétek egyensúlyára épül. Az egyensúlyt az adja, hogy az ellentétek kiegészítik egymást. A tudattalan és a tudatos egyformán fontos. A tudatot egy fénycsóvához lehetne hasonlítani, mely által csak azt látjuk, amire odavilágítottunk. Terápia során fontos a tudatos és a tudattalan integrálása, a tudattalant is be kell engedni a tudatosba, nem csak fordítva.

 

68/b

Jean Piaget (1896-1980)

Piaget szakaszelmélete (Angolul ismertettem: https://foldeskaroly.wordpress.com/society-human-affairs-cognition/ )

Fejlődéslélektani elmélete szerint a gyermek kognitív fejlődésében világosan megkülönböztethetőek olyan szakaszok, melyek időbeli elhelyezkedése és tartama egyénenként változhat, de ettől eltekintve mindenkire jellemzőek, és egymáshoz viszonyított sorrendjük szigorúan meghatározott, mindenkire egyformán érvényes. E négy, alszakaszokra is osztható fő szakasz a következő:

Szenzomotoros szakasz| Érzékszervi-mozgásos szakasz (szenzomotoros periódus); cselekvéses helyzetmegoldás jellemzi;

Műveletek előtti szakasz| Műveletek előtti szakasz: szemléletvezérlésű (intuitív) gondolkodás és még mindig nagyfokú egocentrizmus jellemzi;

Konkrét műveleti szakasz| A konkrét műveleti szakasz: internalizált, reverzibilis cselekvésekkel megjelenő gondolkodási műveletek jellemzik;

Formális műveleti szakasz| A formális műveleti szakasz; a kombinatorikus gondolkodás, a hipotézis-alkotás és dedukció kialakulása.

Kritikák, az elmélet értékelései, besorolása

Piaget amerikai statisztikus kísérleti pszichológus kortársai a kis számú alanyon végzett, „gyermektanulmányi” módszerét (saját gyermekei megfigyelése) mint tudománytalant kritizálták (Piaget is kritizálta a statisztikus intelligenciateszteket). Az elmélet kidolgozásától kezdve mintegy 30 éven át, a nagymértékben szociáldeterminista behaviorizmus uralta angolszász nyelvterületen gyakorlatilag nemlétezőnek számított, 1932 és 1950 között a szerző semmilyen művét sem fordították angolra, a hatvanas években azonban tanait újrafelfedezték. Ekkoriban keveredett vitába viszont a pszichogenetikus deterministák egy szárnyával (Piaget-Chomsky-vita), az emberi nyelv veleszületettségét hirdető Noam Chomsky és Jerry Fodor követőivel.

Piaget tanaival sokan nem értenek egyet. Számos kísérletet végeztek annak bizonyítására, hogy az általa formálisnak nevezett problémákat a 12 év körüli életkornál korábbi életkorban is meg lehet ismerni. Mindennek ellenére az ő felosztását tekintik a fejlődésről való gondolkodás alapjának. Jerome Bruner (aki a huszadik század második felének egyik meghatározó neve az oktatástan és oktatáselmélet területén) így foglalta össze, ahogyan sok más szakember is értékeli Piagetet: „Nem kétséges, hogy ma Jean Piaget a legnagyobb hatású személyiség a megismerő tevékenység fejlődésének kutatásában. Mi és az utánunk következő nemzedék hálával tartozunk úttörő munkásságának. Piagetet azonban gyakran helytelenül értelmezik azok, akik pszichológust látnak benne. … Igazi elhivatottsága szerint episztemológus. Őt legmélyebben az ismeret természete önmagában érdekli, az ismereté úgy, amint a gyermek fejlődése különböző szakaszaiban megjelenik. Lényegesen kevésbé érdeklik azok a folyamatok, amelyek e fejlődést lehetővé teszik, és ezeket olyan elmélettel intézi el, amelybe sok minden belefér, abba az elméletbe, amely szerint a fejlődés az egyensúlyállapotoknak és egyensúlyhiánynak, vagyis a környezethez való akkomodációnak, valamint a környezet egy belső sémához való asszimilációinak a ciklusaiból áll. A fejlődés magyarázatához nem is ezzel a kissé kényelmes elméletével járult hozzá, sokkal inkább azzal a ragyogó formál-logikai leírásával, amellyel az ismeretet jellemzi úgy, ahogyan az a gyermeki fejlődés egyes szakaszaiban megmutatkozik. … Piaget formális leírásaiban bizonyára vannak hibák, amelyeket a logika és a matematika egyes művelői támadtak. De ennek a mi szempontunkból nincs jelentősége. Viszont roppant nagy jelentőségű Piaget leíró munkájának használhatósága és átfogó ereje.”[2]

A Piagettel kapcsolatos kritikákat Howard Gardner így foglalja össze:

Piaget értelemfelfogása túlságosan a nyelvi képességekhez kötött (verbalizmus). Úgy tűnik, eredményei kevésbé érvényesek a nem-nyugati kultúrákban, de nyugaton sem mindenkire egyformán alkalmazhatóak. Piaget mintegy kis tudósnak tekinti a gyereket: “egy művész, egy jogász, egy sportoló, egy politikai vezető” jellegzetes kompetenciái nála számításon kívül maradhatnak.

Sokak szerint az értelmi fejlődés sokkal folyamatosabb és fokozatosabb, mint ahogy azt Piaget sajátos ugrásokra épülő rendszere felvázolja. Modern kísérleti eredmények alapján úgy tűnik, Piaget sokszor alábecsülte vizsgálati alanyainak képességeit, például a tárgyállandóság felfogására vagy utánzásra sokkal koraibb életkorban is képesek a kisgyermekek, mint feltételezte.

Piaget feltételezte, hogy az értelmi fejlődés független a konkrét anyagtól, amelyen a műveleteket végezzük. Ma a pszichológusok többsége másként gondolja: az egyik területen állhatunk jóval alacsonyabb vagy magasabb szinten, mint egy másikon.

A genetikus ismeretelméletet, annak struktúrákra és reprezentációkra vonatkozó tanai miatt, Pléh Csaba a kognitív tudományok úttörő elméletének tekinti, szokás Piagetet a pedagógiai konstruktivizmus előfutárának is tekinteni.

Források

Pléh Csaba: Bevezetés a megismeréstudományba. Budapest, Typotex, 2003 (cop. 1998), 263 (Test és lélek, ISSN 1417-6793), ISBN 9637546960.

Piaget – Inhelder: Gyermeklélektan, Budapest, Osiris, 1999 (eredeti: Piaget – Inhelder: La psychologie de l’enfant. Paris, 1966, Presses Universitaires de France.) ISBN 963-379-625-3 ISSN: 1518-1222 

(68/b forrása: Wikipédia)

 

69. Hamvas
(1897-1968)

Alább válogatott idézeteket közlök Hamvas Béla bölcseleti gondolataiból. Szerintem Hamvas esszéi is a szépprózai munkásságához tartoznak. A legtömörebben ezekben fogalmazza meg egzisztencialista nézeteit, ezért válogatom ide őket. Regényeinek közösségi mondanivalóját is segítenek megérteni.

“Elavult a népnek, a nemzetnek, a fajnak mint életképes közösségnek a fogalma, mert csírája a versengésnek és a viszálynak, a féltékenységnek és békétlenségnek, a bárgyú büszkeségnek és a hazudozásnak.
Elavult az a politika-fogalom, amely a kasztok és a népek gyűlölködésében az ellentéteket nem kiegyenlíti, hanem szítja és fenntartja.
Elavult a vallás, mert a hitvallások különbségeiből elválasztó és ellenséges közösségeket teremt…”  (Patmosz 4.2., 1992, 231.o. Ehhez megjegyzem, hogy a szerző meggyőződése szerinti felfogásban a kereszténység nem vallás, hanem hagyomány.)

“Csak egyetlen hiteles közösség van: az emberiség. Nép, nemzet, osztály,kaszt, vallás, világnézet csakis ezen belül, nem mint elválasztó, hanem mint gazdagság és sokszerűség van jelen.” (I.m. 201.o.)

Hamvas elfogadhatatlan ötleteknek is hangot adott, például, mint itt is, megengedőleg  nyilatkozott a kasztok létezéséről, miközben általában szembeszállt bármelyik kaszt uralmával. Misztikus tendenciáit is ellenzem.

Hamvas Béla részletesen jellemzi az emberileg értéktelen típust, amit ‘senki’-nek nevez. Ennek egyik õse a Dosztojevszkij által leírt nagyvárosi csatornatöltelék.

„A senki másik õse az agitátor. Mert az agitátor nem valamely világnézeti programot hirdet, hanem, mindennemû programtól függetlenül az embert nyugtalanítja és feldúlja és izgat, jobban mondva meztelen izgalmat ébreszt és az embert cél és értelem nélkül fellázítja. Az agitátor nem tételeket és gondolatokat közöl, hanem az embert biztonságától, sõt egyensúlyától, sõt békéjétõl fosztja meg. A tétel csak ürügy. Mindegy, hogy az ember miért lázad, csak lázadjon. Az agitátor…dühöt ébreszt, és irigységet és  bosszút és vérontást. Miért? Azért, amit mond, biztosan nem. A nyugtalanságért, az izgalomért, a pucér lázadásért, hogy rendetlenség legyen, és felfordulás, de aztán még az se, izgalom se, ne legyen semmi.”
Forrás: Patmosz III.

“Már néhányszor elmondtam. Oroszországban is az történt, ami másutt, és mindenütt, ahol valaha forradalom volt. A baloldali demokratikus testvériség forradalma nem tudta magát tartani, és mint Athénben, és Rómában, és Londonban és Párizsban a demokratikus és felszabadító egyenlőség forradalma egyéni diktatúrává, és jobboldali privilegizáltak önkényuralmává lett. Ez történt Oroszországban Sztálinnal. Ez az amit nem szoktak tudni, sőt ez az, amiről nem szabad tudni. Oroszországban 1924 óta fasizmus, vagyis jobboldali diktatúra van, és ez azonnal fölismerhető, és minden ismertetőjeléről azonnal megállapítható. A baloldaliság mindössze az a hazugság, amely ezt a hazugságot elviselhetetlenné teszi. Ez a hazugságot hozták át ide a háború után, és ötvenhatban ez ellen a hazugság ellen kelt fel ez a “korbácsra és igára született nép”. De Magyarországon mindig ugyanaz történik. Mindegy, hogy itt milyen kormányzat van.”
“Nem lehet itt semmit a fehérekre, vagy a vörösökre hárítani. Az elaljasodásnak minden kedvezett, és semmi egyéb nem volt, mint elaljasodás. Ha a forradalom győzött volna, akkor sem lett volna más, sőt. Akkor jöttek volna a magyarok.
Ez a szint azonban számomra már régóta érvénytelen. A fasizmus-bolsevizmus az emberi egzisztencia leszűkítése, mint ahogy az egész politika az. A leszűkített ember primitívvé válik, ezért kezdünk ma hasonulni a vadakhoz. Egyedül az ember kitágítása a fontos. Szűkítés süllyedéssel jár, tágulás felemelkedéssel. Nekem minden politika kevés. Még a művész is kevés, a költő is kevés. A világirodalomban csak kevesen bírták ki, hogy költők legyenek. Ha költő lettem volna elzüllöttem volna, mint ahogy a többiek léha mutatványokban elzüllöttek. Nekem még a szent is kevés.”    

Hamvas Béla igényesen kimunkált eszméi közül sokat magam is helyeslek, jó párat tévesnek tartok, köztük a misztikus szemlélet dicsőítését.  Egy-egy mélyenszántó gondolata a jelenkor történetét is bevilágítja.

