A történetírás retorikájáról

A történetírásról legutóbb idézett közlemény néhány további részlete.

(Gyóni Gábor: A történetírás fogalmi alapjairól. Bevezetés a társadalomtörténetbe. Támop 4.2.5 pályázat könyvei. Részlet. )

A történész a rendelkezésére álló retorikai alakzatok közül annak biztos tudatában választ magának, hogy már eldöntötte magában: mit kíván közölni leendő és elképzelt olvasójával. Ami Hexter szerint azt bizonyítja, hogy a retorika nem pusztán hab a tortán, hanem a torta anyagának fontos alkotóeleme. Ezt támasztják egyébként alá azok az elemzések is, melyek kimutatják, hogy még az olyan tudatosan és határozottan nem narratív történetírói munkák is, mint amilyeneket a kliometrikusok adtak közre, telis-tele vannak különféle figurális beszédalakzatokkal, vagyis metaforákkal. Robert W. Fogel, a „tudományos” történetírói iskola talán legismertebb képviselője és egyben fő teoretikusa (lásd Fogel 1983, 5–71) legfontosabb műve egyetlen oldalán húsz jellegzetes retorikai elemet sikerült a kutatóknak azonosítani. Ebből le is vonták azt a következtetést, hogy a „Tudomány nem alternatívája a retorikának: a tudomány, legyen bár közgazdasági vagy történeti, retorikus kell legyen azért, hogy célba találhasson” (Megill-McCloskey 1987, 230).

A retorika irodalomelméleti újjáéledése az 1970-es évektől kezdte mindinkább átitatni a strukturális, posztstrukturális, dekonstrukciós és posztmodern áramlatokat (Thomka 2001, 168-172; White 1997c, 143-205). Hamarosan kitűnt azonban, hogy a történész mondanivalójának a megfogalmazása során is múlhatatlanul fontos szerepet játszik a retorika. „A történészek – jelentette ki Stone 1979-ben – mindig történeteket meséltek. Thuküdidésztől és Tacitustól Gibbonig és Macaulay-ig mindig az volt legfőbb ambíciójuk, hogy életteli és elegáns prózában alkossák meg elbeszéléseiket. A történelmet a retorika egyik fajtájának tekintették” (Stone 1979, 3). Az tehát a döntő kérdés; vajon kizárólag az írás, vagy már a kutatás stádiumában is érvényes a retorikai szempont? Hexter arra hajlott, hogy az írás fázisára korlátozza a retorika jelentést generáló jelentőségét (Megill–McCloskey 1987, 228). Hasonló álláspontot foglalnak el a kérdést illetően a narrativitás történetfilozófusai közül legfőképpen azok, akik a nyelvi retorika helyett a kompozíció metaforikus jellegére összpontosítanak. Metahistory című, 1973-ban megjelent művében Hayden White részletesen kifejti, hogy a történeti munkákban alkalmazott retorikának, kompozíciós irodalmi formáknak nem csak stiláris a jelentőségük, hiszen éppen általuk keletkezik a jelentés.

A múlt ilyetén történelmi reprezentációja különféle formákat ölthet, közülük azonban kizárólag a narratív reprezentáció felel meg a történetírás követelményének. Az elbeszélt múlt a már „lezárt”, „befejezett” világot kelti új életre, amely egyedül a történész narratívuma révén kerülheti el a teljes felbomlást, hogy darabjaira hulljon és végleg a feledés homályába vesszen. A történetírás ezek szerint olyan poétikai-nyelvi eszközökkel létrehozott mentális konstrukció (és nem rekonstrukció!), amely azért keltheti csupán a valóság benyomását, mert jelentéssel látja el az elbeszélt múltbeli események láncolatát. A jelentés, amely a történet formáját és tartalmát egyaránt megszabja, a morális létezés egy bizonyos rendjéből fakad. Oly módon lesz történelem a történeti elbeszélés jóvoltából, hogy a múltban egyszer megtörtént vagy ismétlődően előforduló események történetírói reprezentációja a múltat a maga teljességében, belső összefüggésében, ugyanakkor végső befejezettségében idézi meg. Ám ez a múlt, amely egyébként maga a puszta káosz, az értelem nélküli rendetlenség, nem írja elő számunkra, hogy mi mondható el róla. Utólag nekünk magunknak kell eldönteni, hogy az események közül (melyek ismeretével a fennmaradt adatok látnak el bennünket) mi az, aminek valóban van jelentősége. Jelentőséggel pedig úgy ruházzuk fel a tényekként leírt (e tényleírások egyedi egzisztenciális állítások formáját öltik) eseményeket, hogy beillesztjük őket egy koherens történetbe, így ruházva fel jelentéssel az események lényegében általunk konstruált együttesét. A jelentéstulajdonítás eszerint a történetforma kiválasztásával történik, melyet közvetlenül a cselekményesítés, a cselekményszövés (emplotment) közvetít. Ekként alakul át végül a forma tartalommá, ahogy White egyik kötetének a címében is áll (White 1987).

