Világgazdasági fejlemények (2010)

Immanuel Wallerstein „A modern világgazdasági rendszer kialakulása” c. művében (Gondolat, 1983.) a hosszú XVI. század fejleményeit és az azokból levont következtetéseit írta le. Egymással harcoló, előnyök megszerzésére törekvő erők alakítják a világrendszereket. Eleddig mindössze két változatuk létezett: a világbirodalom és a világgazdaság, mely utóbbiban hiányzik a terület egészét átfogó egységes politikai rendszer. (676. l.) Elsőként elemzi a világgazdaság centrumállamokra és periferiális régiókra polarizáltságát és a félperiferiális régiók köztes helyének mibenlétét. (679.l.) A centrum országai maguknál összpontosítják a nagy hozzáadott értéket tartalmazó áruk termelését, a periféria pedig főképpen anyagokat, energiahordozókat  termel és forgalmaz.

A centrum zónáján kívüli rezsimek strukturálisan képtelennek bizonyulnak arra, hogy lépést tartsanak a gazdag országokkal. Azonban a szerepek változnak: régebbi perifériák magországokká válhatnak, régebbi centrumok félperifériás helyzetbe kerülnek

Wallerstein egykori prognózisa szerint 1/ a perifériák munkássága elkezd majd érdekérvényesítő nyomást gyakorolni a bérszintekre, 2/ a termelési költségek u.n. externalizálási lehetőségei csökkennek, mivel fogynak a nyersanyagszerzési és hulladéklerakodó helyek. A harmadik prognózis a fiskális szférára vonatkozik. Az adószint iránti szükségletet a/ biztonsági szervezetekkel kapcsolatos igény (katonaság, rendőrség), b/ polgári bürokrácia méretei, c/ a társadalmi gondoskodás szabja meg. Az utóbbi a viszonylagos politikai stabilitás biztosításának fő eszköze, válaszul az alacsonyabb rétegek növekvő elégedetlenségére, amelyet a reáljövedelmek növekvő polarizációja vált ki belőlük. A szerző az ilyen jellegű tömegigényekre adott választ “demokratizálásnak” nevezi. A világrendszer egyre több zónájában léptek fel, és ma már szinte univerzálisak. Továbbá az igények szintjei folyamatosan emelkednek minden országban, nincsenek világosan látható határaik.

 

Ez azt jelenti, hogy az adókulcsok folyamatosan emelkednek úgyszólván minden országban, és legfeljebb csak időnként csökkennek, kis mértékben. Ám, egy bizonyos ponton az ilyen újraelosztó adózás olyan szinteket ér el, ahol komolyan beleütközik a tőkefelhalmozás lehetőségébe. Míg az adókorlátozást a tömegek gyakran támogatják, egyáltalán nem támogatják a jóléti szolgáltatások visszanyesését. Ezt a válságot tovább bonyolítja az államstruktúrák legitimációjának elvesztése.

 

Amint a világgazdaság a terjeszkedés új periódusába lép, az ingadozások egyre vadabbak lesznek, illetőleg egyre nagyobb lesz a zűrzavar, a bizonytalanság. A kollektív és az egyéni biztonság foka csökkenni fog, ez növelni fogja az erőszak mennyiségét nap mint nap a világrendszerben.

 

Wallerstein szerint feszítő ellentétet jelent az uralkodó csoportok által gyakorolt kontroll, amely a leszármazás és a katonai erő helyett most a javak megtermelésének mennyiségéről és jellegéről szóló döntéseken keresztül valósul meg. A második ellentét a gazdasági specializáció térbeli hierarchiájából fakad, a mag és periféria kettősségéből.

 

A szerzőnek a gazdasági csereviszonyokat a vizsgálat központjába állító világrendszer-szemlélete természetesen kiegészítésre szorul. A „periféria” országai, térségei problémáinak gyökerét részben az adott térségek kulturális hátterében, társadalmi struktúrájában, hagyományaiban találjuk meg. A civilizációs sajátosságok maguk is fontos hatóerői a gazdasági vagy politikai folyamatok alakulásának. A történeti elemzésre is igaz, hogy elhanyagolni, de túldimenzionálni sem helyes az úgynevezett externális összetevők — például a földrajzi felfedezések és a világkereskedelem — szerepét a feudalizmus bomlásának és a kapitalizmus kialakulásának értelmezésekor.