 

 

70. Borges
(1899-1986)
 
AZ ELSŐ MAGYAR KÖLTŐHÖZ
[AL PRIMER POETA DE HUNGRÍA]

E néked csak jövendő pillanatban,
mely annak is titok, kinek az izzó
planéták vagy a bikák jonhai
felfedik a jövő korok tilos
szerkezetét, mi sem lehetne könnyebb,
mint valamilyen lexikont felütni,
hogy megleljem neved, testvéri árny,
s megtudjam, mily folyókban tükröződött
arcod, mely mára por és hamu lett,
s mily kardok, mily bálványok és királyok,
végtelen alfölded mily fényei
kapatták hangod első énekedre.
Éjszakák s tengerek állnak közöttünk,
a századok nagy változásai,
és fajták, éghajlatok, birodalmak,
de valami megfoghatatlanul
összeköt, a szavak titkos szerelme,
hangok és jelképek e társasága.
Mint hajdanán az éleai íjász,
egy kósza estén valaki magában
egy árny-céltábla felé lődözi
egyre e képtelen nosztalgiát.
Mi ketten sosem találkozhatunk,
ó, ősöm, kihez el nem hat szavam.
Számodra gyönge visszhang sem vagyok,
magam számára szorongó titok,
varázslat és rettegés szigete,
amilyen talán mindig minden ember,
és te is voltál, más egek alatt.

Somlyó György fordítása

70/a

Abraham Maslow (1908-1970)

Judy Foldes dolgozata a humanista pszichológia megalapítójáról:
Maslow az Amerikai Pszichológiai Társaság elnöke volt. Motivációs elmélete a szükségletek hierarchiáját feltételezi. Az emberi törekvések jobb megértését segíti elõ, habár kísérletek, szigorú elméleti levezetések által nem igazolt. A magasabb szintû motívumok szerinte akkor válnak érvényes hatóerõvé, ha az alacsonyabb szinteken az egyén nem szenved hiányt.

A motívumoknak két nagyobb szintje van. Közülük az alsó szint négy
egymásra következõ hiányszükséglet kielégítésére irányul.
1.Fiziológiai szükségletek: éhség, szomjúság, szexualitás; 2.Biztonsági
szükségletek: fizikai védettség, kiszámíthatóság; 3.Szeretet, valahová
tartozás szükséglete ; 4.Elismerés szükséglete: önbecsülés, mások elismerése. hírnév,

A felsõ szint az önmegvalósítás szükséglete, a vágy arra, hogy elérjük
a bennünk rejlõ lehetõségeket. M. szerint az alsóbb szintû szükségleteket ki kell elégíteni ahhoz, hogy a magasabb szintû motívumok hatása érvényesüljön. Ide tartozó törekvés, hogy az ember önreflektív, elfogadó, becsületes, társasági, szabad, önálló, kreatív, spontán, másokban bízó és megbízható, különbségeket elfogadó legyen. Végülis, hogy az legyen, amire “született”: amivé az ember pozitív értelemben lehet, váljon is azzá.

A kognitív törekvés, a megismerés, a tanulás vágya a múlt századokban szintén ehhez a magasabb szinthez tartozott. Manapság azonban a képzettség megszerzése az alsóbb szintû, elemi szükségletek kielégítésének a feltétele lett.

Ez a sok közül az egyik téma, amelyet megragadva a Maslowról szóló kéziratos tanulmány szerzõje kreatív módon használja fel az ismertetett elméletet az Amerikában is terjedõ újszegénység megértésére. De túllépni is képes a Maslow által követett individualista pszichológián. A nyomorban élésnek pszichikai és testi következményei vannak, és ezt az állapotot nem az érintettek eredendõen sajátos lélektani, vagy biológiai tulajdonságaival kell megmagyarázni.  A szegénységben élõ tömegek motivációs szerkezetét gazdasági és társadalmi elesettségük döntõen meghatározza. Tehát nem õk a bûnösek abban, hogy anyagi és kulturális helyzetük olyan, amilyen. A most idézett amerikai szerzõ egy másik tanulmányban taglalta, hogy  Nietzsche általánosságban is joggal vetette el a bûnösségi elvet. Hiába lenne életbevágóan fontos a fiatalok tanulása, a képzettség terjedése, az általános degradálódás akadályozza ennek a kiugrási lehetõségnek a felhasználását. Itt lenne nélkülözhetetlen szerepe az állami beavatkozásnak és civil erõfeszítéseknek.

 

71. Camus
(1913-1960)

A „Közöny” regényhõse megöl valakit.

Előljáróban megkísérlem körvonalazni egy hasonló tett elkövetésére képes személy profilját, másképpen, mint azt Camusnál olvasom.

Tehetséges, tanult ember, tud szórakoztatóan szellemes és kedves lenni, de élete mindig úgy alakul, hogy amikor a környezete jobban megismeri egoista személyiségét, magára marad. Van, ahol megtûrik, de általában egy idõ után igyekeznek elkerülni, és ekkor õ azt hiszi, hogy nem vele van baj, hanem a többiekkel. Ha munkája van, szorgalmasan elvégzi, ám a környezetétõl való elidegenedése miatt a munkáját is rendre elveszíti.

Beszélni tud mindarról, amirõl az emberek között megállapodásos felfogás uralkodik: a korrektség, az empátia, az érzelmek viszonzása, a lelkiismeret, a szégyen, stb. Az ő számára ezek csak szavak. Szintúgy a felelõsség saját tettei iránt, a kötelesség, a másokról való gondoskodás, a hála. Az emberek szemében ez ugyanannyit tesz, mintha ezek az érzések egyszerûen hiányoznának nála. De mivel ezekrõl a saját magyarázatát hangoztatja, nem ismeri el ezt a hiányt sem.

Lelki beteg, mert képtelen a hosszabb távú túléléshez nélkülözhetetlen együttmûködõ magatartást gyakorolni. Visszaesik, regrediál a gyermekkorba, amikor mások gondoskodtak róla és most is ezt várja. Gyermeki regressziója olykor primitív, durva, akár hiszteroid formákban jut a vele érintkezõk tudomására. Mivel ezen nem tud változtatni, szociális értelemben már régóta halott. Ez az ember a saját betegségének az áldozata, más emberek pedig az õ közönyének áldozatai.

(Vissza Camushoz.)
A regény hőse is különösebb indulatok nélkül követte el a bűntettet. Cselekményének idején nem sokat törõdtek a bûnösök pszichiátriai állapotával és azzal, hogy be tudták-e látni cselekményük veszélyességét.
A tárgyaláson az  ügyész a vádlott elõéletét jellemezve, felemlíti annak közönyét anyja élete és halála iránt. (Nem ölte meg, csak nem sokat törõdött vele.)
Igen – mondta erõteljes hangon -, vádolom ezt az embert azzal, hogy  bûnös szívvel sírba vitte édesanyját. – Úgy látszott, ez a kijelentés mély hatást tett az esküdtekre s a közönségre…

(Az ügyész rátér a vád tárgyát képezõ bûncselekményre.)
– Legalább megbánta-e, amit tett? Soha, egy szóval sem, uraim. A tárgyalás folyamán ezt az embert egyszer sem, egyetlenegyszer sem rendítette meg gyalázatos rémtette.

(A vádlott visszaemlékezése a tárgyalásra.)
Szó sincs róla, kénytelen voltam beismerni, hogy igaza van. Nemigen bántam, amit elkövettem. Igazán sohase sajnáltam meg semmit sem. Mindig azzal törõdtem, ami majd ezután történik, akár ma, akár pedig holnap.

…az ügyész most már a lelkemrõl kezdett beszélni.
Azt mondta, hogy … nincsen olyan erkölcsi elv, ami iránt  fogékony lennék. – Szó sincs róla – tette hozzá -, ezt nem illenék a szemére hányni. Nincs jogunk hiányolni nála azt, amit nincs módjában megszerezni. De ha a szív üressége, azon a fokon, amelyen ennél az embernél találhatjuk, általános érvényû lesz, ebbe a társadalom is belebukhat.

(A halálraítélt monológja életének utolsó napján)
De magamban biztos vagyok, biztos mindenben, biztosabb, mint a magam létében s eljövendõ halálomban…. Igazam volt, igazam van, mindig s mindenben igazam van. Éltem egy bizonyos módon, s élhettem volna másképp is. Volt, amit megtettem, volt, amit nem. Ezt s ezt sose tettem meg, viszont ezt meg ezt megcselekedtem. No s aztán? Mintha mindig erre a percre vártam volna… s erre a bizonyos hajnalra, amely majd igazolni fog. Semmi, de semmi se fontos, jól tudtam… Valami homályos áradat szállt felém a még el nem érkezett esztendõkön keresztül, s ez az áradat útközben kiegyenlítette mindazt, amit valóban átélt s mégsem valóságosabb esztendõim kínáltak.

(Vissza a kiinduláshoz: saját nézetem a vádlottról. )
Többféle szindróma hordozója, hiszen a  lelki bajok, mint tudjuk, gyakran együtt járnak. Legnagyobb baja a paranoid magabiztosság  (“mindenben igazam van”) és a skizoid önbecsapás (“semmi sem fontos”). Így hazudik önmagának, hogy elkerülje a szembenézést a realitással. Epileptoid megnyilvánulása, amikor sajnáltatja magát azért, mert õ gyenge ahhoz, hogy szembeszálljon az õt üldözõ környezetekkel.

Az elbeszélésben a regényhõs anyja szerencsésnek mondható, hogy nem élt hosszabb életet. A szokványos gondolkodás a vérrokonság alapján önkéntelenül is rávetíti a bûnt a szülõkre. És hamar kész a másik fajta ítélet is: ilyennek neveltétek. Az anya életének tragédiája a fia közönye volt, melytől õ szenvedett a legtöbbet. De még gyötrelmesebb  lett volna a számára, ha fiának áldozatai õt okolták, hibáztatták volna azért a magatartásért, amelynek elsõsorban õ volt a szenvedõ alanya.

 

 

72. Beckett
(1906-1989)

Vladimir és Estragon értelmes szavakból alkotott értelmetlen várakozási jeleneteit és látogatóik gesztusait nem szabad magyarázni. Az életben valóban tömegesen tapasztalható  abszurd fejleményeket reprezentálják.  Sajnos, ezek egy részét vérontás kíséri, tehát a téma nem egyszerűsíthető le a darab világára.  Reflexióim ennek az abszurd közegnek a nyelvezetéhez igazodnak.  A Samuel Beckett modorát követő kisebb pszichodrámát részben az ő alakjaiból és szavaikból, részben pedig veszélyesebb internetes csirkefogók alacsonyabb intellektusú kommentjeiből  állítottam össze.

LUCKY
(Monoton hangon) Heret és Façard kutatásait díjjal tüntette ki a török Antropopopometriai Akakakadémia.
Megállapítást nyert, hogy röviden az ember, azaz a rövid ember, a táplálkozás fejlõdése, a szemét elhordása ellenére is soványodik. A TISZTA VESZTESÉG az õsbolgárok kora óta két ujj és száz gramm pacákonként, átlagos hozzávetõleg szép kerek számban élõsúlyban.

SZÓRÓLAP
( Új szereplõ)
Zseniálisan szellemes fogalmazás. Tetteinkkel is kiállunk mellette. Megvédjük! Megyünk és szétverjük, amit kell. Rohadtak! Nem hagyjuk! Kiáltsátok velem! Ütemesen! Ram-tam tatatam…

LUCKY
Nagyonis elfoglaljuk az épületeiket. Ha közülük találkozom valakivel, belévágom a bajonettemet. Ciglerek, buzik, finomkodók. A kurva anyjukat! A városi szubkultúrájuk ellen minden eszköz megengedett. Listáink vannak.

– A többiek valamennyien kiabálnak. A zûrzavarból egy hangot lehet érteni:

SZÓRÓLAP
Felnézek rád. Összefogunk. Pontosan azt kell tenni, amit mondasz. Folytatjuk a védekező ostromot. Elbánunk a nem ide valókkal. Büszkék vagyunk magunkra és csak az tartozhat közénk, aki büszke ránk.

– A többiek valamennyien Luckyra vetik magukat, aki kézzel-lábbal tiltakozik, és üvölti tovább a szövegét:

– A  SÍKSÁG óta a levegõ és a föld mindig ugyanaz a kövek számára, de még sajnos itt vannak a fejek, a fejek, a fejek, a fejek, a szakállak. Mindet levágjuk és hadd jöjjenek a lángok, a lángok, a lángok…

POZZO
Kezd veszélyessé válni számomra. Egy ideig, mint engedelmes szolga, a hasznomra volt, mert megijesztette azokat, akiknek a szemében én vagyok a kisebbik rossz. De  a kötél örökre összefûz minket és azt nem vághatom el. Enyhén mutatnom kell, hogy nem vagyunk azonosak, de csak vigyázva, nagyon óvatosan, nehogy már őt tekintsék a kisebbik rossznak.

