Paul de Man és a dekonstrukció

Részlet a Wikipédiából

A dekonstrukcióról általában

A dekonstrukció elgondolásának lényege, hogy tagadja a jelenlétet. A jelenlét fogalma az önazonosságra utal, arra a hitre, hogy a dolgoknak van valamilyen önazonos (szakszóval identikus) lényegük, értelmük. Így pl. a testből és lélekből álló embernek a külsődleges, hordozó anyagként elgondolt testtel szemben a lényege az önazonos, halhatatlan lélek; az irodalmi műben a nyelv mint hordozó anyag kifejez valamilyen lényegszerű gondolatot, ami viszont már nem nyelvi; a világ lényege Isten, aki megnyilvánul ebben a teremtett világban stb. Jacques Derrida, Paul de Man barátja, a dekonstrukció francia ágának képviselője úgy vélekedik, hogy a nyugati gondolkodás kétezer évét a jelenlét elve határozta meg. Ezt a fajta gondolkodást Derrida logocentrizmusnak nevezte el. (A logosz az értelemre utal.) A dekonstrukció arra törekszik, hogy lebontsa ezt a gondolkodásmódot.

A dekonstrukció kulcsfogalma még a hierarchikus jellegű logocentrikus oppozíció (ellentét). Derrida szerint a nyugati gondolkodás a létet mindig ilyen oppozíciók formájában gondolja el. A kettősségek egyik tagja mindig elsődleges, lényeges a másikhoz, a külsődlegeshez képest. Ilyen oppozíciók a fentebb már említett lélek-test, gondolat-kifejezés, Isten-világ. Derrida dekonstruktív filozófiájában arra törekszik, hogy felborítsa, újragondolja, vagyis dekonstruálja ezen ellentétpárok hierarchiáját, és megmutassa, hogy valójában az oppozíciók másodlagosnak vélt tagja határozza meg a lényegszerűt. Szókratész pl., aki csak élőszóban filozofált, elítélte az írást, mint külsődlegest a beszédhez képest. Amit mondunk, abban jelen van a gondolatunk, az írás már viszont csak a beszéd képe, másodlagos, külsődleges a beszédhez képest. Az írás leválik rólunk, sodródik az időben. A beszéd és az írás viszonya tehát a logocentikus oppozíció struktúrájában képzelhető el. Amikor viszont megkérdezik Szókratészt, hogy milyen az igazi tudás, azt válaszolja, hogy “olyan, ami bevésődik a lélekbe.” Kiderül tehát, hogy az oppozíció tagjainak hierarchikus viszonya éppen az ellenkezője annak, aminek látszólag mutatkozik: az igazi tudás nem más, mint egy belső írás, ami külsődlegessé lesz, amikor kimondjuk, vagyis a beszédben.

Hatások

Heidegger hatása

A nyelv elsődlegessége

A logosz, a jelenlét megkérdőjelezésének egyik eszköze lehet a nyelvről való újfajta gondolkodás. Martin Heidegger, a filozófiai hermeneutika vezéregyénisége szerint a nyelv nem pusztán eszköz gondolataink elmondására, hanem maga a gondolkodás. Nem mi használjuk a nyelvet, hanem a nyelv teszi lehetővé számunkra, hogy önmagunkat elgondoljuk. Heidegger hatása meghatározó de Man és Derrida gondolkodásában is. Egyrészt tehát amiatt, hogy a nyelvnek elsődleges szerepet tulajdonított a gondolattal és a szubjektummal szemben.

Az értelmezés

Másrészt pedig amiatt, mert úgy gondolta, hogy az ember alapvető létmódja a megértés, az értelmezés. Az embert a létkérdés irányítja, a kérdés, hogy mi az értelme a létnek. A lét ilyen módon értelmezésre van utalva. A nyelv viszont már eleve érti a világot, azzal hogy megnevezi a dolgokat. Ezt az előzetes létmegértést teszi explicitté (nyilvánvalóvá) az értelmezés. Mivel az értelmezés ilyen módon önmagába tér vissza, szerkezetileg körkörös jellegű. Ezt a struktúrát nevezzük hermeneutikai körnek. A létet, a jelentést nem tudjuk, hanem egy értelmezési aktus révén elsajátítjuk, de az értelmezési folyamat lezárhatatlan. A jelentés (a lét értelme) tehát nem önmagában adott, nem immanens. A dekonstrukció ezt a gondolatot radikalizálja azzal, hogy szerinte az értelmezés (vagyis más szóval olvasás, ami a dekonstrukció fogalmi rendszerében mindenféle értelmezési aktus összefoglaló metaforája) mindig szükségképpen félreértelmezés. Nincs igazi, önazonos jelentés, csak különböző jelentések léteznek. Minden szöveg heterogén, vagyis minden szöveg különböző, egymást kölcsönösen kizáró jelentésekből áll.

