MARTIN HEIDEGGER (1889-1976): MI A METAFIZIKA? (1929)

(részletek)

Kulcsszavak: egzisztencia*, szorongás, önmegértés, tudományfilozófia

Jelenvalólétünket – a kutatók, tanárok és tanulmányaikat folytatók közösségében – a tudomány határozza meg. Minden tudományban, amikor annak legsajátabb célját követjük, magához a létezőhöz viszonyulunk. Ez a létezőre irányuló kitüntetett világvonatkozás az emberi egzisztencia szabadon választott magatartásán nyugszik, ez a magatartás vezérli. Persze, az ember tudomány előtti és tudományon kívüli cselekvése és viselkedése is a létezőhöz viszonyul. A tudomány abban tűnik ki, hogy sajátos módon kifejezetten és egyedül magát a dolgot engedi szóhoz jutni.

Csak a létezőt kell kutatni és – semmi mást; egyedül a létezőt és – semmi egyebet; csakis a létezőt és rajta kívül – semmit. Hogyan is áll a dolog ezzel a Semmivel? A Semmit a tudomány kifejezetten elutasítja és feladja mint semmis-jelentéktelent. Csakhogy: nem éppen akkor ismerjük-e el a Semmit, amikor így feladjuk? A tudomány semmit sem akar tudni a Semmiről. De ugyanilyen biztos ez is: ott, ahol a tudomány kísérletet tesz rá, hogy megfogalmazza a maga lényegét, a Semmit hívja segítségül. Azt veszi igénybe, amit elvet. Miféle meghasonlott lényeg lepleződik itt le? Amikor pillanatnyi egzisztenciánkon – amelyet a tudomány határoz meg – elmélkedünk, egy összeütközés kellős közepébe jutunk. Ez a vita már elindított egy kérdezést. Most már csak arra van szükség, hogy a kérdést megfogalmazzuk: hogyan áll a dolog a Semmivel?

Már az első nekifutás a kérdésnek valami szokatlant mutat. Ebben a kérdezésben eleve úgy tesszük fel a Semmit, mint valamit, ami így és így „van” – mint létezőt. Csakhogy pontosan a létező az, amitől a Semmi teljességgel különbözik. Ennek megfelelően eleve nem lehetséges semmiféle válasz a kérdésre. Hiszen a válasz szükségképpen ilyen formájú: a Semmi ez és ez („van”)*. A Semmit illetően kérdés és felelet egyformán értelmetlen. A gondolkodás rendszerint felemlegetett alapszabálya, az elkerülendő ellentmondás tétele, az általános „logika” elveti a kérdést. Mert a gondolkodás, amely mindig valamiről való gondolkodás, a Semmiről való gondolkodásként saját lényege ellen kellene hogy cselekedjék. De vajon kikezdhetjük-e a „logika” uralmát? Vajon nem az értelem-e az úr a Semmire vonatkozó kérdésben?

Hiszen egyáltalában csak az ő segítségével tudjuk a Semmit meghatározni és mint problémát

megközelíteni, még ha e probléma fel is emészti önmagát. Mert a Semmi a létező mindenségének tagadása, az éppenséggel nem-létező. A tagadás azonban a „logika” uralkodó és kikezdhetetlen tanítása szerint egy sajátos értelmi tevékenység. Csak azért van a Semmi, mert van a Nem, azaz a tagadás? Vagy fordítva áll a helyzet? Csak azért van a tagadás és a Nem, mert a Semmi van? Ez nincsen eldöntve, sőt, kifejezett kérdésként sem fogalmazódott még meg. Mi azt állítottuk: a Semmi eredendőbb, mint a Nem és a tagadás. Ha ez az állítás helyes, akkor a tagadásnak mint értelmi tevékenységnek a lehetősége s ezzel maga az értelem is valamilyen módon a Semmitől függ. Hogy is akarhat akkor az értelem a Semmi felől dönteni?

Talán csak az derül ki a végén, hogy a Semmire vonatkozó kérdés és válasz látszólagos értelmetlensége a 67 – nyughatatlan értelem vak csökönyösségén nyugszik? A Semmi a létező mindenségének teljes tagadása. Vajon a Semminek ez a jellemzése nem mutat-e végül is olyan irányba, amelyből és csakis ebből utunkba kerülhet? Ahhoz, hogy mint olyan teljességgel tagadhatóvá váljék a létező mindensége, mely tagadásban azután maga a Semmi megmutatkozhatnék, a létező mindenségének előzőleg adottnak kell lennie.