A többiek újra kiabálni kezdnek. Pozzo felugrik, és megrántja a kötelet. Lucky is megrántja a kötelet, elbotlik, üvölt. – A későbbi cselekményben   Pozzo megvakul, Lucky vezető kötelének segítségére szorul, aki aztán már őt fogja ráncigálni a kötéllel.

 

 

73. Berlin

(1909- 1997)

Kis ízelítő Isaiah Berlin eszméinek gazdag tárából. „A szabadság két fogalma” című előadásában a maga módján különböztette meg a negatív szabadság („szabadság valamitől”) és a pozitív szabadság („szabadság valamire”) fogalmát. Rámutatott arra, hogy a pozitív szabadságot igen gyakran arra használták fel, hogy az emberek negatív szabadságjogait megnyirbálják. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata  a szabadságnak ezt a kétféle, pozitív és negatív fogalmát kissé más értelmezésben használja, amikor felsorolja az alapvető emberi jogokat, mint pl. „védelem a kínzás, a kegyetlen, embertelen bánásmód és büntetés elől” (negatív szabadság) és „a vélemény és kifejezése szabadsága” (pozitív szabadság).
 
De maradjunk Berlinnél! Abból indul ki, amit mindenki érez: azonos vagyok önmagammal. Azt is érezzük, hogy társadalmi közegben élünk, a többiek magatartása is hat ránk. Az egyén megpróbálhat részben azonosulni valami nagyobb közösséggel, annak törekvéseivel. Ám „ a másokkal való teljes összhang összeegyeztethetetlen az önazonossággal..” („ Négy esszé a szabadságról”) Szükségem van egy olyan területre, amelybe mások nem avatkozhatnak bele. Ekkor felmerül a kérdés: „milyen tág az a terület, amely felett uralmam van, vagy kell, hogy legyen?” A negatív szabadságom ennek a területnek a nagysága.
 
Berlin megcáfolta mind a humanista individualizmus, mind a romantikus nacionalizmus leegyszerűsítő feltételezéseit, szemben állt minden bal- és jobboldali tekintélyuralommal. De azt sem hitte, hogy minden komoly emberi érték egyidejűleg megvalósítható. Az említett könyvben írja: ”Kiderül, hogy a választás szükségessége, bizonyos végső értékek feláldozása mások kedvéért: a tragikus emberi létezés állandó vonása.”

(A fenti tartalmú bogbejegyzés vitáját lásd: https://foldeskaroly.wordpress.com/2016/03/18/a-berlin-poszt-hozzaszolasai/

 

74. Nabokov

(1899-1977)

Vladimir Nabokov orosz volt, azon a nyelven írt, harmincnyolc éves koráig, majd az angol nyelvû irodalom kiemelkedõ mûvelõje, sõt, modern klasszikusa lett. Bravúros stílusmûvészetét nézték, nem a származását és jöttangol volta miatt senki sem szapulta. A nagy port felvert “Lolita” egy kamaszlány iránti, tehát pedofil szerelem s kölcsönös erotikus szenvedély története. Nagyon csekély mértékben lehet bûncselekménynek tekinteni. Belsõ feszültségét az teremti meg, hogy ezzel a szerelemmel mégis együttjár a marcangoló bûntudat a fõhõs katolicizmusa miatt.

Nem a tárgyválasztás dönti el egy regény esztétikai minõségét. A maga korában perverznek tekintett témákat többen emeltek mûvészetté. Például Th. Mann: a vérfertõzõ bûnös, majd pápa, a Wa¨lsungvér testvérpár, vagy egy velencei haláleset történetében. Hõsei felejthetetlen egyének és ilyenek Nabokov regényalakjai is.

A Lolita sikere nem homályosíthatja el a többi alkotást. Nagy szenvedélyeket írt le távolságtartó módon, kiegyensúlyozott elmével, mintegy ‘harag és részrehajlás nélkül’. A történelmi tanulmányokkal érintkezik Nabokov megalkuvás nélküli totalitarizmus-kritikája. De ezt sem történészként, hanem a szépíró közvetett módján viszi végre: mesterien megírt alakokon keresztül. A “Baljós kanyar” egy közösségi jelszavakkal operáló balos diktatúra képe. A hatalomhoz jutott terroristák elrabolják az ellenfél, Krug professzor fiát, hogy az apát kegyetlen lélektani zsarolásnak vessék alá. Minden eszköz alkalmazását megengedettnek tartják. (Mint azok az ultrajobb terroristák, akik az életrajzi Nabokov antikommunista apját megölték, mert nem volt eléggé szovjetellenes.)

Külön lehetne méltatni Nabokov bravúros mûfordításait.

Nabokovnak nem voltak nevelõ szándékai. Öntörvényû mûvészete felülírta a morális didaktikát, az egykönyvû világnézeteket, országos korlátoltságokat. Írásmódjának szecessziós cizelláltsága posztmodern szerzõkre is hatott. Maga is a komolyság és a groteszk közti keskeny pallón egyensúlyozott sikerrel. A világot nem kívánta megjavítani, mégis hírt adott elgondolkodásra késztetõ erkölcsi döntésekrõl.

Nála, csakúgy mint a többi nagy írónál, a regényhõsök az elsõ fejezetek után már a saját pályájukat futják be és sorsukat önálló személyiségük is meghatározza. Ílymódon a jó regény bizonyos részben saját magát írja és  a szerzõ kiinduló elképzelésétõl függetlenedő hősei a korabeli ember képére és hasonlatosságára alakulnak.

 

 

75. Canetti
(1905-1994)

Elméleti erőben többé-kevésbé Pascalhoz és Ortegához mérhető jelenkori esszéista volt Elias Canetti.  Először a „Tömeg és hatalom”c. művét fogom idézni.

A tömeget az egyéniség kiürülése jellemzi: akkor keletkezik, amikor minden tagja megszabadul különbözőségeitől és egyformának érzi magát. Valójában mégsem válnak egyenlőkké, ezért a tömeg előbb-utóbb széthull. Az emberek visszamennek tartós tömegkristályaikba, pl. családjukba. Magának a tömegnek megmaradnia csak akkor lehet, ha a kiürülés folytatódik újabb csatlakozó emberek által. „Csak a tömeg növekedése gátolhatja meg, hogy egyedei visszamásszanak magánterheik alá.” (Európa Könyvkiadó, 1991.17.)
 
A tömeg pusztít. A szétcsattanó porcelán, a csörömpölő ablaküveg növeli az örömét. „egy új lény harsány hangjai a zajok, egy újszülött ordít bennük.”(uo.) Viszont az egyenletes templomjárás, a rítusok ismétlése szelídebb tömeglétezést jelent, keményebb és hevesebb szükségletek pótszere. Azonban a nagyobb települések tömegesedési igénye nem fér bele a hivatalos egyházak korlátozó ceremóniáiba. Templom, kaszt és egyház mindig szűk. A Hegyibeszéd, a páli tanítás, a buddhizmus az addig uralkodó vallás korlátai ellen irányult. Szabadban prédikáltak. A keresztesek, a flagellánsok, Wesley hallgatói is szabadban gyűltek össze. A kitörés az, amikor a zárt tömeg nyílt tömeggé válik és ezt nemcsak térbelileg kell értelmezni. A kitörésekbe a háborúk is beletartoznak.
 
A tömeg elégedetlen saját korlátozott létszámával, mindenkit magához akar vonzani. Ilyen kitörései a francia forradalom óta jelentkeznek modern formában. Most már megszabadult a transzcendens, jámbor értelmezésektől és céloktól, „maga akarja megélni animális erejének csúcsérzését, és ehhez újra meg újra azt használja föl, ami szociális indítékkal és követelésként kínálkozik.” (21.) A tömeg széthullása ellen hat, „ha kettős tömegek alakulnak, s az egyik tömeg megmérkőzik a másikkal. Minél közelítőbben azonos a megmérkőzők ereje és intenzitása, annál tovább él mind a kettő.” (uo.)
 
A tömeg egyik legfőbb vonása az üldöztetés érzete: …”ingerlékenység ez minden egyszer s mindenkorra ellenségnek minősített ellenféllel szemben. Az aztán tehet, amit csak akar…bármi úgy fog megítéltetni, hogy rendületlen gonoszságból fakad…”(uo.)
 
A tömeg adottságainak és hajlamainak felhasználása a politikusok kedvelt eszköze.
A szerző fenti könyvének a hatalomról szóló fejtegetéseit pontokba szedve kivonatolom és értelmezem itt, a magam felfogása szerint.
 
1. A hatalomhoz tartozik a parancsok rendszere, amely, burkoltabban, a hadseregen kívüli területekre is jellemző. A parancs valamely cél elérésére irányul, egyidejűleg pedig az uralom tüskéjét szúrja az alárendelt lelkébe. Az emberi együttélésben mindennapossá vált parancs nem más, mint felfüggesztett halálos ítélet (483). Aki a hatalmat le akarja bírni, annak lelje módját, hogy letörje a parancs fullánkját.
 
2. A rendszer csúcsán álló ( a „király”) udvari népe számos helyzetben gyarapító falkává válik a szemmel látható viselkedése szerint. Mindenki ugyanazt teszi, elsőnek a király. Az udvari nép, mint tömegkristály talál vissza eredetéhez, a felhalmozó, szerző (akviráló) tömeghez. A gyarapítás természetesen nemcsak a vagyonra, hanem a népszerűségre, a hatalmi pozíciókra is kiterjed. (Mai tapasztalatok szerint az egész hatalmi harc  összefüggő üzleti-közéleti-mediális-ideológiai pozíciókért folyik, szövevényes hálózatokban egyesített érdek-konglomerátumok között. A szerzéssel foglalkozó udvari nép maga az uralmon levő csoport. Az utóbbiak rendszerint akkor is támogatják az érdekeiknek megfelelő gátlástalan vezetőt, ha már nagyon idétlen. Amíg tud játszani a tömeg primitív mozgatóival: a félelemmel és a reménnyel. Közben megszedik magukat.)
 
3. A csúcson állónak gyakorta támadhat olyan víziója, mely egyenesen a paranoia őshelyzetéig visz el. (469). Alapérzése az, hogy ellenséges falka keríti be és őrá, egyetlenre feni a fogát. Az őt figyelő lények bosszúra készülnek. A beteg sokáig hatalmaskodott rajtuk büntetlenül. (A később kiadott Feljegyzések szerint a ilyen beteg számára a külvilág „a saját belső labirintusa részévé válik. Nem szabadulhat önmagától.” 287)
 
4. Az elpusztíthatatlanság, a túlélés vágya mindenkiben megvan. A súlyos bűnt elkövető túlélő azonban a hatalmaskodó végső típusa. Egyetlen ember sokakat elpusztíthat és mint monstrummá vált túlélő, megmarad. A hatalom ősi struktúrája, a lényege az, hogy birtoklója akár a többi ember kárán is megőrzi magát. Ma egyetlen ember is elpusztíthat milliókat a döntésével. Az új fegyverfajták korában persze az ő túlélése, hatalma is abszurddá lett. A túlélés szenvedélyes vágya számára az alkotó munka a megoldás, mely megszolgál a halhatatlanságért. De ez csak kevesek számára megoldás.
 
5. Hogy a károkozó túlélővel elboldoguljunk, a mindennapos, egyre sűrűbb parancsolgatást is kordába kell szorítani. Aki ebben a rendszerben feljebb kerül, legfőbb irányítóvá válik, az eltelik parancsolói félelemmel, s ettől kényszeresen próbál szabadulni. Eszköze a folyamatos fenyegetés lesz, ami végül ő ellene fordul. Akár fenyegeti ellenség, akár nem, mindig úgy érzi, hogy fenyegetik(484). Legsúlyosabban a saját emberei. Erre a parancsoló hadat üzen, ölni indítja népét. A hadban esetleg sok embere odavész, de ezt nem bánja, „titkon azt kívánja, hogy saját seregében is ritkuljanak a sorok.” (uo.) Katasztrófa is történhet. De mielőtt a katasztrófa a saját személyét elérné, mielőtt az a szerinte őbenne megtestesült világra lecsapna, számtalan más ember elpusztul.
 
