Igazság, gyakorlat, bizonyítás

A címben szereplő fogalmak a tágabb körű ismeretelmélethez tartoznak, végső soron a tudat mozzanatai. Az utóbbi viszonya az emberi léthez – ez az egykoron különösen kedvelt bölcseleti kérdés zömmel kívül esik a jelen írás témáján. Elegendő itt C.G. Jungot idézni, aki szerint az élővilágban tudat nélkül kevésbé jól mennek a dolgok. “Nyilván ezért teremtette meg Természet Anya…a legkülönösebb teremtményét, a tudatot.” (Gondolatok a természetről 2002, 63.o.) Ebből a nézőpontból kiindulva számos világnézeti kérdéssel lehetne foglalkozni.

Szűkebb körben vizsgálva, az episztemológia a kijelentések igaz vagy hamis voltának elmélete.   Bizonyos vonatkozásai  nem ideológiai jellegűek, tartalmuk nem, vagy kevéssé kötődik érdekcsoportokhoz, rétegekhez, osztályokhoz. Csak elemi szinten  jellemzi az ismeretelméletet az a feladata, hogy megmondja, mikor igazolt egy hit, mikor mondhatjuk valamiről, hogy igazoltan tudjuk, hogy igaz vagy hamis. Az igazolás és az igazság között okszerű kapcsolatnak kell lennie.  Részletesebb meghatározásokra van szükség.

Igaz-e egy állítás? Vannak tevékenységi színterek, ahol ez a legfontosabb, másutt szinte semmi jelentősége nincs, például a fikciós műfajokban, retorikában, ideológiában. Maradjunk ott, ahol fontos a mondanivaló igazsága, amin a valóság megközelítően hű szubjektív kifejezése, közlése, nem pedig a puszta tükörképe értendő. Ismeretelméleti és lételméleti (általános) kérdés, hogy tárgyilag létezik-e maga a közlésen kívüli valóság. A szubjektivizmus ezt tagadja, a vallás, az objektív idealizmus és a materializmus elismeri, az agnoszticizmus nem tudja. Különös episztemológiai kérdés, hogy egy állítás milyen hűséggel fejezi ki, képviseli a közlésen kívüli létezőt és annak lényegét. Itt a két végpont: az abszolút és a relatív igazság. Mindkettő tartalmazhatja a másik végpont bizonyos elemeit is, de csak korlátozott mértékben.

Az igazság relativitásának abszolutizálása, vagyis az, hogy kizárólag relatív igazságot ismernek el, végső soron az igazság tagadásához vezet, az abszolút igazság abszolutizálása pedig dogmatizmust jelent.

Bizonyos, jól körülhatárolt tartományokon és dimenziókon belül nem szabad relativizálni az igazságot. Események, tények jól megállapított helye és ideje, nyelvi kifejezések közkeletű értelme, matematikai képletek, fizikai törvények, induktív módon bizonyított állítások tartoznak ide. Ezeknek is van relatív eleme, hiszen az ismeretek gyarapodásával, a bizonyítások pontosításával, vagy cáfolatával egy későbbi időpontban megszűnhet az érvényük. Ez nem változtat azon, hogy amíg bizonyítottnak tekintendők, igazként kell elfogadni őket. Ilyenek a mindenkori tudomány elfogadott tételei, melyeknek állománya mindig egy adott időszakban orientálja a további gondolkodást és kutatást. A relatív és abszolút igazságokat eredményező szellemi tevékenységfajták tartalmában és keretében a világ hat a megismerő szubjektumra, a fordított irányú folyamatban pedig ez a szubjektum hat a világra. Az utóbbi a legszélesebben értelmezett gyakorlat, vagyis az ember minden tudatos, célszerű tevékenysége, amely tényleges változásokat hoz létre a természetben és a társadalomban. Szimplifikáló üzletemberek, praktizálók, számos populáris és marxista szerző kizárólagos vagy egyértelműen domináns szerepet tulajdonít a gyakorlatnak. A létezés feltételeként van elsőbbsége a szellemi tevékenységgel  szemben, de emez avval nem ellentétes pólus, szerepe nem nélkülözhető.

A gyakorlat  a megismerő szellemi tevékenységnek  alapja, megoldandó problémáinak eredete, végső soron a megismerés célja, az ismeretek igazságának részleges, relatív kritériuma. Az elmélettel szembeni  dominanciáját hirdetőkkel szemben Adorno kritikáját fogadhatjuk el. (Negatív dialektika, 2001. angol nyelvű kiadás, lásd e bejegyzés végén.)

