2002-2006

Medgyessy kormányának elhibázott lépéssorozata

A címben említett időszak makrogazdasági stratégiája negatív példaként használható ahhoz a szabályhoz, amelyet minden politikus fejébe kell verni: nálunk a  kormányzás minden elõtt és minden fölött az egyensúly megõrzését kell, hogy jelentse. Ne féljen a baloldal elismerni a saját akkori kormányának hibáit, ettől nem gyengül. A szóba hozott években az állam ama bizonyos takarónál sokkal tovább nyújtózkodott. Emelte a közszolgák fizetését közigazgatási és egészségügyi reform nélkül, emelte a nyugdíjakat nyugdíjreform nélkül, túlzott autópálya programot finanszírozott. A forrásokkal nem fedezett költésben túllépett egy határon, melyen semmilyen körülmények között nem lett volna szabad túllépnie. Régebben is volt ilyesmi, de most errõl az idõszakról van szó. Hallom a védekezést: ezt ígérték. Én azonban nem arról beszélek, hogy ki mit ígért, hanem a nemzetgazdaság egyensúlyáról, melytõl a forint stabilitása függ. Mindez könnyen érthetõ a tipikus pénzháztartási csoportok bevételeinek és kiadásainak egyszerû mérése alapján.

A három csoport, leegyszerûsített és összevont sémán tekintve: a lakosság, a cégek és az állam. Kiadásait mindhárom csoport elsõdlegesen a bevételeibõl fedezi. Ha valamelyik csoportnak ezek nem elegendõk, akkor a pénzközvetítõktõl (bankoktól,stb.) kölcsönforrásokat vesz fel. A bankok a másik két csoport szabad pénzébõl finanszírozzák ezt a többletigényt. Ennél még több pénzt is teremthetnek arra számítva, hogy ezáltal további kapacitások és munkaerõ csoportok lépnek be a termelésbe. A „klasszikus” idõkben fõképpen a lakosság megtakarítása és  otthoni pénztartaléka a hitelezés forrása. A fõ hitelfelvevõ pedig a vállalati szféra.

A rendszerváltás után a lakossági megtakarításokat az államháztartási hiány hitelezése habzsolta fel. 2000 után viszont a lakosság nettó pénztartalékoló szerepe megszűnt. A cégszféra egészének régebben sem volt szabad pénzeszköze. Amikor 2002 után a felsorolt lépések miatt az államháztartási hiány kirívóan nagy hiteligényt támasztott, a másik két jövedelemtulajdonos csoport egyike sem tudta már azt finanszírozni. Belsõ pénzügyi források híján a bankszférának külsõ forrásokat kellett igénybe vennie. Ez sem volt újdonság, legfeljebb a mértéke és az anakronizmusa. Többletpénz került a gazdaságba, amely nem a termelési többletbõl (termékbõl, szolgáltatásból) származott. Ugyanaz a kínálat nagyobb kereslettel került szembe, az árfelhajtó hatás nem is maradt el. A bankok a drágább árukra, mint hitelfedezetre többlethitelt írhattak jóvá, ami a láncolat további tájain emelte az árakat.

Az infláció azután hamarosan visszavette azoknak a helyzetjavulását is, akik a száznapos program kedvezményezettjei voltak. Nekik is állandóan nominális többletjuttatásokra van szükségük és az államgazdaság minden keresõ rétege ugyanezt követeli. A 2002-2004-ben meglódult ár-bér spirál lefékezése  kolosszális erőfeszítéseket és áldozatokat követelt. Igaz, hogy még ma is vígan pörög, de ez  legfőképpen a  tagadhatatlanul nagy erejű külső hatótényezőknek tudható be.

*

 

A címben jelzett döntéseket össze lehet vetni az államrezon-tannal, amit az első újkori politikai gondolkodó, Macchiavelli alapozott meg. Ebből indul ki a legtöbb kormányzó, vagy kormányra törekvő erő. Nyiltan, vagy hallgatólagosan. Főleg régebben, kisebb számban akadtak más fajta vezetők is, akik számára  a politika humánus, eszmei célja volt a vezérfonal.