Nietzsche

Nietzsche

A dekonstrukció számára fontos inspirációt jelent Nietzsche munkássága. A német filozófus volt az, aki egy írásában felvetette annak a lehetőségét, hogy a nyelv alapvetően metaforikus, a szavaink, amikkel az igazságot véljük kimondani, nem mások, mint halott metaforák, amiknek a metaforikusságáról megfeledkeztünk, és igazságnak véljük azok jelentését. Másfelől fontos még Nietzsche elgondolása a “hatalomra törő akaratról.” Ezt nem az egyes ember politikai akarataként kell elképzelni, ahogy sokan tévesen gondolják: a hatalom itt az interpretáció tevékenysége. A világot nem ismerjük, illetve a jelenségeknek, dolgoknak önmagukban véve nincs jelentésük. A jelentést mindig egy interpretációs tevékenység adja meg, ami ilyen módon uralmába keríti a világot. A dolgok nem azért jönnek létre, hogy azt a célt szolgálják, amit később tulajdonítanak nekik, a célt később egy interpretációs aktus rendeli hozzájuk. Ilyen interpretációs ágens pl. a keresztény vallás, amely átértelmezi a jó és a rossz eredeti fogalmát, és ezzel megfosztja az erőseket az erejüktől (mivel bűnnek nyilvánítja az erőszakot, ami önmagában nem az). A dolgok jelentése tehát nem önmagában adott, hanem a világot uraló interpretáció hozza azt létre. A hatalomra törő akarat azzal sajátítja ki a világot, hogy létrehozza a saját értelmezését.

A nyelvről

A nyelv figurativitása

A nyelv de Man és Derrida továbbgondolásában alapvetően retorikai természetű, azaz nem a referencialitás (a nyelv valóságvonatkozása) jellemző rá, illetve nem valamilyen jelentés, jelenlét, lényeg kifejezésének eszköze, hanem a metaforikusság határozza meg. De Man és Derrida Roman Jakobson kategóriáiból indul ki, aki a nyelv különböző funkcióiról beszél. Ilyen pl. a referenciális (a valóságra vonatkozó, a valóság elemeire utaló) funkció, az emotatív (érzelemkifejező), a konatív (felhívó) funkció. A poétikai funkció Jakobsonnál az irodalmi művek jellemzője, ahol a nyelvi jel önmagára irányul, pl. egy metafora esetében, ami önmaga szépségére vagy különösségére hívja fel a figyelmet. De Man és Derrida viszont a poétikai funkciónak, a metaforikusságnak, vagyis a nyelv figurativitásának tulajdonít elsődleges szerepet. A nyelv nem a valóságot fejezi ki, nem a referencialitás határozza meg a nyelvet. Ha pl. hajnalban azt mondom, hogy “felkel a nap,” akkor nem mondok igazat, a megnyilvánulásom és a kifejezni kívánt valóság között egy hasadás van, hiszen nem a nap kel fel, hanem a föld fordul a nap körül. Hasonlóképpen, amikor (Jorge Luis Borges példájával éve), azt mondom, hogy a szél fúj, félrevezető állítást teszek, hiszen valójában egy légáramlatot érzek, amit nem fúj senki. A nyelv tehát alapvetően figuratív, vagy más szóval tropologikus médium.

Maga a fogalomalkotás is metaforikus. Ennek illusztrációja lehet Borges egyik novellája, a Funes, az emlékező. A történet címszereplője itt egy olyan agyi sérülést szenved, hogy attól kezdve mindenre pontosan emlékezik, nem felejt el egyáltalán semmit. Azt várnánk, hogy okosabbá válik az emlékezés képességének abszolút birtoklásával, csakhogy ennek éppen az ellenkezője történik: mivel minden konkrétumot pontosan fel tud idézni, elveszíti az absztrakció lehetőségét, ami viszont a gondolkodás alapfeltétele. pl. mivel minden fára pontosan emlékszik, nem érti meg a “fa” fogalmát. Nietzsche vetette fel azt a gondolatot, hogy a fogalomalkotás felejtésen alapul: ahhoz hogy egy adott dolog fogalmát megalkossuk, el kell felejtkezni a valóságos dolgokról. A “fa” fogalmának létrejöttéhez el kell felejteni, hogy a valóságos fák mind különbözőek. A különbséget azonossággal helyettesítjük, az azonosítás viszont nem más, mint a metafora struktúrája. Ezen az alapgondolaton túl azonban, ebből kiindulva de Man a nyelv számos más aspektusával is foglalkozik.

