Apoteózis

Isten fia, egyszersmind egy földi asszony gyermeke. Királynak nevezték, de egyszerűen élt, nem dúslakodott, megtagadta a fényűzést, nem hajolt meg a gazdagok előtt, elítélte, ha ők, vagy mások a gonoszokkal szövetkeztek. Legyőzte a gonosz szörnyű erőit, csodás tetteket hajtott végre, a földi életet az isteni világrend szerint szelídítette. Ellenállt a kísértésnek, a gyönyörűség csábításai helyett az erény útját választotta. Kínhalált szenvedett, de isteni akaratra legyőzte a halált, örök időkig létezni fog. Eddig ismerős a történet.

Így jellemzik mások mellett a legnépszerűbb görög (és római) hőst, Héraklészt. De úgy is jellemzik, hogy féktelen indulatú emberként rablásokat és gyilkosságokat hajtott végre, bosszúálló volt, őrjöngésében kiirtotta családját, vagyis súlyos bűnök terhelték.

Mi tette lehetővé, hogy földi élete végén  apoteózis legyen az osztályrésze? Vagyis, hogy az istenek között éljen halhatatlanként? A földi életben szerzett érdemei, a szörnyetegek és a gonosz királyok legyőzése nem tették semmissé az általa elkövetett bűnöket. Bűnös ember hogyan kerülhet az istenek közé? Úgy, hogy a görög istenek maguk is hozzá hasonlók voltak. A legkülönbözőbb súlyos bűnöket követték el:  saját gyerekeiket nyelték el, apákat heréltek ki, véres háborúkat vívtak a hatalomért, vérfertőző házasságokban éltek, gyermekeket öltek halomra, nőket raboltak, stb. Büntetéseket is kaptak, amiket le kellett tölteniük. Rettegtek hatalmuk elvesztésétől. Úgy vétkeztek, mint a régebbi görög királydrámák szereplői, olyan eszközöket alkalmaztak, mint amiket a dicsvágytól bódult harcos nemesek szoktak. Ezek az istenek emberek is voltak.

A görögök még mítoszaikban sem tudtak teljesen elszakadni a realitástól, a bűntelenséget sem a földi életben, sem az Olimposzon nem tudták elképzelni. A vértelen sterilitás eszméje távol állott az istenség görög fogalmától.

(2006 áprilisi jegyzetem ismétlése.)

Advertisements