Más embereknek kárt okozni, saját magunk jólétét megőrizni – természetesen nemcsak az író által ábrázolt élet-halál helyzetben tapasztalható magatartás. A társadalmi túlélők negatív fajtái azok a favorizált csoportok, melyek, mások életlehetőségeinek kárára előjogokhoz  jutnak .

A Káprázat-ot, 1932-ben írta, korábbi esszéit is tovább gondolva. A történelem hajtóerejének nevezi az ember ösztönös vágyát, hogy beleolvadjon a tömegbe és abban elvesszen. A műveltség az individuum erődövezete a benne élő tömeggel szemben. Harcolnunk kell azért, hogy megöljük magunkban a tömeget. „A tömeg, ez a roppant vad, nedvektől duzzadó forró állat, ott mocorog valamennyiünkben…” ezt írta egy évvel azelőtt, hogy ez az állat eluralkodott. A műveltség gyenge erődövezetnek bizonyult.

Van abban a könyvben egyházelemzés is. “A katolikus egyház mellett sok minden szól, ám…túl csekély a múltja. Kétezer év, részben az is költött…Bármelyik egyiptomi múmia többet ér egy katolikus papnál.”  “Isten – a múlt… A biblia Istene alapjában véve szánalmas analfabéta. Nem egy szerény kínai istenség ezerszer olvasottabb nála.” (Káprázat, Európa könyvkiadó, Budapest, 1973. 194-195.l.)

„Széles látókörű, gondolatgazdag, és nagy művészi erejű írásaiért” Nobel díjat kapott 1981-ben.

A “Feljegyzések” című kötete (válogatás az író évtizedeken át vezetett, külföldön megjelent naplóiból, Európa Könyvkiadó 2006):

“Az vagy, amit olvastál.” (175.o.) Könyvek “ki tudják válogatni az olvasóikat…” (141.)

Ez is onnan van: “Amióta nincs mondanivalója, szünet nélkül beszél. Mihelyt megint lesz valami mondanivalója, el fog hallgatni.” Ráillik némely vezérre.

Naplójában a szerző üdvözölte a kelet-európai rendszerváltó eseményeket. “De hogy mi lesz a kimenetelük, azt senki sem tudja megmondani. Valami kiderült, cáfolhatatlanul: nincs előre látható menete a történelemnek.” (334.) –

Montaigne szellemében kérdezi a jelenkori alkotmányos hitvallóktól: “Melyik múltra lehet büszke bárki is?” (249.)
“A spanyol büszkeség, és akkor olvasod, mit műveltek a spanyolok Amerikában.” (uo.)

“‘Hatalom’, ezt sokszor emlegettem. Hányszor, de hányszor! De vajon sikerült-e olyan ocsmánynak is lefestenem, amilyen valójában? Sikerült-e akár csak az ezredrészét is elvennem a hatalom vonzerejének?” (Feljegyzések, 356.)

Canetti a tanítványa Cervantesnek, Gogolnak és Dosztojevszkijnek. További szellemi őse szkeptikus Montaigne-n kívül a vallástalan Stendhal és a vallásos spanyol barokk író, Quevedo. Marakeshi jegyzeteiben zsidó forrásait és eredetét is feltárja. Megállapítja ezt is: “Csak kiválasztott népek vannak: az, amelyik még létezik, mind.” (Canetti, Feljegyzések, 138.o.) Így cáfolta a kizárólagossági dogmát.

Kénytelen elismerni, hogy nem lehet megszüntetni a hatalmat általában, de nem hajlandó azt megértően tudomásul venni. “Azon már nincs mit csodálkozni, hogy a hatalmasok hibát hibára halmoznak. Az viszont felfoghatatlan, hogy az egykor volt hatalmasok megannyi irtózatos fiaskója ellenére az emberek ugyanúgy tülekszenek tovább a hatalomért.” (Feljegyzések, 161.) Az uralom és alávetettség viszonyaihoz fűződő érdekek létezésével azonban keveset foglalkozik. Azokat csak a szociológia, a gazdaságtan és a politológia eszközeivel lehet alaposan kielemezni. Ő viszont a hatalmat főképpen moralistaként ítélte el.

“A valódi erkölcs az ember csontozatává válik, azzá a vázzá, amelytől a tartását kapja.” (Feljegyzések, 248.)

Minél nagyra törőbbek a hatalmi célok, annál alaposabban kellene ismerni azok megvalósítási közegét. Ehhez tapasztalatot, megfontoltságot és sokoldalú tudást nyújtó tanulási folyamatban lehet eljutni. “Aki úgy érzi,eleget tanult, az nem tanult semmit.” (Felj.,304.) “A történelem felszarvazza a hatalmasokat.” (Felj.,308.) Hozzánk is szól a legtöbb odavetett jegyzete.

“Visszamenőlegesen ható diktátorok; egy újfajta történelemszemlélet… Minden, ami volt, megjavítható.” (84.)

Akár szedett-vedett eszmékkel is befolyásolni lehet a sokaságot, melynek tömeglétét – évtizedek után C. adottságnak ismeri el.”a tömeget ma sem jónak, sem rossznak, egyszerűen csak létezőnek tekintem.” (86.) A tulajdonságaiból következik, hogy milyen eszmékkel lehet rá hatni.

“A leghamisabb szólamok bírnak a legnagyobb vonzerővel…”(38.o.)
“a különféle emberi érzületek tömegélményekből fakadnak. De hát tehetnek az emberek arról, hogy milyen tömegélmények érik őket?” (209.o.)

 

 

76. Hrabal
(1914-1997)

A „Háromlábú ló az ügetőpályán” c. írásából
 
Idő: 1989, amerikai előadásai után.
 
„Semmi se történt, semmi se történt… és az Egyesült Álmok fõvárosában azt mondtam magamnak… Hiszen te klassz fickó vagy! És utána az egyetem hallgatói kérdéseket tettek fel nekem, és már nem haldokoltam, felálltam, mert nem bírtam tovább ülni, felálltam, és mozgott a kezem, a gondolataimnak, saját magamnak vezényeltem, így aztán a mindenki által igen fontosnak tartott kérdésre, hogy mit szólok Václav Havelhez?, minthogy a választ már tudtam, nagy nevetve azt feleltem, hogy Havel két mítoszt elevenített fel… elõször is Prométheusz mítoszát, mert akárcsak Prométheusz, Havel is ellopta az istenektõl a tüzet, így aztán most börtönben ül… és Szókratész mítoszát, akit halálra ítéltek, mert huligánokat nevelt a fiatalokból… és bár emigrálhatott volna, inkább megitta a bürökfõzetet… miközben Havel, ahelyett, hogy az Egyesült Álmokba ment volna, otthon ül a dutyiban, és azon gondolkozik, mit mondjon az ellenzéknek, ha majd szabadul… És Áprilka, a hallgatók azonnal a szavamon fogtak, hogy: Én is ellenzékinek tartom-e magam? És én felemeltem a kezem, és úgy kiabáltam… Már hogyne tartanám magam ellenzékinek! Ezt a kérdést már Belgrádban megválaszoltam… Egy írónak nemcsak éreznie, de hangosan ki is kell mondania azt, amit oldalt ülve… di sideo… lát, és mindezt úgy mondja ki, ahogy tudja, és ha maguknak egyetemi mûveltségük van, akkor megértik õt, már Platón is azt tanította, hogy a gondolkozó embernek kötelessége hangosan kimondani azt, amit gondol. Nekem is ez a kötelességem, erre tanított Jaroslav Hašek, szülõhazám legnagyobb piása és írója, õ azt mondta, hogy az ellenzékiség belépõ a mérsékelten haladók pártjába, amit, mint tudják, Jaroslav még a Monarchiában alapított…”
 

 

 

77. Kurt Vonnegut
(1922-2007)

Börleszk – részlet

Az alkotmány kiválóan alkalmas tervezet a nyomor előidézésére, hiszen az, hogy sikerül-e viszonylag boldoggá és büszkévé tenni az egyszerű embereket, maguknak az embereknek az erejétől függ – márpedig senki nem ír le olyan gyakorlati eljárást, amelyik a népet, választott képviselői ellenében, erőssé teheti.
Az alkotmány megszövegezői bizonyára nem találtak semmi szépet azokban, akiknek nem volt nagy vagyonuk, befolyásos baráti körük, vagy közhivataluk…
Sajátos és folyamatos helyzetekben az emberi lényekben újfajta családi összetartozás ébred.

 
Következésképpen a választott képviselők nyilvánvalóan a választott képviselők családjának tagjaivá válnak- fanyalgók, finnyásak és fukarok lesznek az összes többi család iránt.  (” Börleszk” 1981. 44-45 l. nyomán.)

 

 

78. Milan Kundera
(1929)

A fő mű, „A lét elviselhetetlen könnyűsége” tartalmaz egy bekezdést, melyben az elbeszélő a maga művéről vall: “Regényem szereplői azokat a saját lehetőségeimet képviselik, amelyek nem valósultak meg. Ezért szeretem mindegyiket egyformán, és ezért riaszt mindegyik egyformán: mindegyikük átlépett valamilyen határt, amit én csak megközelítettem. Éppen ez a határátlépés (a határé, ahol véget ér a saját énem) vonz engem. Csak e határon túl kezdődik a titok, amire a regény rákérdez. A regény nem a szerző vallomása, hanem annak vizsgálata, hogy mi az emberi élet abban a csapdában, amivé a világ változott.”

Csak hírnevét tekintve számít a fentihez képest „ mellékműnek” az:

„Azonosság” (L’Identité, 1997)
Részlet

PR igazgató provokatív eligazítást tart csapatának. Hajlamosak vagyunk, úgymond, túlbecsülni a  szex jelentőségét. Pedig csak egy  kisebbség leli  örömét benne. 

Az egyik elegáns nő „ugrik”: – A közvélemény-kutatások egészen mást tanúsítanak! – Hát persze! Drága hölgyem, ha valaki telefonon rákérdez, hogy kegyed hányadán áll a nemiséggel, tán az orrára köti az igazat? Nyilván hazudni fog: „Szeret baszni? – De mennyire! – Hányszor? – Napjában hatszor! – Szeret malackodni? – Megveszek érte!” Ez csak komédia, folytatja a főnök. Az erotika általában véve ambivalens az üzlet szempontjából. Jól el kell találni azt a fajtáját, amely megfelelő irányban piszkálja fel a vásárlók érdeklődését.

Az előadó az élet értelméről is kifejti a  véleményét:

Miért élünk? Hogy ellássuk az Istent emberhússal. Tudniillik a Biblia, kedves hölgyem, nem arra buzdít, hogy az élet értelmét keressük. Arra szólít fel, hogy szaporodjunk.  Ne áltassa magát: azt, hogy „szeressétek egymást” a „szaporodjatok” felől kell értelmezni – egyszerűen úgy kell érteni „szeretkezzetek!”, „közösüljetek!” Hát ez és csakis ez az emberi élet egyetlen értelme. A többi szart se ér.

*
Egy fiatal nő a régi szerelmére gondol, akinek első alkalommal ezt mondta: elmennék veled egy orgiára azzal a feltétellel, hogy a gyönyör pillanatában mindenki változzon állattá, ki birkává, ki tehénné, ki kecskévé. Hol végződik a valóság, hol kezdődik a fantázia?

Most egyszerre csak azt veszi észre, hogy meztelen emberek veszik körül. Elege van, behunyja a szemét, de pillái mögül egyre látja az ágaskodó, apadó szerveket, olyik nagy, olyik nyeszlett. Mintha fölegyenesedő, hajladozó, visszahanyatló földigilisztákat látna, majd kígyókat. A kép undorítja, mégis izgatja. Ez az izgalom nem kelt benne friss vágyat a szerelemre, mert megérti, hogy többé nem az övé a teste, hanem ezeké a gilisztáké és kígyóké.

Egy másik nő tart felé. Magas, ragyogó testű, szép arcát szőke haj keretezi. Menekül előle, de a szőke utóléri és a testére teszi a kezét. Tovább menekül, ám üldözője ott zihál a nyomában, erotikus játéknak véli a menekülését, és további üldözőket toboroz a hajtóvadászathoz.

Amikor felocsúdik, anyaszült meztelenül találja magát  felöltözött emberek társaságában. Hol végződik a fantázia, hol kezdődik a valóság?