Amilyen biztos az, hogy a létező egészét önmagában soha abszolút módon nem ragadhatjuk meg, olyan bizonyos az is, hogy valahogyan mégiscsak a maga egészében lelepleződött létezőbe állítottan lelünk önmagunkra. A hangoltság, melyben valaki így vagy úgy „van”, lehetővé teszi, hogy általa áthangolva az egészben vett létezőben tartózkodjunk. A hangulatnak ez a diszpozíciója* nemcsak hogy a maga módján minden esetben leleplezi az egészében vett létezőt, hanem egyszersmind ez a leleplezés jelenvalólétünk* alaptörténése. Amit ily módon „érzéseknek” nevezünk, az nem egyszerűen gondolkodó és akaró magatartásunk futólagos kísérő jelensége.

Csakhogy éppen amikor a hangulatok ily módon az egészében vett létező elé vezetnek el bennünket, akkor rejtik el előlünk a Semmit, amelyet keresünk. Most még kevésbé lesz az a véleményünk, hogy a hangulatilag megnyilvánult egészében vett létezőnek a tagadása a Semmi elé állít bennünket. Ilyesmi megfelelő módon eredendően csak egy olyan hangulatban történhet, amely legsajátabb leleplezési értelme szerint a Semmit nyilvánítja meg.

Megtörténik-e az ember jelenvalólétében egy olyan hangoltság, melyben ő maga a Semmivel szembesül? Ez a történés csak pillanatokra lehetséges, és – jóllehet elég ritkán – valóságos is a szorongás alaphangulatában. A szorongásban – azt mondjuk – „otthontalannak érezzük magunkat”. Nem tudjuk megmondani, mitől otthontalan, valaki egészében érzi így magát. Minden dolog, mi magunk is, közömbösségbe süllyedünk. Az egészében vett létezőnek ez az elmozdulása, ami a szorongásban körülvesz bennünket, szorongat minket. Nem marad támaszunk. Ami marad és ami ránk tör – midőn a létező elsiklik – az ez a „nincs”. A szorongás megnyilvánítja a Semmit. A szorongásban az egészében vett létező talajtalanná válik. Milyen értelemben történik ez meg? Azt talán mégsem akarjuk állítani, hogy a szorongás megsemmisíti a létezőt, hogy ily módon meghagyja számunkra a Semmit. Hogyan is tehetné ezt, amikor a szorongás éppen az egészében vett létezővel szembeni tehetetlenségben találtatik.

A Semmi sajátosan a létezővel és a létezőn mint valami elsikló egészen mutatkozik meg, ezt a létezőt mint a teljességgel másikat nyilvánítja meg – a Semmivel szemben. Csak a szorongás Semmijének világos éjszakájában keletkezik a létező mint olyan eredendő nyitottsága: hogy az létező – és nem Semmi. De ez az általunk beszédünkben hozzámondott „és nem Semmi” nem valami járulékos magyarázat, hanem egyáltalán a létező megnyilvánulásának előzetes lehetővé tétele. Csak a Semmi eredendő megnyilvánulásának alapján képes az ember jelenvalóléte hozzáférni a létezőhöz és beléhatolni.

Jelenvalólét annyit tesz: beletartottság a Semmibe. A jelenvalólét, minthogy beletartja magát a Semmibe, már eleve túl van az egészében vett létezőn. Ezt a létezőn való túllétet nevezzük

transzcendenciának*. Ha a jelenvalólét létezése alapjában nem transzcendálna, s ez itt azt jelenti, hogy nem tartaná bele magát eleve a Semmibe, akkor sohasem viszonyulhatna a létezőhöz, tehát önmagához sem. A Semmi eredendő megnyilvánulása nélkül nincs Önmagalét és nincsen szabadság. A Semmi közvetlenül és többnyire a maga eredetiségében elleplezett a számunkra. Mi által van elleplezve? Azáltal, hogy meghatározott módon teljesen bele vagyunk veszve a létezőbe. Minél inkább a létező felé fordulunk tevés-vevésünk során, annál kevésbé hagyjuk azt mint olyant elsiklani, s annál inkább elfordulunk a Semmitől. S annál biztosabb, hogy a jelenvalólét nyilvános felszínére tolakszunk.

Mi tanúsítaná behatóbban a Semmi állandó és kiterjedt, bár elleplezett megnyilvánulását jelenvalólétünkben, mint a tagadás? A Semmi a tagadás eredete, nem pedig megfordítva. Ha pedig így a Semmire és a létre irányuló kérdezés mezején megtöretett az értelem hatalma, akkor ezzel eldőlt a logika” sorsa is a filozófián belül. A „logika” eszméje feloldódik egy eredendőbb kérdezés örvényében.

