A nagy kombinátor kecsegtető zsákmányt szimatol

 Nolblog

italo|

2011. nov. 12.

Fél tizenkettőkor, északnyugat felől, Csmarovka falu irányából, egy fiatal, huszonnyolc éves férfi jött be Sztargorodba. …

A fiatalember derékba szabott, zöld kabátban jött be a városba. Izmos nyakán régi gyapjúsálat tekert körül többszörösen, lábán narancsszínű, antilop betétes lakkcipő volt.

… A 28-s számú, szép, kétemeletes villa előtt, amely “Sz. Sz. Sz. R., O. Sz. F. Sz. K., Sztargorod Kormányzóság népjóléti osztályának 2-es sz. szociális otthona” felírást viselt, a fiatalember megállt, hogy tüzet kérjen az öreg házmestertől, aki a kapu melletti kőpadon üldögélt.

– Aztán mi volt ebben a házban a történelmi materializmus előtt?

– A régi rendszer alatt a gazdám lakott itt.

– Hallod-e, öregapám – mondta -, nem volna rossz egy kis itóka.

– Ha meghívsz…

Eltűntek egy órára, mikor pedig visszatértek, a házmester már a legodaadóbb barátja volt a fiatalembernek.

– Akkor hát nálad töltöm az éjszakát – mondta az új barát.

– Felőlem egy egész életre is maradhatsz.

Miután ily gyorsan célt ért, a vendég fürgén lement a házmesterlakásba, levetette narancsszínű cipőjét, és kinyújtózott a padon, másnapi haditervét mérlegelve.

A fiatalembert Osztap Bendernek hívták. Életrajzából rendszerint csak egyetlen részletet volt hajlandó elárulni: “Apám – szokta mondani – török alattvaló volt.” A török alattvaló fia sokszor cserélt már életében foglalkozást. Eleven vérmérséklete megakadályozta abban, hogy egyetlen dolognak szentelje magát, és állandóan ide-oda dobálta az országban. Most éppen Sztargorodba vetette, zokni nélkül, kulcs nélkül, lakás nélkül és pénz nélkül.

Amint ott feküdt a bűzösen meleg házmesterfülkében, pályafutásának két lehetséges változatát csiszolgatta elméjében.

Most eszmélt rá, hogy a házmester már régóta lelkesen beszél valamiről. Kitűnt, hogy a ház hajdani gazdájával kapcsolatos emlékeinek adta át magát.

– A rendőrfőnök tisztelgett előtte… Csak köszöntési borravalókból összegyűlik tizenöt rubel évente… Még azt is megígérte, hogy érmet szerez.

– Nos és adtak?

-Bevallom, nem sikerült a dolog.

– No és az uraddal mi történt, lepuffantották? – kérdezte váratlanul Osztap.

– Senki sem puffantotta le. Önként elutazott.

A házmester tisztelettel nézett Benderre.

– Hát aztán hová utazott el az urad?

– Ki tudja? Azt beszélték, hogy Párizsba.

E pillanatban megszólalt a rozsdás csengő az ajtó fölött. A házmester nyögve az ajtóhoz csoszogott, kinyitotta, s álmélkodva visszatántorodott. A legfelső lépcsőfokon Ippolit Matvejevics Vorobjanyinov állt, fekete bajusszal és fekete hajjal. Szeme háború előtti fénnyel csillogott a csíptető mögött.

– Nagyságos úr! – ordított föl Tyihon szenvedélyesen. – Párizsból!

– Legyen nyugodt – mondta a másik vendég -, minden rendben van. Nevem Bender! Talán már hallotta?

– Azért ne mondja el senkinek, hogy látott… – szólt kérlelve. – Valóban azt gondolhatják, hogy emigráns vagyok.

– Lám! Ez aztán kongeniális! Mindenekelőtt az aktíva: adva van egy emigráns, aki visszatért szülővárosába. A passzíva: az emigráns fél, hogy a GPU kezére kerül.

– De hiszen ezerszer megmondtam önnek, hogy nem vagyok emigráns.

– Hát akkor kicsoda? Miért utazott ide?

– N. városból jöttem, egy bizonyos ügyben.

– Milyen ügyben?

– Nos, hát személyes ügyben.

– És ezek után még azt mondja, hogy nem emigráns?… Egyik ismerősöm hazajött…

Ippolit Matvejevics, akit kétségbe ejtettek a Bender ismerőseiről szóló történetek, belátta, hogy az ismeretlen fiatalembert képtelen meggyőzni, és belenyugodott sorsába.

– Jól van – mondta -, mindent meg fogok magyarázni önnek.

“Végtére is segítőtárs nélkül nehezen menne a dolog – gondolta -, a fickó pedig minden hájjal megkent gazembernek látszik. Még hasznomra is lehet.”

 

A briliáns-füst

Ippolit Matvejevics levette fejéről foltos nemezkalapját, szétkefélte bajuszát, amelyből a fésű érintésére egész elektromos szikrakéve pattant ki, és megköszörülve torkát, eltökélten elmondta Osztap Bendernek, az útjába kerülő első jöttmentnek mindazt, amit a briliánsokról haldokló anyósa szavaiból tudott.

Elbeszélése közben Osztap fel-felugrott helyéről, és a vaskályha felé fordulva, lelkesülten kiáltozott:

– A jég megtört, tekintetes esküdtszék! A jég megtört!