 

A világgazdaság elsődlegességének elképzelését részben maga Wallerstein cáfolja azzal, hogy Anglia mint a világgazdaság magállama létrejöttéhez szükséges volt, hogy viszonylag elszigetelt és egységes nemzetgazdaságként erősödjön meg.

 

Hatalmas és alaposan feldolgozott tényanyagának köszönhetően, a viták ellenére, részben pedig éppen a könyv vitákat provokáló, gondolatébresztő jellege miatt a legjobb társadalomkutatói munkák közé tartozik. Nagyon fontos, hogy a szerző „egytudományos” ágazatnak tekinti a társadalomkutatást, melyben a szakágazati elkülönültségnek fel kell oldódnia a komplex látásmód elérése érdekében. Érzékenyen kell figyelnünk a Wallerstein által a mai világproblémákról adandó prognózisokra is.

 

A jelenlegi állapotról szólva regisztrálja az USA hegemóniájának elvesztését és lehetségesnek tartja, hogy a világgazdaság 8-10 centrum köré szerveződjön. Ez nem maradhat fenn tartósan. A változékonyság és bizonytalanság egyebek közt a valuta árfolyamok ingadozásaiban fejeződik ki, és hosszabb távon is labilissá teszi a rendszert.

 

*

Amint terveztem, a mintegy másfél éve elkezdett gazdasági tárgyú sorozatot a választásokig folytattam. A politikai történések egyik fő ható tényezőjéről szólt.

Nyomon követte az államháztartási egyensúly helyreállításának menetét. Abból is több leágazás vezetett a fizetési helyzethez, ami részben függött, részben nem függött a belső egyensúlytól. A legdrámaibb fejlemények éppen itt következtek be. A sorozat végén (most) a külső egyensúlyi pozíció a fő témám és annak hatótényezőiként tekintem a belső változásokat.

Úgy vagyunk, mint a sziklamászó, aki csak egy végtagjával kereshet új kapaszkodási pozíciót, három másikkal biztosítania kell a stabilitását. Elhamarkodott mozdulatokat nem engedhet meg magának. Még mindig a meredélyen lógunk, mivel sajnos tavaly előttig az ország külső bevételeinek és kiadásainak egyenlege nem javult lényegesen és csak tavaly kezdtünk elérni egy kevésbé veszélyes útszakaszt. Mindezek még verbális megállapítások, némi képes beszéd alkalmazásával.

 Mint tudjuk, a köznapi és irodalmi nyelv alapelemei a szavak, a közgazdaság nyelve viszont szavakból és számokból áll, vagyis adatokból. Ezen a nyelven szólnak a jegybankunk által újabban rendelkezésünkre bocsátott információk, melyeket megkíséreltem blogosítani az alábbi kisebb táblázatok és értelmezések formájában.

A külső egyensúlyi pozíció és az egyes szektorok nettó finanszírozási képessége (a GDP-%-ában)

2003 2004 2005 2006 2007 2008 [2009 2010 2011

[Becslés ]                                        [Előrejelzés

A. Folyó fizetési mérleg egyenlege

-8,0   -8,3  -7,2 -7,5    -6,8    -7,2 ]   [ 0,4  -0,4  -0,4

Áruk és szolgáltatások vásárlására és kamatfizetésre tehát az ország 2009-ig ennyivel költött a bevételénél többet. A külső egyensúlyra kedvezően hatott egy reálgazdasági negatívum, a belföldi értékesítés visszaesése, viszont romlást okozott a devizahitelek gyors növekedése. Az elszámolási mérleg hiányát csak csekély mértékben ellensúlyozta a nettó tőkeimport:

B. Tőkemérleg egyenlege

0,0    0,1    0,7   0,7    0,7       1,0 ]    [1,4  2,0  2,4

A nettó tőkeimporttal csökkentett fizetési elszámolási „hézag” miatt befelé kellett áramoltatni a külső pénzügyi forrásokat, másképpen: finanszírozási képességünk negatív volt, ennyiben kölcsönpénzből éltünk. Országos szemléletben a fenti két adatsor összegezése ezt a képet mutatja:

