A megértő szociológia fontos mozzanata

A megértő szociológia alapfogalmai

A már idézett szociológiaelméleti tankönyv digitalizált szövegét használva ide iktatom Max Weber néhány  tartalmi és módszertani meghatározását. Nyomtatásban ezekhez bárki hozzáférhet.

„A szociológia […] az a tudomány, amely értelmezően meg akarja érteni a társadalmi cselekvést, s ezáltal e cselekvés menetére és következményeire oksági magyarázatot kíván adni. »Cselekvés«-nek kell neveznünk minden olyan emberi viselkedést (akár külső, akár belső ténykedésről, akár valamilyen tevékenység elmulasztásáról, akár valaminek az eltűréséről van szó), amellyel a cselekvő vagy a cselekvők valamilyen szubjektív értelmet kapcsolnak össze. »Társadalmi« cselekvésnek viszont az olyan cselekvést nevezzük, amely a cselekvő (vagy a cselekvők) által vélt értelme szerint számot vet mások viselkedésével, és ahhoz igazodik” (Max Weber Gazdaság és társadalom KJK 1967, 41).

Módszertani fejtegetéseiben közelebbről is meghatározza a szociológia feladatát:

„A szociológia [.] típusfogalmakat alkot, és a történés általános szabályait keresi. A történelem ellenben individuális, kulturálisan fontos cselekedetek, képződmények, személyiségek oksági elemzésére és elhelyezésére törekszik” (I.m. 51, 52). A megértésről  azt mondja, hogy mindig hipotetikus, tehát (empirikusan) nem igazolható. Az említett típusfogalmak  tartalma a cselekvések általánosított értelme. Ezeket úgy nyerik, hogy a cselekvések bizonyos vonásait „egyoldalúan felfokozzák”, tehát bizonyos cselekvésminták tiszta lényegét alkotják meg. Weber ideáltípusoknak nevezi őket, s nyomatékosan utal arra, hogy az ideáltipikus fogalmak nem felelnek meg a valóságnak.

„Minden egyéb cselekvéshez hasonlóan a társadalmi cselekvés lehet 1. célracionális: ekkor a cselekvést az határozza meg, hogy a cselekvő milyen viselkedést vár a külvilág tárgyaitól és más emberektől, és ezt a várakozást racionálisan kiválasztott és mérlegelt egyéni céljainak sikeres eléréséhez eszköznek vagy feltételnek használja; 2. értékracionális: a cselekvést valamilyen magatartás etikai, esztétikai, vallásos vagy bármi néven nevezendő önértékébe vetett hit határozza meg, a sikertől függetlenül; 3. affektív: különösképpen emocionális, a cselekvést tényleges affektu sok és érzelmi állapotok, 4. tradicionális: a meggyökeresedett szokások határozzák meg” (I.m. 55).

Ezeket a típusokat Weber arra utalva kommentálja, hogy „nagyon ritkán fordul elő, hogy a cselekvés, különösen a társadalmi cselekvés, csak az egyik vagy a másik irányban halad. E cselekvésmódok természetesen semmiképpen sem jelentik a lehetséges cselekvésmódok kimerítő osztályozását, hanem csak szociológiai célokra megalkotott, fogalmilag tiszta típusok, amelyeket a reális cselekvés többé vagy kevésbé megközelít, vagy amelyeknek keveréke (s ez a gyakoribb eset)” (I.m. 57). Az ilyen típusalkotás célja az is, hogy a tényleges cselekvést szembeállítsa az elvont típusokkal, s így vezesse le (értse meg) valamely valóságos cselekvés értelemtartalmát.

A négy cselekvéstípus az alapja a legtöbb további alapfogalomnak. A cél- és értékracionalitás, illetve emocionalitás és tradicionalitás közötti különbségre épülnek fel többé vagy kevésbé a további típusok. Szemléltessük ezt egy további példával, mégpedig a társadalmi kapcsolattal. …Társadalmi kapcsolaton Weber több ember magatartását érti, „ha egymásra figyelnek és egymáshoz igazodnak” (I.m., 57). A társadalmi kapcsolat Weber értelmezésében nem előfeltételezi a szolidaritás meglétét: a harc vagy az ellenségeskedés éppúgy társadalmi kapcsolat, mint a szerelmi kapcsolat, a család, az egyház, a szövetkezet vagy az állam.  A weberi meghatározásban… az értelmes orientáció szubjektív jelentésére bukkanunk: a társadalmi kapcsolat nem a társadalmi rendszer funkcionális követelményeiből keletkezik.