Egy óra múlva pedig mindketten a bicegő asztalka mellett ültek, és összedugott fejjel olvasták az ékszerek hosszú jegyzékét, amelyek valaha az anyós ujjait, nyakát, fülét, keblét, haját díszítették.

Ippolit Matvejevics, meg-megigazítva az orrán táncoló csíptetőt, nyomatékkal beszélte:

– Három gyöngysor… Jól emlékszem. Kettő negyven-negyven szemmel, egy pedig, a hosszabb, száztíz szemmel. Egy briliáns nyaklánc… Klavgyija Ivanovna azt mondta, hogy négyezret ér, antik munka…

Ezután következtek a gyűrűk: nem vásári és olcsó jegygyűrűk, hanem vékonyak, könnyűek, tiszta fényű, szikrázó briliánsokkal; nehéz, vakító függők, amelyek szivárványszínű tüzet ontottak a kis női fülre; kígyó alakú karkötők, smaragd pikkelyekkel; brosstű, amelyre ötszáz gyeszjatyina termése ment rá; gyöngy nyakék, amilyet csak egy híres operettprimadonna szerezhetett; és mindennek koronájaként egy negyvenezer rubeles diadém.

Ippolit Matvejevics körülnézett. A nyomorúságos házmesterszoba sötét szögleteiben smaragdszínű tavaszi fény lángolt és reszketett. A mennyezet alatt briliáns-füst úszott. Gyöngyszemek gurultak az asztalon, és peregtek a padlóra. A szobában drágakő-délibáb tükröződött.

Ippolit Matvejevicset csak Osztap hangja térítette magához izgalmából.

– Az objektum nem rossz. A köveket, amint látom, ízléssel válogatták össze. Mennyibe került az egész hecc?

– Hetven-hetvenötezer rubelbe.

– Hm… Szóval, ma százötvenezret ér.

– Valóban? – örült meg Vorobjanyinov.

– Pontosan. Csakhogy, kedves párizsi elvtárs, köphet az egészre.

– Hogyan?

– Nyállal – felelte Osztap -, ahogyan a történelmi materializmus korszakáig köptek. Semmi sem lesz a dologból.

– Hát miért nem?

– Hát azért. Hány szék volt?

– Egy tucat. Szalongarnitúra.

– Valószínű, hogy az ön szalongarnitúrájával már régen befűtöttek.

Vorobjanyinov annyira megijedt, hogy felpattant ültő helyéből.

– Nyugalom, nyugalom. Kezembe veszem az ügyet. Az ülést folytatjuk. Apropó, egy kis szerződést kell kötnünk egymással.

A levegő után kapkodó Ippolit Matvejevics fejbiccentéssel adta beleegyezését. Osztap Bender most hozzáfogott a feltételek kidolgozásához.

– A kincs realizálása esetén jómagam, mint a koncesszió közvetlen részese és az ügy technikai igazgatója, hatvan percentet kapok, a társadalombiztosítási díjat viszont jogában van nem fizetni értem. Nekem egészen mindegy.

Ippolit Matvejevics arca hamuszürke lett.

– Ez rablás fényes nappal.

– Hát ön mennyit óhajtott felajánlani?

– Öt-öt percentet, m-m-mondjuk, tízet. Értse meg, hogy ez tizenötezer rubel.

– Egyéb kívánsága nincsen?

– N-nincsen.

– Azt nem kívánja, hogy ingyen dolgozzam, s hozzá még odaadjam a lakásom kulcsát, ahol a pénz hever?

– Akkor bocsásson meg – felelte Vorobjanyinov orrhangon. – Minden okom megvan feltételezni, hogy magam is megbirkózom a dologgal.

– Ahá! Akkor bocsásson meg – vágott vissza a kitűnő Osztap -, nekem sincs kevesebb okom feltételezni, hogy magam is megbirkózom az ön dolgával.

– Szélhámos! – üvöltött fel Ippolit Matvejevics remegve. Osztap megőrizte hidegvérét.

– Ide hallgasson, párizsi úr! Tudja-e, hogy a briliánsai, mondhatnám, a zsebemben vannak? És ön engem csak annyiban érdekel, amennyiben öregségére le akarom venni a válláról az anyagi gondokat?

Ippolit Matvejevics csak most eszmélt rá, hogy milyen vasmarkok ragadták torkon.

– Húsz percent – mondta morcosan.

– És a kosztom? – kérdezte Osztap gúnyosan. – Huszonöt.

– És a lakáskulcs?

– De hiszen ez harminchét és félezer rubel!

– Minek ez az aprólékosság? Hát nem bánom, legyen ötven percent. Fele az öné, fele az enyém.

Az alkudozás folytatódott. Osztap még tovább engedett. Vorobjanyinov személye iránti tiszteletből beleegyezett negyven percentbe.

– Hatvanezer! – hüledezett Vorobjanyinov.

– Ön nagyon közönséges jellem – viszonozta Bender -, jobban szereti a pénzt, mint kellene.

– Hát maga nem szereti? – hördült fel Ippolit Matvejevics.

– Nem.

– Akkor miért ragaszkodik a hatvanezerhez?

– Elvből!

Ippolit Matvejevics levegő után kapkodott.

– Nos, megtört a jég?

Vorobjanyinov lihegett, és alázatosan felelte:

– Megtört.

-Akkor hát kezet rá, veterán marsall úr!

Advertisements