Szimbólum és allegória

Ezt a témát de Man leghíresebb tanulmányában, A temporalitás retorikája c. szövegben az allegória és a szimbólum kettősségének tárgyalásán keresztül dolgozza ki. A romantika korában a szimbólum felértékelődött az allegóriával szemben. A szimbólum olyan jelölő, amely azonos saját jelöltjével, ily módon immanens, önazonos jel. Ady Endre Jó Csönd-herceg előtt c. versének hercege pl. nem fejez ki önmagán kívüli jelentést. Nem tudjuk, ki ez a herceg, nem rendelhetünk hozzá allegorikus jelölteket (pl. a herceg a közönség, a háború stb.) Ilyen módon a herceg jelentése önmaga léte. (A szimbólumnak egyébként más meghatározásai is vannak, pl. olyan jelölő, ami egy érzékelhető dolog révén egy érzékfeletti totalitásra utal, mint pl. a kereszt a transzcendens jelenlétre. Szintén létezik olyan megfogalmazás, mely szerint a szimbólum olyan jel, ami távol tartja jelöltjét.) Az allegória ezzel szemben olyan jelölő, ami nem azonos a jelöltjével, hanem külsőleg kapcsolódik hozzá, a jelölő és jelölt kapcsolata tehát esetleges. Dante műve pl., az Isteni színjáték, jellemzően allegorikus motívumokat tartalmaz, ilyen többek között a szöveg elején a három vadállat, amelyet a császársággal, pápasággal stb. lehet azonosítani. Ilyen lehet a hegy és az erdő is, amelyeknek az erény, illetve a bűn a jelentésük. Az allegóriánál tehát a jelölő és a jelölt kapcsolata külsődleges, esetleges, míg a szimbólumnál organikus. A szimbólumot az önazonosság, az allegóriát pedig a különbség határozza meg. Mivel az allegóriánál a jel és a jelölt kapcsolata időben változhat (egy jelölőhöz, éppen az esetleges, nem lényegszerű kapcsolat miatt később más jelölteket társíthatunk), létmódját a temporalitás, azaz az időbeliség jellemzi. Az időbeliség a posztstrukturalista irodalomtudományos irányzatok számára az elkülönböződéssel kapcsolódik, az önazonosság elvesztését jelenti. A kérdés az, hogy melyik jel modellezi magát a nyelvet, szimbolikus vagy allegorikus-e a nyelv. De Man az allegória mellett érvel.

Metafora és metonímia

De Man gondolkodásmódjának sajátossága, hogy a retorikai kategóriákat gyakran lételméleti aspektusokkal ruházza fel. A metafora időnként úgy jelenik meg, hogy struktúráját az önazonosság, lényegszerűség jellemzi, hiszen a metafora egy hasonlóság alapján azonosít. A metonímia viszont a puszta érintkezésen alapul, ezért ezt de Man a kontingenciával, vagyis az esetlegességgel azonosítja. Ha pl. azt súgom a szerelmem fülébe, hogy “illatos rózsa vagy”, akkor ott a hasonlóság lényegi, ha viszont kávét rendelek a pincértől, és ő azt továbbítja a kollégájának, azzal, hogy “hatos kávét kér”, vagyis egy metonímiát használ, akkor a névátvitel egy esetleges kapcsolatot takar, hiszen az asztalom (a hatos) és köztem az összefüggés nem fejez ki lényeges viszonyt: a névátvitel a puszta térbeli összefüggésre alapul, arra, hogy ahhoz az asztalhoz ültem le, ahol éppen üres hely volt. De Mannál tehát a metafora szubverzív potenciállal (magyarul felforgató erővel) rendelkezik a metaforához képest, a metonímia viszont őhozzá képest bizonyul felforgatónak. A metafora tehát hasonló pozíciót tölt be a metonímiával való viszonyban, mint a szimbólum az allegóriával szemben. Egyes tanulmányaiban de Man ezért azt igyekszik kimutatni, hogy a metonímia elsődleges a metaforához képest (pl. Az olvasás allegóriái Proust-fejezetében).

Advertisements