A metaforikus narrativitás elmélete két irányban is új utat mutat. Az analitikus filozófia narrativitáskoncepciójától (Danto) abban tér el, hogy nem azonosítja többé a történeti elbeszélést az egyedi (leíró) egzisztenciális kijelentések együttesével. Ennek megfelelően a narrativitás magyarázó logikáját sem ezen állítások külön-külön történő elemzésével fejti meg. A Hexter-féle retorikai szemponttól viszont az különbözteti meg White (és Ankersmit) felfogását, hogy nem közvetlenül a nyelvi, hanem az elbeszélés kompozicionális retorikai természetének tulajdonítanak jelentésgeneráló szerepet. Az autonóm elbeszélés eszménye kerül ekkor középpontba: „Az elbeszélés itt [White-nál és Ankersmitnél – Gy. G. ] önálló nyelvi entitásként mutatkozik meg, olyan formális tulajdonságokkal, amelyek transzcendálják a leíró jellegű (szinguláris, egzisztenciális) kijelentéseket, noha az elbeszélés éppen efféle kijelentéseken alapul” (Lorenz 2000, 123).

A 19. századi történetírói és történetfilozófiai életművekben megnyilvánuló történeti tudást elemezve White egyrészt azt állítja, hogy a történeti munkák önálló nyelvi entitások, olyasmik, amelyek éppen elbeszélő formájuk közvetítésével magyarázzák a múltat. „Úgy gondolom, írja, hogy a történelem ‘fikcionalizálását’ a történelem ‘magyarázataként’ éljük meg, pontosan abból az okból, [.amelyből] egy kitűnő szépirodalmi munkát a szerzővel közös világunk megvilágosodásaként élünk át” (White 1997b, 101). Mivel White szerint a történelmi elbeszélés nem az események egyszerű reprodukálása (mimézise), hanem szimbólumok összetett rendszere, amely tehát a fikciós beszéd megszokott eszközeit használja, nemcsak a benne ábrázolt események (a jelölt) felé nyitott, hanem a történettípus, a mítosz irányába, tehát afelé is, amit a történész az események megjelenítése végett szerkezetük jeléül maga választott. Az események történetírói megjelenítését White ezért is tekinti „kiterjesztett metaforáknak”, „melyek a bennük leírt eseményeket olyan formákhoz ‘hasonlítják’, melyekkel már megismerkedtünk saját irodalmi kultúránkban” (White 1997b, 87). A cselekményszövés a történelmi magyarázat egyik, mindenképp a legfontosabb, bár nem az egyedüli módja, mellyel a történész élni szokott. White szerint négy archetipikus történetforma áll a historikus rendelkezésére, a románc, a komédia, a tragédia és a szatíra. A történészek fel is használják e négy elbeszélésforma egyikét vagy másikát, sőt olykor egyetlen történeti munkán belül a különböző cselekménytípusok akár keveredhetnek is egymással.