Weber a közösség és a társadalom formájában látja a társadalmi kapcsolatok két alapformáját:

„Közösséginek nevezzük a társadalmi kapcsolatot, ha a társadalmi cselekvés beállítottsága – az egyedi esetben vagy átlagosan, vagy a tiszta típusban – a résztvevőknek szubjektíven átérzett (affektív vagy tradicionális) összetartozásán alapul.

Társulásnak nevezzük a társadalmi kapcsolatot, ha a társadalmi cselekvés beállítottsága racionálisan (érték- vagy célracionálisan) motivált érdekkiegyenlítődésen vagy ugyanúgy motivált érdek-összekapcsoláson alapul. A társulás igen gyakran, de nem mindig a kölcsönös jóváhagyással létrejött racionális megegyezésre támaszkodik. Ekkor a társult cselekvés

a) értékracionálisan a saját kötelezettségbe vetett hitre,

b) célracionálisan a másik fél várható lojalitására épül” (I.m., 66). A közösségi forma példájaként említi Weber a családot, míg a társadalmi formára a piaci szabad cserét és a gazdasági üzemet. Egyszersmind arra is utal, hogy a legtöbb társadalmi kapcsolatban keveredik a két ideáltípus.

 

 

12§. Szervezetnek nevezünk egy kifelé szabályokkal korlátozott vagy zárt társadalmi kapcsolatot akkor, ha a kapcsolat rendjének betartását az biztosítja, hogy bizonyos emberek – egy vezető, esetleg az igazgatásban résztvevők csoportja, s az utóbbiaknak normális körülmények között esetleg egyúttal képviseleti hatalmuk is van – arra specializálták a viselkedésüket, hogy érvényt szerezzenek a rendnek. A vezetés birtoklását, illetve az igazgatást végző csoport cselekvésében való részvétel birtoklását – a “kormányhatalmakat” – illetően két eset lehetséges: ezek vagy a) el vannak sajátítva, vagy b) tartósan, illetve átmenetileg, esetleg csak bizonyos esetekben ki vannak osztva a szervezet érvényes rendje által kijelölt, illetve meghatározott jegyek alapján, esetleg meghatározott formákban kiválasztott személyek között. “Szervezeti cselekvésnek” nevezzük a) magának az igazgatást végző csoportnak a rend megvalósítására irányuló – s a csoport kormányhatalma vagy képviseleti hatalma folytán – legitim cselekvését, b) a szervezet tagjainak az igazgatást végző csoport rendelkezései által irányított [szervezetre vonatkozó (1.3. pont)] cselekvését.

Egy szervezet lehet a) autonóm vagy heteronóm; b) autokefális vagy heterokefális. Az autonómia azt jelenti, hogy a szervezet rendjét nem kívülállók írják elő, mint heteronómia esetén, hanem a szervezethez tartozó társak, mégpedig társi minőségükben (mindegy, hogy egyébként hogyan valósul meg a rend). Az autokefália azt jelenti, hogy a vezetőt és a szervezet élén álló csoportot a szervezet saját rendjének megfelelően nevezik ki, és ebbe kívülállók nem szólnak bele, mint heterokefáliánál (mindegy, hogy egyébként hogyan történik a kinevezés).

13. §. Egy társulás tételesen lefektetett rendje létrejöhet úgy, hogy a) a résztvevők szabadon megegyeznek benne, vagy b) rájuk erőltetik, és ők engedelmeskednek. Egy szervezeten belül a kormányzati hatalom birtokosa legitim hatalma segítségével új rendet kényszeríthet a többiekre. A szervezet alkotmánya azt jelenti, hogy ténylegesen alkalmazkodni lehet a fennálló kormányzati hatalom kényszerítő erejéhez: tudni lehet, hogy milyen feltételek mellett, milyen mértékű és milyen jellegű engedelmességet követel. A feltételek között az érvényes rendnek megfelelően különösképpen a szervezetben résztvevők bizonyos csoportjainak vagy elenyésző töredékének a meghallgatása vagy jóváhagyása szokott szerepelni, de ezen kívül természetesen a legkülönfélébb egyéb feltételek is közéjük tartozhatnak.