 

 

79. Milos Forman
(1932)

(Azt már korábbi bejegyzésekben megírtam, hogy a szovjet típusú elnyomó gépezet tömegesen alkalmazta az inkvizíció módszereit. Csakúgy, mint az Egyházi Állam régen és az Újkor elsõ évszázadaiban, a félelem, a rettegés segítségével vélte megtarthatónak a maga hatalmi monopóliumát. Így összehasonlíthatóvá lesz az inkvizíciós eszköztár is.)

Pár évvel ezelőtt örömmel fedeztem fel ugyanezt a párhuzamokban gondolkodó elemzést Milos Forman egyik interjújának szövegében.(Nsz. 2006.11.11.) Mint mondja, Goya-filmjének központi figurája egy inkvizítor. Erre pedig  az inkvizíció huszadik századi megfelelõje ihlette a szerzõt. A szocialista, illetve a vallásos  eszmevilág híveinek érzékenységére utalva, Forman hozzáteszi: “nincs olyan ideológia… amellyel ne éltek volna vissza.”  

A vallásos fundamentalisták által hatalomra segített neokon politika is megkapja tõle a magáét. Napóleont idézi, aki hódításra küldött katonáinak azt mondta, hogy majd felszabadítóként üdvözlik õket. Ugyanezekkel a szavakkal küldték később a katonákat Irakba, Afganisztánba.

 

80.

Niklas Luhmann (1927-1998)

Helmut Staubmann ismertetése

(Részletek, forrás a Szociológia fejezetben)

Elméleti háttér és megismerési érdek

Luhmann 1984-ben megjelent, Szociális rendszerek. Egy általános elmélet alapvonásai című könyvét tekintette igazi fő művének. Itt arra tesz kísérletet, hogy az általános rendszerelmélet új eredményeit beépítse a szociológiai elméletalkotásba azzal a céllal, hogy kidolgozza a szakma univerzális elméletét. A rendszerekben gondolkodás fejlődésében Luhmann három szakaszt különböztet meg, amelyek mindegyikében – a tudományelmélet művelője, Thomas Kuhn kifejezését használva – más-más paradigmák voltak érvényesek. Az első szakaszt a rész és egész paradigmája jellemezte. Az egész (a rendszer) abban az értelemben több részei összességénél, hogy a részek sajátos összefonódása révén minőségileg új tulajdonságok jönnek létre. A szociológiában Emile Durkheim ebben az értelemben beszélt arról, hogy a népsűrűségnek döntő jelentősége van új társadalmi tények (normák, érintkezési formák, szokások) keletkezése szempontjából. Gondoljunk csak a városi agglomerációk okozta társadalmi változásra.

A második szakaszban a rendszer és környezete paradigmája uralkodott. Tartalmilag ez annak a rendszerfogalomnak felel meg, amelyről Talcott Parsons beszélt. Az elképzelés, hogy a rendszerek a környezettől való elhatárolódásban jönnek létre, a rendszerek struktúrájának kialakulása mellett mindenekelőtt arra irányította a figyelmet, hogy miként működnek a kapcsolatok és cserefolyamatok, a rendszer és környezete, illetve a környezetben levő rendszerek között. Emiatt a nyitott rendszerek elemzése szempontjából (és a szociális rendszerek kétségkívül ilyenek) az olyan fogalmak váltak középponti fontosságúvá, mint az input és az output.

Az újabb rendszerelméletben az önteremtő (autopoiétikus) vagy önreferenciális rendszerek elmélete bontakozik ki. Az ösztönzés mindenekelőtt a biológiából és a biológiai evolúcióból eredő felismerésekből származik. A nevek, amelyekhez ez az újrafogalmazás kötődik: Humberto R. Maturana és Francesco J. Varela chilei idegfiziológusok, akik a hatvanas években az első idevonatkozó munkákat megjelentették. Rövidesen kiderült, hogy az olyan fogalmak, mint az önteremtés, az önszerveződés és az önreferencia jelentősége messze túlmutat a biológiai kutatáson. Az általános rendszerelmélet mellett mindenekelőtt az ismeretelmélet reagált az említett fejleményekre.

Interjú Luhmann társadalomelméletéről. (Fordulat, 20)

Kérdés: A rendszerelmélet azzal az igényes projekttel lép fel, hogy a modern társadalmat a diskurzuson átnyúló kategóriákkal és egy új eszközrendszerrel (a variációval, a szelekcióval, a funkcionális ekvivalenciával, az ön- és az idegenreferenciával stb.) adekvátabban meg tudja figyelni és jobban le tudja írni. Az Ön szavai szerint a rendszerelmélet kidolgozása még a kezdeti szakaszában van. De mindenesetre az első lépéseket már megtette egy új és modern társadalomelmélet kidolgozása felé. Megkérdezhetem Öntől, hogy meddig jutott már előre ebben a folyamatban, és mikorra várhatjuk a felgyorsult viszonyokra alkalmazott megfelelő társadalomelmélet elkészültét?

Luhmann: Ennek a fejlődésnek a kellős közepén állunk, és a lezárását még egyáltalán nem lehet látni. Így természetesen folytatnom kell. Jelenleg azon dolgozom, hogy a  funkcionális rendszereket magukat leírjam, és kidolgozzak egy minden funkcionális rendszerre érvényes elméletet, mert így az újonnan létrejött eszméket és problémákat át tudom vezetni az általános társadalomelméletbe. Már megjelentek a társadalom gazdaságáról, tudományáról és jogáról szóló könyvek; mások, a társadalom művészetéről, vallásáról és politikájáról szólók kéziratos állapotban lévő projektek.Ezen túlmenően van egy hatalmas társadalomelméleti kéziratkomplexumom. Ebből  részletek most jelentek meg olaszul. Biztos, hogy a szöveg valamikor nálunk is meg fog jelenni, ha majd az lesz az érzésem, hogy már nem sokat fog változni.

Kérdés:Ezek szerint a társadalomelmélet, amelyre oly sokan várnak, alapvonásait tekintve már készen van?

Luhmann: Igen! Legalábbis ennyit már elárulhatok. Ebben már nem princípiumokból indulok ki, hanem a strukturális modernséget a funkcionális rendszerek összehasonlíthatóságához kötöm. Mindenhol van funkcionális specializálódás, kódolás, médiumok stb. Azzal együtt, ahogy ezt a tényekre tudom vonatkoztatni, és ennek következtében le tudom írni őket, a társadalmi rendszerek elmélete úgy jelenik meg, mint a funkcionális rendszereknek egy olyan konglomerátuma, amelyet nem egy princípium, egy érték vagy egy norma, és nem is egy erkölcsi törvény alapján lehet leírni, hanem az autonómia, az autopoézis, az operatív zárás stb. segítségével. Pillanatnyilag azt próbálom fölmérni, hogy meddig lehet ezekkel a fogalmakkal eljutni és esetleg milyen engedményeket kell tennem a működés érdekében.

Kérdés: Ön a rendszerelméletet szuperelméletnek nevezte, mert univerzalisztikus igényekkel lép föl. A grand récit-be vetett bizalom elvesztése óta megtanultuk, hogy az ilyen posztulátumokhoz visszafogottabban viszonyuljunk. Egyesek ezért arra tértek át, hogy megelégszenek a puszta kordiagnózissal vagy elemzéssel, és tevőlegesen kerülik egy átfogó elmélet megalkotását. Ön azonban ragaszkodik ahhoz a lehetőséghez, hogy egy univerzalisztikus elméletet kreáljon, és ezt paradox módon összekösse azzal az állítással, hogy nem látja azt, amit látni kell?

Luhmann: Mindenkinek van egy vakfoltja, és a rendszerelmélet egyik tézise éppen az, hogy a rendszer és a környezet differenciája egy megfigyelhetetlen világhoz vezet. A differencia egységét, vagyis azt a mozzanatot, ami benne ugyanaz, nem lehet jellemezni, ha a differenciát magát operatív módon mint megkülönböztetést alkalmazzuk úgy, hogy közben minden vagy a rendszerhez vagy a környezethez tartozzon. Ennyiben a paradoxon vagy a megfigyelhetetlenség a rendszerelmélet önleírásának központi témája. Ez az elmélet azokat a belátásokat, amelyeket a tárgyakról megfogalmaz, autologikus módon mintegy visszacsatolva önmagára alkalmazza. Ez az univerzalizmus egyik formája, nevezetesen az önfelmentés tilalma. Egy külső pozíciót elfoglalni és a világot mintegy kívülről megfigyelni – ezt nem lehet univerzális koncepcióként kidolgozni, mivel a világ fel van osztva a tárgyra és a megfigyelőre. Az univerzalitást azonban én mégis lehetségesnek tartom. A mai intellektuális környezetünkben ennek számos darabját fölfedezhetjük. Ezeket a parlagon heverő kezdeményezéseket csak össze kellene gyűjteni és koordinálni.

Kérdés: A rendszerelmélet ilyen túlzó alkalmazásával szemben még a jóindulatú kritikusok is azt a gyanút fogalmazzák meg, hogy a rendszerelmélet szép fokozatosan skolasztikus vonásokat fog magára ölteni. Ön megalapozottnak érzi e gyanú fölmerülését? Van valamilyen formája a rendszerelmélet kanonizálásának?

Luhmann: Igen is meg nem is! Teljesen nyitott vagyok a változtatásokkal és a hangsúlyeltolódásokkal szemben. Mi itt, Bielefeldben, többször és viszonylag intenzíven vitatkoztunk arról, hogy beszélhetünk-e arról, hogy a megfigyelő most domináns szerepet játszik, miután először alkalmazza a rendszerelméletet. Másrészt azonban ahhoz, hogy a megfigyelő a saját létét reprodukálja, magának is rendszernek kell lennie; úgyhogy a cirkularitás és mindezek a nagyon absztrakt figurák szép lassan lefedik a klasszikus kibernetikai vagy önszerveződés-elméleti összefüggéseket. Emellett sok olyan felhasználás van, amelyek az elméleti arzenálnak csak bizonyos részeit alkalmazzák, és már csak ezért is túl komplexek. Ahhoz, hogy elkerüljük ezeket a nehézségeket, túl sok magyarázatot kellene előrebocsátanunk, amelyek a szöveget unalmassá és némileg pontatlanná is tennék. Leidenben egy munkacsoport most publikált egy könyvet Kommunikation und Differenz címmel, amelyben a rendszerelmélet egy részét vezérfonalként alkalmazzák. Minden kommunikáció nemcsak közöl valamit, hanem azt is elmondja, hogy az amiről beszél, mitől különbözik. Az irodalmat igazából csak akkor lehet megragadni, ha nemcsak az elmondottat bíráljuk, hanem azt is figyelembe vesszük, ami ellen irányul. Az action painting olyan cselekvés, amely a lefestés vagy a tudás elrejtése ellen irányul. A festő már nem azt akarja megmutatni, hogy mit tud. A képnek magának kell meggyőzőnek lennie. Itt már nem a kép felől gondolkodunk, hanem ama differencia felől, ami ezt a stílust valami más vonatkozásában jellemezte. A leírásnak ezt a formáját is lehet jól csinálni, de nem szabad az egész elméleti apparátust idézetek formájában beépíteni a definíciókba. Ebből adódik néhány probléma. Az elmélet túl komplex lesz ahhoz, hogy alkalmazni lehessen.

Kérdés: A találékony kritikusoknak nemrég az jutott eszükbe, hogy a rendszerelméletnek valamiféle fenségességet tulajdonítsanak. Tényleg van ebben valami fenséges? Fenséges lenne a rendszerelmélet? Talán isteni eredetű, és Luhmann az az ember, aki Istent munka közben megfigyeli?