Az események magyarázatának egy további síkján helyezi el White a formális érvelés technikáit, melyekből szintén négyet különít el egymástól, a formalizmust, az organicizmust, a mechanizmust és a kontextualizmust. Végül a reprezentációs magyarázósémák archetípusai között külön szinten találjuk az ideológiai vonulatot. Ezúttal is négy gondolati formulába préseli White a történész ideológiai választási lehetőségeit, a konzervativizmus, a liberalizmus, az anarchizmus és a radikalizmus ideológiai implikációit említve. Kérdés, miként függ össze a magyarázat e három egymást követő sora vagy szintje? Erről White a következőket írja: „Azt tekintem egy történeti munka etikai mozzanatának, ami visszatükröződik egy ideológiai implikáció módjában, s aminek alapján úgy kombinálhatunk egymással egy esztétikai észlelést (cselekményesítést) és egy kognitív műveletet (érvelést), hogy ebből a látszólag tisztán leíró vagy analitikus valamiből normatív (prescriptive) megállapításokat lehessen levezetni” (White 1973, 27). A történeti munkákban a magyarázat imént vázolt különféle síkjai változatos konfigurációkba szerveződnek a vonzások és választások (elective affinities) elve szerint kapcsolódva egymáshoz.

S mi kölcsönöz vajon a magyarázó rendszereknek belső konzisztenciát? White szerint nem más mint az elbeszéléshez használt nyelv. „A történésznek még mielőtt figyelmét a történelmi mező azon adataira összpontosíthatná, melyek megjelenítésére és magyarázatára ki kívánja aknázni a konceptuális apparátust, először is el kell képzelnie (prefigure) a kérdéses mezőt, létre kell tehát hoznia mint a mentális észlelés tárgyát […] Az előzetes kigondolás ezen aktusa egyszerre poétikus, és olyasvalami, ami megelőzi a megismerést és a kritikát a történészi öntudat ökonómiájában” (White 1973, 30-31). Az e célból rendelkezésre álló nyelvi szóképek is négy archetípusra vezethetők vissza, a metaforára, a metonímiára, a szinekdochéra és az iróniára. Így lesz végül teljes a White-féle történeti tropológia formatana, amely a metaforikus alapokon definiált, s ekként alaposan átesztétizált történetírás magyarázó funkcióját a nyelvi szimbólumokra hárítja át.

A narrativitásnak White (és a hozzá sok tekintetben közel álló Ankersmit – vö. Ankersmit 2000, 111-121) által kifejtett elgondolása nem marad teljesen egymagában. A valóságot és annak (történeti) reprezentációját, vagy másként: a kutatást és az írást egymástól végletesen elszakító White-féle narrativitáskoncepcióval szemben (a további White-kritikákhoz lásd Gyáni 2000b, 63-70) fejti ki Paul Ricoeur saját, nem kevésbé kimunkált narrativitáselméletét, melyet az Idő és elbeszélés című műve foglal magában (vö. Ricoeur 1999, 353-373). Ricoeur mindaddig White-tal tart, amíg azt vallja, hogy a történetírás lényeges vonása az általa létrehozott szövegek fikcionáltsága. Ellentmond viszont neki abban, hogy belső kapcsolatot tételez fel valóság és fikcionált történelem, kutatás és írás között. Abból indul ki Ricoeur, hogy a magyarázat White-féle három vagy négy szintje, melynek legmélyén a nyelvi szimbólumok helyezkednek el, nem kizárólag az írás, hanem a történelem értelmezésének a teljes folyamatára vonatkoztatható. „Ha valaki azt mondja, hogy a cselekményesítés pl. csak az írást illeti, elfelejti, hogy a történelem annyi mint maga az írás (az olasz történészek historiográfiáról beszélnek). Paul Veyne is azt a címet adta könyvének Comment on ecrit l’histoire” (Ricoeur 1981, 290). A másik kérdést tekintve, hogy ti. a valóság fikcionált megjelenítése (White szerint) fölébe kerekedik a bizonyíték (a forrás) hatalmának, Ricoeur azt feleli: ne felejtsük el, bármennyit fikcionalizál is a történész, mégiscsak a múltbeli valóság megjelenítését ambicionálja: „a történetírás egyszerre irodalmi műalkotás (s ebben az értelemben fikció), valamint a valóság megjelenítése. Annyiban irodalmi műalkotás, hogy az összes irodalmi szöveghez hasonló módon arra törekszik, hogy elfoglalja a szimbólumok önálló rendszerének a státusát. Annyiban viszont a valóság megjelenítése, amennyiben az általa ábrázolt világ […] igényt tart a valóságos világ valóságos eseményeinek rangjára” (Ricoeur 1981, 290).