A szervezet rendjét a szervezet tagjain kívül olyanokra is rákényszeríthetik, akik nem tartoznak a szervezethez, de akikre meghatározott tényállások mégis vonatkoztathatók. Különösen területi kapcsolat esetén (ilyenek: jelenlét az adott helyen, helyi születés, bizonyos cselekedetnek az adott területen belüli végrehajtása) szokott ilyesmi előfordulni: ez a “területi érvényesség”. Az olyan szervezet, amelynek rendje a területi érvényesség kikényszerítésén alapul, területi szervezetnek nevezzük, függetlenül attól, hogy a szervezet befelé – tagjaival szemben – is csak területi alapon érvényesíti-e a rendjét (ami lehetséges, és korlátozott mértékben elő is szokott fordulni).

14. §. Az olyan rendet, amely a szervezeti cselekvést szabályozza, igazgatási rendnek nevezzük. Az egyéb társadalmi cselekvést szabályozó, és a szabályozás folytán megnyíló lehetőségeket a cselekvőknek biztosító rendet viszont szabályozó rendnek nevezzük. Amennyiben egy szervezet csupán igazgatási jellegű rendelkezéseket hoz, igazgatási szervezetről, amennyiben pedig csupán szabályozó jellegű rendelkezéseket hoz, szabályozó szervezetről beszélünk.
15. §. Az üzem meghatározott fajtájú folyamatos cselekvés valamilyen cél érdekében, az üzemszervezet pedig egy folyamatosan valamilyen cél érdekében cselekvő igazgatási csoporttal rendelkező társulás.

Az egyesület megegyezéssel kialakított szervezet, amelynek tételesen lefektetett rendje csak azokkal szemben kíván érvényt szerezni magának, akik személyes elhatározásuknál fogva beléptek a szervezetbe.

Az intézmény olyan szervezet, amelynek tételesen lefektetett rendjét egy megadható működési területen belül minden meghatározott jegyek alapján megadható cselekvésre (viszonylag) sikeresen rákényszerítik.

16. §. Minden olyan esetben hatalomról beszélünk, ha egy társadalmi kapcsolaton belül van rá esély, hogy valaki saját akaratát az ellenszegülés ellenére is keresztülvigye, függetlenül attól, hogy min alapul ez az esély.

Uralomról beszélünk, ha van rá esély, hogy egy meghatározott tartalmú parancsnak megadható személyek engedelmeskedni fognak. Fegyelemről pedig akkor beszélünk, ha egy parancsnak az emberek megadható sokasága várhatóan készségesen, azonnal, automatikusan és gépiesen – mintegy beidegződésként – fog engedelmeskedni.

Az uralom tényállása csak egyetlen, másoknak eredményesen parancsoló személy közvetlen jelenlétéhez kötődik, de nem igényli feltétlenül sem külön igazgatási csoport, sem szervezet meglétét, ellenben csakugyan igényli – legalábbis rendszerint – a kettő egyikének a meglétét. Az olyan szervezetet, amelynek tagjai mint szervezeti tagok az érvényben lévő rend folytán uralmi viszonyoknak vannak alávetve, uralmi szervezetnek nevezzük.

17. §. Az uralmi szervezetet akkor és annyiban nevezzük politikai szervezetnek, ha és amennyiben rendjének érvényességét egy megadható földrajzi területen belül az biztosítja, hogy az ügyeket igazgató csoport folytonosan fizikai kényszert alkalmaz, és fizikai kényszer alkalmazásával fenyeget. Az üzemként működő politikai intézményt államnak nevezzük, ha és amennyiben igazgatási csoportja a rend érvényre juttatásában eredményesen alkalmazza a legitim fizikai kényszer monopóliumát. – A társadalmi cselekvést – különösképpen a szervezeti cselekvést – akkor és annyiban nevezzük “politikailag orientáltnak”, ha és amennyiben egy politikai szervezet vezetésének befolyásolására, különösen ha a kormányhatalmak (nem erőszakos úton történő) elsajátítására, kisajátítására, újraelosztására vagy kiosztására törekszik.