Luhmann:Nem! Én ezt ironikusan kezelem. A fenséges kategóriájának van egy szép leírása August Wilhelm Schlegelnél, aki a fenségest előkelő hashajtó szerként jellemzi. Székrekedéskor egy ilyen fajta fenségest kellene bevennünk. Schlegel megjegyzése természetesen a 18. századi vitákra vonatkozik, és talán még Kantra is. De ahogy Lyotard használja a fenséges fogalmát (ez egyrészt a szép formák határátlépésének és a szörnyűség arányos ábrázolásának kategóriája, másrészt a transzcendenciára való utalás, olyan indikátorokon keresztül, mint a halál, a végesség és az esendőség), azt először be kellene építeni az elméletbe. Az elméletnek elő kell fordulnia a maga tárgyaiban, de ez most nem a társadalom, hanem csak egy kicsi, mikroszkopikusan fölfedezhető jelenség a társadalmon belül. Ebben látok némi iróniát. Ha a vallási jelenségeket ezzel az elmélettel közelítjük meg, akkor létrejön egy dekonstruktív effektus. A teológusok (de a pedagógusok is) mindig azt hiszik, hogy valamilyen fölényességi igényt jelentek be, ha az ő tárgyukkal foglalkozom. Ez azonban tévedés. És ezt könnyű felismerni, mihelyst a funkcionális differenciálódást strukturális ismérvnek tekintjük.

Kérdés: A mostani kérdésem arra a meggondolásra épül, hogy az egyszer már létrejött rendszerek nem tudnak tönkremenni, mindig továbbfejlődnek, és még talán a halált is le tudják győzni. A rendszerek halhatatlanságából – ami mint ismeretes, olyan kategória, amit általában Istennek tulajdonítunk, illetve amelynek segítségével Istent leírjuk – arra következtethetnénk, hogy a rendszereket isteninek nevezhetjük, és isteni eredetet tulajdonítsunk nekik, természetesen egy szekuláris és nem misztikus-mitikus értelemben.

Luhmann: Szerintem ez inkább fordítva van. A rendszerelméletből kiindulva azt a kérdést vetem föl, hogy miért van szükségünk egy Isten-alakra, és így jutunk el a megfigyelőhöz. Isten megfigyel minket, és nekünk arra kell törekednünk, hogy megfigyeljük azt, hogy ő hogyan figyel meg bennünket. Ezért van szükségünk az ördögre, és természetesen a teológusok, mint megfigyelők, Isten megfigyelői. Ezen az alapon mutatom be a monoteizmust mint a vallásosság egy bizonyos variációját, vagy a világ és a vallás kombinációját. De ez még nem jelenti azt, hogy a rendszerelméletet ugyanebbe a pozícióba kellene állítanunk. A leírást nem szabad úgy érteni, hogy az a jobban tudás egyik formája. Itt inkább egy olyan kísérletről van szó, amely a meglévő leírási eszközöket sikeresebben próbálja alkalmazni és tökéletesíteni. A rendszerelmélet arra tesz kísérletet, hogy a tudományon és a szociológián belül valamit jobban csináljunk. Ezen a ponton a szociológus beleütközik a határba.

a rendszerek felépítenek egy olyan rendet, amely a redundancia és a variabilitás komplexebb szintjét valósítja meg, vagyis egyszerre hoznak létre rendet és rendetlenséget. A káoszelmélet is ezt szeretné tematizálni: az előreláthatatlan átcsapást az irritációtól a rendbe, az áramlástól a strukturált rendbe. Az entrópia és a negentrópia dualitását most sokkal komplexebben látják. A strukturális törések és a katasztrófák előreláthatatlansága ebben a René Thom által alkalmazott értelemben manapság széleskörűen vitatott.

Kérdés: Eszerint Ön találónak tartja ezt a leírást? A nyugati rendszerek valóban ebben az állapotban vannak? Ha igen, akkor hogyan kellene erre reagálnia a szociológusnak?

Luhmann: Szerintem a világtársadalom ebben az állapotban van. Nézze csak meg a nemzetközi pénzpiacokat, a spekuláció méretét a beruházásokhoz viszonyítva. Vagy gondoljon a technológiaszektorra. Hogyan jutunk megfelelő nagyságú tőkéhez az új technológiákhoz? Vagy gondoljon az államra. Hogyan boldogul egy olyan állam, amely a jóléti állam szempontjai szerint működik, a kockázati problémákkal vagy a világtársadalmilag szabályozott emberi jogokkal? A szuverén állam alkalmas-e még arra, hogy lokálisan definiált rendről gondoskodjék? Mindenhol és nagy bőséggel vannak olyan problémák, amelyeken valamit változtatni kell. Itt a szociológus beleütközik a végső határokba. Még megfigyeli a problémákat, de már nem látja a megoldást vagy a megoldásokat. Mindenesetre sok jelenséget tud hozzárendelni a megoldatlan problémákhoz, és e leíráson keresztül sokféle zavart és sok közvetlen politikai és ressentiment-nal töltött vitát félre tud söpörni.

Kérdés: Bocsássa meg a makacsságomat, de engem érdekel az ehhez tartozó szisztematikus point of view. Időközben Baudrillard továbbfejlesztette a maga elméletét. Most már olyan virális folyamatokról beszél, amelyek állítólag egy metaállami rendszerben alakulnak ki. De időközben már a „rendszer szívében” is szubverziókat és destabilizációkat lehet megfigyelni. Így tekintve a rendszerek megakadályozhatják valamilyen cél elérését, és bele vannak taszítva egy örök körforgásba.

Luhmann:Én ezt sokkal konkrétabban ragadnám meg, és nem olyan általános fogalmakon keresztül, mint a „modernség” és a „rendszer”. Mekkora generációk közötti diszkrepanciát tudnak még elviselni a családok? Hogy kell fölépíteni egy házasságot, miután megnőtt a korcsoportok, a tömegmédia és a drágább fogyasztás szerepe, ahhoz, hogy a gyerekekhez való viszony még működőképes legyen? És mely pontokon lehet változásokra számítani a gazdaság működési módjában? Mi történik akkor, ha egyszerűen meghosszabbítjuk a régi szemantikát, leírási módokat és struktúrákat? Szociológusként én arra hajlok, hogy a történetet ne egyszerűen irodalminak tekintsük, és ne mondjuk azt, hogy ha a gazdaságban már nem működik, akkor már politikailag sem működhet stb., hanem próbáljuk felosztani. Pontosabban meg kell figyelnünk, hogy a politika hogyan boldogul egy már nem működő gazdasággal. Nézzük csak a munkahelyeket, amelyek ma igazi problémává váltak. Habár csak a gazdaság tudja létrehozni őket, most a politika felelősségébe helyeződnek át. Mindent meg kell fizetni, de kinek van pénze és ki használja föl olyan célokra (pl. beruházásokra), amelyeket a politikusok kívánatosnak tartanak? Az államnak a pénzt a gazdaságból kell kivennie. Ezeken a pontokon visszautasítom a leegyszerűsítéseket a magas absztrakciós szint ellenére.

Kérdés: A „viralitásnak ez a virulenciája” – amely most már szinte minden rendszert megragadott – nem kényszerít-e a rendszer/környezet differenciájának felülvizsgálatára? Nem azt látjuk-e mindenütt, hogy a környezet (illetve a realitás) egyre hevesebben és véresebben követeli a maga jogait?

Luhmann: Ha föladjuk a differenciát, az egész leírás összeomlik. Az igaz, hogy annak lehetősége, hogy egy rendszert a környezete destruálhat, fokozódik. De a rendszert talán erősebben fenyegeti a saját irritálhatósága, a technikától való függése, vagy a családi boldogság pénzfüggőségének növekedése, vagy a politikának a virágzó gazdaságtól való függése. Az ilyen strukturális összekapcsolódásokat csak akkor lehet leírni, ha feltételezzük a rendszer/környezet megkülönböztetését. Ha minden ugyanaz, akkor csak az általános szörnyűséget lehet ostorozni.

Kérdéd: Nem, nem a szörnyűségszemantikákra gondoltam. Nem mutatja-e a jelenkorunk sok eseménye (vegyük csak a legújabbakat, a möllni és a solingeni gyilkosságokat {1992,1993}), hogy milyen labilissá vált a rendszerek funkcióalkalmassága, és micsoda hatalmas megrázkódtatáshoz vezethet egy pille könnyű szárnycsapása a rendszerek belsejében?

Luhmann: Beszéljünk az instabilitásról? De ezzel más dolgokat, amelyek talán sokkal fontosabbak, letakarunk. Hogy jutna eszünkbe, hogy pénzt irányítsunk át a keleti országrészbe, ami nem fog azonnal megtérülni? Hogy jutna eszünkbe, hogy a spekulációt és a beruházásokat közelítsük egymáshoz? Hogyan védekezzünk a gyógyszerek által kiváltott betegségek ellen? Ezek olyan témák, amelyeket a média nem emel ki, nem mutathatók be látványosan, filmszerű jelenetekkel, és így elvesztik politikai jelentőségüket, vagy meg sem kapják azt. …De ezeket a szelektivitásokat nem kell mindjárt destabilizálásokként olvasnunk. A médiumok ebből élnek, és a politika hagyja félrevezetni magát. A politika így megkapja a lehetőséget, hogy dokumentálja a maga jóakaratát, és ezen keresztül megint bekerülhet a sajtóba. Bennem inkább a média szelekciós mechanizmusainak egyoldalúsága kelt aggodalmat, akár a társadalmi mozgalmak kapcsán, akár az olyan csoportok kapcsán, amelyek különösen fölháborodottnak mutatkoznak (miközben félreismerik a dolgok mértékét, amin tényleg föl lehetne háborodni).

Kérdés: A rendszerelmélet a társadalmat már nem a társadalmi cselekedeteken keresztül definiálja, hanem az egyedi kommunikációkon és a kommunikáció folyamatán keresztül. Ezzel megszabadul az összes kontingens módon cselekvő embertől és egy sor hozzájuk kötődő következményproblémától (az etnikai, nemzeti, kollektív identitási alakzatoktól stb.). … Mondhatjuk-e, hogy 1989 törést okoz a rendszerelmélet bejáratott önleírásaiban? Fel kell-e készülnie a rendszerelméletnek az „individuumok visszatérésére”?

Luhmann: E kritika alapja egy félreértés. Az emberek ugyan a környezethez tartoznak, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne jelentőségük. A rendszerelmélet a rendszer és a környezet differenciájának elmélete. Habár a rendszerek csak a kommunikáció képességével rendelkeznek, és a kauzálisan szükségszerű okoknak csak egy kicsi részét tudják manipulálni, felhasználni és kicserélni, ezért a differencia reprodukálása még nem implikálja az emberek eltűnését.

EREDETI FORRÁS: A JÖVŐ A DÖNTÉSEKTŐL FÜGG (RUDOLF MARESCH INTERJÚJA NIKLAS LUHMANN-NAL, 1993)

http://www.rudolf-maresch.de/interview/4.pdf.

Luhmann elmélete a Wikipédia szerint:

Luhmann „rendszerelmélete“ szerint a társadalom nem egyének halmaza, hanem egy zártkörű kommunikációs folyamat. A rendszerelmélet önreferenciális szociális műveletekből áll (Kommunikáció). Önreferenciális ebben a vonatkozásban azt jelenti, hogy a rendszerek csak belső műveleteikből indulnak ki, de ennek ellenére kognitívan nyitottak. A legfőbb különbségtétel egy társadalmi rendszeren belül mindig a rendszeren belüliség avagy a rendszeren kívüliség (például a jogrendszerben az első alapvető megkülönböztetés mindig magára a rendszerre vonatkozik: “jog/ minden, ami a jog rendszerén kívül áll”. A társadalmi rendszerek alapvető megkülönböztetéseit (Leitdifferenz) Luhmann kódoknak nevezi. Ennek megfelelően a jogrendszer kódja a jog/jogtalanság fogalompáros. A legtöbb rendszer kódja Luhmann szerint szimbolikusan általánosított kommunikációs médium (symbolisch generalisiertes Kommunikationsmedium). Így például a gazdasági rendszer szimbolikusan általánosított kommunikációs médiuma a pénz.

81.

PAUL RICOEUR (1913-2005):

A ROSSZ MINT FILOZÓFIAI ÉS TEOLÓGIAI KIHÍVÁS (1986)

 

(Részlet a gyászmunkáról)

A cselekvés számára a rossz mindenekelıtt az, aminek nem szabadna léteznie, de amit le kell küzdeni.