Ricouer éppoly határozottan szembefordul mind az átfogó törvény modellje által képviselt történelmi magyarázattal, mind pedig az analitikus filozófusok narrativitáskoncepciójával. Az előbbit illetően kijelenti: nem az a fő kérdés, hogy a történeti magyarázat jellege mennyiben azonos és mennyiben más, mint a természettudományokban alkalmazottak logikája (e téren nem lát lényeges különbséget közöttük), hanem, hogy ezen magyarázó struktúra miféle diskurzusokban funkcionál. A történeti reprezentáció attól más, mint a természettudományos, hogy cselekményt beszél el. Az esemény itt nem csupán annyi, amennyit a szinguláris egzisztenciális kijelentés (tényállítás) rögzít belőle. Az egyszeri esemény valójában egy meghatározott cselekményhez való hozzájárulásának a terminusaiban tesz szert jelentésre. A történeti magyarázat így arra szolgál, hogy lehetővé tegye az olvasónak a történet menetének a követését és biztosítsa az előadottak szavahihetőségét.

Az analitikus filozófia narrativitás felfogásával szemben úgy szól Ricoeur ellenvetése, hogy az elbeszélések legalább két dimenziót egyesítenek magukban: az epizodikusat, valamint a konfigurációsat. Az analitikus elméletalkotók kizárólag az előbbit veszik figyelembe, azt, amely ilyen és hasonló kérdéseket indukál: és akkor? és azután? mi történt ezt követően? mi lett mindezek eredménye? A konfigurációs sík az egymást követő események konfigurációit jelenti (erről azonban nincs az analitikusoknak érdemi mondanivalója), holott minden elbeszélés az epizodikus és a konfigurációs dimenzió versenyéből épül fel úgy, hogy egyik sem képes teljesen maga alá gyűrni a másikat. A konfigurációs dimenziónak az a funkciója, hogy elbeszélőt és befogadót egyaránt képessé tegye a részek (epizódok) értelmes egészként való felfogására.

S milyen viszony fűzi a valósághoz a történetet (az epizodikus elbeszélést), valamint a történelmet (amely viszont a konfigurációs művelet eredménye)? Ez az a pont, ahol talán a legnyilvánvalóbb az eltérés Ricoeur és White között. A narratívák e két módusza a jelentés és a struktúra tekintetében teljesen egybevág egymással, hiszen a történelem átélése és elbeszélése lényegében egy és ugyanazon dolog. Ricoeur azt vallja ugyanis, hogy a cselekvés időtudata éppúgy narratív szerkezetű, mint a szorosan vett történeti tudat. A narratív módon megnyilvánuló mindennapi cselekvés és tapasztalat, amely így múlt, jelen és jövő perspektívájában érzékeli (s dolgozza fel) a külső-belső történéseket, közvetlenül a személyes emlékezés, valamint a mások emlékeire hagyatkozás tárházából merít: az utóbbi esetben a másoktól hallott elbeszéléseket az illető idővel saját emlékeiként kezeli. Ilyenformán a narratív jellegű időtapasztalat és a szintén narratív szerkezetű történeti tudat (az utóbbinak ad különös formát a történetírói szöveg) átfolyik egymásba: „Nyelvi közegként az elbeszélés közös mind az emlékezés, mind a történelem számára” (Ricoeur 1999, 56). Az összekötő szál ezek szerint az emlékezés aktusa.