Hierokratikusnak nevezünk egy uralmi szervezetet, ha és amennyiben rendjének biztosítására pszichikai kényszert alkalmaz: az üdvözülést szolgáló javak megtagadásával vagy kiszolgáltatásával (hierokratikus kényszerrel) biztosítja a rendet. Az egyház üzemként működő hierokratikus intézmény, ha és amennyiben igazgatást végző csoportja a legitim hierokratikus kényszer monopóliumát alkalmazza.

A racionális uralom alapkategóriái tehát a következők:

1. folyamatos, szabályokhoz kötött hivatali ügyvitel, melynek körét

2. az illetékesség  (a hatáskör) vonja meg. Ez

  1. a tevékenységek megosztása következtében elkülönülő, tárgyilag körülhatárolt feladatkört jelent,
  2. a feladatok ellátásához esetleg szükséges parancsadási jogokkal és
  3. az adott esetben megengedett kényszerítő eszközöknek, valamint alkalmazásuk feltételeinek szigorú körülhatárolásával.

Az ilyen rendezetten működő hivatali gépezetet “hatóságnak” nevezzük.

A racionális uralom alapkategóriáihoz tartozik még

3. a hivatali hierarchia elve, vagyis az a rend, amelyben minden hatóságnak világosan ki van jelölve az ellenőrző és felügyeleti hatósága, és az alárendelteknek ugyanakkor fellebbezési és panasztételi joguk is van fölfelé. Azt különbözőképpen szokták szabályozni, hogy a megváltoztatandó rendelkezés helyett a fellebbviteli hatóság maga bocsát-e ki másik, “helyes” utasítást, vagy azt az alárendelt hivatalt  bízza meg ezzel, amely ellen panaszt emeltek. – Ide tartoznak továbbá

4. a “szabályok”, melyek szerint az eljárást lefolytatják. Ezek lehetnek

  1. technikai szabályok,
  2. normák.

Ahhoz, hogy alkalmazások teljesen racionális legyen, mindkét esetben szakképzés szükséges. A szervezet igazgatási csoportjában való részvételre tehát rendszerint csak az a személy alkalmas, akinek bizonyíthatóan megvan hozzá a szakképesítése – a szükséges iskolákat sikeresen elvégezte –, és hivatalnoknak is csak az ilyen személy alkalmazható. Tipikusan “hivatalnokokból” áll a racionális szervezetek ügyeit igazgató csoport, függetlenül attól, hogy milyen – politikai, hierokratikus, gazdasági (különösen kapitalista) vagy bármilyen egyéb – szervezetekről van szó.

5. (Ideális körülmények között) az igazgatást végző csoport és az igazgatási, valamint a termelőeszközök teljes szétválasztásának elve érvényesül. Az ügyeket igazgató csoporthoz tartozó hivatalnokok, alkalmazottak és munkások nincsenek birtokában a dologi termelő- és igazgatási eszközöknek, hanem természetben vagy pénz formájában megkapják ezeket az eszközöket, és kötelesek elszámolni velük. Az elv a hivatali (vállalati) vagyonnak (illetőleg tőkének) a magánvagyontól (háztartástól), továbbá a hivatali helyiségeknek (irodáknak) a lakóhelytől való teljes elkülönülése.

6.  Ha a dolgok teljesen racionálisan alakulnak, akkor egyáltalán nem fordulhat elő, hogy a hivatali állást a hivatalt betöltő személy elsajátítja. Ahol mégis létezik a “hivatalhoz” való “jog” (mint például a bíráké és újabban egyre több hivatalnoké, sőt még a munkásságé is), ott ez a lehetőség rendszerint nem azt szolgálja, hogy a hivatalnok elsajátítsa állását, hanem a tisztán tárgyszerű (“független”), csak a normákhoz igazodó hivatali munka biztosítása a célja.

7. Az ügyiratokon alapuló igazgatás elve érvényesül: még ott is, ahol ténylegesen az ügyek szóbeli megvitatása a szabályos vagy egyenest előírásos: legalábbis a problémák előzetes kifejtését, az indítványokat, a végső döntéseket, a különféle rendelkezéseket és intézkedéseket még ilyenkor is írásban rögzítik. Az ügyiratok és a hivatalnokok folyamatos ügyintézése együttesen alkotják a működő hivatalt, az irodát, amely a központi magva minden modern szervezeti cselekvésnek.

