Kórleírás 2-5 (2008. november)

 italo

Kórleírás (2)

Érdemes elgondolkodni azon, hogy valójában mi is történt évezredünk elején a magyar állam háztartásában. Mert ettől is függ, hogy ma minek kellene történni. A 2001-2004-es túlköltekezésért, ami az egész további lavinát beindította, az egykorú jobbközép és balközép kormányok között oszlik meg a szakmai, gazdaságpolitikai felelősség. Van azonban néhány lényeges különbség, közülük most egyet említek. A jobbközép 2001-2002-es egyensúlyrontása a 2002-es választást megelőzően történt. A jövedelmek intenzívebb kiáramlása, a hazai kereslet mesterséges felpörgetése alkalmas lehetett arra, hogy előnyös pozícióba hozza az akkori kormányoldalt. Ami végül mégsem eredményezett választási győzelmet.

Ellenben a 2002-ben létrejött balközép kormány jövedelemnövelő és fejlesztési döntéseit semmiféle választási érdekekkel nem lehet összefüggésbe hozni, hiszen a választások már lezajlottak. Intézkedéseik más oldalról bírálandók: ahelyett, hogy helyreállították volna az államháztartás bevételeinek és kiadásainak egyensúlyát, továbbra is fenntartották ennek a mérlegnek 7 százalék körüli hiányát. Ez súlyos hiba volt. A balközép kormány említett döntései kiéleződött társadalmi feszültségeket enyhítettek, fontos gazdasági szükségletek kielégítését szolgálták, de összegezett költségük messze meghaladta az államháztartás lehetőségeit. A fő ellenzéki erő viszont megszavazta a száznapos programot, amivel kinyilvánította, hogy hatalomra kerülése esetén ugyanilyen egyensúlyrontó gyakorlatot folytatott volna. Azt a gyakorlatot, amit 2001-ben elkezdett.

2004 közepére a bevételekkel nem fedezett állami kiadások folyama a maga kialakult medrében zúdult tovább és kevés lehetőség volt arra, hogy gazdasági eszközökkel visszafogják. Még fontosabb a politikai akadály. Az összegükben eltúlzott mértékű jövedelemnövelő lépéseket szorgalmazó és védelmező erők a koalíciós pártokban azonosak maradtak. A pártok alapstruktúrája alkalmatlan volt arra, hogy a kritikus állapot felé tartó mozgást megfékezze. Erre a pártok vezető testületeiből, vagy a hozzájuk kapcsolódó külső szakértőkből rekrutálódó államirányítás sem volt alkalmas.

italo|2008. nov. 29.Alkalmatlan állampénzügyi irányítók

Nagyobb tapasztalatokkal és hosszabb piacgazdasági történettel rendelkező országokban az állami pénzügyek irányítását tudásbázisok segítik tanácsaikkal, cselekvési programok kidolgozásával és sok egyébbel. Nevezhetők agytrösztnek, nem az elnevezés a lényeg, hanem az, hogy a bennük összpontosuló tudományos, egyetemi, akadémiai erők, gyakorló üzletemberek a maguk szakmai ismeretei alapján teszik meg javaslataikat, és ha szükségesnek látják, ellenzik az illetékes tárca elképzeléseit. Legalább ilyen fontos, hogy ezek a legmagasabb szinten kvalifikált specialisták több, egymással párhuzamos csoportban, testületben működjenek és egymással is ütköztessék az egyes témákról kialakult véleményüket. A tárca figyelembe veszi álláspontjaikat ha pedig nem, akkor is tudja, hogy milyen tudományos ajánlásokkal fordul szembe. Az állampénzügyek számára a legfontosabb a makrogazdasági koncepció, aminek megalapozásához a legmagasabb tudományos szintű szakismeretekre van szükség.