Mint már megírtam, a modern gondolkodók a kettő keverékét, a reálpolitikai és a humánus követelmények társítását tartják követendőnek. A gyakorló politikusok ezt az elegyet különböző arányokban állítják össze.

Egyetlen kormánynak sem ajánlatos, hogy kíméletlen intézkedésekkel tegye próbára a nép tűrőképességét.  Macchiavelli ezt sem zárta ki, habár ezt is  józan számítással javasolta kontrollálni.  Bajt nem okozhat, ha elolvassuk és a  megváltoztatandót megváltoztatva, emlékezetben tartjuk a fejedelemnek címzett intelmét. Persze, óvatosan vegyük kézbe, mint a többi, négy-ötszáz éves iratot. Ne siessünk összevetni a 21. századi  körülményekkel, de ne is borzadjunk el, ha párhuzamra lelünk.

“Aki hatalomra került, „alaposan gondolja meg, miféle kegyetlenkedéseket kell végrehajtania saját érdekében és mindent egycsapásra intézzen el, nehogy kénytelen legyen azokat nap-nap után megismételni. Így nem zaklatja a végletekig embereit, sőt, idővel magához is édesgetheti őket.”… „A csapást egyszerre kell mérni, hogy hatása rövidebb ideig tartson, mert így kevésbé fáj. De a kegyeket aprólékosan, időről-időre adagolják, hogy az emberek tovább élvezzék áldásos hatásukat.”” ( Juhász Vilmos fordítása.)

Kezdjük az utóbbival. Az egyszerre mért csapás fogalmába még beleillik, ha a jövedelmek korlátozását egy 6-8 hónapos periódusban, néhány nagyobb szorítással vezetik be.

Folytassuk a humánus követelményekkel. Amíg a lakosság szegényebbik harmada-fele még el tud viselni kisebb újabb terheket és ezeket egy-két éven belül más területeken előnyök kompenzálhatják, az intézkedések nem válnak kifejezetten antihumánussá, bár kezdetben ebbe az irányba tendálnak, vagy így látszanak. Minden attól függ, hogy mikor és mennyire érezhetően következnek be az “áldásos hatások”.

Végül,kegyetlenkedéseket nem szabad végrehajtani. A pazarlás felszámolása, a közteherviselés érvényesítése érdekében következetesen kell eljárni, amit némely rétegek, főleg az eddigi rendetlenség haszonélvezői kíméletlenségnek is tekinthetnek.

Az eddigiek alapján a jelenlegi és a januártól várható lépések még nem teszik végletesen próbára a nép tűrőképességét. Ez csak az eddig nyilvánosságra hozott és a további, szakemberek által a médiumokban is körvonalazott intézkedésekre vonatkozik. Nincs olyan rend, amelyet esetleges jövőbeni balga döntésekkel ne lehetne felborítani.

*

Úgy látszik, hogy a most elkezdett társadalmi reform rosszabb elõjelekkel indul, mint annak idején az 1968-as gazdasági reform.  Akkor, fõleg  az agrárszektor eredményei alapján, a fogyasztás már több éve szerény állandó emelkedést mutatott, ami még egy ideig folytatódott.  A fejlesztések is gyorsultak. Ám csak egy ideig volt akkor jobb a helyzet. A gazdaság nem viselte sokáig ezt a terhelést és a politikusok kezére ütött. Már 1971- tõl külsõ egyensúlyhiány keletkezett. Erre tett rá egy lapáttal az elsõ olajválság. Mindezt akkor hatalmi sakkhúzásokkal és propaganda- kampánnyal próbálták elkendõzni.