Ebben az értelemben a cselekvés rnegfordítja a tekintet irányát. A mítosz hatása alatt az elméleti gondolkodás kénytelen hátrafelé nézni, az eredet irányába. Honnan a rossz? – kérdi. A cselekvés általadott válasz – és nem megoldás – abban áll, hogy mit tegyünk a rossz ellen? Így a tekintetet a jövı felé fordítja az elvégzendı föladat gondolata, mely vitába száll a fölfedezésre váró eredet gondolatával. Ne higgyük, hogy ha a rossz elleni gyakorlati küzdelemre helyezzük a hangsúlyt, akkor a szenvedést újból szemünk elıl veszítjük. Épp ellenkezıleg. Ami rosszat csak valaki elkövet, azt másvalaki elszenvedi. Rosszat tenni annyit tesz, mint másoknak szenvedést okozni. Az erıszak újra és újraétrehozza az egységet az erkölcsi rossz és a szenvedés között. S ha ez így van, minden egyes tett, legyen az erkölcsi vagy politikai, mely csökkenti annak az erıszaknak a mennyiségét, amit az emberek egymás ellen elkövetnek, csökkenti a világban a szenvedés arányát. Töröljük el azt a szenvedést, amit emberek mérnek emberekre, s meglátjuk, mennyi szenvedés marad a világban. Bár, ıszintén szólva, ezt el sem tudjuk képzelni, annyira áthatja a szenvedést az erıszak. Ez a gyakorlati válasz nem marad hatás nélkül az elmélet területén: mielıtt Istent vádoljuk, vagy valamiféle magában Istenben rejlı, démonikus ısrosszrıl kezdünk elmélkedni, tegyünk a rossz ellen az etika és a politika szintjén.

Azt az ellenvetést teheti valaki, hogy a gyakorlati válasz nem elégséges. Elıször is, az emberek által okozott szenvedés tetszıleges módon, megkülönböztetés nélkül oszlik el, így aztán megszámlálhatatlan tömegek érezhetik úgy, hogy nem szolgáltak rá. Nem veszíti el létjogosultságát az a gondolat sem, hogy vannak ártatlan áldozatok. Továbbá van más forrása is a szenvedésnek azokon az igazságtalan cselekedeteken kívül, melyeket emberek követnek el egymás ellen: természeti katasztrófák, betegségek, járványok, az öregedés és a halál. Ettıl a ponttól számítva nem az lesz a kérdés: „miért?”, hanem az:„miért én?” A gyakorlati válasz már nem elégséges.

A gyakorlati választ az érzelmi válasszal egészítem ki. Ez összefüggésben van a panaszt és a jajkiáltást tápláló érzelem amaz átalakulásával, amit a filozófiai és teológiai vizsgálódások által gazdagodott bölcsesség vált ki. Az ilyen átalakulás mintájául a gyászmunkát veszem, ahogy azt Freud leírta „Gyász és melankólia” címő tanulmányában. Értelmezése szerint a gyász az a folyamat, melynek során egymás után lazulnak meg mindazok a kötıdések, melyek hatására szeretetünk tárgyának az elvesztését önmagunk elvesztéseként fogjuk fel. Ez az elszakadás, amit Freud gyászmunkának nevez, szabaddá tesz bennünket újabb érzelmi befektetések számára. A bölcsességet szeretném úgy tekinteni – filozófiai és teológiai folyományaival együtt – mint lelki segítséget a gyászmunkához, melynek célja a jajkiáltás és a panasz minıségi megváltoztatása. Az út, amit most leírok, nem tart igényt rá, hogy kizárólagos példaként szolgáljon. Egy csupán a lehetséges útvonalak közül, melyeken a gondolkodás, a cselekvés és az érzelem egymás mellett haladhatnak.

Az elsı lehetıség arra, hogy az intellektuális apóriát termékennyé tegyük az, ha az általa kiváltott tudatlanságélményt a gyászmunka részévé tesszük. A túlélıknek arra a törekvésére, hogy magukat hibáztassák szeretteik haláláért, vagy az áldozatok hajlandóságára, hogy önmagukat vádolják, s belemenjenek az engesztelı áldozat kegyetlen játékába, tudnunk kell így válaszolni: nem, Isten nem akarta ezt, s még kevésbé akart engem megbüntetni. A viszontszolgáltatás-elmélet kudarcát az elmélet szintjén a gyászmunka részévé kell tennünk mint a vádtól való megszabadulást: ezáltal lehull a lepel a szenvedésrıl, kiderül ugyanis, hogy nem szolgáltunk rá. Mondjuk ezt: nem tudom, miért; a dolgok így történnek. Van véletlen a világban: ebben rejlik a panasz átszellemítésének nullpontja.

A jajkiáltás átszellemítésének második fokozata az, amikor hagyjuk, hogy Istennel szembeni panasszá dagadjon. A Szövetségben megfogalmazott viszony, amennyiben az kölcsönös pereskedés Isten és ember között, önmagában is ennek az útnak a követésére csábít, egészen a „tiltakozásteológia” megfogalmazásáig. Ennek a tiltakozásnak a tárgya éppen az isteni „megengedés” gondolata, ami annyi teológiában szolgál kibúvóul, s amit maga Barth is megpróbál újragondolt formában megırizni, amikor megkülönbözteti a rossz fölött már kivívott gyızelmet ennek a gyızelemnek a teljes megnyilvánulásától.Az Isten elleni vádaskodás itt a remény türelmetlensége. Csírája ott van a zsoltárszerzı fölkiáltásában: „meddig még, Uram?”

A jajkiáltás átszellemítésének harmadik fokozata az, amikor az elmélkedés apóriájából okulva fölfedezzük, hogy az Istenben való hitnek semmi köze sincs ahhoz az igényhez, hogy megmagyarázzuk a szenvedés okát. A szenvedés csak annak számára botrány, aki Istent úgy fogja föl, mint mindennek forrását, ami jó csak a teremtésben van, beleértve a rosszal szembeni méltatlankodást, a bátorságot annak elviselésére és az áldozatok iránt föltámadó rokonszenvet. Így a rossz ellenére hiszünk Istenben. Hinni Istenben annak ellenére, hogy…: ez egyike azoknak a módszereknek, melyekkel az elméleti apóriát a gyászmunka részévé tehetjük.

A gyászon túl néhány magányos bölcs azt az utat járja, melynek végállomása a teljes lemondás magáról a panaszról. Bizonyos emberek képesekké válnak rá, hogy a szenvedésnek valamiféle nevelı és megtisztító szerepet tulajdonítsanak. De ki kell mondani, hogy ez az érzék nem tanítható: csak fölfedezni lehet vagy újrafölfedezni. Mások, akik már elıbbre jutottak azon az úton, mely a panaszról való lemondáshoz vezet, kivételes vigaszt találnak abban a gondolatban, hogy Isten maga is szenved, s hogy a Szövetség, túljutván a pereskedésjellegen, akkor éri el csúcspontját, ha részesedünk Krisztusnak a fájdalmak általi megaláztatásában. A Kereszt teológiája – vagyis az a teológia, mely szerint Krisztusban maga Isten halt meg – semmi mást nem jelent a jajkiáltás ilyen értelmő átalakításán kívül. A távlati cél,mely felé ez a bölcsesség tart, nem egyéb, mint a lemondás azokról a vágyakról, melyek sebébıl a panasz világra jön: lemondás elıször is arról a vágyról, hogy ellenszolgáltatást kapjunk erényeinkért, azután arról, hogy a szenvedés elkerüljön bennünket, végül lemondás a halhatatlanságvágy egy gyermekded ısszetevıjérıl, mely a halált mint annak a negatív semminek egyik aspektusát próbálja elfogadtatni, amit Karl Barth oly gondosan megkülönböztet az agresszív semmitıl. Hasonló bölcsesség követhetı nyomon Jób könyvének végén, amikor arról olvasunk, hogy Jób most már képes Istent semmiért szeretni, s így eléri, hogy a Sátán elveszti az elején tett fogadást. Semmiért szeretni Istent, ez azt jelenti, hogy sikerült teljesen kilépni a viszontszolgáltatás-gondolatnak abból a körébıl, melynek a jajkiáltás mindaddig rabja marad, ameddig az áldozat fölpanaszolja sorsa igazságtalanságát.

A bölcsességnek ez a célkitőzése a zsidó–keresztény nyugati kultúrában talán a buddhista bölcsesség célkitőzését újítja meg egyes pontokon, melyek pontos meghatározására egyedül a zsidó–keresztény és a buddhista gondolkodás közötti további párbeszéd lenne képes. Semmiképpen sem szeretném mereven elválasztani a bölcsességnek ezeket a magányos tapasztalatait a rossz ellen folytatott erkölcsi-politikai küzdelemtıl, ami valamennyi jóakaratú embert egyesíthet. Ennek a küzdelemnek a szempontjából ezek a tapasztalatok – például az erıszakmentes ellenállás megnyilvánulásai – parabolaformában elırevetítik az embernek azt az állapotát, melyben az erıszak visszaszorításával megoldódna az igazi szenvedés talánya, a semmire vissza nem vezethetı szenvedésé.

Digitális forrás: jelen állapotban beszkennelt szöveg. Filozófiai Szöveggyűjtemény, egyetemi jegyzet. Szerkesztette: Kovács Zoltán.

Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, 2009

82. Gyökerek

Egy tudományterjesztő orgánum néhány éve hasznos sorozatban mutatta be azokat az államvallásokat, amelyek egykor hatalmas  és erõs birodalmakat irányítottak, majd az utóbbiak pusztulásával maguk is eltüntek (“Elveszett istenek”). A szerzõk megállapítják, hogy a politikai és vallási hatalom – csakúgy, mint napjainkban -szorosan összefonódott.  A papi rend az emberek kisebb-nagyobb részének lelki gondjaira a hit támaszát nyújtja, egyszersmind, országos hálózata és tekintélye révén mindenkor befolyásolja a politikát a hatalom, vagy egyes hatalmi törekvések érdekében.  
A sorozat a többi között bemutatta a köztudottan elsõ európai civilizációt, az õsi Görög Birodalmat és annak vallását. A folytatás a második nagy európai társadalom, a Római Birodalom életérõl szól. Az említett két nagy civilizáció alapozta meg az egész késõbbi európai történelmet. A görög-római civilizáció és kultúra jelenti Európa idõrendben is és tartalmilag is elsõdleges gyökérzetét. Ha múltbeli alkotó elõzményeket keresünk, az elsõ helyen a görög-római szellemet találjuk. 
A kontinens második meghatározó áramlata a judeo-keresztény gondolkodás volt. Abban a formában, amelyben végül megszilárdult, maga is sokat merített az antik szellemi vívmányokból. A megtért barbárok és pogányok szokásaihoz is idomulnia kellett. Egyenlőségen alapuló, emberszeretõbb életfelfogást is hirdetett, holott a középkori gyakorlat sokszor más volt, mint a szavakban vallott korszellem. A világi és a teokratikus államok hatalmát durva és tömeges erõszak biztosította.  
A harmadik szellemi gyökeret az angol és francia felvilágosodás, a polgárosuló társadalmak igényeinek megfelelõ világkép kimunkálása jelenti. A szabadságeszmék és a kapitalista valóság között itt is sok ellentmondás feszült.
Európa eredetvizsgálatából nem sok gyakorlatias következtetésre lehet jutni. A gyökerekből  pedig bizonyos részben beteg, negatív mutációk nőttek ki. A mai Európa-felfogás egyik legfontosabb jellemzője a szakítás a kétezer éven át egymást gyilkoló népek hagyományával.
http://asszocialok.blog.hu/2007/04/03/gyokerek_97056

*

Egyébként pedig az, amit Európának nevezünk, a világkultúra ősibb, ázsiai  gyökereiből nőtt ki.  Az utóbbiakat is  méltattam a honlap  tanulmányaiban.

További rövid utalásokat tettem irodalmi és társadalmi alkotásokra  :

a/ Hésziodosz, Homérosz, Arisztotelész, Mirandola, Goya, Hume, Kant, Vu Cseng-En, Darwin, Freud, Breuil, Bergson, Huizinga, Russell, Carl Schmitt, Wittgenstein, Lin Yutang, Kerényi, Sartre, G. Clark, A.Gehlen, Bibó.
https://foldeskaroly.wordpress.com/az-ember-fajtermeszete-kulturaja/

b/ Menész, Dzsószer, III.Szeszósztrisz, III.Thotmesz, Ramszesz; Vadzsrajána, Csandragupta, Asóka; Hamurapi; Sangok,  Csin Si Huang Ti, Hanok, Tangok, Kubiláj; Maspero, Stein Aurél, Spengler, Frobenius, Mallowen, Komoróczy, Waltari, Glasenapp, Samir Amin.
https://foldeskaroly.wordpress.com/az-ember-fajtermeszete-kulturaja/osi-kulturalis-gocok/

c/ Néhány közgazdász gondolkodó írásait a “Tőke, egyensúly, jólét” és  angol nyelvű “Economics” c. oldalakon dolgoztam fel.

