Az emberek ezt akarják!

…A sofőr elmagyarázta, hogy luxussal vannak berendezve a déli fekvésű szobák. Ezek a tengerszemre néznek. Mindegyiknek külön terasza van, saját öltözője, fürdőszobája, önműködő hűtő- és fűtőberendezése. A szobák hőmérséklete télen-nyáron huszonegy fok.

– Mit gondol – kérdezte a mesélő -, tudunk még déli fekvésű szobát kapni?

– Azt a portástól tessék megkérdezni – mondta a sofőr.

…Amikor beléptünk a hallba, még nekem is elállt a szavam. Vörös márvány oszlopok tartották a freskókkal díszített mennyezetet. Csiszolt üvegprizmákkal teleaggatott csillárok szórták a fényt. Az oszlopok közt angol klubszékek álltak, mustárszín szarvasbőrrel behúzva. A legszebb azonban a padló volt, melynek mozaikberakása vadászjelenetet ábrázolt, legalább százféle fajtájú, körömnyi vagy még annál is kisebb fadarabokból összerakva. Több száz éves muzeális munka volt, melyen azonban egy karcolás sem látszott; úgy csillogott az üvegprizmák fényében, mint egy velencei tükör.

Miután elintéztük a formalitásokat, megkérdeztem a portást:

– Nincs véletlenül egy üres szobájuk a déli oldalon?

– De van – mondta a portás, és udvariasan meghajolt.

– Nekem igazán nem fontos – mondta a feleségem.

– Reggel kifekhetnénk napozni a teraszra – mondtam neki.

– Ahogy parancsolja – mondta a portás, egy ősz hajú, kissé kövéredő ember, aki fele-fele arányban keverte a vendégnek kijáró tisztelettudást egy előkelő szálloda portásának önérzetével. – Mi azért vagyunk itt, hogy eleget tegyünk vendégeink kívánságainak. A mi igazgatónk – mondta, és hátramutatott egy üvegkuckóra, ahol egy sovány, sötét ruhás, monoklis férfi éppen telefonált – azt szokta mondani: “A vendég szava – Isten szava.” Ez a mi jelmondatunk, uram. Készséggel nyitok önöknek – amikor ezt a szót kimondta, mindig meghajolt – egy tóra néző szobát, de ugyanakkor bátor vagyok figyelmükbe ajánlani, hogy vendégeink többnyire az északi szobákat részesítik előnyben.

– Ez furcsa – mondtam.

– Valóban furcsa – hajolt meg a portás. – Most is hét üres szobám van a tengerszem felé néző oldalon, északon viszont csak egy. Számtalanszor előfordult már, hogy a vendég a teraszos szobából áthurcolkodott az északi oldalra, ahol pedig jóval egyszerűbb a berendezés… Önök is – hajolt meg – bármikor cserélhetnek, ha kedvük tartja.

S ezzel átnyújtott egy szobakulcsot.

– Mindjárt fölküldöm a poggyászt – mondta egy utolsó meghajlással, és hanyagul hozzáfűzte még: – Vendégeinknek az a kívánsága, hogy a padlóra nem szabad rálépni.

– Hová nem szabad rálépni? – kérdeztem.

– A padlóra – mondta a portás, és magunkra hagyott.

Összenéztünk. Minthogy szőnyeget sehol sem láttunk, csak a levegőben úszva juthattunk volna el a díszes falépcsőhöz, ha szigorúan betartjuk a tilalmat. Ekkor azonban észrevettem, hogy a tükörsima parkettán itt-ott zsákdarabok, téglák, törött deszkák hevernek.

– Gyere utánam – mondtam a feleségemnek.

Fél lábon ugrálva jutottunk el végre a lépcsőfeljáróig, valahogy úgy, ahogy ugróiskolát játszanak a gyerekek. Itt megálltunk, lihegtünk, összenevettünk, aztán fölszaladtunk a dugóhúzóformán épített, faragványokkal díszes lépcsőn.

…Hozták a vacsorát. Meglepetéssel láttuk, hogy nem bécsi szeletet kaptunk, hanem csinos ezüsttálon, madársalátával és kaviárral díszítve, valamilyen furcsa vagdalékot. Megállítottam a pincért.

– Bocsánatot kérek – mondta elégedett mosollyal. – Az összes vendégek ezt rendelték. Gondoltam, önöknek is készítek egy kis meglepetést.

Valóban, a pincérek ugyanilyen tálakat vittek mindenfelé. A vendégek látható örömmel fogadták a vacsorát; egy ősz hajú dáma, nagy diadémmal a hajában, még meg is tapsolta ezt a sárga színű valamit.

– Mi ez? – kérdeztem, és belekotortam a vagdalékba.

A pincér hamiskásan mosolygott.

– Kutyaeledel.

Eltoltam magamtól a tálat.

– Nem szeretem a rossz vicceket – mondtam ingerülten.

A pincér elkomolyodott.

– Nem tréfálok, uram. Igazgató urunk is megkóstolta. Elsőrendű minőségű kutyaeledel. Vendégeink ragaszkodnak hozzá.

Dühösen az asztalra csaptam.

– Én bécsi szeletet kértem, nem kutyaeledelt.

– Nem akarom önt rábeszélni, uram. De nézzen körül, milyen jó étvággyal fogyasztják a mi vendégeink.

Ezt nem lehetett tagadni. Egy szikár, szmokingos férfi – akiről később megtudtuk, hogy világhírű oroszlánvadász – fogcsattogtatva fogyasztotta a kutyaeledelt, miközben minden falatot bőven meghintett törött borssal. A diadémos hölgy pedig még egy adagot rendelt.