A politikai vezetés ’75 -tõl eszement növekedési gyorsításba kezdett A gazdaság megint odavert.  1979-re már nagy külsõ adósság jött össze és mély feszültség keletkezett az állam háztartásában. Ehhez jött hozzá a második olajválság, és vele a szovjet import hatalmas árnövekedése. Következett az ügyeletes kiigazítás, a ’80-81-es megszorításokkal, a növekedés visszafogásával. De 1985-tõl újra mesterséges élénkítéssel próbálkoztak egy olyan gazdaságban, ami akkorra már, a szovjet rendszer beomlási folyamatának hatása alatt is, teljesen ellehetetlenült. A rendszerválságnak rendszerváltás volt a következménye.

Az állami szektor  privatizálása szükséges volt, ám a szövetkezetek közül a jól mûködõket is tönkretették. A politika teljesen átalakult, viszont senki sem merte elkezdeni az égetõen szükséges társadalmi reformot. Ennek csak egyik oka volt az, hogy a rendszerváltás enélkül is igen érzékenyen érintette az emberek tekintélyes részét. Másik oka az volt, hogy mind a  jobb- mind a  baloldali politikusok veszélyeztetve látták volna hatalmi céljaikat, ha tömegek mindennapi életét komolyan érintõ változásokat kezdeményeznek. Még a kisebb ésszerûsítést is halogatták.

A gazdaság most már nem a kezükre, hanem a fejükre vert. A pánikba esett Horn a szükséges mûtétet egy eléggé otrombán operáló sebészre bízta. A beteg mégsem halt meg, hanem felépült az operáció okozta szükségtelen sebekbõl is. A nép buktával honorálta ezt a fajta kiigazítást, de társadalmi reform késõbb sem következett be. Ezért még 8 évig megmaradt a rendies struktúrákat a maga eljárási módjaiban megõrzõ hatalmi apparátus, amelyet a saját eszközeként használt a lakosságra rátelepedõ, mindenrõl gondoskodni kívánó államszocializmus is. Ezt a gazdaság most már nem bírja pénzelni. Nem egyszerűen a politikusokat veri, hanem az egész társadalom mûködését lehetetleníti el.
Annyiban valóban kedvezõtlenebb a helyzet, mint 1968-ban volt, hogy  most a mélyebb átalakításokkal egyidejűleg az életszínvonal is romlik. Ennek terheit kellene minél bölcsebben korlátozni és a gyengéket védve, megosztani.

*

 Igazság-eszköz italo|2006. szept. 28.

A másokkal közölt információnak a politikában általában határozott célja van. Ezt a célt vagy igaz, vagy hamis megállapítások közlése szolgálja. Innen van az, hogy az igazság kimondása is valaminek az eszköze, ugyanúgy, mint annak elhallgatása. Mint eszközök, egyaránt elõnyszerzõ funkciót tölthetnek be, függetlenül attól, hogy melyik az erkölcsösebb.

Megpróbálom a fentieket alkalmazni egy elhíresült beszédre. Megannyi rosszat és nem kevés jót is írtak róla, ám engem itt most kizárólag az  érdekel,  hogy kinek akart elõnyt szerezni az igazság májusi feltárása?
 
Válaszom: az országnak.

Hogy megkapja a támogatásokat, abbahagyja az esztelen túlköltekezést, végrehajtsa a társadalmi reformot, megvalósítsa a fejlesztési célokat.

Hogy elfogadjon egy ultimátumot, amit, képletesen szólva, a világgazdaság és az unió adott át, mondván: eddig, és egy tapodtat sem tovább.

Hogy meggyõzze saját pártgépezetének a hibákért is felelõs erõit: ennek az ultimátumnak haladéktalanul eleget kell tenni és latolgatásra sem hónapok, sem hetek nem állnak rendelkezésre.

Azonnal cselekedni kell.

Remélem, eléggé egyértelmûen kifejtettem álláspontomat. A magam módján, azaz saját ízlésem és ismereteim szerint.

