Hermeneutika

HANS-GEORG GADAMER (1900-2002): IGAZSÁG ÉS MÓDSZER (1960)

Kulcsszavak: hermeneutika, nyelvfilozófia, esztétika, interpretáció*

A hermeneutika univerzális nézőpontja (részletek)

Meggondolásainkat az vezérelte, hogy a nyelv médium – közép –, melyben az Én és a világ egyesül, vagy jobban mondva, eredeti összetartozásában mutatkozik meg. Azt is kifejtettük, hogy a nyelvnek ez a spekulatív médiuma miként jelent véges történést a fogalom dialektikus közvetítésével szemben.

Valamennyi elemzett esetben, a beszélgetés, a költészet és az értelmezés nyelvében megmutatkozott a nyelv spekulatív struktúrája, az, hogy a nyelv nem valami szilárd adottság leképezése, hanem szóhoz jutás, melyben egy értelemegész szólal meg. Most felismerjük, hogy ez a beszédfordulat – magának a dolognak a tevékenységéről, az értelem megszólalásáról – univerzális-ontológiai* struktúrára utal, ti. mindannak az alapstruktúrájára, amire a megértés egyáltalán irányulhat. A megérthető lét – nyelv. A hermeneutikai jelenség itt úgyszólván saját univerzalitását vetíti vissza a megértettek létstruktúrájára, amikor ezt univerzális* értelemben nyelvként, a létezőre való saját vonatkozását pedig interpretációként határozza meg. Hiszen például nemcsak a művészet, hanem a természet nyelvéről, sőt, egyáltalán a dolgok nyelvéről is beszélünk.

Tehát teljes joggal szólhatunk hermeneutikai beszélgetésről. De akkor ebből az következik, hogy a hermeneutikai beszélgetésnek, hasonlóan az igazi beszélgetéshez, közös nyelvet kell kidolgoznia, s ennek a közös nyelvnek a kidolgozása ugyanúgy nem valamiféle eszköznek az elkészítése, mely a megértetés célját szolgálja, mint a beszélgetésben, hanem magának a megértésnek és a megértetésnek a végrehajtásával esik egybe. Ennek a „beszélgetésnek” a partnerei között is kommunikáció megy végbe, miként két személy között, s ez a kommunikáció több mint puszta alkalmazkodás. A szöveg egy dolgot szólaltat meg, de hogy ezt teszi, az végső soron az interpretáló teljesítménye. Mindkettőjüknek része van benne.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a szöveg esetében a hermeneutikai szituáció teljesen hasonló ahhoz, amely két beszélgetőpartner közt áll fenn. Hiszen az írott szövegek esetében „tartósan rögzített életmegnyilvánulásokról” van szó, melyeket meg kell érteni, s ez azt jelenti, hogy a hermeneutikai beszélgetés egyik résztvevője, a szöveg, egyáltalán csak a másik partner, az interpretátor révén jut szóhoz.

Az írott jeleket csak az interpretátor változtatja vissza értelemmé. De azáltal, hogy az interpretáló az írásjelet megértéssé változtatja vissza, maga a dolog szólal meg, amelyről a szöveg beszél. Mint a valóságos beszélgetésben, itt is a közös dolog kapcsolja össze egymással a partnereket, jelen esetben a szöveget és az interpretálót. Ahogy a tolmácsként szereplő fordító csak azáltal teszi lehetővé a beszélgetésben a kölcsönös megértést, hogy ő is részt vesz a megtárgyalt  dologban, úgy a szöveg esetében is elengedhetetlen előfeltétel, hogy az interpretátor részt vegyen a szöveg értelmében.