C. Külső finanszírozási képesség, “felülről”(=A+B)

-8,0   -8,2  -6,5  -6,7  -6,1    -6,2 ]   [1,8  1,6   2,0

2009 második felétől a külső keresletben és a hazai, exportra termelő ágazatok teljesítményében javulás következett be. Ez már valamelyest mérsékelni tudta a GDP visszaesését. Rövid távon a kibocsátás lassú és fokozatos növekedésére lehet számítani. Hazánk befektetői megítélése más országokhoz képest javul, úgyszintén a piaci pénzfelvételek kamatfelára, amely azonban még mindig meghaladja a válság előtti szintet. Magyarország magas adósságállománya lassacskán csökkenni kezd, de érdemleges javulást csak a GDP növekedése hozhat, ami a jövő évtől várható. Nagyon ugrálni akkor sem lehet majd.

Most nézzük mindezt alulról, szektoronként:

I. Kibővített államháztartás finanszírozási igénye*

-8,3  -8,3   -9,4   -9,5   -5,8  -3,8]   [ -4,7  -5,2  -4,5

Látható, hogy 2007-ben és 2008-ban s azóta az államháztartás a korábbinál jóval kisebb mértékben terheli az országos finanszírozási képességét, ami a 2006-2010 évek jelentős, nemzetközileg is méltányolt költségvetési kiigazításának köszönhető. Mindez a forintárfolyamra is kedvezően hatott. Az előrejelzés nem számít további nagyobb javulásra. Egy esetleges újabb túlköltekezési kaland nemcsak az államháztartás negatív egyenlegét, hanem a külföldi devizák árfolyamát is növelné.

 

II. Háztartások finanszírozási képessége

0,1   2,3    4,3    3,3    1,5    1,2]     [3,3  4,5  4,1

A háztartások mindvégig pozitív szerepet játszanak, ellensúlyozzák más szektorok hiányait. A vállalatok szerepét a maradékelv alapján megközelítőleg lehet megbecsülni.

 

III. Vállalatok és “hiba” (= C – I.- II. )

0,2  -2,2   -1,4  -0,5  -1,8  -3,7 ]    [3,2  2,4  2,4

A két utóbbi sor 2009-től a magánszektor nettó finanszírozási képességének emelkedéséről tanúskodik, ami az országos (összevont) finanszírozási képesség nagy jelentőségű tényezője. A lakosság banki megtakarításainak szintje azonban még mindig alacsony. A vállalati szabad források gyarapodását részben a csekély beruházási kedv okozza a bankok mérsékelt kockázatvállalási hajlandóságával is összefüggésben. Utóbbiak inkább a jegybanknál fialtatják a pénzüket. A bankok is drágábban jutnak külföldi forrásokhoz.

*Megjegyzés (MNB): A kibővített államháztartás az állami költségvetésen kívül tartalmazza az önkormányzatokat, a kvázi fiskális feladatokat ellátó intézményeket (MÁV, BKV), az MNB-t és az állam által kezdeményezett és irányított, ugyanakkor formálisan ún. PPP-konstrukcióban (állam+magánszektor)végrehajtott beruházásokat végző intézményeket. Az államháztartás finanszírozási igényére adott előrejelzés nem számol a stabilitási és kamatkockázati tartalékokkal.

A jegybank megítélése szerint az állam és a bankrendszer külső finanszírozásának magas megújítási (vagyis, teszem hozzá, a hitelek továbbgörgetési) igénye továbbra is sérülékennyé teszi hazánkat a külső sokkokra. A magas külső és belső államadósság-állomány mellett kockázatot jelent a bankrendszer magas hitel-betét aránya, valamint a háztartások jelentős devizahitel-állománya. Véleményem szerint az utóbbi arányának csökkenése gátolt mindaddig, amíg a forinthitel reálkamata magasabb a devizában felvett hitelénél. Merev egyenlősítésük mégis hiba lenne, hiszen a kölcsönhatás mindkét tényezőjére számos egyéb külső és belső körülmény hat.

*

 

Advertisements