1990 és 2004 között az ilyen módon működő gondolkodó centrumok felhasználása nálunk nem volt elterjedt, ami a politikai alapstruktúrákból következett. Ez külön téma, itt elég annyit megjegyezni, hogy az állami pénzügyek irányítása is nélkülözte a segítségüket. Amiből egyenesen következik, hogy a pénzügyminiszterek ebben a tekintetben magukra voltak utalva. Megtehették volna, hogy nagy tekintélyű szakemberekre figyeljenek, az ő tanácsaikat adaptálják. Az adaptáláshoz azonban a jelen esetben szintén nagyon magas szintű, saját kutatásokat, publikációkat is eredményező előzetes makroökonómai szakmai pályára lett volna szükség.

Nem elegendő, ha valaki egy más gazdasági területen magas szintű tudást szerez. Példaként, olyan ez, mint a szemészeti klinika. Hiába jó reumatológus valaki, itt nem végezhet gyógyító munkát, ha nincs éppen szemészeti szakvizsgája. Nem veszik fel olyan indokok alapján, hogy „a maga területén jó orvos”. A makrogazdasági irányítás legalább annyira specializált ismereteket és tapasztalatokat feltételez, mint a szemészet. Állampénzügyi irányítónak sem lesz alkalmas valaki attól, hogy jó számviteli szakember, vagy jól oldotta meg a rá háruló lokális, vagy országos gazdaságpolitikai feladatokat.

Pénzügyminiszteri szakvizsga nem létezik, de a szakma könnyen felméri, hogy ki milyen szinten ért a makrogazdasági folyamatokhoz, mennyire képes azok analitikus megismerésére, mennyire ismeri a nemzetközi gyakorlatot és ennek a speciális témának a legfontosabb szakirodalmát. Ezeknek a követelményeknek a 2002-es választások után működő pénzügyminiszterek nem tettek eleget.

A romlás virágai és a javulás jelei.

A félig költői alcím a gazdasági jelzőszámok ellentétes mozgását fejezi ki.

A 2004-ben bekövetkezett kormányváltás után sok mindent meg lehetett változtatni. A „sok minden”, mint tudjuk, kevesebb, mint a minden. Megmaradt a már bevezetett jövedelemnövelések automatizmusa, a hozzá-nemértés addigi szintje, a nagy társadalmi és érdekcsoportok gravitációs ereje, a koalíciós pártok politikai struktúráinak akaratérvényesítő képessége, amelyek eredőjükben már az előző kormány döntéseit is befolyásolták. Az előző kormányfő értett a makrogazdasághoz és valószínűleg úgy vélte, hogy másoknál jobban tudja, hogy mit kell tennie. Az új miniszterelnöknek szélesebb tudásbázisra volt szüksége, ezért az ezt képviselő felső szintű szakértői hálózatot már a 2005-re vonatkozó előirányzatok készítéséhez sajátos formákban működtetni kezdte. Nemcsak az ennek alapján módosuló döntések hatottak, de annak az évnek néhány fontos záró adata kétségkívül javulást mutatott az előző évhez képest.

2005. évi jelzőszámok, kerekítve, zárójelben a 2004-es adatokkal

Külkereskedelmi forgalom deficitje milliárd euró: 2.9 (3.9)

Fizetési mérleg deficitje, milliárd euró: 6.6 (7.1)

Az ország külső finanszírozási szükséglete, milliárd euró: 5.9 (6.8)

– Az utóbbi tétel a folyó fizetési deficit miatt szükséges hitelfelvételen kívül a lejárt, esedékes tartozások miatti hiteligényt is tartalmazza.

 

  • Különösen jelentős az utóbbi adat csökkenése, mert  a külső adósság növekedésének visszafogását jelenti. Rendkívül aggasztó volt azonban az államháztartási deficit megugrása. Ez a romlás virága, ami a költészetben szépség, a makrogazdaságban viszont csúfság.

A romlás virága

Államháztartási deficit a GDP százalékában : 7.8 (6.4)

Az államháztartási irányítás megfelelő mértékű inkompetenciája is kellett ahhoz, hogy ez a romlás bekövetkezzen (és tovább folytatódjon 2006-ban, amikor elérte a 9.3 százalékot.)