Ricoeur azonban nem állítja, hogy valóság és történelem között, ahol tehát az emlékezet játssza a közvetítő szerepét, teljesen törésmentes lenne az átmenet. Mégis az általa kidolgozott kontinuitáselmélet (melynek további szószólója David Carr) tényleges valóságreferenciát tulajdonít a múlt történetírói megjelenítésének (lásd Gyáni 2000, 179–180). White viszont, emlékezhetünk rá, éles különbséget tesz valóságreferencia tekintetében az egyedi egzisztenciális kijelentések (a tényállítások) és a történeti művek (metaforikus elbeszélésformák) között. Az előbbiek magyarázó erejét közvetlen empirikus igazságtartalmukkal, az utóbbiakét viszont önreferenciális voltukkal, a narratív igazság kritériumának történő megfelelésükkel támasztja alá. Ricoeur az előbbieken túl további érveket is felsorakoztat e megkülönböztetés ellenében. Bár egy percig sem vitatja, hogy a történetírás valóban fikcionalizál, később mégis amellett érvel, hogy a fikció és kivált a narratív fikció mimetikusabb (ha úgy tetszik: realistább) annál, mint ahogy a pozitivisták feltételezik. Arisztotelész nyomán bevezeti a kreatív képzelet fogalmát, azt állítva róla, hogy az nem pusztán reprodukálja, hanem meg is alkotja önmaga számára a valóság képét és fogalmát, s ezzel már az észlelését is előre megszabja. E kettős premissza alapján végül levonja a következtetést, miszerint az empirikus és a fikciós elbeszélés referenciája keresztezi egymást a történetiségben, az ember történelmi létében (Ricoeur 1981, 289).

Ricoeurnek hallatlanul gazdag és folyamatosan továbbgondolt (továbbfejlesztett) narrativitás koncepciójából két további argumentumot emelünk még ki. Az egyik azt érinti, hogy miként érvelhetünk a narratív időtapasztalás és a történetírói elbeszélés beszédmódjának a lényegi azonossága mellett. Miután a tapasztalat (az időbeliség tudata vagy megtapasztalása) narratív feldolgozás eredménye, „[m]ár az előtt a történelemhez tartozunk, mielőtt történeteket mesélnénk, vagy történelmet írnánk. Az elbeszélés játéka benne foglaltatik az elbeszélt valóságban” (Ricoeur 1981, 294). Ez viszont csak akkor teremt a kettő számára közös vonatkoztatási pontot (valóságreferenciát), ha összeérnek a különféle intencionalitások. A történész éppen azért érez magában heves vágyat a múlt megismerésére, mert a habermasi értelemben vett kommunikációnak kíván részesévé lenni, tudományos érdeklődése ahhoz a világhoz való tartozásából fakad, melyet tudósként tanulmányoz. A történelmi tudás és a fikció így egy közös pontban fut össze. A tudományos érdeklődés a múlt érdemi, emlékezésre méltó eseményeinek, tényeinek a kiválasztására, objektív beszámoló készítésére készteti őt, akinek ezért le is kell mondania korábbi értékeiről, előítéleteiről, hogy meg tudja ragadni a történelmi másságot. Ám ilyen okból kerül a fikció közelébe is, hiszen e törekvése a valóságnak a lehetséges irányába történő megnyitását eredményezi; ez annak a megragadását követeli meg tőle, ami a jelenbeli lappangó lehetőségeket tárja fel. A történelem így a jelent körülölelő „képzeletbeli” változatokat veszi számba, az objektivitásra törő történész ezúton veszi tehát nagy hasznát a fikciónak.

A költészet, a tiszta fikció, ezzel szemben, mert nem áll a ténybeli valóság kényszerítő hatalma alatt, nyomban az univerzálissal kerül szembe. Arról kell szólnia, hogy adott helyzetben milyen emberi cselekedetek a legvalószínűbbek. „Nem állíthatjuk-e ezek után, szól összegzésképpen, hogy a történelem azáltal, hogy megnyitja előttünk a másságot, ráébreszt minket a lehetségesre, a fikció pedig azzal, hogy megnyitja előttünk a nem valóságost, rávezet bennünket arra, ami a valóságban lényegbevágó?” (Ricoeur 1981, 296).