– Megkóstolom – mondta a feleségem, amikor a diadémos hölgy nekilátott a második adagnak. Ő mindig azt szereti csinálni, amit a többiek. Az első falat után megsózta a vagdalékot.

– Így még sokkal jobb – mondta aztán.

Az igazgató elégedetten mosolygott, látva, hogy én is megkóstolom a kutyakonzervet; s amikor mind a ketten jó étvággyal falatoztunk, észrevétlenül visszavonult.

Fáradtan a hosszú utazástól, korán nyugodni kívántunk. Szobánkban újabb meglepetés várt ránk: a „svéd király ágya” vetetlen. Viszont az ágy és a szekrény közt, a földre terített matracokon készített nekünk valaki fekhelyet. Felháborodva csöngettem be a szobalányt.

Szép arcú, bársonyos bőrű fiatal lány jött be, akit az én szemrehányásaim cseppet sem bántottak, sőt szemmel látható örömmel töltöttek el.

– Végre-valahára! – kiáltotta. – Tessék elképzelni, mit jelent az alagsorból föl- meg lecipelni ezt a rengeteg matracot! Én persze mukkanni se merek, mert csak próbaidőre vettek föl, és ha a vendégek panaszt emelnek rám, azonnali hatállyal elbocsátanak. Mindjárt hozom a rendes ágyneműt.

– Én csak azt szeretném tudni – mondtam a szobalánynak, mérgesen rámutatva a svéd király fekhelyére -, hogy ha nem szabad őket használni, akkor minek tesznek a szobákba ilyen műemlékeket?

– Még hogy nem volna szabad használni? – csapta össze megint a kezét. – Igazgató urunk a haját tépi, hogyha ezt a földön fekvést szóba hozzuk előtte. De hát a vendég akarata: parancs – mondta, és nagyot sóhajtott.

– Azt akarja mondani – kérdeztem hitetlenkedve -, hogy a vendégek ragaszkodnak a földön alváshoz?

  • Úgy látszik, ez most a divat – mondta lemondó arccal.

…Negyednap délben a feleségemet félrehívta a diadémos hölgy. Sokáig tárgyaltak, egy sarokba behúzódva. Amikor visszajött, zavar látszott az arcán. Érdeklődésemre azt válaszolta, hogy egy panaszos levelet kellett aláírnia.

– Az igazgatóra haragusznak – válaszolta további faggatásomra.

– És miért haragusznak az igazgatóra?

– Mert nem hajlandó leereszteni az úszómedencéből a vizet – mondta a feleségem.

– Miért kellene leereszteni az úszómedencéből a vizet?

– Mert a vendégek azt szeretnék, ha odajárhatnának szükségre – magyarázta a feleségem.

– De hát ott a vécé a fürdőszobájukban – mondtam elképedve.

– Azt mondják, hogy így romantikusabb – válaszolta a feleségem.

Fölpattantam.

– És te aláírtad ezt a hülyeséget?

– Hát mit csináljak? – mondta vállat vonva. – Az összes nő aláírta, egytől egyig.

… az igazgató teljesen elvesztette a fejét. Kivette a szeméből a monoklit, és üvegkuckójába húzódva, estig hideg vizes borogatást rakott a fejére.

Este azonban megjelent az étteremben. Föllépett a zenészek dobogójára, reszkető hangon jelentve, hogy fontos javaslatokat akar tenni. Az ő elve ugyan az – mondotta -, hogy a vendég szava: Isten szava, de ebben a kivételes esetben mégsem járulhat hozzá ahhoz, hogy az úszómedencéből leeresztesse a vizet. Másfelől azonban szíves örömest beleegyezik abba, hogy a vendégek a park bármely pontján latrinát ássanak maguknak. Erre a célra az igazgatóság kellő mennyiségű ásót, gerendát, deszkát és ácskapcsot bocsát a szállóvendégek rendelkezésére. Ezenfelül pedig még egy másik óhajtásnak is kész eleget tenni, melyre egyik-másik vendég már több ízben célozgatott. Telefonon érintkezésbe lépett a közelben táborozó katonai egységek parancsnokával, s annak megértő támogatásával lehetővé vált, hogy a szálloda vendégei, holnaptól kezdve, a parkban felütött sátrakba tegyék át szállásukat.

Az igazgató szavait dörgő taps fogadta. Másnap reggeltől kezdve harsány trombitaszó ébresztett álmunkból. Buzgón ástuk a latrinákat, vertük föl a sátrakat, és tömtük meg a szalmazsákokat. Az ebédlőbe be sem tettük többé a lábunkat. Hatalmas máglyatüzeket raktunk, szalonnát sütöttünk parázson, és krumplit a forró hamuban. Az Afrika-vadász elmesélte, hogy egyes félvad törzsek izzóra hevített kövek közé rakva sütik az emberhúst. Ezt is megpróbáltuk, s mindenkinek nagyon ízlett. Persze mi nem emberhúst sütöttünk, ez a gondolat föl sem bukkant.

A feleségem, aki kislánykorában sokat játszott indiánosdit, tudta a módját, hogy lehet két fadarabból tüzet csiholni. Ezzel a tudományával nagy népszerűségre tett szert, ő lett a társaság üdvöskéje, s az Afrika-vadász neki juttatta a legízletesebb húscafatokat. Így telt vakációnk, s két hét elmúltával frissen, kipihenve, testben-lélekben megerősödve tértünk vissza a fővárosba. – Örkény István novellája nyomán.

Advertisements