Advertisements

20 thoughts on “A szellem töredékei

  1. Canettinél: “Visszamenőlegesen ható diktátorok; egy újfajta történelemszemlélet… Minden, ami volt, megjavítható.” Az időgéppel visszamegyünk egy pontig, és onnantól minden úgy volt, ahogy akarjuk.

    Like

  2. Canetti véleményét idézted: “Európának meg kell őriznie esszenciális liberalizmusát. Ez a 19. századi liberalizmus felülmúlásának feltétele. Mert: „nem volt övé a teljes igazság és ahol tévedett, ott el kell vetnünk.” A libeális demokrácia felszámolása viszont- ” Európa pusztulásával végzôdik” .- De ha Európa fennmarad, a harc a felszámolók pusztulásával végződik – ez már az én véleményem.

    Like

  3. A cikkben idézett „Politika” és más hasonló tárgyú művek a magyar alkotmányossági problémákra is alkalmazhatók.
    http://foldszint2.blog.hu/2013/02/04/tiz_kritikai_megjegyzes_egy_iromanyrol#comments
    A magyar alaptörvényről 2011-ben saját rendszerezésemben is kifejtettem a döntő fontosságú kritikai észrevételek lényegét. Kisebb fogalmazási javításokkal ezeket itt újra közöltem 2013-ban és most ide iktatom.
     
    Verdikt (#1) A háromnegyed éve folyó alkotmányi vitánkat összefoglaló hozzászólásaimat a rövidség kedvéért ilyen címkékkel látom el a kissé más fogalmi színezetű ítélet, szentencia, judícium helyett, de SZVSZ-t is írhatnék. A szakemberek véleményének jelen összefoglalása azonban indokoltan nevezhető verdiktnek. Számos hivatkozás, szakértői cikk, blog, komment, alapján a továbbiakban közölt véleményem alakult ki.

    Verdikt (#2) Az alaptörvény törzsszövege kijavítható több kritikai feldolgozás mentén. A magánéletbe való állami beavatkozás kísérleteit ki kell gyomlálni. Ha már az állam szociális szerepének leépítését, az egyenlőtlenségek fokozódását nem is sikerülhet teljesen megakadályozni, legalább a különben teljes kilátástalanságba süllyedő néprétegek védelmének minimumát alkotmányos kötelezettségként kell előírni.

    Verdikt(#3) A tételes szövegből ki kell gyomlálni mindazt, ami szakmai nonszensz, például az adósságállomány kezelésére vonatkozó rész jelenlegi fogalmazását.

    Verdikt (#4) A törzsszövegnek az államra vonatkozó részét minden tekintetben összhangba kell hozni a modern demokrácia felfogással, amint az pl. R. Dahl munkásságában kifejtésre került, általában pedig az EU szerződéses dokumentumaival.
     
    Verdikt (#5) A tételes szöveget a vezető közjogászok ítélőszéke elé kell bocsátani. Nagy részüket kihagyták az eddigi alkotmányozási folyamatból. Az ő véleményük és más, érintett szakmák eredményei a mérvadók az intellektuálisan középszerű, vagy annál is gyengébb országgyűlés és a tendenciózusan összeválogatott alkotmány-előkészítő testületekkel szemben.

    Verdikt(#6) A szellemi alkotómunka állami ellenőrzésének kísérleteit ugyanúgy ki kell iktatni, mint az államilag szabályozott magánéletre utaló pontokat. Nem elég ezek elvont fogalmazásba menekítése, ahonnan valamely sarkalatos törvény élővé varázsolhatja őket. (Mint egy képernyő ikonból egy billentyű kattintás.)

    Verdikt (#7) Az úgynevezett nemzeti hitvalláshoz nem tehetők a fentiekhez hasonló korrekciós javaslatok. Méltatlan egy 21. századi európai demokratikus országhoz. Anakronisztikus, egészében elvetendő.

    Verdikt (#8) Az előző pont miatt a tételes rendelkezések szövegszerű javítása is a levegőben lógna. A hitvallás meghatározza az egész dokumentum alkalmazásának szellemét. Az Alapvetés tervezet hírhedt “Q” Cikke ezt egyértelműen ki is mondja. (Megjegyzés: későbbi besorolásban „R” Cikk.)

    Verdikt(#9) A fékek és ellensúlyok működését delegáltjai révén a kormány vezérli, ezért a hatalmak megosztása formálissá válik, egy másik terepen pedig a kisebbségi politikai vélemény szorul ki a döntések előkészítéséből. A média állami befolyásolásával és az alkotmánybíráskodás korlátozásával együtt mindez az irányított demokrácia meghonosítására utal.

    Verdikt(#10) A kormányzó erők leváltását inkorrekt módon akadályozó szerkezeti, hatásköri és személyi változások ellentétesek a többpárti demokrácia lényegével.

    A fenti pontokban kifejezett állásfoglalás más szellemi térhez tartozik, mint a közéleti erőcsoportok csatározásai. Itt összefoglalt lényeges megállapításait a – velük olykor egybecsengő – mostani ellenzéki és mozgalmi bírálatokat messze megelőző időben tettük közzé többen. Nem a pártok között, vagy fölött áll, hanem a dimenziója egészen más, mint a pártoké. A szellemi autonómia terméke, elsősorban a kutatásé. A rétegérdekek hangsúlyos megjelenítésének követelménye, a jogkorlátozások elutasítása nem az egyes mozgalmak, hanem az ország polgárainak érdekét szolgálja. A politikai kisebbség méltányos képviselete pedig nemcsak a jelenlegi ellenzék, hanem a mai kormányerők, mint lehetséges jövőbeni ellenzék helyzetét is a modern demokrácia keretében határozza meg.
    A fentiek jelentékeny része a tanulókör blogjai és azok kommentjei alapján íródott. Köszönöm, hogy forrásként használhattam őket.

    Like

  4. Az emberi szellem, még a cikkbe válogatott töredékeiben is grandiózus. Nem mérhető hozzá a hazai közéleti felügyelet apró kupaca. Az utóbbiból vett minta, kicsinyke laboratóriumi fiolában hozzáértő elemzésre került, melynek vitájából összefoglaló következtetéseket vontam le.
    http://memoriterblog.blog.hu/2012/03/17/a_birosagokrol

    Mne
    2012-03-19 12:10:16
    Következtetéseket vonok le, megköszönve a kommenteket, melyek hasonló meggondolásokat tartalmaznak: 1. Rendszerünk: oligarchia, vagyis kevesek uralma, mely a saját érdekét a nemzet érdeke elé helyezi. 2. Retrográd jellegű: a szabadságjogokat korlátozva, ’44 előtti közéleti működéseket restaurálgat, ha már a francia forradalom előtti ancien régime-t nem is képes feltámasztani. 3. Politikai ideológiája kendőzetlenül radikális, eldobta a mérsékelt választók elcsábítására korábban használt leplező fordulatokat. 4. Kitüntetett társadalmi bázisa a minden eszközzel magának kaparó, tollasodó helyi, vidéki nagyvállalkozó réteg és az abból kinövő, vagy machinációkból meggazdagodó hazai nagytőke. 5. Kulturális térfoglalása a vásári demagógiát is alkalmazó kormánypropaganda terjesztését szolgálja. 6. Államosító törekvései a gazdasági őrségváltást és minél több pártkarrierista, kurzuslovag jól fizetett állásokba helyezését segítik elő. 7. Az új uralkodó osztály pozícióit alkotmányos erejű kétharmados törvények szilárdítják meg. Ezek hivatkozási pontja, végső jogforrása az alaptörvény. 8. Az utóbbi szedett-vedett dokumentum elfogadottságát a rezsim élet-halál kérdésnek tekinti, és kétségbeesetten védelmezi az európai normákat számon kérő bírálatokkal szemben.
    Hozzászólás ehhez: Az oligarchia szót annak klasszikus értelmezésében használod. Manapság a közbeszéd ezen inkább réteget, vagy csoportot ért, semmint rendszert. – Az “alsókategóriás hozzánemértők” kifejezés több szempontból is megfelel annak, hogy még a kisebb hivatalok viselőit is párthűség szerint választják ki. Mne összefoglalásából érthető, hogy az emiatt nálunk tapasztalt végletes dilettantizmus a rezsim természetével függ össze.
    Mne
    2012-03-20 18:16:36
    Mindezzel együtt láthatók a kormányzat racionális lépései, melyek a társadalmi ellátó rendszerek korszerűsítésére, a visszaéléseket lehetővé tevő kiskapuk bezárására, az államháztartás rendbe tételére irányulnak. A gazdasági növekedés serkentése, a vállalkozások ösztönzése, az uniós források minél teljesebb felhasználása is hasznos célkitűzés. A rendszerváltás óta történt modernizációs lépéseket jelenleg újabbak követik ugyanezen az úton, cáfolva ezzel a mindenféle folytonosság tagadását sulykoló hazug retorikát.
    Hozzászólás ehhez: Kutatók nem ellenezhetik a kormány racionális lépéseit. Amikor valakik az egyik lábat premodern irányába húzzák, a másik lábat pedig, ezzel ellentétesen, a modernitás felé, akkor iszonyú feszültség támad, és előbb-utóbb szétszakadhat az egész szervezet!

    Like

  5. Az én nyolc pontomhoz a kommentelők még hármat tettek hozzá:
    – Erőszakos magatartás, nyomásgyakorlás minden területen.
    – Vazallusok kijelölése képviselőnek és a hatalmak egyensúlyát fenntartani hivatott szervekbe.
    – A politikusok gazdaságszerző offenzívája nagyságrendileg meghalad bármely korábbit. Ez a reális tartalma a sok szónoklatnak.

    Like

  6. Művészek szakmaiságáról írtál több helyen. Tanulókörünk beállítódásának a kormányzati szakszerűség megítélése felel meg. A tanulóköri elnevezést kitaláló „Mne” joggal mondja, hogy a számunkra prioritást jelentő professzionizmust testesíti meg egyébként a mesterember, a jó iparos, szerelő, de a földön ténylegesen gazdálkodó is. Az ő nevükben is hozzáértést követelünk azoktól, akik közérdekű ügyekben döntenek. A kormányzás tehát csak egy törpe része azoknak a terepeknek, ahol a hozzáértést, a szakmai átgondoltságot keressük. Ha itt találjuk ennek a legkevesebb jelét, erről nem mi tehetünk. Természetesen maga a professzionizmus nem erkölcsi kritérium. A legtöbb tömeggyilkos is szakmai pontossággal hajtja végre a bűntettet.

    Like

  7. Bogi említette, hogy végülis a csizmácska-féle őrülteket is a rendtartó szervezetek és rokonszenvezőik választották. Ne felejtsük ki a jó pénzért gazsuláló szenátori, szakági, helyi boss-okat se. Szavuk se lehetett a rendellenes páciens építkezési pazarlásai ellen. Egy későbbi rezsimről írták: “Az átalakított társadalmi létra minden fokán, a legmagasabbtól le a legalacsonyabbig, mindenütt a legszolgalelkűbb, leggyávább, leggerinctelenebb, leghitványabb emberek kapják a legjobb minősítést.” (André Gide)

    Like

  8. A Cicero-fejezetből: Ez az a beszédfajta, amelynek pompáját és gazdagságát mindenkor megcsodálták a néptömegek, és eltűrték, hogy államügyekben döntő ereje legyen… (Ez) a leggazdagabb stílusú azonban, ha sosem változtat hangnemet, szinte nem is látszik olykor épeszűnek. Mert aki semmit sem tud nyugodtan…előadni s lángoló szavakkal szónokol,az ilyen őrjöngeni látszik az épeszűek között, s mintegy bortól ittasan tombolni a józanok között.” – A tömegember fogékony a hisztérikus szónoklatokra. A demagóg ilyesmivel készíti elő a vezető klán, majd egyetlen személy uralmát.

    Like

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s