Tehát amit egy szöveg mond, az nem hasonlítható valamiféle rendíthetetlenül és makacsul védett állásponthoz, mely azt, aki megértésre törekszik, csupán arra az egyetlen kérdésre ösztönözné, hogy hogy lehet a másiknak ilyen abszurd véleménye. Egészen bizonyos, hogy a megértés ebben az értelemben nem „történeti megértés”, mely a szöveg keletkezését rekonstruálná. Ellenkezőleg: magát a szöveget akarjuk megérteni. Ez pedig azt jelenti, hogy az interpretáló saját gondolatai is mindig eleve benne vannak a szövegértelem újraélesztésében. Ennyiben az interpretátor saját horizontja a meghatározó, de ez sem úgy, mint valamiféle saját álláspont, amelyet megőrzünk vagy érvényesítünk, hanem inkább úgy, mint valami vélemény vagy lehetőség, melyet játékba hozunk és kockára teszünk, és segít bennünket, hogy valóban elsajátítsuk azt, amit a szövegben mondanak. Fentebb ezt horizont-összeolvadásként írtuk le. Most felismerjük, hogy ez a beszélgetés végrehajtási formája, a beszélgetésé, melyben egy dolog fejeződik ki, mely nemcsak az enyém vagy a szerzőé, hanem közös dolog.

A beszélgetés nyelviségének minden megértés szempontjából rendszertani jelentősége van, melynek előfeltételét a német romantika teremtette meg. Megtanultuk tıle, hogy a megértés és az értelmezés végsősoron ugyanaz. Mint láttuk, az interpretáció fogalma, melynek a 18. században pedagógiai jelentősége volt, csak ennek a felismerésnek a következtében lépett előre, s foglalta el rendszertani helyét. Ezt a helyet az a kulcspozíció jellemzi, melyet a nyelv problémája vívott ki magának egyáltalán a filozófiai kérdésfeltevés szempontjából.

A romantika óta már nem képzelhetjük úgy a dolgot, hogy az értelmező fogalmak kívülről csatlakoznak a megértéshez, hogy a mindenkori igényeknek megfelelően vesszük elő őket valamiféle nyelvi raktárból, ahol készen állnak, ha erre szükség van a megértés közvetlenségéhez. Ellenkezőleg: a nyelv az az egyetemes közeg, amelyben maga a megértés történik. A megértés végrehajtási formája az értelmezés. Ezzel a megállapítással nem azt akarjuk mondani, hogy nem létezik a kifejezés sajátos problémája. A szöveg nyelve és az értelmező nyelve közti különbség, vagy az a szakadék, amely a fordítót az eredetitől elválasztja, egyáltalán nem másodlagos kérdés. Ellenkezőleg, a nyelvi kifejezés problémái már magának a megértésnek a problémái. Minden megértés értelmezés, és minden értelmezés egy nyelv közegében bontakozik ki, mely a tárgyat akarja megszólaltatni, s ugyanakkor mégis az értelmező saját nyelve.

Így tehát kiderül, hogy a hermeneutikai probléma egyik különös esete a gondolkodás és a nyelv általános viszonyának, melynek rejtélyes bensőségességét épp az okozza, hogy a nyelv benne rejlik a gondolkodásban. A beszélgetéshez hasonlóan az értelmezés is a kérdés és a válasz dialektikájába zárt kör.

A nyelv közegében igazi történeti életviszonyulás megy végbe, s így ezt szövegek értelmezése esetén is beszélgetésnek nevezhetjük. A megértés nyelvisége a hatástörténeti tudat konkréciója.

Advertisements

3 thoughts on “Hermeneutika

  1. Forrás: az alábbi, a ténylegesen beszkennelt állapotban:

    “FILOZÓFIAI

    SZÖVEGGYŐJTEMÉNY”

    EGYETEMI JEGYZET

    Szerkesztette:

    KOVÁCS ZOLTÁN

    LISZT FERENC ZENEMŐVÉSZETI EGYETEM

    2009
    (Iitt a forrást betűhibival idézem. A szövegben kijavítottam azt, amit a szkenner félreolvasott)

    Like

  2. Reception
    Truth and Method is regarded as Gadamer’s magnum opus, and has influenced many philosophers and sociologists, notably Jürgen Habermas. In reaction to Gadamer, critic E. D. Hirsch, in Validity and Interpretation (1967), reasserted a traditionalist approach to interpretation (following Dilthey and Schleiermacher), seeing—contra Truth and Method—the task of interpretation consisting of reconstructing the intentions of the original author of a text. Critic George Steiner writes that Gadamer’s influential model of textual understanding is “developed explicitly out of Heidegger’s concept and practice of language.”

    Like

Comments are closed.