A „tropológiai infláció folytonos növekedésének” ellenszeréül szánt, a white-i elképzelések cáfolatának (vagy inkább: korrigálásának) szentelt újabb írásaiban Ricoeur a retorika fogalmi kiterjesztését használja a kutatás és írás, a ténybeliség és metaforikusság feltételezett dualizmusának felszámolására. Újólag Arisztotelészre támaszkodik akkor, midőn a történész tevékenységének egymást követő fázisait a retorikai dimenzió folyamatszerűségének felelteti meg. A legelején kezdve mindez így hangzik: „A ‘források’ összegyűjtése is bizonyítja, hogy már a tényfeltárásban fellelhető a történeti eljárásnak egy, az inventióval összehasonlítható retorikai dimenziója” (Ricoeur 2000, 13). Azaz: már a forrásfeltárás sem pusztán az empíria közvetlen megnyilatkozása, hanem kifejezetten értelmezés eredménye, s ennyiben „már a magyarázó szakaszhoz tartozik”. Az ezt követő magyarázati szakaszt a dispositio, az írást pedig az elocutio fogalmának felelteti meg Ricoeur, így véve irányt egy harmadik megoldásra a történetírói realizmus pozitivizmusa és a történetírás metaforizálása közötti keskeny mezőben. Cselekvéselméleti alapon melegíti fel régi tézisét, miszerint az emberi cselekvés (korábban, az Idő és elbeszélésben még időtapasztalás) oly természetű entitás, melynek önmegértéséhez elbeszélés szükséges. Másodikként azon előbbiekben már taglalt érvét eleveníti fel, mely szerint a történész tárgyával egyazon tér-idő sémához tartozik (történeteinknek van kezdete és vége). Harmadikként mindezt azzal egészíti ki, hogy a múlt gyakorlati síkon is összenőtt velünk, történészekkel, hiszen arról beszélünk, amelynek örökösei vagyunk, a múlt így már a megjelenítését megelőzően is befolyásol bennünket. Végül a források, a történelem hátrahagyott nyomai olyképpen erősítik a történelem (a történeti ábrázolás) és a múlt közötti közvetett referenciát, hogy helyettesítik a múltat. A történelem referenciális védőfunkciójáért mondott védőbeszédében Ricoeur visszaperli tehát a tropológiai inflációtól a történeti megismerésnek azt a funkcióját, melyet a történetírás azáltal tölt be, hogy a valóságot racionális magyarázatok segítségével (és persze fikcionáló konstrukciók latbavetésével) rekonstruálja.

A fenti részre vonatkozó hivatkozások forrásai:

Ankersmit, Frank, R. 2000. Hat tézis a narrativista történetfilozófiáról. In Narratívák 4. A történelempoétikája. Szerk., vál. Thomka Beáta. Budapest, 111–121.

Danto, Arthur C. 2000. Az analitikus történetfilozófia hanyatlása és bukása. In Narratívák 4. A történelem poétikája. Szerk., vál. Thomka Beáta. Budapest, 95–111.

Danto, Arthur C. 2003. A narratívák szerepe a történeti magyarázatban. In Kisantal Tamás szerk.: Tudomány és művészet között. Budapest, 61-87.

Fogel, Robert William 1983. „Scientific” history and traditional history. In uő – G. R. Elton: Which Road to the Past? Two Views of History. New Haven, 5-71. (Magyarul: „Tudományos” és tradicionális történetírás. Világtörténet, 1986. 3-4. sz. 7–40.)

Hexter, J. H. 1967. The rhetoric of history. History and Theory, VI, 1, 3–14. Magyarul: A történelem retorikája. Műhely, 2003/4. 40–46.

Lorenz, Chris 2000. Lehetnek-e igazak a történetek? Narrativizmus, pozitivizmus és a „metaforikus fordulat”. In Narratívák 4. A történelem poétikája. Szerk., vál. Thomka Beáta. Budapest, 121–147.

Megill, Allan – McCloskey, Donald N. 1987. The rhetoric of history. In The Rhetoric of the Human Sciences. Eds. J. S. Nelson et al. Madison, 221–239.

Ricoeur, Paul 1981. The narrative function. In uő: Hermeneutics and the Human Sciences. Essays on Language, Action, and Interpretation. Ed. J. B. Thompson. Cambridge, 276–294.

Ricoeur, Paul 1999. A történelem és a fikció kereszteződése. In uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Vál., szerk. Szegedy-Maszák Mihály. Budapest, 353–373.

Stone, Lawrence 1979. The revival of narrative: reflections on a new old history. Past and Present, 85, 3–25.

Thomka Beáta 2001. Beszél egy hang. Elbeszélők, poétikák. Budapest.

White, Hayden 1997b. A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás. In uő: A történelem terhe. Budapest, 68–103.

White, Hayden 1997c. Az elbeszélés kérdése a mai történelemelméletben. In uő: A történelem terhe. Budapest, 143–205.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s