8. A legális uralom nagyon különböző formákat ölthet, melyekről később még külön fogunk beszélni. A következőkben először szándékosan csak a leginkább tisztán uralmi alapon fölépülő igazgatási csoportot – a “hivatalnoksereget”, a “bürokráciát” – fogjuk az ideáltípus szempontjából elemezni.

4. §. A legális uralom legtisztább típusa az, amely bürokratikus igazgatási csoportot vesz igénybe az uralom gyakorlásához. Itt csak a szervezet vezetőjének úri helyzete ered a pozíció elsajátításából, vagy abból, hogy őt választották, illetve elődje őt jelölte ki a pozícióra. De még az ő úri felhatalmazása is legális “illetékességet” jelent. Az igazgatást végző csoport egésze a legtisztább típusban egyes hivatalnokokból áll (monokrácia, szemben a “testületi elvvel”, amelyről később még szó lesz). Ezek a hivatalnokok

  1. személyükben szabadok, csak dologi természetű hivatali kötelességeknek engedelmeskednek,
  2. rögzített hivatali hierarchiában helyezkednek el,
  3. hivatali hatáskörük rögzítve van,
  4. állásukat szerződés alapján töltik be, tehát (elvileg) szabadon választják ki őket, és
  5. szakképzettségük alapján – mégpedig, ha a dolgok igazán racionálisan alakulnak, akkor vizsgával elismert és diplomáciával hitelesített szakképesítés alapján – alkalmazzák (és nem választják) őket,
  6. fix fizetést kapnak pénzben, többnyire nyugdíjjogosultak, állásuk bizonyos esetekben (kiváltképpen magánvállalatoknál) az úr részéről is felmondható, a hivatalnok részéről pedig bármikor felmondható: a fizetést elsődlegesen a hierarchián belül elért rangnak és ezen kívül az állással járó felelősségnek megfelelően állapítják meg, egyébként pedig az az elv, hogy a társadalmi “rangnak megfelelő” (IV. Fejezet) legyen a fizetés,
  7. hivataluk jelenti egyedüli vagy főfoglalkozásukat,
  8. az előttük álló hivatali pályafutás a szolgálati időnek vagy a teljesítménynek vagy mind a kettőnek – megfelelő, s a hivatali elöljáró ítéletétől függő “előmenetelt” jelent,
  9. teljes mértékben “el vannak választva az igazgatás eszközeitől”, és nem sajátítják el hivatali állásukat,
  10. szigorú és egységes hivatali fegyelem és ellenőrzés alatt állnak.

Ez a rend elvben egyformán alkalmazható a különféle célokat követő gazdasági szervezeteknél – nyereségre termelő üzemeknél, karitatív vagy más, tetszőleges eszmei vagy anyagi célt követő magánjellegű intézményeknél – és politikai vagy hierokratikus szervezeteknél, és (a tiszta típust többé-kevésbé megközelítő formában) még történetileg is kimutatható.

