Osztap Bender játszmája véget ér

Nolblog
italo|2011. nov. 16.
Ippolit Matvejevics homlokát ráncolva festette a vastáblákat.

A briliánsvadászatban eltelt fél év alatt levetkőzte régi szokásait.

…Osztap, aki nap nap után együtt volt Ippolit Matvejeviccsel, semmiféle változást sem vett észre rajta. Pedig Ippolit Matvejevics rendkívül megváltozott. Még járása is megváltozott, szeme vad kifejezésű lett, és kinőtt bajusza sem meredezett már a földfelszínnel párhuzamosan, hanem majdnem merőlegesen, mint egy kivénhedt kandúré.

Belsőleg is megváltozott Ippolit Matvejevics. Jellemében olyan vonások alakultak ki, melyek azelőtt idegenek voltak tőle: határozottság és kegyetlenség… Kissé meghibbant, és titkos gyűlöletet melengetett szívében üzlettársa iránt.

Ippolit Matvejevicset az utóbbi időben állandó gyanú mardosta. Attól félt, hogy Osztap egyedül nyitja fel a széket, s a kincset megkaparintva elutazik, őt magát áldozatul dobva a sors szeszélyének…

A folyosóról lábdobogás hallatszott, valaki belebotlott a páncélszekrénybe, majd a furnérajtó feltárult, olyan könnyedséggel, amilyennel szél fordít át egy papírlapot. A küszöbön a nagy kombinátor állt. Merő víz volt, orcája piros almaként égett. Erősen lihegett.

– Ippolit Matvejevics! – kiáltotta. – Hallgasson ide, Ippolit Matvejevics!

Vorobjanyinov elámult. A technikai igazgató még sohasem szólította kereszt- és atyai nevén. És egyszerre mindent megértett…

– Megvan? – nyögte ki.

– Megvan! Ah, Kisza, hogy az ördög bújjon magába!

– Ne kiabáljon, mindent meghallanak.

– Igaz, igaz, meghallhatják – halkította gyorsan suttogóra hangját Osztap. – Megvan, Kisza, megvan, és ha akarja, nyomban meg is mutathatom. A Vasutasklubban van, az új klubban…

Miután megmutatta a marsallnak a széket, amely a sakk-kör szobájában állt, és a legközönségesebb Gambs-külsővel bírt, jóllehet mérhetetlen értéket rejtett magában, Osztap a folyosóra vonszolta Vorobianyinovot. Itt egy lélek sem volt. Osztap a télire még be nem ragasztott ablakhoz lépett, és megfordította kilincsét.

– Ezen az ablakon keresztül könnyen és fájdalommentesen bejuthatunk a klubba, ma éjszaka bármelyik órában. Jegyezze meg, Kisza: harmadik ablak a főlépcsőtől.

Tiszta szívből nevetett, és arcát koncessziós társa nedves kabátujjára hajtotta.

– No, mondja, mit fog venni, Kisza? Na mit? Hiszen semmi fantáziája sincsen. Istenemre, tizenötezer rubel még sok is lesz magának…

Ippolit Matvejevics kirántotta karját a másikéból, és gyorsan előrement. Az ilyen tréfák félőrültté tették. Osztap a rózsaszínű villa bejáratánál érte utol Vorobjanyinovot.

– Igazán megharagudott rám? – kérdezte. – Hiszen csak tréfáltam. A magát megillető három percentet feltétlenül meg fogja kapni. Istenemre, három percent elég magának, Kisza.

Ippolit Matvejevics komoran ment be a szobába.

Ezek voltak a nagy kombinátor utolsó szavai. Nyugodt, mély, üdítő és álomképektől nem zavart álomba szenderült.

Ippolit Matvejevics kiment az utcára. Tele volt kétségbeeséssel és elkeseredéssel… Egyetlen vágya volt: minél gyorsabban végezni mindennel.

Bement a szobába, szigorú pillantást vetett az alvó Osztapra, megtörölte szemüvegét, és az ablakpárkányról felvette a borotvát…

Ippolit Matvejevics a lépcsőházig botorkált, és figyelmesen hallgatózott. A lépcsőn senki sem járt. Az utcáról beszűrődött egy ló patkócsattogása, élesen és röviden, mintha számológépen dolgozott volna valaki. A marsall macskaléptekkel visszatért a szobába, Osztap kabátjából húsz rubellel együtt kivette a laposfogót, fejébe nyomta piszkos tengernagysapkáját, és megint hallgatózott.

…Ippolit Matvejevics, halántékán érezve az ütőér másodpercenkénti verését, kabátja jobb ujját könyöke fölé tűrte, meztelen alsókarját körülcsavarta egy törülközővel, az ajtóhoz ment, zsebéből kivette a borotvát, és szemével a szobatávolságot lemérne, lecsavarta a kapcsolót. A villany elaludt, de az utcai lámpa kékes akváriumfénye kissé megvilágította a szobát.

– Annál jobb – suttogta maga elé Ippolit Matvejevics. A fekvőhely fejrészéhez lépett, s messzire eltartva a borotvát, az egész pengét egyetlen lendülettel ferdén beledöfte Osztap torkába. A nagy kombinátor olyan hangot hallatott, mint egy konyhai lefolyókagyló, mikor a vízmaradékot magába szívja. Ippolit Matvejevics annyira ügyes volt, hogy vér nem fröccsent ruhájára. Kabátjával a kőfalat súrolva, a kék ajtóhoz lopakodott, s egy pillanatra ismét megnézte Osztapot. Teste kettőt rándult, és a székek támlájához hanyatlott. Az utcáról beszűrődő fény egy fekete tócsán csillant meg, amely a padlón képződött.

“Milyen tócsa ez? – villant fel Ippolit Matvejevicsben. Igen, igen, vér… Bender elvtárs meghalt.”

Vorobjanyinov lecsavarta karjáról a kissé bevérződött törülközőt, eldobta, a borotvát óvatosan letette a padlóra, halkan behúzta maga mögött az ajtót, és eltávozott.

A nagy kombinátor a szerencse küszöbén halt meg, amelyet képzeletében kirajzolt magának.

Az utcára leérve, Ippolit Matvejevics meggyorsította lépteit.

“Valamennyi briliáns az enyém, nem néhány percent” dünnyögte, és a Kalancsevszkaja tér felé indult.

(Forrás: Ilf-Petrov: Tizenkét szék.)

Advertisements