A romlás gyümölcse

Bruttó államadósság a GDP százalékában: 61 (59), 2006-ban pedig meghaladta a 65 %-ot.

A nettó államadósság ennél kevesebb, de a növekedési iránya megegyezik a bruttóéval.

A fentiek az összefoglaló gazdasági mutatószámoknak csak egy részét érintették. Azokat, melyek közvetlenül összefüggenek a közelmúltunkban átélt finanszírozási válság hazai előfeltételeivel.

italo|2008. nov. 30.

 

Újabb betegség

Körüljártam az ú.n. túlfelhasználás kórfolyamatát, ami azt jelenti, hogy a GDP gyarapodásánál gyorsabb ütemben növekedett annak hazai felhasználása. Külön szándékozom írni a 2005 óta bekövetkezett erőteljes gyógyulásról, ami már nem a kórleírás sorozatához tartozik.

Ellenben ide tartozik egy másik betegség, amit idén kaptunk el. A kettő között csak annyi az összefüggés, hogy a 2001-2004 között elhatalmasodott előző patológikus folyamat – a tartós túlfelhasználás – érzékenyebbé tette gazdaságunkat erre a másik betegségre.

Ez a másik: a görgetési betegség. Nem a GDP felhasználását érinti, hanem az állam fizetési képességét. Lényege az adósság menedzselésének heveny megakadása, ami rövid időn belül fatális következményekkel jár.

Nem az állam külső adósságát szokás visszafizetni, hanem ennek az adósságnak a mindenkor esedékessé váló részét. Az utóbbi négy évtizedben ez rendszerint úgy történt, hogy a törlesztésre újabb kölcsönt vettek fel, lehetőleg kedvezőbb kamat és egyéb feltételek mellett. Ütemes gazdasági növekedés idején ily módon a teljes külső eladósodás a GDP-hez képest egyre csekélyebb arányú lehetett. Külső tulajdonosok szívesen vettek magyar kötvényeket és tartották pénzüket honi intézményeinkben.

Évtizedeken át a viszonylag kiegyensúlyozott nemzetközi hitelpiacon mindig volt megfelelő tőkekínálat megbízható adósok számára. Különféle berendezkedésű országok számítottak csekély kockázatú befektetési helynek, például hazánk a Kádár rendszer idején és az azt követő több mint másfél évtizedben. Évtizedünk közepétől kissé romlottak az országkockázati mutatószámaink, de ez nem akadályozta az adósság továbbgörgetését, csak valamelyest kedvezőtlenebbé tette az újabb hitelfelvételek feltételeit.

A nemzetközi hitelpiac idei összeomlásával ez a helyzet egycsapásra megszűnt. A külső pénztulajdonosok pánikszerű gyorsasággal vonták ki a tőkét Magyarországról. A magyar kötvényeket gyakorlatilag senki sem akarta jegyezni. Az esedékes törlesztések kifizetése drámai módon veszélybe került. A görgetési folyamat megállni látszott. Ám a megállás a fizetésképtelenséget jelenti, ami az államcsőddel egyértelmű.

Ezen segített az IMF készenléti hitele, amelyet elsősorban arra lehet felhasználni, hogy a magyar állam eleget tudjon tenni az esedékessé váló kötelezettségeknek. Arra is alkalmas, hogy ha a pénztőke tulajdonosai afféle hisztérikus gesztusként vonják ki befektetéseiket, ez ne rendítse meg az ország és a valuta helyzetét. Utoljára említem a védelmet az ú.n. spekulatív támadások ellen, amelyeknek jelentősége ma igen csekély. Az Európai Unió segítsége ennél szélesebb körben is felhasználható, például a hazai betétek biztonságának fokozására. De ez sem fordítható a fogyasztás, vagy a beruházások növelésére.

 

Advertisements