A jelenvalólétnek a rejtett szorongás alapján való beletartottsága a Semmibe az egészében vett létező meghaladása: a transzcendencia. A Semmire irányuló kérdezésünk magát a metafizikát állítja elénk. A metafizika a létezőn túlra kérdez, méghozzá azért, hogy a létezőt mint olyant a maga egészében a megértés számára visszanyerje. A Semmi nem lesz többé a létező meghatározatlan szembenálló párja, hanem mint a létező létéhez tartozó lepleződik le. Mert maga a lét lényegében véges, és csak a Semmibe beletartott jelenvalólét transzendenciájában nyilvánul meg.

A tudományos jelenvalólét egyszerűsége és ereje abban áll, hogy kitüntetett módon viszonyul magához a létezőhöz és egyedül ahhoz viszonyul. A Semmit a tudomány egy fölényes gesztussal fel szeretné adni. Most azonban a Semmire vonatkozó kérdezésben világossá válik, hogy ez a tudományos jelenvalólét csak akkor lehetséges, ha eleve beletartja magát a Semmibe. Csak akkor érti meg magát abban, ami, ha nem 68 – adja fel a Semmit. A tudomány állítólagos józansága és fölénye nevetségessé lesz, ha nem veszi komolyan a Semmit. Csak azért teheti a tudomány vizsgálódás tárgyává magát a létezőt, mert a Semmi megnyilvánul.

A létező a maga egész furcsaságában csak azért tör ránk, mert a létező alapjaiban a Semmi megnyilvánul. Csak ha gyötör bennünket a létező furcsasága, csak akkor ébreszti fel bennünk és vonja magára csodálkozásunkat. Csak a csodálkozás alapján – azaz a Semmi megnyilvánulásának az alapján – jön elő a „Miért?”. Az okokra bizonyos módon rákérdezni, s valamit megokolni csak azért tudunk, mert lehetséges a Miért mint olyan. S csak azért van egzisztenciánk kezébe adva a kutató sorsa, mert kérdezni és megokolni tudunk. A Semmire vonatkozó kérdés bennünket, a kérdezőket tesz kérdésessé. Ez metafizikai kérdés.

Az emberi jelenvalólét csak akkor tud létezőhöz viszonyulni, ha beletartja magát a Semmibe. A létezőn való túllépés a jelenvalólét létezésében történik meg. Ez a túllépés azonban maga a metafizika. Ebben a következő rejlik: a metafizika „az ember természetéhez” tartozik. Sem nem az iskolás filozófia egyik ága, sem pedig az önkényes ötletek mezeje. A metafizika az alaptörténés a jelenvalólétben. Amennyiben az ember egzisztál, bizonyos módon megtörténik a filozofálás. A filozófia a metafizika beindítása, az, amiben a metafizika eljut önmagához és kifejezett faladataihoz. A filozófia csak azáltal indul be, ha saját egzisztenciánk sajátlagos módon beugrik az egészében vett jelenvalólét alaplehetőségeibe. Ezen beugrás szempontjából a következő a döntő: először teret adni az egészében vett létezőnek; azután átengedni magunkat a Semminek, azaz megszabadulni azoktól a bálványoktól, amelyekkel mindenki rendelkezik, s amelyekhez oda szokott lopódzni; s végezetül hagyni, hogy szabadon lebegjünk, hogy állandóan visszalendüljünk a metafizika alapkérdéséhez, amely magát a Semmit kényszeríti ki: Miért van egyáltalán létező, nem pedig inkább Semmi?

Jegyzetek

egzisztencia – az ember mint önmegértő, véges létező

van” – a magyar nyelv jelen idő 3. személyben nem

használja a létigei állítmányt

diszpozíció – Heidegger kifejezése: hangoltság, melyben

kifejeződik az ember világra való ráutaltsága

jelenvalólét – Heidegger kifejezése: emberi egzisztencia

transzcendencia – tapasztalat feletti

 

Másolat. Részletek. Forrás: az alábbi. A ténylegesen beszkennelt állapotban csak egy jelet javítottam 120 szöveghelyen ő-re.Cím eredeti írásmódban:

FILOZÓFIAI

SZÖVEGGYŐJTEMÉNY”

EGYETEMI JEGYZET

Szerkesztette:

KOVÁCS ZOLTÁN

LISZT FERENC ZENEMŐVÉSZETI EGYETEM

2009

 

ISBN 978 963 7181 43 6

A KIADÁSÉRT FELELİS:

A LISZT FERENC ZENEMŐVÉSZETI EGYETEM REKTORA

PÉLDÁNYSZÁM: 100

NYOMDA: MESTERPRINT KFT., BUDAPEST

Advertisements