5. §. Minden tapasztalat arra vall, hogy a tisztán bürokratikus igazgatás – tehát az írásos ügyvitelen és egyszemélyi vezetésen alapuló, monokratikus-bürokratikus igazgatás – pontosság, állandóság, fegyelem, szilárdság és megbízhatóság tekintetében – tehát a tekintetben, hogy mind az úr, mind az érdekeltek számára kiszámítható – továbbá a tevékenység intenzív és extenzív mivolta, valamint a mindenféle feladatra való egyetemes alkalmazhatóság tekintetében tisztán technikai szempontból a lehető legnagyobb tökélyre fejleszthető, vagyis – amit mindez jelent – a formálisan legracionálisabb válfaja az uralom gyakorlásának. A “modern” szervezeti formák fejlődése minden területen (legyen a kérdéses szervezet állam, egyház, hadsereg, párt, gazdasági üzem, érdekszervezet, egyesület, alapítvány vagy bármi egyéb) teljesen egybeesik a bürokratikus igazgatás fejlődésével és állandó növekedésével. A bürokratikus igazgatás létrejötte jelenti például a modern nyugati állam csíráját. Egy pillanatra se tévesszenek meg bennünket a bürokráciával látszólag ellentétes fórumok – legyenek azok a testületi érdekképviselet fórumai, parlamenti bizottságok, a “tanácsdiktatúra” szervei, vagy legyen szó tiszteletbeli hivatalnokokról, laikus bíráskodásról, vagy bármi egyébről. Ne feledkezzünk meg róla, hogy minden folyamatos munkát hivatalnokok végeznek a hivatali irodákban, a bürókban. Egész mindennapi életünket ezek a keretek fogják közre. Végtére is, ha a bürokratikus igazgatás formális és technikai szempontból mindenütt – ceteris paribus! – a legracionálisabb, akkor a tömegek igazgatásában (az adminisztráció személyi vagy dologi szükségletei miatt) ma semmiképpen nem lehet megkerülni. Csak “bürokratikus” vagy “dilettáns” igazgatás között választhatunk. A bürokratikus igazgatás nagy fölénye a szaktudásban rejlik, amely a javak előállítása során alkalmazott modern technika és gazdasági modernizálás következtében teljesen nélkülözhetetlenné vált, függetlenül attól, hogy a javak termelése kapitalista vagy szocialista módon van-e megszervezve. Az utóbbi megoldás ugyanis – ha technikailag ugyanolyan hatékony akar lenni – csakis úgy képzelhető el, hogy rendkívül megnő a bürokrácia jelentősége. Ahogyan az uralomnak alávetettek rendszerint csak úgy tudnak védekezni a bürokratikus uralommal szemben, ha megalakítják a saját ellenszervezetüket, amely szintén ki van téve a bürokratizálódás veszélyének, úgy a bürokratikus apparátusnak magának is kényszerítő – anyagi és tisztán dologi, s ugyanakkor eszmei természetű – érdekei fűződnek a saját további működéséhez. Egy olyan társadalomban, amelyben a hivatalnokok, az alkalmazottak és a munkások el annak választva az igazgatás eszközeitől, és amelyben nélkülözhetetlen a fegyelem és az iskolázottság, bürokratikus apparátus nélkül egyszerűen megállna az élet: mindenki számára megszűnnék a modern létezés lehetősége, kivéve azokat (a parasztokat), akik még birtokában vannak létfenntartási eszközöknek. A hatalomra jutott forradalmat és az idegen megszállót, az ellenséget a bürokratikus apparátus rendszerint minden további nélkül ugyanúgy kiszolgálja, mint a korábbi törvényes kormányt. A kérdés az, hogy ki uralkodik a fennálló bürokratikus apparátus fölött. Az apparátus fölötti uralom ugyanis a nem szakember számára mindig csak korlátozottan lehetséges: a titkos tanácsos, aki szakember, hosszú távon fölényben van a miniszterrel szemben, ha az nem szakember, mivel jóval eredményesebben tudja érvényesíteni az akaratát. Történetileg a kapitalizmus – nemcsak a kapitalizmus, de kétségkívül és tagadhatatlanul elsősorban a kapitalizmus – teremtett igényt az állandó, szilárd, intenzív és kiszámítható igazgatásra (nélküle nem tudna létezni), s ezt az igazgatást mindenféle racionális szocializmus kénytelen volna egyszerűen átvenni, sőt még növelné is a jelentőségét. Az ilyen igazgatás szükségessége miatt van a bürokráciának – mint minden tömegadminisztráción nélkülözhetetlen elemének – sorsdöntő szerepe. Csak a kisméretű (politikai, hierokratikus, egyesületi, gazdasági) egységek tudnák sokáig nélkülözni. A kapitalizmus mai fejlődési szakaszában egyfelől megköveteli a bürokráciát – annak ellenére, hogy történelmi gyökereik eltérőek –, másfelől a legracionálisabb gazdasági alapot jelenti a bürokrácia számára. A kapitalizmus a szükséges pénzeszközöket államilag a bürokrácia rendelkezésére bocsátja, s ezért kapitalista alapon létezhet legracionálisabb formában a bürokrácia.