A megismerési folyamat két része az igazság felfedezése, feltárása és a bizonyítás. A kettő közül a neopozitivizmus csak az utóbbit tartja szem előtt. Az igazság és a bizonyítás viszonyának egyik kérdése az, hogy függenek-e egymástól. Az igazság nem függ a bizonyítástól, másrészt a bizonyítás sem igazsághoz kötött, mivel tévedéseket is lehet bizonyítani. Mindezt az magyarázza, hogy maga a bizonyítás is tartalmaz abszolút és relatív igazságokat.

A bizonyítás lehet empirikus vagy teoretikus. Az elméleti folyamatban tételeket állítanak, érveket hoznak fel és logikai eljárásokat alkalmaznak A két fő logikai eljárás az indukció és a dedukció. Mindkettőnek vannak abszolút és relatív mozzanatai. Relatív az indukcióban az, hogy minden, a tételhez tartozó esetet nem képes felmérni és számításba venni. A dedukció igaznak elfogadott premisszákból, axiómákból indul ki, ám relatív, amennyiben mindig kiderülhet, hogy valamelyik premissza téves volt. A bizonyítás végeredményeként új fogalmak jönnek létre. A fogalomalkotás az érzéki konkrétból indul ki, majd főleg (de nem kizárólag) analízis segítségével a konkrét egész különböző oldalainak elvont kifejezéséből koordinált logikai absztrakthoz jut el. Ebből főleg (de nem kizárólag) szintézis segítségével felépíti a hierarchikusan szervezett logikai konkrétet. Az absztrakttól a logikai konkréthez való felemelkedésben alakulnak ki az elméletek.

Az axiomatikus elméletek nem bizonyítandó igazságokon alapulnak. Alapfogalmaikból bizonyos levezetési szabályok útján új tételekhez lehet eljutni. Fő módszerük a dedukció.Ilyen elmélet a formális logika, a matematika és kvantumfizika. Mint azt Kurt Gödel bebizonyította, minden ellentmondásmentes, a természetes számok elméletét tartalmazó, formális-axiomatikus elméletben megfogalmazható olyan állítás, mely se nem bizonyítható, se nem cáfolható. Bizonyítása a matematikán túl az episztemológia egészére is érvényes. –  A félaxiomatikus elméletek a fentieken kívül induktív úton nyert tapasztalati adatokból levont következtetéseket is tartalmaznak, mint például a newtoni mechanika. Az elméleti megismerés ismert módszereihez tartozik a megfigyelés, az elkülönítés, az idealizáció, a kísérlet, az összehasonlítás, a hipotézis, az analógia, a modellezés, analízis, szintézis, stb.

Régóta, hangsúlyosabban Comte óta élő törekvés, hogy a spekulációt ki kell küszöbölni a filozófiából. A 20. században a világnézet kikapcsolására Husserlen kívül a neopozitivizmus tett kísérletet.

Az érett Wittgenstein által Értekezéseiben publikált logikai pozitivizmus az egyén által átélt és hűen leírt tényekben találja meg a filozófia logikai atomjait. Ezekből épül fel a világ logikai szerkezete, amit a tényekből a matematikai logika segítségével lehet kiszámítani. Az egyén által átélt, vagyis a szubjektív tényekből a pszichikum nyelvén fogalmazódik meg a világ reális képe. A világnézeti jelleget a szubjektum centrális szerepe határozza meg.

Az egyénileg felfogott tényállásokkal szemben léteznek az interszubjektív tények. Ezekről az egyén mások közléseiből értesül. A közlések formája a fizikai nyelv. Az így közvetített információ már torzított képet ad a világról, mert nem képes pontosan közölni az ismereteket. Csak azt tudjuk kutatni, hogy milyen viszonyban van a nyelvben kifejezett jelenség a valósággal. Az ismeretekből ki kell választani az igazolt kijelentéseket, empirikus tényeket, ezeket kísérletileg is vefifikálni és elfogadni axiómának. A tudomány az ilyen axiómák rendszeréből áll.- A már idézett Gödel-tétel viszont a rendszert halmazzá redukálja. – Bertrand Russell logikai antinómia tételének értelmében mindig van egy olyen egymásnak ellentmondó axiómapár, amelyekről eldönthetetlen, hogy közülük melyik a helyes.