*

 Fellebben a fátyolitalo|2006. okt. 10.

A tavaszi választások után az olvasók figyelmébe ajánlottam Macchiavelli alapművét. Az ő államrezon törvényét mindmáig a legtöbb kormányzó, vagy kormányra törekvő erő nyiltan, vagy hallgatólag a kiindulópontjának tekinti. Ennek értelmében  a politikát az érdek és a hatalmi törekvés mozgatja. Nem az ideálok, normatív mércék. A modern gondolkodók a kettő keverékét, a reálpolitikai és az eszmei célok társítását tartják követendőnek. A gyakorló politikusok ezt az ajánlást  különböző módon követik, ha egyáltalán követik.

Sokan művészi fokon kendőzik el hatalmi céljaikat. Régebben vallási mezbe burkolták, későbbi korokban a nemzet megmentőiként léptek fel, manapság inkább normatív értékek harcosaiként. Mindez beleillik a Niccolo mester által megfigyelt törvénybe.

Ami közös: mélyen hallgatnak magáról a törvényről és a felfedezőről, aki fellebbentette a fátylat a magasztos célok mögött húzódó rideg érdekekről.

Kevésbé érthető az elemzéssel foglalkozók hallgatása. Ha utóbbi 16 évünkről a politológusok legalább egy gigabájtnyi  kommentárt írtak, a Macchiavellire nyíltan hivatkozó munkáik egy floppyn is elférnek. Ílymódon a tudomány megalapítója kiszorult az eszmetörténetbe.

Ezért is különösen örvendetes, hogy egy újabb publicisztika teljesen nyiltan idézi a nagy leleplező szavait, a most éppen szőnyegen forgó hazugság-igazmondás témáról. (NSz.2006.október 5). Talán nem véletlen, hogy a közlemény szerzője: Kasza László.

Időszerű témáinkat és önmagunkat érdemes az európai szellemi kultúra által kidolgozott gondolati eredmények tükrében nézni. Az én ízlésem is ezt diktálja.

*
A minap a fenti cím alatt üdvözöltem Kasza Lászlót, akinek volt annyi mûveltsége és bátorsága, hogy  Macchiavellit idézte egy idõszerû téma kapcsán. Az utóbbi szerzõ jeles szépíró is volt. El lehet olvasni a Mandragórát, ez egyéni szórakozás, vagy mûvelõdés dolga. Talán még egy képzett irodalmár is megelégedhet ennyivel. De aki a jelen kortörténethez akar érvényesen hozzászólni, annak számára a Fejedelem megkerülhetetlen kútforrás.
Most Bayer József merített belõle. Ugyanabból, amibõl a  politikai realizmusnak nevezett fõ elemzési áramlat fakad.
Ennek szemszögébõl bírál egy napjainkban váltig támadott szereplõt, aki:
“hibát követett el a zárt körben elhangzó õszinteségi rohamával, bár tudjuk, hogy retorikai fogásként élt ezzel, hogy meggyõzze frakciótársait. Tapasztalt politikus nem ad ilyen támadási felületet ellenfeleinek, akik a mostani hazugságkampányban ellene fordítják az õszinteségét.” (Nsz. 2006.10.14.)
Ugyanis: ” Aki nem ismeri be egyetlen hibáját sem, annak a következményekkel sem kell számolnia…Ha viszont valaki maga ismeri el,…hogy nem mondott igazat,… akkor saját kifejezéseivel szembesíthetik, és így…erkölcsi megsemmisítésére törnek.” (U.o.)Azt lehet mondani, hogy tulajdonképpen ez az elsõ kritika a balatonõszödi beszéd egy elhíresült részérõl. Kritika, nem pedig kiragadott kijelentések érzelmileg motivált támadása. Mint lelkiismeretes értelmiségi, összefüggéseiben értette meg és bírálta azt, amirõl szó van, maga a bírálat pedig intellektuálisan számottevõ.

*
Advertisements