A bürokratikus igazgatásnak a kincstár által rendelkezésre bocsátott pénzeszközökön kívül – az érintkezés, a közlekedés és a szállítás területén – lényeges technikai feltételei is vannak. Pontos működéséhez szükség van vasútra, távíróra, telefonra és egyre kevésbé tud meglenni nélkülük. Ezen egy szocialista rendszer sem tudna változtatni. Itt az volna a kérdés, hogy vajon képes-e hasonló feltételeket teremteni a racionális igazgatás számára – és ez éppen a szocialista rendszer esetében még merevebben rögzített formális szabályok szerint működő szilárd bürokratikus igazgatást jelentene –, mint a kapitalista rendszer. Ha nem képes, akkor itt megint csak azon átfogó irracionalitások egyikébe – a formális és materiális racionalitás antinómiájába – ütköznénk, amelyeket a szociológia oly sokszor kénytelen tudomásul venni.

A bürokratikus igazgatás tudás alapján gyakorolt uralmat jelent, ebben rejlik alapvetően racionális jellege. A bürokrácia (vagy az úr, akit a bürokrácia kiszolgál) nem elégszik meg azzal a hatalmi pozícióval, amelyet a szaktudás biztosít a számára, hanem ezen túlmenően még a szolgálati ismereteket – a hivatali érintkezés során szerzett vagy az “ügyiratokból megállapítható” tényismereteket – is arra igyekszik fölhasználni, hogy tovább növelje hatalmát. Ebből a hatalmi törekvésből ered a “hivatali titok” – nemcsak a bürokráciára jellemző, de a bürokráciára mindenképpen sajátosan jellemző – fogalma, amely úgy viszonyul a szaktudáshoz, mint mondjuk a kereskedelemben az üzleti titok a technikai ismeretekhez.

Tudás – szaktudás és tényismeret – tekintetében rendszerint csak a nyereségszerzésben érdekelt magánszemély, tehát a kapitalista vállalkozó van – a saját érdekszféráján belül – fölényben a bürokráciával szemben. Ő az egyetlen, aki (legalábbis viszonylag) valóban védettséget élvez a bürokrácia egyébként nélkülözhetetlen racionális tudásuralmával szemben. A tömegszervezetekben mindenki más alá van vetve a bürokratikus uralomnak: ez éppolyan elkerülhetetlen, mint a precíziós gép dologi uralma a tömegtermelésben.

A bürokratikus uralom szociális szempontból általában a következőket jelenti:

  1. nivelláló tendencia érvényesül annak érdekében, hogy a lehető legszélesebb körben lehessen válogatni a szakmailag legképzettebbek közül,
  2. szerephez jut a vagyon, nő a plutokrácia szerepe annak érdekében, hogy a szakmai iskoláztatás a lehető leghosszabb ideig (gyakran csaknem a harmincadik életévig) tartson,
  3. személytelen formalizmus uralkodik: az eszményi hivatalnok sine ira et studio – gyűlölettől és szenvedélytől mentesen, s ennélfogva “szeretet” és “lelkesedés” nélkül – tölti be hivatalát, egyszerűen csak a kötelességeit tartja szem előtt; formálisan “mindenkit” – azaz minden érdekeltet, aki a tényeket tekintve azonos helyzetben van – “személyre való tekintet nélkül” egyformán kezel.

Ahogyan a bürokratizálódás előidézi a rendi nivellálódást (legalábbis ez a szokásos – és történetileg is általánosnak bizonyuló – tendencia), úgy megfordítva, az is elmondható, hogy mindenféle szociális nivellálás kedvez a bürokratizálódásnak, miközben eltávolítja azokat, akik rendi helyzetüknél fogva – az igazgatási eszközök és az adminisztratív hatalom elsajátítása folytán – uralkodnak, s az “egyenlőség” érdekében félreállítja azokat, akik tulajdonuk jóvoltából tesznek szert “tiszteletbeli hivatalra” vagy “hivatali mellékállásra”, s lesznek az igazgatásra feljogosító hivatalok birtokosai. Ilyenformán a bürokratizálódást mindenütt elmaradhatatlan árnyékként kíséri a növekvő “tömegdemokrácia”.”


 

Forrás: Weber, Max: A szerveztek fogalma és fajtái (Szociológiai alapfogalmak) in: Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapfogalmai 1. 72-80 p. és 226-232. p.

Digitális forrás: Szervezetek, szerveződések a társadalomban; Szervezetszociológiai jegyzetek

Czakó Ágnes BCE Szociológia és Társadalompolitika Intézet

 

Advertisements