Másként fogalmazva, Wittgenstein Tractatus-a szerint a világ tényekből áll és azok konfigurációiból, a tényállásokból. A dolgok képezik a világ szubsztanciáját, melyek mint olyanok egyszerűek, változatlanok és a tényállásoktól függetlenek. A dolgok létezésére azonban csak a priori következtethetünk: ha nem lennének tárgyak nem beszélhetnénk igazságértékekről sem. Számunkra sohasem jelennek meg, csupán a tényállásokból ismerhetjük őket. (Itt a világnézeti jelleg sommásan agnosztikusnak tekinthető.)A tényállásban a dolgokat egy reláció kapcsolja össze. Ezek a relációk képezik a világ logikai vázát (logikai forma), a nyelv és a világ közösségét (a logikai forma minden képben közös). A tényállás általános formája reláció: “aRb” (a kapcsolatban áll b-vel).

A halála után megjelent analitikus Filozófiai vizsgálódásokban (1953) viszont ezt írja: “Amikor a filozófusok egy szót használnak: „tudás”, „lét”, „tárgy”, „Én”, „mondat”, „név” –, és a dolog lényegét igyekeznek megérteni, mindig meg kell kérdeznünk magunktól: vajon használják-e valamikor is ténylegesen így ezt a szót abban a nyelvben, ahol honos? Mi a szavakat metafizikai használatuktól újra visszavezetjük mindennapi alkalmazásukra. 403. Minden magyarázatnak el kell tűnnie, s csakis leírásnak szabad a helyére kerülnie.”

A fentiek magyar nyelvű elemi ismereteket tartalmaznak a kutatási tevékenységgel ismerkedők számára is. A tudományos munka sokoldalú, a lényeges problémák tömegét részletező, differenciált és tüzetesen referált elméletét tavaly angol nyelven idéztem az alábbi helyen:https://foldeskaroly.wordpress.com/2016/04/11/theory-of-science/

Adorno kritikája az elmélet és a gyakorlat egységét hirdető nézettel szemben:

The demand for the unity of theory and praxis  has irresistibly debased the former to a mere underling, eliminating from it what it was  supposed to have achieved in that unity. The practical visa-stamp demanded from all  theory became the stamp of the censor. In the famed unity of theory-praxis, the former  was vanquished and the latter became non-conceptual, a piece of the politics which it was  supposed to lead beyond; delivered over to power. The liquidation of theory by  dogmatization and the ban on thinking contributed to bad praxis; that theory should win  back its independence is the interest of praxis itself. The relationship of both moments to  each other is not settled for once and for all, but changes historically. Today, since the  hegemonic bustle cripples and denigrates theory, theory testifies in all its powerlessness  against the former by its mere existence. That is why it is legitimate and hated; without it,  the praxis which constantly wishes to change things could not itself be changed. Whoever  scolds theory as anachronistic, obeys the topos of dismissing as outmoded what was  thwarted and remains painful. Therein precisely the course of the world is reconfirmed,  which it is the very idea of theory not to obey, and the theoretical target is missed, even  when it is successfully abolished, whether positivistically or by power-decree.

Advertisements

4 thoughts on “Igazság, gyakorlat, bizonyítás

      1. Sokkal többet jelent, a többi között magába foglalja a tárgyi világra és egymásra hatást gyakorló emberek célkitűző, konstruáló, tervező tevékenységét.

        Like

  1. Az ismeretelmélet magasabb fokának tárgya az elméleti tételek igazsága. Ide tartozik az, amit az egyik irányzatról a Britannicából idéztem: For Empiricists, the fundamental presupposition is that the facts justifying changes in scientific ideas are both intellectually prior to the theories that are, in due course, developed to explain them and also capable of being recognized independently and in advance of all theory construction. Given this presupposition, they regard prediction and validation as the crucial and distinctive steps in scientific procedure, arguing that, to establish the validity of any general scientific proposition, it is necessary to show that the theoretical generalization of which the validity is in question entails particular factual statements that are borne out by independent empirical observations. This validation process then involves two essential steps: (1) the formal step of inferring novel predictions from the theory and (2) the empirical step of comparing those predictions with the facts and so confirming the theory or proving it false.
    A másik irányzat az ismeretelméleti racionalizmus, erről majd máskor ejtek szót.

    Like

Comments are closed.